2015. augusztus 31.

10 dolog a készülő történeteimről, avagy Liebster Award

Drága Kiválasztottak!

A legújabb díjamat nagyon szépen köszönöm Missy-nek!
A sikeres informatika osztályozóvizsgám örömére -ami azt jelenti, hogy az utolsó évem mentes lesz ezen tárgytól -ki is teszem! A 10 dolog résznél pedig megragadnám az alkalmat, és írok pár infót a TSF-et követő történeteimről, melyek készülőben vannak, illetve egy-két dolog becsúszhat a 3. évadról is! :)


Szabályok:
  1. Írd le, kitől kaptad!
  2. Írj magadról 10 dolgot!
  3. Válaszolj 10 kérdésre!
  4. Tegyél fel 10 kérdést!
  5. Küldd tovább 10 embernek!
10 dolog a készülő történetekről:
  1. Tegnap terveztem meg a harmadik évad hiányzó fejezeteit. Sírós évad lesz.
  2. Két vallással kapcsolatos történetet is elkezdtem(apáca+maffia/kolostorbeli szereplők). Nem tudom, mindkettő publikálásra kerül-e. Majd a Facebook csoportokban csinálok közvélemény kutatást.
  3. Tervben van ezeken kívül egy fantasy sztori (szellemvadászok) illetve egy családi beépülős. De ezekről a Vivienn J. blogjai nevezetű Facebook csoportban később részletesebben olvashattok. 
  4. Jelenleg minden történetet párhuzamosan írok - mikor mihez van kedvem.
  5. A TSF 3 lesz az eddigi legpörgősebb évad, a legtöbb vérrel és a legsokkolóbb eseményekkel.
  6. Az új történetek neveit illetően hatalmas bajban vagyok. Vannak ötleteim, de valahogy mégsem az igazi. Szerencsére még van időm gondolkozni.
  7. Az új sztorik némelyikében sokkal inkább ráálltam a romantikus szálra. Ez nem vall rám, de valamiért így alakult. Azért remélem, majd kitartotok mellettem.:)
  8. A TSF 3 lehetséges, hogy tartani fogja az eredeti 30 fejezetes tervet. Ez bizonyos jelentek hosszától függ majd.
  9. Sok mindent megmagyarázok benne, ami esetleg eddig nem volt túl világos.
  10. Az új történetek közül a két vallásos áll hozzám a legközelebb, nem tudom miért (mellesleg mindkettő alapötlete a templomban ülve született, ott mindig a sztorikon gondolkozom).
Válasz Missy 10 kérdésére:

1. Mióta blogolsz?
~ 2013 óta és ez az első blogom.

2. Van valami elképzelésed a jövőddel kapcsolatban?
~ Amennyiben nem sikerül befutnom íróként (haha, esély sincs rá, hogy befussak, de jó játszani a gondolattal), akkor japán tolmácsként/fordítóként/összekötőként tudnám magam elképzelni (ezzel is szeretnék továbbtanulni).

3. Szoktad más blogját olvasni?
~ Jó néhány blogot olvasok, illetve kritikaíróként kötelességem is. Amik pedig megfognak, azokra feliratkozom.

4. Mi a kedvenc filmed?
~ Több olyan film is van, amit bármikor meg tudok nézni, de az egyik legnagyobb kedvencem a Mindörökké Rock, melyről az egyik korábbi fejezetben olvashattatok is.

5. Mit csinálsz a szabadidőd nagy részében?
~ Általában könyvet olvasok, írok, blogokat kritizálok, a barátommal és/vagy a barátnőimmel, családommal vagyok.

6. Van félelmed valami iránt?
~ Jelenleg a legnagyobb félelmem az a bizonyos hagymáskeksz*, no meg persze az ecetes műanyagtól** is igencsak tartok jelen pillanatban. Végzősként mástól nem is igazán félek.

7. Filmek vagy könyvek?
~ Mikor milyen kedvem van. Azonban, ha választanom kellene, inkább könyvek.

8. Mi az álmod?
~ Az álmom, ami nagy valószínűséggel álom is marad (bár ki tudja, mit hoz a sors), az, hogy a történeteimet könyvként láthassam viszont. Ami pedig talán megvalósítható, hogy eljussak Japánba.

9. Van kedvenc együttesed/előadód?
~ Kimondott kedvencem nincs, azonban hatalmas Black Veil Brides rajongó vagyok, imádom a McFlyt, illetve a YouTube-os előadókat részesítem előnyben, mint például Max Schneider, Sam Tsui, Madilyn Bailey, Macy Kate

10. Van valamilyen furcsa szokásod?
~ Nem is tudom... talán az, hogy magyarázáskor mindig mutogatok, még akkor is, ha épp vezetek. Ezen kívül szeretek férfi operahangon énekelni (jó mélyen), és ezzel idegesíteni a barátaimat.

Múltkor nem küldtem tovább, most azonban néhány blog mégis megkapja a díjat.:)

10 kérdés:
  1. Első ránézésre milyennek találod a blogom?
  2. Mennyire fogott meg a fülszöveg?
  3. Mit gondolsz róla, ha beleolvasol?
  4. Hogy tetszenek a trailerek?
  5. Van valamilyen szokásod írás közben pl. zenehallgatás/ajtó bezárása stb.?
  6. Ha a kettő közül csak egy létezne, de te választhatnál, melyik mellett tennéd le a voksod: filmek vagy könyvek?
  7. Mióta írsz?
  8. Mióta vagy blogger?
  9. Tervezed, hogy kiadatod valamelyik műved?
  10. Az íráson kívül van valamilyen hobbid?
Akik a díjat kapják:



* Kódnyelv, jelentése: érettségi
** Kódnyelv, jelentése: iskola 

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

2015. augusztus 30.

Előzetes: Katherine nyomában - 19. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Megérkezett a következő fejezet előzetese még így iskola előtt, a részt pedig terveim szerint kedden fogom hozni, hogy sikerül-e, az majd kiderül...

Még a fejezet előtt azonban tisztázzuk HOGYAN ALAKUL A TSF SULIIDŐBEN. Szeptember másodikán kezdem a végzős évemet a gimiben, ami nyilvánvalóan rengeteg szabadidőmet elveszi majd. Novemberben szalagavató, március környékén (ha jól emlékszem) kisérettségi, áprilisig bezáróan német középfokú nyelvvizsga (ha minden jól megy), illetve az angol felsőfokú nyelvvizsgám második fele, májusban írásbeli érettségi, júniusban pedig a szóbeli. Ezek mellé bejönnek a különféle megyei, országos versenyek, esetleg egy OKTV, szóval el leszek havazva. Hogy ez milyen hatással lesz a blogra? Abban nem vagyok teljesen biztos, azonban egy dolog mellett határozottan kitartok: NEM HAGYOM ABBA ÉS SZÜNET SEM LESZ. Az viszont száz százalék, hogy nem lesznek túl gyakran részek, viszont igyekszem, hogy ne kelljen hónapokat várnotok egy-egy részre. Ha idő közben valamilyen csoda folytán esetleg végeznék a harmadik évad írásával, akkor az is előfordulhat, hogy gyakrabban hozok részeket. 

Kérlek, legyetek velem türelmesek, nem foglak Benneteket magatokra hagyni, azonban most nagyobb szükségem lesz a támogatásotokra, mint valaha! :)

Nem szoktam zenét csatolni, ám mivel megtaláltam a második évad trailerének a zenéjét, ami szerintem tökéletesen eltalálta a blog hangulatát, így ezt most megosztom Veletek! :)


"...- Segítek pakolni –ez inkább kijelentés volt, mintsem felajánlás.
- Nem kell, de azért köszönöm –hárítottam a lehető legkedvesebben, ahogy tőlem telt. Egy pillanatra furcsa fény csillant a szemében, amitől megijedtem, viszont azonnal el is tűnt.
- De én ragaszkodom hozzá –jelentette ki ellentmondást nem tűrve.
- Nagyon aranyos vagy, tényleg, de megoldom egyedül is.
- Le akarsz rázni?- Igen!
- Nem –válaszoltam. –Csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni, gondolkodni, elrendezni a dolgaim, ennyi. Még úgyis látjuk egymást eleget, nemde?
- De mi van, ha én most szeretnék egy kis időt veled tölteni?- kérdezte, miközben tett felém pár lépést. Égető kényszert éreztem, hogy hátralépjek, viszont ezzel gyengének és sebezhetősen látszanék. És ez az, amit a legkevésbé szeretnék. Szóval ugyanott álltam, mint eddig, és egyenesen a szemébe néztem..."

2015. augusztus 25.

Katherine nyomában - 18. fejezet

Drága Kiválasztottak!

(Tetszik a Clark Danken-féle köszönés) Meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben egy eléggé nagy fordulat várható, legalábbis szerintem eléggé sokkoló, de ezt majd Ti eldöntitek. Emellett pedig, akik tagjai a Facebook csoportnak, már tegnap este láthatták, hogy elkészült a második évad trailere, melyet a linkre kattintva illetve a "Trailer" oldalon megtekinthettek!

Mit gondoltok, összejön a 70 feliratkozó a 20. fejezetig? Örülnék a támogatásotoknak! :)

Várom a véleményeket mind a fejezetről, mind pedig a trailerről!

További kellemes, iskola mentes hetet mindenkinek!
Ezer csók és ölelés, 
Vivienn J.



