Drága Kiválasztottak!
Íme, elérkeztünk a történet UTOLSÓ fejezetéhez (persze az Epilógus még hátra van). Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert bár a gépemen már lassan egy éve befejeztem a történetet, a blog mégis életben tartotta. Rendszeresen visszaolvastam, alakítottam rajta, hogy minél jobb formában kerülhessen Elétek. A tény, miszerint nemsokára az Epilógussal vége szakad, még nem igazán tudatosult bennem. Talán majd az Epilógus közzétételénél, a Köszönetnyilvánítás fogalmazásánál fogom igazán átélni és megérteni, hogy vége. De amíg ez bekövetkezik, még nem engedem el a történetet. Még mindig van egy kevés hátra. Addig még ne búcsúztassuk.
Jó olvasást, és ne feledjétek: még hátra van az Epilógus, amiben még tartogatok meglepetéseket! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
~*~
A
fájdalom utat tört magának a boldog, tudatlan feketeségbe. Tehát mégsem haltam
meg. Pedig ezúttal tényleg azt
hittem. És örültem neki. Különösen most, hogy ismét érzem azt a borzalmas
fájdalmat a mellkasomnál. Azt kívánom, bár meghaltam volna! Holott valójában
örülök, hogy élek. Nagyon is. Csak ne lenne ez a kínzó gyötrelem!
Lassan kezdtem érzékelni a körülöttem lévő világot. Megpróbáltam
kinyitni a szemem, ám a szemhéjam mintha ólomból volna. Valahogy mégis sikerrel
jártam, ám emberfeletti erőfeszítésbe került mindez.
- Elena – hallatszott
egy megkönnyebbült sóhaj magam mellett. Csak ekkor érzékeltem, hogy valaki
fogja a kezem. Csakhogy erre a valakire számítottam most a legkevésbé.
- Mit keresel itt? –
kérdeztem. A hangom rekedt és erőtlen. Mielőtt válaszolt volna, óvatosan a
kezembe adott egy vízzel teli poharat. Boldogan hajtottam fel a tartalmát.
- Anyukád kiment
kávéért. Egész éjjel itt volt veled, és nem aludt semmit. Szüksége van a
koffeinre.
- Hol van Danny? –
húztam össze a szemem.
- A bátyád hamarosan
ideér. Csak pár órája sikerült elérni, már úton van – nyugtatott meg.
- És te miért vagy itt?
- Nem aggódhatok érted?
– nézett rám szomorúan, viszont a szeme mosolygott.
- Azt hittem, nem a mi
oldalunkon állsz.
- Úgy volt – bólintott,
majd megszorította a kezem. – Nem voltam ott a küzdelemben. Davin nem akarta.
Csakhogy mégis sikerült besurrannom. Segítettem nektek kijutni. Akkor te már
ájult voltál, és Damien is az ájulás szélén állt. Tommal elvittünk a kocsimig,
majd mindenkit behoztam a kórházba.
- Hogy vannak? –
kérdeztem csendesen. Elengedte a kezem.
- A körülményekhez
képest jól. Te és Damien viszont halál közeli állapotban kerültetek be. Felőle
azóta sem hallottam semmit. – A mellkasom összeszorult a mondat hallatán.
Viszont valamit nem értettem.
- Én valóban meghaltam,
Alex – suttogtam az emléktől elszoruló torokkal. – Éreztem. Damiennek viszont
nem volt komolyabb baja. Hacsak nem történt utána valami…
- Fogalmam sincs –
ráncolta a szemöldökét. – De az biztos, hogy nem haltál meg, Elena.
Folytattam volna a vitát, csakhogy ekkor kinyílt az ajtó.
Anya lépett be rajta egy pohár gőzölgő kávéval a kezében. Fekete
kosztümnadrágot és kék blúzt viselt – mindkettő gyűrött volt. Barna hajának egy
része kiszabadult a lófarokból, kócosan meredt mindenfelé. Az arcán megjelent
néhány újabb ránc, a korábbiak pedig mintha elmélyültek volna. Hatalmas, fekete
táskák ültek a szeme alatt. Azonban amint összeakadt a tekintetünk, az egész
arca felragyogott. Egyetlen mosolytól mintha éveket fiatalodott volna.
- Elena! Kincsem! Végre
felébredtél! – szaladt oda hozzám, majd szorosan megölelt. Talán még soha nem
ölelt ilyen szorosan. Mikor felszisszentem az erejétől, azonnal eleresztett. –
Jaj, ne haragudj! Csak… annyira megkönnyebbültem!
- Semmi gond, anya –
mosolyogtam rá. – Jól vagyok.
- Akkor én most megyek –
hátrált Alex udvariasan az ajtó felé.
