2015. december 30.

Előzetes: Katherine nyomában - 29. fejezet

Sziasztok!

Megérkeztem az év utolsó bejegyzésével (maga a rész 2016 első napjaiban várható)! Most így az ünnepek örömére kicsit sűrűsödtek a részek, szóval ez egy kis előrevetített kárpótlás az elkövetkezendő időszakért, amikor levegőt venni is alig lesz időm - de persze nem kell félni, igyekszem a blogra is odafigyelni! :)

Szóval itt is van az előzetes!

Előre is nagyon boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok minden drága Kiválasztottnak!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Ui.: Azért, hogy ne legyen túl zavaros a részlet, annyit elárulok, hogy ez egy Katherine-Elena jelenet.

~*~

A napló nincs nálad. Igaz? – kérdezte ismét elrugaszkodva.
- Miből gondolod?
- Lehet, hogy csak álmodban tudok veled beszélni, viszont a nap minden pillanatában látlak – emlékeztetett.
- Valóban nincs nálam.
- Ahogy láttam a testőr nem lesz ezúttal a segítségedre.
- Ezt is láttad?
- Igen, láttam – felelte elgondolkozva. – Azonban ismerek valakit, aki segíteni fog.
- Valóban? – kérdeztem izgatottan. – És ki az?
- Alexander Sullivan – felelte mosolyogva, mire elkerekedett szemmel néztem rá, mintha egy UFO lenne.

2015. december 25.

Katherine nyomában - 28. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Karácsony örömére nem húztam sokáig az új fejezetet, így előzetes nélkül már olvadhatjátok is!
Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek! :) <3
Várom a véleményeket! :)

További kellemes ünnepeket és pihenésben gazdag szünetet kívánok!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Képtalálat a következőre: „winter forest”

