2014. február 26.

Előzetes: 26. fejezet

Sziasztok!:)
Most nem húznám az időt semmivel, beszéljen ez a pár sor helyettem.:) Vajon mi történt Elenával? Lehet találgatni, akár kommentben is ;)


-         "...Elena! Ébredj fel! Kérlek!- hallottam Damien kétségbeesett hangját. Hiába akartam kinyitni a szemem, az nem engedelmeskedett nekem. Damien megszorította a kezem, és tovább kérlelt. Miért nem engedelmeskedik nekem a testem? Mióta feküdhetek itt? –Kérlek! Ne csináld ezt! Gyerünk! Kelj már fel!
      - Damien, mi történt?- hallottam Nate aggodalmas hangját.
      - Nem tudom. Mikor bejöttem, itt feküdt a földön, eszméletlenül. Már vagy húsz perce nem ébred fel!
      - De mondd, hogy nem halt meg!
      - Még életben van. Van pulzusa, és hallom a lélegzetét. De egyszerűen nem reagál semmire. –panaszolta Nate-nek, és a hangja alapján nagyon aggódik..."

2014. február 22.

25. fejezet

Heyhey, my Darlings!<3
Ezúttal sikerült "időben" meghoznom a fejezetet, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy nemrég nyerünk kosármeccsen, szóval nagyon jó a hangulatom.:D
Kérlek Benneteket, hagyjatok magatok után nyomot: komizzatok, pipáljatok, lépjetek be a Facebook csoportba (oldalt megtalálható a link), iratkozzatok fel!
Ui.: Ebben a részben fény derül Damien egy titkára :3
Puszi: Vivienn J. :*