- Köszönöm, hogy bent maradtál
vele, Alexander – mosolygott rá anya. Alex biccentett, majd elhagyta a kórházi
szobát, ezzel magunkra hagyva minket. – Hogy érzed magad?
- Fáj mindenem –
vallottam be grimaszolva. – Mi történt?
- Élet és halál között
lebegtél, amikor a fiúk behoztak. Ahogy Damien is. Tomot, Maxet és Michaelt is
el kellett látni, viszont ők sokkal jobb állapotban kerültek be. Mi történt,
Elena? A sorozatgyilkos tette ezt veled? – intett a mellkasom felé.
Lepillantottam. Kórházi köpeny volt rajtam, ám éreztem, hogy be vagyok kötözve.
Nem válaszoltam. – Az orvosok azt mondták, hogy azt a szúrást nem lett volna szabad túlélned. Fogalmuk
sincs, hogyan lehetsz még életben. – A hangja elhalkult, majd egy könnycsepp
gördült le az arcán. Gyengéden letöröltem, mire elmosolyodott. – Azt hittem, ez
elkerülhető. Tudhattam volna, hogy bekövetkezik, ha idejövünk. Mégis annyira
reménykedtem benne, hogy nem te vagy az! Aztán jöttek azok a gyilkosságok és… -
kezdett hirtelen hihetetlen gyorsasággal beszélni. Nem tudtam követni.
- Anya, anya! –
szakítottam félbe. – Miről beszélsz? – Reszketeg lélegzetet vett, majd
lassabban folytatta.
- Te vagy az, igaz? A
Kiválasztott. – Válaszul csak bólintottam. Teljesen ledöbbentem. Tudta. Tudta,
hogy én vagyok az. Előbb, mint én. Lehunyta a szemét, az arcán még több sós
csepp gördült le. – Annyira sajnálom! Meg kellett volna védenem! De rettegtem.
Annyira rettegtem, hogy te vagy az, hogy kizártam minden erre utaló jelet. Ne
haragudj rám, kérlek!
- Anya, nem haragszom.
Nincs miért haragudnom – szorítottam meg a kezét. Hangosan kifújta az orrát.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Sok mindent kellett megemésztenünk. Mindkettőnknek.
- Ki volt az? – szólalt
meg suttogva. Nem nézett a szemembe. – Ki volt a Mester?
- Davin O’Dannel, Arthur
unokája – feleltem halkan, majd az én szememből is potyogni kezdtek a könnyek.
– Anya, Arthur O’Dannel meg akart ölni! Ő tehet mindenről! Ő ölte meg
Katherine-et! – keltem ki magamból, majd keservesen zokogni kezdtem. Az elmúlt
néhány óra minden feszültsége hirtelen távozott a testemből.
- Ó, Kincsem! – húzott
magához ezúttal óvatosabban. Hagyta, hogy kisírjam magam, miközben a hajamat
simogatta. Hamarabb elapadtak a könnyeim, mint gondoltam. – Lehetetlen, hogy
Arthur tette. Talán az egyik őse.
- Nem – ráztam a fejem eltökélten.
– Ő tette. Ő maga vallotta be. Tudom, hogy nehéz elhinni. Túl hosszú a
magyarázat ahhoz, hogy most elkezdjem. De… majd elmondom. – Bólintott, jelezve,
hogy megérti, nem akarok beszélni erről.
- Pihend ki magad. Danny
nemsokára megérkezik. Miranda az ápolód, szóval mindenből a legjobbat kapod –
mosolygott rám, mire csak bólintottam.
- Hol van Damien? –
kérdeztem halkan. Nem néztem rá, helyette a bal tenyeremen végighúzódó kötést
tanulmányoztam.
- Nem hiszem, hogy jó
ötlet lenne kikelned az ágyból. – Erre felnéztem, pillantásom az övébe fúrtam.
- Látnom kell – mondtam
ellentmondást nem tűrve.
Láttam a vívódást a tekintetében, de végül bólintott.
Megnyomta a nővérhívót, mire Miranda azonnal megjelent. Örült, hogy végre
felébredtem és érdeklődött a hogylétem felől. Hihetetlen mennyit javult a
kapcsolatunk az első találkozásunkhoz képest, amikor azt hitte, a bátyám a
pasim. Örülök, hogy Danny kitart mellette, mert igazán aranyos lány. Ketten
együtt átsegítettek Damien szobájába. Ő is egyedül volt a szobában, mint én. Aludt,
a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Aludt, vagy még nem tért
magához.
- Ne aggódj, az állapota
stabil – nyugtatott meg Miranda, ahogy segített leülni egy székre közvetlenül
az ágy mellett. Bólintottam.
- Magunkra hagynátok? –
Nem néztem rájuk, csak őt figyeltem.