A Mester „felbukkanása” óta két hét telt el. Beköszöntött a tél. Újabb interjúk Lanával, bosszantó kérdések, fárasztó edzések, fájdalmas csend Damiennel. Ahogy múltak a napok, úgy érzem egyre jobban eltávolodtunk egymástól. És mindeközben egyre közelebb kerültem Alexhez. Még mindig egy fedél alatt élünk a Sullivanekkel, és kezdek hozzászokni a helyzethez.
A napló viszont azóta is Lana és a Legendák nyomában stábja kezében van. Többször is megpróbáltam visszaszerezni, viszont egyedül nem mentem vele semmire. Így jutottam arra a döntésre, hogy szövetségest kell szereznem.
Először beszéltem Maxszel és Tommal, viszont nem jutottak előrébb nálam. Hiába mondták, hogy az övék a könyv, hiszen az ő könyvtárukból kaptam kölcsön, Lana a szerződésre hivatkozott, miszerint bármi, ami kapcsolatban áll a legendával feltétel nélkül bárhol és bármikor a rendelkezésére áll. Csakis akkor adja ki a kezéből, ha nem sokkal később vissza is kapja, és felügyeli, aki használja. Egyszer visszaszereztem, de nem igazán mentem vele sokra. Mindössze két oldalt tudtam elolvasni, amiben nem igazán akadt használható információ. Amikor már kezdett a szöszinek gyanús lenni, hogy értem, ami le van írva, inkább visszaadtam.
A műsor szerkesztősége igazi kódfejtőket fogadtak fel a napló megfejtésére. A kutatás folyamatába betekintést nyertünk, hátha tudunk segíteni. Persze ez nem állt szándékunkban. 
- Ez egy teljesen egyedi kód. Még sosem láttam ehhez hasonlót, pedig már több mint negyven éve vagyok a szakmában – mondta a könyvet tanulmányozva az ősz hajú profi kódfejtő professzor. – Nem lehet visszavezetni semmire! Sem az egyiptomi hieroglifákra, sem az ékírásra, a maják nyelvére, a rovásírásra, egyszerűen semmire!
- Szóval azt állítod, hogy nem tudod megfejteni? – kérdezte aggódva Lana, mire a fáradt professzor felvont szemöldökkel nézett rá a nagyítója mögül. 
- Ilyesmit sosem állítanék, drága unokám – felelte, mire ledöbbentem. Lana nagyapja egy híres kódfejtő? Már értem, kitől örökölte a rejtélyek és legendák iránti érdeklődését. – Már fejtettem meg hasonlóan egyedi kódokat. Viszont azok mind évekbe teltek. Ha nem lehet visszavezetni semmiféle régi írásmódra, megfejtett kódra, úgy sokáig tart a megfejtése. Mint most is. A legtöbb ilyenhez van valahol elrejtve egy kulcs. Ezek kutatása is hozzátartozik a munkámhoz. Bár vannak, akik nem jegyzik le sehova a kódjaikat, például, ha nagyon privát és rendkívül titkos. Sokan magukkal viszik ezeket a sírba. Bár az koránt sem olyan biztos, hogy jelen esetben is így van ez. Véleményem szerint Clark Danken hagyott egy nyomot, egy kulcsot a napló elolvasására. 
- Miből gondolod? – kérdezte érdeklődve a szöszi. Én csak feszülten figyeltem Danny mellett állva. Látszólag őt is nagyon lekötötte az öregember mondanivalója. Lanán kívül csak négyen voltunk bent: én, Danny, Josh és Alex.
- A legendából kell kiindulni – kezdett bele levéve a szemüvegét, és felénk fordult. – Ez a napló a kulcs Katherine Danken holttestéhez. A kulcsot a Kiválasztott számára írta Clark, tehát minden bizonnyal nem vitte magával a sírba a megoldását a titkos írásnak. Kell lennie valahol egy kulcsnak. Hiszen annak a bizonyos személynek meg kell fejtenie. És erősen kétlem, hogy a véletlenre bízná.
- Tehát valahol van egy kulcs. De hol? Valami felett biztosan elsiklottunk –gondolkodott Lana.
- Clark Danken rafinált egy fickó volt. Bár az utolsó éveiben mindenki azt hitte megőrült, én ebben határozottan kételkedem. Véleményem szerint igen is épelméjű ember volt halála napjáig. A kutatásaim alapján nagyon intelligens ember volt. Ahhoz, hogy ezt a jelrendszert kitalálja tökéletesen ép elmére volt szükség. Ha megőrült volna, nem tudta volna így felépíteni az egészet. 
- Mert talán sikerült rájönnöd valamire, papi? – hajolt közelebb Lana izgatottan. Az én szívem mindeközben a torkomban dobogott, nagyokat kellett nyelnem, hogy ne érezzem a kialakulni készülő gombócot a torkomban, és az ujjaimat tördeltem. Muszáj volt elfordítanom a tekintetem egy kis időre, még mielőtt rám tört volna a pánik. Ahogy a tekintetem egy kicsivel balra vándorolt, Alex aggodalmas szürkés szemével találtam magam szembe. Kérdőn volta fel a szemöldökét, mire inkább Joshra irányult a figyelmem. Őt is, akárcsak Dannyit, nagyon lekötötte a beszélgetés.
- Eleinte azt hittem, hogy a jelek szavakat jelölnek, de rájöttem, hogy valójában minden jel egy-egy betűnek felel meg.
- De akkor ez jó, nem? Hiszen, ha sikerül kitalálnod egy szót, onnan könnyebben tudsz következtetni a többire, nem igaz? – lelkesedett a riporternő.
- Normális esetben igen. Azonban ez egy nagyon precíz, összetett munka –felelte az ősz hajú tudós a napló fölé hajolva.
- Mit értesz ez alatt?
- Nincsenek hat karakternél rövidebb szavak. Véleményem szerint a névelőket és a határozókat egybeírta az utána álló szavakkal, hogy ez által ne lehessen olyan könnyedén kitalálni. Mivel tudjuk, hogy anyanyelven íródott, így könnyen rájöhetnénk a két-három betűs szavakat alkotó jelekre. Ezek alapján szoktuk megfejteni a hosszabb szavak jelentését. Így azonban ez szinte lehetetlen. Még ha a leggyakoribb karakterekből indulunk is ki, több lehetséges variációt kellene megvizsgálni, ami pedig hetekbe telhet. És akkor még csak egy vagy két jel jelentésére jöttünk rá. Ezt a kódot megfejteni becsléseim szerint minimum egy évbe telne. Még nekem is. – Az utolsó mondat hallatán megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amire szerencsére senki sem figyelt fel. S bár én örültem a hírnek, mindenki más csüggedten, csalódottan hallgatott.
- Biztos, hogy nem tudod felgyorsítani? Vagy az új kollégád az intézetben… Ő nem tudna segíteni?
- Az a zöldfülű a számítógépekhez ért csak. Az ilyen új dolgokkal nem tudna mit kezdeni. Ő csak felgyorsítja azt, amit én is el tudnék végezni. Az eddig megfejtett kódokat viszi fel a rendszerbe, azáltal ha kapunk egy megfejtésre váró hosszabb szöveget, a gép rövidebb idő alatt megfejti a meglévő információk alapján, mint én, ahogy elolvasom és leírogatom. 
- Szóval ő nem tudná megfejteni a kódot?
- Az a suhanc egy hecker, nem pedig kódfejtő.
- De hiszen van köze egymáshoz a kettőnek. Nagyon is sok.
- Lehetséges, viszont heckernek is pocsék. Programozni legalább tud. Nem is értem, miért őt helyezték mellém az intézetbe. Biztos hátszele van – rázta a fejét rosszallóan. – De megpróbálok valamire jutni vele.
- Köszönöm, papi. Ha segítség kell, csak szólj. 
- Persze, persze – legyintett az öreg, teljes figyelmét a naplónak szentelve. Ismét.
Mindenki magára hagyta, hogy nyugodtan tudjon dolgozni a kód megfejtésén. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Így sosem szerzem vissza a naplót, és nem juthatok előbbre a nyommal sem. Ráadásul ennek a piócának a nagyapja, és profi kódfejtő. Egy saját szobát kapott a kastélyban, ami egy spontán kutatólaborként funkcionál. Szerintem Logannel jól megértenék egymást.
