2017. június 30.

Végzet - 28. fejezet

- Elena Tisdale és az Őrző Ötök – vigyorgott Davin. Mögötte jobbról egy véreb állt, mellette pedig vagy tíz ember védte. – Jaj, bocsánat! Csak Őrző Négyek. Bár ez korántsem hangzik olyan jól, nem gondoljátok?
- Te mocskos… - kezdte Damien megindulva felé, ám Tom még időben visszarántotta. Mindenesetre ez a mozdulat arra tökéletes volt, hogy lássuk, a Mester testőrei valamennyien kardot és/vagy tőrt viseltek az övükön, ahogy afelé nyúltak a fenyegetésre. 
- Ugyan, drága Testőrkém! – Nem akart leolvadni az arcáról az az arrogáns, felsőbbrendű vigyor. Vörös haján a fáklyák fénye különös táncot járt. Olyan volt, mintha egy tűzcsóva táncolna a fején. Élénk színű haja szöges ellentétben állt fekete szemével és sápadt bőrével, amin elvétve akadt néhány jól látható szeplő. – Játsszunk egy kicsit! Úgyis nemsokára vége ennek az egész cirkusznak.
- Minél előbb, annál jobb – morogta Michael.
- Oh, úgy lesz – emelte rá sötét tekintetét. A mosoly eltűnt az arcáról. – Csak előbb szeretnék szórakozni egy kicsit.
Az emberei összezártak előtte, a véreb morogni kezdett. Az előttünk álló maszkos alakok előhúzták fegyvereiket, készen állva a harcra. Nem tehettünk mást, mi is hasonlóképp cselekedtünk. Biztosan tartottam a fegyvert, és pontosan tudtam, mit kell vele tennem. Csakhogy több mint kétszeres túlerővel szemben ez nem ment ilyen egyszerűen. Különösen akkor, ha az állat is támadásba lendül, ugyanis akkor Damien teljesen le lesz vele foglalva. Még az első nagy küldetésünk alkalmával derült ki, hogy képes irányítani, vagy legalábbis kontroll alatt tartani ezeket a különös lényeket. Amíg a szemükbe néz, addig nem támadnak, csak meredten bámulnak vissza rá. Még csak hangot sem hallatnak. Erre egyikünk sem volt képes. Csakhogy így valakinek tartania kell Damien hátát, illetve valahogy ki kellett iktatni az állatot. Szóval jobb esetben hárman, rosszabb esetben ketten kényszerülünk szembenézni a fegyveresekkel. Nos, igen, a számok határozottan nem nekünk kedveznek. 
- Még van lehetőségetek visszavonulni – szólt Davin hangja a takarásból. 
- Arról ne is álmodj, te kis kerti törpe! – vetette oda Michael.
- Hát jó – felelte könnyedén. – Kapjátok el őket! A lány és a Testőr élve kell. A többivel azt tesztek, amit akartok! – adta ki a parancsot, mire egy emberként indultak meg felénk.
Ha féltem is, nem volt időm érzékelni. Nem volt idő gondolkodni. Cselekedni kellett.
Mintha beosztották volna – ketten-ketten támadtak mindenkire. Az első, aki elért hozzám magas volt, széles vállakkal. Egy vékony tőrt tartott csak magánál, elvégre nem ölhet meg. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg sem sebezhet. Megpróbált megragadni, mire a tőrömet felé lendítettem. Időben elrántotta a kezét, ám a következő csapásomat nem sikerült kivédenie. Mély vágást ejtettem az alkarján, mire ő felordított. A vér máris elkezdett lecsorogni a karján. Valószínűleg átvágtam egy vénát. Ekkor azonban a másik félretolta – valamivel alacsonyabb volt, és kevésbé hasonlított egy szekrényre, viszont sokkal harciasabbnak tűnt. Eltökélten emelte a magasba a tőrét, hogy azzal csapjon le rám.
- A Mester élve akar, nem emlékszik? – kérdeztem, amikor felfedeztem, mire készül. Válasz nélkül lendítette a kezét. Sikerült kivédenem, ám az ereje elsöprő volt. Ha ez eltalált volna, biztos, hogy komoly kárt tett volna bennem. 