   - Biztos vagyok benne, hogy vannak ötleteid. –vigyorogtam rá, miközben megragadta a derekamat. –De rám ne számíts. Túlságosan lefárasztottatok. –nyomtam egy puszit az arcára, majd indultam volna az ágy felé, amikor visszahúzott. Nem adja fel?
      - Még rendes jó éjt puszit sem kapok?- biggyesztette le az ajkát. 
      - Mint egy nagy gyerek!- sóhajtottam, majd megcsókoltam.
Eredetileg rövid „rendes jó éjt puszi”-nak indult, de… nem az lett. Damien szorosan körém fonta izmos karjait, és szenvedélyesen visszacsókolt. Nos… ennyit a rövid csókról, hogy utána mehessek aludni. Mindenesetre én viszonoztam, miközben ő a hajamba túrt, és az ágy felé tolt. Mikor már az ágynál voltunk, ajkai a számról a nyakamra vándoroltak. A bőröm belebizsergett. Viszont közben a szemhéjam lassan lecsukódott. Kényszerítenem kellett magam, hogy ébren maradjak. Damien ismét megcsókolt, de érezte, hogy valami nincs rendben.
- Valami baj van?- nézett rám aggódva, és egyik hajtincsemet a fülem mögé tűrte, majd végigsimított az arcomon.
- Csak álmos vagyok. –ásítottam.
- Akkor inkább feküdj le aludni. –simította meg gyengéden a karom.
- Az lesz a legjobb. –sóhajtottam, majd bebújtam a paplan alá.
- Lezuhanyozok, utána jövök én is. –adott egy puszit a homlokomra, mire csak bólintottam, majd végre lehunytam a szemem.
Pár perc múlva hallottam, ahogy Damien kijön a fürdőből, majd bemászik mellém az ágyba.
- Alszol már?- kérdezte suttogva.
- Nnnnmmm. –nyöszörögtem álmosan. Háttal feküdtem neki. 
- Akkor aludj!- bújt oda hozzám, majd egyik kezével a derekamnál átölelt, magához húzott, és megpuszilta a nyakam.
- Mmmm… - mosolyodtam el, majd ujjaimat rákulcsoltam az övére. Éreztem a bőrömön a mosolyát. Így, ezután már hamar elszenderültem.
Most viszont beszélnem kell Katherinenel. Muszáj. Miért ne lehetnénk együtt Damiennel? Nem értem, hogy mi köze van annak, amit Damien elmondott kettőnkhöz. Elvégre engem nem kényszerítenek házasságra és nem is fognak. Vagyis… remélem. Nincs a városban semmiféle Jonson család. Legalábbis tudtommal nincs. És nem vagyok terhes Damientől. És nem is leszek. És nem fog háború kitörni! Igazán nem értem, hogy miért történhetne meg újra, ami régen.
- Katherine!- kezdtem. Már a „szellemvilágban” voltam. –Katherine! Merre vagy?
- Elena!- jelent meg előttem. Most más volt a helyszín, mint eddig. Igazából nem volt itt semmi. Teljesen fehér volt minden körülöttünk. Mintha egy hatalmas fehér szobába lettünk volna bezárva, ajtó és ablakok nélkül, ahol a falak, a plafon és még a padló is teljesen fehér. –Miért? Miért szerettél bele a Testőrbe?
- Mi? 
- Miért szerettél bele a Testőrbe? Nem lenne szabad! Megismétlődhet, ami régen történt!
- De mégis mi az, Katherine? Mi?!- kérdeztem idegesen.
- Damiennel nem lehettek együtt!
- De miért nem, Katherine? Miért? Erre válaszolj! Kérlek!
- Erről a Donovanokat kérdezd! Nem ez az egyetlen titok, amiről nem tudsz.
- Mi? Még több titok? Nem volt elég ennyi egy életre?!
- Kérdezd őket! Találd meg a naplót! És feledd, mindig nézz a fénybe!- mondta, majd eltűnt, én pedig felébredtem.
- Mégis mi volt ez?- kérdeztem magamtól álmosan, miközben felültem az ágyon. A mozgásra Damien is felébredt.
- Mi történt?- kérdezte álmosan. –Kiderítetted?
- Nem egészen. –kezdtem, miközben Damien is felült, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. 
- Akkor mégis mi történt?- kíváncsiskodott.
- Katherine azt mondta, hogy kérdezzem a Donovanokat, mert nem ez az egyetlen titok, amiről nem tudok. Ez mégis mit jelentsen?- néztem rá kérdőn.
- Titok? A mi családunk titka?- kérdezett vissza.
- Igen. Szóval mi az a nagy titok, amiről tudnom kéne?
- Hát… Tudod… Olyan sok van, hogy hirtelen nem is tudom, melyiket mondjam el. –poénkodott.
- Damien! Vedd komolyan!- korholtam le. –Mi az a titok?
- Nem tudom, miről beszélsz. –csóválta a fejét.
- Ne szórakozz velem!- emeltem fel a hangomat.
- Nem szórakozom! Tényleg nem tudom!- kezdett kiabálni ő is.
- Damien! Nem lehet igaz, hogy nem árulod el! Te tényleg nem tudod, hogy miről beszélt Katherine? Vagy csak nem bízol meg bennem?
- Én megbízom benned! De komolyan hupikék fingom sincs, hogy miről beszélt a drágalátos ősöd álmodban! Ha tudnám, akkor elmondanám! Én nem tudok az összes titokról! Csak apa és Tom, mivel ő a legidősebb.
- És mi van Nate-tel? Ő sem tud semmiről?
- Csak a legidősebb. És Tom két perccel idősebb Nate-nél.
- Hű! Az a két perc!
- A két perc az két perc. –vont vállat. –És mellesleg Tom megbízhatóbb, mint Nate.
- Ez igaz. –gondolkoztam el. –De hogy lehet az, hogy csak Ő tudja az összes titkot apátokon kívül?
- Hagyomány. Nekünk sem tetszik, de talán jobb ez így. Túl sok sötét titok van ebben a városban. Minél kevesebbről tudsz, annál nagyobb biztonságban vagy.
- De nekem tudnom kell! Derítsd ki!- utasítottam.
- Mégis hogyan?! Nekem nem mondanak semmit!
- És nekem? Elvégre én vagyok a Kiválasztott!
- Akkor is erősen kétlem, hogy elmondanák. Hiszen te úgymond… nem vagy Donovan, ergo nem tudhatsz a családunk titkairól.
- De értsd meg, hogy tudnom kell!- ragadtam meg a pólóját. –És eddig azt állítottad, hogy te is tudni akarod.
- Persze, hogy tudni akarom, de apámmal nem szállhatok szembe! Nem fog nekem mondani SEMMIT!
- Nem igaz!- engedtem el csalódottan. Ebben nem tud nekem segíteni.
- De ha mindenképpen tudni akarsz egy titkot… - kezdte, majd a következő pár szót elhadarta, de így is megértettem: –A középső nevem Marilyn.
- Mi?- nevettem fel hitetlenül.
- Semmi! Jó éjszakát!- mondta, majd visszabújt a takaró alá, és alvást színlelt.
- Nem, nem! Ez most komoly?- kérdeztem még mindig nevetve. –Vagy csak azért mondtad, hogy felvidíts? Mert akkor sikerült.
- Akkor inkább az utóbbi. Jó éjt!
- Te komolyan beszélsz!- rántottam le róla a takarót.
- Neeeem. –morogta a párnába.
- Ó, de igen!- kiáltottam fel, majd átmásztam rajta, hogy hozzáférjek a ruháihoz.
- Te mit csinálsz?- kérdezte még mindig a párnába dugva a fejét.
- Megvan!- kiáltottam fel győzedelmesen, mikor megtaláltam a tárcáját, benne pedig az igazolványát. Bukta!   
- Mi?
- Az igazolványod!- vigyorogtam, mire azonnal felpattant, és megragadta a csuklóm.
- Ne nézd meg!- mondta már szinte könyörgő hangon.
- Már késő. –mosolyogtam gonoszul. –Damien Marilyn Donovan.
- Miért mondtam el neked?- tette fel a költői kérdést meggyötört hangon.
- Komolyan nem hiszem el, hogy ez a középső neved!- nevettem, miközben jobban megnéztem az igazolványt. Mellesleg a képen észveszejtően néz ki! Szerintem nem is készült róla még soha rossz kép. De ez a név! Még neki is vannak hibái.
- Én sem. –sóhajtott fel. 
- De miért pont Marilyn?- kíváncsiskodtam.
- Anya azt mondta, hogy eredetileg kislányt vártak. És nem igazán gondolkoztak fiú neveken. A Damien jutott először eszükbe, középső névnek viszont „hirtelen felindulásból” az eredetileg tervezett nevet diktálták be. Viszont állítólag nem találták furcsának, mert mások is adtak lány középső nevet a fiuknak. De miért kellett nekem középső név? Csak mert mindenkinek van?- dőlt hátra az ágyon, kezével pedig eltakarta az arcát.