Magamra kaptam a dzsekimet, felrángattam a Conversemet, majd futva indultam a Sullivan birtok felé. Bár még nem jártam magában a kastélyban, tudtam, merre kell menni. Az erdő másik felén van. A három kastély az erdő három különböző pontja mellett fekszik. A Sullivan a Donovannal ellentétes oldalon van, pont, mint a birtokok az erdőben. Az előbbi nem sokkal van innen távolabb, mint az utóbbi. Három útvonalon közelíthetem meg: a leghosszabb, miszerint megkerülöm a várost, szóba sem jöhet. Marad a másik kettő: vagy átvágok az erdőn, a két birtokon; vagy az ösvényen közelítem meg. Inkább az ösvény mellett döntöttem, ott biztosan nem tévedek el. Az erdőn keresztül talán csak egyszer mentem el mellette, viszont az ösvény egyik elágazása oda vezet.
Nem sokan jöttek velem szembe az úton. Szinte már rohantam, csak az elágazás előtt fékeztem. Kis fatáblák jelzik melyik út hová vezet; jobbra van a Donovan kastély, balra pedig a Sullivan. Az elágazás a két erdőrész határán van.
Pár perc múlva már láttam a kastély kiemelkedő tornyát a fák mögül, később pedig megpillantottam az egész birtokot. Mint az összes nagybirtokot, ezt is egy hatalmas kovácsoltvas kapu választotta el a külvilágtól, ami ezúttal nyitva állt. Beléptem rajta, majd egyenesen a bejárati ajtóhoz mentem, és bekopogtam. Pár másodperc múlva lépteket hallottam bentről közeledni, majd az ajtó kinyílt. Egy középkorú férfi állt az ajtóban, fekete frakkot viselt, alatta fehér inget és fekete csokornyakkendőt. Hátrafésült hollószínű hajába ősz szálak vegyültek, szürke szeme komolyságot tükrözött. Egy komornyik? Komolyan? Biztosra vettem, hogy az arcom teljes mértékben tükrözi a meglepettségem, melybe esetleg némi hitetlenkedés, felháborodás is vegyünk, ám ha észre is vette, nem adta jelét.
Kissé elcsodálkozhattam, ugyanis a férfi eleresztett egy félmosolyt, majd megszólalt:
- Miss Elena Tisdale?
- I…Igen –válaszoltam feleszmélve a bambulásból.
- Kérem, kövessen. Már várják Önt –intett, miközben elindult, én pedig követtem.
Belülről nagyon hasonlított a Donovan kastélyra. Minden faburkolású volt, az egész házat enyhe, kellemes fenyőillat lengte be. Az előtérből egy széles falépcsősor vezetett az emeletre, a földszinten pedig a lépcső két oldalán egy-egy hosszú folyosó vezetett valahová. A hatalmas teret a mennyezetről lelógó hatalmas csillár világította be, ugyanis az ablakok bár nem voltak kicsik, mégsem biztosítottak elég fényt. A falakon körbe régi és még régebbi portrék függtek az ősi Sullivan családról. Feltételezem, az alapítók óta az összes leszármazottról található egy-egy kép, akik az óta itt éltek és élnek. Nem volt időm alaposabban szemügyre venni őket, ugyanis a komornyik elindult a lépcső mellett bal oldalt elterülő folyosón. Mindkét oldalon ajtók sorakoztak, csak azt nem tudom, milyen helyiségeket rejtenek, ugyanis az összes csukva volt. Végül, a legutolsó ajtónál megálltunk. Ugyanolyan volt, mint a többi, amik mellett elhaladtunk. Hármat kopogtatott, majd benyitott, és belépett, engem hátrahagyva. Hallottam egy erős, határozott férfihangot, mire a férfi visszajött értem.
- Bemehet –bólintott komoran.
- Köszönöm –mormoltam, majd beléptem. Az ajtó bezárult mögöttem, majd hallottam, ahogy az alkalmazott léptei egyre távolodnak.
Egy társalgóban találtam magam. Legalábbis szerintem az volt, vagy valami ilyesmi. Több kanapé és karosszék volt elhelyezve a kandalló körül, amiben most nem égett a tűz. A mennyezetről lógó csillár sárgás fényben világította meg a teret, az ablakot a nehéz bársonyfüggöny takarta, amit nem igazán értettem, mivel még nappal van. A falakon természetesen itt is festmények lógtak, bár inkább tájképek, mint portrék. És itt volt mindenki. A Tisdale és a Sullivan család. Arthur és Geraldine sehol, amit furcsálltam, mivel a házban sem találtam őket.
Mindenki rám szegezte a tekintetét. Először Alexszel néztünk össze, ugyanis pont velem szemben állt. Pajkos félmosolyra húzta ajkait, miközben biccentett. Liz és Garreth rám mosolyogtak, Josh intett egyet. Az utolsó testvér értetlenül ráncolta a homlokát. Igen, vele még nem találkoztam személyesen, csak említették. Hogy is hívják? Larry, ha jól emlékszem. És persze a szüleik is jelen voltak. Mr. Sullivan mosolyogva indult felém. Alex nagyon az apjára ütött. Neki is ugyanilyen szőkésbarna haja van, bár édesapja szeme teljesen szürke. Az arca borostás volt, mint aki jó néhány napja nem borotválkozott már. Átlagos termete volt, széles vállakkal. Mikor elém ért, megfogta mindkét vállamat, majd mosolyogva tanulmányozni kezdte az arcomat.
- Úristen, hogy te mennyire hasonlítasz édesanyádra!- szólalt meg meleg hangon. Én erre csak mosolyogni tudtam. Mindenki azt mondja, hogy rá hasonlítok, viszont, akik ismerték apámat, esküdni mernének, hogy a legtöbb vonásom tőle örököltem. –Éppen olyan gyönyörű és bájos.
- K… Köszönöm –motyogtam. Nem zavarja, hogy ott van a felesége is miközben az anyámat dicséri?
- Richard, hagyd szegény lányt, nem látod, hogy meg van illetődve?- szólt rá Mrs. Sullivan.
- Persze, ne haragudj –engedett el. –Richard Sullivan volnék, ő pedig itt az én csodálatos feleségem, Deborah –mutatott be. Persze, valamivel kompenzálnia kell az anyámra tett bókokat. Első ránézésre úgy tűnik, a kanca húzza a szekeret ebben az istállóban. Bár valóban csinos nő volt, hosszú fekete haja szoros lófarokba volt fogva, barna szeméből kedvesség sugárzott.
- Örvendek –nyújtottam volna a kezem, de Mrs. Sullivan megölelt, és két puszit nyomott az arcomra.  Közvetlen, ez tetszik.
- A gyerekek többségével már biztosan találkoztál –vakarta a fejét Mr. Sullivan. Ekkor Larry felállt, és odalépett hozzám.
- Szia! Mi még nem találkoztunk. Logan Sullivan –nyújtott kezet mosolyogva. Ó, szóval Logannek hívják. Nos, majdnem eltaláltam.
- Szia! Elena Tisdale –ráztam meg a kezét, közben pedig nyugtáztam magamban, mennyire hasonlítanak Garreth-del. Ugyanolyan színű szemek és haj, viszont arcvonásaikban Garryeth inkább az apjukra ütött, mint Alex, Logan azonban a Deborahra.
- Ő pedig a legidősebb, Garreth. Logan csak a második –szólalt meg Alex a bátyja vállára téve a kezét.
- Mi már találkoztunk –válaszolta Garreth, mire Seggfej érdeklődve nézett rám.
- Csakugyan?
- Igen –bólintottam tömören. Nem kötöm az orrára, hogy mi történt, had furdalja a kíváncsiság. Nem kell mindig mindenről tudnia, az pedig, hogy élvezem, ha bosszanthatom, csupán bónusz.
- Jó újra látni, Elena –mosolygott rám kedvesen.
- Téged is.
- Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért gyűltünk össze –szólalt meg Richard.
- Elena, kérlek, ülj le te is –mutatott a kanapéra Deborah, amin Alex, Josh és Liz foglaltak helyet. Mivel pont Lizzy mellett volt hely, így gondolkodás nélkül leültem mellé.
- Nos, Grace kérésére jöttük így össze. Már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, így tudom, hogy megbízik bennem, ahogy én is benne –kezdte Mr. Sullivan anyára pillantva. 
- Kérlek, csak a lényeget, Rick –szólt közbe anya komoran. Csak most vettem észre, mennyire ijesztő a tekintete, és mély ráncok költöztek a homlokára. Valami baj van.
- Igazad van, ne haragudj. Erre később is lesz elég idő –megköszörülte a torkát, majd folytatta. –Ezt még senki sem tudja, ti is most fogtok róla először hallani. Viszont, Daniel és Elena!- nézett ránk felváltva. –Szeretném, ha ezt inkább édesanyátok közölné veletek –mindenki azonnal ránézett. Tudtam, hogy valami nem stimmel. De mi az? Élesen beszívta a levegőt, miközben a szemét szorosan lehunyta. A levegő lassan kiáramlott a tüdejéből, s amint sikerült összeszednie magát, a szemét is kinyitotta. 
- Tudjátok, a napokban többször is betörtek a birtok területére –kezdte teljesen higgadtan. A helyiségben megfagyott a levegő. Megdöbbentem. Azt tudtam, hogy már törtek be a birtokra, hiszen akkor engem próbáltak elrabolni, és sajnos volt, hogy sikerült is. De a napokban? –Volt, hogy a házba is sikerült bejutniuk, viszont nem vittek el semmit. Nem tudom, hogy kik voltak, ahogy azt sem, mit kerestek. De a legfontosabb most a ti biztonságotok. 
- És itt jövünk mi a képbe –szólalt fel Richard ismét. –Mivel én vagyok a városi rendőr főkapitányság feje, a legjobb embereimet állítottam rá az ügyre. Ezek a betörések ismétlődnek, amióta beköltöztetek. Hogy mi a céljuk ezzel még nem tudni, de rá fogunk jönni. A biztonságotok érdekében mától kezdve határozatlan ideig a Sullivan birtok lesz az otthonotok –jelentette be ünnepélyesen, mire mindannyian-de főleg én- elkerekedett szemekkel, tátott szájjak bámultunk rá. Hogy én egy fedél alatt éljek Alex Seggfej Sullivannel?! Ki van zárva!- Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindenki számára lesz túl kellemes, viszont mindenkit arra kérek, hogy barátkozzon meg a gondolattal. Van elég vendégszobánk mindenki számára. A nejemmel és Grace-szel már megbeszéltük. És a félreértések elkerülése végett… mi ajánlottuk fel, hogy ideköltözhetnek –fejezte be a mondanivalóját. Én még mindig a sokk hatása alatt álltam. Jelen pillanatban nem vagyok abban a helyzetben, hogy vitatkozni kezdjek. Majd akkor, ha kettesben, vagy hármasban maradunk, és meg tudjuk beszélni ezt az egészet.
- A holmijaitokat még ma áthozzuk. Legkésőbb négyig pakoljatok össze mindent, hogy Paul át tudja őket szállítani –szólalt meg Mrs. Sullivan, megtörve ezzel a döbbent csendet.
- Paul?- szóltam közbe értetlenül. Deborah elmosolyodott.
- Az a mogorva komornyik, aki idevezetett –elleheltem egy „áááá”-t, majd a figyelmemet ismét anyának szenteltem. Ugyanolyan komoly volt a tekintete, mint eddig, bár a rácok a homlokán már nem látszottak ennyire.
- Még egyszer nagyon hálásak vagyunk, amiért befogadtok minket. De tényleg nem akarunk gondot okozni.
- Ugyan már, Grace –nevetett fel Deborah. –Dehogy zavartok! Inkább örülünk nektek! Na, gyertek, kész az ebéd. Utána menjetek haza összepakolni.   
- Rendben –mosolyodott el végre, bár ez is meglehetősen feszültre sikeredett. –De előtte még szeretnék beszélni a gyerekeimmel.
- Kint várunk benneteket –bólintott Mr. Sullivan. Liz megszorította a kezem, miközben azt suttogta „Isten hozott nálunk!”, majd mindenki kiment. Csak hárman maradtunk: anya, Danny és én. Amint hallottam, hogy vendéglátóink távolodnak, kitörtem.
- Hogy juthatott eszedbe ideköltözni? Miért nem szóltál a betörésekről? Hányszor történt? Hogyan? Mikor? És miért pont itt kell laknunk, amíg meg nem oldódik?
