2016. február 27.

Katherine nyomában 33. fejezet

Drága Kiválasztottak!
Egyre közeleg az évad vége, ezzel együtt már csupán 4 rész van hátra. 
Egyelőre még nem döntöttem el, hogy lesz-e szünet ismét a két évad között. Őszintén bevallom, hogy nem szeretnék, viszont az érettségi végéig sűrű napjaim lesznek. Majd meglátjuk, mi lesz.

Addig is élvezzétek a történetet!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Ott álltam a szobámban a falnak szorítva a félmeztelen és ittas Alexander Sullivannel, aki konkrétan azt akarja, hogy feküdjek le vele a naplóért cserébe. Miféle ajánlat ez? Végig ezt tervezte, vagy csak az alkohol beszél belőle?
Egész testével a falnak szegezett, kezemet szorosan a fejem fölött tartotta, lábaival csapdába zárta az enyéimet. Túlságosan is kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Ahogy lenézett rám, a tekintete vágyakozó volt. A pupillája rettenetesen kitágult, alig volt egy vékony csík a kékesszürke íriszből. Ahogy beszélt hozzám, megcsapott az alkoholszag, amitől enyhén fogalmazva is a hányinger kerülgetett. 
- Ezt te sem gondoltad komolyan – közöltem vele, mire félmosolyra húzta ajkát.
- Dehogyisnem. Kívánlak – még jobban nekem nyomta az ágyékát, amitől felnyögtem; nem a jó értelemben –, és tudom, hogy te is kívánsz engem.
- Rosszul tudod. Alex, részeg vagy. Nem tudod, miket hordasz itt össze.
- Azt mondják, az ember akkor a legőszintébb, amikor részeg. 
- Lehet, hogy őszinte vagy, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nem vagy tudatában annak, miket mondasz.
- Nagyon is tudatában vagyok.
- Alex, engedj el!- rángattam a kezemet, de erősebben mélyedtek az ujjai a bőrömbe. Felszisszentem. 
- Nem. Amióta először megláttalak az ágyamban akartalak. És most adott a lehetőség. – Úgy beszélt, mintha egy pillanatra kijózanodott volna, de azt ezt követő mosolya elárulta, hogy tényleg részeg.
- Csakhogy én nem akarom – ismét sikertelenül próbáltam meg kiszabadulni. Teljesen kiszolgáltatott vagyok. És ez nem jó. Nagyon nem jó.
- Dehogynem. Talán azt gondolod, hogy Damienbe vagy szerelmes, de ez nem így van…- kezdte, de félbeszakítottam.
- Hogy jön ide Damien?- Sosem említettük senkinek a kapcsolatunkat, nem is igazán adtunk jeleket. Mindenki azt hitte, csak barátok vagyunk, esetleg feltételezett ezt-azt. De biztosat soha nem tudott senki, túl jól titkoltuk. Épp ezért lett vége a kapcsolatunknak – a sok titok miatt.
- Ne játszd itt nekem a hülyét! Te vagy a Kiválasztott, és sikerült rájönnöm, hogy ő a Testőr. Ezen kívül nem titkoltátok valami jól a kapcsolatotokat. Legalábbis nekem sikerült rájönnöm. Együtt vagytok. Vagy legalábbis… voltatok. 
- Nem tartozik rád a kapcsolatunk – sziszegtem összeszorított foggal.
- Mi történt a nagy szerelmetekkel? Miután ideköltöztetek még egy darabig együtt voltatok, de aztán… volt-nincs – vigyorodott el. – Mi történt, Cukorfalat? Féltékeny a te Rómeód?
- Seggfej vagy, Sullivan!
- Imádom ezt hallani a te szádból, bébi. – Csókolgatni kezdte a nyakam, nekem pedig minden izmom görcsberándult. Én ezt nem akarom! Nem itt, nem most, de legfőképpen nem vele. – Érzem a szívverésed. Olyan gyors. Akárcsak az enyém. Te váltod ki belőlem. Akarlak. Itt…és most – közölte a szemembe nézve. Nyeltem egy nagyot. Nem az izgalomtól vagy a szerelemtől, sokkal inkább a félelemtől zakatolt a szívem. – Látom a szemedben, Elena. Te is vágysz rám. Pont úgy, ahogyan én rád – suttogta, majd ajkát az enyémre tapasztotta. Először tiltakozni kezdtem, majd eszembe jutott valami. Nagy nehézségek árán leküzdöttem a torkomba felszökni készülő epét, és elengedtem magam. Az összes izmom elernyedt, és ez neki is feltűnt, mert kicsit lazított a szorításán, de korántsem annyit, hogy menekülni tudjak. Visszacsókoltam, közben pedig az agyam kattogott. Vodka, bor és még ki tudja milyen pia íze keveredett a csókunkban, amitől csak még inkább hányni akartam. 
- Igazad van – suttogtam két csók között, és próbáltam olyan édesen nézni rá, amennyire csak tudtam. – Damien már csak a múlt. –Amint ezt kimondtam, az eddig gyengédnek nevezhető csókunk egyre erőteljesebbé, szenvedélyesebbé vált. Egy idő után elengedte a kezemet, hogy a sajátjával a hajamba túrhasson, és a hátamat simogassa. Én egyik kezemmel kellemesen puha fürtjeibe túrtam, a másikkal pedig az arcát fogtam. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól, a szeme csillogott, és nem csak a piától. Úgy éreztem, a csók elég volt ahhoz, hogy lerészegedjek, annyi alkoholt ivott.
- Biztos vagy benne?- nézett rám bizonytalanul. Igen, rohadtul biztos vagyok abban, hogy nem akarok veled lefeküdni!
- Eddig nem érdekelt, hogy én mit akarok.
- Csak felszínre akartam hozni az érzéseidet – simított végig az arcomon. - Utolsó lehetőség, Elena. Viszont te is tudod, hogy akkor nem csak az élvezettől fosztod meg magad – nézett rám jelentőségteljesen. Tudom, hogy a naplóra gondol. 
- Ne adj időt, hogy gondolkodjak. Se lehetőséget, hogy visszakozzak. Téged akarlak, Alex. – Nehezemre esett kimondani a szavakat, de meg kellett tennem. Elmosolyodott, majd ajka ismét az enyémre tapadt. Közben megragadta a pólóm szegélyét, és lerángatta rólam. Megragadta a combomat, majd felhúzta a lábam. A derek köré kulcsoltam a lábaim, mire elindult velem az ágyhoz. Óvatosan döntött le, majd a nyakamat és a vállamat kezdte csókolgatni. Úgy helyezkedett, hogy le tudjam rólam húzni a mackónadrágot. Amint felvette a számomra megfelelő helyzetet, felrántottam a térdem. Fájdalomtól meggyötört arccal zuhant mellém, miközben a férfiasságát markolászta.
- Ezt…miért?- nyöszörgött tovább.
- Rossz emberrel kezdtél, Seggfej!- vetettem oda, miközben visszavettem a ruhámat, és elrejtettem a padlóra ejtett naplót, amíg Ő az ágyon szenvedett elég látványosan. 
- Kemény dió vagy, Cukorfalat – nevetett fel, mire furcsán nézhettem rá, amitől csak még jobban röhögött. –Tudtam, hogy valami hasonló lesz a reakciód.
- Tessék?- Na, ezen totál ledöbbentem. 
- Igazából csak kíváncsi voltam, meddig mennél el ezért a könyvért. 
- Mégis miért?
- Puszta kíváncsiság –vont vállat. –Viszont, amikor megcsókoltál… tényleg azt hittem, hogy…- Valamiért nehezen találta a szavakat, vagy csak nehezére esett kimondani. – Nagyon jó színész vagy – húzta keserű mosolyra az ajkát.
- Ezt bóknak veszem.
- Annak veszed, aminek akarod. És… ne haragudj a kis közjáték miatt. 
- Pedig haragszom –válaszoltam az igazságnak megfelelően. Tényleg haragudtam rá. – Nem volt vicces, Alex.
- Sajnálom – nézett rám bűnbánóan, majd feltápászkodott. –Azt hiszem, megérdemeltem, amit kaptam.
- De még mennyire!- bólintottam, mire elnevette magát, ami engem is nevetésre késztetett. Ettől függetlenül persze még mindig mérges voltam.
- Tényleg sajnálom. Aludj jól, Kiválasztott – húzta szomorkás félmosolyra az ajkát, majd kinyitotta az ajtót.
- Jó éjszakát – motyogtam, de már kint volt. Nem hiszem, hogy hallotta.

