2016. augusztus 23.

Végzet - 10. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ahogy ígértem, a hét elején meg is érkezett a következő fejezet. 

A fejezet előtt még csak annyit, hogy élvezzétek ki a nyár (már amennyire ezt az időjárást annak lehet nevezni) utolsó heteit, napjait, mert hamarosan kezdődik ismét a hajtás. Én már gőzerővel készülök az egyetemre (japán szakosként nem árt, ha egy kicsit tud az ember írni japánul) , és hamarosan itt a gólyatábor, ami azt jelenti, hogy jövő héten nem valószínű, hogy lesz rész. Ezt az elmaradást igyekszem majd a következő hét elején pótolni, amint lehetőségem nyílik rá a tárgyfelvétel macerája után.

További szép napot, hetet, nyarat Mindenkinek!
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

A Városalapítók Hete szinte elrepült a fejünk fölött. Rengeteg program, érdekesség várt minden érdeklődőt, még sosem láttam egyszerre ennyi embert a városban. Emellett segítettünk a Donovan családnak megszervezni a Záróbált, amit vasárnap tartanak a kastélyban. A Nyitóbál a mi reszortunk volt hétfőn; nem tudom, mennyire sikerül majd felülmúlni. Ráadásul két ilyen nagyszabású esemény egy héten belül meglehetősen szokatlan volt errefelé. Összességében mindig volt valami tennivaló. Vagy koncertre mentünk a csajokkal, vagy edzettünk a Donovanokkal, vagy tovább kutattam a naplóban (az elejétől átrágom az egészet), vagy segítettünk a buli előkészületeiben, vagy épp Nate-tel randiztam. Ami kettőnket illeti, nagyon jól megvagyunk. Komolyan. Sokkal jobban érzem magam vele, mint Damiennel. Mellette nem kell még egy titkot cipelnem, elmehetünk nyugodtan bárhová, járkálhatunk kézen fogva, egyszerűen tökéletes. Bármiről tudunk beszélgetni, mindig képes megnevettetni, nem tudok betelni a mosolyával, a szemével, az érintésével, a csókjaival. Minden nappal egyre jobban képes vagyok elengedni Damient, és pusztán Testőrként tekinteni rá. 
És, ha már a drága Testőrömnél tartunk: igyekeztünk Philip Greentown nyomára bukkanni – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem igazán tudtuk, hol és hogyan is kezdjük el a keresését. Végül feladtuk, és Mr. Donovan segítségét kértük, elvégre ő a polgármester, biztosan tud valamit a hollétéről. 
- Szívesen segítenék gyerekek, csakhogy nem tudok. Több száz elveszett rokon van most a városban és a környéken, lehetetlen mindenkit az ellenőrzésem alatt tartani –felelte fel sem nézve a számítógépéből, amin serényen gépelt valamit.
- Kell, hogy legyen valami –próbálkozott tovább Damien az asztalra tenyerelve; ezzel próbálta elérni, hogy végre ránézzen. 
- Esetleg egy telefonszám –tűnődött Charles, továbbra is a képernyőre összpontosítva, majd mikor látta, hogy egyikünk sem tesz semmit, sóhajtva hátradőlt a székén. Látszott rajta, hogy fáradt, a ráncok elmélyültek a homlokán, a hajába pedig a szokásosnál is több ősz hajszál vegyült. –Beszéljetek Mrs. Butlerrel, ő kezeli az ilyen ügyeket. Most pedig kifelé, rengeteg a dolgom.
- Ki az a Mrs. Butler?- suttogtam Damiennek, amint kiléptünk adolgozószobából. Nem mertem hangosabban beszélni.
- Apa titkárnője. Geraldine O’Dannel húga.
- Itt mindenki rokona mindenkinek?
- Dollivan egy kis város, nem igen települnek be, és el sem költöznek. 
- Aki egyszer Dollivanba jön, az itt is marad –bólintottam.
- Valahogy úgy –felelte keserűen. 
- És hol találjuk ezt a bizonyos Mrs. Buttert?
- Butler –javított ki mosolyogva. Pedig nem szándékos névtévesztés volt. –Meglehetősen ritkán van itt, inkább otthon dolgozik.
- Akkor most elmegyünk hozzá?- léptem ki a bejárati ajtón, és épp indultam volna kifelé, ám Damien megragadta a karom. –Mi az?
- Elmegyünk hozzá, csakhogy nem lakik olyan közel. Kocsival megyünk –bólintott a garázs felé, ahonnan a komornyik hajtott ki egy fekete furgonnal. 
