2014. szeptember 29.

1 éves a blog

Sziasztok, drága Olvasóim!

Jól olvastátok a címben, egy évvel ezelőtt, szeptember 29-én került fel az első rész a blogra! El sem hiszem, hogy már ilyen régóta tart, és hogy 40+ olvasót számlálhatok. Nagyon hálás vagyok, mindenkinek! <3


Tudom, hogy a részeket illetően elmaradásban vagyok (sajnos írásban is), de igyekszem, amint az időm engedi írni, és hozni a részeket, csak legyetek türelemmel!:)

Nos, amiért ezt a bejegyzést létrehoztam elsősorban az, hogy kicsit kompenzáljam az elmaradásaimat egy SZÜLINAPI HÉT-tel. Hogy ez mit takar? Nos, mától kezdve egészen vasárnapig minden nap hoznék egy-egy kérdést/szavazást/játékot, amiknek a nyertesei természetesen egy kis jutalomban részesülnek majd.:) Remélem, tetszik nektek az ötlet, és minél többen csatlakoztok majd a #TSFbdayweek projekthez!:D 
A Facebook csoportba mindig kirakom, amint valami új érkezik, ha elsőként szeretnél értesülni a legfrissebb fejleményekről, akkor lépj be oda, vagy iratkozz fel! Szeretettel várok minden régi és új olvasót.:)

Szóval az első szüliheti feladat valami egyszerű lesz:
  • Mi fogott meg a történetben?
  • Melyik a kedvenc részed, miért?
Erre a két kérdésre várom a válaszokat, akár komiban, akár erre az e-mail címre: vivien.jozsa@gmail.com (ebben az esetben a Tárgy mezőbe írd a TSFbdayweek kifejezést).

Kíváncsian várom a véleményeket, remélem, minél többen írtok majd!:)

Ölel Mindenkit: Vivienn J.

2014. szeptember 13.

Katherine nyomában (2. évad) - Első fejezet

Sziasztok, drágáim!

Ezer bocsánat, amiért ilyen későn érkezett, de egyszerűen nem volt időm hamarabb hozni, remélem, megértitek. Most azonban itt van, végre megérkezett.:)
Köszönöm a feliratkozókat, hogy kitartotok a blog mellett, az érdeklődést az új részek iránt, tényleg nagyon jól esik!:) <3
Az új design készülőben, a szereplők modul frissítése is hamarosan, viszont nem akartam addog húzni az időt, amíg minden elkészül.
Azt, hogy milyen időközönként érkeznek fejezetek sajnos nem tudom megmondani, valószínűleg az írásom tempójában és az időm függvényében, vagyis sajnos ritkábban, mint az előző évadnál.

Na de nem húzom tovább az időt, várom a kommenteket.:)


Itt van előttem. Végre megtaláltuk. Óvatosan nyúltam érte, majd elemeltem az állványról, mire a kék fény kialudt. Teljes sötétség burkolt körbe minket. Rám tört a pánik. Mi lesz most? Jake itt van még egyáltalán? Vagy ez az egész egy csapda?