- A többieknek is van középső neve?
- Igen. De nekik FIÚ nevük van.
- Hát… így jártál Marilyn. –ütögettem a lábát, mire csak felnevetett.
- Kösz az együttérzést. De megtennéd, hogy mások előtt nem hívsz Marilynnek?
- Majd igyekszem. –bólintottam.
- Szóval nem ígérsz semmit, igaz?- nézett rám a két ujja között, még mindig az arcát fogva.
- Nem. –nevettem.
- Valahogy sejtettem. –húzott magához. Ráhajtottam a fejem a mellkasára, és hallgattam a kissé felgyorsult szívverését. Az enyémnek is hasonló ritmusa volt, ahogy így feküdtünk. 
- Nem mondom el senkinek, ha segítesz kideríteni a titkot. –kezdtem alkudozni. Bár amúgy sem mondanám el senkinek.
- Így is úgy is segítenék, de legyen. Ha elmondod valakinek, akkor én kiszálltam a titokfelderítésből. 
- De attól még a testőröm maradsz.
- Tudom. De most már komolyan aludj!- mondta, majd magunkra húzta a takarót.
Másnap a suliban is úgy viselkedtünk, mint két barát. Egyelőre senki sem tudhatja meg, hogy együtt vagyunk. Tanítás után Damien, Nate és Max átjöttek Dannyhez, hogy megnézzék az új bandáját.
- Sziasztok!- léptek be a garázskapun. 
- Hali!/ Sziasztok!/ Cső!- köszöntünk. Liz és Josh már a helyükön álltak.
- Mi?!- torpant meg Nate. –Josh és Liz Sullivan? Ők a bandád?
- Ők. –vont vállat Danny. –Talán baj?
- A Donovan fivérek?- kérdezte Liz. –Ők a haverjaid?
- Ők. Talán baj?- kérdezte a bátyám, és látszólag nem értette, hogy mégis mi folyik itt. Ezek szerint ő még nem tud a két család közti viszályról. 
- Dehogy baj. –szólalt meg Damien. – Elvégre, attól hogy mi nem kedveljük egymást, nem kényszeríthetjük Dannyt arra, hogy ne barátkozzon a másikakkal. 
- Nem kedvelitek egymást? Mégis miért?- kérdezte Danny összezavarodva.
- A családjaink… hogy úgy mondjam… - kezdte Max.
- Ősellenségek. –fejezte be a mondatot Josh.
- Hogy mik?- nevetett fel Danny hitetlenül. 
- Már úgy száz éve a két család ki nem állhatja egymást. Ezt már kiskorunkban belénk nevelték. –magyarázta Nate.
- Oké. –monda Danny megnyújtva a szót. Gondolom, még most sem érti, hogy miről van szó. –De azért nem haltok bele pár óra közelségbe, igaz?- kérdezte. – Légysziii! A kedvemééért… - folytatta lányos hangon kiskutyaszemeket meresztve, és ide-oda dülöngélve, mire mindenki elröhögte magát.
- Talán nem halunk bele. –sóhajtotta Nate, mire a többiek csak bólogattak.
- Remek!- kiáltotta Danny. –Akkor kezdhetjük a próbát!
- Nyomjuk!- állt be Josh a helyére.
Én a többiekkel együtt felültem az asztalra, ami ki volt rakva a garázson kívülre, hogy jól lássuk a bandát. Liz is beállt a mikrofon mögé, és Danny is beült a dobok mögé, amire rárakta a dobgépet, mivel a karját még mindig nem tudja használni.
- Egy! Két! Há! És!- számolt vissza a bátyám, majd elkezdtek játszani.
Főleg feldolgozásokat nyomtak, mindenféle előadótól. Liznek tényleg nagyon jó hangja van! Ezután pedig jött pár saját szám. Ezekből kettőt Liz, egyet Josh és hármat Danny írt. Tényleg jó számok. Danny dalait én már korábban is hallottam. Mindig én hallom őket először, és néha segítek neki. A zeneszeretetünket apától örököltük. Ő tanított meg minket gitározni, zongorázni, dobolni és hegedűzni is. Bár csak hobbizenész volt. Néha fellépett bárokban, különféle eseményeken, de inkább maradt a szakács szakmánál. Bár csak öt éves voltam, amikor meghalt, az alapokra még meg tudott tanítani, utána pedig Dannyvel folytattuk a zenélést. Már csak miatta is. Az emléke ösztönzött minket arra, hogy folytassuk, és büszke lehessen ránk. Danny mindig is rock sztár akart lenni. Én csak szórakozásból zenéltem, bár az előző bandájának én voltam az énekese. Szerintem ő még mindig arról álmodozik, hogy egy nap egy híres menedzser felfedezi, és akkor jönnek a koncertek, csajok, lemezszerződés, csajok, turnék, csajok, díjak… ja és csajok. Bár a tehetsége meg lenne hozzá, én nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez be fog következni, ha nem tesz érte semmit. De ő tudja. 
- És az utolsó számot az én drága egyetlen hugicám írta, még az előző bandám énekeseként. –konferálta fel Danny az utolsó dalt. 
- Mi?!- kérdeztem ledöbbenve. Ne! Ne énekeljék az én számomat! Én ezt az ügyet már rég lezártam magamban. Ekkor Liz mellém lépett, és egy mikrofont nyújtott felém.
- Gyerünk! Ez egy duett. –nyomta a kezembe.
- Neeem!- adtam vissza a mikrofont. –Nem fogok énekelni.
- Dehogynem!- rángatott fel Josh.
- Nem!- kiáltottam, miközben megpróbáltam szabadulni. –Ne már!
- Gyerünk, Elli! Ez a te dalod!- kérlelt Danny kiskutyaszemekkel. Tudja, hogy mivel tud rám hatni. De érdekes módon erre csak ő képes. Más kiskutya szemei semmilyen hatást nem váltanak ki belőlem. Általában.
- Ahj! Jó! De most először és utoljára!- szögeztem le, miközben elvettem Liztől a mikit. 
- Ez az!- kiáltott fel Liz, majd elkezdték játszani a számot.
Megfogtam az egyik gitárt, és én is beszálltam. El sem hiszem, hogy már megint belerángatott! Az előző zenekarnál is így kezdődött. „Csak egy számot énekelj el velünk!” és utána jött a „Leszel a banda énekese? Kérleeeek!” könyörgés. Még szerencse, hogy itt már megvan az énekes. De nem értem, hogy Danny miért nem énekel. Elvégre jó hangja van. A csajokat is mindig így fűzi be. Beveti a „dögös srác gitárral, szexi mosollyal, aki még énekelni is tud” taktikát. Igazából meglepett, hogy mennyire élveztem ezt az egészet. Arra az időre emlékeztetett, amikor még Dannyvel és a haverjaival zenéltünk együtt.
- Ez király volt!- ölelt meg Liz a szám végén, a nézők pedig tapsoltak és füttyögtek.
- Az! De soha többet nem fog előfordulni. –jelentettem ki.
- Még mindig nem léptél túl a Jake - ügyön?- kérdezte Danny.
- Nem arról van szó. Én csak egyszerűen nem akarok megint egy garázsbandában énekelni. Maradok a rajzolásnál.
- De azért néha írsz nekünk dalokat?- kérdezte Josh reménykedve.
- Majd meglátjuk. –mondtam.
- Ez Ellinél igent jelent. –magyarázkodott Danny. Jól ismer. Általában, ha azt mondom, „majd meglátjuk”, akkor annak az lesz a vége, mintha egyből azt mondtam volna, hogy „persze, örömmel”. 
- Ez az!- pacsiztak össze.
- És mit szóltok, hogy szóltunk?- fordult Danny a Donovanokhoz.
- Tényleg jók vagytok. –jelentette ki Max.
- Kösz, haver. 
- Jól szóltok együtt. De ettől még nem kedveljük őket jobban. –mondta Nate.
- Mi is szeretünk, Nate!- mondta Liz, és egy légpuszit dobott neki.
- Ha így folytatjátok, a végén még a rádióban fogunk titeket hallani. –mondta Max.
- Remélem is.
- Megyünk, Dan?- kérdezte Josh.
- Ja, mindjárt!- kiáltott neki vissza Danny.
- Hova mentek?- érdeklődtem.
- Nyomunk egy kis utcazenét, hátha felfedeznek. –kacsintott Josh.
- Ez komoly?
- Ja. Sose lehet tudni. –vont vállat Danny. –Ti is jöttök?
- Nekünk dolgunk van. –mondta Damein.
- És te, hugi?
- Bocsi, de én sem érek most rá. De nekem szólj először, ha felfedeztek az utcán. –veregettem vállon.
- Ki másnak? Akkor cső!- köszönt el, majd a Down on Earth elhagyta a termet.
- Sziasztok!- köszönt el mindenki mindenkitől.
- Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni. És gitározni. –fordult felém Damien, miután közölte a tesóival, hogy tart nekem egy kis „extra kiképzést”. 
