2015. június 23.

#OffTopic - Első hely, játék, IC blogverseny

Sziasztok, Kiválasztottaim!

Ezúttal nem egy fejezettel jelentkezem, hanem egy ömlesztett bejegyzéssel.

Ma érkezett az e-mail, miszerint a Life With The Twins oldal által által meghirdetett versenyen Legjobb fejezet kategóriában a Katherine nyomában - 6. fejezet első helyezést ért el!
Nagyon szépen köszönöm!

Ha már a blogversenyeknél tartunk, a Fran és Bloom barátnőimmel közösen szerkesztett kritikás oldalunk, az Infinity Critics tegnap ünnepelte első születésnapját! *taps, taps, taps* Ennek örömére meghirdettünk az első blogversenyünket is! Ha valakinek van kedve, nyugodtan jelentkezzen, osszátok meg másokkal is!
Előre is köszönöm mindenkinek!

Végül, de nem utolsó sorban, jöjjön egy játék, amire Fran Fisher barátosném hívott meg. Köszi, Fran! <3
Top 5 könyves páros

#5 Layken & Will
Colleen Hoover - The Slammed series
Bár még csak nyár eleje van, máris kiolvastam a könyvsorozat első két részét (2 nap alatt), és mondhatni beleszerettem. Lake és Will kapcsolata annyira igaz és szép, mégis annyi nehézséggel kellett nekik megküzdeni; nem csak a szerelmükért, hanem az életben is. Csodálatos történet, mindenkinek csak ajánlani tudom! Alig várom, hogy megjelenjen magyarul a folytatás!

#4 Daisy & Louis
Paige Toon - Daisy nyomában
Nem sok olyan könyv van, amit többször is elolvasok, hiszen, ha már tudom, mi történik, oda a varázs. Azonban ezt a könyvet minimum háromszor olvastam el két éve, karácsonykor. Rengeteget nevettem közben, volt, hogy sírtam is. #TSFfact Alex Sullivan kicsit Loiusra emlékeztetett, így a könyv hatására jelent meg a Seggfej Sullivan elnevezés. Visszatérve a párosunkhoz. Lou-nak volt egy riválisa, Will, és szerintem az olvasók nyolcvan százaléka neki szurkolt. De én nem! Imádtam Lou humorát, a lazaságát, arrogáns stílusát, mindeközben pedig annyi szeretet volt benne Daisy iránt. Tökéletes pár, akiknek túl sok mindenen kellett átmenniük, hogy egymásra találjanak.

#3 Reni & Corzet
Leiner Laura - Szent Johanna Gimi 1-8
Sokat gondolkodtam, hogy kedvenc magyar párosunk hányadik helyet kapja. Végül úgy döntöttem, megérdemlik a dobogós helyet. Hogy miért? A gimi elején kezdtem el olvasni a könyvsorozatot, és hamar az egyik kedvencemmé vált. Együtt örültem és sírtam Renivel, aki tényleg megérdemelte, hogy végül együtt lehessen Cortezzel. Nem véletlenül töretlen az SZJG sikere hazánkban, hiszen teljesen hétköznapi, korunkbeli gyerekről szól, olyan problémákkal, amikkel nap mint nap találkozunk mi magunk is. Mindenki az osztály részének érzi magát olvasás közben, megszereti a szereplőket, elválaszthatatlanokká válnak. Reni és Cortez kapcsolata köré épül az egész, ha úgy vesszük, szóval mindenki (én legalábbis mindenképp) szurkol a szerelmük beteljesülésének.

#2 Clary & Jace
Cassandra Clare - A végzet ereklyéi 1-6
Azt hiszem, senki számára nem mondok újat a ténnyel, miszerint hatalmas Cassie Clare rajongó vagyok! Ő az első olyan írónő, akinek az összes könyvét elolvastam eddig! Még Leiner Laura sem érte el nálam ezt a hatást, pedig őt is szeretem, tényleg. Ez a könyvsorozat egy teljesen új és izgalmas világot tár elénk. Clary és Jace megjárják a mennyt és a poklok poklát a történet során a szerelmükért. Hatalmas kedvenceim! Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el a könyveket, mert egyszerűen fenomenálisak kivétel nélkül! Alig várom, hogy megjelenjen a Shadowhunters sorozat!

#1 Tessa & Will
Cassandra Clare - Pokoli szerkezetek trilógia
Az ok, amiért nem Clary és Jace párosa kapta az első helyet, nem más, mint egy másik Cassandra Clare páros: Tessa és Will, a Pokoli szerkezetek trilógiából. A könyv már pusztán azzal belopta magát a szívembe, hogy az 1800-as évek Angliájában játszódik. Csak olaj volt a tűzre, hogy Willt azonnal megkedveltem az arrogáns, bunkó stílusa miatt, pedig igenis hatalmas szíve van. Nem mellesleg, sokkal inkább az esetem, mint Jace, szóval azonnal beleszerettem a történetbe. Egyfajta szerelmi háromszög az egész sztori. Még sosem olvastam ennyire szívbemarkoló, szomorú, mégis humoros, vidám történetet. Együtt sírtam és nevettem a szereplőkkel. Még soha senki nem szenvedett meg annyira az igaz szerelemért, mint ők hárman, de különösen Will. Ennél szebb befejezése pedig nem is lehetett volna ennek a trilógiának! Ha csupán egy Cassie Clare művet olvasol el, akkor mindenképp ez a trilógia legyen az!

Hamarosan érkezik a következő fejezet, ígérem, nem kell rá túl sokat várni!
Köszönöm a támogatást, Ti vagytok a legjobbak! <3

Ezer csók és ölelés,
Vivienn

2015. június 15.

Katherine nyomában - 11. fejezet

Sziasztok Kiválasztottaim!

Bár egészen eddig úgy tűnt a technika ellenem szól, végül egy másik géppel, de csak sikerült megoldani, hogy ez a rész felkerülhessen.
Végre elérkezett, amire valamennyien vártunk: a csodálatos nyári szünet! Remélem mindenkinek élményekben és napsütésben gazdag lesz, élvezzétek ki, mert hamar elrepül! :)

Jó olvasást a részhez, epedve várom a véleményeket legyen az pozitív visszajelzés vagy építő kritika.