- Az nem jelenti azt, hogy nem szabhatlak át egy kicsit – hörögte, majd ismét lecsapni készült. Kifordultam a csapása elől, azonban az éles fájdalom az oldalamban azt jelezte, hogy így is sikerült elérnie. Nem tűnt túl mélynek, épphogy elért, viszont a bőrömet hosszan felsértette. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy támadjak, ám könnyűszerrel kivédte. Ekkor az övembe rejtett hosszabb tőrért nyúltam, ezúttal két fegyverrel indulva ellene. Mindkettővel támadtam, ám ő csak az egyiket tudta kivédeni, így a balomban lévő penge mélyen a húsába vájt. Felordított. Ekkor fedeztem fel, mekkora felelőtlenség volt részemről a két fegyver: bár megsebeztem, egy kézzel nem tudtam kellő erőt kifejteni, hogy visszatartsam, így egy újabb vágást ejtett rajtam, vészesen közel az előzőhöz. Ezúttal mélyebb volt. Ahogy odanyúltam, a kezemet vörösre festette a vérem. Újra támadott, ám sikerült lehajolnom, majd a tőrömet felfelé a bordái közé csúsztattam. Nem volt időm kihúzni, ugyanis a férfi holtan esett előre. Épphogy sikerült kitérnem élettelen teste elől. Megpillantottam a férfit, aki először támadt rám: a falnak dőlve ült, felületesen lélegzett, egyre sűrűsödött a vértócsa körülötte, az arcából kezdett kifutni a szín. Tényleg egy nagyon fontos eret találtam el. 
- Ölj meg! – hörögte. – Ha nem te teszed meg, akkor a Mester fogja. Kérlek! – könyörgött. Pár másodpercig tétováztam, majd a tegezemért nyúltam. Ráfüggesztettem egy nyílvesszőt és lőttem. Egyenesen a szívébe fúródott.
Ahogy körbenéztem, azt vettem észre, hogy Davin eltűnt, a Mester emberei pedig egyre fogyatkoztak. A véreb eddig meg sem moccant. Összeakadt a tekintetünk, mire morogni kezdett, majd tett felém néhány fenyegető lépést.
- Damien! – kiáltotta valaki, mire az említett néhány szívdobbanásnyi időn belül köztem és az állat közt termett. A különös lény azonnal lenyugodott, fejét kissé oldalra döntve bámult a fiú szemébe. 
- Vigyázzatok! – kiáltotta valaki, mire megfordultam. Ketten indultak felénk. Az egyiküket sikerült eltalálnom a nyilammal, azonban a következőt nem tudtam felhúzni, túl gyorsan elért hozzánk. Nekem kellett megvédenem Damient, miközben ő engem védett. Előrántottam egy dobócsillagot, ám az célt tévesztett. Vagyis nem egészen, ugyanis a Tommal viaskodó egyik maszkos alak hátába fúródott, ám rajtunk ez most nem segített. Fém csattant fémen, ahogy a késével nekem rontott. Egymásnak feszültünk, ám ő bizonyult erősebbnek. Az éles pengék vészesen közeledtek a torkomhoz. Ekkor felrántottam a térdem, ami erőteljesen az ágyékába nyomódott. A pengéje lecsúszott az enyémről, nyögve markolta az érzékeny területet. Ekkor megjelent Michael, és befejezte, amit elkezdtem: gond nélkül belémélyesztette kardját. Egy biccentéssel köszöntem meg neki.
Mindenki lihegve gyűlt körénk Damiennel. A Mester emberei egytől egyig holtan feküdtek a földön.
- Miért van olyan érzésem, hogy nem ezek voltak a legerősebb emberei? – kérdezte Max.
- Srácok, most inkább ezzel a csúnyasággal kellene foglalkoznotok – szólalt meg Damien, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el a lénytől.
- Mit tegyünk vele? – kérdezte Tom tanácstalanul. 
- Próbálkozzunk nyíllal – javasolta Max, majd megfeszítette az íját, és lőtt. Bár eltalálta az állatot, az továbbra is ugyanúgy meredt Damienre. – Oké, B terv?
- Nem volt valami erről a Mester jegyzeteiben? – fordultam Tomhoz, aki elgondolkodva méregette a vérebet. 
- Mintha lett volna szó valamiféle tökéletesítésről, amit Logan Sullivan hajtott végre a tenyésztés során – felelte aztán. – Elérte, hogy csupán egyetlen ember ölhesse meg őket. A mesterük.
- Szóval egyedül Davin képes megfékezni őket? – nyögött fel Max. Ez határozottan nem jelentett jót. 
- Max, add ide az íjadat. És egy nyilat – nyújtotta hátra a kezét Damien.
- Minek? – kérdezte Max, bár közben tette, amit kért.
