2014. május 31.

33. fejezet

Heyhey!
Most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bevezetőt írjak, szóval csak annyit mondok, hogy jó olvasást és várom a véleményeket! :D


      - Ebben van valami. –szólalt meg fél perc néma csend után Tom.
      - Ugye?- kérdeztem. Micsoda felfedezés! Csakhogy… ezzel az első számú gyanúsított család kiesett. De legalább egyel kevesebb.
      - De akkor mégis melyik családból valók?- gondolkozott Tom.
      - Babarózsaszín fingom sincs. –mondta Damien, mire elnevettem magam. –Mi olyan vicces?
      - Babarózsaszín? Ez komoly?
      - Ja. Miért ne? –vont vállat.
      - Segítesz nekünk?- fordult vissza Tom a „túszunkhoz”.
      - Ugyan miért segítenék?
      - Mert a hallottak alapján ki nem állhatod az öcséd. És ha segítesz nekünk elkapni, azzal te is jól járhatsz. –próbálta meggyőzni.
      - Miről sutyorogtok ti ott?- ébredezett a „Mester ölebe”.
      - Remek! Már csak te hiányoztál!- sóhajtottam fájdalmasan. 
      - Szóval hiányoltam, szépségem?
      - Persze!- feleltem gúnyosan.
      - Mi az? Téged is elkaptak, Jake?- nézett a símaszkosra.
      - Nem látod? És ne mond ki a nevem, te idióta!
      - Bocsáss meg nekem. –gúnyolódott. –Látod, te sem vagy sebezhetetlen.
      - Még mindig jobban nézek ki, mint te!- vetette oda neki.
      - Ne szemtelenkedj!
      - Mert mit teszel?- hergelte tovább.
      - Mindkettőtöket leütlek, ha nem maradtok kussban!- ordította el magát Damien.
      - Mi van Testőrkém? Idegeskedünk? Talán be kéne venned egy nyugtatót!- pimaszkodott az előbb még félholtan fekvő ürge.
      - Ha megint leütlek, mindjárt lenyugszom. –mondta fenyegetően mosolyogva.
      - Csak rajta!- hergelte, de szerintem ő sem gondolta, hogy Damien tényleg oda megy, és megint behúz neki egyet, amitől újra elájul.
      - Te normális vagy?!- kérdezte Tom dühösen.
      - Most miért? Ő kérte. –mentegetőzött.
      - Te beteg vagy!
      - Tudok róla. –sétált vissza hozzánk.
      - Kikkel vagyok körülvéve?!- tetem fel a költői kérdést.
      - Jobb dolgod lenne az öcsémnél. –szólalt meg a megkötözött emberke.
      - Azt erősen kétlem.
      - Ha nem segítesz nekünk, úgy is jó. Viszont akkor itt fogsz megrohadni. –próbálta meg Tom csatlakozásra bírni. Ismét.
      - Tudod, minden álmom ezen a szemétdombon megkötözve meghalni a legjobb haverommal, aki félholtan fekszik a másik sarokban. –mondta teljesen komoly hangnemben, de éreztem a szavak mögötti gúnyt.
      - Hát, ha neked ez kell, mi nem állunk az utadba. –mondta Tom, majd elindult a nyitva álló ajtó felé. –Ti nem jöttök?
      - Dehogynem!- feleltem, majd Damient magammal rántva az ajtó felé indultam.
      - Innen hogyan tovább?- kérdezte Tom. Elővettem a térképet, és tanulmányozni kezdtem.
      - Először is… Hol vagyunk?- néztem rájuk tanácstalanul.
      - Először is… Fejjel lefelé tartod. –fordította meg Damien. Az asztalról elcsórt zseblámpákkal világították meg a sárgás papírt.
      - Óóó! Így mindjárt jobb.
      - Szóval merre?- kérdezte Tom.
      - Még mindig nem tudom, hogy hol vagyunk pontosan.
      - Szerintem itt. –mutatott Damien egy pontra a térkép közepéhez közel. –Ez itt a Sötét Erdő. –rajzolt egy kört rajta. –Innen jöttünk be, és erre jöttünk. Szóval most valahol itt vagyunk.
      - Nem akarod átvenni?- kérdeztem. –Te jobban értesz hozzá.
      - Oké. –vette át az irányítást. –Akkor arra. –mutatott az erő belseje felé. 
      - Akkor menjünk!- utasított Tom, majd elindultunk az erdő közepe felé.
Csendben sétáltunk, Damient követve. Már nem jártunk messze az „X”-től, amikor morgást hallottam. Azt gondoltam, hogy valami kis állat lehet, így nem foglalkoztam vele. Pár perc múlva ismét ugyanaz a hang. De most közelebbről. Eszembe jutottak a „vérebek”, amik könnyűszerrel szétmarcangolhatnak minket is. A Sötét Erdőben rejtőznek. És mi ott vagyunk. Bármikor összefuthatunk velük. Akár egy ilyen teremtmény is moroghatott az előbb. Ismét egy morgás. Ők nem is hallják?
- Hallottátok?- kérdeztem ijedten.
- A morgást?- kérdezett vissza Damien teljesen nyugodtan.
- Azt. –bólintottam.
- Igen, hallottuk. –felelte Tom, szintén teljesen nyugodtan. Akkor csak én pánikoltam be?
- És akkor miért vagytok ilyen nyugodtak?
- Mert gondoltunk a vérebekre is. –kacsintott Damien.