Teltek a napok, lassan, monoton tempóban. Korai kelés, közös reggeli szinte síri csöndben, unalmas órák a suliban, lógás a csajokkal, lecke, edzés többnyire Nate-tel (Damien heti két alakalommal „képes elviselni a közelségem”), napló, alvás. És kezdődött az egész elölről.  Persze Clark Danken olyannyira belejött a naplóírásba, hogy lassan azt is leírta, ha levegőt vett. Más szavakkal élve: nem jutottam közelebb Katherine holttestéhez. Idő közben csak az derült, amit Katherine korábban is említett. Mr. Danken megölte a lányát, majd Sheila húgát - az utolsó boszorkányt a világon- hívta segítségül. Ugyanazt a szertartást végezte el, azonban a pentagramma ezúttal más volt. A jelek az ötágú csillagban megváltoztak, ezáltal érve el a valódi célt. Így történt, hogy a Föld utolsó boszorkánya is eltávozott az élők sorából. Még most is nehezemre esik felfogni, hogy ezek a különös lények, amikről az ember csak könyvekben, filmekben, legendákban hall, valaha tényleg léteztek. Azonban –állítólag- mára már mind vagy meghaltak, vagy kiirtották őket. Ettől valamelyest megkönnyebbültem.
Jobban belegondolva nem csodálom, hogy Katherine szelleme itt bolyong a két világ között. Kétszer is meghalt és milyen brutálisan, ráadásul nagyon fiatalon. Békét találhat valaha? Nem vagyok benne teljesen biztos. Elvégre a gyilkosa is régen halott már… De ha csak ez segíthet rajta, ahogy a legenda írja, akkor rajtam áll, hogy valaha is továbbléphet-e. És nem fogom cserbenhagyni.
Továbbra is meglátogat álmaiban, de nem sűrűn osztogat tanácsokat. Állítása szerint ennél többet Ő már nem segíthet, amíg nem találok valami használható nyomot. Látogatásai inkább erőt adtak a folytatáshoz, mentálisan megerősítettek, és számomra ez azzal ért fel, mintha egy térképet adott volna a holttesthez. Ilyenkor inkább csak beszélgettünk, pont úgy, ahogy két átlagos barátnő szokott, mindenféléről, ami csak eszünkbe jutott.

Egyik látogatása alkalmával feltettem a kérdést, ami egy ideje már bökte a csőrömet, de sehogy sem volt bátorságom kinyögni. Egészen addig…