- Te tudsz vezetni?- vontam fel a szemöldököm. Ebben valamiért kételkedtem. 
- Nemrég lett meg a jogosítványom –vigyorgott.
- Ezzel nem nyugtattál meg –jegyeztem meg miközben beszálltam az anyósülésre.
- Nyugi, nem mentem volna át elsőre, ha nem vezetnék jól. 
- Csakhogy a polgármester fia vagy –világítottam rá az aprócska tényre, miszerint ezzel egy kis igazságtalan előnyhöz jutott.
- Az nem oszt, nem szoroz. Inkább kösd be magad –utasított miközben kihajtott a kapun.
- Hova megyünk pontosan?
- A városon kívül lakik egy kis fölszintes házban a férjével –válaszolt miközben körülnézett egy kereszteződésben.
- Damien, menj már!- utasítottam, ugyanis míg nézte a semmit már vagy háromszor kihajthatott volna.
- Csak biztosra megyek –közölte, majd végre kihajtott a főútra.
- Aha, én a helyedben váltanék.
- A francba, még mindig kettesben van ez az izé?- pillantott le a váltóra, majd végre berakta hármasba, így mindjárt kellemesebb hangja volt a járműnek.
- Biztos, hogy nem a neten vetted a jogsidat?- vontam fel a szemöldököm. Nekem is van, csak nem szeretek vezetni a baleset miatt. Csak akkor ülök volán mögé, ha nagyon muszáj. Persze anya néha ragaszkodik hozzá, hogy fuvarozzam, nehogy kijöjjek a gyakorlatból.
- Ne szólj bele, hogy hogyan vezetek –korholt le, mire egy sóhajtás keretében inkább ráhagytam.
Csupán néha-néha jegyeztem meg, hogy „ráng az autó” vagy, hogy „engedd fel a kuplungot, akkor talán még lassulna is”, esetleg egy-egy „szép az indexed” beszólás is becsúszott. 
- Te vezetsz vagy én? – kiáltott fel egy idő után ingerülten.
- Lehet, jobban járnánk, ha átvenném – morogtam miközben az ablakon bámultam kifelé.
- Oké, akkor hazafele te vezetsz –zsörtölődött. Olyan volt, mint egy kisgyerek, akitől elvették a cukrot.
Egy idő után rákanyarodtunk egy földútra nem messze az erdőtől. Az erdő mellett egy mező vagy rét húzódott egészen a szomszéd város határáig, amit innen is látni lehetett. Nincsenek errefele nagy távolságok. Hunyorgatva sikerült megpillantanom egy kis bungalót a semmi közepén. Egyenesen oda tartottunk. Döcögve bár, de végül sikerült leparkolni. Takaros kis házikó volt egy nagyobb méretű kert közepén. Rengeteg gyümölcsfa, zöldség- és gyümölcságyások, virágok voltak elhelyezve különálló parcellákban, a maradék terület pedig füvesített volt. Damien bekopogott a hatalmas, fekete faajtón. Mintha a ház kongott volna az ürességtől. Percekig álltunk ott, de nem történt semmi. Damien megismételte az előbbi műveletet. Ezúttal halk kopogtatást hallottunk az ajtó túloldaláról, mintha egy kisgyerek léptei lettek volna. Ahogy kinyílt az ajtó, valóban egy kis répaszínű, göndör fürtökkel megáldott szeplős kislány állt előttünk. Nagyjából öt-hat éves lehetett. Félig elbújt a résnyire nyitott ajtó mögött, onnan nézett ránk kikerekedett zöld szemeivel.
- Szia –guggoltam elé mosolyogva, mire csak még beljebb húzódott. –Nem kell félni tőlünk. Elena vagyok. Téged hogy hívnak?
- Aethelthryth –felelte, mire csak pislogni tudtam. Damienre pillantottam, aki mosolyogva csatlakozott hozzánk.
- Én Damien vagyok –mutatkozott be ő is. –Rég láttalak, Ryth, nem tudom, emlékszel-e még rám.
- A szemed ismerős –felelte vékony hangján. –Ahogy neki is –mutatott rám.
- Mi még nem találkoztunk, Ryth –csóváltam a fejem. Nem szólt semmit, csak bámult azokkal a nagy szemeivel.
- Elena csak nemrég költözött ide, nem hiszem, hogy találkoztál vele –erősített meg a mellettem guggoló fiú. –Nagymamit keressük. Itthon van?
- Az attól függ –felelte cselesen. 
- Damien Donovan keresi –nyomta meg a családnevét. A kislány szemében megcsillant a csodálat szikrája, szemei még tágabbra nyíltak, már ha ez egyáltalán lehetséges. Mire egyet pislogtam, becsapta az orrunk előtt az ajtót. Nos, kétség kívül nem erre a reakcióra számítottam.