Nem mondtak semmit, csak azt hallottam, ahogy az ajtó becsukódik.
Kórházi köpenyben feküdt, szóval a sérülései nagy részét nem
láttam, de így is észrevettem egy kötést, ami átmegy a vállán, és egy másikat a
lábán. Az arcát is több vágás és jó néhány zúzódás csúfítja el. A bal keze
ugyanolyan kötést visel, mint az enyém. Annak a nyoma, amit tettünk. Amivel
véget vetettünk mindennek. Mert vége volt. Vége.
Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Vagy sokkal inkább megemészteni. Két
éve ebben élek, és egyik pillanatról a másikra most vége szakadt.
Megfogtam a kezét – a balt – és gyengéden simogatni kezdtem
a kézfejét. Halál közeli állapot. Ez a három szó visszhangzik a fejemben. Tudom,
hogy mi történt. Tudom. Mégis meg kell kérdeznem. Addig nem lehetek nyugodt,
amíg meg nem bizonyosodom róla.
Fogalmam
sincs, mennyi idő telt el, mire végre kinyitotta a szemét. Hunyorogva
pislantott párat, aztán tekintete a kezére esett. A kezünkre. Lassan vezette
fel pillantását az arcomra, mire elmosolyodtam.
- Szia – suttogtam. Csak
ennyire telt tőlem abban a pillanatban. – Hogy vagy?
- Élsz – suttogta
elkerekedett szemekkel. – Te tényleg élsz. – Kezét az arcomra fektette. Először
alig mert hozzámérni, mintha attól félne, hogy amint hozzámért hamuvá porladok
az érintése nyomán. Amikor biztosra ment, hogy valóban ott vagyok, ráfektette
tenyerét az arcomra. Odafordultam, és apró puszit leheltem rá.
- Igen, élek –
erősítettem meg. – Mindannyian élünk, Damien. – Megkönnyebbülve fújta ki a
levegőt. Az arcomat kezdte cirógatni miközben megbabonázva nézett, mintha
tényleg nem hinné el, hogy ott vagyok vele. – Hogy érzed magad?
- Jól. Azt hiszem –
felelte. Tekintetével az arcom minden négyzetcentiméterét bejárta. Furcsamód
meztelennek éreztem magam átható pillantásától. Ami ennél is furcsább volt,
hogy nem hozott vele zavarba. Kezemet ráfektettem az arcomat simogató kezére,
majd végre rászántam magam a kérdésre.
- Te mentettél meg.
Igaz? – Kikerekedett szemmel bámult a szemembe, de mintha nem is engem nézett volna.
- Fogalmam sincs, mi
történt – kezdte. – Olyan sok volt a vér. Rengeteg. A te véred. A mellkasod… Én… én azt hittem, meghaltál. Mind azt
hittük. – Könnycsepp gördült végig az arcán, de mintha észre sem venné.
Letöröltem a hüvelykujjammal, ő pedig folytatta. – Kétségbeestem. Meg kellett
volna akadályoznom. Meg tudtam volna akadályozni. Mégsem tettem. Aztán… aztán
olyan furcsán éreztem magam. Volt egy furcsa kék színű derengés. Annyira
akartam, hogy élj! Olyan nagyon akartam! Minden sejtemmel azt akartam, hogy ne
menj el. Ne hagyj el! A derengés
abbamaradt, és elrángattak tőled. Utána csak homályos emlékeim vannak. Egy
autó, a kórház, hangok, kiabálás, mentők… Nem áll össze a kép – rázta a fejét. –
De itt vagy. És ez nem álom. Ugye nem álmodom? Kérlek, mondd, hogy nem! –
könyörgött.
- Nem álmodsz –
mosolyogtam rá. – Itt vagyok.
- Gyere ide! – kérlelt,
majd odébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem az ágyon. Odaültem mellé.
Sokáig csak néztük egymást. Tényleg vége.
- Halott voltam, Damien
– szólaltam meg végül. – Tudom, hogy meghaltam akkor. Te mentettél meg. Te
voltál.
- De mégis hogyan?
- A Testőr bizonyos
feltételek mellett képes gyógyítani – idéztem fel a naplóban olvasottakat. –
Szerintem olyan feltételek adódtak, amik lehetővé tették, hogy visszahozz engem
a halálból.
- Én? Téged? A halálból?
– Láthatóan nem hitte el az egészet.
- Nincs rá más
magyarázat – feleltem. – Igazából ezért jöttem. Hogy megnézzem, hogy vagy és…
azért, hogy megköszönjem. Szóval… Köszönöm, Damien. Neked köszönhetem az életem
– mosolyogtam rá, majd puha csókot nyomtam az arcára.