A könnyek megállíthatatlan folyamként törtek utat maguknak. A falnak dőlve lecsúsztam a padlóra, és a felhúzott lábaimat átölelve zokogtam. El sem hiszem, hogy tényleg ezt tettem! Képes volt annyira feldühíteni, hogy szakítottam vele! Pedig én… szeretem. De mégis ez volt a helyes döntés. Elvégre „a Kiválasztott és a Testőr nem lehetnek együtt”. Mindenkinek jobb lesz így. Mindenkinek.

Dél körül végre sikerült összeszednem magam, megmostam az arcom, és a szokásosnál erősebb sminket tettem fel, hogy eltüntessem a sírás nyomait. Sem anya, sem pedig Danny nem kérdezett rá a hangulatomra vagy a külsőmre. Ezek szerint jó munkát végeztem. Viszont az ebédhez alig nyúltam hozzá. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy egy falatot sem tudtam volna lenyelni. 
- Most nem vagyok éhes –tettem le a villám az érintetlen tányérom mellé. –Inkább elmegyek futni.
- Valami baj van, Elli?- kérdezte Danny, miközben két pofára tömte magába az ételt. Nem volt éppen gusztusos látvány. 
Nem, semmi. Csak… most nem vagyok éhes –vontam vállat. –Elmentem!- intettem, majd meg sem várva a válaszukat kiviharoztam a házból. Reggel már terveztem, hogy futok pár kört, így azonnal a melegítőmet és pulcsimat vettem fel. Hosszú barna loknim erős lófarokba kötöttem a fejem tetején, a zipzáras zsebembe becsúsztattam az iPodom, majd elindítottam a lejátszási listám.

Szokásomtól eltérően ezúttal az ösvényt választottam az erdő mellett. Nem akartam sem a Donovan, sem a Sullivan birtokon kikötni, hogy összeakadjak bármelyikükkel. Nem sokan lézengtek a tragédia óta arrafelé. Egy-két futóval találkoztam szembe, és pár ember kutyát sétáltatott, de senki sem mászkált egyedül rajtam kívül. Többen megnéztek maguknak, hogy kíséret nélkül járkálok erre, de nem törődtem a fürkésző, figyelmeztető pillantásokkal. Számomra csakis az iPodomban szóló ritmusos zene létezett. Megpróbáltam minden figyelmemet az útra összpontosítani, csak ritkán néztem fel. Igyekeztem nem elmerülni a gondolataimban, inkább a fejemben énekeltem a dalokat az előadóval együtt, néha talán hangosan dúdoltam. Már nagyon régóta futottam, amikor éreztem, hogy kezdek fáradni, így leültem egy közeli padra, hogy energiát gyűjtsek. Kissé ziháltam, hajam izzadt nyakara és homlokomra tapadt. Mikor felnéztem az égre, a Nap már jócskán lefelé ment, így jobbnak láttam elindulni hazafelé. Erőt vettem magamon, feltápászkodtam, majd lassú kocogással indultam visszafelé.

Elég messzire kóboroltam. Már kezdett sötétedni, és egyetlen lélek sem járt már az erdő közelében, így teljesen egyedül voltam. Próbáltam elnyomni egyre erősödő félelemérzetem, egyre kevesebb sikerrel. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, egy idő után már sprinteltem. Minél előbb ki akartam jutni erről a sötét, félelmetes helyről. Rendőrök is járőröznek, és akár bajba is kerülhetek, ha a kijárási tilalom ellenére kint találnak az utcán.