- Hát ez meg…?- néztem kérdőn Damienre miközben felegyenesedtünk.
- Nyugalom –bámulta az ajtót. Pár másodperc múlva az ismét kinyílt, ám ezúttal egy festett vörös hajú nénike állt előttünk, Ryth-ével egyforma árnyalatú szemeivel bámulva minket. Valóban hasonlított Grelandine-ra. Amint megpillantotta a mellettem álló fiút, hatalmas mosoly ült ki az arcára.
- Damien, kedvesem! Amikor Aethelthryth azt mondta, te vagy az, nem akartam hinni a fülemnek! – Megölelgette a fiút miközben három cuppanós puszit nyomott az arcára. Mikor végzett az üdvözlési rituáléjával, rám emelte mosolygós tekintetét. – És ki lenne ez a bájos hölgy? Csak nem a barátnőd, kisfiam?
- Elena Tisdale –nyújtottam felé a kezem, ám ahelyett, hogy megrázta volna, hasonlóképp üdvözölt, mint társamat.
- Igen, ő itt Elena, a hölgy pedig Agate Butler. És Elena nem a barátnőm –egészítette ki Damien, ugyanis én megszólalni sem tudtam.  
- Milyen kár! – Láthatóan csalódottság ült ki az arcára. –De még lehet –kacsintott a fiúra.
- Nem, ugyanis van barátom –mosolyogtam rá kedvesen. A szemem sarkából láttam, hogy Damien meghökkent tekintettel vizslat.
- Ó, csakugyan?-  Mrs. Butler csalódottan rázta a fejét. –Csak kélek, mondd, hogy nem egy Sullivan! Azok a férfiak aztán…
- Nem, nem –intettem le. –Nate Donovan a barátom.
- Ó! –visszatért az arcára az a derűs mosoly, ami szerintem vagy tíz évvel megfiatalítja. –Így mindjárt más, mindjárt más. Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Gyertek csak, gyertek beljebb! –állt félre az ajtóból, helyet adva nekünk. Damien készségesen előre engedett, ám a tekintetéből láttam, hogy amint kettesben leszünk, beszéde lesz velem.
A ház belülről eléggé… hogy is mondjam… színes volt. Az előtérben citromsárga falak fogadtak színes festményekkel, különféle formájú akasztókkal és meglehetősen nagy rendetlenséggel. Követtük az idős hölgyet a nappaliba, ami élénkpiros színben tündökölt, borzalmas sárga függönyökkel. Égszínkék kanapé és fotelek voltak elhelyezve, úgy, hogy mindegyik a középen elhelyezett falra erősített televízióra nézzen. Persze a díszpárnák is sárgák voltak, akárcsak a szőnyegek. Az egyik ilyen fotelben kuporgott a vörös kislány. A helyiségből beláttam a konyhába, aminek falain rikító zöld-lila-sárga-piros-kék csempék váltogatták egymást. Inkább nem vizslattam tovább a házat, hanem helyet foglaltam Damien mellett a kanapén, velünk szembe pedig Mrs. Butler kuporodott le.
- Mi járatban erre, gyermekeim?- kérdezte, majd a fejéhez kapott és gyorsan hozzátette: - Kértek esetleg valamit enni, inni?
- Nem, köszönöm –válaszoltuk egyszerre, mire mindent tudó vigyor jelent meg a nő arcán.
- Rendben. Szóval, mit szeretnétek?
- Apa azt mondta, hogy önnél megtaláljuk Philip Greentown telefonszámát –felelte Damien.
- Philip Greentown? Még sosem hallottam ezt a nevet –ráncolta össze szemöldökét. 
- Azért utánanézne? –kérdeztem kedvesen.
- Természetesen. Mit kellene tudnom róla?
- Danken leszármazott, meglehetősen távoli rokon. Az ő birtokában áll a harminchármas vitrinben elhelyezett ezüsttőr, amely valaha Clark Danken tulajdona volt. 
- Akkor már tudom is, hogy hol keressem –pattant fel figyelemreméltó fürgeséggel és kecsességgel, majd kitipegett egy szobába. Miközben keresgélt, igyekeztem kerülni Damien tekintetét, és inkább a kislányra néztem, aki továbbra is kitágult zöld szemeivel vizslatott. Olyan volt, mintha nem is engem nézne. 
- Mondd csak, Ryth, hány éves vagy? –kérdeztem tőle mosolyogva.
- Hat –mutatott hetet az ujjával, mire felnevettem. 
- Hűha, akkor már igazi nagylány vagy –vigyorogtam rá, mire szégyenlősen lesütötte szemét, majd a mellettem ülőre sandított. Épp ekkor tért vissza köreinkbe Mrs. Butler egy vaskos könyvvel.