- Sok mindent nem tudsz még rólam Damien Marilyn Donovan. –kuncogtam. Még mindig nem hiszem el, hogy Marilyn a középső neve. 
- Ahogy te se rólam. –mondta, miközben már a faházhoz vezető alagútban jártunk.
- És mi lenne az a bizonyos „extra kiképzés”?- kíváncsiskodtam. Vajon mi járhat a fejében?
- Nos… - kezdte, miközben előre engedett a faházba. – Megtanítok pár fogást. De ezúttal már nem a bábukon fogunk gyakorolni. De még előtte… - felém fordult, kezeivel a falat támasztotta, engem pedig a testével nyomott a falnak. –Vannak ötleteim.
- Mindjárt gondoltam. –húztam gúnyos mosolyra a szám, majd megcsókoltam. Ő pedig viszonozta. Izmos mellkasára helyeztem a kezem, és kicsit eltoltam magamtól. –Nem kéne a kiképzésre összpontosítanunk?
- Az még ráér. –mondta, majd ajkai újra az enyémre tapadtak.
- Damien! Komolyan edzenünk kéne. –suttogtam két csók között.
- Muszáj?- kérdezte, majd újra megcsókolt.
- A te ötleted volt. –toltam el magamtól.
- Igazából csak kettesben akartam maradni veled. És esetleg, mondom esetleg, utána edzeni egy kicsit. – nézett mélyen a szemembe gyönyörű mélykék szemeivel. 
- Akkor először edzünk, utána pedig majd folytatjuk. –alkudoztam.
- Oké. –sóhajtott. –Legyen. –fogta meg a kezem, majd kimentünk a ház elé, ahol a kiképzést szoktuk tartani.
Damien kipakolt pár szőnyeget, mire elég furán néztem rá, mert eddig nem használtunk szőnyeget.
- Ezek miért kellenek?
- Hogy puhára essünk. –mondta, miközben az utolsót is a helyére rakta.
- Hogy puhára essünk?- kérdeztem vissza kicsit ijedten. 
- Mondtam, hogy ma nem bábuval fogunk gyakorolni.
- Mi?- kerekedett el a szemem. –Úgy érted…
- Igen. Egymáson. –fúrta tekintetét az enyémbe.
- Ezt ugye nem gondolod komolyan?- nevettem fel kínomban. Ez most komoly? Erősen kétlem, hogy meg tudnám mozdítani és bántani sem akarom. És hogy ő dobáljon engem? És én őt? Kizárt dolog!
- De igen. Teljesen komolyan gondolom.
- Neeem! Én ezt nem csinálom!- jelentettem ki, majd hátráltam pár lépést.
- Előbb- utóbb embereken is gyakorolnod kell, és azok ugye mi leszünk. Mit szeretnél? Hogy Nate, esetleg Michael dobáljon a szőnyegre vagy, hogy én?- kérdezte, miközben felém lépett. –Mert én nem szívesen nézném, hogy bármelyikük is hozzád ér, hogy a szőnyegre dobjon és leteperjen. Inkább én csinálnám.
- De én nem akarom, hogy bárki is a szőnyegre dobáljon és leteperjen!
- Ha megtámadnak, senki sem fogja megkérdezni, hogy akarod-e. És akkor még csak nem is puhára esel majd. 
- Ahj! Oké. –adtam meg magam sóhajtva.
- Helyes. –fogta meg a kezem, és a matrachoz vezetett. –Szóval. Én megtámadlak, te pedig megpróbálsz védekezni. Ne aggódj, nem foglak bántani, te viszont ne kímélj, mert nem fogom hagyni, hogy legyőzz. 
- Oké. –feleltem vékony hangon, bizonytalanul.
- Mehet?- kérdezte.
- A- azt hiszem. –mondtam, miközben megpróbáltam felkészülni a „támadásra”.
A piros-kék szőnyeg két végén álltunk. Damien nekem rontott, kezét pedig ütésre emelete. Gyorsan megragadtam a kezét, hátraszorítottam, a jobb lábát pedig kirúgtam alóla, hogy a földre rogyott, én pedig rátérdeltem. 
- Szép. –nyögött fájdalmasan, mire lazítottam a szorításomon. –De nem elég szép. –húzta gúnyos vigyorra a száját, majd egy gyors mozdulttal alatta közöttem ki. A lábaimat a térdeivel tartotta szorosan, a csuklómat pedig szorosan a fülem mellett tartotta.
- Szép. –bólintottam elismerően. –De csaltál.
- Dehogy csaltam!
- Dehogynem.
- Csak kihasználtam, hogy lazítottál a szorításomon. –vigyorodott el.
- És ez csalás! Azt hittem, ezzel vége az első menetnek. És hogy fájt.
- Fájt is. De ez nem jeleni azt, hogy el kell engedned. A sebhelyest is elengedted volna?
- Kérlek, ne emlegesd azt a disznót!- mondtam elhaló hangon.
- Ne… ne haragudj. Én csak…- kezdett magyarázkodni, én pedig kihasználtam az alkalmat, így ismét én kerültem felülre, és fogtam le őt.
- Most megvagy!- mondtam diadalmasan vigyorogva.
- Te átvertél!- nevetett fel hitetlenül.
- Nem vertelek át. Csak eltereltem a figyelmedet. –vontam vállat.
- Szép volt. –mondta, majd feljebb emelte a fejét, és gyengéden megcsókolt. Én viszonoztam, aminek az lett az eredménye, hogy ismét fordult a kocka. 
- Nem igaz, hogy bedőltem!- nevettem.
- Tudom. Nehéz nekem ellenállni. –mosolygott. A szívverésem még most is felgyorsul a mosolya láttán. Azt hiszem, tényleg szerelmes vagyok. Pedig nem lenne szabad. De nem érdekel, amíg nem tudom, hogy miért.
- De nem lehetetlen. –fordultam el, miközben megint megpróbált megcsókolni. 
- Azt mondod?
- Azt. –bólintottam, majd kihasználva az alkalmat ismét felülre kerültem. –Meddig fogjuk még ezt játszani?
- Nem tudom.
- Kiegyezünk döntetlenben?
- Nem is tudom. –sóhajtott. –Én nyerni szeretek.
- Talán a második menetben. –álltam fel, majd a kezemet nyújtottam, hogy felhúzzam.
- Akkor második menet. –mondta, majd megfogta a kezem, de ahelyett, hogy felállt volna, lerántott a szőnyegre, és lefogott.
- Hé!- kiáltottam fel sértetten.
- Nyertem. –vigyorgott önelégülten.
- Rosszkor jöttünk?- kérdezte Max, amikor ő és Nate megérkezett. Nate csak felvont szemöldökkel nézett minket.
- Segítsetek!- kérleltem őket.
- Ne hagyjunk magatokra titeket? Vagy esetleg bemehetnétek az egyik szobába. –vigyorgott tovább Max.
- Nagyon vicces vagy. –jegyeztem meg gúnyosan.
- Szóval, mit csináltok?- szólalt meg végre Nate is.
- Extra kiképzés. –felelte Damien.
- Tényleg?- horkantott Nate gúnyosan. 
- Épp most győzött le. Csalással. –magyarázkodtam. –És örülnék, ha végre leszállna rólam!
- Miért? Nekem így kényelmes. –nézett a szemembe.
- Képzelem! Nekem viszont nem annyira.
- Oké- oké. –adta meg magát, majd felállt, és felsegített.
- Én komolyan azt hittem, hogy „extra kiképzés” alatt egy kis ágytornára gondoltál. –„poénkodott” tovább Max.
- Még az is benne lehet. –nevetett Damien.
- Tényleg?- nézett rám Nate. Ő komolyan veszi ezt a két idiótát?
- Mi az Nate, féltékeny vagy?- veregette vállba Damien.
- Ne jópofizz itt nekem, öcsi!- mondta mogorván.
- Hé, ember! Most meg mi bajod van?- hátrált pár lépést Damien, és átkarolta a derekam.
- Szerinted?- kérdezte dühösen. A szemei elsötétültek, olyan volt, mint aki bármelyik percben képes lenne felpofozni Damient.
- Haver, komolyan gőzöm sincs. –vont vállat Damien.
- Talán jobb lesz, ha magatokra hagylak titeket. –mondtam bizonytalanul. Valamiért úgy éreztem, hogy miattam van ekkora feszültség kettejük között.
- Talán tényleg jobb lenne. Majd én ezt lerendezem Nate-tel. – fordult felém Damien. 
- Oké, akkor majd később jövök. - adott Damien egy puszit az arcomra, mire akaratlanul is elmosolyodtam. 
- Úúúú! Várjatok még! Hozok popcornt! Biztos nem maradsz, El? A műsor még csak most jön. –lelkesedett Max.
- Nem kösz… és.. El?- kérdeztem, mert eddig nem hívott így.
- Ja, bocs. Csak ez rövidebb, mint az Elena. Remélem nem zavar, ha inkább így hívlak.
- Felőlem. –legyintettem, hogy nekem jó. –Akkor később fiúk!- köszöntem el, majd bementem a faházba, hogy onnan menjek vissza a szobámba.