- Talán beválhat – szólt Tom, mint aki érti, mire készül a fivére. Mi többiek csak vártunk. Damien oda sem nézve illesztette fel a nyilat, majd egyenesen az állat szeme közé célzott vele. Vett egy nagy levegőt, majd elengedte. Hihetetlen erővel csapódott a mutáns koponyájába, mire annak szemei fennakadtak, majd egy földrengés erejével a földre zuhant. Ekkor értettem meg: Damien volt az állat mestere azzal, ahogy képes volt kontrollálni. Ez azonban azt is jelenti, hogy csakis ő képes végezni ezekkel a bestiákkal. 
- Hova tűnt Davin? – kérdeztem. Mindenki körbeforgatta a fejét, ám sehol sem láttuk.
- Valószínűleg még a harc kezdete előtt lelépett – vont vállat Michael.
- A kérdés csak az, hogy hova tűnt – sóhajtottam. – Biztos vagyok benne, hogy a tőrért ment. Nem kockáztatja, hogy ha esetleg sikeresen kiiktatjuk az embereit, akkor megszerezzük a fegyvert is. Nem ostoba. Akárhol is van most, biztosan nála van. 
- Kétlem, hogy ott távozott, ahol, mi bejöttünk, ugyanis teljesen elzártuk az utat. A parancs kiadását követően kellett elhagynia a barlangot, valószínűleg hátrafelé – mutatott Damien a barlang túloldala felé.
- Semmiféle ajtószerűséget nem látok – hunyorgott Max.
- Pont ez a lényeg. Sehol sem látsz itt semmiféle ajtót, csak azt, ahol még akkor jutottunk be, amikor Katherine Danken testét kerestük – magyarázta Tom. – Annak sincs semmi jele, ahol az imént jutottunk be. 
- Akkor keressük meg azt a titkos ajtót! – indult el Max a barlang azon részére, ahol sejtésünk szerint Davin megszökhetett, mi pedig követtük.
Négyzetcentiméterenként kutattuk át a falat a titkos ajtót keresve. Természetesen sikertelenül. Mert miért menne valami simán, nem igaz?
Alig kezdtük el a tapogatást, ahogy felnyúltam, hirtelen fájdalom hasított az oldalamba. Felszisszentem és összerándultam, mire Damien azonnal mellém lépett.
- Mi történt? Megsérültél? – nézett rám aggódón, egy hajtincsemet a fülem mögé simította. Az ujjával közben végigsimított az arcomon, bár nem tudtam, véletlenül vagy szándékosan.  
- Csak egy kis karcolás – húzódtam el. A tekintete elsötétült, az arcomat fürkészte.
- Hadd nézzem meg azt a karcolást! – felelte, mire felhúztam a pulcsimat és a pólómat ott, ahol a maszkos alak megvágott. Felszisszentem, ahogy a ruhám anyaga súrolta a sérülést. Damien leguggolt, hogy jobban láthassa. Abból, ahogy élesen beszívta a levegőt, nem sok jóra számítottam. 
- Nem túl mély, de elfertőződhet – állt fel, majd előhúzott egy ruhaanyagot a farzsebéből, és nekiállt bekötni a sebet. – Valószínűleg így is bejutottak már bizonyos baktériumok és fertőzésnek indul. Amint kijutunk innen, rendesen el kell látni. De ideiglenesen ez is megteszi.
- Köszönöm – hálálkodtam. Még egyszer átnézte a kötést, majd mikor elég jónak ítélte, visszaengedte a ruhámat. A bőrünk ismét összeért, és egyre nehezebb elhinnem, hogy ez puszta véletlen.
- Azért, ha lehet, többet ne szedj össze – mosolygott rám.
- Nem ígérek semmit. – Ezzel visszafordultam a falhoz. A fájdalom nem múlt el, így inkább nem nyúlkáltam felfelé.
A fal lenti részeivel próbálkoztam inkább, ám ekkor valaki megjelent mögöttem, és azokon a pontokon kutat, amiket én nem érek el. Mikor hátranéztem, Damient pillantottam meg. 
- Nem tudnál kicsit odébb menni? – mordultam fel.
- Mindent át kell kutatnunk. És láthatóan nem bírsz egyedül ezzel a szakasszal. Inkább meg kellene köszönnöd, hogy segítek.
- Miért érzem azt, hogy a nagy segítőkészségedet hátsó szándék vezérli? – kérdeztem miközben felegyenesedtem. A szemembe nézett, majd egy féloldalas mosoly kíséretében így felelt:
- Azért, mert túl jól ismersz. – Felvontam a szemöldököm, mire a mosolya kiszélesedett. – Kutassunk tovább!
- Előbb beszélnünk kell – jelentettem ki.
- Elena, ez most fontos – mutatott a falra.