- Nyugodj meg, kincsem –csitított fáradtan. Láthatóan neki sem könnyebb, viszont a harag lángra kapott bennem. Ha ez egyszer megtörténik, nehéz eloltani a tüzet. –A betörések az utóbbi hetekben kezdődtek. Amikor nyáron beköltöztünk, csak néhányszor találtunk ilyesmire utaló jeleket, ezúttal azonban a személyzeti bejárati ajtókat felfeszítették, a kerítésen találtunk lábnyomokat, ahogy átugrottak rajtuk, bizonyos dolgokat felforgattak, de mindig sikerült eltakarítani, mielőtt észrevettétek volna. Viszont elegem lett abból, hogy folyton azt érzem, veszélyben vagyunk, így az ideiglenes költözést találtam a legésszerűbb megoldásnak.
- És jól tetted –szólalt meg Danny. Hitetlenül pillantottam rá. – Hiszen mi történne, ha valaki szembetalálkozna velük? Lehet, hogy fegyverük is van.
- Éppen ezért nem maradhattunk ott tovább - bólintott anya. 
- És miért éppen ide kellett jönni?- tettem a fel a számomra legfontosabb kérdést. Ez idegesített a legjobban. Persze imádom Lizt és Josht, és Garreth-del sincs semmi bajom. Viszont itt van Alex. Vele már nagyon is vannak problémáim.
- Mint azt tudjátok, gyerekkoromban gyakran jártam ide a testvéreimmel. Rick és Charles gyerekkori barátaim, és amikor elmondtam nekik, mi a helyzet, mind a ketten azonnal felajánlották, hogy beköltözhetünk hozzájuk. Csakhogy Richrad így előbb tud információval szolgálni, ráadásul neked, Elena, itt van Liz, és Dannynek is kéznél van a zenekara. A Donovanokat pedig meg tudjátok látogatni –sorolta az érveit.
- Azért minket is igazán megkérdezhettél volna –vetettem közbe morcosan.
- Sajnálom, kicsim, de így lesz a legjobb.
- Az nem számít, hogy én Alexet ki nem állhatom? Nem akarok vele egy fedél alatt élni ki tudja meddig!
- Nos, itt a kiváló alkalom, hogy összebarátkozzatok –mosolygott rám, mire csak dühösen karba fontam a kezeim.
- Összebarátkozni? Na, azt lesheted –dörmögtem az orrom alatt.
- És mi van Mr. és Mrs. O’Dannellel?- kérdezte Danny hirtelen.
- Ők azt mondták, inkább a fiukhoz költöznek be, így több időt tudnak az unokáikkal tölteni.
- Vannak unokáik? Itt Dollivanban?- kérdeztem meglepetten.
- Igen, vannak. Csak nem igazán jönnek a birtokra, inkább a nagyszülők látogatják őket –vont vállat. –Most pedig menjünk. Ne várakoztassuk meg a vendéglátóinkat.
Az ebéd már tálalva volt-sült csirke párolt zöldségekkel-, viszont még nem álltak neki az étkezésnek. Mr. Sullivan ült az asztalfőn, jobbján ült a felesége, balján pedig anya kapott helyet. Anya mellett ültek sorban Garreth, Josh és Alex, a túloldalon pedig Logan és Liz. Ez utóbbi intett nekem, hogy üljek mellé, amit szívesen meg is tettem volna. Csakhogy a dolog hátulütője, hogy Alex ülne velem szemben. Amíg én ezzel az aprócska problémával voltam elfoglalva, addig Danny letelepedett Alex mellé, így kelletlenül odaültem a helyemre. Bár Seggfej mellet sem lett volna kellemesebb.
Az idő viszonylag csendesen telt, inkább a felnőttek beszélgettek egymással. Mi pedig Logan mellett nem jutottunk szóhoz. Mia nem viccelt, amikor azt mondta, hogy igazi zseni. Egy komplett asztrofizikai elméletet vázolt fel nekünk. Liz megsúgta, hogy folyton az okostojás szövegeit hajtja, mindig más témában. Általában oda sem figyelnek rá, csak néha-néha bólogatnak. Nem is értem, hogyan tudják elviselni. Nekem ebben a háromnegyed órában elegem lett belőle egy életre. Hogy fogom vele kibírni napokig? Vagy akár hetekig?
És ha ez nem lett volna elég, akárhányszor felnéztem, mindegy egyes alkalommal Alex kékesszürke szempárjával találtam szembe magam. Egész idő alatt engem bámult. Amikor a tekintetünk összeakadt, csábos félmosolyra húzta az ajkát, miközben a fél szemöldökét felhúzta. Én mindezt értetlen pillantással viszonoztam, majd inkább a tányéromra fordítottam vissza a tekintetem.
Örömmel vettem tudomásul, hogy végre vége az ebédnek, és mehetünk vissza a kastélyba. Nem szóltam senkihez mielőtt eljöttünk volna, inkább amilyen gyorsan csak lehetett eltűntem a házból. A családdal sem igazán beszélgettem az úton hazafelé, bár ők sem szóltak egy szót sem. Csak anya szólalt meg egyszer.
- Paul két óra múlva hozza a kocsit, amivel elszállítja a cuccainkat –közölte, mire két halk „oké”-t kapott válaszul.
Amint beléptünk a kastélyba, egyenesen a szobámba rohantam, majd belevetettem magam az ágyamba. Két óra. Ennyi időm van mindent összeszedni, amire szükségem lehet, bár szerintem, ha akarunk, akkor majd beengednek minket a nyomozók. Két órám van, amíg visszasétálok a pokolba. Mindenképpen beszélnem kell Miával és Damiennel. Habár… nem. Damiennel nem. Nem akarom, hogy veszekedni kezdjünk, hogy kiakadjon. Inkább az egyik testvérével beszélek. Igen, ez jó ötlet. De mindenekelőtt Mia.
- Ne…!- sipákolt hitetlenül, megnyújtva a szót.
- De igen –sóhajtottam sokadszorra. Már vagy hússzor eljátszottuk ezt. Ő azt mondja ne, nem lehet igaz, én pedig, hogy de, nagyon is igaz.
- Nem mondod komolyan!
- Még hányszor ismételjem el? Nagyon is komoly.
- Gondolom, nem repesel az örömtől.
- Egyáltalán –feleltem sóhajtva, miközben beraktam egy újabb adag ruhát a bőröndbe. –De félre ne érts, Josh és Liz nagyon jó fej, velük jól elvagyok és Garreth-del sincs semmi problémám. 
- Viszont ott van Alex. Vele pedig nem épp a legfényesebb a viszonyod –fejezte be a gondolatmenetem.
- Ahogy mondod. De Alex mellett még ott van Logan is.
- Logan? Vele mi a baj?
- Szerintem egy idegen.
- Egy idegen? Mármint az a kis zöld nagy szemű lényecske a világűrből, aki el akarja pusztítani az emberiséget, és repülő csészealjakon röpköd?
- Igen –helyeseltem, mire felkuncogott.
- Ezt mégis miből gondolod?
- Abból, hogy amit abban a negyvenöt percben mondott, számomra kínaiul volt.
- Miből gondolod, hogy nem valóban kínaiul beszélt?
- Nem kínaiul beszélt. Mintha Josh azt mondta volna, hogy készül megdönteni Einstein relativitás elméletét.
- Szegénykém, már most sajnállak.
- Köszi, bár ezzel nem megyek valami sokra.
- És nem tudjátok, meddig kell ott maradnotok?
- Nem –sóhajtottam a rajzeszközeimet dobozolva. –Addig leszünk ott, ameddig el nem kapják a betörőket, vagy biztonságosnak nem nyilvánítják a helyet.
- Az bármennyi idő lehet.
- Épp ez a baj –nyögtem, majd ránéztem az órámra. Ajjaj, sietnem kell. –Ne haragudj, de most mennem kell pakolni. 
- Oké, menj csak. Hívj bármikor, vagy akár gyere át. Addig sem kell Alexszel egy légtérben lenned –ajánlotta fel.
- Köszönöm, lehet, hogy majd szavadon foglak. Szia.
- Szia –ezzel bontottam a vonalat, majd tárcsáztam a következő számot. Már épp le akartam tenni, mikor végre felvette.
- Halló –szólt bele rekedtes hangon, majd megköszörülte a torkát. –Elena, te vagy az?
- Szia, Nate. Igen, én vagyok.
- Baj van?
- Nincs. Vagyis igen, van. Vagyis… el kellene mondanom valamit –makogtam össze-vissza.
- Kezdesz megijeszteni. Mi az?
- Valaki többször is betört a birtokra, és nyomozás indul a kastélyban.
- Micsoda? Gondolod, hogy a Mester emberei?
- Kétlem. Nekik már sikerült észrevétlenül besurranniuk, és még engem is el tudtak rabolni. Szerintem másról van szó. Vagy ha mégis, akkor ezúttal nem engem kerestek.
- De hogyha nyomozás indul, akkor…
- El kell költöznünk arra az időre, ameddig a zsaruk itt tanyáznak, igen –fejeztem be helyette a mondatot. 
- És hová mentek?- kérdezte kicsit halkabban és frusztráltan, mintha érezte volna, hogy nem fog örülni a hallottaknak.
- Épp ez az, amiért felhívtalak… A Sullivan kastélyba. Még ma –mondtam, majd feszülten vártam a válaszát. A vonal túlsó végén azonban csend uralkodott. Már épp megkérdeztem volna, hogy itt van-e még, amikor végre megszólalt.
- A Sullivan kastélyba? Nem mondhatod komolyan!
- Sajnos de. Erről nem én döntöttem. Engem meg sem kérdeztek, amikor pedig vitatkozni kezdtem, akkor is csak leráztak.
- Ez nem jó. Nagyon nem jó –nyugtázta halkan. Szerintem inkább magának mondogatta.
- Nekem mondod?!- nevettem fel hisztérikusan.
- Na, jó, nyugodj meg. Majd kitalálunk valamit –próbált lenyugtatni, de ettől sem lettem kevésbé ideges.
- Mégis mit?
- Valamit. 
- Ezzel aztán most megnyugtattál –morogtam gúnyosan.
- Majd a fiúkkal kitalálunk valamit. De miért pont a Sullivanek?
- Anya és Mr. Sullivan gyerekkori barátok –feleltem.
- Ha az információim nem tévesek, akkor a mi apánkkal is gyerekkori barátok –jegyezte meg kissé dühösen.
- Anya olyasmiket mondott, hogy azért ide költözünk, mert így hamarabb értesülhetünk a nyomozás eredményéről, meg itt nem csak fiúkkal vagyok körülvéve.
- Ezek az indokai?
- Ezek –erősítettem meg, mire hangos sóhajjal kifújta a levegőt. Szinte láttam magam előtt, ahogy idegességében az orrát masszírozza.
- Oké, nem számít. Majd megoldjuk valahogy a találkozásokat és az edzéseket. Csak még egy dologra lennék kíváncsi.
- Mire?
- Miért engem hívtál és nem Damient?- tudtam, hogy ezt a kérdést előbb-utóbb felteszi nekem.
- Tudod, hogy nem vagyunk mostanában a legjobb viszonyban –feleltem egy sóhajtás után. Hol lehet a fésűm?
- Azzal tisztában vagyok, hogy szakítottatok. Viszont attól még ő a testőröd.
- Ez igaz. De szerintem ő erre rosszabbul reagálna, mint mondjuk te, és most semmi kedvem még vele is összeveszni –válaszoltam, miközben az egyik fiókban turkáltam. 
- Értem. De örülök, hogy engem hívtál. Ha bármiben segíthetek, csak szólj, oké?
- Oké. Köszönöm –mosolyodtam el, bár ezt nem látja telefonon keresztül.
- Igazán nincs mit.
- Most megyek is pakolni, mert nem leszek készen időben –váltottam vissza komorra, amint rápillantottam az órára.
- Rendben. Szia, Elena.
- Szia, Nate –köszöntem el, majd Nate letette.
Egy órám maradt, hogy összeszedelőzködjek, úgyhogy a költözésről megmaradt dobozokat lehoztam a padlásról és folytattam a hely felforgatását. Beszórtam a bőrödbe az őszi ruháimat, néhány cipőt és a tisztálkodási szereimet, a dobozokba pedig a legfontosabb dolgokat pakoltam: rajzeszközök, tanszerek, néhány könyv, pár személyes dolog. Elég hamar elkészültem. Csak Clark Danken naplójával nem tudok mit kezdeni. Nagyon fontos, nem hagyhatom itt, hogy esetleg a rendőrök megtalálják. Viszont a Sullivenek közelébe sem szívesen viszem. Végül úgy határoztam, hogy elrakom a ruháim közé, a házban pedig majd elrejtem valahova. Majd kitalálok valamit.
Egy teherautó állt meg a bejárat előtt, a vezetőülésből Paul pattant ki, ugyanabban az elegáns öltözetben, mint ami délelőtt volt rajta. Dannyvel felpakolták a csomagokat a kocsi hátuljára, majd mind beültünk, és elindultunk az ideiglenes új otthonunk felé, ami megérzéseim szerint semmi jót nem tartogat számomra.