Alighogy beléptem a házba, Nate hirtelen Damiennek rontott.

2014. február 20.

Előzetes: 25. fejezet

Sziasztok!:)
Először is szeretném megköszönni a kommenteket az előző részhez!<3 Örülök, hogy tetszett, remélem, ezután sem lesz másképp és talán több vélemény és feliratkozó is érkezik majd (mint most :$ ).:D
Remélem, felcsigázza az érdeklődésetek az a rövid kis részlet :3 Bevallom először nem pont ezeket a sorokat terveztem, deee nem akartam előre lelőni a poént... :))
Remélem, ezúttal sikerül időben hoznom.:)
xoxo: Vivienn J.


-         "...- Még az is benne lehet. –nevetett Damien.
      - Tényleg?- nézett rám Nate. Ő komolyan veszi ezt a két idiótát?
      - Mi az Nate, féltékeny vagy?- veregette vállba Damien.
      - Ne jópofizz itt nekem, öcsi!- mondta mogorván.
      - Hé, ember! Most meg mi bajod van?- hátrált pár lépést Damien, és átkarolta a derekam.
      - Szerinted?- kérdezte dühösen. A szemei elsötétültek, olyan volt, mint aki bármelyik percben képes lenne felpofozni Damient.
      - Haver, komolyan gőzöm sincs. –vont vállat Damien..."

2014. február 15.

24. fejezet

Heyhey!:)
Ismét elnézéseteket kérem az egy hetes késésemért! Néhányan közületek tudják a pontos okot/okokat, amiket itt most nem fejtegetnék, hiszen egyrészt hosszú lista lenne, másrészt pedig a kutyát sem érdekelné.:D
Azonban szomorúan vettem tudomásul, hogy az előző részhez egyáltalán nem kaptam semmiféle véleményt.:(
Tudom, hogy az előző nem a legjobb rész, lehet hogy épp a legrosszabb, de azért jól esett volna pár szó... Talán jobban siettem volna a fejezettel is, de hát így alakult. Bár az nagyon jól esett, hogy voltak olyanok, akik hangot adtak annak, hogy hiányolják az új részt.:) Remélem, hogy ezúttal kapok néhány megjegyzést :3
Azt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy NEM vezetek be kommenthatárt. Úgy gondolom, hogy ha írni akartok, akkor írtok. Azt pedig csak remélhetem, hogy fogtok is :D Másrészről pedig orbitálisan nagy hülyeségnek tartom ezt az egész "5 komi után a következő részt" dolgot, semmi értelme...
Fuu bocsánat ezért a sok dumáért, nem is szeretném tovább rabolni az időtöket.
Jó olvasást!
Puszi: Vivienn J.


