2016. október 22.

Végzet - 15. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Igen, igen, nem csal a szemetek, előbb érkezett a rész egy teljes héttel! Hogy miért? Nos, mert születésnapom van, és gondoltam, mi lehetne jobb, mint meglepni titeket egy új fejezettel.:) Addig se gondolok arra, hogy milyen öreg lettem, haha.
Jó szórakozást! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Biztonságosabbnak ítéltem, ha a titkos szobában olvasom el a sorokat. Hiába van hajnalok hajnala, és valószínűleg senki sem járkálna ilyenkor a szobám közelében, mégis furcsa késztetést éreztem a maradásra. Letelepedtem a régi székbe, majd olvasni kezdtem a cikornyás jeleket.

„Drága Kiválasztott!
Remélem, megtaláltad ezt az elrejtett oldalt. Feltétlenül szükségesnek éreztem, hogy elrejtsem, ha netán valaki megkaparintaná tőled ezt a könyvet. Hiába a Kiválasztott ereje –a lámpa használatának képessége, a titkos írás. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy tőled is féltem kicsit. Ha egy porszemnyit is hasonlítasz az én drága, egyetlen Katherinemre, akkor ugyanolyan önfejű vagy, mint szegény leányom. Én pedig azt szeretném a legkevésbé, ha a vesztedbe rohannál. Bár nem leszek ott, amikor eme sorokat olvasod, mégis megkérlek, hogy esküdj meg nekem. Esküdj meg a családodra, hogy nem rohansz azonnal a vesztedbe, amikor a soraim végéhez értél, hogy elárulod a felfedezést az Őrző Ötöknek, és csakis velük együtt, felkészülten indulsz neki az útnak!”
Be kell ismernem, megrémültem a sorokat olvasva, kirázott a hideg, az apró szőrszálak a tarkómon égnek álltak. Elmormogtam egy esküszöm szerűséget, nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Lelkileg felkészültem a „nagy felfedezésre”.
„Már korábban is említettem, hogy a sötét dolgok vonzzák egymást. Szinte senki sem tudja, ám a Sötét erdő mélyén van egy negyedik kastély. Senki sem tudja, mióta állt ott, kié lehetett, mióta lakatlan. Rengeteg mendemonda kapcsolódik hozzá, amik bizalmas körökben terjednek, ugyanis a kastély létezése hét pecsétes titok. Abba az erdőrészbe soha senki nem merészkedik be, ha mégis, nem tér vissza onnan. Az ott a gonosz búvóhelye – a kastély pedig a barlangja. Az a sanda gyanúm, hogy ott sok kérdésedre megtalálhatod a választ.”
Nem hittem a szememnek. Van egy rég elfeledett kísértetkastély Dollivanban, az erdő mélyén. Ez megmagyarázná, hol tartják a vérebeket és azt a rengeteg agymosott csatlóst, akit a Mester maga köré gyűjtött. Lehet, hogy ott tartottak minket fogva, amikor a naplót kerestük. Ha valóban ott tanyázik a Mester, –márpedig ez a sejtésem –akkor valóban nem lenne okos döntés egyedül, felkészületlenül odamenni. Bár legszívesebben azonnal rohannék, hogy kiderítsem igaz-e mindez, mégsem teszem. Túl kockázatos lenne.
„Jómagam még akkor fedeztem fel az épület létezését, amikor a Shelia által elátkozott lányomra vadásztam. Nem véletlen, hogy a Donovanok és Sullivanek ennyire őrzik az erdőt, hiszen annak, aki be akar jutni a sötét erdőbe, át kell menniük valamelyik család birtokán, amit ők persze nem hagyhatnak. Sosem értettem, miért jó ez, most azonban megvilágosodtam. A Sötét erdő titkát védik. A kastélyt, a gonosz erőket. Nem merészkedtem túl közel, éreztem, hogy nem lenne biztonságos. Azt a helyet sötét aura veszi körül. Éreztem. A boszorkányok közelében is mindig elfogott ez a furcsa bizsergő érzés a véremben. Egyfelől vonzott, másfelől viszont halálra rémisztett. A kastély közelében ez a bizsergés erősebb volt, mint valaha tapasztaltam –pedig nekem elhiheted, többször éltem át, mint bárki más-, a vonzás azonban hiányzott. A szívem zakatolt, minden sejtem menekülni vágyott. Én pedig gyáva módon hallgattam az ösztöneimre, és menekültem. Nem tudom, hogy a ti időtökben, ahol a mágia már szinte eltűnt a földről, mennyire érzékelhető ez a különös aura, mindesetre óvatosságra intelek Benneteket.