Abban a pillanatban a semmiből elénk ugrott egy hatalmas állat. Úgy másfél méter magas, szőrös, sárgán izzó szemű valami. Nem is tudom mire hasonlított… Talán egy farkasra, esetleg kutyára vagy medvére… Vagy mindre egyszerre. Mi a franc ez?! Ez lenne a véreb? Megtorpantunk. Morgott egyet, úgy, hogy látszottak hatalmas, éles fogai. Szerintem a csontjainkat is simán átharapja azokkal az izékkel. Be kell vallanom… bepánikoltam. Csoda, hogy nem piszkítottam össze a gatyámat… Piros pont érte! 
- Ez lenne…- kérdeztem, majd nyeltem egy hatalmasat.
- A véreb. Igen. –felelte Tom, de hallottam a hangján, hogy ő sem teljesen nyugodt.
- Mégis milyen állat ez?- suttogtam rémülten.
- Házilag tenyésztett. De nekem olyan medve-farkas keveréknek tűnik… - gondolkozott Damien. Szerinte is? Akkor mégsem vagyok olyan hülye! 
- És mit akartok vele tenni?- kérdeztem még mindig suttogva, miközben lassú, mély levegőket vettem, hogy ne kezdjek el fejvesztve rohanni, miközben teli torokból sikítok.
- Hoztunk csalit. –vigyorgott rám Damien.
- Remek!- könnyebbültem meg. Remélem, be fog válni.
- Tom, elő a csalit! –szólalt meg Damien, és vele egy időben Tom is:
- Damien, elő a csalit!- döbbenten néztek össze, majd ismét egyszerre szólaltak meg: –Mi?
- Azt ne mondjátok, hogy… - estem késégbe.
- Neked kellett volna hoznod!- mutattak egymásra, miközben továbbra is egyszerre beszéltek. –Nekem? Igen, neked!- ez ijesztő…
- Egyikőtök sem hozott csalit?- csaptam a homlokomra. Hogy lehetnek ennyire hülyék! És ŐK akarnak ENGEM megvédeni! Röhej.
- Akkor viszont baj van. –nézett rám Damien. Remek! Idegesíts fel még jobban! Mintha nem paráztam volna be így is eléggé!
- Akkor… most mit fogunk tenni?- kérdeztem, és a hangomon jó lehetett hallani, hogy totál frászt kaptam.
Az a szőrös mutáns pedig még mindig ott állt velünk szemben, és vicsorgatva, nyálcsorgatva meredt ránk. Vajon miért nem támadott még meg minket? Nem mintha azt szeretném, csak furcsállom. Vagy talán valakinek a parancsára vár? Nem tudom, de most inkább örülök annak, hogy meg sem moccan, és nem fekszünk a földön hat darabban…
- Kő- papír- olló?- kérdezte Damien.
- Mi? Te ilyenkor akarsz játszani?!- kérdezte Tom idegesen.
- Így eldönthetnénk, hogy melyikünk legyen a csali… - kezdte magyarázni az ötletét.
- Hogy mi van?- kérdeztem meghökkenve. –Te most komolyan azt akarod, hogy egyikünk legyen a csali?!
- Hát mivel más ötletet nem hallottam…
- Szerintem legyen Elena. –nézett rám Tom.
- Hogy mi?!- visítottam. –Miért pont én?!
- Mert te gyors vagy, mi pedig erősek. Te elmenekülsz, mi meg kiverjük a fogait. –ismertette a tervet.
- Arra befizetek!- fújtattam. –Miért nem vagy inkább te a csali? Ha nekem bajom esik, az a legrosszabb, mert én vagyok a Kiválasztott. Damien pedig a Testőr. Te viszont csak kísérő vagy.
- Szóval én nem érek annyit, mint ti?- kérdezte felvont szemöldökkel.
- Nem ezt mondtam, csak… na jó, ezt mondtam, de ne mondd, hogy nincs igazam.
- Abban igazad van, hogy ha ti ketten megsérültök, az mindenkinek rossz, és akkor nem oldódhat meg a rejtély. Viszont titeket nem olyan könnyű megölni, mint engem, egy átlagos embert…
- Na, jó. Melyikőtök vállalja?- kérdezte Damien türelmetlenül.
- Miért nem vállalod te? A te ötleted volt. –kérdezte Tom. Ez igaz. Ő találta ki, menjen ő!
- Mert nincs kedvem ez elől az izé elől menekülni. –adta az egyértelmű magyarázatot.
- Nekünk sincs!- ordítottuk egyszerre. 
- Akkor valakinek valami ötlet?
- Mit szólnátok a meneküléshez?- kérdeztem.
- Megfutamodnál?- kérdezte Damien.
- Hát vagy megfutamodok, vagy meghalok… Igen, megfutamodnék. 
- Ne legyél már gyáva nyuszi! Kitalálunk valamit. –fogott vissza Damien, pedig már rákészültem a futásra.
