2014. június 28.

5. Díjam!

Sziasztok!

Így az évad végére sikerült összegyűjteni 30 feliratkozót és egy újabb díjat, amikért nagyon hálás vagyok Minden olvasómnak! Imádlak Titeket, nélkületek tényleg sehol sem tartanék! <3
Még így a díj előtt szeretném elmondani, hogy a Facebook csoportban július első hétvégéjétől kezdve minden szombaton vagy vasárnap posztolni fogok egy kis információt a következő évadról! Szóval, ha szeretnél megtudni pár dolgot, akkor csatlakozz! (oldalt megtaláljátok a linket)
És még valami: Itt még nem említettem, azonban két barátnőmmel (egyiküktől kaptam a díjat) nemrégiben nyitottunk egy kritikás blogot, Infinity Critics néven! :D Ha érdekel Titeket, hogyan kritizáljuk mások irományait, esetleg van köztetek blogger, akit érdekelne a véleményünk, az nyugodtan látogasson el hozzánk!:)

Nos a kis bevezető szöveg után, jöjjön a díj, amit nagyon köszönök Fran Fisher-nek! <3

Szabályok:

  • Írj 11 dolgot magadról!
  • Válaszolj a kijelölő által írt kérdésekre!
  • Írj 11 kérdést!
  • Küldd tovább 11 blognak!
11 dolog rólam:
  • 16 éves vagyok, évvesztes.
  • A nevem általános tulajdonságai tökéletesen illenek rám.
  • A gépemen-ezen kívül- 3 készülő sztorim van.
  • Imádom a Hollywood Hírügynökséget!
  • Japán szakon szeretnék továbbtanulni (bár gyorsan változnak az elképzeléseim)
  • Utoljára Cassandra Clare-től a Bane Krónikák: Raphael Santiago megmentése c. könyvet olvastam.
  • Szeretnék megtanulni egy hangszeren játszani.
  • Egyszer el szeretnék jutni egy keleti országba pl: Japán, Szingapúr, Kína
  • Érdekel a keleti kultúra
  • Nincs kedvem kérdéseket írni, fáradt vagyok gondolkozni.
  • Fürdés közben támadnak a legjobb ötleteim egy-egy történethez.
Válaszaim Fran kérdéseire:

Ki a legmotiválóbb ember számodra?
Egy embert nem igazán tudnék kiemelni. Ez nekem a "Ki a példaképed" kérdés újrafogalmazása. Engem azok az emberek motiválnak, akik támogatnak és segítenek. Az írás esetén ezek a barátaim és az olvasóim, egyéb területen pedig a családom és a barátaim motiválnak. Azonban sokszor saját magam és az elképzeléseim segítenek előbbre jutni.

Szereted a Balatont?
Őszintén szólva, régen jobban szerettem. Persze barátokkal stb. lemenni pár napra tök jó, azonban én inkább tenger párti vagyok. A Balaton sokszor nekem túl hínáros és iszapos. De persze megfelelő társasággal igazi élmény a Magyar Tenger is! :)

Jelenleg hány blogon dolgozol?
Jelenleg csak ez az egy blogom van, most a második évad utolsó részein dolgozom. Emellett a gépemen még van kb. 3 másik sztori készenlétben, kidolgozásra várva. Viszont azt elhatároztam, hogy nem fogok egyszerre két blogot vezetni, mert tapasztalatból tudom, hogy egyik a másik rovására menne, ez pedig senkinek nem lenne jó.

Mi az életcélod?
Hűha! Ezen eddig akárhányszor elgondolkoztam, mindig másra jutottam. Jelenleg úgy gondolom, az számomra a legfontosabb, hogy a jövőben azzal foglalkozzak, amit szeretek, hogy megtaláljam a nekem való hivatást, emellett pedig boldog családi életet szeretnék a jövőben.

Melyik országokban jártál eddig?
Horvátország, Ausztria, Egyesült Királyság, Belgium, Luxemburg, Görögország, Törökország, Franciaország, Németország, Olaszország, azt hiszem nagyjából ennyi.

Könyv vagy film?
Imádok olvasni, szóval én a könyveket részesítem előnyben, azonban esténként egy jó filmet is szívesen megnézek. Nehéz dönteni.

Mi a kedvenc állatod?
Egyértelműen a csillámpóni! *.* Na jó, ez csak az egy hete tartó idióta heppem, miszerint én egy csillámpóni vagyok... Komolyra fordítva a szót, a kedvenc állatom a kutya és a farkas.:D

Mit gondolsz a műkorcsolyáról?
Imádom nézni! De tényleg! Elképesztő, ahogyan mozognak a jégen!

Szerinted mi az a munka, amiből biztosan jól meg lehet élni?
Politikus, orvos, jogász, közgazdász, és bármilyen vezető pozíció. Bár mostanság mindenki jogász vagy közgazdász akar lenni, szóval egyre nehezebb ezekben a szakmákban elhelyezkedni.

Nagyváros vagy kisváros?
Szívesen élnék nagyvárosban, viszont annak egy kis eldugottabb részén, kertvárosában.

Olvasod a blogom?
Ez mégis milyen kérdés?! Mindkét blogod első olvasója és egyben lebuktatója vagyok! Tudod, hogy imádom a története(i)d! <3

Kérdéseim ugyanezek! (Bocsi, nincs kedvem újakat írni...:D )

Jelöltek:

2014. június 21.

Első meglepetés: Alternatív évadzáró a'la Fran

Sziasztok!:)

Bár csak tegnap került fel az évadzáró, és továbbra is várom hozzá a véleményeket (hideget/meleget), máris meghoztam az első meglepetést!
Mindenek előtt, egy kis magyarázat, hogy mi is ez pontosan. Szóval, még valamikor március elején megbeszéltük barátnőmmel, Franciskával (aki szintén író, a nagyszerű blogjához katt IDE), hogy amint befejeztük a blogjainkat, én esetemben az évadot, megírjuk ezeket. Mindketten a másik történetébe illesztve, a másik szereplőivel írtunk egy részt, a saját stílusunkban. Szerintünk elég vicces sztorik lettek, és érdekes látni a saját stílusunkat a másik történetében megmutatkozni.:) Természetesen mindketten ma raktuk ki ezeket a bizonyos fejezeteket, szóval, ha kíváncsiak vagytok az én irományomra, akkor kattintsatok Fran blogjára!
Azt viszont külön szeretném hangsúlyozni, hogy: Ennek semmi köze a valódi történet folytatásához!


Jó olvasást mindenkinek! :D Vivienn J.