Épp szünet volt két szám között, így sikerült meghallanom, ahogy egy ág megreccsen mögöttem. A szívem hevesebben kezdett verni, pedig már maga a sport is eléggé megszaporázta az ütemét. Futottam tovább, de füleli kezdtem, hogy valaki követ-e. Nem mertem hátranézni. Ekkor a csendet felváltotta egyik régi kedven számom, a McFly-tól aParty Girl. A hirtelen jött hangos zenétől annyira megijedtem, hogy megbotlottam a saját lábamban. Gyorsan és keményen csapódtam a földnek, a kezemmel még időben sikerült kissé tompítanom az ütést. A kavicsok a húsomba vágtak, a csuklómba élesen hasított a fájdalom. Csak abban reménykedtem, hogy nem tört el. A fél fülhallgatóm kiesett a fülemből, s hallottam a sietős lépteket, amint egyre csak felém közeledtek.
- Hé! Jól vagy?- kérdezte egy ismeretlen hang, miközben gazdája felsegített. 
- I…igen, persze –feleltem, miközben feltápászkodtam, és leporoltam a ruháimat. –Köszönöm.
- Igazán nincs mit –felelte. Egy körülbelül húszas éveiben járó, szögletes arcú, fekete hajú, csokoládébarna szemű, izmos srác volt. A szemében, és a vonásaiban volt valami, ami Alexre emlékeztetett. –Nem ütötted meg magad, nagyon?
Nem, tényleg nem. Köszönöm –mosolyogtam rá. –Legközelebb igyekszem a lábam elé nézni.
- Azt jól teszed –húzta félmosolyra ajkát. –És mellesleg… nem kéne egyedül mászkálnod erre. Mindjárt kezdődik a tilalmi idő. 
- Tényleg?- kérdeztem, majd az órámra néztem. –Igazad van. Nem figyeltem az időt.
Komolyan beszélek. Egyedül semmiképp se gyere erre legközelebb. Bárki lehettem volna. Egy gyilkos, egy szatír, egy emberrabló… - kezdte sorolni, de a szavába vágtam.
- De egyik sem vagy. Igaz?- vontam fel a szemöldököm.
- Nem, nem vagyok –nevetett. –De ezt nem tudhattad.
Tényleg nem –bólintottam. –Tudod, nagyon emlékeztetsz engem valakire.
- Igazán? És kire?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Alex Sullivanre –feleltem mire elmosolyodott.
- Ez talán azért van, mert Alexander az öcsém. Garreth Sullivan –nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam.
- Elena Tisdale –mutatkoztam be én is.
Á, a híres Elena –a felismeréstől szélesen elvigyorodott. 
- Híres?- kérdeztem szemöldök ráncolva.
Igen. Alexander már sokszor megemlített téged.
- Valóban?
- Te vagy a híres új lány. Az első, akit eddig nem sikerült behálóznia. Ráadásul az öcsém mellett két Donovan fivér is oda van érted. Elismerésem. Eddig ezt még egy lánynak sem sikerült elérnie.
- Nem hinném, hogy ez olyan nagy teljesítmény –nevettem fel kínosan, a tarkómat vakarva idegességemben. Most komolyan azért dicsért meg, mert három srác „verseng” értem? Hát lehet, hogy ő ezt szórakoztatónak találja, viszont nekem már cseppet sem az.
- Ó, pedig hidd el, hogy az –vigyorgott tovább.
- Te ezt szórakoztatónak találod, igaz? –tettem karba a kezem.
- Eléggé –bólintott. –Élvezem, hogy az öcsém ki van borulva. Alexander hozzá van szokva, hogy minden lányt megkap, akit csak akar. Örülök, hogy végre jött valaki, aki kihívást jelent számára. Rá fér a visszautasítás, nehogy elszálljon magától.
- Ennél is jobban? –horkantottam.
- Jogos –bólintott elismerősen egy széles mosollyal megspékelve. –Nem sok embernek van nagyobb egója nála.
- Szerintem viszont senkinek sincs akkora, sem pedig nagyobb.
- Te tényleg nem kedveled Alexandert, igaz?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Miért hívod Alexandernek?- tereltem el a témát. Nincs kedvem az Alexszel való kapcsolatomat megvitatni a bátyjával, akivel most találkoztam életemben először.
Így hívják, nem?- kérdezett vissza.
- De igen, de ez akkor is olyan… furcsa.
Senkit sem becézgetek –vont vállat.
- Senkit? És miért?- érdeklődtem, mert tényleg kíváncsi voltam az okára.
Két oka van. Az első, hogy engem sem szoktak becézni. A másik pedig, hogy ez általában idegesíti az embereket. Én pedig szeretek az idegeikkel játszani.
- Mondjuk a Garrethet nem a legkönnyebb becézni.
Lehet. De a második okom a nyomósabb.
Gondolom Lizt már teljesen tönkretetted idegileg. 
- Utálja, ha Elizabethnek hívják. De tőlem már megszokta. És nekem el is nézi. Másnak nem.
Érdekes –állapítottam meg.
Kezd sötétedni. Elkísérlek, ne mászkálj egyedül –ajánlotta fel, mire mosolyogva bólintottam. Tényleg nem lett volna jó ötlet egyedül menni.
- Köszönöm – elindultunk az ösvényen.
- A kérdésemre még mindig nem válaszoltál –szólalt meg pár perc csendes séta után.
- Hogy nem kedvelem Alexet?- néztem rá, de ő csak meredten az utat bámulta, így én is visszafordítottam a tekintetem. –Valóban nem kedvelem túlzottan. Rámenős egy alak. –Néha pedig kifejezetten félek tőle. Tettem hozzá gondolatban.
- Igen, az –bólintott egyetértően. Az út további része csendesen telt. Egyikünk sem szólalt meg, csak zsebre dugott kézzel sétáltunk a kastély felé.

Már majdnem az ösvény végénél jártunk, mikor ismét halk lépteket hallottam a hátunk mögül. Bár ezúttal kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam, hiszen nem vagyok egyedül. Másrészről viszont… Garrethet nem is ismerem. Vajon tényleg az, akinek mondja magát? Segít nekem? Vagy ő is a Mester egyik kutyája? Nem hinném. Valahonnan nagyon ismerős volt. Mintha már láttam volna korábban. És nem a suliból. Mintha valamikor régebben találkoztunk volna, csak fogalmam sincs hol és mikor. Nem érzem magam veszélyben mellette, de teljesen biztonságban sem. Nem volt időm a bizalmi kérdéseken rágódni, ugyanis megint hallottam a lépteket.
- Te is hallod? –fordultam felé ijedt tekintettel.
- Nem hallok semmit –nézett rám összeráncolt homlokkal.
- De…de… - inkább nem mondtam semmit. Óvatosan hátrapillantottam, viszont senki sem volt mögöttünk. Paranoiás lennék? Vagy talán hallucinálok?

Kiértünk az ösvényről.  Innen már csak pár méter a kastélyig.
- Hol is laksz pontosan?- fordult felém.
- Ott –mutattam a házunkra. Mikor visszapillantottam Garrthre két elkerekedett szemmel találtam szembe magam.
Hogy a Danken kastélyban?
- Igen, ott. Alex nem említette?- őszinte meglepettségét tükrözte saját tekintetem.
- Ezt az információt kifelejtette. És… khm… szóval te… - kezdte, majd megakadt. Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy feltegye-e a kérdést, vagy ne. Mintha nem tudná eldönteni, vajon bízhat-e bennem. 
- Igen?- próbáltam kihúzni belőle, mit akarhat.
Szóval… te… tudod…?- makogott össze-vissza, és fürkésző tekintetét rám szegezte.
- Nem, nem tudom –nevettem fel kínosan. Persze azért sejtésem van, mire akarhat kilyukadni. De nem fogom elszólni magam, nem megyek bele a játékába.
- Szóval… te vagy a Kiválasztott?- tette fel végre a kérdést. Tudtam, hogy erre megy ki a játék. Én csak értetlenül néztem vissza rá.
- A mi?- kérdeztem vissza nevetve. –Arra a legendára gondolsz?- kérdeztem, mire csak bólintott. –Nem, nem én vagyok a „Kiválasztott”. Nem gondoltam volna, hogy hiszel az ilyesmiben.
- Itt mindenki hisz az ilyesmiben. Legalábbis az ősi családok tagjai biztosan.
- Hát én nem hiszek. De nem is értem, miből gondoltad, hogy én lehetek.
- A Danken kastélyban élsz. Akkor nyilván Katherine leszármazottja vagy. 
Nem tudom –vontam vállat közönyösen. –Talán. De nem hinném, hogy én lennék az a bizonyos Kiválasztott.
- Talán nem –bólintott, majd tekintetét ismét az útra fordította. Épp a kapuhoz értünk, így megköszöntem, hogy elkísért, majd elköszöntünk.