- Ahogy ez is – feleltem ellentmondást nem tűrve, majd kicsit odébb rángattam. – Mi itt keresünk, Max, nézd át a középső részt! – szóltam oda a fiúknak, mire bólintottak, majd tették a dolgukat. Ha elég halkan beszélünk, nem hallanak minket. 
- Szóval? – vonta fel a szemöldökét, majd elkezdte a falat tapogatni. 
- Mi ez az egész, Damien? – kérdeztem suttogva.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz – suttogta vissza.
- Miért lettél hirtelen ilyen segítőkész? Miért akarsz hirtelen minden ok nélkül a közelemben lenni? Hiszen nem is olyan régen még arra sem voltál képes, hogy egy levegőt szívj velem. 
- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem egészen így van – mormogott.
- Akkor mégis hogy van? – horkantam fel.
- Az a dolgom, hogy megvédjelek – hajolt egészen közel. A lehelete csiklandozta az arcomat. – Akár az életem árán is. 
- Ez nem válasz a kérdésemre.
- Talán nem – fordította felém az arcát, míg én továbbra is csak a falat néztem, a kezemet ugyanarra a pontra tapasztva. Az ajka a fülemet súrolta miközben beszélt. – Viszont biztos vagyok benne, hogy magad is tudod a választ. – Nehezen vettem rá magam, hogy felé forduljak. Fél centi, és akár meg is csókolhatnánk egymást. Elkövettem azt a hibát, hogy az ajkaira pillantottam. Azok elnyíltak, én pedig rögvest visszavezettem a tekintetem a szeméhez. Olyan érzelmeket és vágyakat fedeztem fel bennük, amikről azt hittem, rég elvesztek. Régen bármit megadtam volna, hogy újra ilyennek lássam. Régen. Csakhogy azóta jött Nate, és mindent megváltoztatott. És most halott. Vele együtt pedig a szívem is. Épp ezért gyűlöltem, hogy most így néz rám. Elkésett. Már rég elkésett. Legalábbis ezt igyekeztem elhitetni magammal. Nagyjából sikerült is. 
- Te is tudod, hogy ez már lehetetlen – suttogtam.
- Te is tudod, hogy nem az – lehelte. A keze lecsúszott a falon, majd végigvezette a karomon, a vállamon, fel a nyakamon, majd megpihent az arcomon. Bár a bőre érdes volt, az érintése mégis lágy. Libabőrös lettem. Biztos csak a hideg. 
- Nate… - A név hallatán Damien ajka vékony vonallá préselődött, szemébe pedig végtelen szomorúság költözött. 
- Hallottam, amikor anya azt mondta, hogy a szerelmetek igaz volt – kezdte miközben az arcomat cirógatta. – Azt gondolja, hogy a kettőnk kapcsolata átok volt. De én akkor sem így gondolom. Még akkor sem, ha ez az egész úgy tűnik. Talán tényleg igaz szerelem volt a tiétek. De egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a miénk ne lett volna az. Ne lenne az.  – A válaszadástól Max hangja mentett meg.
- Megvan az átjáró! – kiáltotta. Szó nélkül elléptem Damien mellől, aki szintén némán követett. Örülök az időzítésnek, mert fogalmam sem volt, merre haladt volna ez a beszélgetés.   
Elindultunk a folyosón, lélekben felkészülve a legrosszabbra. Ahogy a végére értünk, egy újabb barlangban találtuk magunkat. Ez sokkal kisebb volt, mint az előző, és sokkal hűvösebb is. És ismét nem voltunk egyedül.
- Ahogy sejtettem. Sikerült eljutnotok idáig. – Davin egy falnak támaszkodva állt, épp a körmét piszkálgatta, mint aki nagyon unatkozik.
- Add fel, Davin! Nem győzhetsz – lépett előre Damien.
- Ugyan már, Donovan. – Hanyagul ellökte magát a faltól, majd közelebb lépett. – Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – felnevetett. – Tudjátok, bár okosnak hiszitek magatokat, mégis hihetetlenül ostobák vagytok!
- Mit akarsz ezzel mondani? – húztam össze a szemem.
- Csupán annyit, hogy nem veszitek észre, amikor minden ott van az orrotok előtt – felelte sejtelmesen. Mivel senki nem mondott semmit, így egy sóhaj után folytatta. – Ismered a mondást: Tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb.
- Bökd már ki végre, te szarházi! – förmedt rá Michael.