A kastély maga nem kisebb, mint amiben most élsz, talán még nagyobb is. Gyanítom, hogy belülről sem lehetnek eget rengető eltérések, ugyanis kívülről ugyanazt a stílusirányzatot képviselte, mint három társa. Amennyiben már jártál a másik két kastélyban, nyilván feltűnt, hogy hasonló a fekvésük, az elrendezésük. Meglehetősen erős a gyanúm, hogy ez a sötét hely sem különbözik nagyban társaitól.
Mindig maradj a Testőr közelében, de ne csupán ketten vágjatok neki az útnak, mindenkire szükségetek lesz. Vigyetek magatokkal fegyvereket és senki ne induljon el egyedül –minimum ketten legyetek, ha szét is váltok.”
Felszaladt a szemöldököm a sorokat olvasva. Szinte láttam magam előtt, ahogy az öreg Clark Danken az utóbbi bekezdést írja. Legjobb tudomásom szerint nem volt kiképezve harcra, mindig egyedül játszotta a kalandort, és mégis ő osztogatott nekünk tanácsokat. Nem mondom, hogy nincs igazság abban, amit írt, inkább arról van szó, hogy erre magamtól is gondoltam. Mindenesetre aranyos, hogy még ezek is eszébe jutottak.
„Ami a képességeiteket illeti, mostanra elég erősnek kell lenniük ahhoz, hogy boldogulni tudjatok. Nem tudom pontosan, hány ilyen különös, természetfeletti erőre tettetek szert, Sheila csupán néhányat említett. A Kiválasztott rendelkezik éleslátással, különösen kiélezett hallással, fénysebességgel, elég nagy stressz hatására pedig említett valami furcsa képességet, amire sajnálatos módon nem emlékszem. Mindenesetre rájössz, ha eljön az ideje. A Testőr emberileg felfoghatatlan testi erővel bír, különleges képessége révén megérzi a Kiválasztott jelenlétét, ahogy azt is, ha az veszélyben van, emellett gyógyításra is képes, azonban csak akkor, ha bizonyos feltételek teljesülnek.”
Ennél a résznél enyhén szólva leesett az állam. Fénysebesség? És még egy furcsa képesség? És lehet, hogy van még több is? Még sosem tapasztaltam magamon semmi természetfelettit a látásomon és hallásomon kívül. Ahogy Damien esetében is a legtöbb dolog eddig rejtve maradt. Korábban még sosem említette senki, hogy bármi hasonlóra képesek volnánk. Pedig magamtól a látásomról vagy a hallásomról sem szerezetem volna tudomást, ezt is a Donovanok árulták el nekem.
Ha érdekelnek bizonyos dolgok a Testőr és a Kiválasztott különös kapcsolatáról, keresd meg a másik rejtett oldalt!”
Egy újabb rejtett lap? Sóhajtva lapoztam át a könyvet az elejétől a végéig újra, különösen ügyelve a vastagságukra, azonban semmit sem találtam. Második alkalommal már folytattam az üres oldalak átvizsgálásával is, mikor megéreztem a különbséget. Kerestem egy éles tárgyat, majd az apró lyukba illesztve szétválasztottam a napló újabb titkos lapjait. A lámpa fényénél ismét felizzottak a betűk.
„Drága Kiválasztott!
Nem tudok mindent a Testőr és a Te különös, természetfeletti kötődésetektől, azonban mégis van néhány dolog, amit meg kell osztanom veled.