Az erdő titkai
/alternatív változat a’laFran/

Az ébresztőórát senki sem sorolja a kedvenc tárgyai közé. Hát még akkor, ha tudja, hogy előtte egy fárasztó nap áll. Az angol irodalom témazárót leszámítva még este Damiennel kell gyakorolnom. Csak így győzhetjük le a Mestert.
Hajamat összekötve, pizsamában battyogtam le a lépcsőn, ahol Anyu és Dannyültek a reggelizőasztalnál. Soha nem fogom megérteni, ők miért tudnak ilyen kedvesen és vidáman reggel hatkor is bájcsevegni. Mrs. O’Dannel éppen a rántottát vette ki a serpenyőből.
-Jó reggelt kívánok, Elena kisasszony –köszöntött kedvesen.
-Önnek is! – Megpróbáltam egy mosolyt magamra erőltetni, de nem volt egyszerű.
-És velünk mi van? –háborodott fel Danny.
-Sziasztok –dünnyögtem.
-Elena, van valami baj? –kérdezte Anyu.
-Csak nem szeretem az irodalom fogalmazásdolgozatokat.
-Azt én sem –mondta Danny tele szájjal, mire Anyu oldalba lökte.
-Persze, hogy nem. De kettőnk közül mégsem én adtam be úgy egy dolgozatot, hogy: „Szerintem ez egy nagyon szép szöveg volt. Jó volt az író, meg gondolom, a főszereplő lány nagyon szexi volt.”–emlékeztettem a bátyámat az egyik übersikeresnovellaelemzésére.
- Nekem csak azt mondtad, hogy kevés, és azért kaptál egyest –gondolkodott Anyu. –De azt nem, hogy ilyen trágár és ostoba szöveget írtál!
- Jó, hagyjuk ezt. Mrs. O’Dannel, mi lesz ebéd? –terelte el a témát Danny.
- Úgy gondoltam, hogy egy ilyen szép napon a kedvenceteket főzöm. Spagettit.
-Yeah! –Danny a levegőbe bokszolt.
Mivel mindenki tökéletesnek gondolta ezt a mai napot, inkább felsiettem az emeletre. Felöltöztem, fogat mostam, gyorsan beledobáltam a cuccaimat a táskámba. Már majdnem el is indultam, mikor észrevettem, hogy nem rejtettem el a rajzaimat. Bedugtam őket a szokásos helyre, a matrac alá. Még csak az kell, hogy valaki észrevegye, és még több ember tudja: én vagyok a Kiválasztott!
Az iPodommal a fülemben indultam el a suli felé, ahol nem várt meglepetésekben volt részem. Alex ’Seggfej’ Sullivan éppen az épület előtt menőzött a lánykoszorújában. Ebben ugyan nem volt semmi különös, egészen addig, amíg hozzám nem szólt.
-Cukorfalat, miért nézel ilyen morcin? –kérdezte egy ezer wattos mosoly keretében. Ha például az erdőben lettünk volna, biztosan lekeverek neki egy pofont.
-Nem vagyok „morci”. –Kezeimmel mutattam az idézőjelet is.
- Te nem is vagy kíváncsi arra, amit itt a csajsziknak megmutattam? –nyomult tovább.
-Nem nagyon –hagytam rá, majd elindultam befelé a suliba.
-Majd akkor este átmegyek, rendben?
Megjegyzését figyelmen kívül hagytam, előbb-utóbb csak rájön, hogy én Damient szeretem, és nekem ő akkor sem kellene, ha a túlélés miatt ő lenne az utolsó férfi a földön. Elmélkedésemet a zsebemben rezgő mobil szakította félbe. Éppen az emlegetett szamár, azaz Damien küldött egy SMS-t, hogy ma nem tud suliba jönni, illetve, hogy el kell halasztanunk a gyakorlást. Ez felettébb fura. Damien még soha nem rázott le; neki is éppen olyan fontos volt a kiképzés, mint nekem. Nagyon elszomorodtam, mert talán ez volt a nap egyetlen része, amit vártam. Mi lesz így velem? A kiképzés nélkül az egész harcunk a Mester ellen értelmetlen!
Becsengetés után dühösen vágtam le magamat a helyemre. Mia teljesen vidáman ugrándozott az osztályteremben, majd megállt az én padom előtt.
- Te melyik címet választod? Én igazából Jane Austen és Emily Brontë között hezitálok –mondta mosolyogva, miközben a rózsaszín tollán lévő kis pompomot birizgálta.
Válaszadásra azonban már nem maradt lehetőségem, mert bejött a tanárnő, és kiosztotta a dolgozatfüzeteket. Nem nagyon tudtam gondolkodni. Damien, a kiképzés, és a Seggfej fenyegetőzése minden szabad agysejtemet lefoglalta. Ugyan szemtől szembe nem akartam vitatkozni Alexszel, de a probléma annyi, hogy belőle tényleg ki is nézem, hogy megjelenik nálunk. Semmi kedvem nincs azt az önelégült, szőke fejét nézni akkor is, ha nem muszáj.
Végül aztán valahogy összehoztam az előírt 2 oldalt, és a következőórán folytatódott a balszerencse-sorozatom. Kémia volt, és a laborban névsor szerint kellett leülnünk. Így minden kémia- és biológiaórát Alex mellett kell töltenem.
-Szerinted, ha összekeverem a kálium-permanganátot és a sósavat, elő tudok állítani valamit, amitől végre beismered, micsoda szexisten vagyok? –Szemöldökét perverz módon húzogatta.
-Azt nem hinném, Sullivan, de tökéletes mangán-kloridot kap –állt meg a padunk előtt a kémiatanárunk. –Viszont, ha már így egymásra találtak, örülnék, ha a következő projektet közösen végeznék el.
-Mit kellene csinálnunk? –kérdeztem, teljesen ledöbbenve. Igen, természetesen az én esetemben mindig lehet rosszabb.
- A tankönyv 236. oldalán találják az utasításokat. A projekt leadási határideje csütörtök.
- Hiszen az holnap van! –ijedtem meg.
- Mondtam én, hogy ma este találkozunk –kacsintott, nekem pedig végigfutott a hátamon a hideg.
- Ha egy ujjal is hozzámérsz, vagy csak szimplán perverzkedsz, a sósav az arcodban fog landolni –sziszegtem összeszorított fogakkal.
- Oké zsoké –kacsintott. Hát, ezzel nem győzött meg. –Mondanám, hogy nálunk csináljuk, de sajnos Cukorfalat, neked tiltott terület az erdőrészünk. Így kénytelenek leszünk a te szobádban dolgozni. Akkor délután négykor, nálatok!
Simán csinálhatnánk egy új filmet: Rémálom a Danken kastélyban. Főszerepben: Alexander Sullivan és Elena Tisdale. Biztos vagyok benne, hogy mindketten kitűnő színészek lennénk.
Kivételesen a mai napon nem azt vártam, hogy végre vége legyen a hetedik órának, sőt. Osztálytársaimmal ellentétben azt kívántam, soha ne mehessek haza, és Alex soha ne jöjjön át hozzánk. Nem csak azért, mert az egész perverz földönkívüli lénye úgy irritál, ahogy van, hanem nem szerettem volna, ha bármit is kiszimatol. Igazán nem hiányozna, ha egy idióta kémiaprojekt miatt a Sullivanek megtudnák azt, hogy én vagyok a Kiválasztott! Ez nem történhet meg! Mi van, ha ez az egész is a Mester műve? Mi van, ha ez egy teszt, amin ha elbukom, minden kiderül? Ez nem csak egy sima kémia jegy. Olyan érzésem van, hogy itt ennél többről van szó.
Pontban délután négykor csengettek is. Egy sóhajtás kíséretében elindultam lefelé a lépcsőn. Magammal vittem egy törülközőt, hogy letakarjam Katherinearcképét. Jobb eltüntetni az összes jelet, ami a valódi étem felfedését segíthetné elő. Közben hallottam, amint Danny nyitja ki az ajtót.
- Szia. Te úgy mégis mi a halált keresel itt?
- Szia, a húgodhoz jöttem.
- Biztos vagy te abban, hogy ő szívesen lát téged? gyanakodott Danny. Velem együtt neki is kínos volt ez a szituáció.
- Hagyd, kémiából kell csoportmunkát csinálni –mondtam, miután leértem a földszintre.
- Figyelni foglak téged, kispöcs –emelte fel a mutatóujját Danny, mint nagy, okos és védelmező báty. Bár, ki tudja, mikor lesz még szükségem Danny közbelépésére a mai nap folyamán.
Elindultunk felfelé a szobámba, mikor Alex hirtelen megállt a törülközővel lefedett festmény előtt. Úgy látszik, ezzel az akciómmal ahelyett, hogy eltüntettem volna, csak még inkább felhívtam rá a figyelmet.
-Ez mi? Valami titkos alagútrendszernek a térképe? –Először komolyan megijedtem a kérdésétől. Már csak remélni tudom, hogy nem tud a folyosókról. Az még hússzor annyit rontana az amúgy is kétségek közti helyzetünkön.
- Nem, de egy olyan ember festménye, akit legalább annyira utálok, mint téged –hazudtam, majd két ujjamat a hátam mögött összekulcsoltam, beismerve a füllentést. Azt hiszem, ezért még kapok valamit Katherine-től.
- Megnézhetném?
- Nem –vágtam rá, majd ismét elindultam a szobám felé. Szemem sarkából azért figyeltem Alexet; nem bízom meg benne. Szerencsémre nem rántotta le a falról a törülközőt.
- Tök jó szobád van. Olyan… Elenás –mondta, miután hellyel kínáltam. Természetesen a délután nagy részét azzal töltöttem, hogy minden titkos dolgot a szekrényembe eldugjam.
-Köszi. Hoztad a vegyszereket? –Nem volt kedvem bájcsevegést folytatni, így inkább a tárgyra tértem.
- Látom, hajthatatlan vagy –csóválta a fejét Seggfej. – Pedig azt reméltem, tudunk kicsit beszélgetni.