      - Mi a fenét csinálsz?- kérdeztem, miközben a fürdő felé húzott.
      - Mondtam. Szavadon foglak. –csukta be utánunk a fürdőajtót. 
      - Te nem vagy normális!- nevettem fel hitetlenül.
      - Lehet. –mondta, majd levette a pólóját. Ez most komoly?!
      - Hé! Hé! Mit csinálsz?- kérdeztem ijedten. Mire készül ez az idióta?
      - Ez az egyik kedvenc pólóm. Nem akarom összevizezni. – „magyarázkodott”. 
      - És mitől lenne vizes?- vontam fel a szemöldököm.
      - Azt mondtad, legközelebb álljak be melléd a zuhany alá. Most van az a legközelebb. –mondta, miközben tett felém egy lépést. Még néztem volna a kockás hasát, de ilyen közel túl feltűnő lenne, ha lefelé néznék…
      - Ugye csak viccelsz?
      - Úgy nézek ki, mint aki viccel?- lépett felém még egyet.
      - Inkább, mint egy őrült.
      - Te nem veszed le ezt a pólót?- fogta meg Danny pólója alját „akcióra készen”.
      - Álmaidban!
      - Lehet, hogy ma este az lesz. –villantott egy szexi mosolyt.
      - Te perverz!- boxoltam a vállába. Ez a srác megőrült!
      - Tudom, hogy az vagyok. –mondta, majd kézen fogott, és behúzott a zuhany alá.
      - Most kezdek megijedni… Te ezt tényleg komolyan gondolod?- néztem a kezére, ami már a csapon volt. 
      - Teljesen komolyan. –mondta, majd hirtelen megindult a víz a zuhanyrózsából, mire én felsikítottam.
       - Te nem vagy normális!- nevettem fel. Mindketten vizesen álltunk egymással szemben. Miért ilyen szexi, amikor vizes? És miért gondolok én most ilyeneket?!
      - Ezzel nem mondasz újat. –mosolygott.
      - Nem akarod elzárni?
      - Miért akarnám?
      - Hogy ki tudjunk menni…
      - De én még nem akarok kimenni. –mondta, majd közelebb lépett, amitől én ösztönösen hátraléptem egyet. Már teljesen a csempének dőltem.
      - Mire készülsz? –fontam össze a karom magam előtt.
Nem szólt semmit, csak elmosolyodott. Kezével vizes hajamat a fülem mögé tűrte, majd közeledni kezdett. Már majdnem megcsókolt, amikor a langyos víz hirtelen jéghideg lett. Azt hiszem, elfogyott a meleg víz. Én felsikítottam, és Damien is hátraugrott.
- Ezt komolyan nem hiszem el!- sóhajtott, majd beletúrt a hajába.
A pulzusom az egekbe szökött a látványtól, ahogy ott állt előttem álmaim pasija félmeztelenül, csurom vizesen. Továbbra is a csempének dőlve álltam, és csak néztem, miközben az alsó ajkamat harapdáltam. Ő is engem nézett mozdulatlanul. 
- Ne harapdáld az ajkad!- szólalt meg mély, rekedt hangon egy kis idő után.
- Miért ne?- kérdeztem felvont szemöldökkel. 
- Mert én akarom harapdálni. –mondta komoly arccal, a szeme és a hangja azonban vágyat tükrözött.
- Akkor miért nem teszed?- kérdeztem. Ugyanolyan komoly, mélyebb hangon beszéltem, mint ő.
A kérdésemre csak mosolyogva felvonta a szemöldökét, majd hirtelen felém lépett. Két keze közé fogta az arcom, majd lassan, édesen megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. Lehet, hogy nem helyes, amit teszünk, de abban a pillanatban nem érdekelt. Egyre szenvedélyesebben csókolt, testével teljesen a hideg csempének nyomott. A jéghideg víz még mindig egyenesen ránk folyt. Én közben vizes hajába túrtam, ő pedig a hátamat simogatta. Nem tudom, milyen sokáig álltunk így a zuhany alatt, de egy idő után kopogást hallottunk a bezárt ajtóm felől. Nehezemre esett eltolni magamtól Damient, hogy ki tudjak szólni. Biztosan Danny az. És igen. Így lenne ötösöm a lottón!
- Elli! Hé! Nem ér bezárni az ajtód, hallod, hugi?!- kiabált, miközben az ajtómon dörömbölt.
- Elkéstél! Már a fürdőben vagyok!- kiabáltam ki neki.
- Asszem’ elhasználtam az összes meleg vizet! Bocsi! 
- Nem mondod?- kérdeztem gúnyosan.
- Bocs! Majd gyere le, ha kész vagy! Az ajtód meg nyisd ki! Vagy van veled valaki?- kérdezte gyanút fogva. Damienre pillantottam, aki csak mosolyogva nézett, és megrázta a fejét. Nem terveztem elmondani a bátyámnak, hogy a haverjával vagyok bezárkózva a szobámba, és épp a zuhany alatt állunk. Azt meg főleg nem, hogy mi történt az előbb. 
- Mégis ki lenne itt velem?
- Az első tippem Damien lenne, a második pedig Nate… - gondolkozott el.
- Persze!- nevettem fel, Damiennel pedig ismét összenéztünk. Danny ráhibázott. –Aztán mégis hogy jutottak volna be?
- Na, ez jó kérdés.
- Nincs itt senki, csak én!
- Oké, oké! Majd gyere!- kiabálta, majd elment.
- Hát… Danny ráhibázott. –mosolygott Damien.
- Igen. De honnan tudta?- kérdeztem. Észre sem vettem, hogy Damien közben elzárta a csapot. 
- Ráhibázott. –vont vállat.
- Szerintem nem ártana kiszállnunk. –mondtam kifelé mutatva.
- Igazad van. –mondta, majd mindketten kiléptünk a kabinból. Megfogtam a törölközőmet, és a hajamat kezdtem törölgetni, a szekrényből pedig odadobtam egy másikat Damiennek.
- Köszi. –kapta el a levegőben.
- Te nem vagy normális, remélem, tudod. – jelentettem ki miután végignéztem magamon és rajta. Ő csak a pólóját vette le, és én is ruhában voltam, úgy álltunk a zuhany alatt.
- Tisztában vagyok vele. –mosolygott. –De szerintem nem ártana levenned a vizes cuccaidat.
- Nem mondod!- mondtam gúnyosan.
- Szívesen segítek. –lépett közelebb.
- Boldogulok. –vágtam rá, talán kicsit hamarabb a kelleténél.
- Oké. Most mi bajod van?- dőlt neki a falnak, karajit összefonta maga előtt, úgy nézett rám.
- Nincs semmi bajom. –nevettem fel kínomban.
- Nekem nem úgy tűnik. Szóval?
- Nem hiszem, hogy ez az egész –mutattam rá, majd rám –…jó ötlet volt.
- De hisz te is ezt akartad, nem?- kérdezte, miközben vizes hajába túrt.
- Lehet, de ne feledd, hogy nem lehetnénk együtt. –emlékeztettem.
- Nem értem, hogy amiatt, ami a múltban történt, miért nem lehetünk együtt. Kétlem, hogy megismétlődne.
- De mégis mi?- kíváncsiskodtam. Talán most végre megtudom, hogy miért van ez.
- Elmesélem, csak előbb öltözz át, mert megfázol. Én is elmegyek átöltözni, utána visszajövök, és elmesélem. –adott egy puszit a homlokomra, majd kiment. Hé! A kulcs még mindig nála van!
- Hé!- szóltam utána, amikor már elindult az alagútban.
- Igen? –fordult vissza.
- A szobakulcsom?
- Ja igen!- mondta, mintha most jutott volna eszébe, hogy elvette. Visszasétált, és a kezembe nyomta.
- Köszönöm. –mondtam úgy, mintha szívességet tett volna nekem azzal, hogy visszaadta. 
- Majd még jövök. –kacsintott, majd lassan eltűnt az alagútban, az ajtó pedig bezárult.
Végre átöltözhetek! Előkerestem egy másik fehérneműt, a fehér farmeromat, mert kint hűvös volt, és hozzá egy zöld felsőt. Nem sokkal később Damien is visszajött. Ugyanazt a pólót vette fel, és egy koptatott farmert.
- Akkor kezdheted a „mesedélutánt”. –mondtam, miközben leültem az ágyamra törökülésben.
- Oké. –sóhajtott, majd leült az ágyra velem szemben.
- Akkor…?- sürgettem.