Egy kis réten voltunk a külvárosban, nem olyan messze a birtoktól. Nyár volt, a nap sugarai aranysárgára festették a hőségtől kiszáradt fűszálakat. A réten elszórtan álldogált egy-egy fa, magányosan. Az egyik terebélyesebb, nagyobb, erősebb volt a többinél. Két kinyúló ágán egymás mellett két gumiabroncsból és erős kötélből fabrikált hinta függött. Ezekben ültünk mi ketten, mint két iker. Katherine szőkésbarna haja egészen szőkének tűnt, a nap sugarai megcsillantak a kalap alól kilógó fürtökön. Egy egyszerű fehér nyári szoknyát viselt, a mellrészénél csipkével átszőve. Hozzá illő fehér kalapot volt a fején, kék selyemszalaggal átkötve, ezen kívül mezítláb üldögélt a hintában. Rajtam sem a szokásos ruhám volt, sem a pizsamám. Helyette egy hasonló nyári ruha volt rajtam is, csak éppen égkék színben ugyanúgy csipkével átszőve, hozzáillő égkék kalappal, ami fehér selyemszalaggal volt átkötve. Cipő rajtam sem volt. Tényleg úgy festettünk, mintha ikertestvérek lennénk, és csupán a ruha alapján lehetne minket megkülönböztetni. Ezen kívül az egyetlen különbség az, hogy nekem gesztenyebarna tincsek kandikálnak ki a kalapom alól. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen nyugodt és boldog. Messze a problémáktól, konkrétan a múltba menekültem azzal a lánnyal- aki, ha jobban belegondolunk az üknagymamám-, aki mindent tud rólam és a titokról, ami a vállamra nehezedik. Mégsem kell vele erről beszélnem, teljesen hétköznapi témáink voltak. Katherine éppen a gyerekkoráról mesélt nekem, én pedig ittam minden szavát. Melegséggel töltött el, hogy hallhattam az őseimről. Kicsit olyan érzés volt, mint amikor kiskoromban a nagypapám mesélt nekem történeteket az ő és a szüleim gyerekkoráról, a „kalandjairól”. 
- Még az apám találta ezt a helyet a birtokunk végén. Ezeket is ő készítette nekem és Sarahnak. – Olyan szeretettel és melegséggel beszélt róluk, mintha csak tegnap történt volna mindez. –Mi lányok igazán apás gyerekek voltunk, míg a bátyáim inkább anyuci szoknyájához futottak. Ez volt a mi kis titkos rejtekhelyünk. Soha senki nem járt erre, nem is tudtak a hely létezéséről. Csak bizonyos helyekről lehet megközelíteni. Az egyik a mi birtokunk, a másik a mögöttünk lévő erdőn át van, ami mögött azonban egy szegényes falucska van. Onnan nem igazán járnak el az emberek. Ezen kívül túl messze van minden, és szinte mindenhonnan erdő határolja, ahol civilizáció van. 
- Igazán békés itt – mosolyogtam, miközben löktem egyet a hintámon. –Most is ilyen? Mármint az én időben.
- Nem tudom – szomorúság csendült a hangjában. 
- Nem szoktál ellátogatni a gyerekkori rejtekeidre?
- Hidd el, megtenném, ha tudnám – mosolygott rám szomorúan. 
- Szellemként nem oda mész, ahova csak szeretnél?
- Ez nem így működik, Elena. A szellemem egy kalitkában él. Csakis oda mehetek, ahová valamelyik leszármazottam. Közületek azt követhetek, akit szeretnék. Vagyis… azt követhettem, akit csak szerettem volna.
- Ezt hogy érted?
- Előtted nem az édesanyádra vigyáztam. Vagyis, nem egészen. Egy távoli unokatestvérét figyeltem, a tengerentúlon. Kíváncsi voltam, mi van Írországon túl. Aztán egyik pillanatról a másikra, itt termettem. Gracenél.
- De miért?
- Mert megfogantál – mosolygott rám. –A Kiválasztott, a megmentőm… Onnantól kezdve figyellek és vigyázok rád.
- Szóval te vagy az én… őrangyalom?- kérdeztem bizonytalanul, mire felnevetett.
- Nem. Én nem vagyok angyal, csupán egy szellem. De képes vagyok megmenteni téged, ha kell.
- Megmenteni?
- De nem mindentől. Azért az én erőm is véges –vont vállat.
- Katherine… kérdezhetek valami személyeset?- Mély levegőt vettem. Ez a kérdés már túl régóta motoszkál a fejemben, és végre itt van az, aki minden kételyemet eloszlathatja. – Mi volt közted, Harold Donovan és Edward Sullivan között? 
- Már számítottam erre a kérdésre. Tudom, hogy mind a két családnak más-más elmélete van a mi kis szerelmi háromszögünkről. És akkor még a majdnem-férjemet nem is számoltuk.
- Kegyed igazán népszerű volt a férfiak körében –jegyeztem meg, mire felnevetett.
- Nos, kegyed sem panaszkodhat. Egyszerre hárman is versengenek érted, és ki tudja, hányan vannak még, akikről nem tudunk.
- Ne térjünk el a tárgytól. Miféle kapcsolat volt köztetek?
Nagy levegőt vett, majd a távolba révedve mesélni kezdett. Már szinte vártam, hogy az égen megjelenjenek az egyes jelenetképek, azonban ez nem történt meg. 
- Mi négyen-én, Harold Donovan, Edward Sullivan és Steve Jonson gyerekkori barátok voltunk. Édesapánk mind a három családdal meglehetősen jó viszonyt ápolt, épp ezért rendszeresen találkoztunk, és hamar összebarátkoztunk. Tudod, ugyanazok az unalmas rendezvények, különórák… Szóval igazán jó barátokká váltunk, már nagyon fiatalon. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, kissé megváltoztak köztünk a dolgok. Apa és Mr. Jonson látva, hogy Steve-vel milyen jól kijövünk egymással, aláírtak egy házassági szerződést a tudtunk nélkül. Persze szerettük egymást Steve-vel, de pusztán mint báty és húg. Én Harold Donovanba voltam szerelmes. Sokáig udvarolt nekem, már egy párnak tekintetük magunkat egy idő után. Aztán apám bejelentette, hogy hozzá kell mennem Steve-hez. A fiú persze tudott a Harolddal való kapcsolatomról, és egészen az eljegyzésig nem is ellenezte. Azonban megkért rá, hogy ha összeházasodjunk, szakítsak meg vele minden kapcsolatot. Kiborultam. Szerettem mindkettejüket, de Harryt jobban. És amikor közöltem a két családdal, hogy nem fogok hozzámenni Jonsonhoz, megfenyegettek, hogy megölik a szerelmemet. Így hát engedelmeskedtem. Elbúcsúztam Harrytől, és megszakítottam vele minden kapcsolatot. – Ennél a pontnál könnyekkel küszködve beszélt. Még mindig szereti a fiút, látszik rajta, hogy nem tudta soha elfelejteni. – Steve a házasság után továbbra is pusztán húgaként kezelt, nem, mint a kedvesét. Edward pedig… még mindig nagyon jó barátom volt, és rendszeresen találkoztam vele… Tudod, elsírni a bánatom, hogy a férjem nem tekint rám feleségként… És ahogy magához húzott..ahogy lesimította a könnycseppeket az arcomról… ahogy kedves szavakat suttogott a fülembe, és megígérte, hogy ő mindig ott lesz velem… Nos, beleszeretettem –mosolyodott el, immár vissza se tartva a könnyeit. Azonban a hangja nem csuklott meg, továbbra is melegséggel beszélt róluk. – Amikor egy ilyen találkozó alkalmával elmondtam neki, mit érzek iránta, olyan volt, akár egy tündérmese. Megcsókolt, és elmondta, hogy Ő már évek óta így érez irántam. Rég nem voltam olyan boldog. Aztán Steve egy este ingerülten jött haza a parlamentből. Én persze jó feleségként teljesítettem minden kívánságát. Hatalmas és gazdag család sarjaként élvezte, hogy uralkodhat felettem. Ennek ellenére, még mindig éppolyan kedves és szeretetteljes volt, mint régen, mint egy báty a kishúgával. Azonban azon az éjszakán valami megváltozott. Még mindig magam előtt látom azt a sötét, vággyal teli szempárt… Akkor először tekintett rám nőként, nem pedig gyerekként. És hát megtörtént, aminek meg kellett történnie… Aztán elmondtam Edwardnak. Egy hétig nem beszélt velem, mondván időre van szüksége… De aztán visszatért hozzám. Azt mondta jobb így, mivel egy idő után gyanús lenne, hogy nem akarok vele együtt lenni, vagy, hogy nincs utód a láthatáron. Edward megesküdött, hogy addig nem szeretkezik velem, amíg nem szülök egy utódot a Jonson-Danken háznak. Biztos akart lenni, ha az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Aztán nem sokkal később kiderült, hogy Steve-től gyermeket várok. Nagyon megörült a hírnek, és elkezdett a tenyerén hordozni, végre azt láttam rajta, hogy szerelemmel szeret. És ettől én is egyre jobban megszerettem. Ennek következtében pedig egyre kevesebbet találkoztam Edwarddal kettesben. Tudomásul vette, hogy ezentúl nem szándékozom félrelépni, és boldog házas életet kívánt nekem, véget vetve ezzel a kettőnk közt tartó viszonynak. Mindkettőnknek fájt, de tudtuk, hogy így lesz a legjobb. Steve-vel végre boldog házasokként éltünk, szerettük egymást, és már nem csak testvéri szeretet volt köztünk. És ez nem változott meg, amikor megszületett Caroline. Tudom, hogy később úgy írták meg, hogy Steve meggyűlölt engem, amiért nem fiút szültem neki, de nem így volt. Imádta a kislányunkat, rengetegszer megköszönte nekem, hogy életet adtam neki. Mindkettőnket a tenyerén akart hordozni. Persze ekkor még nem voltunk hivatalosan házasok, mint azt te is tudod. Még csupán jegyesek voltunk, mivel tizennyolc éves korom előtt nem köthettem házasságot. De már házasokként tekintettünk egymásra, és mindenki más is. Három hónappal az esküvő előtt a parlamentbe hívták, fontos gyűlésre. Nem akart elmenni, de a kötelesség és a rang kényszerítette. Amíg távol volt, Edward Sullivanre bízott minket Caroline-nal, mint legjobb barátjára, milyen ironikus. Gondolom sejted, mi történt abban a pár hónapban. Ismét fellángolt köztünk a szerelem, és ezúttal mindenünket átadtuk neki. Aztán egy napon, az egyik általunk rendezett bálon megjelent Harry. Sármosabb volt, mint valaha! És ahogy rám nézett… mintha még mindig én lennék számára a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb nő az univerzumban. Az a mérhetetlenül nagy szeretet és keserves fájdalom a tekintetében… Összeszorult a szívem, ahogy ránéztem. Az apámon, Mr. Jonsonon és Eddie-n kívül senki sem tudta, hogy el akartam vele szökni korábban. Közülük pedig egyedül Eddie volt jelen a bálon. Azonban régi barátjaként üdvözölte ismét Harryt, aki a tengerentúlról tért vissza, így amióta szakítottunk, akkor láttam először. Edwardot aztán hívta a kötelesség, így pár órára el kellett mennie. Harold kihasználta az alkalmat, hogy senki nincs jelen, aki távol tarthatná tőlem, így felkért táncolni. Sokáig beszélgettünk utána, sétáltunk a parkban a kastély körül… Aztán meglátogattuk a régi találkahelyünket: a pavilont a labirintus közepén. Órákig beszélgettünk, nevettünk, csókolóztunk… És hát, tudod, volt még más is. – Belepirult az emlékbe. Eddig sem a Steve-vel, sem az Edward Sullivannel való együttlétük említésekor nem pirult el. 