Pár percig csendben gondolkoztunk, miközben farkasszemet nézünk a szörnyeteggel, ami bármelyik pillanatban kinyírhat minket. Érdekes szituáció. Sosem hittem volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerülök. Mindig arra vágytam, hogy különleges legyek. Hogy képes legyek valamire, amire mások nem. És ez Kiválasztottként megadatott nekem. De én nem erre gondoltam! Öt éves koromig hercegnő akartam lenni, akiért egy nap majd eljön a szőke herceg fehér lovon. Nos… A szőke hercegem barna, és fehér ló helyett kék kocsin jött el értem. Apa halála után arra vágytam, hogy tudjak kommunikálni a halottakkal. Nos, ez a vágyam is teljesült. De én nem Katherine Dankenre, hanem apára gondoltam. Jelen pillanatban újra az az átlagos 16 - nemsokára 17- éves lány akarok lenni, aki nyár elejéig voltam! Semmi kedvem meghalni! Még túl fiatal vagyok! Nyugi, El, nyugi. Maradj optimista. Idegeskedéssel nem mész semmire! Nem fogtok meghalni. Egyikőtök sem. Hiszen, ez a valami már rég megölhetett volna titeket, ha annyira akart volna…
Gondolatmenetemet Tom hangja zavarta meg.
- Nektek nem furcsa, hogy itt állunk vagy húsz perce, és a véreb még nem támadott meg minket?
- Igazából én is ezen gondolkoztam. –feleltem.  
- Vajon mire vár?- kérdezte Tom.
- Nem tudom, de mindenesetre én örülök, hogy csak ott áll. –vontam vállat.
- Szerintetek… ha elindulunk tovább, megtámad minket?- szólalt meg Damien is.
- Próbáljuk meg!- mondta Tom, majd óvatosan a medve-farkas (?) felé lépett. Nem történt semmi. Damiennel mi is elindultunk.
Már csak fél méter vagy annyi sem választott el minket az állattól, de az nem mozdult. Továbbra is nyálcsorgatva meredt maga elé. El akartunk menni a jobb oldalán, amikor morgott egyet. Bennem megfagyott a vér. Azonnal megtorpantunk, és vártuk, hogy most mit tesz. Továbbra sem nézett ránk, így folytattuk utunkat az erdő felé. Sikeresen elmentünk mellette, így kissé fellélegeztünk. Abban a pillanatban valami rekedtes vonyítás hagyta el a torkát, amitől ijedtemben megugrottam.
- Ott vannak!- hallottam egy kiáltást a hátunk mögött. A fiúk futásnak eredtek, de az én lábaim nem akartak megmozdulni. Damien rántott magával.
- Kik ezek?- kérdeztem miközben rohantunk, és megpróbáltuk kikerülni a fákat.
- Valószínűleg az Ötök csicskái. –felelte Tom.
- Az Ötök csicskái?
- Tudod, rossz fiúk, akik minden parancsukat teljesítik. –magyarázta Damien.
- Kevesebb duma, több futás!- szólt ránk Tom.
Egy idő után már nem hallottunk lépteket a hátuk mögül. Tom rohant legelöl, utána én, végül pedig Damien, szorosan egymás mögött. Az első emberke hirtelen megállt, én pedig nekifutottam, Damien meg nekem, és hátraesett magával rántva engem is.
- Ááá!- sikítottam fel, miközben hátraestünk. Ő a földre, én pedig rá.
- Skacok! Nem ez a legjobb hely és időpont az ilyesmire. –segített fel Tom.
- Nem vagy vicces. –fogadtam el a felém nyújtott kezet. –Hol vagyunk?
- Itt az „X”. –közölte drámaian.
- Szóval valahol itt van a napló?- kérdeztem. Ennél hülyébb kérdést fel sem tehettem volna! Az X, az a hely, ahol a napló van. Ha itt az X, itt a napló. Hülye!
- Igen, Elena. Itt van. –mondta Tom, mintha egy hülyének magyarázna.
- Akkor keressük meg!- indultam volna, de Damien visszafogott. –Mi az?
- Nektek nem furcsa, hogy ilyen könnyen leráztuk őket, és átjutottunk?
- Most hogy mondod, tényleg az. Többet vártam tőlük. –osztotta Damien véleményét Tom.
- Inkább örüljetek neki!- Ó, igen. Én és a naiv optimizmusom.
- Nem lehet, hogy ez egy… - kezdte Damien, de egy rekedtes férfihang félbeszakította.
- Hogy egy csapda?- jött előlünk a hang. –De. Ez egy csapda. –Lépett ki a fák árnyékából az alak. Rajta is símaszk volt, mint azon, akit elfogtunk. Füttyentett egyet, mire még többen jöttek. 
- Körülvettek minket. Itt a vég! –suttogtam rémülten. Ennyit az én híres-neves optimizmusomról.
- Mégis hányan vannak ezek?- suttogta Damien.
- Sokan. Túl sokan. –felelte Tom.
- Bravo! Még senki sem jutott el idáig. De mi mást várhattam volna a Kiválasztottól és a Testőrtől? Csakhogy… innen már ti sem menekülhettek. –nevetett gonoszul. Már most utálom a pasast.
- Mégis ki vagy te?- szólalt meg közülünk elsőként Tom.
- Az most nem fontos. A lényeg az, hogy itt vége a kis játszadozásotoknak. Innen nem tudtok elmenekülni. Sosem találjátok meg, amit kerestek.
- Azt majd meglátjuk!- vetette oda Damien.
- Ti nem fogjátok. –mondta, majd biccentett az embereinek. Egyszer csak hatalmas fájdalom nyilallt a tarkómba. Azonnal a földre rogytam. Még homályosan láttam, ahogy a fiúk is a földre zuhannak, majd minden teljesen elsötétült.