Nem valami beszédes ember. Cseppet sem hasonlít Alexre, ami a belső tulajdonságait illeti. Bár külsőre sem túlzottan, talán csak az arcuk vonala.

Azt gondoltam, hogy Alex múltkor, mikor itt járt, azonnal rájött ki vagyok, és már rég elmondta a családjának. Ezek szerint tévedtem. Csak abban reménykedem, hogy elég jó színész vagyok, és Garreth sem fog rájönni az én kis titkomra.
Megjöttem!- kiáltottam el magam, amint beléptem a házba.
- Elena? Te vagy az?- hallottam az ismerős kedves, meleg hangot, ami kicsit a nagymamámra emlékeztet.
Igen, Mrs. O’Dannel, én vagyok.
- Sokáig elvoltál, gyermekem –lépett elő a konyhából egy tányért törölgetve.
Igen, kissé elszaladt az idő futás közben –feleltem, miközben a cipőm orrát néztem.
- Édesanyád és Daniel nincsenek itthon –közölte, mire felkaptam a fejem.
Hol vannak?
- Mrs. Tisdale a bíróságon van, elhúzódott egy tárgyalása. Daniel úrfi pedig ha jól tudom Elizabeth és Joshua Sullivannel ment el valahova. –felelte mosolyogva. Mindig megmosolyogtat, hogy ilyen régimódian beszél.
- Értem, köszönöm. És Mr. O’Dannel?- érdeklődtem.
- Ó, az a félnótás? Nemrég utazott el egy botanikai konferenciára – forgatta a szemeit mosolyogva. –Egy hétig lesz Rio de Janeiro-ban.
- Hogy hol?- kérdeztem elkerekedett szemekkel, és padlóig érő állal.
- Rióban –ismételte meg mosolyogva. –Az a vénember még a világ végére is elmenne a növényeiért.
- Mióta foglalkozik ilyesmivel?
- Amióta csak ismerem imádta a növényeket. Mindig is kertész szeretett volna lenni. És imádja ezt a birtokot, hiszen hatalmas a kertje, amit gondozhat. Csak sajnos sokat utazgat, így néha másokra kell rábíznia.
- És maga miért nem megy vele sosem?
- Ugyan!- legyintett. – Nem kedvelem túlzottan a repülést. És akkor nem lenne aki főzne, mosna, takarítana itt a házban.
- Ebben van valami –gondolkoztam el. –Ha mi hárman maradunk, ez a ház három napon belül úgy nézne ki, mint egy szeméttelep.
- Meghiszem azt!- nevetett. –Mit kérsz vacsorára?- váltott témát.
- Nem igazán vagyok éhes.
De hiszen az ebédedhez is alig nyúltál hozzá!
- Tudom, de ma valahogy egy falat sem menne le a torkomon.
- Szerelmi bánat?- kérdezte együtt érző tekintettel.
- Mi?- kérdeztem döbbenten. –Dehogyis! Nem, dehogy!- kezdtem tiltakozni. Talán hevesebben is, mint kellett volna.
- Ugyan, Elena. Tudok Damien Donovanról –mosolyodott el.
- H…hogy mi? De hisz…é…én nem…- makogtam össze-vissza. Tud Damienről? De mégis honnan? Hisz senkinek sem mondtam el!
- Előttem nem kell titkolóznod. Lehet, hogy öreg vagyok már, de a füleim még jók. És itt még a falnak is füle van –tette hozzá sejtelmesen suttogva.
- Ezt mégis hogy érti?
- Tudod, van néhány titkos folyosója ennek a régi kastélynak. Most már amolyan személyzeti átjáróként használjuk őket. Főként én. Az egyik a szobád közelében megy el. Néha hallom a Donovan fiú hangját odaátról. Persze azt, hogy miről beszéltek már nem tudom megérteni, de biztos, hogy Ő az. Igazán karakteres hangja van –mosolygott. –Én nem avatkozom bele, gyermekem, ez a kettőtök dolga. De miért titkolod el a családod elől?
- Damien nem akarja, hogy bárki is tudja. Épp emiatt vesztünk össze –ismertem be végül. Mi értelme most már tagadni? Bár amit mondott, kissé sokkolt. Hogy arról a folyosóról hallani lehet a hangokat a szobámban? Akkor onnan bárki kémkedhet utánam? Persze állítása szerint nem lehet megérteni, mit mondunk. De lehet, hogy csak ő nem érti meg, mert… mert hát már nem egy mai csirke, na. Az idő múlásával romlik a hallása az embernek. Attól, hogy ő nem hallja, más még hallhatná.
- Ne aggódj! Ha igazán szeretitek egymást, hamarosan kibékültök –simította meg gyengéden, szeretetteljesen a karom egy biztató mosoly kíséretében.
- Reméljük –mosolyodtam el halványan.
Szóval akkor a vacsora…?
- Talán bekapok valami gyümölcsöt. Az elég lesz. –mondtam, majd a gyümölcsöstálból felkaptam egy kerek, piros almát, és elindultam vele az emelet felé.
- Hát jó –hallottam még Mrs. O’Dannel lemondó sóhaját a lépcsőről.

Mire a szobámba értem, már a fél „vacsorámat” megettem. Rávetettem magam az ágyamra, és előhalásztam a naplót a rejtekhelyéről. Ismét fellapoztam, és folytattam az olvasását.


„Nagy nehezen sikerült elvonszolnunk a kijelölt helyre, ahol a boszorkány elvégezte a szertartást.

Még nem sikerült feldolgoznom az egyik sokkot, melyet korábbi heves látomása hagyott bennem, máris érkezett a következő.