Gondterhelten ücsörögtem a szobámban, végül úgy határoztam, hogy felhívom Tomot.
- Tom Donovan telefonja. Jelenleg nem tudom felvenni, hívj vissza később, ne hagyj üzenetet – hallottam az üzenetrögzítő hangját. Remek!
Se Max, sem pedig Nate nem vette fel. Végső elkeseredettségemben tárcsáztam Damient. Még mindig inkább őt hívom, mintsem Michaelt.
- Rég hívtál. Mi történt? – kezdte mindenféle köszönés nélkül.
- Szia! – vetettem oda.
- Szia, neked is. Szóval? Mi történt? – kérdezte. Épp szólásra nyitottam a számat, mikor észrevettem a kamerát. A fenébe! Lehallgatnak.
- Tudnánk esetleg találkozni?
- Találkozni? – kérdezett vissza, mint aki nem biztos benne, hogy jól hall.
- Igen. Fontos lenne.
- Mennyire?
- Eléggé. – Nagyot sóhajtott, majd végre válaszolt.
- Jól van. A faház előtt találkozzunk tíz perc múlva.
- Oké – feleltem, majd bontottam a vonalat.
Gyorsan magamra kaptam a fekete nagykabátom, a fehér bokacsizmám, és futva indultam az erdő felé.   
Ahogy néhány perce megegyeztünk, Damien a faház előtt várt rám kopott farmerben, fekete csukában és egy barna dzsekiben. Nem fagy meg ilyen időben? A haját összekócolta a szél. Meglepően jól fest szeles időben. Viszont most nem ezért vagyok itt. 
- Csakhogy megjöttél – szólalt meg.
- Ne haragudj. Tudod, a Sullivan birtok az erdő másik végén van. Nem jutok át olyan gyorsan, mint a Danken kastélyból – szóltam vissza sértődötten.
- Mi volt ilyen sürgős? Miért nem lehetett telefonon? – kérdezte, miközben elindultunk a kopár, hófödte fák tömkelege közé.
- Azért nem lehetett telefonon, mert a kamerák rögzítenek mindent. Ez pedig olyan dolog, amiről Lanának és a többieknek nem szabad tudniuk.
- Mi lenne ez a dolog? –láthatóan felkeltettem az érdeklődését, ugyanis kék szeme furcsán izgatottan csillogott.
- A kis szöszi nagyapja egy profi kódfejtő, aki most nálunk, vagyis a Sullivan kastélyban lakik. Ebben a pillanatban is napló kulcsán dolgozik.
- Ne! – nyögött fel meggyötörten. – Nem lehet igaz! Tudod, hogy halad vele?
- Nem valami jól. Néhány dologra sikerült rájönnie, ami közelebb viszi a megoldáshoz, de állítása szerint évekbe telhet, mire megfejti. Clark okos volt, jól kitalálta a kódot. Még nekem is nehezen ment először a kulccsal elolvasni.
- Igen, emlékszem. Amikor együtt néztük, alig tudtam kibogarászni a betűket. Aztán az sem tartott valami rövid ideig mire rájöttem, hogy bizonyos szavakat egybeírt – nevette el magát, azonban ebben a nevetésben nyoma sem volt a jókedvnek.
- Szóval a lényeg az, hogy vissza kell szereznünk a naplót.
- Nekünk? – kérdezett magára mutatva.
- Neked is kell, nemde?
- De igen. Azonban nem velem lakik együtt a kódfejtő nagypapi. Szívesen segítek, ha tudok. Azonban, ebben az esetben a Sullivanek nagyobb hasznodra lennének.
- A Sullivanek? Damien, nem mondhatod komolyan! – néztem rá hitetlenül.
- Ők helyben vannak – vont vállat. Még sosem beszélt a Sullivanekről ennyire… érzelemmentesen, ennyire nemtörődöm módon. Mintha nem is érdekelné senki és semmi, mintha a két család hetente összejárna teázgatni és Alex a legjobb barátja lenne.
- Valami baj van? – álltam meg, mire ő is megtorpant. A friss hó ropogása a talpunk alatt, ami eddig kísért minket, megszűnt. Fülsiketítő csend vette át a helyét. Csak álltunk ott az erdő közepén és bámultuk egymást. A feszültség szinte kézzelfogható volt. Szinte már láttam a baljóslatú kék szikrákat kettőnk között. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Talán mégis jobban jártam volna Michaellel. 
- Mi baj lenne? – a hangjából csöpögött a gúny.   
- Nem tudom, ezért kérdezem.
- Elegem van, érted? – fakadt ki.
- Mégis miből?
- Ebből az egész idióta helyzetből! Ahogy a dolgok jelenleg állnak, még Michael közelében is szívesebben lennél. És ami talán még rosszabb, hogy én is. 
- Mire akarsz ezzel kilyukadni, Damien? – fontam össze a karom. Kíváncsian hallgattam a mondandóját, miközben a meglepő ürességet éreztem belül, amit nem tudtam hova tenni.
- Oda, hogy nem bírom, hogy akkor is a közeledben kell lennem, amikor éppen haragban vagyunk. Mindkettőnk dolgát megnehezíti ez a folyamatos feszültség kettőnk között. De mégsem tehetek ellene semmit. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy átruházhatok valaki másra. A varázslat, az átok, ami miatt Testőr a Testőr, egyedül az én véremben csörgedezik. Épp úgy, ahogy a tiédben a Kiválasztott átka.
- Átok? Te ezt annak fogod fel?
- Miért, te talán nem? Hiszem elraboltak! Majdnem megerőszakoltak! Elvették az édesapádat! Megölték az egyik legjobb barátnődet és még két másik lányt, akikkel kapcsolatban álltál! Ki tudja, kit veszítesz el legközelebb! Ki tudja, mikor történik veled valami, ami akár az életedbe is kerülhet! És még mindig azt mondod, hogy ez az egész, nem egy átok?! – ordította a képembe eszelős tekintettel. Mire befejezte, már zihált, az arca kipirosodott – részben a hidegtől, részben pedig a dühtől, ami kitört belőle az imént. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Viszont ami neki megkönnyebbülést, felszabadulást jelentett, az engem savként mardosott belülről a mellkasomban. Mintha ezernyi apró méhecske csípését érezném, mintha egy kést forgatnának a légcsövemben. 
- Azt hittem, a kettőnk személyes kapcsolata nem befolyásolja a Testőr – Kiválasztott viszonyunkat.
- Eleinte én is ezt hittem – sóhajtott, majd megborzongott egy hideg fuvallattól. – Viszont időközben rájöttem, hogy az érzelmeinket egyikünk sem tudja befolyásolni. 
- Szóval felmondasz?
- Felmondani? – ráncolta a szemöldökét.
- Mint Testőr.
- Mintha ez lehetséges lenne – horkantott.
- Mástól is tudok segítséget kérnem. Csak gondoltam, te vagy a legmegbízhatóbb. De ezek szerint tévedtem – mondtam, majd megfordultam, és elindultam a Sullivan birtok felé.
- Ez az! Rohanj a te kis Alexedhez! Áruld el titkot! Talán segít, talán megfojt egy párnával álmodban! Én akkor nem segíthetek! – ordította utánam, de meg sem rezzentem. Céltudatosan haladtam vissza a birtokra.
Kár volt felhívnom. Már nem is emlékszem, min is vesztünk össze, amikor szakítottunk, de ő az óta sem volt képes túllépni ezen. Vagy talán az bántja ennyire, hogy a legnagyobb ellenségével egyre közelebbi a viszonyunk. Persze csak és kizárólag baráti viszony (és lakótársi), semmi több. Még akkor is, ha Ő ezt nem éppen gondolja így. Vagy csak nem hiszi el. De ez után a jelenet után már cseppet sem érdekel, hogy mit gondol. Inkább Alextől kérek segítséget. Igen ám, csakhogy ezzel van egy kis baj… Nagy valószínűséggel el kell neki árulnom, ki is vagyok valójában. És ez a legutolsó dolog, amit szeretnék, hogy tudjon rólam. Persze még mindig ott van az esélye annak, hogy teljesen egyedül menjek. Igen. Igen, ez lesz a jó megoldás.