2015. augusztus 23.

Előzetes: KNY - 18. fejezet

Sziasztok!

Igen, igen, tudom, hogy megígértem, hogy korábban lesz előzetes, ám elutaztam, és előtte nem volt rá időm, bármennyire is szerettem volna. Most viszont itthon vagyok fáradtan (mint az a rövidített címből is látszik), de boldogan, készen az írásra! :)

Tehát itt az előzetes, és igyekszem minél előbb hozni a részt is! Köszönöm a kommenteket, kritikákat, feliratkozókat! Ti vagytok a legjobbak! <3

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J. 

"...- Nos, Grace kérésére jöttük így össze. Már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, így tudom, hogy megbízik benne, ahogy én is benne –kezdte Mr. Sullivan anyára pillantva.
- Kérlek, csak a lényeget, Rick –mondta anya komoran. Csak most vettem észre, mennyire ijesztő a tekintete, és mély ráncok költöztek a homlokára. Valami baj van.
- Igazad van, ne haragudj. Erre később is lesz elég idő –megköszörülte a torkát, majd folytatta. –Ezt még senki sem tudja, ti is most fogtok róla először hallani. Viszont, Daniel és Elena!- nézett ránk felváltva. –Szeretném, ha ezt inkább édesanyátok közölné veletek –mindenki azonnal ránézett. Tudtam, hogy valami nem stimmel. De mi az? Élesen beszívta a levegőt, miközben a szemét szorosan lehunyta. A levegő lassan kiáramlott a tüdejéből, s amint sikerült összeszednie magát, a szemét is kinyitotta..."

2015. augusztus 18.

Liebster Award, avagy 11 bloggerina infó Vivienn J.-ről

Sziasztok!

Réku megtisztelt engem egy újabb Libster Awarddal, amit nagyon szépen köszönök!
Elena névnap alkalmából meg is osztom veletek a válaszaimat (a 11 dolog ezúttal csak a bloggerina énemről szól).
HOLNAP pedig érkezik az ELŐZETES :)

Na, akkor lássuk, miből élünk!