Először is: a kötelék nem befolyásolja az érzelmeiteket. Nem lesztek egymásba szerelmesek a kapcsolat hatására, nem gyűlölitek meg egymást miatta. Ez nagyon fontos, drága gyermekem. Amit egymás iránt éreztek az tiszta, a szívetekből fakad. Ezt mindennél fontosabbnak tartottam leszögezni.
Másodszor: Sheila alkotta meg a legendákat, minden az Ő „játékszabályai” szerint alakul. Ő szabta rátok a képességeket, ő alakította ki a kötést, így ő hozta meg az ezzel járó korlátokat is. A legendák szövege szintén a boszorkány műve. Nyilván tudjátok, hogy a kapcsolatotok tiltott, hiszen „a történelem megismételheti önmagát”. Ez alatt persze a párbajt értette, amelyben végül valaki meghal, egy Sullivan és egy Donovan ellentétet, egy testvérharcot. Bár a Testőrnek kötelessége megvédeni a Kiválasztottat, előfordul majd, hogy egy testvére veszélybe kerül. Akkor választania kell majd, s nem szabad, hogy téged válasszon. Téged képes meggyógyítani, visszahozni a halálból, ám egy őrzőt nem. Az ő feladata mindenkire vigyázni, hatalmas nyomás nehezedik vállaira. A család az első, ám ha beléd szeret, ez az értékrend fenekestül felborul. A testőr képességeit felerősíti a testvérei jelenléte, az Ötök hatalma. Ha egy odavész, az ő hatalma egy darabkája vele megy. Ez a valódi oka mindennek.  Ahhoz, hogy megvédhessen, először a fivéreit kell megvédenie.”
Hitetlenkedve olvastam a sorokat. Túl sok volt ez mind egyszerre. A falra másztam a rengeteg természetfeletti dologtól, hiszen sosem tartottam őket lehetségesnek, erre mégis itt van minden. Ez az egész helyzet úgy, ahogy van egyszerűen lehetetlen, és hihetetlen, de mégis valóság. Hisztérikus nevetésben törtem volna ki, ha nem uralkodik el rajtam a pánik. Ez az egész annyira abszurd. Úgy érzem, Damiennek tudnia kellene mindezekről, másfelől nem akarok rápakolni még egy tonna felelősséget a vállára. Tanácstalanul ültem a poros, dohos szobában, a könyv lapjaira meredve. Nem bírtam felfogni ezt az egészet. Úgy éreztem, hogy csak egy álom az egész, és hamarosan felébredek Londonban. Azt akartam, hogy ez csak álom legyen.
A könyvet a fiúkban hagytam a titkos dolgozószobában, majd a szobámban az ágyamon fekve elgondolkoztam az egészen. Fogalmam sincs, mit kéne tennem. Sokáig forgolódtam a válaszon törve a fejem, míg végül elnyomott az álom.
Sötét volt, mint annyiszor korábban. Éreztem, hogy ez nem egy szokványos álom lesz. Rég volt már hasonló, éreztem, ahogy a gyomrom összeszűkül, a kezeim remegnek. Fogalmam sem volt, mégis mire kellene számítanom. Katherine jelenik meg? Vagy talán a Mester? Esetleg valami teljesen más? Nem tudhattam. Csupán túl akartam esni az egészen, jobban, mint valaha.
Halvány, fehér fény kezdett derengeni előttem, mely lassan öltött alakot. A furcsa, ködszerű foltnak előbb vékony végtagjai jelentek meg kecses tartásban, majd szép lassan kivehetővé vált egy vékony derekú alak fehér szoknyában, a vállára omló hosszú haja, mely lány hullámokban keretezte az eddig felismerhetetlen folyamként kavargó füstöt, ahol az alak arcának kellett volna lennie. Finom mozdulatokat tett a kezével maga előtt, mire az arcában két kék ékkő szerű szem jelent meg, majd rózsaszín ajkak öltöttek formát, szép lassan kirajzolódtak a vonásai. Katherine volt az, továbbra is ködszerűen, korántsem olyan valóságosan, mint korábban, de Ő. Az a különös fehér füst, mely a testét alkotta folyamatosan kavargott, mégis tökéletesen kivehető volt ő maga. Nem tudtam, mit mondhatnék, a torkomon akadtak a szavak. 