- Ebben kell lennie –motyogta magának, majd lapozni kezdte. Furcsán ráncolta a szemöldökét, többször hitetlenkedve rázta a fejét, a ráncok elmélyültek a homlokán. –Biztosak vagytok benne, hogy Philip Greentown az illető neve?
- Igen, miért? –Kezdtem ideges lenni. Ez nem jelentett jót.
- Philip és családja egy tűzben elhunytak öt éve –közölte, majd megmutatta a lapot a könyvben. A sok adat mellé hozzácsatolták a gyászjelentést, és az újságcikket, ami a balesetről írt. 
- Ez lehetetlen –suttogtam. –Akkor hogy került ide a tőr? Meg lehetett oldani nélküle is?
- Nem, személyes bejelentkezésre volt szükség hozzá az Ünnepség előtti napon. Felettébb különös eset. Mindenképp meg kell vitatnom édesapáddal –nézett Damienre, majd egy könyvjelzőt helyezett a lapok közé, mielőtt becsukta volna. –Holnap meg is teszem, akkor jönnek Rythért a szülei. Igaz, kicsim?- mosolygott a lányra.
- Nekem miért nem lehet olyan szép szőke a hajam, mint neki? –mutatott rám. Vagyis inkább mintha mellém mutatott volna, de mégis rám.
- Elenának nem szőke a haja, aranyom.
- Nem neki –csóválta kis buksiját. –Neki.
- De hisz ott nincs is senki –szólt Damien előbb mellém, majd mögém pillantva.
- De igen. Pont úgy néz ki, mint Elena, csak szőke haja van. Sötétszőke, szinte már barna. Az ikertestvéred? Nekem nincs testvérem –görbült le ajka. Mrs. Butler kikerekedett szemmel nézett a kislányra, a tekintete ijedtséget tükrözött. Én azonban pontosan tudtam, kiről beszélt.
- Nem az ikertestvérem –mosolyogtam rá. –És ki tudja, lehet, egy nap neked is lesz egy öcséd vagy egy húgod.
- Remélem –derült fel az arca. –Kikísérem őket, nagyi.
- Rendben, aranyom –felelte a nő még mindig kissé kába állapotban. Ryth kézen ragadott minket. Nem kerülte el a figyelmem a bájos mosolya, amit Damienre vetett. 
- Gyertek máskor is, és hozd a barátodat is. Ha van barátnőd, akkor őt is hozhatod –pillantott Damienre. A kis ravasz. 
- Nincs barátnőm –vigyorgott le rá a fiú, mire a kislány angyalian elmosolyodott. 
- Sziasztok!- intett utánunk.
- Szia!- intettünk vissza, majd a kocsihoz lépdeltünk.
- Kérem a kulcsot –nyújtottam a kezem.
- Tessék?
- Azt mondtad, hazafele én vezetek. Szóval kérem –kérleltem szigorúbb hanglejtéssel, mire a zsebébe nyúlt, majd átadta őket.
- De nehogy összetörd –figyelmeztetett szúrós pillantással, mire szemforgatva beültem a járműbe. Beállítottam rajta mindent, majd elindítottam, és gond nélkül kigördültünk a földútra. –Ez a kislány teljesen odavan érted.
- Csak nem féltékeny vagy?
- Én? Ugyan, kérlek! – Nem vettem le a szemem az útról miközben válaszoltam.
- Furcsa, hogy ez a Philip halott. Akkor hogy került hozzánk a tőr? –váltott témát.
- Gondolod, hogy a Mester műve?
- De mégis hogy adhatta ki magát ennek a férfinak? 
- Ha őt sem ismerte senki, akkor egy hamis személyivel könnyű dolga volt.
- Lehet. Viszont az a szomorú hír, hogy ezzel zsákutcába futottunk –sóhajtott, majd pár perces hallgatás után ismét megtörte a csendet. –Ryth... szóval ő látta Katherine-t, igaz?
- Nem tudom, mit látott, hiszen én magam sem láttam őt, nem is érzékeltem a jelenlétét. Ijesztő. Mindenesetre az biztos, hogy róla beszélt. 
- Furcsa egy kislány –jegyezte meg Damien. Nem szóltam semmit, inkább bekapcsoltam a rádiót. Nem tudom, mi ment benne, mindenesetre oldotta a hangulatot. –Szóval te és Nate együtt vagytok? – Szóval mégis megkérdezte.
- Igen. – A válaszom tömör volt és érzelemmentes. Nem úgy, mint az ő hangja. 
- Mióta? – Halkan kérdezte, szinte meg sem hallottam.
- A nyitóbál óta. – Ismét egy tömör és lényegre törő válasz. Nem szólt semmit, elmerült a gondolataiban, ahogy én is. Ahogy rápillantottam, semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Inkább feltekertem a rádión a hangerőt, úgy mentünk hazáig.      