A már jól ismert szabályok:
  • Írt 11 dolgot magadról!
  • Válaszolj a 11 kérdésre!
  • Írj 11 kérdést!
  • Küldd el 11 embernek!
11 dolog rólam, mint bloggerina/"író":
  1. Nagyjából 14 évesen kezdtem el írni a TSF-et és 15 voltam, amikor a blogot megnyitottam, most pedig már lassan 18 leszek, szóval ez a blog végigkíséri a gimis éveimet.
  2. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien fogják olvasni és szeretni ezt a kis történetet. Mérhetetlenül hálás vagyok Nektek!
  3. Amint ennek a blognak vége, rögtön megnyitok egy újat: a sztori készülőben van a harmadik évad mellett. A Facebook csoportban fogom először megosztani Veletek az alaptörténetet/prológust.
  4. Először könyvnek indult a trilógia, majd végül blogot nyitottam belőle. Többen is mondták/mondtátok, hogy el tudjátok képzelni papírformában. Talán majd sor kerül rá.
  5. Elena apja azért halt meg, mert lusta voltam egy új karakter kidolgozásához.
  6. Rengeteg történet van a tarsolyomban, azonban a kidolgozásuk még várat magára.
  7. A TSF legnagyobb fordulata a vége lesz. Mindenki meg fog hökkenni (remélhetőleg).
  8. Zuhany alatt tör rám az ihlet.
  9. Nemrég elindítottam a blogot Wattpadon, és azt hiszem, ezt a szokást a következő blogjaimnál is megtartom majd. Vagy nem. Ki tudja.
  10. Rettegek a mostani iskolaévtől (végzős gimnazista leszek blah), és ez valószínűleg a történetre/blogra is kihat majd pl: időhiány.
  11. Nem fogom lezáratlanul hagyni a sztorit semmiképpen!
Válasz Réku kérdéseire:
1. Kedvenc sorozat?
- A kedvenc sorozatom jelenleg a Pretty Littlen Liars, de imádom még a bűnügyi sztorikat pl: Castle, Mentalista, Dr. Csont, Arrow
2. Hány testvéred van?
- Van egy öcsikém, aki 4 évvel fiatalabb nálam.
3. Szereted a Hawaii Five-ot?
- Feltételezem, a Hawaii Five-0-ra, a sorozatra gondolsz. Régebben szerettem, aztán levették műsorról, azóta nem néztem, pedig jó volt. Találtam mást.
4. Harry Potter fan vagy? Ha igen, ki a kedvenc szereplőd?
- Ismerem a történetet (csak a filmeket), de nem vagyok fan. Ellenben kedvenc szereplőm van: Hermione. Egyszer néztem végig a filmsorozatot, annyi nekem bőven elég volt a kis villámhomlokúról. 
5. Láttad vagy olvastad már a Szürke ötven árnyalatát?
- Olvastam is és láttam is (utóbbit sajnos a barátommal, soha többet ilyet). A könyv tetszett, és nem a pajzán részek miatt, hanem mert érdekes volt a történet és Christian háttérsztorija. A film már annyira nem nyerte el a tetszésemet, szerintem egy szexjelenetekkel teli könyvet nem jó ötlet megfilmesíteni.
6. Milyen műfajú könyveket olvasol szívesen?
- Fantasy és krimi. A Vöröspöttyös könyveket egyszerűen imádom! Néha egy-egy romantikus történet is belefér, de csak akkor, ha érdekes a történet és nem kiszámítható, kellően meglepő és fordulatos.
7. Kedvenc íróid?
- Cassandra Clare a legjobb, de tetszett Kerstin Giert-től az Időtlen szerelem trilógia, Colleen Hoover-től a the Slammed Series, Jennifer L. Armentrout Luxen sorozata, nagy kedvencem a Shadow and Bone Leigh Bardugo írásában, az Üvegtrón sorozat Sarah J. Maastól és még sorolhatnám. Nagyjából az összes Vöröspöttyös és hasonló könyvek írója ide jöhetne, amiket olvastam.
8. Miért kezdtél el írni?
- Az első kisebb-nagyobb történeteket unaloműzés és szórakozás gyanánt vagy épp poénból kezdtem el írni. A The Secrets of the Forest konkrétan egy unokatestvérem általi alapötletből született, amikor elment a net itthon, így le kellett magam kötni valamivel. Akkor kezdődött minden. Aztán beleszerettem, az ötletek jöttek, az ujjaim gondolkozás nélkül jártak a billentyűkön, elmenekülhettem a saját kis világomba, ahol minden úgy zajlik, ahogy én akarom, ahol elfeledkezek minden gondról.
9. Melyik a kedvenc blogod? Sajátot nem ér mondani.
- Nem tudom, létezik-e olyan egoista, akinek a saját blogja a kedvence, mindenesetre én semmiképp se mondtam volna a sajátomat, azonban több kedvencem is akad: Falling Star with Kiersten Rybak, Frantázia (ez személyes blog), Behind the Fairytale (befejezett), I'm the captive of my book (befejezett), Jégtáncos Krónikák I. - Álmodj a csúcsig, és Summer Notes
10. Melyik az a város vagy ország, ahova egyszer el szeretnél majd jutni?
- Egyértelműen Japán! De persze ezernyi más helyre is jó lenne eljutni, bejárni a világot, viszont jelenleg ez az ország a legnagyobb álmom.
11. Mi vagy mi volt a kedvenc tantárgyad a suliban?
- Olyan nem létezik és soha nem is létezett, legalábbis jelenleg így látom. Ami jó és esetleg érdekelne vagy nem érettségi tantárgy, ezáltal felesleges időpocsékolásnak könyveli el az ember, vagy érettségi tantárgy, és ezért gyűlöli meg az ember lánya. Régebben szerettem a történelmet- amíg el nem értünk a csupa harc részekhez tele évszámokkal, ugyanis abban a pillanatban megutáltam. Ha mégis mondanom kéne egy tárgyat, akkor az az angol, de a nyelv miatt, meg mert jó vagyok benne, semmi köze az iskolai keretekhez. 

Nem tennék fel kérdéseket és nem is küldeném tovább, ugyanis már mindenki megkapta tőlem ezt a díjat, akit érdemesnek találtam rá, van, aki nem is egyszer.

Szép napot Nektek! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

2015. augusztus 15.

Katherine nyomában - 17. fejezet

Sziasztok, Kiválasztottak!

Mindenek előtt szeretném megköszönni a kommenteket és az új feliratkozókat, mérhetetlenül hálás vagyok! :)
Az új részen kívül van egy meglepetésem is: felkerül az első évad első (úgy van, lesz majd még 1) TRAILERE! Úgy van, előzetest kapott a blog, külön oldalon, és majd érkezik a második évadhoz is! Lehet, hogy ebben az előrehaladott állapotban kicsit késeinek tűnik, azonban régóta tervben volt már, de kellett egy kis idő, hogy rászánjam magam a rendelésre. Ezt a videót Szerecsendió készítette, akinek ezúton is nagyon köszönöm!
Mit gondoltok róla?

Várom a kommenteket!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.



Vörös folyadék csöpögött a fehér hóra. Követtem a nyomokat, amik egészen az erdő mélyébe vezettek, a nagy fához. Ahogy egyre közelebb értem, a vörös nedű egyre nagyobb sötét tócsákat hagyott a szűz havon. A különös csak az volt, hogy sehol nem láttam egyetlen lábnyomot sem. Az viszont még furcsább volt, hogy én sem hagytam nyomot magam után. A fa tövéhez érve mindent teljesen beborított a friss vér. Óvatosan megkerültem a törzset, majd megpillantottam valamit.
Katherine kuporgott a hóban, ruhája cafatokban lógott rajta, barna haja csapzottan, kócosan hullott vállára, arca olyan sápadt volt, hogy szinte már egybeolvadt a hófödte tájjal. Karjaiban egy ernyedt, mozdulattan testet tartott. Aprócska volt, egy gyerek. A kisfiú a méretéből ítélve nem lehetett több hétévesnél. Az egész teste vérben úszott. A saját vérében. A torkát feltépték, a mellkasán is hatalmas seb tátongott. Leküzdöttem a feltörő hányingert, s tekintetemet Katherine-re szegeztem. Tűhegyes vámpírfogairól az állára csöpögött a vér, amit mosolyogva nyalt le onnan. Szeme kék írisze ezúttal vörös színben csillogott. Amikor rám emelte fagyos tekintetét, sütött belőle a vérszomj. Hátrálni kezdtem, mire csak ravaszan elmosolyodott, majd az áldozatát egyszerűen félredobta, mintha csak egy papírgalacsint hajítana a kukába. Tovább araszoltam hátrafelé. A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, az ereimben a vér gyorsabban áramlott. Ziháltan vettem a levegőt a félelemtől, mintha attól félnék, hogy az utolsó lélegzetvételem lesz ebben az életben. Hirtelen megbotlottam egy kiálló gyökérben, és hátraestem. Egyet pislantottam, mire a vámpír eltűnt a szemeim elől. Megpróbáltam felállni, hogy elfuthassak, ám ekkor hirtelen megragadott valami hátulról, és egyetlen erős mozdulattal felrántott. Ahogy közelebb hajolt, éreztem rajta a vér fémes szagát, ami az emberi húséval keveredett. 
- Hmm. Friss vér - szólalt meg rekedtes hangon, majd beleszagolt a hajamba. - Szép és egészséges. Tökéletes. Úgy látszik, ma van a szerencsenapom - folytatta, miközben egyre szorosabban fogott, körmei a húsomba vájtak. Innen nincs menekvés. 
- Katherine! Katherine, ne csináld! Te jobb ember vagy! Engedj el, kérlek!- könyörögtem neki. Mintha meg sem hallott volna, hajzuhatagomat a bal vállamra simította, a fejemet is megdöntötte, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz. 
- Még hogy ember! Hah! Édesem, nem tudom, honnan tudod, ki vagyok. De most te magad is megtapasztalhatod, hogy nem vagyok ember. Többé már nem.
A félelem erőt vett rajtam. Hiába kapálóztam és próbáltam ellenállni, Ő vasmarokkal tartott. Olyan erővel szorította már a karom, hogy vér serkent a körmei által okozott apró sebekből. Hallottam, ahogy beleszagolt a levegőbe, majd mintha csak a frissen sült süti illatát érezte volna, vágyakozón felsóhajtott. Nagyot nyeltem, miközben lenyalta a vörös nedűt a karomról. Amikor ismét megszólaltam, remegett a hangom. 
- K…Katherine, kérlek! Én vagyok az, Elena…
- Elena - visszhangozta elgondolkozva. - Hm. Nem gondoltam volna, hogy egy saját véremből való életét is kiontom. De… az egész életem nem úgy alakult, ahogy gondoltam - mondta, majd lassan megnyalta a nyakam. Egész testemben remegtem, ha nem tart olyan erősen, biztosan összecsuklottam volna.
És akkor az éles fájdalom mintegy villámcsapásként hasított az ijedtség mindent elhomályosító sötét felhőjébe, ami körülvett. Aztán ez a fájdalom rövid idővel csillapodott, inkább gyönyör vette át a helyét. Éreztem, ahogy a vér lassan elhagyja a testem, hallottam, ahogy a vámpír nyel. Igaza volt. Ő tényleg nem ember többé.
Hirtelen hasított belém a felismerés. Meg akar ölni. Meg fog ölni. Minden erőmet összeszedve belérúgtam, mire kitépte belőlem a fogait, s összecsuklott. A fájdalom a nyakamban szinte elviselhetetlen volt. Éreztem, ahogy a skarlát folyadék végigfolyik a nyakamon, s eláztatja a ruhámat. Homályos tekintettel láttam, ahogy Katherine megtörli a száját, majd felemelkedik. Támolyogva elindultam az ellenkező irányba, de a lábaim nem bírták sokáig. Ismét elkapott és a jobb lábamnál fogva nekihajított egy fának. Éles reccsenés hasított a csendbe. Nem éreztem fájdalmat. Még halványan érzékeltem, ahogy a hideg hóra zuhanok, és Katherine ordít nekem valamit. Lassan lecsukódott a szemem, s magába szippantott a boldog öntudatlanság.