Arra ébredtem, hogy a kezem hozzá van kötve a lábamhoz, a szemem is be van kötve, és a számat valami ruhaanyaggal tömték be, amit a tarkómnál szintén megkötöttek. Nem mozdultam. Ott voltak bent, bárhol is vagyunk most. Talán, ha nem tudják, hogy ébren vagyok, mondanak valamit, ami nyomra vezethet.
- Elkapták őket?- hallottam a beszélgetést.
- Hát itt nincsenek.
- És szerinted hova rejtették őket?
- Vagy ott hagyták őket egy fánál, megkötözve, vagy rég holtan fekszenek valahol az avar alatt. –nevetett gonoszul, mintha örülne a hírnek.
- Jó lenne. Már úgyis elegem volt abból a két nagyképű seggnyalóból! Azt hitték, hogy bármit megtehetnek, és sebezhetetlenek. Hát most rájöttek, hogy mégsem.
- Ja! Bár amennyire őket ismerem, úgyis megússzák. Viszont a Mester nem fog örülni, hogy elszúrták. Mi viszont… Elkaptunk őket. –éreztem az alak hangján, hogy vigyorog.
- Reggel leszállítjuk a zsákmányt.
- Nem kéne előbb… tudod… betörni a kicsikét?
- Mi nem kaptunk rá engedélyt. Pedig hidd el, én is szívesen megtenném!- nevetett fel perverzül. Gusztustalan. És ezek RÓLAM beszélnek így! Mintha egy sarki kurva lennék, aki bárkinek odaadja magát, akinek van egy kis pénze, farok nem is kell… Hányingerem van tőlük!
- Gruppen, haver?- nevetett a másik is.
- Akár. Csakhogy az ilyen feladatokat a Mester mindig Jamesre bízza!
- Csakis azért, mert magától úgyse szed fel senkit. Ha meglátják azt a rusnya, sebhelyes pofáját, mind elmenekül. Így legalább kiélheti magát. Meg aztán… A Mester tartozik neki. És így törleszti.
- Igaz, bár kétlem, hogy bűntudata lenne miatta, elvégre annak az embernek nincs lelkiismerete.
- Mintha nekünk lenne!
- Azért a saját családomat nem bántanám. Már ha lenne.
- Inkább ne is emlegessük, mert még bajba kerülünk. 
- Végtére is nem akarunk úgy járni, mint a tudod kik…
- Ne is emlegesd őket, mert ha meghallják, véged.
- Oké. Szerinted még ki vannak ütve?- gondolom ránk célzott.
- Nagyon úgy látszik. 
- Jó lenne, ha reggelig fel sem ébrednének, de kétlem, hogy akkora ütést kaptak volna.
- Majd meglátjuk. Elvégre, mi itt leszünk egész éjjel. –sóhajtott fájdalmasan. Remek! Szóval egész éjjel ránk fognak „vigyázni”. Így esélyünk sincs megszökni. Valamit akkor is ki kell találnom. De mit? Hát… időm lesz bőven rájönni.
Ezek után már nem igazán érdekelt, hogy miről beszéltek, mivel már nem mi voltunk a téma. Főleg a tegnapi meccsről meg valami új sztriptíz bárról társalogtak hatalmas átéléssel, és eléggé részletesen, főleg az utóbbiról…
Nem számoltam a perceket, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire ásítozni kezdtek, majd elhallgattak. Gondolom elaludtak. Lehet, hogy közben én is bealudtam, olyan szörnyen unalmas alakok. És engem cseppet sem érdekelt, hogy „a tegnapi dögös szöszi hogy rázta a formás seggét a rúdnál”…
Most már legalább elhallgattak. Akkor már csak ki kéne valahogy szabadulnom. Vagy legalább a szememről leszedni ezt a szart!

Lehajtottam a fejem a térdemhez, úgy próbáltam meg leerőszakolni a szemkendőt. Úgy fél perc alatt össze is jött. Először kissé megszédültem a hirtelen fénytől, de pár pislogás után lassan sikerült hozzászoknom. Mikor körbenéztem, láttam, hogy a két alak felrepedt szájjal és vérző orral fekszik a földön. Mi történt itt?!

2014. május 25.

Előzetes: 33. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy késtem az előzetessel -bár ez még mindig jobb, mintha a résszel késtem volna. Péntek-szombat osztálykiránduláson voltam Pécsett, és kemény 3 órás alvás után 2 nap alatt nem volt erőm felnyitni sem a gépem...Remélem, megértitek :DD
Most viszont itt van, és bár biztosan egy fejezetnek jobban örülnétek, most megint csak egy rövidke részlet következik, csak hogy tovább kínozzalak Benneteket.<3

"...Az a szőrös mutáns pedig még mindig ott állt velünk szemben, és vicsorgatva, nyálcsorgatva meredt ránk. Vajon miért nem támadott még meg minket? Nem mintha azt szeretném, csak furcsállom. Vagy talán valakinek a parancsára vár? Nem tudom, de most inkább örülök annak, hogy meg sem moccan, és nem fekszünk a földön hat darabban…
- Kő- papír- olló?- kérdezte Damien.
- Mi? Te ilyenkor akarsz játszani?!- kérdezte Tom idegesen.
- Így eldönthetnénk, hogy melyikünk legyen a csali… - kezdte magyarázni az ötletét.
- Hogy mi van?- kérdeztem meghökkenve. –Te most komolyan azt akarod, hogy egyikünk legyen a csali?!
- Hát mivel más ötletet nem hallottam…
- Szerintem legyen Elena. –nézett rám Tom.