-A hipermangán tulajdonságairól, arról igen –vágtam rá. Alex a hátizsákjából kivette a kísérlethez szükséges eszközöket. Én pedig kinyitottam a könyvemet a Mr. Hollington által kiadott oldalon.
- Mit szólnál, ha kipróbálnánk elsőként ezt a sósavasat?
- Rendben, de légy szíves, akkor menj ki az erkélyre –mutattam jobbra. –Nem szeretném, ha a szobámban ilyen mérgező löttyöket öntögetnél.
- Oké zsoké –bólintott.
- Tudnál valami mást is mondani? –kérdeztem hisztérikusan.
- Ja. Na várj. Ki tudod nyitni az erkélyajtót?
Megtettem, amit kért, és elkezdtem olvasni a kísérlet leírását. Nem igazán tudtam odafigyelni rá; sokkal inkább lekötött az, hogy Alex eddig egész normális volt. Na jó, ez így nem egészen pontos megfogalmazás. Mondjuk inkább úgy, hogy nem csinált semmi rendkívülit.
- Basszus! Cukorfalat, segíts!
Hát, úgy néz ki, ezt elkiabáltam.
- Mi történt? – Ijedten futottam ki az erkélyre, ahol Alex két kémcsővel a kezében állt. Jobban megnézve, egy hatalmas folt volt a pólója alsó részén. Elröhögtem magamat, ugyanis a látvány rettentő nevetséges volt. –Bepisiltél?
- Ez nem ilyen vicces, Elena! Mindjárt kimarja a bőrömet a sósav! hisztizett óvodás kisgyerek módra.
- Gyere be, vesd le a pólódat. Majd kölcsönkérek Dannytől egyet, addig legyél abban ajánlottam fel.
- Előbb légyszi, töröld le valamivel azt a mérget! Kimarja a bőrömet! hajtogatta még mindig. Levette a pólóját, majd kaján vigyorra húzta a száját. Most legalább te is láthatod, milyen tökéletes testem van.
 Egy szó nélkül elővettem pár zsebkendőt, és elkezdtem felitatni a sósavat. Alex láthatóan nagyon élvezte ezt a kis akciót.
- Öhm. Ti úgy mégis, mit csináltok, ha nem vagyok indiszkrét?
Egy olyan ember hangját hallottam, akiről nagyon nem szerettem volna, ha pont itt, és pont most megjelenik. Döbbenten fordultam hátra.
- Kémiaprojektet –közölte Alex széles vigyorral.
- Te meg félig meztelen vagy. Tényleg, ez tök logikus.
- Damien, nincs okod vádaskodni. Alex magára borította a sósavat… -magyarázkodtam, majd eszembe jutott a délelőtti dilemmám, és témát váltottam. – Egyáltalán, te mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy nem érsz rá?
- Ez így is volt. Azért jöttem át, hogy közöljem, mégis ráérek. De ahogy látom, ti nagy munkában vagytok.
- Tudtommal neked is ezen kellene dolgoznod, Donovan. Holnap le kell adni Mr. Hollingtonnak –szállt be a vitába a Seggfej is.
- Cindyvel lettem beosztva, és ő azt mondta, hogy megcsinálja.
- Milyen rendes –dünnyögtem.
- Gondolom, rendkívül élvezitek egymás társaságát. –Damien tovább folytatta a sértegetést, mindkettőnk nagy örömére.
- Nagyon –vágtuk rá mindketten. Csak míg Alex ezt halál komolyan gondolta, én ironikusan értettem.
- Rendben, akkor nem is zavarlak titeket. –Damien annyira édi fejet vágott, mikor elszomorodott. Egészen megsajnáltam, így odaléptem hozzá.
- Ne, Damien, várj!
- Nincs mire várnom –jelentette ki. Nem nagyon tudtam hova tenni ezt a sejtelmes mondatát. –Mehetek vissza a The Wanted koncertre.
- Tessék?
Én hülye azt hittem, hogy mégis érez annyit irántam, hogy nem sértődik meg rám. Ehelyett a egy angol fiúbandáról beszél. Szerintem ma nincs egészen magánál, ez már biztos.
- Max, Tom és Nate azt képzelik, hogy ők a The Wantedír verziója, mert ugyanúgy hívják őket, mint a bandatagokat. Már délután kettőóta a WalksLikeRihanna megy a házban, és én megőrülök tőlük! magyarázta.
- Ne szóld le őket, az egy tök jó szám! hisztizett Alex.
- Ha nem utálnának, tuti azt mondanám, menj át hozzájuk, és csatlakozz be, mint Jay.
- Jézusom, most komolyan egy ilyenen kell veszekedni? –kérdeztem.
-Nem, Elena, légy szíves, gyere ki a folyosóra, beszélnem kell veled. Sullivan, meg tudja oldani egyedül ezt a roppant bonyolult műveletet. Talán másodszorra sikerül összeönteni két vegyszert.
Damien erőszakosabb volt, mint valaha. Megszorította a bal kezemet, és kituszkolt az ajtón. Fölém hajolt, hogy érzékeltesse „hatalmát”.
-Én nem veszekszem, de most elmegyek, ugyanis megzavartam a ti kis titokcseréteket. De azt itt és most kijelentem, Elena: nem fogok segíteni neked megkeresni azt a rohadt naplót! Azért nem mentem suliba, hogy az erdőben világos nappal kutathassak a napló után. Feláldozom az igazolásaimat, miattad lógok
- Csak azt ne mondd, hogy annyira hiányzott neked az a fogalmazásdolgozat, mert a végén még el is hiszem –durcáskodtam. – És mi az, hogy nem segítesz megkeresni a naplót?
- Ácsi, ácsi, ácsi. Te hogy jöttél be ide? –Legnagyobb örömömre Danny is megjelent a lépcsőfordulóban.
- Bejöttem és kész. Nem vagyok betörőpoénkodott Damien.
- Azt tudom, de… Elli, nekem gyanús körülötted ez a sok furán viselkedő hímnemű.
- Danny, a húgoddal szeretnék beszélni, bocs –jelentette ki Damien, elég bunkón. A mai nap folyamán sokadszorra döbbentem meg hűvös és rideg viselkedésén. Mióta lett ekkora tapló?
- Ha az éjjeli terveiteket szeretnétek megtárgyalni, itt sem vagyok! – Danny feltette mindkét kezét védekezésképpen, majd menekülőre fogta.
- Mit meg nem tennék, ha senki sem lenne hülye körülöttem –sóhajtottam. Damien, mintha nem figyelt volna arra, amit mondtam, csak dühösen nézett maga elé.
- Visszatérve: beleuntam, hogy te mindig csak a naplóról tudsz beszélni, és soha nem veszel számításba, mint férfit!
Damien nagyon durcás arcot vágott, de kijelentésén véletlenül felnevettem. Az egész olyan furán jött le, hogy nem tudtam megállni, hogy ne nevessek.
- Na látod, Donovan, nekem is éppen ez a problémám –hajolt ki az ajtón Alex.
- Te hallgatóztál! –ijedtem meg. Nem, nem, ilyen nincs! Megtudta… Alex nem annyira hülye, összerakja félinformációkból is, hogy mi van. Azt hiszem, amint megtaláljuk a naplót, a helyére magamat fogom elásni.
- Nem, csak…
- Jó, hagyjuk ezt a nevetséges játékot. Én elmentem. –Damien bement a szobámba, hogy a folyosón visszamenjen a Donovan-házba. Gyorsan utána fordultam, hogy elkapjam a kezét, és szerencsémre vissza is fordult. - Ja, Sullivan, azt mondtam már, hogy ő a Kiválasztott?
Damien eltűnt a titkos folyosón, vissza a faházba. Én pedig csak tehetetlenül néztem, ahogy az eddig felépített titkos életem összeomlik.
- Ez baromi izgi! –tapsikolt Alex. –Mesélj! Most, hogy a szerelmed elhagyott, van időnk beszélgetni, kettesben
Alex közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. Amint el tudtam hajolni tőle, pofon vágtam.
- Ez is Damien miatt történt –sziszegtem felé.
- Ugyan már, kit érdekel? Na, mesélj csak szépen, hogy is van az a kiválasztott-dolog?
- Azt hiszem, ezt nekem kell elmesélnem.
Katherine a frászt hozta rám. Nem először, de eddig mindig úgy jelent meg, hogy egyedül voltam. Alex azonban rettentő gyerekesen kezdett el viselkedni. Katherine melleit fogdosta, mindkettőnk meglepetésére.
- Alex, te ilyenkor a perverz földönkívüli dolgaidat leszámítva mit érzel? –háborodtam fel. Még csak az kell, hogy Katherine megsértődjön rám, és ellenem uszítsa a Mestert egy ilyen nevetséges dolog miatt.
- Jó, de még sosem fogtam szellem-mellet! –tapogatózott tovább.
- Garantálom, hogy többet nem is fogsz –közölte Katherine, majd megfogta Alex vállát. Katherine mögött egy kék porfelhő képződött, ami a Seggfej felé tartott.
-Mi ez? Jézusom, csak nem egy időkapu? –visítozott Alex. – Mi van, ha egy olyan időbe repülök, ahol nem vagyok félisten?
- A te bajod –mondta Katherine kifejezéstelen arccal, majd megfordította a kezét. A kavargó ködfelhőből egy örvénylő spirál lett, amely elnyelte az okoskodó barmot. Normális esetben ezen jól szórakoznék, most azonban megijedtem. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy én is el fogok tűnni abban az örvényben.
Legnagyobb meglepetésemre azonban Damien, egy bőrkötésű könyvvel jött elő a kék spirálból. Az agyam leblokkolt. Bűnbánó arccal fordult felém, majd átnyújtotta a könyvet… Ami a napló volt!
- Ez? Te? Hogyan?
Csak szavakat tudtam kinyögni. Katherine lefehéredett, már amennyire ez egy szellemtől lehetséges.
- Ó, olvasgassátok csak. Lesz még két évadom megölni titeket!