Drága leányomat óvatosan lefektettük a barlang padlójára, majd a falig hátráltam. Sheila egy fekete széndarabbal pentagrammát rajzolt az ernyedt test köré. Mikor végzett, belépett a közepébe, s kezdetét vette a varázslat. Lehunyta a szemét, s mély lélegzeteket vett. Ugyanazon a számomra ismeretlen nyelven kezdett kántálni, mint nem sokkal azelőtt. Hirtelen egyre erősödő szél támadt az apró helyiségben, a pentagramma vörösen izzott. Fekete haja lobogott, majd mikor a szeme hirtelen kipattant, az égnek meredtek a selymes fürtök. Szeme kék fényben izzott, dülledten meredt a semmibe. Teljesen transzba esett. Pár pillanattal később lábai felemelkedtek a talajról, arca elsápadt. Mintha szellem lenne. Kirázott a hideg az események láttán. Nyakamon, hátamon, s karomon égnek álltak a szőrszálak. A monoton, mély, kísérteties hang elhallgatott, a kántálás véget ért. A boszorkánynő ajkai szétnyíltak, s apró aranyszínű fénypontok repültek ki belőle, mintha szentjánosbogarak lettek volna. Az aranyló pontok egyenesen Katherine felé szálltak, majd teljesen ellepte a testet. Amint az utolsó is megtalálta a helyét, Sheila lassan visszaereszkedett a földre, a szél elcsendesült, arca s szeme visszanyerték eredeti színüket. „Megtettem, amit tudtam”- szólalt meg bársonyos hangján. „Innen minden rajtad, és a Kiválasztott gyermeken múlik. Jegyezz le mindent pontosan egy könyvbe, titkos írással, amit csakis az áldott leány fedhet fel. Rejtsd el jól, hogy senki se találhassa meg, de hagyj apró nyomokat. Katherine szelleme segíteni fogja útján, hogy meglelje a titkok kulcsát.”- utasított, mire csak kábán bólintottam. „Az én munkám immáron véget ért. Sorsom beteljesült. Hála neked, s gyermekednek, lelkem megmenekült a kárhozattól. Köszönöm nektek.”- mosolyodott el, majd szeme lecsukódott, s holtan rogyott össze az immár ismét fekete pentagramma egyik sarkában. Még így lélektelenül is gyönyörű nő volt. Most már két ernyedt, még most is gyönyörű nő feküdt előttem holtan. Egyik drága leányom, másik pedig…a szeretőm.”


Elkerekedett szemekkel olvastam a sorokat.  Nagyon részletesen leírta a történteket. Láttam magam előtt Sheila-t, miközben látomása van, vagy amikor feláldozta magát Katherine lelki békéjéért. Kirázott a hideg, miközben olvastam, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Aztán az aznapi utolsó mondatnál tátva maradt a szám. 
Hogy Sheila a… a szeretője volt?!- kérdeztem magamtól teljesen elképedve, a naplóra meredve. –Milyen piszkos kis titkaid vannak még, Clark Danken?

2015. június 1.

Katherine nyomában - 10. fejezet

Sziasztok, Kiválasztottaim!

A mai fejezetet előre beütemeztem, ugyanis a mai egy ünneplős nap (nem, nem születésnapom van). A mai nappal hivatalosan is nyár van, érezni a szabadság illatát a levegőben, a nap is végre megmutatta magát az égen...Mi kell több egy új fejezethez?
A mai rész több szempontból is kerek, ugyanis ez a 10. fejezet, és egyben a 100. bejegyzés a blogon, illetve ami számomra a legfontosabb és egyben legfőbb ok az ünneplésre: elértük az 50 feliratkozót! Ez hatalmas öröm számomra, és nem tudom Nektek elégszer megköszönni a támogatásotokat! Tényleg nagyon hálás vagyok, Ti vagytok a legjobbak! <3
Remélem, ez a szám még gyarapodni fog a jövőben.

Ennyit az ünneplésről, most pedig jöjjön a fejezet, amihez epedve várom a véleményeket (legyen az hideg/meleg).


Reggel, mikor felébredtem Danny már nem volt mellettem. Persze, hiszen nekik nincs tanítási szünet. Az ébresztőóra reggel tízet mutatott. 
- Ideje felkelni!- sóhajtottam, majd nehézkesen felültem az ágyban.
Csigatempóban álltam fel, és kómásan átcsoszogtam a saját szobámba. Mikor beértem, azonnal a tükör elé léptem, hogy szemügyre vegyem magam. Kócos haj, karikás szemek, tág pupillák, mintha be lennék drogozva. Arcom a szokásosnál is sápadtabb színt vett fel. Ha valaki most meglátna, könnyen hihetné, hogy valaki szellemét látja. És úgy is érzem magam. Fintorral az arcomon indultam el a fürdőszobába, hogy amennyire lehet, rendbe szedjem magam.
Frissítő zuhany és hajmosás után új emberként tértem vissza a hálómba. Mikor elmentem az íróasztalom előtt, megpillantottam valamit. Valami nagyon fontosat, amiről az utóbbi napok rettenetes eseményei miatt teljesen megfeledkeztem.
Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik királykék babzsák fotelemben, majd fellapoztam az ódon bőrkötéses könyvecskét. A lapok kissé megsárgultak már az idő folyamán, és kissé dohos szagot árasztott magából, de nem zavart. Inkább pont ez tetszett benne annyira, magával ragadott az egész hangulata. Ahogy végigpörgettem a lapokon megfigyeltem, hogy az egészet a Clark Danken - féle titkosírással írták. Szerencsére már megtanultam a jeleket, így gond nélkül el tudtam olvasni a sorokat.

„1913. augusztus 22.

Kedves Kiválasztott!