- Oké. –sóhajtott, majd elkezdte. - Tudod, Katherine-nek volt egy vőlegénye, Steve Jonson, akivel gyerekkori legjobb barátok voltak. Mindenkiben azt a látszatot keltették, hogy szerelemből házasodnak össze. Viszont ez csak érdekházasság volt. A Jonson család rendelkezett a legnagyobb befolyással nem csak a városban, de az országban is. És kellett egy utód. Csakhogy fiú helyett kislányuk született. Ezek után megromlott a kapcsolatuk. Steve Katherine-t okolta, amiért nem fiút szült neki. Pár hónappal később, amikor Steve üzleti úton volt, Katherine összeszűrte a levet Harold Donovannal. Teherbe esett. Mikor Steve visszatért az fogadta, hogy a menyasszonya valaki mástól vár gyereket. Rájött, hogy ki az apa, és a Donovanok ellen fordult. Ehhez a Sullivan család segítségét kérte, akik boldogan segítettek az ország egyik leggazdagabb és legfontosabb személyének. Viszont a város nagy része a Donovanok pártját fogta. Tudod, Steve Jonsont nem kedvelték túlzottan. Háború tört ki. Katherine persze megpróbálta megakadályozni, de nem tehetett semmit. Gyilkosságok, csaták, halott-hegyek, rablások, fosztogatások, gyújtogatások, és minden, amit el tudsz képzelni. Lassan a fél város kihalt. Ekkor Steve kihívta Harryt párbajozni. Katherine közéjük állt, de nem tudta megakadályozni az elkerülhetetlent. Steve-t nem érdekelte a nő, aki megcsalta, neki csak a becsülete volt fontos. Az sem érdekelte, ha Katherine is meghal, és vele együtt a gyerek. Mivel nem ment el onnan, Steve le akarta szúrni, de Harry elé ugrott, és megmentette. Belehalt a sérülésbe. Ezzel véget ért a háború, a Donovan-pártiak visszavonultak, lecsillapodtak a kedélyek. Katherine-t még mindig rákényszerítették a házasságra, a gyereket azonban nem tarthatta volna meg. Egy magzatot támadó mérget kellett volna meginnia vagy a gyermeket születése után árvaházba adták volna, de az is lehet, hogy megölték volna, sok a kérdőjel ezzel kapcsolatban. De ő persze ezt nem fogadta el. Steve épp a parlamentben tartózkodott a végzetes éjszakán. Három hónappal az esküvő előttig Katherine nem akarta elfogadni a helyzetet. Azzal, hogyha szül egy fiú örököst a Donovan-Danken családoknak, azzal a két család együttesen akár egyenrangúvá válhatott volna a Jonson családdal. Persze, ha Sullivan örökös lett volna, akkor ők tehettek volna szert nagyobb hatalomra. El akarták üldözni a városból a Jonson családot. Nem csak a Donovanok, de még a Sullivan-ek is. Mindkét család hatalmat akart, és tervük is volt. Viszont Clark Danken mindenáron azt akarta, hogy a Danken és Jonson család egyesüljön, mert ezzel hatalmas vagyonra és politikai hatalomra tehettek volna szert. Az utóduknak meg volt az esélye arra, hogy miniszterelnöknek válasszák, vagy, hogy György király bizalmasa legyen. Viszont Katherine beletörődött a sorsába, ezzel persze a Donovan és a Sullivan családot is magára haragította. Pár nappal az esküvő dátumának nyilvános bejelentése után pedig… megölték. –fejezte be a történetet.
- Érdekes. –szólaltam meg egy idő után. –De mi köze ennek hozzánk?
- Látod, ezt én sem tudom. Elvégre a Jonson család régóta nem olyan hatalmas, mint száz éve volt, és erősen kétlem, hogy házasságra kényszerítenének téged.
- Na, ezt én is erősen kétlem. –értettem egyet. El is menekülnék!- Szóval te sem érted az egészet, igaz?
- Nem. –csóválta a fejét.
- Hát… talán álmomban Katherine-től megtudhatok valamit. –gondolkoztam hangosan.
- Nem rossz ötlet. De akkor is ott leszek melletted, nehogy megint az a sebhelyes jelenjen meg álmodban Katherine helyett. –szögezte le.
- Rendben. –adtam meg magam feltartott kézzel.
- Nekem viszont mennem kell, mert a tesóim hiányolni fognak. – állt fel.
- Oké. Szerintem már Danny is furcsállja, hogy még nem mentem le. –álltam fel én is.
- Akkor este. –mondta félig már az alagútban állva.
- Este. –bólintottam. Még pár másodpercig álltunk egymás szemébe nézve, majd nem bírtam tovább, és adtam neki egy „búcsú puszit”. Viszonozta, majd miután hátra léptem, hogy „most már mehetsz”, behúzott az alagútba, és a falnak döntve hosszan megcsókolt. És megint, megint és megint… 
- Vagy talán még maradok egy kicsit. – mondta két csók kötött.
- Elena!- hallottam Mia hangját, miközben bekopogott a szobámba.
- Vagy mégsem. –mondtam sóhajtva.
- Akkor fél nyolckor kiképzés. –mondta.
- Ott leszek. –mondtam, majd kimentem az alagútból, Damien pedig becsukta az ajtót.
- Gyere!- mondtam Miának.
- Szia!- csukta be maga mögött az ajtót.
- Szia. –öleltem meg. –Hogyhogy ilyen korán itt vagy?
- Ilyenkor szoktál futni menni, nem?
- De… igen. –válaszoltam zavartan. –Miért?
- Mert veled megyek.
- Most?
- Igen, most! Öltözz át! Így nem mehetsz az erdőbe!- lökött be a gardróbba.
- Oké, oké. –mondtam, majd gyorsan átvettem a futócuccom. Nem is értem, miért nem eleve azt vettem fel. Most már mindegy.
Az ösvényen kocogtunk, mivel neki, ahogy ő mondja „nincs engedélye belépni a Donovan vagy a Sullivan család birtokára, egyesekkel ellentétben”. Elég sok mindenről beszélgettünk, és időközben csatlakozott hozzánk Rachel és Nora. A fő téma a „jó pasik a városban” volt. Persze a top ötben benne volt Damien és Nate, meg persze Alex is. De beszélgettünk még zenékről, filmekről, meséltek a családjukról stb. Meg is beszéltük, hogy délután elmegyünk moziba valami vígjátékra, amit Rachel javasolt. Igazából csak átöltözni mentünk haza tizenegy fele, és megbeszéltük, hogy egykor találkozunk a főtéren. Mikor hazaértem, furcsa zajokat hallottam a garázsból. 
- Danny?!- próbáltam túlkiabálni a… zenét? De hisz nincs is magnó a garázsban. Akkor honnan jön? És hogy került ide a dob? –Danny! Danny! –Ez süket! És kik vannak itt rajta kívül?- Danny! Ahj! Nem igaz!- dühöngtem, majd egyszerűen kihúztam a hangosítót, mire mind kérdőn fordultak felém. Nem ismertem azokat, akik vele voltak. Egy magas, fekete hajú, szürke szemű, orrpiercinges lány állt a mikrofonnál és egy egész helyes szőke hajú, zöld szemű, colos srác állt mellette gitárral a kezében. De komolyan! Szerintem úgy két fejjel magasabb nálam… Mi ez? Valami garázsbanda? Megint?
- Mi ez?- forgolódott Danny értetlenül. Újdonsült zenésztársai felém mutattak.
- Sziasztok!- köszöntem nekik.
- Szia!- intettek.
- Mit csinálsz itt Elli?- lépett mellém Danny.
- Danny, ő a barátnőd?- kérdezte az ismeretlen srác.
- Ja, nem!- nevetett fel a bátyám. –Ő a húgom, Elena. Ők pedig itt Josh és Liz Sullivan. –mutatott be minket egymásnak.
- Hát… Örülök, hogy megismerhetlek. –mondta a srác, miközben adott két puszit. Oké. Elég közvetlen.
- Én is.
- Danny már mesélt rólad. –ölelt meg Liz. Először kicsit meglepődtem, de utána viszonoztam. 
- Tényleg?- kérdeztem mosolyogva.
- Persze. –ölelt át fél karral Danny.
- De te hogy tudsz fél karral dobolni?- néztem rá felvont szemöldökkel. Tudtommal egy hónap múlva veszik le a gipszet.
- Addig a dobgépet használom. –mutatott a kis szerkezetre az asztalon.
- Aham. –mondtam. –Várjunk! Azt mondtad, Josh és Liz Sullivan?!- kérdeztem megnyomva a Sullivan szót.
- Igen. –mondták mindhárman értetlenül.
- Van valami közötök Alex Sullivanhez?- vontam fel a szemöldököm gyanakodva.
- Ő a bátyánk. –mondta a lány.
- Remek!- mondtam gúnyosan.
- Várj! Te vagy az az új csaj, akire a bátyánk mostanában nagyon rákattant?- kérdezte Josh sejtelmesen mosolyogva.
- Sajnos én lennék. 
- Ő volt az a szemétláda, aki rád mászott?- kérdezte Danny.
- Ő volna az. –bólintottam.
- Hohó!- nevetett fel Liz. –Mi? Hogy Alex rád mászott?
- Én inkább úgy mondanám, hogy nyilvánosan letámadott.
- Ez komoly?- nevettet Josh.
- Ja. Komoly. –válaszoltam. 
- Figyelj!- karolt át Liz. –Alex egy igazi szoknyavadász. De! Ha még nem volt köztetek semmi, és úgy „támadott le nyilvánosan”, akkor valamit nagyon akar tőled.
- Képzelem.
- De legyél óvatos! Minden lányt megkap, akit akar. És nem érdekli, hogy mibe kerül. –figyelmeztetett.
- Észben tartom. Köszi.