- Boldog szüüüliiinaaapooot! Boldog szüüüliiinaaapooot! Boldog szüüüliiinaaapot, Elena! Boldog szüüüliiinaaapooot!- hallottam a hangokat közvetlenül magam mellett. Lassan nyitottam ki a szemem, és egy hatalmas tortával találtam szembe magam. Pislognom kellett párat, mire sikerült magamhoz térnem. Az álom képeitől a szíven még most is hevesen vert, ahogy felelevenedett előttem. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne nyúljak a nyakamhoz.
- Mi folyik itt?- kérdeztem, miközben felültem az ágyon.
- Boldog tizennyolcadik szülinapot!- ordította a bátyám, és közelebb tolta hozzám a tortát. Egy 18-as gyertya égett rajta, dísznek pedig az volt ráírva: Keep calm, because you’re 18
- Köszönöm –mosolyogtam rájuk. Mindenki itt volt. Anya, Danny, Mr. és Mrs. O’Dannel, még Mia is. Behunytam a szemem, kívántam, majd elfújtam a gyertyát.
- Lent várunk, rendben?- kérdezte anya, mire csak bólintottam, majd a kis csapat kivonult a szobámból.
Amint kiléptek, rögtön rohantam a tükörhöz. Ahogy szemügyrevettem a nyakam alig észrevehető két kis pötty volt Katherine harapásának emlékeként. Szóval nem ölt meg, nyugtáztam megkönnyebbülten. Vajon mi történhetett miután elájultam? Hiszen, nem azonnal ébredtem fel. És miért álmodtam ezt? Mit akar ez jelenteni? Hiszen fel sem ismert. Lehet, hogy az a könyv idézte elő. Nem kellene ilyeneket olvasnom lefekvés előtt. Inkább elhessegettem ezeket a gondolatokat. A mai napot nem akarom ezzel elrontani. Pár perc alatt összeszedtem magam, és szalonképessé varázsoltam a külsőm, így készen álltam az ünneplésre. Mire leértem, mindenki az asztalnál ült, aminek a másik végén csinos kis dobozok vártak arra, hogy kinyissák őket.
Még meg sem álltam a család előtt, mikor Danny felpattant, és erősen magához szorított.
- Boldog szülinapot, húgi!
- Köszönöm!- suttogtam a mellkasába miközben hozzábújtam. Utána sorban mindenki megölelgetett: anya, Mia, Geraldine és végül Arthur.
- Vágjuk fel a tortát!- hozott Mrs. O’Dannel egy kést, majd átadta nekem. Kivételesen „az alkalmazottak” is velünk ettek. Csokoládétorta. Házi. A kedvencem! Reggelinek a legjobb!
A süti után az O’Dannel házaspár adott egy mini bambuszfát ajándékba, hogy majd tegyem ki a szobámba. Arthur néha majd ránéz, hogy rendben cseperedik-e. Feltételezem az ő ötlete volt, mindenesetre kedves, hogy gondoltak rám, és még ajándékkal is készültek, hiszen nem vártam el. Meglepett a kedvességük, azonban mérhetetlenül örültem neki. Mintha a nagyszüleim lennének. Mivel ők visszamentek dolgozni, már csak hárman maradtunk. Először anya adta oda az ajándékát: egy új festék-és ecsetkészlet, aminek nagyon örültem, mivel a régi eléggé elhasználódott. Dannytől egy 18-as medált kaptam a karkötőre, amit még tíz évesen kaptam tőle. Minden évben születésnapomra egy-egy újat kapok rá. Amikor megkaptam egy „Brother” feliratú ezüstmedál lógott csak rajta. Azóta csatlakozott hozzá egy lóhere, egy szív, egy hangjegy, egy békejel, egy kereszt és egy végtelenjel. Végül Mia adta át az ajándékát, ami egy barátságnyaklánc volt. Nagyon örültem neki, azonnal fel is raktuk. A délelőttöt még együtt töltöttük, de utána barátnőmnek mennie kellett, ugyanis az öccsének karate mérkőzése lesz, amire ő is elmegy szurkolni.
Sosem vertem nagydobra ezt a napot, mindig a délelőtté volt az ünneplés, utána mindenki visszazökkent a normális életbe. Főleg most, hogy ma még más is vár ránk. Még mindig vannak kétségeim a döntésemmel kapcsolatban, bár még nem véglegesítettem magamban. Mindenképp beszélni akartam előtte a Donovanokkal és a Sullivanekkel is, hogy ők mit gondolnak róla. Maxet felhívtam, hogy beszélni akarok velük erről, ő pedig áthívott magukhoz, mert mindenki otthon van. Még az apjuk is. Charlesszal azóta nem találkoztam, hogy az emlékeimben kutatott.
A Donovan kastély kovácsoltvas kapuja előtt álltam. Ködös volt az idő, persze itt általában mindig köd van. Viszont így ez a kastély csak még kísértetiesebbnek hatott. Az egész városban három kastély van összesen: a Danken, a Donovan és a Sullivan kastély. Azonban hallani mendemondákat egy negyedik kastélyról az erdő szélén, bár senki sem tudja igaz-e. Nem merik megközelíteni, bár nem is tudja senki pontosan hol is van. Állítólag régen a Jonson családé volt, Katherine férjének a családjáé. Azonban amióta a család elhagyta a várost, egykori lakhelyük az óta is üresen áll. Sokak szerint Steve lelke visszatért ide, miután Londonban véget vetett az életének, és távol tartja a betolakodókat. Erről is szól egy legenda, ami persze a Katherine Danken – legendával szorosan összefügg. Ha jól emlékszem, Steve szelleme magával akarta vinni ősöm szellemét, azonban a boszorkányság miatt nem sikerült neki, így örök életére egyedül maradt. Csak arra vár, hogy felesége lelke csatlakozzon hozzá, és együtt léphessenek át a túlvilágba. Steve a kislányukat, Caroline-t, minden évben meglátogatta a neje halálának fordulóján, s a kislány látta őt. Már Caroline Jonson is látta a szellemeket Sheila varázslatának hatására, ám az idő múlásával ez a képesség olyannyira lecsökkent, hogy a leszármazott már csak látomásként látja őket, ha egyáltalán látja. Bár azt nem tudom, hogy erre minden generáció képes-e. Például anya vajon látta őket valaha? Nem mernék rákérdezni, és nem is szeretném ilyesmikkel zaklatni. Ez csakis az én ügyem. És azt sem tudom, mennyi igaz ebből a legendából, bár én most már minden ilyesmiről úgy vélem, hogy igaz. Amikor rákérdeztem erre a titokzatos katélyra, mindenki azt állította, hogy nem létezik, puszta legenda. Ha valaha létezett is, már biztosan nem áll.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből a Steve-féle legendát a negyedik kastéllyal, majd belöktem a vaskaput. Nagy levegőt vettem, majd kifújtam azt, így indultam el a házhoz vezető ösvényen. Eddig kívülről még sosem közelítettem meg. Persze párszor már elhaladtam mellette, különben nem is tudnám, merre kell jönni. Viszont furcsa érzés volt innen bemenni. Most is használhattam volna az átjárókat, de rám fért egy kis séta, hogy kiszellőztessem a fejem. A hatalmas sötétre lakkozott kétszárnyú faajtón két réginek tűnő szörnyeket ábrázoló figura volt fémből, amiknek az aljára kopogtatót erősítettek. Felemeltem az egyiket, majd elengedtem, és megismételtem kétszer. Nemsokára már hallottam is a közeledő lépteket odabentről. Egy sötét alak nyitott ajtót. Mikor felnéztem az arcára, Michaelt ismertem fel, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Hát te?- kérdezte meglepetten. Ezek szerint Max nem szólt az érkezésemről. 
- Beszélnem kell veletek –jelentettem ki. Az olyan udvarias formalitásokról, mint a köszönés mindketten megfeledkeztünk.
- Csakugyan?- vonta fel a szemöldökét, miközben hanyagul az ajtófélfának támaszkodott. 
- Igen –bólintottam. –Szóval, ha volnál szíves beengedni…
- Parancsolj!- állt félre az útból, mire beléptem a házba, az ajtó pedig becsukódott előttem.
- Szóval Max nem szólt, hogy jövök? –kérdeztem, miután Michael csak intett egyet, hogy kövessem. 
- Nekünk nem. Viszont apánknak igen. Ő pedig összehívta a családi gyűlést. De tekintve, hogy veled kapcsolatos, nem értem, miért kell anyának is jelen lennie.
- Nem csak velem kapcsolatos –jegyeztem meg halkan, miközben beléptünk a dolgozószobába.
- Á, Elena!- jött felém Charles mikor meglátott. –Gyere csak be!
- Sziasztok!- intettem úgy általánosságban. 
- Elena, hadd mutassam be a feleségemet, Mercedes Donovant. Ő pedig, Elena Tisdale –mutatott be egy alacsony nőnek. Hosszú világosbarna haja fel volt tűzve, a szeme ugyanolyan éjfekete volt, mint Nate-é, elbűvölő mosolyával mindenkit elvarázsol. Arcvonásai nagyon hasonlítottak a fiúkéra. Kétségtelenül az anyjukra hasonlítanak inkább, bár néhány vonásukat az apjuktól örökölték.
- Örvendek Mrs. Donovan –fogadtam el a felém nyújtott jobbot.