Nos, sosem volt szokásom lejegyezni szokásaim, gondolataim, napjaim. Sosem olvasnám vissza, s a következő generációkat pedig az én életem érdekelné a legkevésbé. Hogy mi változott az óta?
Nos, ez a nap más. Minden megváltozott. Számomra legkedvesebb gyermekemet, Katherine Elizabeth Hope Dankent a tegnapi nap folyamán szörnyű körülmények közt elvesztettem. Sheila, az utolsó ír druida leszármazott boszorkány segítségét kértem gyilkosa felkutatására. Az éj leple alatt mentünk el a Sötét Erdő határára, ahol a holttest feküdt, elzárva a kíváncsi, fürkésző szempárok elől. Sheila egy ősi druida szertartást végzett el a holttesten, amit én nem kísérhettem figyelemmel. Csupán halk motyogást hallatott valamilyen ősi idegen nyelven. Percekig álltam egy fa tövében, hátat fordítva az eseményeknek, mikor hirtelen elhallgatott. Mikor megfordultam görnyedve terült el lányom élettelen, holt teste fölött. Odarohantam, s letérdeltem mellé, majd szólongatni kezdtem, de nem reagált. Aztán hirtelen remegni kezdett. Vonaglott, miközben artikulátlanul motyogott. A következőket mondta: „Gyilkos, családi tőr, féltékenység, száz év, Kiválasztott, Ötök, Őrzők, Testőr, végzet, halál, vér, botrány, szerelem, szenvedés, csalódás, megoldás, végzet” Alig lehetett érteni e szavakat. Volt, hogy suttogott, volt, hogy ordított, s mindezt nyüszítve tette. Maga a jelenet gyomorforgató látványt nyújtott. Drága leányom csonka, holtsápadt, véráztatta teste fölött remegve rángatózott a nő. Hosszú ébenfekete haja csapzottan terült el a földön, sötét koronaként keretezve holtsápadt arcát. A druida nők mindig is híresek voltak páratlan szépségükről. Ez most sem volt másképp. Csakhogy látomás közben arcuk beesetté válik, arccsontjuk kitüremkedik, szemük kidülled, s teljesen fekete. Mintha a szemgödrük teljesen üres lenne. Máskor csodásan telt, piros ajkuk szárazzá, s hússzínűvé válik. Ezekben a hosszú percekben angyali szépségük tovaszáll, s sokkal inkább tűnnek démonoknak. Miután az utolsó szót is elmormolta háta ívben megfeszült, s hangos kiáltás tört fel ajkai közül. Ájultan terült el drága Katherinem mellett. Zihált, majd lassan visszanyerte eredeti külsejét. Arcába visszatért a szín, lélegzetvétele is lassan helyreállt. Kinyitotta immár csokoládébarna szemeit, s szaporán pislogva tért magához.
Még sosem láttam azelőtt boszorkánylátomást, így nem tudtam mit kezdeni e helyzettel. Dermedtem térdeltem a két test mellett, s elkerekedett szemekkel, lefagyva figyeltem a történteket. A vér is megfagyott az ereimben. Mikor Sheila végre magához tért, kíváncsian vártam, hogy elmesélje, mit látott az imént.
„El kell rejteni a lányt.”- mondta. „Láttam a jövőt. A leány el van átkozva. Lelke addig nem békélhet meg, míg gyilkosát meg nem lelik. Viszont ez csak száz esztendő múltán következik be. Érkezik egy leszármazott. Egy faital leány, ki épp annyi idős, mint holt gyermeked most. Ő a Kiválasztott, ki majd feloldja a borzalmas átkot.” „Miféle átok ez?”- kérdeztem. „Ki átkozta meg a lányomat?” „Azt sajnos magam sem tudom.”- felelte erre. „Csakis a jövőbe léptem be, a múltat számomra homály fedi. Ha most azonnal biztonságos, titkos helyre visszük testét, még megmenthetjük lelkét. El kell raktározni a Kiválasztott leány számára, ki majd megadja neki az üdvösséget.” „Elraktározni? Mégis hogyan?” Sosem hallottam olyanról, hogy valaki testét elraktározták volna. Ha eltemetjük, előbb-utóbb foszlásnak indul, s már csak csontjai maradnak. A mumifikálás pedig igen körülményes dolog, s nem is értünk hozzá. Akkor hát hogyan vihetnénk ezt véghez? „Létezik egy ősi druida mágia, mely képes a holtat hibernálni pontosan száztizenegy esztendőre. Amint a varázslat erejét veszti, Katherine Danken porrá válik, s ha a bűntény nem oldódott meg ez idő alatt, lelke örök kárhozatra ítéltetik.”- magyarázta. „S miért pont száztizenegy évre?”- kérdésemre ajka titokzatos mosolyra görbült. „Azért, mert száztizenegy éves vagyok. S a varázslat a kibocsátója életenergiáját használja fel. Ez lesz az én utolsó cselekedetem.”- mondta, mire őszinte döbbenet lett úrrá rajtam. Részben azért, mivel e gyönyörű, természetfeletti teremtés nem tűnt idősebbnek húsz esztendősnél. Másrészt pedig utolsó mondata miatt. „Képes lennél feláldozni magad, hogy megmentsd?” „Tudja, Mr. Danken, a mi fajtánk átkozott. Olyan a külsőnk, akár egy angyalé. Viszont ilyenkor, látomás, varázslás közben tör felszínre belső énünk, ami démoni eredetű. Ha valaki üdvösségéért adjuk életünket, saját lelkünket is megmentjük a pokol tüzétől. Már hosszú ideje vártam erre a napra.”- mosolyodott el. „És hova rejtsük a… lányomat?”- kérdeztem kábán.
Nagy nehezen sikerült elvonszolnunk a kijelölt helyre…”