Vacsora után a többség elvonult a szobájába – köztük én is –, néhányan pedig úgy döntöttek a nappaliban megnéznek egy filmet. Egy horrorfilmet. Ez a néhány ember pedig Liz és Alex. Én a szobámban festettem, miközben vártam, hogy elmúljon éjfél. Danny egyik sötétkék pólójában, a kockás pizsamanadrágomban és a macis mamuszomban ücsörögtem konttyal a fejemen. Elég érdekes látványt nyújtottam, de nem látott senki. Persze a kamerák még mindig ott voltak, de nem igazán zavart. Ha minden igaz, akkor nem infravörösek. Bár ki tudja, lehet nem mondtak el mindent. Ahogy ez a kósza gondolat végigfutott az agyamon, hirtelen idegesség fogott el. A szám szélét rágcsáltam és az agytekervényeim folyamatosan, megállás nélkül a maximumon pörögtek. Mi lesz, ha a kamerák lebuktatnak? Ha nem infravörösek, akkor elméletileg elég kicsi a valószínűsége, hogy lebukjak. De mi van, ha mégis azok? Valahogyan ki kellene kapcsolni, vagy letakarni vagy valami, hogy ne lásson. El–visszamászkáltam a szobában, közben a szemem titkon végig a kis műszert figyelte a szoba sarkában. Abból a szögből mindent jól lehet látni. Kizárt, hogy kisurranjak az ajtón észrevétlenül, ha velem szemben van. Viszont, ha alá állok, akkor nem lát. Ott van a székem, rajta a pulcsimmal. Ha elég ügyes vagyok, akkor fel tudom dobni a kamerára, hogy az ne lásson semmit. Ez az!
Odasétáltam az íróasztalomhoz, majd beálltam a kamera alá. Leemeltem a pulóvert a szék támlájáról. Egy határozott mozdulattal fellendítettem a plafonra, majd ahogy visszaesett, megakadt a kamerán. Győzelem! Berohantam a gardróbba és felkaptam néhány pokrócot. Félek, ha a ruháimat használnám, és valamelyiket ott felejteném, akkor könnyebben lebuknék. Persze ennek most is fennáll az esélye, mivel csak az én szobámban nem működik a kamera, de ez most nem igazán érdekel. Ha kell, beosonok Alexhez vagy Dannyhez és ott is megismétlem a műveletet. Végighaladtam a folyosón, sorban letakargatva a kamerákat. Még Danny szobájában is elsötétítettem a képet, mivel róla biztosan tudtam, hogy nem tartózkodik a házban. Mirandánál alszik.
Ahogy elértem a szobához, ahol a napló van, láttam a halványsárga fénycsíkot kiszűrődni az ajtó alatti résen. Még mindig ébren van? Vagy csak elaludt, a lámpa pedig égve maradt? Sosem tudom meg, ha nem kockáztatok. Nagy levegőt vettem, majd amilyen halkan csak tudtam kifújtam azt. Behunytam a szemem, s lélegzetvisszafojtva nyomtam le a kilincset. Rég volt már, hogy pár kínzó másodperc ilyen hosszúnak és idegölőnek tűnt. Azt hittem, a zakatoló szívverésem felveri az egész házat. Résnyire nyitottam az ódon, nemrég lakkozott tölgyfaajtót, és bekukucskáltam rajta. Az asztal előtt ült, vagyis inkább rajta feküdt, közben halkan horkolt. Az asztali lámpa fénye világította meg a szobát. Elaludt. A kamera pont a mellettem lévő sarokban van. Szerencse, hogy felvettem a fekete kapucnis pulcsimat indulás előtt. Ezzel a fejemen nem valószínű, hogy felismernek. Az utolsó pokrócot dobtam fel a kamerára, így a kép ebben a helyiségben is teljesen elsötétült. Lábujjhegyen osontam az asztalhoz. 
- A francba! – szitkozódtam halkan. Persze, hogy a naplón kell feküdnie! Mert mi máson? Mert persze nem erre találták fel a párnát, az ágyat, esetleg a kanapét. Áh, ugyan, hisz erre valók a könyvek...
Hosszas gondolkozás után, miután elvetettem a rosszabbnál rosszabb ötleteket, végül úgy döntöttem, egyszerűen csak kihúzom a feje alól. Olyan mélyen alszik, hogy erősen kétlem, hogy észrevenné. Óvatosan megemeltem a fejét, majd elkezdtem lassan, nagyon lassan, és talán még annál is lassabban húztam a könyvet. Hirtelen felhorkantott. Megállt bennem az ütő. Lefagytam. Visszatartottam a lélegzetem. Morgott egy keveset, majd újra szuszogni kezdett. Ez olyan, mint egy rossz akciófilm! Bár ha az lenne, akkor a sablon sztori szerint ha túlestem ezen a dermesztő akadályon, akkor innentől kezdve sima ügy. Aha, csakhogy ez nem egy sablonos akciófilm, hanem a valóság. Talán épp ezért nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy az ember eltervezné. Az öreg hirtelen megmozdult, és megragadta a csuklómat. Ha azt hittem, hogy az a horkantás volt a legrosszabb, ami ezen az akción velem történhet, akkor nagyot tévedtem.  Ezúttal valóban csaknem szívrohamot kaptam. Remélem, valaki a házban képes újraéleszteni, vagy van valahol egy defi… Szükségem lesz rá. Olyan erősen szorította a kezem, hogy nem tudtam kiszabadulni. Nagyot nyeltem, azt éreztem, itt a vég. Aztán megszólalt.
- Margaret, ne hagyj itt! – dünnyögte, majd közelebb húzott kicsit. – Ha az kell hozzá, korbácsolj meg! Érted mazochista leszek, te szadista nő! – mondta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Alig bírtam visszatartani a nevetést. Miről álmodhat? És ki az a Margaret?
Érdekesnek tűnik, viszont nem érek rá ezzel foglalkozni. Az a lényeg, hogy nem ébredt fel. Viszont ettől a tudattól még nem szabadulok ki a szorításából.  Hogy lehet egy ilyen idős bácsiban ennyi erő? Aztán végül elengedett. Az a bizonyos Margaret biztosan eleget tett a kérésének. Bármi is legyen az oka, én csak örülök neki. A napló nálam, az öreg alszik, ideje távozni. Ugyanolyan halkan, ahogy érkeztem kiosontam a szobából. Már csak vissza kellene jutnom a szobámba.
- Miért nem kaphatok egy nyugodt éjszakát sem, Scott nyomozó? – hallottam Mr. Sullivan hangját a hátam mögül. A Francba! Közel van. Levettem a pulcsit (ha valamelyik kamera mégis felvett volna, nem jó, ha egy szemtanú is lát abban az öltözetben), és belebugyoláltam a naplót. – Mi? Egy újabb gyilkosság? – kérdezte meghökkentem, mire megijedtem. Megint megöltek valakit? De mégis kit? – Hogy? Kirk Green? De hisz ő a fiam barátja és osztálytársa. Istenem, szegény gyerekek! – sóhajtott, majd meglátott engem. – Úton vagyok, nyomozó –mondta majd letette.
- Igaz ez? – kérdeztem kétségbeesetten. 
- Szóval hallottad – nézett rám gondterhelten. Válaszul csak bólintottam. – Ne szólj erről senkinek. Most megyek a helyszínre, majd reggel mindent elmondok mindenkinek.
- Rendben. Nem szólok senkinek – ígértem meg. 
- Köszönöm – tette a vállamra a kezét. – Ez meg mi? – kérdezte, majd kivette a kezemből a könyvet, amit a hátam mögött rejtegettem a pulcsiban, ezek szerint nem elég jól. 
- Hát… ez csak… - kezdtem makogni. 
- Mit keres nálad? – vont kérdőre. Nekem végem.