2014. június 20.

35. fejezet ÉVADZÁRÓ

Heyhey!:)

Tudom, tudom.... Most legszívesebben felkötnétek, megköveznétek, lefejeznétek stb... Tudom, hogy azt ígértem, hogy ezt a pár részt hetente posztolom, azonban az elmúlt héten azt se tudtam, hol áll a fejem, és hétfőn jutott eszembe, hogy "hoppá, szombaton részt kellett volna hoznom". Viszont nem igazán volt időm eddig, hogy ezt az elmaradásomat pótoljam, szóval erre csak most kerül sor.

FONTOS! Mint azt láthatjátok, elérkeztünk az évad végéhez, ami azt jelenti, hogy most egy hosszabb-rövidebb szünet következik. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy igencsak mozgalmas nyaram lesz, és inkább írnék, hogy ne érjem magam utol a részekkel. DE nem kell aggódni, ugyanis közben érkeznek majd apróbb infók az új évadról és egyéb meglepetések, így a szünet alatt sem hagylak magatokra Benneteket. Ezeket főként a Facebook csoportba fogom kitenni, de némelyik biztosan felkerül ide, a blogra is.

Jó olvasást az évad utolsó fejezetéhez!
xoxo, Vivienn J.

- Ez egy idióta!- sóhajtott Tom, majd magával rántva engem is, utána szaladt.