2016. augusztus 18.

Blogger Award 2016 - Legkedveltebb krimi

Drága Olvasóim!

Nagyon szépen szeretném megköszönni Mindenkinek, aki elég érdemesnek talált és szavazott rám a Blogger Awards 2016 versenyen bármelyik kategóriában! Tényleg nagyon hálás vagyok minden egyes szavazatért!
A jó hír pedig az, hogy a legkedveltebb krimi kategóriában első helyet ért el a blog!

Nagyon szépen köszönöm Nektek!


Ezen kívül pedig gratulálok a többi kategória helyezetteinek is!

A következő fejezet jövő hétfőn vagy kedden várható!
Addig is élvezzétek a hétvégét!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

2016. augusztus 12.

Végzet - 9. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Nos, úgy tűnik egy időre felhagytam az előzetes-dologgal, aminek nyilván a legtöbben nagyon örültök. Nem tudom ez meddig marad így, de ha jól haladok az írással, akkor remélhetőleg sokáig. A következő néhány hétben is igyekszem részeket hozni, azonban lassan elkezdődik az egyetem, és a gólyatábor hetén nem biztos, hogy ezt teljesíteni tudom. Majd meglátjuk. Addig is élvezzétek a heti TSF-et! Várom továbbra is a véleményeket, hideget/meleget! :)

TeamNate vagy TeamDamien? Annyi biztos, hogy az egyik csapat örülni fog a fejezet végén, a másik már kevésbé.