2015. december 24.

It's Christmas Time

Drága Kiválasztottak!

Nagyon boldog és szeretetteljes karácsonyi ünnepeket kívánok Mindenkinek!
Köszönöm Nektek, hogy idén kétszer annyian ünnepeljük együtt a karácsonyt! :)

Nagyon hálás vagyok a támogatásért, a véleményekeért (kommentekért és pipákért egyaránt), a feliratkozásokért! Ti vagytok a legjobbak!

Az ünnepek örömére a napokban (legkésőbb 27-én) érkezem is egy kis karácsonyi ajándékkal! :3 
Addig is legyetek sokat a szeretteitekkel és ne a gép előtt ücsörögjetek, az ráér később is ;)

Legyen szép az ünnepetek!


Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

2015. december 19.

Katherine nyomában - 27. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is mindenkinek kellemes szünetet szeretnék kívánni - igen, végre elkezdődött! :)
Pihenjetek sokat, legyetek sokat a szeretteitekkel, és élvezzétek ki ezt a kis tanulásmentes időt, ugyanis a tavaszi szünet messze van.

Most pedig jöjjön a fejezet! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn


A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte kiugrott a helyéről. Lana smaragdzöld szeme szinte már égetett, ahogy kíváncsian fürkészte a reakciómat. Belelapozott a könyvbe, majd megmutatott nekem egy oldalt.
- A borító szerint ez Clark Danken elveszett naplója. Amit megtaláltunk a szobádban, és bizonyítékunk van rá, hogy olvastad. Még most is azt állítod, hogy nem tudsz semmit? – vont kérdőre. Nagyot nyeltem, majd jól megfontoltan, nyugalmat erőltetve magamra válaszoltam.
- Nos, ez csupán a napló másolata, egy rekonstrukció – hazudtam szemrebbenés nélkül. – A Donovan könyvtárból kaptam kölcsön, mivel amikor megjelentek nálunk ezzel a legendás dologgal elkezdett érdekelni a történet. Szóval odaadták nekem, de figyelmeztettek, hogy ezt senki sem tudja elolvasni. Még nem sikerült megfejteni a kódot, ráadásul ez nem az eredeti napló. Néhány részlet ebből a változatból állítólag kimaradt. Még az egykori Harold Donovan készítette majdnem száz éve. A kulcs az óta sincs meg.
- Szóval azt akarod mondani, hogy ez nem is az eredeti, hanem a Donovan könyvtárban található másolat? – vonta fel ívelt szemöldökét.
- Pontosan – bólintottam.
- Én úgy tudtam, hogy van egy másolat a Danken könyvtárban is, sőt, hogy az az egyetlen létező másolat.
- Már kerestem, de a mi könyvtárunkban nincsen semmiféle napló –mondtam, és ez valóba igaz is volt. – Mr. O’Dannel azt állította, hogy húsz éve még megvolt, és hogy az óta nem is nyúlt hozzá senki. Ezek szerint azonban mégis.
- Nem lehetséges, hogy a Donovanok lopták el, és ez az a másolat?
- Nem tudom. Ők azt állították, hogy ez mindig is a Donovanok tulajdonában állt. 
- Érdekes – dőlt hátra a széken elgondolkozva. – Holnap meglátogatom a Donovan családot, kíváncsi vagyok, ők mit mondanak erre.
- Szóval, végeztünk? – kérdeztem, majd készültem felállni, azonban intett, hogy még maradjak.
- Szóval azt állítod, hogy nem tudod, mi van a lapokra írva – kezdte, mire összeráncolt homlokkal bólintottam. – Akkor miért olvastad olyan sokáig? Az arckifejezésedből ítélve a felvételen, mintha értetted volna, mi van a lapokon.
- Próbáltam megfejteni az írást; sikertelenül. 
- Ez esetben mivel magyarázod a jegyzetek hiányát? Sem a könyvben, sem a szobádban nem találtunk ilyesmit, és a videón sem látni, hogy jegyzeteltél volna.
- Átkutatták a szobámat? – kérdeztem felháborodva. Reméltem, hogy ezzel sikerül elterelnem a témát.
- Ez most mellékes – legyintett, ám a szemében halvány árnyékot fedeztem fel. Láthatóan zavarja, hogy ez a számára mellékesnek tűnő dolog felkeltette a figyelmem, és igyekszem felhasználni ellene. Csakhogy nagyon is jól tudja, hogy ezzel az információval hatalmas előnyhöz juttatott ebben a helyzetben.
- Nem, nem az! – szakítottam félbe. – Azt mondták, hogy nem ártják bele magukat a magánéletünkbe, hogy tiszteletben tartják a privát szféránkat. Erre most kiderül, hogy átkutatták a szobámat!
- Elena, kérlek. A nyomozás érdekében cselekedtünk – próbált magyarázkodni. 
- Én nem ezekkel a feltételekkel egyeztem bele a forgatásba.
- Lehet – állt fel, majd rátenyerelt az asztalra, úgy hajolt közelebb hozzám. Ahogy szőke haja előrehullott, sokkal fenyegetőbbnek hatott. – Azonban az csak a saját házatokra vonatkozik. Ez pedig a Sullivan kastély, nem pedig a Danken – mosolyodott el ravaszul.
- Szóval kihasználja a kiskapukat – bólintottam. Ravasz nőszemély, annyi szent. 
- Minden jó nyomozó ezt teszi.
- Akkor maga intézte el, hogy el kelljen költöznünk? – kérdeztem, mire felegyenesedett egy rejtélyes mosoly kíséretében. 
- Ennyire alattomosnak nézel?
- Legyen őszinte vagy hazudjak? – kérdeztem vissza negédes, gúnyos mosollyal.
- Szóval igen – állapította meg. – Viszont nem én vagyok az ellenséged. Azok az ellenségeid, akik a Kiválasztott ellen szervezkednek. Én csak segíteni szeretnék.
- Valóban? Mert nekem nem úgy tűnik – vágtam rá azonnal.
- Elena! Neked és nekem ugyanaz a célunk. Az, hogy megfejtsük ezt a legendát minél előbb. Hidd el, ha beavatnál a részletekbe, akkor tudnék neked segíteni. Nem ez lenne az első eset, hogy megoldok egy rejtélyt. 