- Ott? A pavilonban?- kérdeztem kissé ledöbbenten. Ezt azért nem feltételeztem róla. Bár eddig még csak egyszer sikerült megtalálnom azt a pavilont abban a hatalmas labirintusban, akkor is sokáig ücsörögtem ott. Hátborzongató belegondolni, hogy ott valamikor az üknagymamám és a szeretője azt csinálták…
- Igen –szégyenlősen bólintott, majd folytatta. – Edward másnap persze nem sejtett semmit erről, és nem is mondtam el neki. Összezavarodtam az érzéseimet illetően. Elvégre nem szerethet az ember egyszerre három embert. Nem egyformán. Szóval át akartam gondolni a dolgokat. Aztán ekkor Harry előállt azzal az ötlettel, hogy megszöktet engem. Csakhogy időközben Steve is hazatért, és a fülébe jutott Harry terve. Azt nem tudta, hogy megcsaltam vele. És akkor kihívta párbajra. Próbáltam őket rábeszélni külön-külön, hogy ne tegyék, de hajthatatlanok voltak és eltökéltek. Férfiakhoz méltó módon akarták lerendezni az ügyet, elfeledve az ezeréves barátságukat is. Én persze szokás szerint Edward vállán sírtam ki magam. Ő pedig olyan kedves volt és megértő, nem utolsó sorban pedig elképesztően jóképű, hogy ismét megtettük. A párbaj előtti napon azonban találkoztam Harryvel. Annyira elszánt volt, vakmerő, és biztos a sikerben. Boldog életet ígért nekünk a tengerentúlon. Azt mondta, nem érdekli, hogy Caroline nem az Ő gyermeke, ő akkor is úgy fog rá tekinteni, és a sajátjaként neveli fel. Szívesen vele töltöttem volna az éjszakát, de tudtam, hogy Steve gyanút fogna, így csupán csókkal váltunk el. Otthon Steve pontosan ugyanazt az elszántságot tükrözte, mint korábban az egykori legjobb barátja. Ő is teljességgel biztos volt a győzelmében. És ami azt illeti, ő volt az esélyesebb. Kiskorukban együtt jártak vívóleckékre, mind a hárman, és Steve kiemelkedően jó volt. Aztán Harry elutazott a tengerentúlra, ahol nem igazán fejlesztette ezt a tudományát, sokkal inkább a kézifegyvereket részesítette előnyben. Szóval egyértelmű volt, hogy ki nyer. Azonban én ezt nem akartam. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva reménykedtem benne, hogy végül Harold Donovan arat győzelmet. És ekkor értettem meg, hogy ő az, akit szeretek, kiért mindenemet odaadnám… Akkor este lettem először rosszul. A nővér eljött megnézni, mi van velem, és közölte, hogy terhes vagyok. Megijedtem. Nyomatékosan megkértem, hogy ne mondja el senkinek. Bár kissé ferde szemmel nézett rám, megértette, hogy sok múlik neki ezen, így hát hallgatott. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, a pici Harryé vagy Eddié. A szívem egyértelműen Harrynek tulajdonította. Aznap, miután a férjem elaludt felültem a lovamra, és elmentem Haroldhoz, és elmondtam neki, hogy terhes vagyok. Elképesztően örült a hírnek, és még jobban meg akarta nyerni a párbajt. Elmondta, milyen életünk lehetne, nekünk négyünknek. Annyira reménykedtem benne, hogy így lehet, hogy boldogan élhetünk mind… Aztán… aztán…- most először csuklott el a hangja. A párbaj emléke.
- Tudom, mi volt a párbaj kimenetele, nem kell elmondanod. – Letörölte a könnyeit, majd bólintott.
- Miután a párbajnak vége lett, összeomlottam. Steve pedig kérdőre vont. Arra hivatkoztam, hogy a gyerekkori legjobb barátomat ölte meg, és hogy nem volt semmi értelme, hiszen úgysem szöktem volna meg vele. Veszekedtünk. Azt állította, hogy azért védtem Harryt, mert szerettem. Jobban, mint őt. És igaza volt. De persze ezt nem mondtam el neki. Edward is mellém állt, miszerint ez a párbaj egy barátunk értelmetlen halálát okozta. Ekkor Steve kikelt magából. Egy seregnyi összeesküvés elméletet gyártott, miszerint Eddivel is viszonyom lehetett valaha, még előtte. Persze mindketten tagadtuk. Lelkileg összetörtem. A nővér figyelmeztetett, hogy ez nem tesz jót a babának, össze kell szednem magam. Rájöttem, hogy a pici az egyetlen emlékem, ami maradt Harrytől, egy pici Harry, és hogy mindenképpen megtartom, bármi legyen az ára. Tudtam, hogy ha kiderült, hogy nem Steve-től van, nem engedik megtartani, és elviszik egy Isten háta mögötti árvaházba, és sosem találom meg. Így hát egyetlen esélyem maradt…
- Lefeküdni Steve-vel, hogy eltereld a gyanút –fejeztem be a gondolatmenetét. Bólintott.
- Még sosem éreztem magam olyan elveszettnek és mocskosnak. Soha. De ez volt az ára, hogy megszülhessem a gyermekem. Nem sokkal később kiderült, hogy terhes vagyok. Csakhogy közben a nővér, aki eredetileg vizsgált elment, mivel a nővére kórházba került, így egy új bába vizsgált meg, aki megállapította mennyi idős a baba. Steve-nek nem volt nehéz összeraknia, hogy nem az övé. Elképesztően dühös lett rám, és azt akarta, hogy egyezzek bele abba, hogy nem tartom meg vagy pedig ami még rosszabb, vetessem el. De ragaszkodtam ahhoz a gyerekhez, ő pedig megvadult, elmondott minden szörnyűségnek, végül pedig elviharzott egy kocsmába. Egész éjjel sírtam. Edward persze meghallotta a hírt, és azonnal eljött hozzám megvigasztalni. Úgy gondolta, az övé a baba. Nem mondtam neki, hogy nem, elvégre én sem tudtam biztosan. Megígérte, hogy megvéd, és, hogy amint megszületik a pici, együtt elszökünk. Annyira kétségbe voltam esve, hogy rábólintottam. Ugyanakkor hiányzott Steve, hiszen őt is szerettem, és borzalmas érzés volt bántani. Hallottuk, hogy Steve hazaér, így Eddie a titkos ajtón keresztül távozott. Steve részeg volt. Még sosem láttam ilyennek. Össze-vissza beszélt, és alig bírt megállni a lábán. Bele se mertem gondolni hányszor eshetett le a lováról hazafele. Nagy nehezen, de sikerült átöltöztetnem, miközben folyamatosan valami kétfejű kecskéről beszélt, amit a fogadóban látott, de nem volt benne biztos, hogy nem egy szamár volt. Amikor sikerült ágyba dugnom, át akartam költözni éjszakára a szomszéd szobába, de megragadta a karom, és lerántott maga mellé. „Azt hittem nem akarsz látni.” „Tudnom kell.”- mondta. Még mindig emlékszem az alkohol itta leheletére, amitől felfordult a gyomrom. Arra gondoltam, hogy már a szagától valami baja lesz a babának. „Részeg vagy.”- mondtam magabiztosan, megpróbálva rávenni, hogy engedjen, de erősen szorított továbbra is. - „Engedj el, kérlek. Holnap megbeszéljük.” „De nekem most kell tudnom.”- Elképesztően makacs ember volt. –„ Kié a baba? Az biztos, hogy nem az enyém. Harryé, igaz?” Bólintottam, mire keserűen felnevetett. „Tudtam. Már gyerekkorunkban is feltűnt, mennyire összenőttetek. Hány éve tartott ez köztetek a hátam mögött?” „Ő a tengerentúlon volt, nem emlékszel? Amióta veled vagyok, nem találkoztam vele, még csak nem is beszéltünk.” „De amint betette a lábát ebbe az átkozott városba, abban a pillanatban a karjaiba vetetted magad. Őt szereted, nem engem.”- Olyan szomorúan csengett a hangja, hogy a szívem szakadt meg. „Nem.”- feleltem, de magamban utáltam magam a hazugságért, de tudtam, hogy ezt akarja hallani. „Harold Donovan csupán egy gyerekkori szerelem volt. Amikor elment még sokáig bánkódtam utána, és most, hogy visszatért, hirtelen újra fellángolt a régi szerelem. De rájöttem, hogy nem szeretem. Már nem. Csak késő volt.”- Elvigyorodott és megcsókolt. Azt hittem ezzel lerendeztük, és hogy megbocsátott. „Maradj itt velem. Kérlek.”- Már szinte könyörgő volt a hangja. Szóval befeküdtem mellé az ágyba. Magához húzott és szorosan átölelt. Percekig feküdtünk így, mielőtt újra megszólalt volna. „Felnevelem a gyerekét.”- A lélegzetem is elállt erre a kijelentésre. „A barátom volt. Ennyivel tartozom neki miután megöltem. még akkor is, ha elárult. Ahogyan te is. De szeretlek, és valaha őt is szerettem, mint barátot, kicsit talán még most is. Nem kell félned. Azt mondjuk az én gyermekem, és felnevelem, mintha tényleg az enyém lenne. mert szeretlek.”- Végig a szemembe nézett miközben beszélt, én pedig elolvadtam a szavai hallatán. El sem hittem, amit hallottam. Annyira boldog voltam, amiért felvállalja PiciHarryt. „Én is szeretlek”- mondtam neki, és akkor komolyan is gondoltam. Másnapra se változott meg a véleménye. A szörnyű másnapossága ellenére tisztában volt a tetteivel és azzal, amiket mondott, és nem visszakozott. Csakhogy ott volt még Edward és az ígérete, ami egyre kevésbé hívogatott. Rájöttem, hogy ha elszöknék bele, akkor nem tudnék megfelelő hátteret biztosítani a gyermekeimnek. Edward is elveszítené a vagyonát épp úgy, ahogy én is. Steve legalább egy biztos pont volt, és ha nem is úgy, mint Harryt, de szerettem. De még mielőtt elmondhattam volna Edwardnak, Ő elutazott egy napra, Londonba. Akkor apámnál voltam, és összevesztünk. Én pedig kilovagoltam, hogy hazamenjek. Mindig a Sötét Erdőn keresztül közlekedtem lovon, hiszen úgy gondoltam a vérebek puszta legendák, hiszen még egyel sem találkoztam. És akkor este sem. Nem. Valaki lerántott a lóról, majd egy tört szúrt a szívembe. – Érzelemmentes hangon beszélt a saját haláláról, amitől felállt a szőr a hátamon. – Szóval ennyi lenne a mi történetünk. Azt, hogy a halálom után mi történt, nem tudom. A szellemem legközelebb akkor tért vissza a halálból, a túlvilágra vezető út három napig tart, azonban én nem mentem végig. Apám visszahozott az életbe. Vérszívóként. – Ezen a ponton horkantott. Nyilván nem szerette azt az állapotot. Nem is csodálom. –Csak amikor már valóban szellemként tértem vissza, akkor tudtam követni a kislányomat, látni az életét. Megtudtam, hogy Steve a halálomat követően felakasztotta magát, Edward pedig sosem nősült meg. Carolinet saját gyerekeként szerette, a bácsikájának vallotta magát, rendszeresen meglátogatta – keserűen elmosolyodott. –Ha apám nem avatkozik közbe, nem biztos, hogy itt bolyonganék. Nem tudnék ezekről a szörnyűségekről. Nem lennél veszélyben. És Harryvel lehetnék. – Az utolsó mondatát sóvárogva mondta, az ajka megremegett. Muszáj volt megölelnem.
- Nem a te hibád – suttogtam a fülébe, miközben zokogni kezdett.
- Annyira hiányzik, Elena. Olyan rettenetesen. És még a gyermekét sem tudtam világra hozni. Meghalt, velem együtt. – Ekkor még keservesebb zokogásban tört ki.
- Nem tehetsz róla, Katherine –nyugtatgattam még nagyon sokáig, míg végül felébredtem.