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Néhány óra múlva már igazán spicces állapotba kerültem, hála a jó öreg Jones-féle puncsnak, a pezsgőnek, és a fiatalok által becsempészett egyéb italoknak.  A felnőtteket sem kellett félteni, a többségük már azt sem tudta, hol van, a legdurvábbak pedig abban sem voltak biztosak, hogy férfiak vagy nők. Páran kidőltek, őket Mr. O’Dannel a vendégházba kísérte, hogy kipihenhessék magukat. A Down on Earth garázsbandát időközben felváltotta egy DJ, akit a bátyám szerzett valahonnan, hiszen ők is szórakozni akartak. Az említett személy a barátnőjével, vagyis Mirandával volt végig, Josh pedig talált magának egy kubai nimfát. Egyedül Liz ácsorgott magányosan, akárhány srác odament hozzá, hogy felkérje táncolni vagy épp felszedje, ő keményen visszautasította őket egytől egyig. Ugyanez igaz Michaelre is: egyetlen lány bájai sem hatották meg, bevetette a komor macsó szerepet, aki mindenkit utál. Lopott szerelmes pillantásokat váltottak, egyszer-kétszer egyszerre mentek enni vagy innivalóért. Ilyenkor úgy tettek, mintha ki nem állhatnák egymást, igazi Donovan-Sullivan sarjakhoz méltón. Rettenetesen megsajnáltam őket. Láttam a sóvárgást a szemükben. Hirtelen ötlettől vezérelve felszaladtam a szobámba, írtam egy cetlit, összegyűrtem, majd mikor visszatértem a terembe szinte Tom karjaiba estem. Megbotlottam a saját lábamban! Komolyan le kell állnom a piával.
- Jól vagy? – aggódva fürkészte az arcomat, majd meg sem várva a válaszom, folytatta. – Komolyan, ez Nate hatása.  
- Jól vagyok, csak kicsit sokat ittam.
- Egyél valamit –javasolta, majd karon ragadott és odavonszolt a süteményekkel, szendvicsekkel telepakolt asztalhoz. –Most!
- De még van egy kis…
- Addig nem mozdulok innen, ameddig nem ettél meg legalább három valamit innen! – jelentette ki, majd úgy is tett, ahogy mondta. Gyorsan magamba tömtem két szendvicset és egy sütit, majd leöblítettem sima kólával. Mosolyogva bólintott, jelezve, hogy elégedett velem. –Mellesleg igazán csinos vagy ma este.
- Köszönöm –feleltem, bár a bókot nem igazán tudtam hova tenni. –Te sem vagy épp egy bányarém.
- Köszönöm –nevetett fel. –Tekintve, hogy ugyanúgy nézek ki, mint Nate, akibe jelenleg bele vagy habarodva, reméltem, hogy ez lesz a véleményed – Kérdőn néztem rá, mire hozzátette: - Amit az én külsőmről gondolsz, nagyjából ugyanez a helyzet Nate-tel is –vont vállat.
- Azért neked nem állok neki bókolgatni, ha nem haragszol. Az ikred nem értékelné.
- Jogos –mosolygott. – Megyek, megkeresem a partnerem –intett, majd továbbállt.
Megráztam a fejem, nem akartam most Tom viselkedésén agyalni. Megkerestem Michaelt, majd ahogy elmentem előtte a kezébe csúsztattam a cetlit. Nem néztem vissza rá, csak továbbmentem, egyenesen Lizhez. Barátnőm azonnal felderült, amint meglátott.
- Nagyszerűen játszottatok!- kezdtem miközben megöleltem.
- Köszi –mosolygott vissza.
- Milyen a buli?- érdeklődtem.
- Egész jó. – Kissé szomorú volt a mosolya. Michaelre sandítottam, aki felvont szemöldökkel nézett rám, mire bólintottam. Ezzel felállt, és kisétált a teremből. Mikor visszapillantottam Lizre összeráncolt homlokkal vizslatott. 
- Adtam egy cetlit Michaelnek. Láttam, hogy mennyire szenvedtek – magyaráztam. – Van a vendégháznak egy eldugott szobája, ahova be lehet menni a hátsó ajtón keresztül. Odaadtam neki a kulcsot is az üzenettel. Ott végre kettesben lehettek – meséltem el neki a tervem, mire egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán, és azonnal a nyakamba ugrott. –Bár nem hiszem, hogy lenne koton a fiókban –tettem hozzá, mire tettetett sértődéssel a hátamra csapott. – Jól van, bocsi. Kopogj hármat, ebből tudja majd, hogy te vagy. És ügyeljetek, hogy bezárjátok mindkét ajtót, a szobaajtóban pedig bent is hagyjátok a kulcsot, így senki nem tud majd bemenni.