- Azt nyilván tudjátok, hogy nem én irányítom ezt az egészet. Én, és a Nagy Mester úgy gondoljuk, ideje megtudnotok, kivel is álltok szemben – mosolyodott el. Oldalra lépett, mire az árnyékból kilépett egy maszkos alak. – Hölgyeim, bemutatom a Nagy Mestert.
Mikor kilépett a fáklya fényébe, lehúzta a fejéről az anyagot, majd a padlóra dobta. A lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam. Nem. Nem, nem, nem, nem! Ez lehetetlen! Könnyek gyűltek a szemembe.
- Elena – mosolygott rám olyan kedvesen, ahogy mindig is szokott. – Fiúk.
- Lehetetlen – suttogtam hangosan.
- Egyáltalán nem az – felelte. – Bár azt elhiszem, hogy soha nem fordult meg a fejedben, hogy én állhatok az egész mögött. Ahhoz túlságosan is szerettél, nem igaz?
- Miért? – Már nem fogtam vissza a könnyeimet. Nem volt értelme. Ennél nagyobb árulást aligha tudtam volna elképzelni. – Miért, Arthur? 
- Mindenre választ kapsz. Majd a kisunokám segít elmagyarázni – nézett a szüntelenül vigyorgó Davinre.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Arthur O’Dannel a Nagy Mester.

Davin pedig az unokája.

2017. június 14.

Végzet - 27. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Amikor végre sikerült felnéznem ma a Bloggerre, hogy kitegyem az új részt, egyszerűen sokkot kaptam. Tényleg nem posztoltam egy teljes hónapja? Hogyan? Hova ment el ez az idő? Úgy tűnik a vizsgaidőszak miatt teljesen elvesztettem az időérzékem, bár bevallom, annyira ez a tény nem lep meg. De a héten végre vége és remélhetőleg ezt követően nem fogok ennyit késni és megvárakoztatni Titeket. Ha minden jól megy, a TSF még a nyáron befejeződik (bár nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz dolog-e). 
Köszönöm a kitartásotok, hogy türelmesek vagytok velem szemben, erre ebben az időszakban nagy szükségem van. 

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J. 

~*~

Még sosem féltem ennyire korábban, pedig amióta itt vagyok, nem egyszer éltem napjaimat a rettegés vasfogai közt ragadva. Ám ezúttal más volt.
A következő néhány óra dönt el mindent. Eldől, hogy vajon Katherine lelke békében távozhat-e a világunkból, vagy pedig örök kárhozatra ítéltetik. Nem mondom, hogy nem érdemelné meg a kárhozatot, viszont ha már egyszer ennyit küzdöttünk a lelke üdvösségéért, nem szeretném, ha mégse kapná meg. Mégiscsak az ősöm. Kicsit olyan, mintha a saját lelki üdvösségemért szállnék most harcba.
A következő néhány óra dönt el mindent. Eldől, hogy Liz és Michael szerelme beteljesedhet-e. Michaelnek épségben vissza kell térnie, hiszen neki van mindenki közül a legtöbb veszítenivalója. Mindannyian ígéretet tettünk Liznek, hogy bármi történjen is, életben marad, és visszajön hozzá. Liz nem akarta, hogy az életünkkel esküdjünk, vagy, hogy feláldozzuk magunkat, elvégre mindenkiért aggódik, mindenkit szeret közülünk. Ám ez mégis egy néma ígéret volt. Michaelt várja a születendő gyermeke, egyikünk sem akarta, hogy a kicsi az apja nélkül nőjön fel, különösen, hogy ennyi mindent átvészeltek már a szerelmükért. Hangtalan ígéretet tettünk, hogy Michaelt az életünk árán is hazajuttatjuk a családjához.
A következő néhány óra dönt el mindent. Eldől, hogy ki éli túl. Nate-et már elveszítettük, és rajta kívül is rengetegen vesztek már oda. Fogalmunk sincs, mire számíthatunk, és ebben ez a legrosszabb. Mégis reménykednünk kell. Hiszen ha mi magunk nem hisszük el, hogy amire vállalkozunk, lehetséges, akkor mégis hogyan akarjuk megvalósítani? A hit az alapja mindennek, amihez egy nagyadag vakmerőség, jókora öngyilkossági hajlam, illetve előrehaladott stádiumú elmebaj társul. Azt hiszem, mi ezt mind kipipálhatjuk.
Túl kell élnünk. Legalábbis én ebben hiszek. Elvégre, ha nem mi nyernénk, nem lenne túl sok értelme ennek az egésznek, nem igaz? A filmekben és a könyvekben is mindig a jó nyer. Miért alakulna most is másképp. Mert ez a kicseszett valóság, nem pedig egy tündérmese! – ordította a tudatalattim, valahányszor ezzel próbáltam megnyugtatni magam.