Hogy mi?!- visítottam..." 

2014. május 17.

32. fejezet

Heyhey!:)
Köszönöm az új feliratkozókat és a biztató kommenteket az előző részhez, remélem ezúttal is olvashatom a soraitokat! :D Nemsokára véget ér ez az évad, de addig még néhány rész hátra van.;) Igyekszem sietni a következővel, ami bővelkedni fog nem várt fordulatokban! :3
Csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, ha többet akartok tudni a történetről!
A blogon már elérhető a Chat funkció is, nyugodtan írjatok oda is! :D
Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást Mindenkinek!


      - Veszed le róla a mocskos mancsodat!- ütötte le az alakot.
      - Hogy szabadultál ki, te kis pöcs?!- kérdezte dühösen, miközben feltápászkodott a földről, de Damien nem hagyta.
      - Kérsz még? Mert kaphatsz!- mondta, majd azzal a lendülettel ismét a földre küldte.
      - Mi a fasz?- káromkodott, miközben a kezét nézte, ami csupa vér volt az orrától.
Damien megint megütötte. Addig püfölte, amíg el nem ájult. Eközben én csak álltam a fal mellett, mint a cövek. Meg sem mertem moccanni. Nem gondoltam volna Damienről, hogy így ellátja a baját, hogy ilyen agresszív tud lenni. 
- Segíts megkötözni!- zökkentett vissza, felém tartva a kötelet.
- Most… meghalt vagy csak elájult?- kérdeztem félve, miközben erősen összecsomóztam a kötelet a csuklójánál.
- Sajnos még él. Ezért kell megkötöznünk.
- És Tom?- fordultam az említett felé.
- Már ébredezik. –ment oda hozzá. A legidősebb Donovan fiú tényleg lassan kinyitotta a szemét. Öccse letépte a szájáról a ragasztószalagot.
- Áááá!- ordított fel. Kétségtelen. Magához tért. –Mi történt?
- Elraboltak minket, téged le is ütöttek, de már minden oké. –ismertette Damien az elmúlt fél óra történéseit.
- Hogy a fenébe tudtak elrabolni és leütni? És hol vannak?
- Azt nem tudom, hogy hogyan csinálták. Az egyik ott ül megkötözve- mutatott a sebhelyesre-, a másik meg lelépett.
- Hagytátok, hogy elmeneküljön?- kérdezte miközben én leerőszakoltam róla a kötelet.
- Nem hagytuk. Akkor még meg voltunk kötözve. –válaszoltam.
- Oké, mindegy. –állt fel Tom, miközben a csuklóját rázta. –Jussunk ki ebből a putriból, és keressük meg azt az átkozott könyvet!
- Egyetértek!- feleltük kórusban, majd az ajtó felé indultunk. Az azonban zárva volt.
- Ilyen nincs!- kiáltottam, miközben az ajtót ráncigáltam.
- És mégis van!- sóhajtott Damien.
- Hol lehet a kulcs?- kérdezte Tom.
- El, te nézd meg a haverodnál, mi meg keressük mindenhol máshol. –adta ki Damien az utasításokat.
- Nem vagy vicces. –vigyorogtam gúnyosan. Még hogy a haverom! Pff.
Ahogy barátom „parancsolta”, kicsit ódzkodva, de odamentem a penészes falnak támasztott, megkötözött, összevert zaklatómhoz, és elkezdtem átkutatni a ruháit. Addig a fiúk a szobában lévő egyetlen asztalt kutatták át ketten… Nem inkább nekem kellett volna valakinek segíteni?! Á, mindegy. Felejtős. Fiúk…
Az ingben semmi, a nadrágban úgyszintén, legalábbis elöl. Óvatosan benyúltam a farzsebébe, és ott találtam egy kulcsot.
- Hé! Megtaláltam!- kiáltottam fel a győztesek vigyorával az arcomon.
- A kulcsot?- jött oda Damien.
- Neeem. A taknyos zsepijét… Szerinted?!
- Jól van, na! Nyugi. –borzolta össze kicsit a hajam.
- Ne. Nyúlj. A. Hajamhoz. –mondtam lassan, minden szót kihangsúlyozva.
- Miért ne?- kérdezte kiskutyaszemekkel, és megint a fejemhez közelített a kezével, de lefogtam.
- Mert utálom. –adtam az egyértelmű választ.
- De hát Danny is folyton ezt csinálja… 
- Mert ő a bátyám? Neki elnézem. De másnak nem. Még neked sem. Senki sem turkálhat a hajamban! –mondtam határozottan.
- Már párszor beletúrtam, miközben…khm… egyéb dolgokat csináltunk… - kacsintott.
- Te perverz földönkívüli!- jegyeztem meg fejcsóválva.
- Bocs, hogy megzavarom ezt az igazán érdekfeszítő társalgást, de nem kellene nem is tudom… kijutnunk innen?!- emlékeztetett minket Tom az eredeti tervre.
- Bocs. Itt a kulcs. –dobtam oda, és egy gyors mozdulattal a levegőben el is kapta. 
- Hát ez nem az a kulcs. –bosszankodott, miközben megpróbálta belepasszírozni a zárba, de nem akart összejönni.
- Akkor mit nyithat?- kérdeztem, de értelmes válasz nem érkezett.
- Talán az űrhajóját. –gondolkozott Damien.
- Hogy micsodáját?- néztem rá összevont szemöldökkel.