- Rendben. Jaj, annyira köszönöm!- hálálkodott tovább.
- Menj már!- toltam el nevetve, ő pedig felhőtlen mosollyal indult el egy másik kijárat felé, hogy ne ugyanott menjen ki, mint a barátja. Édes ez a tiltott szerelem.
Az este további részében nem foglalkoztam semmivel és senkivel, csupán jól éreztem magam. Hol Miával és Reachellel, hol Nate-tel táncoltam, egyszer-kétszer még Danny is felkért. Egyedül Damienen és Melodyn akadt meg párszor a tekintetem. Csak táncoltak. Legalábbis én nem láttam mást.
Az emberek lassan hazaszállingóztak, úgy hajnali négy óra fele, de a fiatalok közül még sokan maradtak. Mr. és Mrs. O’Dannel szorgoskodtak az ételek és italok között, mindig fel volt töltve a készlet. Ezen kívül tényleg mindent ők intéztek: feltörölték a hányásfoltokat, elkísérték pihenni az alvásig részegedett vendégeket; igyekeztek mindent kézben tartani. Nem tudom, hova tűnhetett anya, de ő is igazán segíthetett volna nekik. Én nem voltam olyan állapotban, hogy hasznomat vegyék. Épp az egyik japán srácot - ha jól emlékszem Kaname a neve és a Sullivan ághoz tartozik- cipelték ki és hívták a szüleit, amikor egy lány rikácsoló hangja hasított a levegőbe. Mindenki odakapta a fejét, még a DJ is a jelenetet figyelte, de közben játszott tovább, hiszen a shownak folytatódnia kell.
- Itt etetsz, és még ennyire sem vagy képes?!- A fülsiketítő hang Melodyhoz tartozott, épp Damiennel kiabált, aki az arcát fogta. Ezek szerint pofon is járt a műsorhoz. Szorosabban bújtam Nate-hez, aki azonnal védelmezőn megölelt. Iszonyatosan jólesett, melegség áradt szét az egész testemben.
- Melody, kérlek! Ne rendezz jelenetet!- szűrte Damien összeszorított fogakkal, dühösen meredve a lányra. Mi történt? Hiszen egész este igazán jól elvoltak. 
- Ne rendezzek jelenetet? Ne rendezzek jelenetet?! – Hisztérikus nevetésben tört ki, a szemei szikrákat szórtak. –Akkor ne adj rá okot! Faszfej!- Ezzel lekevert még egy pofont a fiúnak, majd egyenesen hozzám vágtatott, bár kicsit meg-megbillent közben. –Az egész miattad van, igaz? Hülye Katherine ivadék!- rikácsolta, majd pofonra emelte bal kezét, de szerencsére Nate résen volt, és azonnal elkapta a csuklóját. Fenyegető tekintetétől még én is megijedtem volna, még sosem láttam ilyen dühösnek. De Melody egy kicsit sem tűnt rémültnek. Sőt! Idegbajosan fújtatott rá, olyan volt, mint egy bulldog. Ekkor a semmiből lecsapott a jobb keze, ám célt ez sem ért: ezúttal Damien állította meg. –Szóval így állunk –fújtatott tovább.
- Ne merj kezet emelni rá! – Nate lassan, halk, mély hangon beszélt, de éreztem a hangján, hogy ha nem lenne az illető lány, akkor talán már nem élne. Én csak megszeppenve bámultam a zöld szempárba. Ha tekintettel ölni lehetne, akkor már áshatnák a síromat.
- Melody, hagyd Elenát. Neki ehhez semmi köze –szállt be Damien is.
- Ó, csakugyan?- fordult felé ingerülten, miközben kitépte mindkét kezét a fiúk szorításából. – Te tényleg ennyire hülyének nézel, ha?! Azt hiszed, nem láttam, hogy néztél rá? Vagy, hogy milyen képet vágtál, amikor a másik fasszal smárolt?!- Teljesen kikelt magából. 
- Hé! Vigyázz a szádra!- figyelmeztette Nate.
- Jobban vigyázok rá, mint ez a kis ribanc – nézett rám lesajnálóan. - Ki tudja, hányan jártak már benne! Testvérek, barátok, apa-fia… - Ekkor lett elegem. A kezem lendült, és célba ért. A pofon helyén az arca vörösen égett, a szemébe könnyek szöktek. Utóbbiról nem tudtam eldönteni, hogy a dühtől vagy a fájdalomtól, esetleg mindkettő közrejátszott. –Na, idefigyelj, te kis… - kezdtem volna bele a kioktató beszédembe, ám ekkor valaki közbelépett.
- Mi folyik itt, hölgyeim?- Nem hittem a szememnek. Ez a nő mindenhol ott van? A ruhája alapján egész este itt volt, ugyanis egy kávébarna koktélruhát viselt, erős sminket tett fel, barna magas sarkúban pedig eddig még nem láttam. Sőt, semmilyen magas sarkúban nem láttam még. Bár, ha jobban meggondolom, sosem figyeltem meg, milyen cipőt hord. Nem mintha számítana.