Az sem segített a helyzeten, hogy a fiúk ideges pillantásokkal méregettek, ám amikor rajtakaptam őket, mindig elkapták a tekintetüket. Mintha rejtegetnének előlem valamit. És ennek nagyon nem örültem.
A feszült csendet végül Tom, az örök vezető törte meg.
- Mindannyian tudjuk, hogy öngyilkosságra készülünk – kezdte, mire felnyögtem. Sokkal rosszabb volt így, hogy kimondta a nyilvánvalót. Emellett pedig nem túl lelkesítő. – Viszont tudom, hogy képesek vagyunk rá. Ti is tudjátok. Már generációk óta készülünk erre, ám az erő minket választott.
- Ugye most nem azzal jössz, hogy az erő velünk van? – vonta fel Max a szemöldökét, mire többen felnevettünk. Abszurd helyzet volt, annyi szent. 
- Nem akartam az átok szót használni – korholta le Tom. – Az túlságosan negatív. 
- Lehet, viszont nem vagyunk jedik – világított rá Max.
- A lényeg, hogy ma éjszaka mi fogjuk megtenni azt, amire előttünk senki sem volt képes – tért vissza Tom a tárgyhoz. – Mi vetünk véget ennek az egésznek. És mindannyian hősként térünk vissza ebbe a faházba, és az életünk végre olyan lehet majd, mint a normális korunkbelieknek. –
Egyetértően bólogattunk, majd szó nélkül Tom nyomába eredtünk. Minden lehetséges fegyvert magunkkal vittünk, amit csak magunkra tudtunk aggatni, többet el is rejtettünk. Emellett volt nálam hajtű és hullámcsat is, elvégre már nem egyszer bizonyultak hasznosnak.
~*~
Ugyanazon az útvonalon haladtunk végig, mint legutóbb. A mellkasom fájdalmasan összeszorult az emlékek hatására. Nem bírtam ki, pár másodpercig meg kellett állnom annál a helynél, ahol elment. Ahol utoljára láttam. Könnyek mardosták a szemem, a kezem ökölbe szorult. Ahogy ott álltam, csak még eltökéltebb lettem.
Ahogy Max elhaladt mellettem, ő is megállt egy pillanatra. A vállamra tette a kezét, mire felpillantottam rá. Szomorúan elmosolyodott, majd intett a fejével, hogy haladjunk tovább. Bólintottam, majd csatlakoztam a többiekhez. Még egyszer utoljára visszanéztem, mielőtt átléptük volna a két birtok határát.
Ha volt bármi más zaj a lépteink halk neszét leszámítva, nem figyeltem fel rá. Szinte lehetetlenül halkan lépdeltünk, a leheletünk fehér felhőként kavargott a jeges levegőben. Michael előrement, hogy ellenőrizze a Sullivan faházat, ám ott nem égett semmiféle fény. Kicsit nyugodtabban haladtunk el mellette, ugyanakkor fokozott óvatossággal figyeltük a lábunk előtt a talajt, és igyekeztünk sokkal puhábban lépdelni. Valami furcsa kényszert éreztem arra, hogy hátraforduljak, és körbenézzek, ám nem láttam semmit. Csakhogy az a különös érzés egyszerűen nem akart elmúlni. Valószínűleg a félelem igyekszik felülkerekedni rajtam. Elvégre még egyetlen utam sem volt ilyen veszélyes a Sötét Erdőbe.
Amikor a negyedik kastély látótávolságon belülre került, kicsit szétszéledtünk: mindenki keresett magának egy bokrot vagy vastag törzsű fát, ami lehetőleg elrejti a kíváncsi tekintetek elől, azonban rálát az épületre. Én egy terebélyesebb bokor mögé rejtőztem el.
Mivel Tom kapta közülünk a legjobb kiképzést, így mindannyian ellenvetés nélkül követtük a néma, kézjelekkel történő utasításait. A jeleket az edzések alkalmával egyeztettük, így még én is egyszerűbben megértettem őket – nem mindig voltak először olyan egyértelműek. Először a kastély ablakit és a tetőt vettük szemügyre. Csak akkor indultunk egy-egy közelebbi búvóhelyet keresni, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy senki sem áll lesben. Itt persze a feladat nagy része rám hárult, ugyanis a kiélesedett látásomnak köszönhetően sokkal alaposabban szemügyre tudtam venni a helyet. Az ablakok teljesen le voltak sötétítve, épp úgy, mint amikor bent jártam, és a tetőn sem láttam semmi gyanúsat, úgyhogy intettem, hogy mehetünk.