Nehéz volt felfogni azt a sok információt, amit aznap éjjel megtudtam. Reggeli közben is ezen agyaltam, és később sem ment ki a fejemből. Még az órákra sem tudtam koncentrálni, egyszerűen semmi nem tudta elterelni a gondolataim. Mia és Reachel voltak olyan kedvesek és nem zaklattak, csupán körülöttem voltak, és beszélgettek. Csupán akkor kaptam fel a fejem, amikor Nate megjelent előttem, és legyezni kezdett az arcom előtt.
- Szia – mosolyogtam rá bágyadtan.
- Szia – az arcomat fürkészte összehúzott szemmel. –Jól vagy?
- Persze, csak… elgondolkoztam. Mit keresel itt? Reachel szeme majd’ kiesik, úgy csodál téged – kuncogtam. Reachel igazából minden helyes fiúra csorgatja a nyálát, nem csak Nate-re. Még a bátyámra is. Fúj.
- Hozzád jöttem. 
- Mindjárt gondoltam.
- Ne ironizálj. Tudom, hogy tudod – vigyorgott.
- Akkor miért mondod?
- Miért ne?- kérdezett vissza, és a vigyora még szélesebb lett.
- Nate, térj a tárgyra, kérlek.
- Oké, oké. Csak ezt akartam odaadni – adott át egy lezárt fehér borítékot a nevemmel.
- Mi ez?- vontam fel a szemöldököm, miközben elkezdtem kibontani.
- Nézd meg. 
- Ugye nem szerelmeslevél?- vontam fel a szemem mosolyogva.
- Nem – mosolyodott el ő is. – De ha el szeretnéd őket olvasni, a szobámban az íróasztalom felső fiókjában a történelem- és a földrajzatlasz közé préselve megtalálod őket.
- Tessék? Te komolyan írtál szerelmes levelet?- néztem rá meghökkenve.
- Én már csak az a romantikus alkat vagyok. De nem hajtok rá az öcsém nőjére.
- Már nem vagyunk együtt – világítottam rá a tényre.
- Tudom. És… bár elméletileg így a legjobb… gyakorlatilag nem – suttogta, miközben a tekintete ide-oda járt a teremben, figyelve, hogy ne halljon minket senki.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy amióta szakítottatok, mentálisa nem vagytok az igaziak. Ő a Testőr, te pedig a Kiválasztott, nem kerülgethetitek egymást. Együtt kéne edzenetek, de Damien túl makacs. Nem az én harcmodoromhoz kellene hozzászoknod, hanem az övéhez. Tökéletes szinkronra van szükségetek a túléléshez. Dolgoznotok kellene a köteléketeken. Még mindig csak Damien érzi, ha te veszélyben vagy, pedig te mondtad, hogy ennek fordítva is működnie kéne, sőt gondolatokkal is tudnotok kéne kommunikálni, ahogy az a naplóban állt. Szerintem ehhez az hiányzik, hogy egymásra hangolódjatok.
- Az is lehet, hogy a varázslat az évek során gyengült, azért nem működik úgy, ahogy kéne – érveltem, szerintem helytállóan.
- Szerintem meg nekem van igazam, és több időt kéne együtt töltenetek. Ha nem is a képességeitek kiaknázása érdekében, akkor legalább azért, hogy ne haljatok meg. Most pedig nézd meg a borítékot – utasított, kissé ingerülten. A fogai közt sziszegett beszéd közben… Tettem, amit mondott.
- Ezennel szeretettel meghívunk Damien Donovan tizennyolcadik születésnapja alkalmából megrendezésre kerülő meglepetés bulira. Helyszín: Donovan kastély. Időpont: február 19. szombat este 8 – olvastam fel hangosan. – Utóirat: ha bármi kérdésed van, keresd a szervezőket: Nathaniel és Maxwell Donovan.
- Eljössz?- nézett rám reménykedve.
- Nem tudom… Tudod, hogy állunk Damiennel. Nem hiszem, hogy örülne nekem. – Pedig szívem szerint elmentem volna. Már hónapokkal ezelőtt megvettem az ajándékát is.
- Szerintem örülne neked. És végre lenne lehetőségetek megbeszélni a történteket.
- Még gondolkozom rajta – ígértem meg miközben a táskámba süllyesztettem a meghívót. 
- Legkésőbb a holnapi edzésig kérem a választ. Tudnom kell a pontos létszámot.   
- Oké. A holnapi edzésig – bólintottam, mire intett egyet búcsúzóul, és el is ment. Ebben a pillanatban szólalt meg a csengő: kezdődik az utolsó óra.