- Úgyszintén –mosolygott rám kedvesen. Bár ő nem kért meg, hogy tegezzem, különösebben nem is számított, ez egy cseppet sem vett el a megkapóságából. 
- Szóval, most hogy mindenki itt van, talán kezdhetnénk is –csapta össze Charles a tenyerét, majd leült az íróasztala mögé. Én csendesen a kanapéhoz lépkedtem, majd leültem Nate mellé.
- Szia –köszönt suttogva, miközben bevetette azt az elbűvölő mosolyát, ami engem is arra késztetett.
- Szia –suttogtam, majd beharaptam az alsó ajkam, hogy eltűnjön a fejemről az idétlen vigyor.
- Azért hívtam össze ezt a családi gyűlést kiegészítve a Kiválasztottal, hogy közösen megvitassuk a Legendák nyomában című tévéműsor forgatási feltételeit –kezdett bele. Meglepett, hogy a neje előtt kijelentette, hogy én vagyok a Kiválasztott. Azt gondoltam, nem tud róla.
- De hiszen erről már beszéltünk korábban, és végül beleegyeztünk –szólt közbe Nate.
- Ez igaz –bólintott az apja. –Viszont az csak annyiból állt, hogy megkérdeztem ki ellenzi és ki nem. Végül a többség szava döntött. Viszont Elenának természetesen lehetnek fenntartásai ezzel kapcsolatban, ahogyan Damiennek is. És Elena azzal az okkal keresett meg minket, hogy a saját birtokukra beengedjék-e a kamerákat –magyarázta. –Jutottál már valamire?
- Ismerve a szerződést arra jutottam, hogy beleegyezek a forgatásba. Viszont még mindig vannak kétségeim. Például ott vannak a titkos átjárók. A kamerák miatt egyiket sem tudjuk majd használni. 
- Nos, ez igaz. Az átjárók biztosítják a gyors átjutást a Danken és a Donovan kastély között. Viszont ez megoldható úgy, hogy az általános módszert alkalmazzátok, mint ahogy most te is tetted –erre csak bólintani tudtam. Teljesen jogos érv.
- Viszont így nem férhetek hozzá Clark Danken titkos dolgozószobájához sem. És attól is félek, hogy ha a naplót olvasnám, akkor a kamera észrevenné. 
- Ez igaz –bólintott az Őrző elgondolkodva. –Viszont a szerződés értelmében a házak bizonyos területeire nem szerelnek kamerákat. Szóval, ha egy olyan helyen olvasnád, akkor nem valószínű, hogy lebuknál.
- Viszont a család többi tagja előtt sem szeretném magam leleplezni –vetettem közbe.
- Okos lány vagy. Biztosan kitalálsz valamit.
- Megpróbálom –húztam el a számat. Igaza van, kénytelen leszek beleegyezni. –De van ennek bármi értelme?
- Mire gondolsz?- húzta fel érdeklődve a szemöldökét.
- Hát ennek az egész forgatásnak. Elvégre mi vagyunk a kulcs az egészhez, viszont mi nem fogunk segíteni, hacsak nem véletlenül. Így az ő idejüket is elvesztegetjük, akárcsak a miénket. A segítségünk nélkül nem fognak rájönni semmire. Viszont ameddig itt akadékoskodnak, és a kamerák megfigyelnek minket, mi sem juthatunk sokkal előbbre –érveltem tovább a dolog ellen.
- Az minket nem érdekel, hogy az ő idejüket vesztegetjük, az legyen az ő problémájuk. Minket pedig nem feltétlenül akadályoznak. Lehet, hogy ez a nő rájön olyan dolgokra, amikre mi nem. És ha nem talál semmit, azzal csak azt mutatjuk a világnak, hogy nem is tudunk semmit. Ezzel eltussolhatjuk az egész ügyet, és miután elmentek, onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.
- És ha lebukunk?
- Ha valaki lebukna, akkor közös erővel kimagyarázzuk a dolgot. Vagy hazudunk. Bármi is legyen, együtt megoldjuk. 
- És mi van a Sullivanekkel?- vontam fel a szemöldököm. Egy pillanatra sötét árnyék futott át Charles arcán, a tekintete megkeményedett, de azonnal összeszedte magát, és ismét magára öltötte a barátságos, ugyanakkor erős és magabiztos vezető álcáját.
- Ó igen. A Sullivanek –bólintott. –Ha jól tudom, némelyikükkel jó viszonyt ápolsz. Beszélj velük. Persze nekik ne említs semmit a legendával kapcsolatban, bár gondolom ezt mondanom sem kell. Viszont erősen kétlem, hogy aggódnunk kellene miattuk. Elvégre ők semmit sem tudnak. Gondolom, hogy segíteni fogják a nyomozását Lana-nak, viszont semmiféle információ nincs a birtokukban. Ha pedig mégis, azzal csak is minket segítenek –magyarázta az elméletét.
- Szóval így is úgy is mi jövünk ki jól a dologból –foglaltam össze.
- Nos, igen. Számításaink szerint mi nem igazán járhatunk ezzel rosszul. Kivéve persze, ha lebukunk. Viszont reményeim szerint mindenkinek van itt annyi esze, hogy óvatosabb lesz, és a titkos átjárókat elkerüli –mondta figyelmeztetően, miközben végignézett a társaságon.
- Engem ettől nem kell féltened, drágám –jegyezte meg a felesége mosolyogva.
- Valóban nem –mosolyodott el ő is. –Viszont te is be vagy avatva a dolgokba, és sajna elég könnyen eljár a szád, édesem.
- Viszont nem az ilyen dolgokról.
- Valóban –bólintott.
- Szóval, Elena –ismét rám összpontosította a figyelmét. –Örülnénk neki, ha végül úgy döntenél, hogy beleegyezel. Persze tisztában vagyunk vele mindannyian, hogy ez az egész számodra a legkockázatosabb. Biztos vagyok benne, hogy meg fogod tudni oldani. 
- Nem is tudom –gondolkoztam el. Bár meggyőző érvei voltak, még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne. Mi lesz, ha lebukunk? Erre nem adott valami megnyugtató választ. –Lana ma délutánig várja a válaszom. Addig meggondolom.
- Jól van –bólintott Charles. –A gyűlésnek ezennel vége. Mehettek.
Mindenki hangtalanul felállt, majd elhagyta a helyiséget. Én maradtam utoljára.
- Biztos vagyok benne, hogy jól döntesz majd –eresztett felém egy halvány bíztató mosolyt, mire bólintottam.
- Remélem –végül én is elhagytam a helyiséget.
Mikor kiléptem, valaki meghúzódva várt az árnyékban. Titkon reménykedtem benne, hogy Damien lesz, viszont a gyér fény, ami beáramlott az ablakon Nate arcát világította meg, ahogy felém lépett.
- Minden oké?- kérdezte fürkésző tekintettel vizslatva az arcomat.
- Persze, csak… félek attól, hogy lebukunk –vallottam be.
- Hidd el, mi is félünk tőle. Viszont, ha óvatosak vagyunk, nem lesz semmi baj. 
- Gondolod?- néztem rá kétkedőn.
- Tudom –vigyorgott.
- Ha te mondod, Nate –sóhajtottam egy erőltetett mosoly kíséretében.
- Én mondom –bólintott, majd visszatért az a komoly, fürkésző tekintete.
- Valami baj van?- vontam fel a szemöldököm. Furcsálltam, hogy ennyire elgondolkozva méreget azokkal a sötét szemekkel. Mintha két feneketlen lyukba néznék bele, amikbe bármelyik pillanatban belezuhanhatok.
- Csak olyan fáradtnak tűnsz. Nem aludtál jól?
- Nem igazán –vallottam be pár másodpercnyi habozás után.
- A döntés miatt vagy valami más oka volt?- kíváncsiskodott. Persze Nate is tudja, milyen álmaim vannak, nyugodtan elmondhatom neki. Legalább őt érdekli.
- Igazából Katherine miatt.
- Katherine?- kérdezett vissza mire bólintottam. –Mutatott valamit?
- Nem igazán –feleltem lesütött szemmel.
- Hé! Nézz rám!- mondta, majd mikor nem tettem meg, finom az állam alá illesztette a mutatóujját, s felemelte, így kénytelen voltam a szemébe nézni. –Mi történt az éjjel?
- Hát… ez most más volt, mint amikor korábban róla álmodtam –kezdtem lassan, megfontoltan. –Nem volt önmaga. Vagyis nem az az önmaga volt, mint korábban –próbáltam finoman fogalmazni. Azt nem tudom, tudja-e, hogy vámpír volt. Értetlen arckifejezését látva inkább folytattam. –Nem tudom, erről mennyit tudsz, de… Katherine-t a halála után egy boszorkány véletlenül… Nos, véletlenül vámpírrá változtatta –nyögtem ki halkan, mire elkerekedtek a szemei. Ezek szerint nem tudta. 
- Hogy véletlenül vámpírrá változtatták?- nyomta meg a véletlenül és a vámpírrá szavakat.
- Igen –bólintottam. –És ezúttal ebben a valójában láttam. És nem ismert fel –mondtam, majd elhallgattam, ahogy megjelentek előttem az emlékképek. Ahogy erősen megragad, ahogy a véremet szívja, aztán ahogy nekihajít annak a fának…
- Elena, mi történt?- kérdezte idegesen. Azzal persze ő is tisztában van, hogy álmaim hatással vannak az életemre. – Bántott?
- Hát… - kezdtem, mire a tekintete elkomorult, és a nyakamhoz nyúlt, majd félresimította a hajam. –Nate, ne…