Amennyire csak lehetett, a talajhoz közel lapulva araszoltam át a következő bokorhoz, ami egy kicsit kisebb volt, ám így is elrejtett. Odébb húztam az ágakat, hogy kikémleljek. Innen már rá lehetett látni a kapura és a környékre is. Egy különös szempárt fedeztem fel kicsit hátrébb az árnyékban várakozni. Ahogy jobban ráfókuszáltam, rájöttem, hogy egy vérebbel van dolgunk. Gyorsan felmutattam a hozzám legközelebb tartózkodó fiúnak – jelen esetben Damiennek – a jelet, ami a mutató- és középsőujjam behajlítgatásából állt, mintha macskakörmöket rajzolgatnék a levegőbe. Mikor bólintott, felmutattam a hüvelykujjam, jelezve, hogy csak egyet látok. Ismét bólintott, majd továbbadta az információt a többieknek. Semmi mást nem láttam, ami megijesztett. Nehezemre esett elhinni, hogy a Mester őrizetlenül hagyta volna a kastélyát. Amitől még jobban megriadtam, azt pedig másodpercekkel később fedeztem fel: nem láttam át a falakon, sem pedig az ajtón, pont, ahogy a tömlöcben sem. Ezt is elmutogattam Damiennek. Innen azonban tanácstalanná váltam. Valahogy be kell jutnunk oda, viszont fogalmam sincs, mekkora veszély fenyegetett minket. Ha pedig kívül nem voltak őrök, az azt jelentette, hogy akik szolgálatban vannak, mind odabent tartózkodnak. Nekünk pedig vakon kell besétálnunk oda. Megborzongtam. Szinte biztos voltam benne, hogy egy csapdába készülünk beleesni. Csakhogy nem volt választásunk.

Ahogy elértük a kastély bejáratát, egy emberként toppantunk meg, majd minden szem rám szegeződött, mindegyik ugyanazt a néma kérdést tette fel. Csak megráztam a fejem. Képtelen voltam átlátni rajta, de még a hallásom sem érzékelte a benti zajokat. És abban erősen kételkedtem, hogy semmiféle hang nem volt odabent.
- Esetleg megpróbálhatnánk ott bejutni, ahol én kijutottam – suttogtam amilyen halkan csak tudtam. Tom felvonta szemöldökét.
- Szerintem tudják, hogy használtad az alagutat, és most már számítanak ránk – suttogta. – Mint azt már korábban is mondtam, nem hiszem, hogy számítanának arra, hogy a főbejáraton megyünk. Senki sem lenne olyan elvetemült.
- Attól még biztosan nem hagyták őrizetlenül – érveltem.
Tom nem szólt semmit, csupán kezét a kilincsre helyezte. Tehát maradunk az eredeti – öngyilkos – tervnél. Minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak hatott, amíg lenyomta a fémet. Levegőt venni sem volt merszünk, annyira rettegtünk attól, hogy bármiféle zajt csapunk. Egy nagyjából egy centis rést hagyva biccentett, hogy nézzek be, mivel így valószínűleg használható a képességem. Legelőször a légzések zaja csapta meg a fülem. Egyenletes volt, mintha valaki aludna. Mellette egy másikat is érzékeltem, ami sokkal inkább emlékeztetett egy éber emberére. Felmutattam két ujjamat a fiúknak. Igyekeztem az aprócska résen keresztül annyi információt gyűjteni, amennyi csak lehetséges, viszont semmit sem láttam. Több embert azonban nem érzékeltem. Remek. Kettővel még el tudunk bánni.
Hátrébb húzódtam, mire beálltunk a megbeszélt sorrendbe: Tom ment legelöl, mint vezető, utána következett Max, majd én, mögöttem Michael, a sort pedig Damien zárta. A két szélső embernek kellett lennie a legerősebb harcosnak, én pedig minden esetben középen kaptam helyet. Egyszerre mozogtunk, a lehető leghalkabban. Nem volt semmiféle fényforrás a szobában, ami meglepett. Kétlem, hogy ezek az emberek képesek lennének a sötétben is látni. Csakhogy nem is kellett nekik: Tom súlya alatt egy deszka megnyikordult. Azonnal lámpát kapcsoltak, ami szinte kiégette a retinám. El kellett takarnom a szemem egy pillanatra, hogy utána rendesen fel tudjam mérni a terepet. Valóban ketten voltak, mindkettejüknél egy-egy éles tőr. Nem igazán értettem, tekintve, hogy legutóbb fegyverekkel támadtak ránk, de nem panaszkodtam. Max nem tétovázott, pár másodperc múlva egy nyílvessző állt ki a bal oldali mellkasából, aki nagy puffanással a földre zuhant. A másik közben megindult felénk, ám mindannyian tudtuk, hogy esélye sincs. Egyszerre támadtunk rá; Tom volt a leggyorsabb, így szempillantás alatt végzett vele a saját tőrével. Egymásnak háttal kört alkotva vártunk pár percig, felkészülve az újabb támadásra, ám szerencsére ez nem következett be.   