Izgatottan olvastam a sorokat, s egyre többet megtudtam Katherine testének eltűntetéséről. Egyre érdekesebb a dolog! Csakhogy pont, amikor talán az egyik leglényegesebb résznél tartottam, valaki kopogott az ajtómon. A hirtelen zajtól összerezzentem, majd gyorsan elrejtettem a könyvet a párnám alá.
- Gyere!- ültem vissza a fotelembe egy magazinnal a kezemben, mintha abban merültem volna el ennyire.
- Szia, Elena –Mia lépett be a szobába Reachellel az oldalán. Amint megláttam őket, félredobtam az újságot, ami mellesleg Danny egyik sportmagazinja volt, ami nem tudom, hogyan került hozzám.
- Sziasztok!- léptem oda hozzájuk egy csoportos ölelésre. –Hogy vagytok?
- Nem valami jól –vallotta be Reachel, miközben leültünk az ágyamra.
- Milyen volt a dilidokinál?- érdeklődtem.
- Borzalmas –sóhajtott Mia.
- Ugyanazokat a kérdéseket ismételgette, és mindenre az volt a válasza, hogy „Ühüm”. Idegesítő francia akcentusa van, ráadásul úgy öltözködik, mint egy rossz hippi –vette át a szót Reachel.
- Mint egy rossz hippi?- kérdeztem kuncogva. Igazság szerint, Miss Martins sosem jön ki az irodájából, így aki még nem járt bent nála, az nem is láthatta. Így én sem.
- Raszta haj zöld fejpánttal, virágmintás bő póló és barna vászonnadrág szandállal, néha zoknival. És erőteljesen a természetesség híve…- folytatta Reach.  
- Ezt hogy érted?
- Olyan, mint egy pulikutya –nevetett fel Mia, először azóta, hogy Nora meghalt.
- Akkor egy élmény lehet őt bámulni másfél órán keresztül –nevettem fel.
- Ne is mondd!- sóhajtott fel Mia –De legalább eltereli a figyelmünk a történtekről.
- És te hogy viseled?- tette Reachel a vállamra a kezét.
- Nehezen –sóhajtottam fájdalmasan mosolyogva. 
- Te nem jársz agyturkászhoz?
- Nem. Anya meggyőzte az igazgatónőt, hogy ismer egy jobb szakembert, akiben megbízik. Ez igaz is. De persze nem járok hozzá. Apa halálát segített megtanulni feldolgozni, és most is azt teszem, amit akkor tanácsolt –vontam vállat.
- És használ valamit?- érdeklődött Reachel.
- Valamit. Próbálom elterelni a gondolataim, ha pedig eszembe jut, igyekszem a szép emlékekre gondolni. Persze nehéz elfelejteni azt a képet, amikor utoljára láttam, de talán idővel elhalványul.
- Neked talán még rosszabb, mint nekünk. Hiszen… hiszen te találtad meg. Láttad… holtan –mondta Mia elborzadva, szemében együttérzés és sajnálat tükröződött.
- Nem tudom, hogy mennyivel rosszabb. De… nehezebb, az biztos.
- Inkább beszéljünk másról!- javasolta barna hajú barátnőm.
- Jó ötlet- értettünk egyet.
- Maxszel jól megvagytok?- fordultam a szőkeség felé.
- Igen, nagyon –mosolyodott el. –Olyan figyelmes, és mindent megtesz, hogy elterelje a gondolataimat Noráról. És általában sikerül is neki.
- Ah, milyen szerencsés vagy!- sóhajtott fel Reachel. –Nekem sem ártana egy pasi, aki „eltereli a gondolataim”- jelent meg egy sejtelmes, kissé talán perverz mosoly az arcán.
- Miért mosolyogsz így?- kérdeztem, miközben kissé hátradőltem, ezzel is érzékeltetve, hogy megijeszt ezzel az eszelős vigyorral.
- Valakiről ábrándozik –forgatta Mia a szemeit.
- De kiről?- kíváncsiskodtam.
- Konkrét elképzelésem nincs. Csak egy izmos testet látok magam előtt.
- És veled mi a helyzet?- fordult felém Mia, inkább nem tett megjegyzést Reach kijelentésére. –Hogy álltok Damiennel?
- Hogy állnánk?- kérdeztem vissza. Utálok hazudni nekik. De nem tehetek mást. Bár még most sem értem, hogy miért, de egyszerűen nem lehet. De ezt akkor sem bírom már sokáig. Sosem szerettem hazudni a szeretteimnek, mindig lelkifurdalásom lett utána. Ez persze most sincs másképp. Csak ebben az a szomorú, hogy kezdek hozzászokni, így az érzés egyre halványul bennem. Mintha a lelkiismeretem kezdene cserbenhagyni. 
- Mi van köztetek?
- Ami eddig –vontam vállat, igyekezve elkerülni, hogy ismét hazudnom kelljen.
- Találkozgattok? Mondott valamit? Elhívott már randizni? Megcsókolt már? Jól csókol? Milyen a teste?- zúdították rám mindketten a kérdéseiket. Persze a legutóbbi Reachel volt…
- Na, ne egyszerre!- próbáltam csitítani őket.
- Válaszolj már!- sürgetett Mia.
- Most erre mit mondjak?
- Találkozgattok? Egy ideje. Mondott valamit? Sok mindent. Főleg perverz, kétértelmű dolgokat, és, hogy szeret. Elhívott randizni? Nem is egyszer, és mindig igent mondtam. Megcsókolt már? Igen. Jól csókol? Hogy csókolna, ha nem a legjobban? Milyen a teste? Inkább nem mondom el, különben lecsapsz rá –ismertette Mia a szerinte helyes válaszokat. Persze a többség igaz is volt. Vagy az összes. De csak ennyit mondtam:
- Ti betegek vagytok.
- De most komolyan, Elena! Ne hagyj minket kételyek közt!- könyörgött Reach.
- Komolyan nem tudom, mit mondhatnék. 
- Elena Destiny Tisdale! Te valamit eltitkolsz előlünk. Hadd halljuk!- tette karba a kezét Mia.
- Mégis mit hallgatnék el?
- Elli, Dam van itt, és beszélni akar veled!- nyitott be a szobába Danny minden előjel nélkül. –Oh…Hölgyeim. –biccentett a lányoknak, akik kissé kidülledt szemekkel nézték. Ugyanis csak egy fekete alsónadrág volt rajta. 
- Danny, az ég szerelmére!- néztem teátrálisan az égre. Vagyis inkább a plafonra. –Először is. Kopogásról hallottál már?
- Nem. –vigyorgott, mire megdobtam egy párnával.
- Másodszor pedig… Vegyél fel valamit!- ordítottam rá.
- De hiszen… óóó!- mondta, mikor végre neki is leesett, hogy hogyan is néz ki, és hogy kik vannak a szobában. –Remélem élveztétek a látványt, mert ezt- mutatott végig magán- valószínűleg nem látjátok többé ilyen helyzetben. –vigyorgott, majd indulni készült, de még utána szóltam.