- Űrhajó. Tudod, amivel a földönkívüliek…
- Tudom, hogy mi az űrhajó. –szakítottam félbe. –De miért lenne űrhajója?
- Nem tudom. –vont vállat. –Csak egy ötlet volt. –Tommal elkerekedett szemmel bámultuk vagy húsz másodpercig, majd elnevettük magunkat. Ez most komoly?! Miért pont egy űrhajó? Meg sem próbálom megérteni.
- Értelmes ötlet?- fordultam Tomhoz, aki még mindig a zárral szórakozott.
- Gőzöm sincs. De magunkkal visszük.
- Felőlem. –mondtam, majd hirtelen eszembe jutott valami. –Tudom már!
- Mit? Hogy minek a kulcsa?- nézett rám kérdőn Damien.
- Nem. Hogy hogyan jutunk ki innen!- feleltem vigyorogva, majd kivettem a hajamból a hullámcsatot. –A filmekben általában bejön.
- Egy próbát megér. –vont vállat Tom, majd elvette, és megpróbálta kinyitni a zárat. –Nekem ez nem megy. –adta át öt perc sikertelen próbálkozás után.
- Akkor majd én. –vettem el sóhajtva. Kicsit kettényitottam, majd belehelyeztem a zárba, de nem akart elfordulni. Utána csak a csat forgott, de a zár nem akart kinyílni. –Damien?
- Bízzátok a profira!- állt fel, megropogtatta az ujjait, majd átvette a zárat.
Már vagy két perce ügyetlenkedett vele. Mi Tommal a falnak támaszkodva néztük, de én egy idő után elbóbiskoltam. Damien hangjára ébredtem, Tom vállára hajtva a fejem.
- O-ooo… - mondta aggodalmasan.
- Mi az?- kérdeztem két ásítás között.
- Azt hiszem… ne öljetek meg!- tette fel a kezeit védekezésképp. –De… beletört…
- Hogy mi?!?!- ugrottunk fel mindketten, és felé közeledtünk.
- Eltörtem. –mutatta fel a törött hullámcsatot.
- Te tényleg egy profi vagy. –mondta Tom gúnyosan. –A bénázásban.
- Nem volt elég erős a csatod. – keresett kifogást.
- Most komolyan erre akarod fogni?- hitetlenkedtem.
- Hát… aha. –felelte egyszerűen.
- Inkább arra koncentráljunk, hogy hogyan jussunk ki innen!- emelte fel kissé a hangját Tom.
- Igazad van. –értettem egyet.
- Akkor… valami ötlet?- nézett ránk Damien reménykedve.
- Neked nincs semmid?- kérdeztem vissza.
- Hát sok mindenem van, amit élveznél. –kacsintott, mire én csak a szemem forgattam. –De a kijutással kapcsolatban… nincs. Hármunk közül ti vagytok az… okosabbak.
- Igaza van. –felelte Tom.
- Ponto… héé!- nézett rá Damien sértődötten. 
- Hé! Te mondtad ki. Én csak megerősítettem. –mentegetőzött Tom.
- De akkor is. A saját bátyám…- „szipogott”. Úristen! Kikkel vagyok én összezárva?! Várjunk csak… Ez a pasim… Jézusom... Mibe keveredtem!
- Légy férfi!- ütöttem a fejére.
- Hé! Asszony! 
- Ki az asszony?- kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben közvetlenül elé álltam, és felpipiskedtem, hogy egy vonalban legyen a szemünk.
- Adottságaim alapján kétlem, hogy én lennék. Te sokkal inkább annak tűnsz. –nézett le a melleimre, majd vissza a szemembe pajkos mosolyra húzva a száját.
- Még mielőtt odáig juttok, hogy ledugjátok a nyelvetek egymás torkán, szólnék, hogy én is itt vagyok!- zavart meg minket a harmadik –éberen- jelen lévő személy.
- Ha zavar, ne nézz ide!- mondta Damien, majd ajkaival letámadta az enyéimet. Én persze visszacsókoltam.
- Gyerekek! Fontosabb dolgunk is van!
- Nekem nincs. –felelte Damien két csók között.
- Ne. –toltam el magamtól. – Igaza van.
- Öcsém, felőlem itt helyben elvehetnéd a szüzességét, ha nem lenne más dolgunk. –mondta Tom teljesen komoly arccal, mire vállba bokszoltam.
- Idióta! Nálatok a perverzség családi vonás?
- Ja. –felelték egyszerre.
- Jó tudni. –morogtam az orrom alatt. 
- Csak van, aki jobban tudja titkolni. –mosolygott Tom. 
- Belőled tényleg nem néztem volna ki!- nevettem.
- Sokszor azok a legperverzebbek, akikről a legkevésbé gondolnád. –jegyezte meg Damien.
- Szóval Michael a legperverzebb köztetek?- kérdeztem.
- Igazából Max, de ő áll a második helyen. Csak olyan mogorva, magába forduló sötét alak, hogy csak otthon és a haverokkal éli ki magát. –mondta Damien.
- Aha. –dolgoztam fel az információt.
Hát… Érdekes beszédtémát találtunk bezárva egy barlangba, vagy bármi is legyen ez a Sötét Erdő közepén a föld alatt. Ráadásul egy légtérben van velünk a perverz, pedofil, szadista zaklatóm. Bár ártalmatlanítva van, és hacsak nem színlel, akkor még mindig eszméletlenül fekszik a fal mellett. De, végül is mi másról beszélgethetnénk mi hárman, amikor padhelyzet van, ha nem a Donovan fivérek perverzségi sorrendjéről… 
- Valaki jön. –szólalt meg egy idő után Damien.