- Mi… Mi ez?- kérdezte az egyik őr kétségbeesetten.
Abban a pillanatban előugrottunk a fák mögül. Damien gyorsan behúzott egyet az egyiknek, majd a vérebbel foglalkozott. Tom letámadta a jobb oldali –fiatalabb, olyan 27 éves-srácot, míg nekem maradt a bal oldali…khm… veterán? Na, ne szórakozzanak velem! Egy vén csotrogánnyal kell verekednem? Mondjuk talán ebben az alakban még maradt annyi jó modor, hogy nő nemű lényeket nem bánt… Ez már komolyan diszkrimináció! Erről később még beszélek a fiúkkal!
- Mit akarsz itt kislány?- kérdezte lenézően.
- Azt, ami az enyém. –feleltem határozottan, majd ütni akartam, de kitért előlem. Ezt hogyan?! Legalább hatvan éves! Hogy tud így mozogni?! Gondolom, nem véletlenül van itt.
- Ne is próbálkozz! Lehet, hogy öregnek tűnök, de attól még tudok egyet s mást! –fogta le a kezem, amikor megpróbáltam bevinni egy újabb ütést. Egy gyors mozdulattal kicsavartam a kezem az szorításából, megragadtam az övét, és alkalmaztam azt a már jól bevált fogást. Szerintem elnevezem Elena-fogásnak. Úgyis mindig ezt alkalmazom. Viszont csak ezzel még nem tudom a földre küldeni. A szabad kezével lekevert nekem egy pofont, ami igazából nem is fájt annyira, inkább csak meglepett.
-  Hé!- förmedtem rá, és megcsavartam a kezét, mire felordított. –Hölgyekkel nem illik így bánni!
- Damien, vigyázz!- hallottam Tom hangját, mire odakaptam a fejem. Tom épp leterítette a srácot, Damienre pedig abban a pillanatban vetette rá magát az az alak, akit a nagy rohanásban leütött. –Öt perced van! Addig üsd ki!
- Meglesz!- szólt vissza Damien, de vissza kellett fordulnom a tatához, mert nagyon mocorogni kezdett.  
- Ne ficánkolj vénember!- rivalltam rá, majd a térdhajlatába rúgtam, amitől a fölre rogyott, így jól le tudtam szorítani. –Hol a kötél vagy valami?- kérdeztem a fiúktól.
- Olyanunk nincs!- kiáltotta Tom, miközben a földön birkózott.
- Hogy mi?!- kérdeztem kissé hisztérikusan. Mi az, hogy nem hoztunk semmit, amivel meg lehetne kötözni?! Mindenféle terv nélkül rohanjuk le őket, ami persze az én ötletem volt, de előtte meg kellett volna beszélni egy stratégiát. De Damien ment a saját feje után! És még kötelünk sincs!
- Viszont van bilincsünk!- mondta az előbb említett személy, miközben az ellenfele hátára ült, és a kezét a háta mögött összebilincselte. Mikor leszállt róla, láttam, hogy a férfi eszméletlen, így újra az vérebre tudott összpontosítani, aki már vonyított párat, így bármikor megjelenhet az erősítés. Gyorsan odadobott egyet nekem is.
- Kösz. –kaptam el a levegőben, majd megbilincseltem a ninja nagypapit. Miután sikerült ártalmatlanítanom, odafutottam Tomhoz, hogy segítsek neki.
- Ketten egy ellen?- kérdezte a srác nagyképű vigyorral az arcán. - Semmi esélyetek!
- Na, ne szórakozz velünk!- indultam meg felé dühösen. A veterán barátocskánk ma már eléggé felidegesített, de ez a tapló még rátett egy lapáttal.
- Nyugi, cica! Nem karmolunk!- rázta rosszallóan a mutatóujját miközben próbált elrejteni egy vigyort.
- Mi ez a hülye becenév mánia a pasiknál?- tettem fel a költői kérdést, miközben lassan felé közeledtem.
- Téged most komolyan ez foglalkoztat?- kérdezett vissza, miközben mozdulatlanul állt. Már csak egy méter volt kettőnk közt, így tettem felé még egy lépést. Most közvetlenül előtte álltam.
- Mert mi más foglalkoztatna?- vontam fel a szemöldököm. Lehet, hogy más ebben a helyzetben félne. Úgy értem… Elvileg engem most ez az ember és a társai meg akarnak ölni. Vagy legalábbis el akarnak rabolni, és elvinni a Mesterhez, aki nagy valószínűséggel eladna kurvának valami rusnya gazdag palinak. De én azt is kinézném abból az alakból - bárki is legyen-, hogy csak szimplán a saját két kis kezecskéjével akarja kioltani az életem.
- Kár, hogy te vagy az a lány, akire a Mesternek olyan nagyon fáj a foga. Nem szeretnék neked fájdalmat okozni. 
- Nem?- vontam fel kérdőn a szemöldököm. 
- Nem. –tett felém még egy lépést. Így az eddig köztünk fenn marad távolság már megegyezett a… nullával. Csak pár centivel volt magasabb nálam, így a szemünk közel egyvonalban volt. –Túl jó csaj vagy ahhoz. Inkább itt helyben megraknálak, és megtartanálak magamnak. –markolt bele a fenekembe.
- Inkább passzolnám. –mondtam, majd felpofoztam. Az arcát fogta, de láttam, hogy a tenyerem helye ott vöröslik. Ezek szerint megérezte, amit tőlem kapott. Nagyon helyes. De azt hiszem, ezzel most felbosszantottam. 
- Szóval így játszunk. –mondta, de a szemei kissé megváltoztak. Megijesztett. Olyan, sötét volt és rideg. Eddig nem féltem, de ezt már nem mondhatom el magamról. 
- Nem játszunk sehogy!- szólalt meg Tom a hátam mögött, mielőtt még Mr. IttHelybenMegraknálak bármit tehetett volna.
- És te ki vagy? A Testőr?- horkantott, majd kicsit oldalra nézett, ahol meglátta Damient, amint a vérebbel néz farkasszemet. –Nem. A Testőr most épp játszik a kutyulival. De… akkor ki lennél te?
- Mi közöd van neked ahhoz?- kérdezte Tom, miközben engem közelebb húzott magához, hogy minél távolabb legyek ettől az alaktól.
- Végül is… semmi. Csak érdekel, hogy kit verek laposra úgy fél percen belül. –húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Itt legfeljebb te és a társaid lesznek laposra verve, öcsi!- tett felé egy fenyegető lépést Tom.
- Úristen! Most mihez kezdjek?- kapott a szívéhez, és elvékonyított hangon beszélt, amivel kísérőnket csak még jobban magára haragította. Láttam, ahogy Tom egyre idegesebb lesz. A szája vonala megkeményedett, arcizmai és minden egyéb izma megfeszült, mintha bármelyik pillanatban leütné, és összehúzott, sötét szemekkel mérte végig.
- Törd be az orrát és haladjunk már!- kiabált ide Damien. Ha neki nem kéne azzal az izével foglalkoznia, akkor már száz százalék, hogy a földön fetrengve birkózna az ellenféllel.