- Bármikor. Lehet, hogy a bátyánkat nem kedveled túlzottan, de remélem, mi azért jól kijövünk majd. –mosolygott rám kedvesen.
- Én is remélem. –mosolyogtam vissza rá, majd megölelt.
- Akkor mindenki szeret mindenkit!- jött oda hozzánk Josh, és mindkettőnket átölelt. –Gyere már, ember!
- Engem ebből hagyjatok ki. –nevetett Danny, miközben a törött kezével integetett, emlékeztetve minket a sérülésére.
- Amúgy mit csináltok a garázsban? Az új bandád?- kérdeztem Dannytől.
- Eltaláltad. –vigyorgott.
- Én vagyok az énekes. –mondta Liz.
- Én pedig a gitáros. –mondta Josh.
- És mi a banda neve?
- Na, az még nincs. –mondta Danny.
- Akkor sok sikert!- ütögettem meg a vállát. –Akkor jó próbát. Sziasztok!
- Szia!- köszöntek el, majd visszamentem a házba.
- Szia, anya!- köszöntem, miközben besasszéztam az ebédlőbe.
- Szia, kicsim. 
- Láttad már Danny új névtelen bandáját?
- Igen. Kedvesnek tűnnek. –mondta fel sem nézve a magazinból, amit olvasott.
- Szerintem is. –ültem le mellé. –Délután moziba megyek a csajokkal. 
- Rendben, menj csak. –tette le végre az újságot, ugyanis Mrs. O’Dannel megjelent az ebéddel.
- Jó étvágyat!- mondta, majd visszament a konyhába.
- Köszönjük. –mondtuk egyszerre.
- Danny nem eszik velünk?- kérdezte anya.
- Majd eszik, ha akar. –vontam vállat. –Nem akarom megzavarni őket a próbában.
- Igazad lehet. –mondta, majd enni kezdtünk.
Mikor végeztünk, felkaptam a kistáskám, és már indultam is. A garázs fele mentem ki. Kíváncsi voltam, mire jutottak. Mikor beléptem, mindhárman az asztal fölé hajoltak, és valamiről sutyorogtak.
- Mit csináltok?- léptem melléjük.
- A banda nevén gondolkozunk. –válaszolta Danny.
- És hogy haladtok?
- Alakul. –mondta Josh. 
- Hadd nézzem, mitek van eddig. –vettem el a kis füzetet, amik tele voltak névötletekkel. Az első tízet a neveikből próbálták meg összerakni, nem sok sikerrel. –Dajoiz? Ez komoly?- nevettem fel az überbéna névötlet láttán.
- Tény, hogy nem a legjobb ötletünk. –értett egyet Josh.
- Ezek egyre rosszabbak!- nevettem fel hitetlenül. Olyan béna ötletek voltak a lapon, mint „Linnyjo” vagy „Tillivan” vagy a személyes kedvencem „Bugyikák”. – Oké! Ez kinek az ötlete volt?- mutattam az utóbbira nevetve.
- Az enyém. –jelentette ki büszkén Danny. –És ha nem lesz jobb ötletünk, akkor én arra szavazok.
- Én is. –nevettem tovább.
- Neked nincs valami ötleted?- nézett rám Liz reménykedve.
- Mondjuk…. „Gatyókák”?- kérdeztem.
- Komoly ötlet. –lökött vállba Josh.
- Oké, oké. Akkor… „Kicsi a boxer”?  
- Eddig a legjobb. –röhögött Danny. –Más esetleg?
- Oké… - gondolkoztam el, majd eszembe jutott valami. –Ezt imádni fogjátok!
- Na mi az?- néztek rám kíváncsian. Gondolom valami komoly ötletet vártak tőlem. Hát tévedtek.
- „Bevág a tanga”!- mondtam, mire mind hangos röhögésben törtek ki.
- Oké, hugi. –mondta Danny, amikor már kapott levegőt. –Megvettük!
- Ennél jobb ötlet még tényleg nem volt. –értett egyet Josh.
- Szálljatok már le a Földre!- kiabált rájuk Liz. –Név nélkül nem megyünk semmire!
- Ez az. –csettintettem. 
- Mi van?- nézett rám Josh.
- Down on Earth. –mondtam ki az eddigi egyetlen értelmes ötletet.
- Mi van a Földön?- nézett le Danny, valamit keresett.
- Nem, te hülye!- csaptam fejbe. –A banda neve.
- Down on Earth. –ismételte meg Liz, majd elismerően bólintott. –Azt hiszem, végre megvan A NÉV. –csupa nagybetűvel.
- Köszi, húgi. –borzolta össze kicsit a hajam a bátyám. Neki elnézem. Másnak nem.
- Köszi, te vagy a legjobb. –öklözött össze velem Josh.
- Köszi. Akkor jó próbát vagy amit csináltok. Nekem mennem kell. –köszöntem el, majd elindultam a főtér felé.
Mikor odaértem, a lányok már mind ott ültek az egyik padon. Már csak rám vártak. 
- Mi tartott ilyen sokáig?- kérdezte Mia, miközben megöleltem őket.
- Bocsi, csak Dannynek és az új bandájának kerestünk valami nevet. –magyarázkodtam.
- És sikerült találni valamit?- kíváncsiskodott Nora.
- Végül Down on Earth lett, de ne tudjátok meg, milyen béna ötleteik voltak!- nevettem.
- Na mesélj!- mondta Rachel, miközben elindultunk a mozi felé.
Ők is sokat nevettek azokon a jobbnál jobb névötleteken. A film amúgy nem volt rossz. Jim Carrey volt a főszereplő, szóval az egész mozi zengett a röhögéstől. Utána még elmentünk fagyizni és mászkáltunk kicsit a városban. Vacsora után pedig mehettem a kiképzésre.
Senkinek sem mondtuk el Damiennel, ami korábban a szobámban, vagyis inkább a zuhanyban történt. Ma már fogásokat mutattak, de Tom azt mondta, hogy először inkább maradjunk a boxzsákok dobálásánál. A karom rettenetesen fájt, mire végeztünk! Ebből száz százalék, hogy izomláz lesz. Teljesen kipurcantam. Nem volt energiám haza menni. Még ahhoz is alig, hogy lemenjünk Damiennel a szobába.
- Te tényleg elfáradtál. –jegyezte meg, miközben beléptünk a szobába. Én élőhalottként vánszorogtam utána.
- Nekem ez sok. Ti hogy tudjátok ezt nap, mint nap csinálni?- kérdeztem, miközben lefeküdtem a szőnyegre.  
- Azért nem ott kéne elaludnod. –ült le az ágyra.
- Mozdulni sem bírok. –sóhajtottam fájdalmasan. –Viszont le kéne zuhanyoznom.
- Szívesen segítek. –vigyorgott.
- Nem vagy vicces. –ültem fel.
- Egy próbát megért. –vont vállat.
- Viszont a pizsim otthon van. –gondolkoztam el.
- Adok egy pólót. – sétált oda a szekrényhez, majd kivett egy jó hosszú darabot. –Ez jó?
- Tökéletes. –vettem el, majd bementem a fürdőbe.
Miután jó forró vízben lefürödtem, magamra kaptam egy bugyit és a kapott pólót. Olyan jó „Damien- szaga” van… Épp le akartam engedni a rögtönzött kontyba felkötött hajamat, amikor Damien kopogott.
- Kész vagy?
- Persze, gyere. –mondtam, majd benyitott.
- El sem hiszed milyen nehéz volt megállnom, hogy ne nyissak rád. –vigyorgott perverzül, majd gyengéden megcsókolt.
- És hogy sikerült megállnod?- kérdeztem miután elengedett.
- A székhez bilincseltem magam. –mondta, mire elnevettem magam. –Komolyan. Ott van. –mutatott a szék felé, amin egy… khm… rózsaszín szőrös bilincs pihent. Ez meg…?!
- Na, ne!- emeltem fel nevetve. –Ez komoly? Hogy kerül ide egy ilyen bilincs?
- Még Nate lopta a szüleink szekrényéből, a biztonság kedvéért.
- A szüleitektől?- kérdeztem. –Ebbe szerintem jobb, ha bele sem gondolok.
- Szerintem sem. –nevetett.
- És minek nektek ide egy ilyen bilincs?
- Az illetéktelen betolakodók ellen. De arra is jó, hogy visszafogjam magam, és ne nyissak be a fürdőszobába.
- Aaaha. –bólintottam, majd a tárgyat visszatettem a székre. –Én szerintem most alszom, mert hulla vagyok. –mondtam, majd eszembe jutott, hogy a hajam még mindig fel van kötve. Úgy nem tudok aludni. Idegesít, ha fel van olyankor kötve.
- Ahogy gondolod. De akkor próbálj meg beszélni Katherine-nel.
- Az nem rajtam múlik. –mondtam, miközben, nagy nehezen kierőszakoltam a gumit a hajamból. Dús barna hajam lágyan omlott a vállamra, Damien pedig kidülledt szemekkel nézett. – Most miért nézel így?
- Biztos vagy te abban, hogy aludni akarsz?- kérdezte pajkos mosollyal. Vajon mit forgathat a fejében?
- Miért, mit csinálnánk éjjel, ha nem aludnánk?- kérdeztem értetlenül.
- Hát… lenne pár ötletem. –vigyorodott el, majd közelebb lépett hozzám.   

Ui.: Ha ennek a résznek a közzététele után kaptam volna meg a "Franciska kedvenc olvasója" díjat, biztosan ez a rész lenne a kedvencem :3 Remélem, Nektek is tetszett.:) Komizzatok, ha igen! :D