- Milyen részletet mondjak el, ha egyszer nem tudok semmit? – kérdeztem már szinte hisztérikusan. Gyűlölök hazudni, de mégsem tehettem mást. Bármennyire is legyen csábító az ajánlata, egyszerűen nem tehetem meg, hogy elfogadjam. Nem maradt tehát más, mint a hazugság. Az a baj, hogy amióta ideköltöztünk ez az életem szerves részévé vált. Már nagyon el szeretném mondani valakinek, de nem tehetem. Nem tudom, kiben is bízhatnék meg. Bármikor hátba döfhetnek. Lehet, hogy ha elmondanám Lanának az igazat abban a reményben, hogy segít, a végén kiderül, hogy végig a Mester kémje volt, és a kezére játszottunk. Ezt nem merem megkockáztatni. 
- Azért majd gondold át – sóhajtott végül. Vagy beletörődött a vereségbe, vagy csupán belefáradt egy makacs tizenéves lány hisztériájába.
- Mehetek? – kérdeztem, mire csukott szemmel bólintott miközben a halántékát masszírozta. Nem kellett kétszer mondani, azonnal kirohantam onnan.
Amint bezárult az ajtó mögöttem, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Felrohantam a szobámba, megragadtam a telefonom és a dzsekim, majd kirohantam a házból, el a kamerák hada elől, amik minden lépésemet rögzítik. Az erdőben sétálgattam, közben pedig tárcsáztam Damien számát. Öt, hat, hét csörgés, de semmi. Kinyomtam, majd újra megpróbáltam. Hat, hét, nyolc, megint semmi. Dühösen a zsebembe csúsztattam a készüléket, majd a faház felé indultam. Kopogás nélkül berontottam. 
- Hahó! – kiáltottam a semmibe.
- Pillanat! – hallottam egy hangot kiszűrődni a szobából, viszont nem tudtam volna megmondani, kié. Leültem a kanapéra, és vártam, hogy az a valaki kilépjen a szobából. – Már itt is vagyok. Ó, te vagy az.
- Én is örülök, hogy látlak Michael. – Amint kiderült, hogy én vagyok az, látványosan alábbhagyott a lelkesedése. – Mit gondolsz, ki lenne az, ha nem én? Más lányok is járnak ide? 
- Sose lehet tudni – vont vállat. Kivételesen nem feketében volt, viszont ez a méregzöld kötött pulcsi sem nevezhető vidám, élénk színnek. És persze a jó öreg fekete koptatott farmer, és se zokni, se cipő idebent. A faházban és a kastélyban még sosem láttam cipőben. Furcsa, de hát maga a srác is nagyon fura. Ami viszont nagyon szokatlan volt, az a szemüvege. Nem is tudtam, hogy hordania kell. Viszont határozottan jól áll neki.
- Persze. Mind egy, nem ezért vagyok itt. Damien? – érdeklődtem.
- Nincs itt – felelte miután leült az egyik karosszékbe, és a kezébe vette a kisasztalon heverő könyvet. 
- Na és Tom?
- Ő sincs – felelte miközben fellapozta a megfelelő oldalnál.
- Nate? – faggattam tovább.
- Se Nate, se Max nincs itt. Én nem vagyok jó? – vonta fel a szemöldökét.
- A semminél azért jobb vagy.
- Köszönöm kedvességed – felelte fel sem nézve az olvasmányából.
- Mellesleg mióta vagy szemüveges?
- Két éve. Csak általában kontaktlencsét hordok, vagy azt se. 
- Pedig jól áll.
- Elmondod, hogy miért jöttél? – kérdezte végre felnézve a papírkötegből.
- Persze. Egy szívességet szeretnék kérni – válaszoltam, mire becsukta a könyvet, és minden figyelmét nekem szentelte. 
- Miről lenne szó?
- Ma nálunk járt a kis oknyomozó nőcske. Megtalálta a naplót.
- Mi van?! – kérdezte pár oktávval magasabb és erőteljesebb hangon. Még a székből is felpattant. – Mi az, hogy megtalálta? Mit tud?!
- Nyugodj le, Michael. Ülj le, akkor folytatom – Nyugodt volt a hangom, a tekintetem pedig hideg. Ez hatott, ugyanis visszaült a helyére, s feszülten figyelt.
- Szóval, a helyzet az, hogy nem tud semmit. A napló titkos írással van írva, amihez csak én ismerem a kódot. Damien is látta, de kétlem, hogy emlékezne rá. És most jön a rátok vonatkozó része. Azt mondtam, hogy ez a napló hiányos másolata, amit a ti könyvtáratokból kaptam kölcsön, és senki nem tudja megfejteni. Szóval, ha rákérdez, akkor falazzatok nekem.
- Szóval a szöszi nem tud semmit?
- Nem. Viszont közel jár.
- De ha elég jók vagyunk, nem jut közelebb.
- Akkor jónak kell lennünk – bólintottam. – Szóval segítetek, igaz?
- Persze – bólintott –, falazunk neked. De ha lehet, ne kövess el több ilyen hibát.
- Igyekszem –motyogtam sértődötten. – Mellesleg itt nincsenek kamerák?
- A faházban eredetileg is vannak kamerák, vagyis itt, kívül, a fegyverszobában és ott, ahol a kulcsot őriztük. A stáb csak a kintiről és arról tud ott – mutatott a sarokra. – Azonban nem vagyunk kötelesek átadni a felvételeket, csak ha valami rendelleneset észlelünk. És nem is fogják ellenőrizni, mivel nincs benne a szerződésben.
- Szóval ez a beszélgetés…?
- A biztonság kedvéért megbütykölöm a felvételt. Mintha itt se lettél volna – szakított félbe, majd ismét kinyitotta a könyvét. – Még valamit?
- Nem. Csak ezért jöttem – feleltem miközben feltápászkodtam.
- Remek. Akkor akár mehetsz is – intett a titkos ajtó felé.
- Jó. Megyek – feleltem sértődötten. Tudom, hogy nem kedvel, de attól még nem kellene ilyen undoknak és lekezelőnek lennie velem. Mindenféle köszönés nélkül indultam vissza a házunkba. Sosem fogom megérteni, hogy Michael miért ilyen ellenszenves velem. Nagyobb titok ez számomra, mint a Katherine – dolog.
Megkönnyebbültem a beszélgetésünk után. Csak remélni tudom, hogy Michael nem felejti el, amit megbeszéltünk. Otthon a szobámban rajzolgattam, és azon töprengtem, hogy mégis miképp szerezhetném vissza a naplót. Talán az is megteszi, ha egyszerűen visszakérem. Vagy ha nem, akkor majd ki kell eszelni valami hatásosabbat. A sok agyalásba belefáradtam, így nehezen aludtam el, de végül csak rám talált az álmom manó.