- Higgadj le Testőrkém, és folytasd a farkasszemezést Lindával!- vetette oda a barátocskánk.
- Linda?- nézett ránk kérdőn Damien, majd a tekintetét rögtön visszafordította „Linda” felé.
- Tudod ezeknek a farkas-medve-kutya izéknek neve is van. –vont vállat. –Szóval szemezgess az új csajoddal, míg én elviszem a régit.
- Honnan veszed, hogy a csaja vagyok?- kérdeztem.
- A Testőr és a Kiválasztott. Olyan kis védelmező. Gondolom nem pusztán kötelességtudatból. –húzta félmosolyra a száját, majd felém közeledett, de Tom az útjába állt.
- Nem viszed sehova!
- Mert mi lesz? Megütsz? Már rég megtehetted volna, de mégsem tetted. Nem tudnál bántani. Thomas Christian Donovan. –szélesedett a vigyora. Honnan tudja Tom nevét? Ismerik egymást?
- Mióta dolgozol a Mesternek, Zack? És miért? –kérdezte Tom.
- Ti… ti ismeritek egymást?- kérdeztem, miközben a mutatóujjammal kettejük közt hadonásztam.
- Igen. Tavaly nyárig a legjobb barátok voltunk. –válaszolt Zack.
- És mi történt?- kérdeztem. Legalább addig sem gondol a feladatára, ameddig faggatom. 
- Hosszú sztori. De a lényeg az, hogy hívogatóbb volt számomra a „sötét oldal”. –nézett rám, miközben mondta, Tom viszont úgy állt ott, mintha a lelke teljesen máshol lenne. –Mi az Tommo? Magadat hibáztatod?
- Tommo? Ez komoly?- kérdeztem alig hallhatóan. Nem is tudom melyik a rosszabb. A Tommo vagy a Damie… Érdekes beceneveket adnak egymásnak, az biztos. Az egyik londoni haveromnak is Tommo a beceneve, de ő… hogy is mondjam szépen… a hímeket részesíti előnyben.
     - Jól teszed. Ha nem lettél volna olyan amilyen, akkor talán még mindig a Földön lennék, nem pedig az Alvilágban. –én csak álltam ott, és értetlenül néztem őket. Mi történt közöttük? Miért Tom hibája, hogy átállt a másik oldalra?
     - Nem az én hibám volt. Te döntöttél így. Pedig én próbáltalak visszarántani, de nem hagytad. –szállt vitába Tom.
     -  Pssz. Elena!- suttogott nekem Damien, mire kérdőn ránéztem. A fejével intett, hogy menjek oda. Észrevétlenül elsurrantam. Sem Tomnak, sem pedig Zacknek nem tűnt fel, hogy eltűntem. Túlságosan is el vannak foglalva egymás hibáztatásával.
     - Mi az?- kérdeztem mellé érve. 
     - Ameddig ezek ketten veszekednek, mint egy házaspár, addig talán megkereshetnéd a naplót. – javasolta.
     - Oké, de hol kezdjem?- kérdeztem tanácstalanul.
     - Itt a térkép. –vette ki a farzsebéből, majd a kezembe nyomta. –Mivel Linda drága csak egyet vonyított vagy mit csinált, ezért még nem jön erősítés. Ha jól tudom, akkor kettő vonyítás jelzi azt, hogy baj van, ezért most rá kell koncentrálnom. 
     - Oké. De merre kezdjem?- kérdeztem a térképet tanulmányozva. 
     - Először is, ne forgasd! Az a teteje, ahol a felirat van. 
     - Oké. Most?- kérdeztem, miután megfordítottam a papírost. Miért tartom mindig fejjel lefelé? Ahh, mindegy. 
     - Ha megfordítod, látod a másik térképet össze-vissza. Össze kell hajtogatni, hogy összeálljon a kép. –magyarázta a teendőket.
     - És milyen formára hajtogassam?
     - Nem tudom. Ezt neked kell kitalálni. –vont vállat. 
     - Hogy nekem?- estem kétségbe.
     - Igen, neked. Menj és hajtogass!- utasított, én pedig engedelmesen odébb sétáltam, hogy Zack ne vegyen észre, és elkezdtem hajtogatni. Az origami nem az erősségem, szóval kit tudja, mire sikerül összerakni a térképet. 
     - Akkor kezdjük valami egyszerűvel… De mivel?- motyogtam. - Mi az, amit még én is tudok hajtogatni? Csákó! Ez az!- jutott eszembe, majd elkezdtem behajtani a térképet. Mikor elkészült, csalódottan vettem tudomásul, hogy nem ez az alakzat kell nekem. –Akkor mit tudok még? Talán repülőt… Elég régen hajtogattam már, de talán még menni fog…- gondolkoztam hangosan. Óvatosan visszahajtottam a csákót a térképpé, ügyelve rá, nehogy elszakadjon. Összeszedtem minden tudásomat, és elkezdtem a repülőt. Nagyjából a harmadik hajtás után megálltam, mert nem jutott eszembe a következő lépés. Behunytam a szemem, és próbáltam visszaemlékezni arra, amikor tíz éves koromban Dannyvel együtt hajtogattunk, és a kis papírrepülőket dobáltuk a kertben. A bátyám tanított meg rá, hogyan is kell csinálni. Ő mutatta, én pedig csináltam utána, mint egy kis két copfos, kék szemű, szőrtelen, szoknyás majom. Még a mondatait is megismételtem.
      „ – Oké, most hajtsd be így!- utasított, majd elkezdte behajtani a repcsi szárnyát. 
        - Oké, most hajtsd be így!- ismételtem meg, majd ugyanúgy behajtottam a fehér lapot.
       - Elli, mikor unod meg?- kérdezte, mivel teljesen lefárasztottam azzal, hogy minden szavát megismételtem.
     - Elli, mikor unod meg?- kérdeztem mélyebb „fiús” hangon.
     - Nem is így beszélek!- mondta felháborodva.
     - Nem is így beszélek!- mondtam ugyanúgy, mint az előbb.
     - Inkább folytassuk. –sóhajtott lemondóan.
     - Inkább folytassuk. –sóhajtottam én is. „
És ez így ment addig, amíg el nem készültek a mesterműveink. Visszaemlékezésemből hangos kiabálás szakított ki.
- Te tetted ezt magaddal! Ne akard rám fogni! Én próbáltam neked segíteni! De TE NEM HAGYTAD!!!- ordította Tom teli torokból.
- Mi az, hogy én nem hagytam?!- ordított vissza Zack. –Ha nem lettél volna olyan nagyra attól, hogy a híres Donovan család legidősebb sarja vagy, akkor talán nem utáltalak volna meg!
- Megutáltál?- kérdezte halkabban, döbbenten Tom. 
Damien rám pillantott, hogy hogy állok, és mutatta a kezével, hogy siessek már, majd visszafordult Lindához, a vérebhez.
Így hát tekintetem újra a félkész repülő felé fordítottam, és hajtogattam tovább. Pár perc alatt el is készült. Most valahogy összeállt a kép, de mégis mi akar ez lenni?