- Biztos a símaszkos alak jött vissza. –suttogtam.
- Most kiderül. –suttogta Tom, majd hallottuk, ahogy a kulcs elfordul a zárban, és az ajtó kinyílódik.
- Remélem, végeztél, mert a Mester már… - jött a maszkos alak, de amint meglátott minket, majd a társát, elakadt a szava, és értetlenül nézett minket. –Ti hogy szabadultatok ki?!
- Úgy, hogy nem tudsz csomót kötni. –vetettem oda.
- Mit csináltatok vele?- mutatott a véres képű, ájult bűntársára.
- Kicsit megleckéztettük. –felelte Damien. –És most te jössz!- mondta, majd nekirontott.
A támadás váratlanul érte. Damien egy jól irányzott jobb horoggal azonnal a padlóra küldte, de sikerült feltápászkodnia, és gyomorszájba rúgta. Ekkor már Tom is rohant segíteni, de engem visszatartott. Persze! Csak mert én lány vagyok, már nem verhetek laposra egy símaszkos emberrablót?! Ez diszkrimináció! Akkor mi értelme volt az egész kiképzésnek? Most csak itt állok, tétlenül, és „megfigyelem” őket. Egy rúgás Damientől, egy Tomtól, az ellenfél össze-vissza üt-rúg, néha betalál, sokszor nem, de mégsem bírnak vele. Nem érdekel, hogy nem akarják! Akkor is odamegyek, és elintézem én magam, mert úgy tűnik, ezek ketten nem mennek semmire!
- Menj vissza!- utasított Damien két bevitt ütés között.
- Dehogy megyek!- lépkedtem eltökélten, majd erősen tökön rúgtam az áldozatunkat, aki összerogyott. –Így kell ezt csinálni!- vigyorogtam.
- Szép. –néztek rám elismerően.
- Talán nem ártana megkötözni… - mutattam a földön vonagló emberkére.
- Igaz. –mondta Tom, majd elvett egy kötelet az asztalról, és a „szoba” másik sarkába őt is kikötötte. 
- És… kit rejt az álarc?- kérdeztem, mikor már ártalmatlanítottuk.
- Derítsük ki!- lépett elé Tom, majd lassan lehúzta róla a maszkot.
- Ez meg ki?- fordultam feléjük. –Ti ismeritek?
- Nem. –felelték egyszerre.
Olyan 19 év körüli srác. Barna szemek, fekete haj, kreol bőr, borostás áll… Nem ismerős, elég átlagos külseje van.
- Ki vagy te?- kérdeztem.
- A Mesternek dolgozol?- kérdezte Tom.
- Beszélj!- szólalt meg Damien is. Neki ezek szerint nincs kérdése. A faggatást ránk bízza.
- Miért beszélnék?
- Mert azt mondtam!- förmedt rá Damien.
- Ez aztán a hatásos érv. –mondta a srác gúnyosan.
- Beszélj már, az ég szerelmére!- ordított rá még mindig Damien.
- Mit kapok, ha beszélek?- alkudozott. Ez most szórakozik velünk?!
- Mit kérsz?- kérdezte Tom. A srác vigyorogva rám nézett. Na neeem! Azt már nem! Engem hagyjanak ki ebből!
- Dögös bige. –biccentette felém. 
- Na, a barátnőmet verd ki a fejedből, haver!- förmedt rá dühösen Damien.
- A csajod? Így még jobban akarom. –vigyorgott perverzül. Az összes ír srác ilyen perverz, vagy csak én találom meg őket?
- Még egy ilyen megjegyzés, és úgy végzed, mint a haverod. –fenyegetőzött a barátom. Bátyja eközben teljesen nyugodt maradt. Nem lehet könnyen feldühíteni. Szerintem akkor sem lenne mérges, ha az ő barátnőjéről beszélne így a srác.
- Nagyon megijedtem. –gúnyolódott.
- Ha beszélsz… elengedünk. –kezdett Tom is alkudozni. Elengedni?! Normális?!
- Így is, úgy is kiszabadulok, szóval nekem ez nem éri meg.
- Akkor mégis mi éri meg?- kérdeztem bosszúsan.
- Te. - vigyorgott. Én közelebb hajoltam hozzá, így az arcunkat csak pár centi választotta el. 
- Akkor itt fogsz megrohadni. –vigyorogtam a képébe, majd felegyenesedtem.
- Azt majd meglátjuk. –kacsintott. –Nem is értem, miért ezt a barmot küldték a legjobb melóra. Szerintem nekem el sem kellett volna téged rabolnom. Önként is ráültél volna a farkamra. –pimaszkodott tovább, mire Damien teljes erejéből lekevert neki egy hatalmas pofont.
- Abbahagyod, vagy itt helyben verlek halálra, és még az sem érdekel, ha lecsuknak!
- Szánalmas vagy, haver.
- Miért lennék én szánalmas?- horkantott. –Inkább ti ketten tűntök szánalmas idiótáknak, akik már nem fogják megélni a holnapot!