Éreztem, hogy húz lefelé a sötétség. Mintha egy több tonnás ólomgolyót láncoltak volna a lábamra. Aztán valami hideget éreztem. Lenéztem, s láttam, hogy alattam az óceán feneketlen, kék mélysége terül el. A bokáim már véresek a durva fémtől. A víz hűsítő, bár csípős is egyben. Egyre lejjebb ereszkedem a mélybe. Körülöttem sehol senki és semmi, hiába kiabálok segítségért. Nem hall senki. Nem segít senki. Hiába próbálok szabadulni, egyszerűen nem megy. A golyó súlya egyre csak húz és húz lefelé. Egyenesen a halál torkába. Tudom, hogy itt a vég. Egy utolsó mély lélegzet miközben behunyom a szemem. A szeretteim, a családom, a barátaim képe jelenik meg előttem. Aztán érzem, ahogy a hideg víz az arcomat csiklandozza, majd lassan teljesen bekebelez. Elfogyott a levegő. Kétségbeesetten próbáltam lélegzethez jutni, de csak víz áramlott a tüdőmbe. Egyre nagyobb gombóc fojtogatott a torkomban, majd végül elnyelt a sötétség.
Mikor már azt hittem, mindennek vége, halvány fény kezdett pislákolni a szemem előtt. Ez a furcsa vörös fénycsóva lassacskán emberi alakot öltött. Először csupán egy fehér árny volt, majd lassan színek jeletek meg. Vörös, zöld és fekete. Az egész alak teljesen fekete volt, csupán a vörös haj és a zöld szem törte meg az ijesztő hatást, bár ettől szerintem csak még hátborzongatóbb lett. Bár már ennyiből is rájöttem, ki az. A Mester.
- Hm. Hát újra találkozunk – hallottam a hangját. Ahogy beszélni próbáltam, égető érzés lett úrrá a tüdőmben és torkomban. – Ne is próbálkozz, nem fog sikerülni. Elvégre meghaltál. Vízbe fulladtál, és még mindig itt vagyunk. Ha beszélni próbálsz, csak rosszabb lesz a fájdalom –mondta, majd egy hatalmas kék villanást láttam. Aztán csak sötétséget. Már nem húzta a lában az ólomgolyó súly, nem égetett minden lélegzetvétel. – Itt már tudunk beszélni. Azonban a szemedet nem tudod kinyitni, hiába is próbálkozol.
- Mi folyik itt? Hol vagyunk? – kérdeztem kétségbeesetten. És igaza volt. Bárhogy próbálkoztam, nem tudtam kinyitni a szemem. Vagy talán mégis, csak egyszerűen nem láttam semmit.  
- Áthoztalak egy másik álomba.
- Egy másik álomba?
- Igen. Itt kivájták a szemed, ezért nem láthatsz engem. Ami részemről csak jó – nevetett fel. 
- Szóval ezek az álmok is hatással vannak a való életemre?
- Jó kérdés. Látom nem felejtetted el az átkot – mondta. Átok? Ez egy átok volna? Ezt eddig még nem hallottam. – Mivel ezeket az álmokat én hoztam létre, így nincsenek rád hatással. Álmodban közvetlenül nem tudlak megölni. Kínozhatlak persze, de ettől még nem halsz meg.
- Hogy értette azt, hogy átok?
- Miért szerinted nem az? – kérdezett vissza. – Elvégre, ha álmodban meghalsz, a való világban is véged van. Nekem ez nagyon is átoknak tűnik. A Kiválasztott lét nem csak előnyökkel jár. 
- Mert vannak előnyei is? – horkantam fel.
- Nos, ott a látásod, a hallásod, amik ha akarod emberfelettiek is lehetnek. Én erre nem vagyok képes.
- És akkor magának mik a képességei?
- Megkérhetlek, hogy ne magázz? – mordult fel. – Bár hangomból öregnek ítélhetsz, nem vagyok sokkal idősebb nálad, aranyom.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.
- És nem is fogok. Ez az én titkom marad.
- És az úgy szerinted igazságos, hogy te tisztában vagy az én képességeimmel én viszont a tiéddel nem?
- Senki sem mondta, hogy az élet igazságos. Törődj bele. És nem is azért jöttem, hogy erről csevegjünk.
- Akkor mégis miért? Kínozni akarsz?
- Ó, ugyan! Az a való életben sokkal élvezetesebb lesz – simította meg az arcomat. Undorodva fordítottam el a fejem tőle. – Így is játszhatunk –mondta könnyed hangsúllyal, majd csípős érzés égette az arcom egy hatalmas csattanás kíséretében. Pofonvágott. 
- Nem azt mondtad, hogy nem kínozni akarsz?
- De igen. Viszont ha te így játszol, kénytelen leszek alkalmazkodni.
- Inkább áruld el, mit akarsz tőlem! – mordultam fel. Fel akarok ébredni! Már most elegem van belőle!
- Ó, az nagyon egyszerű. Két dolgot szeretnék. 
- És mégis miféle két dolgot?
- Az első az, hogy szólj a csinos kis szöszi műsorvezető barátnődnek, hogy hagyjon fel a kutatással. 
- Nem a barátnőm – vetettem oda. – És miért kéne szólnom neki? Nem mintha hallgatna rám.
- Azért, mert olyanba üti az orrát, ami nem az ő dolga. Mások is megtették már, és nem lett jó vége.
- Meg akarod ölni?
- Nem. Még nem jár közel, csak egyszerűen zavar. Olyan, mint egy pióca. Idegesít. Bár be kell hogy valljam, igen csinos. Ha veszélyt jelent, lehet, hogy elrabolom, hogy szórakoztasson. Vagy jó üzletet csinálok belőle –mondta elgondolkodva.
- Undorító féreg! – köptem a szavakat, mire csak jóízűen felnevetett.
- Imádom, hogy ellenkezel. Teljesen felizgat.
- Tessék? – kérdeztem kicsit magasabb hangon, mint szerettem volna.
- Tudod, senki nem mer velem ellenkezni. Elvégre én vagyok a Mester. Egy szavamba kerül, és az illető meghal. Vagy valaki, aki fontos neki.
- És ez miért jó neked?
- Élvezem nézni mások szenvedését. Üdítő a vér látványa.
- Te beteg vagy!
- Mondták már – szinte láttam magam előtt, ahogy hanyagul vállat von, ajkai félmosolyra húzódnak. 
- És mi lenne a másik dolog? – kérdeztem inkább. Hánynom kell ettől az alaktól.
- Ja, igen! – csapta össze a tenyerét, mintha meg is feledkezett volna róla. –Add át a naplót! 
- Tessék? – kérdeztem értetlenül.
- Add át a naplót, amit elloptál tőlem! – ismételte meg agresszívabb hangnemben. 
- És mire mennél vele? 
- Most, hogy a Kiválasztott felfedte az írást, nagyon is hasznos lesz számomra.
- Főleg, hogy nem ismered a titkos írást – jegyeztem meg önelégülten.
- Igazad van. A kulcsot is add át!
- Persze. Még mit nem – horkantam fel. Komolyan azt hiszi, hogy átadom neki? Ne legyen nevetséges!
- Meglátjuk mekkora lesz a szád, amikor választanod kell.
- Választanom?
- Viszlát hamarosan, Kiválasztott – mondta, majd ismét éreztem az ólomsúlyt a lábamon, és a vizet körülöttem. Fojtogatott még néhány pillanatig, majd mintha csak a kádból kihúzták volna a dugót; eltűnt. 
Felébredtem.