- Jake?- kérdeztem. Meglepődtem a hangom remegésén. 
- Itt vagyok. –fogta meg a vállam. –Megvan?
- Igen, meg. –válaszoltam valamivel magabiztosabban.
- Akkor ki kéne minket vezetned innen. Van tíz percünk.
- Tíz percünk?- kérdeztem szinte már kiabálva.
- Igen. Kilenc és fél perc múlva itt vannak a csicskák a vérebekkel, mivel a könyvet elvetted a helyéről.
- Akkor futnunk kéne. –javasoltam.
- Egyetértek. –mondta, mire megragadtam a csuklóját, és futni kezdtünk, felfelé a lépcsőn. Lihegve, kifáradtan értünk vissza az erdőbe.
- Mennyi időnk van még?- kérdeztem, miközben a kezemmel a térdemen támaszkodtam, és próbáltam egyenletesen lélegezni, de nem ment olyan könnyen.
- Három perc. –nézett az órájára.
- Oké, annyi talán elég lesz. Én visszamegyek a fiúkért. –mondtam, miközben a táskámba süllyesztettem a zsákmányt.
- Oké. Én megpróbálom húzni az időt, hogy kijussatok. Nem garantálom, hogy nem mennek utánatok. Szóval siessetek!
- Oké… És… Köszönöm… Mindent. –mondtam kicsit zavartan. Ahhoz képest, hogy az elején még rosszfiú volt, talán végleg átáll a mi oldalunkra, és segít az öccse elleni harcban.
- Nincs mit. Szívesen tettem. Jó érzés végre jót cselekedni. –mosolyodott el. –Na fuss, és tűnjetek el innen, gyorsan!
Szó nélkül futásnak eredtem, vissza a mezőre. Mikor odaértem, láttam, hogy az összes őr a földön fekszik bilincsben, Tom pedig fel-alá járkál idegesen, miközben két kézzel a hajába túr. Damien még mindig Lindát, a véreb barátnőjét szuggerálja, de ahogy látom egyre fáradtabb. Érkezésemre mindketten felém kapják a fejüket.
- Te élsz?!- kérdezte Tom, meglepődve, de látom, hogy örül.
- Megszerezted?- kérdezte Damien. 
- Igen és igen. –feleltem, majd előhalásztam a könyvet, majd azonnal vissza is raktam. –Két percünk van, hogy eltűnjünk innen, mire észreveszik, hogy eltűnt.
- Akkor húzzunk innen!- mondta Damien, majd mindhárman rohanni kezdtünk. Közben Damien kezébe nyomtam a térképet, így ő mutatta az utat.
- És mégis hogy szerezted meg?- kérdezte Tom futás közben.
- Amint biztonságos helyre értünk, mindent el fogok mondani. –ígértem meg.
Szótlanul futottunk tovább, míg kiértünk a Sötét Erdőből. Én futottam volna tovább, a fiúk viszont visszarántottak. Ja igen! Ez a Sullivan birtok.
- Hogy akarunk átjutni?- suttogtam.
- Kerülővel. Ha közel megyünk a házhoz, Alex még észrevesz minket. –mondta Damien, majd elindult jobbra, messzebb a háztól. Mi követtük.
Sikeresen átjutottunk a birtokon. Mondjuk szerintem akkor sem lett volna semmi gond, ha a háznál megyünk el, mivel szerintem Seggfej már rég elaludt. De mindegy. Fő az elővigyázatosság. Mikor sikeresen visszaértünk a Donovan faházba, Maxet a kanapén fekve találtuk, a plafont bámulta. Érkezésünkre azonban felkapta a fejét.
- Mi tartott ennyi ideig? Tudjátok mennyire aggódtam? Már azt hittem, valami bajotok esett! Már hajnali öt van! Mindent el kell mesélnetek!- rohant le minket azonnal. Én annyira megörültem neki, hogy azonnal a nyakába ugrottam. Először kicsit meglepődött, de utána jó erősen magához szorított.
- Minden rendben. –nyugtatta le Tom. –Még élünk, és szerencsére nem sérült meg senki.
- Jó, de meséljétek már el, hogy mi volt!- követelőzött tovább, miután elengedtem. 
- Nem lehetne holnap?- kérdeztem két ásítás között. –Eléggé álmos vagyok…
- Oké. –sóhajtott lemondóan.
- Akkor én mentem aludni. Jó éjt fiúk!- intettem, majd elindultam a titkos szoba felé.
- Én is megyek. –jött utánam Damien. –Jó éjt!
- Nektek is. –intettek a többiek, majd bementünk Damien szobájába, onnan pedig le.
- Nekem azért elmondod, hogy mi történt, miután elmentél?- kérdezte mikor leértünk.
- El, csak előtte lezuhanyozok, rendben?- kérdeztem.
- Oké, menj csak. –adott egy szájrapuszit, majd bementem fürdőszobába.