- Amúgy miért jöttél?- kérdeztem, mert nem értettem pontosan, amikor berontott. 
- Dam lent van, és beszélni akar veled. Felküldjem?
- Dam? Mármint Damien?- kérdeztem vissza.
- Nem… Szerinted mégis ki? Persze, hogy Ő!- jött vissza. –Akkor küldjem el?
- Ne!- szóltak közbe a lányok, mire én kérdőn rájuk néztem. – Mi már itt sem vagyunk.
- Elmentek? De… de miért?- néztem kérdően rájuk.
- Aztán részletes beszámolót kérünk!- szólt vissza Mia a lépcsőről. Még mindig értetlenül néztem utánuk, majd észbe kaptam, és utánuk szaladtam.
- Mi? Miféle beszámolót? Várjatok már!- futottam utánuk. A lépcső aljánál sikerült utolérnem őket. Damien az ajtóban állt, és az immár felöltözött bátyámmal beszélgetett.
- Csak ügyesen, Rómeó!- veregette megy Mia Damien vállát, Reachel pedig csak nevetett ezen a kijelentésen. „Rómeó” felvont szemöldökkel nézett rájuk, majd felém fordult, és kajánul elmosolyodott.
- Ó, az leszek!- kacsintott, mire a lányok nevetve elköszöntek, majd elmentek. Felvont szemöldökkel néztem a vendégünkre, aki csak vigyorogva nézett vissza rám.
- Akkor én mentem Josh-ékoz!- intett Danny, majd követte a két lányt, ki a birtokról.
- Rómeó?- szólalt meg, mikor a bátyám már hallótávolságon kívül volt.
- Nem érdekes. –legyintettem. –Csak kombinálnak.
- Sejtenek valamit? Tudod… kettőnkről?- kérdezte suttogva.
- Olyasmi, de nem tudnak semmi biztosat. Inkább örülnének neki, ha együtt lennénk, ezért, hogy úgy mondjam, használják a fantáziájukat. Azt nem tudják, hogy együtt is vagyunk. –válaszoltam, miközben elindultunk a szobám felé.
- Valami baj van?- kérdezte, miután bezártam magunk mögött a szobaajtóm, a biztonság kedvéért. –Olyan… szomorúnak látszol. Történt valami?
- Csak… már annyira unom, hogy folyton hazudnom kell nekik. Amikor tréning miatt nem tudok átmenni este, vagy náluk aludni. Veled kapcsolatban, Nora haláláról… Szinte mást sem csinálok, csak hazudok nekik! És már nagyon elegem van!- fakadtam ki.
- Tudom. De meg kell értened, hogy nem mondhatod el nekik, hogy te vagy a Kiválasztott.
- De ha legalább kettőnket elmondhatnám, akkor már annyival kevesebbet kellene hazudnom. –vetettem fel az ötletet, bár tudtam, mit fog rá válaszolni.
- Tudod, hogy nem lehet.
- De miért, Damien? Miért nem?
- Mert nem.
- Most aztán megkaptam a választ, köszönöm. –mondtam szarkasztikusan.
- Te is nagyon jól tudod, hogy ha a Sullivanek megtudják, felhasználják ellenünk. És jelenleg az sem segít, ha a Mester fülébe jutna, hogy ki a Testőr.
- Szerintem erre már réges rég rájött. –mondtam kicsit sem kedvesen.
- Miből gondolod?- kérdezett vissza ugyanolyan hangnemben.
- Hát nem is tudom… Amikor elfogtak minket a napló keresése közben, az emberei tudták, hogy te vagy az. Jake, a bátya, és James, a sebhelyes kis kedvence is tudta. Akkor szerintem az egyenlő a lehetetlennel, hogy a mi drága Mesterünk ne tudná. –fakadtam ki.
- Attól még nem árthat, ha titokban tartjuk. –szűrte ki a szavakat a fogai közt. Ideges. Egyértelmű, hogy valamit nem akar nekem elmondani.
- Valamit eltitkolsz előlem. –jelentettem ki halkan, de határozottan, erős éllel a hangomban. Dühös voltam. Nagyon dühös. –És tudni akarom, mi az.
- Nem titkolok semmit. Mégis miből gondolod?- emelete fel a hangját hitetlenkedve. 
- Abból, hogy képtelen vagy egyenes választ adni! Szégyellsz engem? Vagy mi a baj?
- Mi?! Persze, hogy nem szégyellek! Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
- Akkor áruld már el nekem, miért kell titokban tartani a kapcsolatunkat!
- Azt nem tehetem, érted?
- Miért nem? –most már mind a ketten ordítottunk. 
- Mert nem, és kész. –jelentette ki sziklaszilárdan, szeméből mérhetetlen düh szikrái áradtak. Ezúttal sikerült nagyon felbosszantanom, de neki is engem.
- Akkor talán az lenne a legjobb, ha nem lenne mit eltitkolnod előlem. És nekem sem mások előtt –szóltam halkan, szinte suttogva, a könnyeimmel küszködve.
- Ezt meg hogy érted? –kérdezte döbbenten, és szintén visszavett a hangjából.
- Úgy, hogy… hogy ha nem lenne köztünk semmi, akkor nem kellene semmit sem eltitkolnod előlem. És nekem sem kellene hazudnom. –nehezen jöttek a szavak ajkaimra, a torkom elszorult, könnyek égették a szemem. Nem akartam ezt mondani, de ez volt a helyes döntés.
- Te… te most… Szakítasz velem?- kérdezte akadozva. Szemében őszinte döbbenetet és szomorúságot fedeztem fel. Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam, megcsókoltam volna, és visszavontam volna minden egyes szót. De ezúttal az eszem felülkerekedett a szívemen. Rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét, bár a szívem minden másodperccel egyre kisebb lett. 
- Igen. –mindent megtettem, hogy a hangom ne remegjen. Sokkal hidegebbnek hatott ez az egy szó, mint amire számítottam. Damien arckifejezése is megváltozott. Fájdalom vegyült szemében a döbbent haraggal.  
- Biztos, hogy ezt akarod?- kérdezte rekedt hangon, mint aki erősen küzd az érései ellen.
- Igen. –sóhajtottam szaggatottan. Érzem, hogy nem bírom sokáig sírás nélkül.
- Akkor mától… csakis és kizárólag a Testőröd vagyok. –mondta, s ez volt a végszó. Kinyitotta az titkos ajtót, majd erősen bevágva maga mögött eltűnt. Mintha az életemből sétált volna ki, a szívem és a lelkem egy-egy darabkájával.