„Dobj el!” Ez a felirat díszelgett rajta. Oké, nem vagyok értelmi fogyatékos, tudom, hogy mit jelent. De mégis hova? Merre? Miért? Sóhajtottam egyet „Hát jó…” stílusban, majd eldobtam. Ekkor a fekete betűk vörösen kezdtek izzani, mint a lámpán, vagy a könyvben. Előre dobtam, és egy darabig repült is. Majd, amikor felizzott, hirtelen megfordult, és felém közeledett. Egy gyors manőverrel kikerült, majd elszáguldott az erdőbe. Én teljesen lefagytam. 
- Ez meg hogy…?- kérdeztem, miközben néztem.
- Psszt. –sziszegett valaki, mire megfordultam. Damien. –Menj már utána!- „kiáltotta” suttogva. A tekintetem Tomra és Zackre tévedt, de ők még mindig mélyenszántó vitát folytattak arról, hogy Zack miért is lett gonosz. –Mozdulj már, az ég szerelmére!
- Oké, oké!- szóltam vissza, majd elindultam befelé az erdőbe.
Egy ideig csak futottam, amerre a lábam vitt. Egy pillanatra azt hittem, hogy eltévedtem, majd megpillantottam a vörösen világító alkotásomat, ami egy helyben lebeg. Egy hatalmas fa tornyosult előttem. Meg akartam érinteni a repülőt, ami a szememmel egy vonalban volt, ám ekkor az orra lefelé billent, és egyenesen a fa egyik kiálló gyökerére zuhant. A fél origami-térkép belefúródott. Egy ideig csak kikerekedett szemekkel bámultam, majd remegő térdekkel leguggoltam, és kihúztam a fába ágyazódott térképet, ami magától visszavette eredeti formáját. Semmi nyoma a hajtások éleinek. Semmi. De miért itt állt meg? Ide van elrejtve a napló? Akkor miért a mező közepén álltak körbe az őrök? Hirtelen beugrott valami.
A repülő pontosan a mező közepéig repült, és ott kezdett el izzani. Ott aktiválódott az ereje, vagy bármije, és így mutatta meg az utat!- jöttem rá, és hangosan kimondtam a gondolataim. Hirtelen, a semmiből, lassú, gunyorosnak ható tapsot hallottam, aminek hirtelen hangjától megrezzentem. 
     - Bravó!- hallottam egy rekedtes hangot a sötétből. Ismerősen csengett, de nem jöttem rá, honnan. –Nem hittem volna, hogy eljutsz idáig. Az öcsém legjobb embereitől ennél azért többet vártam volna. –lépett elő az árnyak közül… Jake.
     - Mit keresel itt? Nem abban a barlangban fekszel megkötözve a sebhelyes haveroddal?- kérdeztem. –Hogy is hívják? Jared? Jakob? John?- kezdtem találgatni. –Á, megvan! James.
     - Azt hitted, hogy olyan könnyen megszabadulhatsz tőlem?- kérdezte önelégült vigyorral a képén. –Hát tévedtél, aranyom.
     - És mi van a kis BFF-eddel? Csak nem hagytad ott?
     - Sosem kedveltem. De… az öcsém annál jobban. És rajtam vezetné le a mérgét, ha tudná, hogy hagytam a kis kedvencét megrohadni. –mondta.
     - Röviden… elengedted. –foglaltam össze.
     - Igen, röviden ennyi lenne. –bólintott.
     - És akkor miért nem ezt mondtad?
     - Okos kislány vagy te. Gondolom, előbb utóbb rájössz, mit miért csinálok. –lépett közelebb.
     - Csak húzni akarod az időt?- vontam fel a szemöldököm. 
     - Miért tenném?- kérdezte ártatlan arccal, de tudtam, hogy ráhibáztam. Gondolom erősítést vár.
     - Miért ne?- kérdeztem vissza, mire elnevette magát és még közelebb jött. Két méter volt kettőnk között.
     - Meddig játsszuk ezt, édes?
     - Mióta hívsz te engem „édes”-nek?- vontam fel a jobb szemöldököm.
     - Talán nem tetszik, édes?- tett még egy lépést felém. Valamit tennem kéne. Elég a játékból! Nekem a napló kell, nem érek rá a zaklatóm bátyjával szórakozni.
     - Képzeld, nem!- vágtam rá. –És most, ha megbocsátasz… dolgom van. –mondtam, majd a fát kezdtem el vizsgálni, hogy vajon hol lehet a könyv.
     - Mit keresel a fán, édes?
     - Befejeznéd?- kérdeztem, de nem vártam meg a válaszát. –Köszönöm. Mellesleg, szerintem ahhoz neked semmi közöd.
     - Már hogyne lenne!
     - Miért is? 
     - Mert közöm van hozzád, így tudnom kell, mit csinálsz.
     - Hogy érted, hogy közöd van hozzám?- kérdeztem értetlenül.
     - Majd rájössz. Szóval, mit csinálsz?- ismételte meg a kérdést.
     - Lélegzem. –vágtam rá, mire halkan felkuncogott.
     - Na ne!- tettetett meglepettséget. –Nem is gondoltam volna!
     - Látod? Csupa meglepetés vagyok!
     - Okos és vicces. –lépett még közelebb. Már csak pár centi volt köztünk, de zavartalanul folytattam a fa tanulmányozását. –Ez tetszik.
     - Aham. –motyogtam. A repülő a fa gyökerébe fúródott, gondolkoztam. Akkor ott kell lennie valaminek. Talán a gyökér valami titkos kaput nyit a fa belsejében, vagy a földben. Vagy a gyökér alá van elásva. Vagy… fingom sincs… Ahh. Most mit tegyek? 
     - Min gondolkodsz ennyire?- kérdezte, mire felnéztem. Közel volt hozzám. Túl közel. Olyannyira, hogy éreztem a forró leheletét az arcomon, miközben hozzám beszélt.
     - Nem gondolod, hogy egy kicsit túl közel állsz?- kérdeztem, miközben a kezemmel mutogattam, hátha a szavak nem jutnak el az agyáig.
     - Szerintem nem állok elég közel. –hajolt bele az arcomba, mire én hátradöntöttem a fejem, hogy ne legyen a személyes teremben. Hátralépni nem nagyon tudtam, ugyanis egy fa terebélyesedett mögöttem.
     - Ha már hátralépni nem akarsz, legalább az arcodat told ki a magánszférámból. Köszönöm. –tettem a kezem a kemény, kidolgozott mellkasára, és hátrébbtoltam.
     - Miért vagy ilyen elutasító?- kérdezte, miközben megfogta a kezem, amivel toltam.
     - He?- kérdeztem intelligensen elég furcsa, értetlen fejet vágva, mire elvigyorodott, majd közelebb rántott magához.
     - Sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen átállnál hozzánk. Gondolj bele. Az öcsém csak azért akar téged, mert azzal, amit most tervezel, tönkreteheted. Viszont, ha átállnál a sötét oldalra, akkor nem lenne oka bántani téged.
     - Ez engem nem győzött meg. 
     - Akkor bevetem a vonzerőmet. 
     - A midet?- kérdeztem elképedve. 
     - Talán… ha a csajom lennél, nem akarna bántani. –vigyorgott.