- Ezek mik?- kérdezte rekedten. Olyan tekintettel nézett vissza az arcomra, mintha most azonnal meg akarná ölni azt, aki ezt tette. Pedig nem is látszott annyira a nyoma. Ha valaki nem kereste, akkor fel sem tűnt neki.
- Ne nézz így, Nate –kérleltem, miközben visszarendeztem a hajam, hogy mindkét vállamra jusson pár tincs.
- Megharapott –jelentette ki minden kertelés nélkül. –De nem ölt meg.
- Nem, nem ölt meg. Pedig azt hittem.
- Azt hitted?
- Hát… mikor rájöttem, mit csinál éppen, kiszabadítottam magam, de alig léptem párat összecsuklottam. Nekihajított egy fának, aztán minden elsötétült. Azt még láttam, hogy felém indul, de innen nem emlékszem semmire –meséltem alig hallhatóan. Nate nagyot sóhajtott, majd szorosan a karjaiba zárt, egyik kezével pedig a hajamat simogatta. Én viszonoztam az ölelést. Nagyon jól esett, hogy valakinek elmondhattam, hogy itt van mellettem, és azt mondja, minden rendben.
- Minden rendben. Nem okozott nagy kárt, ez a lényeg.
- Igen. Ez a lényeg –sóhajtottam, majd beszívtam az illatát. Fenyőillat keveredett citromfűvel és egy kis arcszesszel. Megnyugtatott.
- Mellesleg, boldog születésnapot –tolt el kissé magától, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Köszönöm –mosolyogtam rá. Ez meglepett. Nem hittem, hogy tudja, mikor van. –Honnan tudtad, hogy ma van?
- A fontos dolgokat megjegyzem –vont vállat.
- És az én születésnapom is ezek közé tartozik?
- A veled kapcsolatos dolgok többsége ide tartozik –felelte, mire kissé szégyenlősen elmosolyodtam. Tudom, hogy Nate többet érez irántam puszta barátságnál. Csak az a baj, hogy én ezt nem tudom viszonozni. Persze helyes és kedves meg minden, de Damienen kívül nem tudok más srácra gondolni. Ráadásul ők még testvérek is. Ez így még rosszabb.
- Aranyos vagy Nate, de ne haragudj, nekem most mennem kell – néztem rá bűnbánóan, majd meg sem várva a válaszát az ajtóhoz siettem.
Ahogy kiléptem rajta, futva siettem tovább a kovácsolt kapu felé, de ekkor valaki visszahúzott.
- Várj!- kiáltotta, még mielőtt megütöttem volna, ugyanis a kezem már reflexszerűen lendült.
- Jézusom!- sóhajtottam fel megkönnyebbülten, amint megláttam ki az.
- Nem, csak én. Damien –mosolygott rám.
- Mit szeretnél?- kérdeztem miközben visszahúztam a karom.
- Csak ezt akartam odaadni –felelte miközben egy aprócska dobozt húzott elő a zsebéből. –Boldog tizennyolcadik születésnapot!
- A…ajándék? De hiszen már nem vagyunk együtt –nagyon meglepett. Komolyan nem számítottam rá, hogy azok után, ami köztünk történt még ajándékot is ad a születésnapomra.
- Lehet, hogy már nem vagyunk együtt, de attól még fontos vagy nekem, és a mai egy fontos nap. Ráadásul már régebben megvettem az ajándékot, kár lenne veszni hagyni –mondta, miközben megfogta a kezem, és beletett a kis dobozkát.
- Köszönöm –feleltem. Nem igazán tudtam mit mondani, de nem is kellett.
- Történt… történt valami az éjjel?
- Mire gondolsz?
- Az éjjel furcsán éreztem magam. Főleg a nyakamnál fájt… - magyarázta, mire öntudatlanul a harapásnyomhoz kaptam a kezem. Damien összehúzta a szemöldökét.
- Miért fájt a nyakad?- próbáltam terelni, a kezem is elrántottam.
- Én is ezt kérdezem. Tudod, hogy megérzem, ha veszélyben vagy. Azt viszont eddig nem említettem, hogy azt is tudom, hogy neked hol fáj. Persze nem érzem olyan intenzíven, mint te. De megérzem, ha csak rövid ideig is. És csak akkor érzem a fájdalmad, ha azt valaki más okozza. Szóval áruld el, mi történt.
- És miből gondolod, hogy nem csak a te nyakad fájt?- húztam össze a szemem. Bár, ha jobban belegondolok, Nate már tudja. Akár el is mondhatja neki. És ő a Testőr. Tudnia kell róla. Viszont nem volt időm megszólalni.
- Amikor említettem a nyakam a sajátodhoz kaptál. És mert egyszerűen tudom. Érzem. Szóval ki vele!- fonta keresztbe a karjait.
- Elmondhatom inkább menet közben?- kérdeztem hirtelen.
- Persze –vont vállat, majd kitárta a hatalmas kaput előttünk, s előreengedett. 
- Akkor elmondod?- kérdezte miután pár percig csendben sétáltunk.
Nagyot sóhajtottam, majd mindent elmeséltem neki. Láttam rajta, hogy ő is épp annyira érti az egészet, mint én. Semennyire.
- És… van nyoma?- kérdezte reménykedve, hogy nemleges választ kap.
- Nem látszik nagyon –mondtam, mire éppúgy elkerekedett a szeme, mint Nate-nek. 
- Hadd nézzem!- mondta, mire megmutattam neki az apró kis nyomokat. Gyengéden végigsimított a pontokon, közben pedig élesen szívta be a levegőt. Hirtelen közelebb hajolt a nyakamhoz. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg fogja csókolni. Az ajka már szinte súrolta a bőröm, de végül meggondolta magát. Inkább kiegyenesedett. –Valóban nem vészes. Alig lehet észrevenni, holnapra nyoma sem lesz.
- Mondtam, hogy nem vészes –jegyeztem meg, miközben megigazítottam barna loboncomat. –Viszont akkor és ott… Nem volt éppen kellemes. Vagyis, nem volt végig kellemes –helyesbítettem, mire összeszűkölt szemmel nézett rám.
- Ezt meg hogy érted?
- Hát…- kezdtem habozva, de végül folytattam. –Amikor belém mélyesztette a szemfogait, akkor szúrófájdalmat éreztem. De azután már egyáltalán nem fájt, inkább gyönyört, eufóriát éreztem. Aztán rájöttem, hogy meg akar ölni, és akkor rúgtam bele, és kitépte belőlem a fogait. Azt viszont eszméletlenül fájt.
- Nem tudom elhinni, hogy lehet élvezni a vámpírharapást vagy, hogy a véredet szívják –nézett rám elképedve. Nem csodálkozom a reakcióján, engem is éppúgy meglepett, hogy ezt váltotta ki belőlem.
- Én sem értem, és nem is akarom megérteni. Ahogy újból átélni sem.
- És… nem vesztettél sok vért? Mármint… a valóságban…? - makogott, remélve, hogy megértem, mire akar kilyukadni.
- Nem tudom –vontam vállat. –Nem érzem magam furcsán, nem érzem, hogy gyenge lennék. Semmi ilyesmit. Szerintem a vérveszteségem a valóságra nem hatott ki.
- Az jó –fújta ki a levegőt megkönnyebbülve. –Ami pedig a műsort illeti, én sem repesek az örömtől –kissé meglepett a hirtelen témaváltás, így érdeklődve figyeltem. Végre valaki, aki az én véleményemet osztja a kérdésben. 
- Csakugyan?- vontam fel a szemöldököm, mire bólintott.
- De mégis azt mondom, hogy egyezz bele.
- Mi? Miért?- ez most megdöbbentett. Ha velem értett egyet, akkor nem épp az ellenkezőjét kellett volna mondania?
- Mert a hasznunkra válhat, amiket kiderítenek. Az edzésekre meg az átjárók nélkül is eljuthatsz. Maximum majd elkísérünk.
- Hát jó. Ha még te is ezt mondod, akkor beleegyezem –adtam meg magam végleg.
- Helyes –bólintott.
- Innen már hazatalálok –mondtam, amint befordultunk az utcánkba. –Köszönöm, hogy elkísértél. És az ajándékot is.
- Biztos, hogy ne kísérjelek tovább?- torpant meg, s kétkedve fürkészte az arcom, én azonban inkább kerültem a tekintetét.
- Igen, biztos –bólintottam. Hallottam, ahogy kissé idegesen kifújja a levegőt, de végül így szólt:
- Hát jó. Ahogy akarod. Még egyszer, boldog születésnapot –mosolygott rám, majd adott egy puszit a fejem búbjára.
- Köszönöm –motyogtam, majd intettem egyet búcsúzásképp, és továbbhaladtam. –Szia.
- Szia –már jó pár métert haladtam, mire a szél utánam hozta a hangját.
Gyors léptekkel tettem meg az utat vissza a kastélyba. Minél előbb bejutok, annál jobb. Még magamon éreztem Damien tekintetét. Tudtam, hogy nem megy el, ameddig meg nem győződik róla, hogy biztonságban vagyok. Testőrként ez a kötelessége. Bár nem igazán értem, nappal mi baj történhetne, de hát ő tudja.
A házba beérve egyenesen az étkezőbe indultam, mivel az ebédidő már elkezdődött, gondoltam mindenki ott lesz. Azonban hűlt helyüket találtam. És semmi nyomát nem láttam annak sem, hogy ettek volna. A konyhába is benéztem Geraldine után kutatva, viszont nem volt ott. Az egész házat bejártam, azonban sehol senki. Amikor a nappalit ismét szemügyre vettem, egy kis cetlit találtam a kávézóasztalon. Anya sietős, rendezett kézírását ismertem fel.

Kincsem! Remélem, tudod, hol van a Sullivan birtok. Ott várunk rád. Amint ezt elolvastad, indulj!
Anya

A Sullivan birtok? Mégis mit keresnek ott?