Az esti edzés során Nate szerencsére nem hozta szóba a bulit, amiért nagyon hálás voltam. És idő közben rájöttem, hogy teljességgel igaza van. Amikor egymással harcolunk, vagy épp összefogva Tom és Michael ellen, érzem, hogy teljesen egymásra hangolódtunk, és verhetetlen párost alkotunk. Damiennel is megvan egy bizonyos összhang a harcok során, azonban közel sem akkora, mint Nate-tel. Mindenképpen beszélnem kell vele erről. Hazafelé menet is épp ezen gondolkoztam. Vacsoraidőre értem vissza a Sullivan kastélyba, az azonban üres volt. Se a nappaliban, se az étkezőben, se a konyhán, a kertben, de még a szobákban sem találtam senkit. Azonban amikor elmentem Mr. Sullvan irodája előtt, hangokat hallottam.
- Szóval hisz neked. – Felismertem a hangot: Richard Sullivan.
- Úgy tűnik. Bár szerintem még vannak kételyei…- Ez a hang egyértelműen Alexhez tartozott.
- Mire volt jó ez a magánakció? Jelentős előnyt veszítettél el ezzel, öcskös. – Nem ismertem fel azonnal ezt a hangot. Vagy Garreth vagy Logan az. Egyiküket sem hallottam túl gyakran beszélni.
- Tudom, de…
- Garrethnek igaza van –szólalt meg egy másik kevésbé ismerős hang. Szóval az előbbi Garreth volt, ő pedig minden bizonnyal Logan.
- Te persze, hogy az Ő pártját fogod –horkant fel Alex. – Szerintem azonban nem vesztettem vele semmit. Ki tudtam magam magyarázni. Csak egy kicsit szórakoztam.
- De ne a mi kárunkra szórakozgass!- förmedt rá Logan.
- Én ezt a magam örömére csinálom, drága testvérem. És Ő megbízik bennem. Ez a lényeg. Ezt akartátok, nem?
- De igen –szólalt meg Mr. Sullivan. – Azonban ügyelned kell a következményekre, Alexander. Nem engedhetsz meg magadnak hibát.
- Sosem hibázok –vágta rá nagyképűen, mire a szememet kellett forgatnom.
- Dehogynem. Túl gyorsan jár a szád, és előbb beszélsz, mielőtt cselekszel. –vetette oda Logan.
- Te csak fogd be! Nekem legalább van életem! Nem pedig holmi gyilkos kütyük feltalálásával és kísérletezgetéssel töltöm az életem.  
- Igazad van –szólalt meg Logan gúnytól csöpögő hangon. –Te iszol, szívsz és csajozol kettőnk helyett is. Egyedül a külsőd és a meggyőzőkészséged van, semmi több!
- Lehet. De ezzel még mindig többre mentünk, mint a te kis robotjaiddal, vagy bármit is fabrikálsz a szobádba bezárkózva!
- Csakhogy hosszútávon az én eszemmel és a találmányaimmal jutunk majd eredményre. A sármod múlandó, rossz híred van a nők körében, emiatt kevésbé vagy számára is megbízható, és ha egyszer kiismernek, a meggyőzőképességednek is lőttek. És akkor már nem maradt semmid, ami hasznunkra válhat a küldetés során.
- Majd még meglátjuk, ki visz minket közelebb a célhoz.
- Elég legyen már az idióta faszösszeméregető versenyetekből!- ordított rájuk Garreth, mire összerezzentem. –Nála van a napló, igaz?
- Igen.
- Akkor csak idő kérdése, mire elvezet minket a holttesthez. Ajánld fel neki, hogy segítesz a küldetésben, közben pedig szállítsd az infókat. Eddig nem mondtál semmit. Az a lány nem tud semmit az égvilágon, csupán el tudja olvasni a naplót. Szedj ki belőle valami használhatót!
- Meglesz –bólintott Alex.
- És ne szóld el magad a családunk titkáról! Megértetted?- kérdezte Richard.
- Nem kell elmondani még egyszer. Ötmilliószor hallottam már, és mindig igennel válaszoltam.
- Nagyon remélem, nem vallasz kudarcot, Alexander. –Lépések közeledtek az ajtó felé. Amilyen halkan csak tudtam felfutottam a szobámba, majd magamra zártam az ajtót.
Szóval a Sullivanek rosszfiúk, és ellenem áskálódnak. Alex átver, lehet, hogy a Mesternek dolgozik. Gyorsan ki kell találnom valamit. Nem élhetek velük egy légtérben ennek tudatában. Rá kell vennem anyát, hogy költözzünk vissza a Danken kastélyba, amilyen gyorsan csak lehet. Rá kell jönnöm a titkukra, és szólnom kell a Donovanoknak. Úgy tűnik, még Katherine sem látta ezt előre, amikor azt mondta, bízhatok Alexben.