     - Ha a mid lennék?- kérdeztem még mindig lesokkolva. Ez most komoly? Nem ki akar nyírni? Vagy elrabolni? Vagy mit tudom én…
     - Ne mondd azt, hogy egy kicsit se jövök be neked. –szélesedett a vigyora.
     - Kérlek! Van barátom, szóval… erről lecsúsztál. –veregettem meg a vállát. –Csak azt nem értem, hogy miért akarsz nekem segíteni? 
     - Csak keresztbe akarok tenni az öcsémnek. –vont vállat.
     - Akkor miért nem állsz át Te a jó oldalra?
     - Mert akkor szemrebbenés nélkül fejbe lő.
     - Ennyire kegyetlen lenne?- kérdeztem nagyot nyelve.
     - Rosszabb, mint gondolnád. –sóhajtott keservesen.
     - Ha ennyire keresztbe akarsz neki tenni, akkor inkább segíts megtalálni a naplót. –javasoltam, mire érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
     - Folytasd. 
     - Azzal tudnál neki a legjobban betenni, ha most segítesz nekem. És sosem fogja megtudni. Rajtunk kívül nincs itt senki, és nem fogom elmondani neki. Ha meg jön valaki, akkor úgy teszünk, mintha meg akarnál állítani. –ismertettem a tervem. Nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy alaposan megfontolja az ajánlatot. Viszont azok alapján, amiket mondott, éreztem, hogy nyert ügyem van.
     - Legyen. –sóhajtott. –Segítek. De csak azért, hogy megszívassam a drága Mestert. –vigyorodott el.
     - Oké. Szóval… Hol kezdjük, Jake?- kérdeztem. A neve hallatán egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán. –Mi az?
     - Semmi, semmi. –legyintett, de az ezer wattos vigyora ott maradt. –Nos, kedves Elena. –hangsúlyozta ki a nevem. –Én csak annyit tudok, hogy ennek a fának az egyik gyökere nyitja a kaput, mai a fa belsején keresztül levezet egy kriptaféleségbe. Clark Danken naplója ott van elrejtve.
     - Én úgy tudtam, hogy a napló a Donovan faházban van...
     - Ott is volt. Clark papa anno még oda rejtette el a kulccsal együtt, külön helyre. Még a dédnagyapánk szerezte meg a könyvet.
     - De mégis hogyan?
     - Volt egy kis románc közte meg az egyetlen Donovan lány között. Így könnyen megszerezte. –mesélte.
     - Értem. Akkor hogyan?- néztem a fára.
     - Van egy pár gyökere. De a térkép megmutatta, hogy melyik kell nekünk. Igaz?
     - Igen. Ez lenne az. –mutattam rá.
     - Akkor meg kéne mozdítanunk. –mondta, majd lehajolt, és rángatni kezdte, de az meg sem mozdult. - Biztos jó látvány vagyok, miközben ezzel a gyökérrel szenvedek. De szépségem… nincs kedved segíteni?  
     - Ja, de… Bocsi. –mondtam zavartan. Oké, meg kell hagyni helyes pasi, de van barátom. És szeretem. Bármekkora idióta is tud lenni. 
     - Akkor fogd meg ott, és próbáld meg felemelni. –adta ki az utasítást. Én pedig tettem, amit kért. Ketten nagy nehezen sikerült megemelni, majd nagy nyikorgással megnyílt a… a fatörzs? A fa belsejéből egy hosszúnak tűnő fa lépcsősor vezetett le a föld alá.
     - És akkor… mi most… oda… le?- dadogtam össze-vissza a félelemtől, miközben a kezemmel hadonásztam.
     - Igen. Mi most akkor oda lemegyünk. –mosolygott szemtelenül, mire vállba bokszoltam.
     - Ne gúnyolódj!
     - Eszemben sincs!- tette fel a kezét védekezően. –Csak utánad.
Elindultam lefelé a nyikorgó lépcsőkön, Jake pedig követett. Azt hittem, hogy bármelyik pillanatban beszakadhat alattunk, olyan ingatagnak és réginek tűnt. Fáklyák világították meg az utat. Hogy eltereljem a félelemről a figyelmemet, a lépcsőfokokat kezdtem el számolni. 198, 199, 200. Kétszáz lépcsőfok, ami közben kanyargott jobbra-balra. Azt hittem, sosem érünk le.
- Végre. –sóhajtottam, mikor a biztos talajon álltam.
- Én élveztem a kilátást. –csapott rá gyengéden a fenekemre.
- Képzelem. –forgattam meg a szemem. –Most merre?- kérdeztem, mivel az út három fele ágazott.
- Azt neked kell tudnod. Te vagy a Kiválasztott, te érzed. Csak azt tudom, hogy a másik két alagút végén egy-egy éhes véreb várja az áldozatait.
- Ezzel most sikerült megnyugtatnod, köszönöm. –mondta cinikusan. Szóval rajtam múlik, hogy vérebkaja lesz-e belőlünk. Remek!
- Bármikor. –bólintott. 
- Szorosan behunytam a szemem, és koncentráltam. Síri csend uralkodott. Egyszer csak… Katherine megszólalt a fejemben.
- Balra menj, Elena! Balra!- suttogta.
- Balra megyünk. –mondtam, mikor kinyitottam a szemem.
- Oké. –mondta Jake, majd fogott egy fáklyát és mellém lépett.
A torkomban egyre hevesebben dobogott a szívem, ahogy beljebb értünk. A tenyerem izzadt, a térdeim remegtek. A fáklya tüzének sárgás fénye világította meg a koromsötét folyosót. Egyre csak hűlt le a levegő. Hirtelen a fáklya kialudt.
- O-oo. –mondta Jake aggodalmasan.
- Megoldjuk. –mondtam, majd bekapcsoltam a csodaszemeimet.
- Mégis hogyan?- kételkedett.
- Bízd ide. –mondtam, majd megragadtam a kezét, és húztam magam után.
- Látod egyáltalán, hogy mégis merre mész?- kérdezte, miközben készségesen követett.
- Képzeld, látom. –feleltem egyszerűen.
- Mégis hogyan?
- Kiválasztott képesség. Ne kérdezősködj!- zártam le a témát.
- Oké.
- Megérkeztünk. –mondtam, amikor egy nehéz vasajtó állt előttünk.
- Ez egy ajtó?- fogta meg Jake.
- Igen. Innen már nincs visszaút. –mondtam, majd lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset, és belöktem a kaput. Egy aprócska szoba tárult elénk, ami teljesen sötét volt. Egyetlen pont volt kéken kivilágítva. A szoba közepén, egy állványon állt. 
- Ez lenne az?- szólalt meg először Jake.
- Most kiderül. –léptem közelebb a kis könyvhöz.
Bőrkötéses, rajta a kulcsokkal, pont, ahogy álmomban láttam. Rajta ez a szöveg díszelgett:
„Clark Danken naplója
A titkok kulcsa”

Most már biztos. Megtaláltuk, amit kerestünk. Egy lépéssel közelebb kerültünk a célhoz. De érzem, hogy innentől már csak nehezebb lesz.

Ui.: Várom a véleményeket, és örülnék, ha így az évad égére összejönne (legalább) 30 feliratkozó! :3
Ölel Mindenkit: Vivienn J.