Óvatosan indultunk a szoba irányába. Csupán a homályos emlékképeim alapján tudtuk megsaccolni, nagyjából merre lehet, így nem volt könnyű dolgunk. Nem kockáztathattuk meg, hogy rossz ajtót nyissunk ki. A lámpát lekapcsolva, az árnyékban meglapulva igyekeztünk végighaladni. Csupán egyetlen ajtó mögött érzékeltem emberi jelenlétet, ám szerencsére gond nélkül túljutottunk az akadályon.
Végül megálltunk egy ajtó előtt, ami feltételezéseink szerint a Davin dolgozószobájába vezető aprócska helyiséget rejtette. Mivel ezen az ajtón átláttam, így megerősíthettem ezt a felvetést. Könnyűszerrel feltártam az ajtót. Davin szentélyében azonban nehezebb dolgunk volt. Tudtam, hogy hogyan tudunk kijutni, de fogalmam sem volt, vajon honnan nyílhat egy másik folyosó – az, ami nekünk kell. Valaki megkockáztatta, és felnyomta a kis lámpát, ami az íróasztalon foglalt helyet. Damien halkan káromkodott – félt, hogy a fény lebuktat minket. Csakhogy velem ellentétben, ők nem voltak képesek rendesen tájékozódni a vaksötétben, így kénytelen volt végül elismerni, hogy ez szükséges lépés volt.
Fogalmam sincs, mennyi ideje kutathattunk némán. Az a furcsa érzés, ami a Sullivan birtok óta üldözött, nem akart elmúlni. Egyre idegesebb lettem, elvégre minden egyes eltöltött másodperccel nagyobb volt az esélye annak, hogy valaki ránk talál. Az a két hulla az előtérben igencsak árulkodó jele annak, hogy valami nincs rendben. És valami azt súgja, nem csak mi tudjuk, mikor van a küldetés határideje.
Pár pillanattal később egy recsegő, csusszanó hangra riadtam fel gondolataimból. Reflexszerűen nyúltam a tőrömért, míg a másik kezem a dobócsillag felett nyugodott. 
- Én voltam – suttogta Michael. – Szerinted ez lesz az?
- Nem tudom – húztam össze a szemem. Azt hiszem, mintha Davin innen jött volna elő, amikor rajtakapott. Viszont fogalmam sincs, hová vezet. 
- Akkor itt az ideje kideríteni! – csapta össze a tenyerét Damien.
Mivel senki sem mozdult, így ő ment előre, én pedig követtem. Lesétáltunk a lépcsőn, egyre inkább elnyelt minket a sötétség. Hallottam, ahogy az átjáró becsukódik fölöttünk, de nem foglalkoztam vele. A szívem így is a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt. Csak reménykedni tudtam, hogy a megfelelő helyen kötünk ki.
A lépcsősor végén egy ajtó várt minket. Damien kérdőn pillantott rám, mire én csak vállat vontam. Nem láttam át rajta. Fogalmam sincs, miért. Lehet, hogy valami különleges anyagból van, ami blokkolja az erőm. Fogalmam sincs, mi lehet erre képes, de úgy tűnik, a Mester tudja. És ez nagyon zavar.
Damien belökte az ajtót. Nyitva volt, ami több mint gyanús. Ahogy az is, hogy csupán két őrrel találkoztunk az ittlétünk alatt. Amennyire Davint sikerült megismernem, biztos voltam benne, hogy nem ilyen hanyag.
Átlépve a küszöbön egy ismerős helyen találtuk magunkat. Abban a barlangban álltunk, amiben Katherine holttestét is megtaláltuk. A koporsót, benne az ősömmel azóta a faház alatt tartjuk, abban az őrzött szobában, ahol generációk óta őrizték a napló kulcsát a Donovanok. A koporsó hiányát leszámítva nem változott sokat a hely. Csupán zsúfoltabb volt.
Igazam volt. Egyenesen egy csapdába sétáltunk. És a jelenlévőket elnézve, nem a mi csapatunkra fogadtam volna.