2016. február 21.

Előzetes: Katherine nyomában - 33. fejezet

Sziasztok!

Íme a következő fejezet előzetese!

Eredetileg 2 napja terveztem hozni, ugyanis akkor egy nagyon jeles esemény volt esedékes a TSF rajongók számára, viszont sajnos nem voltam gépközelben, így ez mára maradt.

Damien Donovan február 19-én ünnepelte 20. születésnapját!
Én vele ünnepeltem, remélem utólag Ti is koccintotok a tiszteletére.:)


-         Nézd meg.
-         Ugye nem szerelmeslevél?- vontam fel a szemem mosolyogva.
-         Nem – mosolyodott el ő is. – De ha el szeretnéd őket olvasni, a szobámban az íróasztalom felső fiókjában a történelem- és a földrajzatlasz közé préselve megtalálod őket.
-         Tessék? Te komolyan írtál szerelmes levelet?- néztem rá meghökkenve.
-         Én már csak az a romantikus alkat vagyok. De nem hajtok rá az öcsém nőjére.
-         Már nem vagyunk együtt – világítottam rá a tényre.
-         Tudom. És… bár elméletileg így a legjobb… gyakorlatilag nem – suttogta, miközben a tekintete ide-oda járt a teremben, figyelve, hogy ne halljon minket senki.
-         Hogy érted?

2016. február 13.

Katherine nyomában - 32. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Immár ismét egészségesen - bár hulla fáradtan - meghoztam a következő fejezetet.
Nos, mit gondoltok Alex - Lana - Elena hármasáról?