Gyorsan levetettem a ruháimat, beálltam a zuhany alá, majd magamra engedtem a forró vizet. Olyan jó, nyugtató érzés volt, ahogy a vízcseppek végigfolytak fáradt testemen. A tusfürdő levendulaillata teljesen ellazított. Hulla fáradt vagyok, de valamennyire felfrissültem. Lassan szálltam ki a zuhanykabinból, majd a törölközőmmel felitattam a vizet. Magam köré tekertem, majd visszamentem a szobába a pizsamámért. Damien az ágyon feküdt, majd rám nézett és perverz félmosolyra húzta a száját.
- Ne. Nézz. Így. –figyelmeztettem minden egyes szót külön szótagolva.
- Mert, hogy nézek?- kérdezte, miközben feltápászkodott az ágyról, és felém közeledett.
- Hát… így. –mutogattam össze-vissza.
- Úgy nézek, mintha megerőszakoltál volna egy majmot?- kérdezte furcsa arckifejezéssel.
- Idióta!- bokszoltam vállba nevetve.
- Hé-hé! Nem verekszünk! Azt hittem, fáradt vagy. De… ha ennyi energiád van, akkor másra is használhatnád. –mondta vigyorogva.
- Mint például?- vontam fel a szemöldököm. 
- Mint például…- kezdte, de nem fejezte be a mondatot. Megnyalta az ajkait, majd az enyémre tapasztotta. Lassan ledöntött az ágyra, de egy pillanatra sem szakította meg csókunkat.
- Nem ártana lezuhanyoznod. –jegyeztem meg, mikor ajkai már a nyakamra tapadtak.
- Hm?- kérdezte miközben további apró puszikkal halmozott el.
- Szerintem túl sok időt töltöttél Lindával.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy büdös vagyok?- emelkedett fel egy kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Én úgy fogalmaznék, hogy véreb szagod van.
- Aha. Akkor letusolok. –állt fel az ágyról.
- Jó ötlet. –bólintottam. Még megeresztett felém egy gunyoros mosolyt, majd eltűnt a kis helyiségben.
Továbbra is háton feküdtem a franciaágyon, és a plafont bámultam. Hallottam, hogy a víz lassan elkezd csobogni odabent. Rápillantottam a mellettem lévő éjjeliszekrényen lévő órára. Kikerekedett szemekkel néztem. 05:38. Te jó ég! Szerencse, hogy holnap nincs suli. De Danny úgy egy óra múlva jön engem kelteni. Ha Damien kijött, visszamegyek a saját szobámba. Addig is felveszem Danny pólóját és az alvónacim. Nem volt még egészen hat óra, mire végre kilépett a szobába. Most kivételesen nem törölközőben, hanem egy boxerben állt előttem.
- Tudod, hogy hány óra van?- kérdeztem, miközben felültem az ágyon.
- Nem. Mennyi?
- Mindjárt hat. –mondtam, mire kikerekedd szemekkel nézett rám.
- Az lehetetlen!- hitetlenkedett, majd hassal rávetette magát az ágyra, keresztben, hogy meg tudja nézni az órát. –És tényleg. Haza akarsz menni?
- Nem ártana. –mondtam, majd elindultam az ajtó felé.
- Oké, akkor magamra kapok egy pólót és elkísérlek. –mondta, majd gyors léptekkel a szekrényhez ment, és találomra kivett belőle egy sima piros felsőt, amit menet közben fel is vett.
- Te még ébren vagy?- kérdeztem Maxtől, mert épp TV-t nézett, amikor felértünk.
- Nem lehet az őrségben aludni. –vont vállat.
- És hogy bírjátok?- néztem felváltva rájuk. Én tuti nem bírnék egész nap ébren lenni, és akkor még este is virrasztani. Főleg ha másnap még suli van! Mert valaki akkor is őrködik. Mondjuk akkor váltásokban… De akkor is.
- Kávét vedelünk. –adták az egyértelmű választ. Jogos. Én is azt tenném, de szerintem még az sem hatna.
- Most mész vissza a Danken kastélyba?
- Igen. Már hat óra. Fél óra múlva jön Daniel kelteni. –forgattam a szemeim. Amikor ezt kitaláltuk, akkor még jó ötlet volt, mert általában én keltettem őt. Most viszont már átkozom magam, hogy belementem.
- Oké. És drága bátyám, te is haza mész?- fordult Damien felé.
- Valószínű. Én délután négyig fel sem kelek. –intett, majd elindultunk az átjárón hozzánk.
- Oké. Mehetünk. –mondtam, amikor megbizonyosodtam róla, hogy mindenki alszik. Így nyugodtan átsurranhattunk a könyvtárból a szobámba.
- Akkor jó éjszakát. Vagyis… reggelt!- adott még egy búcsúcsókot, majd a szobámban lévő átjárón keresztül elindult haza.