- Kérlek, ne menj még! –
fogta meg a kezem, amikor indulni készültem. – Még nem emésztettem meg teljesen
ezt az egészet. Kérlek! – Egyszerűen képtelen voltam ellenállni azoknak a nagy,
könyörgő kék szemeknek. Így hát ott maradtam.
Sokáig egymás mellett feküdtünk, de egyikünk se szólt semmit,
csak egymás kezét fogtuk. A gondolatainkba merülve igyekeztük feldolgozni az
elmúlt nap eseményeit több-kevesebb sikerrel. Részemről inkább kevesebb.
Halott voltam. Tényleg halott. És most mégis itt vagyok. Élek.
- Szeretlek, Elena –
szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. Ő azonban továbbra is a plafont
nézte. – Ezért voltam képes erre. Azt akartam, hogy velem maradj. Örökre – ezen
a ponton végre rám nézett. – Mert még mindig szerelmes vagyok beléd. Nem
számít, mi történt. Az érzéseim sosem változtak irántad. És amikor azt hittem,
örökre elveszítettelek… Azt hittem belehalok. – Az emlékek hatására ismét könny
csordult le az arcán. – Szeretlek.
Kinyúlt, hogy letöröljön az arcomról egy könnycseppet. Észre
sem vettem, hogy sírok. Aztán egyszer csak az arca néhány milliméteres
távolságra került az enyémtől. A vágyakozás a tekintetében letaglózott. Azt
hittem, megcsókol, de nem mozdult. Arra várt, hogy én tegyem meg a következő
lépést. De vajon meg akarom tenni?
Mielőtt az agyam döntést hozott volna, a testem mozdult. Felé.
Az ajkunk összeért, egy örökkévalóság óta először. Istenem, annyira jó érzés
volt! Annyira természetes. Mintha
csak levegőt vennék. Ilyen természetességet csak Nate-tel éreztem korábban.
Nate. Az emléke úgy hatott rám, mintha pofon vágtak volna. Elhúzódtam
Damientől, mintha égetne a csókja. Igazából égetett, csak nem ilyen értelemben.
- Mi a baj? – nézett rám
aggodalmasan.
- Nate – suttogtam.
- Nate azt akarta, hogy
legyünk boldogok. Együtt. Nem emlékszel? – nézett rám bátorítóan. Bólintottam.
Ez volt az utolsó kívánsága. Mert tudta, hogy még mindig szeretjük egymást.
- Igazad van. Nate
örülne nekünk. – Inkább magamat próbáltam meggyőzni erről, mintsem őt.
- Persze, hogy örülne –
mosolygott, majd ismét megcsókolt. Ezúttal nem húzódtam el.
Olyan volt újra vele lenni, mintha az életem a helyére
billent volna. Abban a pillanatban, ott, vele
végre boldog voltam. Hosszú ideje
először ismét felhőtlenül boldognak éreztem magam. És szabadnak.
~*~
A
rendőrség természetesen nem hagyta szó nélkül az ügyet. Hosszú huzavona,
kihallgatások és szervezkedések sorozata volt a következő egy hét. Eltakarítottuk
a barlangból a holttesteket, viszont Davin és Mr. O’Dannel testét a fiúk
elszállították a negyedik kastélyba, majd odavezettük a rendőröket. Davint és
Arthurt kikiáltották a dollivani
fantomgyilkosoknak, minket pedig nem ítéltek el. Elintéztük, hogy úgy tűnjön,
semmi közünk nem volt a halálukhoz. Amint szabadon elhagyhattuk a várost, Liz
és Michael anyám segítségével nevet változtattak, és elutaztak jó messzire.
Mindenkinek hagytak búcsúlevelet. Azt ígérték, tartani fogjuk a kapcsolatot.
Tudom, hogy így lesz. Ahogy azt is tudom, hogy Richard Sullivan és Charles Donovan
nem fognak ebbe ilyen könnyen beletörődni. Egyelőre hinnünk kell, hogy messze
innen végre boldogok lehetnek együtt.
Katherine
is megkapta a végső tiszteletet. Még a tévébe is bekerült a hihetetlen
felfedezés: a száz éve meggyilkolt Katherine Danken rég elveszett holttestét öt
fiatal találta meg. Az egész város, a sajtó és a Danken család leszármazottjai
közül, aki csak tehette jelen volt az ünnepélyes temetési szertartáson. Talán
én voltam az egyetlen, aki megkönnyezte Katherine-t. Mindenki más pusztán a
szenzációt látta benne. Nekem azonban megváltoztatta az egész életemet.
A fiúkkal úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha a tőrt
Katherine koporsójába helyezzük el, ezzel örökre megszabadulva tőle.
Amikor az utolsó adag föld is a helyére került a sírhelyen,
az oldalamon Damiennel úgy éreztem, az univerzum rendje végre helyreállt.