- Azért vagy szánalmas drága Testőr…, mert hiába akarod megvédeni a Kiválasztottat. Te is nagyon jól tudod, hogy mi lesz, ha beteljesíti a sorsát. És gondolom, Ő is nagyon jól tudja, hogy mire vállalkozott. –Mire gondol? Ugyan ezt mondta Charles is… Mit jelentsen ez? Mi lesz, ha „beteljesítem a sorsom”? Az arcomat látva gúnyos mosolyra húzta a száját. – Nem tudja, mi?
- Mit nem tudok?- kérdeztem kissé ijedten.
- Ne is figyelj rá!- hárított Damien.
- Szóval tényleg nem tud semmit. Hát milyen barát és Testőr vagy te, ha nem mondod el szegény lánynak az igazat?- kérdezte nem kis cinizmussal a hangjában.
- Mégis miről beszél?- kezdtem ideges lenni. Nagyon ideges. Miért nem mondják el? Csak nem lehet olyan szörnyű! Vagy… mégis? Nem. Biztosan nem.
- Mondtam, hogy ne is figyelj rá. Maga sem tudja, miket hord itt össze. –próbált tovább nyugtatni. Tom mindeközben a falnak támaszkodva, teljesen nyugodt arckifejezéssel nézett minket. Ez is idegesített már. Miért nem szólal meg? Miért nem mondja el, hogy mi folyik itt?!
- Most azonnal elmondod, hogy mi folyik itt!- keltem ki magamból.
- Amint megvan, amiért jöttünk, ígérem, hogy elmondom. –nézett a szemembe.
- Megígéred?
- Megígérem. Csak addig bírd ki.
- Megpróbálom. –fújtam ki élesen a levegőt.
- Jaj, micsoda imádnivaló páros!- gúnyolódott egy oktávval magasabb hangon. 
- Te most gúnyolódsz, öcsi?
- Öcsi?!- horkantott. –Szerintem egy kicsivel idősebb vagyok nálad. Damien Donovan.
- Honnan tudod, hogy ki vagyok?
- Sok mindent tudok rólad és a családodról. Akárcsak Elena Destiny Tisdaleről. –nézett rám.
- Honnan tudod, hogy ki vagyok?- ismételtem meg Damien kérdését.
- Mint már említettem, sok mindent tudok. Többet, mint szeretnétek.
- Mégis ki vagy te?- szólalt meg Tom hosszú hallgatás után.
- Nem beszélek.
- Honnan tudod, hogy kik vagyunk? Honnan tudsz mindenről?- faggatta tovább.
- Ha olyan magas pozícióban vagy, mint én, akkor sok mindenről tudsz. –felelte titokzatosan.
- Magas pozícióban?- kérdeztem értetlenül. –Mégis milyen pozícióban?
- Olyanban, hogy mindenről tudsz, én megkapsz mindent és mindenkit, akit akarsz.
- A „legjobb feladatot” mégsem te kaptad, hanem a barátocskád. –gúnyolódott Damien.
- Ő a Mester ölebe. Persze, hogy Ő kapja a legszórakoztatóbb melót. Már rohadtul elegem van abból, hogy minden jót Ő kap, én meg csak másodhegedűs vagyok!- fakadt ki. Ó, igen, ez az! Őszinteségi roham. Gyerünk, nem kell magadba fojtanod! Mi meghallgatunk!
- Hogy érted, hogy a Mester ölebe?- kérdezte Tom.
- A Mesterrel régóta barátok. Azt a heget a rusnya pofáján akkor szerezte, amikor Őt védte. Így hálából neki adja a legélvezetesebb feladatokat. Hiába vagyok magas pozícióban, akkor sem érek fel hozzá. –bökött a fejével a még most is ájult társa felé. Talán meghalt? Vagy miért nem ébredt még fel? Mondjuk… kicsit sem bánnám, ha soha többé nem térne magához…
- De miféle magas pozícióban vagy?- kérdeztem.
- A Mester… az öcsém. –felelte. Hogy megnyílt a „kicsike”! 
- Hogy az öcséd?- kérdeztem meglepetten. A saját öccse dirigál neki? Elege lehet belőle.
- Az. –fújtatott. –A saját öcsém parancsolgat nekem. És kötelességem teljesíteni.
- Ismerős. –morogta Tom.
- Ezt hogy kellene értenem?- kérdezte Damien kissé felháborodva.
- Nekem is az öcsém parancsait kell teljesítenem. De nem dirigálsz állandón, szóval még elviselem. –mosolyodott el halványan.
- Na, csak azért!- könnyebbült meg Damien.
- És ha ennyire eleged van belőle, miért nem lépsz le?- kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelt, hogy miért nem hagyja ott és áll át a „jó oldalra” vagy mit tudom én.
- Mert nem tehetem.
- Miért nem?
- Mert itt Ő irányít. És képes lenne megölni.
- Megölni?- döbbentem le. - A saját bátyját is képes lenne megölni?
- Ja. –vágta rá. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Félrevontam a fiúkat.
- Mi az?- kérdezte Damien.
- A Mester az Ötök egyik tagja, igaz?- kérdeztem.
- Igaz. –felelték egyszerre.
- És az Ötök Katherine gyilkosának leszármazottai. Igaz?
- Igaz. –bólintottak.
- És azt mondjátok, hogy nem ismeritek a srácot. Jól mondom?
- Igen. –felelték egyre türelmetlenebbül. Gondolom, kíváncsiak, mire akarok kilyukadni. Mindjárt megtudják.
- Akkor nem lehetnek a Sullivanek a gyilkosok!- közöltem a lényeget.