- Szia!- szóltam még utána, majd belevetettem magam a pihe-puha, meleg, hívogató ágyikómba. Úgyis olyan régen aludtam már benne. Már vagy egy hónapja a Donovan faházban töltöm az éjszakákat Damiennel. És még mindig nem történt meg az. Tapsot kérek! Köszönöm, köszönöm… Pár perc alatt rám találtak az álommanók, így már nem tudtam ezen vagy bármi máson gondolkozni.
Békésen szuszogtam, amikor is arra ébredtem, hogy rám zúdul egy vízesés. Igen, Danny ébresztett.
- Jó reggelt, én drága, egyetlen, imádnivaló hugicám!- köszöntött hatalmas vigyorral az arcán.
- Jobb reggelt, én drága, egyetlen, idegesítő bátyám!- köszöntem vissza, miközben a hajamból a vizet a lábára facsartam.
- Már hét óra. Csodálkoztam, hogy még nem voltál nálam. –nézett rám, miközben én visszadőltem az immár vizes ágyamba.
- Egész éjjel nem aludtam, és hulla fáradt vagyok. –adtam magyarázatot.
- Megint rémálmaid voltak?- kérdezte aggódva.
- Nem, csak egyszerűen nem tudtam elaludni. Lehet, hogy nem kellett volna annyi kávét innom. –improvizáltam.
- Akkor öltözz át, és menj át az én szobámba. Ne feküdj vissza ebbe a tengerbe. –húzott fel.
- Nincs erőm. –nyöszörögtem fáradtan. –Vigyél át!
- Nem. Van két formás lábad, azokkal át tudod magad vonszolni. –mondta gorombán.
- Légysziii. –vágtam kiskutyapofit. 
- Nem hatsz meg. –fordította el a fejét.
- Dannyyyy….- kérleltem tovább nyávogva.
- Elliiiiiii…. –mondta lányosan vékony hangon.
- Te keltettél fel. Most te viszel át!
- De kinek az ötlete volt még anno ez a „keltsük egymást egy pohár vízzel minden reggel, jó buli lesz” dolog?- vonta fel a szemöldökét.
- Fogalmam sincs. –tettettem az ártatlant.
- Akkor felfrissítem az emlékezeted. Szép napos nyári reggel volt. –kezdett mesélni. Éreztem, hogy ez hosszú lesz. – A veszettül jóképű Daniel Jones békésen aludt puha ágyában. 
- Az persze… - forgattam a szemeim a „veszettül jóképű” jelző hallatán.
- Ne szakíts félbe!- lökött vállba, majd zavartalanul folytatta a mesedélutánt. –Szóval… Ott tartottam, hogy ez az Adonisz halkan szuszogott…
- Inkább hangosan horkolt. –szóltam közbe ismét.
- Hahaha. – nevetett gúnyosan. –Ne szakíts félbe! Szóval… éppen csukott szemmel lélegzett- még hányszor fogalmazza meg, hogy aludt?-, mikor valaki telibe borította egy pohár jéghideg vízzel. Ettől ez a szegény fiú ijedten és csurom vizesen ült fel az ágyán. De persze még így is dögös volt. –Ezt a megjegyzést sem hagyhatta ki, igaz?- És mit látott? Azt, hogy a picike hugicája a földön fetreng a röhögéstől!
- Igen, az jó volt. –jegyeztem meg, miközben visszaemlékeztem az ijedt arckifejezésére.
- És akkor a drága Elena felvetette az ötletet, hogy így keltsük egymást. Én hülye pedig belementem.
- Örülök, hogy végre nem harmadik személyben beszélsz saját magadról.
- Úgy beszéltem volna?
- Aha. Na, kérlek szépen, Danny… - könyörögtem tovább. 
- Na, gyere. –sóhajtott megadóan, majd felkapott és menyasszonystílusban átvitt a szomszéd szobába.
- Köszi. –adtam egy puszit az arcára. 
- Halássz ki egy pólót a szekrényemből, és aludj tovább. –puszilta meg az orrom (?), majd kiment a szobából.
Lassan odacsoszogtam a szekrényhez, és kivettem az első pólót, amit megláttam. Egy egyszerű piros póló volt. Azért a biztonság kedvéért megszagoltam, de bár ne tettem volna! Szerintem ebben focizott végig egy teljes délutánt a tűző napon, és utána csak bevágta a szekrénybe. Bevittem a fürdőszobájába, és a szennyes kosárba dobtam.  Óvatosan emeltem fel a második pólót. „I’m Mr. Goodlooking” felirat díszelgett feketén a világoskék felsőn. Mióta van neki ilyen pólója? Mindegy. Lassan emeltem az orromhoz, a legrosszabbtól tartva. De meglepetésemre ennek egész finom, öblítő illata volt. Megkönnyebbültem, hogy nem kell még egy bűztámadást elviselnem. Ez jó lesz. Kibújtam a vizes felsőmből, majd magamra kaptam az új darabot, és befeküdtem a puha ágyba. Betakaróztam a bátyám egyszerű sötétzöld ágyneműbe bújtatott takarójába. Olyan… Danny illata van. Pasi tusfürdő. Bevackoltam magam, úgy aludtam el újra.