2015. december 12.

Előzetes: Katherine nyomában - 27. fejezet

Sziasztok!

Meg is érkezett a következő előzetes! :) Maga a fejezet még a szünet elején érkezik, ha minden jól megy.

Ami az írást illeti, még nagyjából 8 rész van hátra, és a minap írtam meg az egyik számomra nagyon kedves szereplő halálát. Remélem, olyan szívszorítóra sikerült, amilyenre terveztem.

További kellemes hétvégét mindenkinek! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

- Elena, kérlek. A nyomozás érdekében cselekedtünk.
- Én nem ezekkel a feltételekkel egyeztem bele a forgatásba.
- Lehet – állt fel, majd rátenyerelt az asztalra, úgy hajolt közelebb hozzám. Ahogy szőke haja előrehullott, sokkal fenyegetőbbnek hatott. – Azonban az csak a saját házatokra vonatkozik. Ez pedig a Sullivan kastély, nem pedig a Danken – mosolyodott el ravaszul.
- Szóval kihasználja a kiskapukat – bólintottam.
- Minden jó nyomozó ezt teszi.
- Akkor maga intézte el, hogy el kelljen költöznünk?- kérdeztem, mire felegyenesedett egy rejtélyes mosoly kíséretében. 
- Ennyire alattomosnak nézel?
- Legyen őszinte vagy hazudjak?- kérdeztem vissza.