Várom a véleményeket!:)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Bár nem szóltam Alexnek, úgy döntöttem, hogy kémkedni fogok. Talán jobb is, hogy nem tud róla, hiszen így hitelesebben adhatja magát. Csakhogy ezzel egy baj van: nem ismerem olyan jól a ház rejtett zugait, mint a sajátunknak. Éppen ezért Paulhoz, a komornyikhoz fordultam. A konyhában találtam, éppen kávét főzött. Ezen eddig nem is gondolkoztam el, de mintha egyszerre lenne komornyik és házvezetőnő is.
- Segíthetek valamiben, Elena kisasszony?- kérdezte egy pillanatra véve le a szemét a kávéscsészéről. 
- Valójában igen. – Felhagytam azzal, hogy felhívjam a figyelmét arra az apróságra, hogy én nem vagyok kisasszony. És hogy ez már nem a tizenkilencedik század. – Maga jól ismeri ezt a házat, igaz?
- Minden egyes szegletét –mosolygott büszkén.
- Azt vettem észre, hogy hasonló felépítésű, mint a Danken kastély. Ez azt jelenti, hogy akkor itt is vannak kisebb folyosók, amiket a személyzet használ, igaz?- kérdeztem, mire résnyire összehúzta a szemét.
- Igen –válaszolta megfontoltan. –Ez igaz. De ha szabad tudnom, miért érdeklődik ez iránt?
- Egy kutatást végzek szociológia órára –mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Létezik egyáltalán ilyen tantárgy? 
- Szociológia?- kérdezett vissza összeráncolt szemöldökkel. – Furcsa dolgokat tanítanak ma az iskolákban – nyugtázta, majd intett, hogy kövessem.  Kicsit elmozdított jobbra egy festményt az étkező falán, mire kinyílt egy ajtó a falban. –Itt a zseblámpa, odabent sötét van. Csak óvatosan, kisasszony – nyomta a kezembe a tárgyat, mire bólintottam, majd behúzta mögöttem az ajtót.
Bekapcsoltam a zseblámpát, mire elém tárult egy titkos átjáró. Innen a ház bármely pontjára el lehet jutni. Meglátszik, hogy régi, és nem sokan használják, talán egyedül Paul. Nem túl poros, azonban minden sarokban, lécek között pókhálók csillognak a lámpafényben. A faléceket nem ártana kicserélni, néhány már elég korhadt. Ahogy elindultam befelé, megpillantottam egy lécre szegezett sárgás árnyalatú papírt. Ahogy közelebbről is szemügyre vettem, rájöttem, hogy ez a Sullivan kastély átjárókkal bővített térképe. Egy aprócska elhalványult X jelezte a jelenlegi pozíciómat, így elindultam egyenesen, amerre a nappali található. Szorosan a fal mellett mentem, hogy meghalljam a legapróbb neszt is. Női nevetést hallottam. Ez biztosan Lana lesz. Erősen koncentráltam az előttem lévő falra, majd hirtelen a látásom elhomályosult. Mikor ismét kiélesedett, már olyan volt, mintha én is ott lennék velük a szobában. Tökéletesen láttam és hallottam mindent.
- És leöntött sósavval?- kérdezte Lana vihogva.
- Le. De szerencsére csak a pólómnak lett annyi – nevetett Alex is.
- Akkor még könnyen megúsztad.
- Nos, nem annyira. A pasija épp akkor érkezett meg, amikor levettem a pólót. Persze beverte a képem – nevetett fel az emléken. Vagyis, gondolom, az lehet.
- Érdekes történeteid vannak – jegyezte meg Lana, miközben egy újabb pohár bort töltött mindkettejüknek. 
- És veled mi a helyzet? Biztosan vannak hasonló sztorijaid – nézett rá Alex, majd belekortyolt a vörös italba.  Amint Lana nem figyelt, a felét ráöntötte a szobanövényre mellette. Hm. Okos.
- Áh – sóhajtott elmélázva, miközben egy göndör szőke tincsét csavargatta. Csak most láttam, mennyire kiöltözött. Egy fekete egyrészes miniszoknyás ruhát viselt, piros magas sarkút, hozzá illő rubinköves nyakéket és az elmaradhatatlan vörös rúzsát. Mondhatni összeöltöztek Alexszel. A tökéletes pár! –Az én tinédzserkorom koránt sem volt ilyen izgalmas.
- Viszont a munkád annak tűnik – jegyezte meg Alex.
- Igen, az valóban izgalmas – mosolyodott el a szőkeség, majd beleharapott az alsó ajkába. Alex nyelt egyet.
- Mesélj róla – hajolt kicsit előbbre, majd belekortyolt az italába.
És Lana persze mesélt. Nem mondom, hogy nem volt érdekes, csupán nem érdekelt. Lekuporodtam a poros fölre, a térdemet felhúztam, úgy hallgattam. Idő közben megitták az üveg bort, és egy fél tequilát. Persze Alex odafigyelt arra, hogy ne legyen részeg, minden pohár fele szerencsétlen szobanövényen landolt. Vagy teljesen tönkre megy, vagy pedig egy alkoholra éhes mutáns fikusz lesz belőle az este végére.
- Jut eszembe, elhoztam a naplót – nyúlt a nő a táskájához, amiből előrántotta azt, ami nekem kell.
- Hát nem felejtetted el – villantott Alex egy ezer wattos mosolyt.
- Persze, hogy nem – mosolygott vissza rá. Csak nekem tűnt ez a mosoly sunyinak? –Szóval? Kíváncsi vagy?
- Ez kérdés?
- Sejtettem – felelte, majd elővett egy kis fekete távirányítót is.
- Az micsoda?- vonta fel Alex a szemöldökét a készüléket nézve.
- Megkaphatod a naplót – közölte Lana szemrebbenés nélkül, mire nekem fennakadt a szemöldököm.
- És mi ebben a trükk?- kérdezte Alex mindet tudó mosollyal, majd lehúzta a maradék tequiláját.
- Nincs trükk. Egy hétig megkapod – felelte a nő, majd elrakta a távirányítót.
- És mi volt az a bigyó?- mutatott a táskára.
- Kikapcsoltam a kamerákat – közölte rezzenéstelen, érzelemmentes arccal, miközben újratöltötte a poharakat. 
- Mégis miért?- kérdezte Alex, majd egy húzásra elfogyasztotta az alkoholt, és mivel az üvegből elfogyott, hozott maguknak egy üveg vodkát. Ahogy látom, Lanának már kissé megártott az alkohol, Alex viszont korántsem ivott olyan sokat. Bár a szeme kissé csillog, nem ártott meg neki. Vagy csak jól tartja a látszatot.
- Nos, nem lenne jó, ha lenne bizonyíték arról, hogy nálad van – simította meg a karját, miközben beharapta az ajkát. Egyértelműen flörtöl. – Olyan helyen olvasd, ahol nincsenek kamerák, és rejtsd el. És még valami. Ne mutasd meg senkinek. Még Elenának se. Főleg Elenának ne. 
- Miért ne?
- Mint már mondtam, nem szeretném, ha ez kiderülne – mondta, majd megitta a pohara tartalmát akkora kortyokban, hogy közben vékony csíkban folyt le a nyakán.
- Nem kell aggódni. Nem mutatom meg senkinek – biztosította Alex. 
- Reménykedtem benne –súgta a fülébe, viszont nem csúszott hátrébb. Alex kérdőn ránézett, mire a nő elmosolyodott, majd megcsókolta. Pfúj. Alex persze nem habozott, azonnal visszacsókolt, és magához szorította. 
- Mi lenne, ha ezt máshol folytatnánk?- szakította meg Alex a heves csókcsatát, amit öröm volt nézni. Remélem, érzékelhető az irónia.
- Azt hittem már sosem kérdezed meg –vigyorodott el, majd a táskáját felkapva követte a fiút. Én pedig őket. Normális esetben ezt nem tettem volna meg, azonban Alex magával vitte a naplót. Nekem pedig tudnom kell, hová rejti. Nem bízom meg benne eléggé ahhoz, hogy ráhagyjam. De persze, amint elfajulnak a dolgok a falon túl, elmegyek. Akár tudom hol a napló, akár nem. Nem vagyok kíváncsi semmiféle pedofil pornó jelenetre.
A titkos alagúton egy ajtó választott el az emeletre vezető lépcsősortól. Mikor kinyitottam, megtorpantam. Meg kell, hogy mondjam, nem tűnt túl biztonságosnak. Mikor ráléptem az első lépcsőfokra, nyekeregni kezdett. Kicsit megnyomkodtam a talpammal, de halk nyöszörgésen kívül más nem történt. Óvatosan, puha léptekkel araszoltam felfelé. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a levegőt, amíg megkönnyebbülten ki nem fújtam azt, hálát adva, hogy nem szakadt be alattam ez a fatákolmány. A felső szint, még rosszabb állapotban volt, mint az alsó. Mindenütt pókhálók, a léceken vastag réteg port pihent, ki tudja hány éve. Egy-egy léc megnyikordult a súlyom alatt, néha halálfélelmem volt. A kiélesedett látásomat használva kerestem meg a nekem kellő szoba mögötti alagútrészt. Ahol Alex szobája van, néhány további lépcsőfok vezetett fel, és egy ajtóval találtam szembe magam. Kissé furcsálltam, mivel eddig nem találkoztam hasonlóval egyik helyiségnél sem. Az ajtó mögött egy még sokkal elhanyagoltabb, dohosabb részen találtam magam. A pizsifelsőm ujját az orrom elé tartva lélegeztem.
Alex és Lana konkrétan lenyomták a nyelvüket a másik torkán, úgy estek be a szobába. Alex inge időközben lekerült róla, és a padlón landolt. A falnak nyomta Lanát, miközben a nyakát csókolgatta, talán harapdálta is, amit a nő nyögésekkel díjazott. Felfordul a gyomrom. Persze a naplót továbbra is a kezében szorongatta. Miért nem teszed már le, hogy messek innen?!
Míg én a naplóra koncentráltam Alex nadrágja is lekerült, sőt, még Lana ruhája is, így fehérneműben álltak előttem, és a nő keze már a fekete boxer alatt járt. 
- Na, jó, én erre nem vagyok kíváncsi – dörmögtem magam elé, majd indultam volna kifelé, ám az ajtó nem akart kinyílni. Hiába rángattam egyre kétségbeesettebben, egyszerűen nem ment. Végül már ütlegeltem dühömben. És ami a legrosszabb, ha akartam volna se tudtam volna kikapcsolni az érzékszerveim, ugyanis nem tudtam semmi másra koncentrálni.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a szobában történteket, miközben a kijutáson agyaltam, azonban semmi ötletem nem volt. Az egyetlen út, ami még szóba jöhet, az a szívtipró szobáján keresztül vezetett. Azonban most nem ronthatok be oda. Főleg nem innen. Ki kell várnom, míg… míg végeznek a dolgukkal. Blah.
Még mindig nem került le több ruha-hála a jó égnek!-, azonban Lana már az ágyon fekvő Alexen ült lovagló ülésben, és a mellkasát csókolgatta, majd haladt lefelé. Ez enyhén szólva is undorító. Hiszen ez a nő jóval idősebb. Oké, azt nem vitatom, hogy jól néz ki, mert ez tény, na de akkor is! Persze mind a két fél eléggé erkölcstelen, így ezen már meg sem lepődöm. Lekuporodtam a falnak háttal, hogy legalább ne lássam az akciót. A hangok azonban még a fülem befogásával sem szűntek meg. Hümmögések és nyögések sorozata ütötte meg a fülem, azonban ezek főleg Lana száját hagyták el. Aztán olyasmi történt, amire bár nem számítottam, örültem neki.
- Várj!- nyögött fel Alex. Ennek még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Gondoltam biztosan gumit keres a fiókban.
- Mi a baj?- kérdezte Lana vinnyogva. Hallhatóan be volt rúgva.
- Ezt talán nem kéne. – Ez a rész lepett meg. Félve ugyan, de visszafordultam a fal felé. Minden ugyan olyan volt, mint amikor legutoljára láttam, azt az apróságot leszámítva, hogy Lanán nem volt melltartó, és a hüvelykujja be volt akasztva partnere alsójába.
- Miért nem?- kérdezte ezúttal meglepetten.
- Mert mindketten be vagyunk állva. És nem fogom kihasználni a helyzetet – közölte Alex, majd eltolta magától a lányt és az ágy mellől előkotorta a fekete csipkés melltartót.
- Alexander – kezdte Lana közelebb hajolva a fiúhoz. – Szerinted tényleg azért kértelek, hogy iszogassunk, hogy aztán ne történjen semmi?
- Ó, értem –nevetett fel „Alexander”. –Szóval itt te vagy az, aki ki akarja használni a helyzetet.
- Szerintem egyikünknek sincs ellenére ez a bizonyos helyzet – suttogta, majd belenyalt a fülébe. 
- Ebben tévedsz –tolta el Alex, majd felállt az ágyról és magára kapta a farmert, majd az inget is. – Öltözz fel, kérlek.
- Most meg mi a fene bajod van?!- csattant fel Lana, miközben engedelmeskedett.
- Semmi. 
- Hiszen az előbb még te is akartad. 
- Csak azért, mert illuminált állapotomban azt hittem, mással vagyok –közölte a szemébe nézve, ami Lanát pofonként érte. 
- Mással? – kérdezte halk, nyugodt, szinte már ijesztő hangon. Bomba fog robbanni. – Lehet egy tippem?- kérdezte egy fokkal hisztérikusabban.
- Kérlek, most menj el, mielőtt felvered a házat – intett Alex az ajtó felé.
- Elena miatt van, igaz?- kérdezte, én pedig ledöbbentem.
- Menj! El! - kérte ismét, minden szót külön hangsúlyozva.
- Persze, hogy miatta van! - kiáltott fel csapkodva. Meghökkentően gyerekes. 
- Lana, kérlek! –szólt Alex fáradtan. 
- Legyen, elmegyek. De még számolunk, Alexander Sullivan. Engem senki nem utasíthat vissza – közölte fenyegetően Alex képébe meredve, majd kiviharzott az ajtón, becsapva maga mögött azt. A szoba tulajdonosa sóhajtott egy nagyot, majd a fürdőszobába ment.
Mikor már egy perce csobogott a víz, végre kimerészkedtem. Egyelőre hagyom a naplót a földön, ahová ejtette. Meglátom odaadja-e vagy sem. Ha nem, akkor biztosan tudni fogom, hogy nem bízhatok meg benne.
Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam átsurrantam a saját szobámba. Ahogy megálltam a tükör előtt és végignéztem magamon, egy fintorral nyugtáztam, hogy úgy néztem ki, mint aki egy dohos pincében porosodott évekig. Előkotortam a szekrényből egy másik pizsamát, majd a koszosat a szennyesbe hajítva beálltam a frissítő zuhany alá. Közben persze rengeteg dolgon elgondolkoztam. Már ki tudja hány hónap telt el a napló megtalálása óta, de még mindig nem jutottunk előbbre a nyommal. Mintha megállt volna az idő. másrészről pedig annyi minden zajlik körülöttem, hogy alig bírom követni, mintha apró homokszemekként pergett volna ki az idő az ujjaim között. Furcsa ez a kettősség. Aztán a gondolataim továbbkalandoztak magamra. Tagadhatatlanul megváltoztam az utóbbi időben. Észrevettem, hogy egyre komolyabb vagyok, egyre kevesebbet mosolygok. Régen én voltam a „vagány, laza, fel a világ ellen, csupa vigyor” lány, most pedig néha már depresszió közeli állapotba kerülök. Ez nem jó. Ez nagyon nem jó. Eddig Damien tartotta bennem a lelket, de Ő is elfordult tőlem, ráadásul egy akkora hülyeség miatt, hogy már nem is emlékszem rá! Ahogy rá gondolok, összeszorul a szívem. Vissza akarom kapni.
Ugyanakkor itt van Alex. Egyre inkább úgy érzem, hogy megbízhatok benne. Persze még közel sem annyira, mint a Donovanokban, de határozottan jobban viszonyulok hozzá, mint amikor idejöttünk. Aztán persze ott van, ami az imént történt Lanával. Nem tudta, hogy ott vagyok. Akkor miért nem használta ki az alkalmat? Hiszen Lana totál be volt indulva rá, és normális esetben nem utasította volna vissza. Akkor miért tette mégis? Tényleg azt hitte, hogy mással van? Mégis kivel? Bár ez a kifogás nekem erősen sántít, mégsem tudok előhozakodni egyetlen logikus érvvel sem, hogy miért utasította vissza.
Egy laza kontyban és a szürke Mickey egér mintás felsőmben és a lila mackónadrágomban sétáltam ki a szobámba. 
- Jó estét, Mickey egér –köszöntött Alex egy szürke boxerben ücsörögve az ágyamon.
- Igazán felvehettél volna valamit, ha már úgy döntöttél meglátogatsz az éjszaka közepén – közöltem vele karba tett kézzel. Úgy kell tennem, mint aki semmit se tud az este történtekről.
- Itt van, amit kértél – nyújtotta felém a naplót, mire meglepett boldogságot színleltem.
- Sikerült megszerezni?- kérdeztem vigyorogva, miközben el akartam venni, Ő azonban elrántotta. –Hé!
- Nem szoktam viszonzatlan szívességeket tenni –közölte, mire felvont szemöldökkel, értetlenül néztem rá. Rosszat sejtek. Nagyon rosszat.
- Mit akarsz tőlem, Alex? – A kérdésemre sunyi félmosoly kíséretében lépett közelebb hozzám, majd nekinyomott a falnak. Nyeltem egyet. Úgy tudtam, hogy ez nem jelent jót!
- Tudod, Cukorfalat…- húzta végig az ujját a nyakamon elgondolkozva, amitől libabőrös lettem. Nem tetszik ez nekem. – Lanával kissé elfajultak a dolgok odaát, de valami csoda folytán sikerült visszafognom magam. 
- Mire gondolsz?
- Arra gondolok, hogy a szőke cicababa sok mindent megadott volna nekem – nézett a szemembe. – De én mégis visszautasítottam. Miattad.
- És hogy jövök én a képbe?
- Úgy, hogy nekem végig te jártál a fejemben, Cukorfalat –nézett rám alkoholtól csillogó szemekkel. Bár nem ivott annyit, mint Lana, mégis érezni lehetett a leheletén a rengeteg piát. 
- Még most sem értem miért kell engem a falnak préselni –néztem rá, mire csak még jobban a falnak szorított. Közben pedig olyat éreztem az ágyéka táján, amit nem kellett volna, és ami egyértelművé tette a szándékait. 
- Megmondom, mit kérek a naplóért cserébe. Tölts el velem egy éjszakát.