Érdekes álmom volt. Régen nem álmodtam már apával. Talán utoljára két éve. És… legtöbbször rémálmaim voltak. A balesetet éltem újra minden egyes alkalommal. Borzalmas volt. Mindig könnyekben úszva, verítékben fürödve, sikítva ébredtem. Olyankor Danny mindig azonnal rohant át hozzám, és megvigasztalt. Befeküdt mellém az ágyba, és együtt aludtunk el. Mellette nem féltem. Egy idő után ezek az álmok ritkultak, végül két éve teljesen megszűntek. Most viszont… apa újra felbukkant. Nem tudom miért, hogyan, de belül rettegtem, hogy újra át kell élnem azt, ami tizenegy éve volt. De legnagyobb meglepetésemre és egyben megkönnyebbülésemre nem ez történt. Álmomban a harmadik születésnapomat láttam újra. Teljesen rózsaszínbe voltam öltöztetve. Reggel hárman ébresztettek egy kis muffinnal, amibe egy kis gyertya volt szúrva. Elfújtam és kívántam. Talán egy pónit kértem, vagy egy egyszarvút, már nem emlékszem pontosan. A szüleim egész délelőtt a délutáni meglepetésemre készültek, így Dannyt és engem a nagyszüleinkhez vittek. Ott volt egy kiskutya is, Fifi. Nagyon aranyos volt, a bátyámmal folyton vele játszottunk a hatalmas udvaron. Bent a házban lovacskáztunk, segítettünk a nagyinak sütni. Bár szerintem több kárt okoztunk, mint segítettünk, de kétségkívül nagyon élveztük. Mire apa megjött értünk, teljesen fehérek voltunk a liszttől, és a kezeinkről nyalogattuk a csoki masszát. Apa csak mosolyogva a fejét fogta, hogy mit műveltünk. Elmondásuk szerint nem lehet minket a nagyiékra bízni, mert akkor mindig koszosan megyünk haza. Vagy tiszta sár, liszt, homok, csoki, ázott kutyaszőr esetleg fűrészpor volt mindenünk. Talán ezért nem hagytak minket ott túl gyakran. Ha odamentünk, mindig velünk jöttek a szüleink is. Csak „végszükség esetén” hagytak minket négyesben. Persze mi mindig oda akartunk menni, mert ott mindent megengedtek nekünk, elkényeztettek minket. És szerettük hallgatni nagypapa sztorijait az ő gyerekkorától kezdve, a találkozástól a nagyival-on át apa gyerekkoráig mindent. Így hamar eltelt a délelőtt. Hazafelé a kocsiban együtt énekeltük a dalokat a rádióval. Mindig nagyon jó hangulatban teltek az utak. Még a végzetes napon is… Otthon, amikor beléptünk a házba, minden fel volt díszítve rózsaszín lufikkal és szalagokkal. Danny persze megjegyezte, hogy „fúúúj, milyen lányos”, de én persze odáig voltam érte. A kertbe érve ott voltak az ovistársaim, barátaim, rokonaim és elhalmoztak ajándékokkal. A torta egyszarvú alakú volt. Az ízére már nem emlékszem, de kétlem, hogy egyszarvú íze lett volna. Rengeteget játszottunk, és nevettünk. A szülők is remekül érezték magukat. Még Danny is elszórakozott a lányokkal, bár sok fiú barátom is volt. Már akkor szoknyavadász volt. Miután mindenki elment, anya és apa elpakoltak, addig mi Spongebob-ot néztünk a TV-ben. Fürdés után anyuék megengedték, hogy Dannyvel együtt aludjunk, így az ő szobájába feküdtünk le. Apa bejött egy mesekönyvvel, és esti mesét olvasott nekünk. Ez mindig az Ő feladata volt. Imádtuk hallgatni, ahogy mesél. Olyan átéléssel mondta a történeteket, mintha ott lenne, és ugyanúgy élvezte őket, ahogyan mi is. Azt szerettük a legjobban, amikor állatmesét olvasott, és elváltoztatta a hangját, hogy például a kecske még hitelesebb legyen. Nem sokkal a mese vége előtt aludtunk el. Apa még mindkettőnket megpuszilt, majd kiment a szobából. Ekkor kezdtem magamhoz térni.     