- Semmi –vetette oda dühösen az amerikai lány, majd még egy utolsó szikrázó tekintetet vetett mindenkire. Azt üzente, hogy „még nem végeztünk”, majd akárcsak egy dühös bika, kivágtatott a bálteremből, majd az ajtócsapódásból ítélve a házból is. Hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
- Mi történt?- szegezte nekem ismét a kérdést Linda Scott nyomozó.
- Nem fontos –intettem le.
- Tudja, egy kis baráti vita –tette hozzá Nate. –Köszönjük a segítségét, Linda.  
- Alexnek köszönjék –intett a fejével a fiú felé. Mindannyian kérdőn néztünk rá. –Épp akkor értem vissza a bálterembe, amikor ez a vita már a közepén járt. Ő szólt, hogy jól jönne a segítségem –folytatta miközben eltette a jelvényét. Észre sem vettem, hogy elővette. Én közben Alexet vizslattam, aki kacsintott egyet, majd sarkon fordult, és eltűnt. Miért segített? 
- Köszönjük –mosolyogtam a nyomozónőre.
- Remélem, tisztában vagytok vele, hogy sok kiskorú is van itt, akik alkoholt fogyasztottak. – A mosolyom azonnal lehervadt, és a többiekben is megállt az ütő. Linda pár másodperc múlva váratlanul nevetésben tört ki, mi pedig értetlenül néztünk össze. –Nyugi, ma nem vagyok szolgálatban. Száz évben egyszer van ilyen esemény, nem fogom elrontani –kacsintott, majd otthagyott minket. Meglepett ez a reakció. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer még jó fejnek fogom őt tartani. A tömeg többsége idő közben már visszatért a „cicabunyó” előtti tevékenységéhez. 
- Mivel dühítetted fel ennyire a csajt?- vonta fel Nate a szemöldökét, miközben öccsét vizslatta.
- Maradjunk annyiban, hogy ő volt a rámenősebb –kerülte ki a választ.
- Te jó ég! –kiáltottam fel, mire mindketten ijedten rám emelték tekintetüket. –Meg akart téged erőszakolni? –kérdeztem, mire elnevették magukat.
- Így is fogalmazhatunk –vigyorgott Damien. –Bocs, hogy miattam belekeveredtél. Nem tudom, miből gondolta, hogy bármi közöd volt ahhoz, hogy nem vagyok az egy-éjszakás típus.
- Nem-e? –nézett rá Nate sunyi, mindent tudó vigyorral, mire Damien rosszalló pillantást vetett rá, majd odébb sétált. Szóval mégis egy-éjszakás típus. Vagy legalábbis volt. Vagy néha-néha benne van a dologban. Mindegy, már nem érdekel. Azt hiszem. 
- Köszönöm, hogy megmentettél tőle –adtam egy puszit Nate arcára.
- Nem hagyom, hogy bárki bántson –nézett a szemembe, majd egy hosszú csókot nyomott a számra, amit persze viszonoztam. –Mellesleg gyönyörű jobbhorog volt –vigyorgott rám, amint elváltak ajkaink. A kijelentésére diadalittasan meghajoltam, mire nevetve magához vont, és belepuszilt a hajamba. 
- Mihez kezdjek veled, te lány?- tette fel a költői kérdést, majd váratlanul folytatta. –Ezek után gond nélkül megkérném a kezed.
- Tessék?- Nem igazán tudtam ezt hova tenni. Ez az este már csak ilyen: a mondatok felét nem tudom hova tenni. Szégyenlősen mosolygott rám, lesütötte a szemét. Kicsit mintha el is pirult volna.
- Szerelmes vagyok beléd, Elena – suttogta a fülembe. Ez a mondat vegyes érzelmeket keltett bennem. Egyrészt mocskosnak éreztem magam, hiszen az egyik részem még mindig Damient akarta, ám a másik, nagyobb felem röpdösött örömében, a szívem megtelt melegséggel. Nem tudtam mást tenni, csak vigyorogni, mint valami idióta. A reakciómat látva felbátorodott és folytatta: - Lennél a barátnőm?
- Igen! Igen! Igen!- A karjaiba vetettem magam és megcsókoltam, ő pedig felkapott és megpörgetett. Rég láttam már ennyire felhőtlenül boldognak, és ez engem is azzá tett. Tényleg szeretem. Viszont még félek kimondani. Amíg egy icipici részem még mindig ragaszkodik a Testőrömhöz, addig nem merem megtenni. Pedig így van, ebben egyre biztosabb vagyok. Szeretem Nate-et.