Nem tudom, milyen sokáig aludhattam, de amikor megfordultam, lassan kinyitottam a szemem. Az álmosság azonnal eltűnt a szememből, mikor megláttam mi, vagy inkább ki van mellettem.

2014. szeptember 7.

Késés...

Sziasztok, drága Olvasóim!

Tudom, hogy tegnapra ígértem a részt, és nagyon sajnálom, hogy nem érkezett meg. Tudjátok, elég hirtelen jött a suli, alig van időm bármire is, és még csak az első hét telt el. Most tizenegyedikes vagyok, ami nem a legjobb év (faktok, jogsi, kis érettségi)... Ráadásul borzalmas az órarend, van, hogy 10 órám van egy nap, olyankor leckét írni is alig van erőm, nemhogy másra. Ne haragudjatok, hogy ezzel terhellek benneteket, de gondoltam, így talán könnyebb lesz megérteni a helyzetet...:)
Már csak egy fejezetet kell megírnom az évadból, amivel nem tudom sajnos, mikor készülök el, de igyekszem, ezt megígérhetem.
Ami pedig az első részt illeti, most nem mernék pontos dátumot mondani, az időmtől függ. Most töri esszét kell írnom,ha utána marad energiám, akkor még ma érkezik, ha nem, akkor valamikor a hét folyamán.

Köszönöm a türelmet, és tényleg nagyon - nagyon sajnálom a késést!

Ezer ölelés: Vivi