- Hamarosan kifogysz az időből –szólalt meg. A hangja nem volt olyan tiszta, mintha egy üvegen át szólt volna hozzám. –A lelkem már nincs olyan szinten jelen, mint korábban. Kinyitottad a koporsót, ezzel elkezdődött a visszaszámlálás. Ahogy telik az idő, úgy tűnök el én is fokozatosan, csupán rajtad áll, hogy hová –válaszolta meg a ki nem mondott kérdésem.
- Mit kellene tennem, Katherine? Tanácstalan vagyok –szólaltam meg végül. –Megtaláltam a titkos oldalt apád könyvében, találtunk egy nyomot, de nem lehetünk biztosak semmiben. 
- Félidő van, Elena –figyelmeztetett ismét.
- Hidd el, mindent megteszek, ami tőlem telik, de a Mester… - kezdtem, majd megakadtam. Mit is akar pontosan a Mester? Nem a vérontás a célja. Bosszantani akar, tettre sarkallni. Azt akarja, hogy szenvedjek, mielőtt megölne. Merthogy meg akar ölni. Már rég megtehette volna, de élvezi a játékot.
- Kerülj a Mester elé egy lépéssel. A sötét lelkeket vonzzák a sötét helyek. –Ugyanezt írta Clark Danken is. –Apám tudja, hol keresd, azonban Ő nem számít erre. Meg kell lepned, megszerezni a tőrt, majd szíven szúrni.
- Tudjuk, hogy nem a Mester a fő játékos. Ő csupán a király a sakktáblán, valaki a háttérből irányítja.
- Öld meg –ismételte. –A gonosz lelkeket a tőr kárhozatra ítélni.
- Mi történik miután megöltem? Mi lesz veled?
- Az ítélőszék dönt a sorsomról. Öltem embereket, Elena –szólt szomorúan, a köd kavargásán át is láttam a szomorú arckifejezését.
- De az nem a te hibád volt! Ha nem változtatnak át, akkor…
- Akkor nem történt volna meg?- Keserűen felnevetett. –Lényegtelen, hogy mik játszottak közre, megtörtént. Nem számít, hova kerülök. Beleőrültem abba, hogy a semmiben lebegek, bárhol ott lehetek, ám mégsem vagyok sehol. El akarok tűnni ebből a köztes állapotból, mindegy hová.
- Megteszek mindent –ígértem. –Megölöm a Mestert, esküszöm.
- Tudom –mosolyodott el. –Csak te vagy rá képes. Nehéz lesz, de tudom, hogy meg tudod tenni. Vigyázz magadra! –Az utolsó mondata alig hallhatóan jutott el hozzám. A füst felkavargott, elmosva ezzel ősöm alakját, majd fehér ködként felszállt, végül eltűnt.

2016. október 17.

Végzet - 14. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először szeretném megköszönni azt a rengeteg visszajelzést, ami az előző részhez érkezett! Tényleg nagyon jól esett, iszonyatosan hálás vagyok érte! <3
Korábban terveztem hozni a részt, csak sajnos a megfázás ledöntött a lábamról, de most itt vagyok (még mindig betegen, de jobban) - még ha nagyon last minute is, de benne a két hetes határidőmben, amit magamnak adtam.

Jó olvasást!
Ezer csók és ölelés,
Vivi
~*~

- Mit keresel itt, Liz?- Elsőként Nate ocsúdott fel a döbbenetből. A hangja kemény volt és határozott, szinte már fenyegető. – Ez számodra tiltott terület.
- Tudom –nézett vele farkasszemet a lány.
- Akkor?- csatlakozott Damien a kihallgatók táborához. Liz segítségkérőn pillantott rám, ám mielőtt bármit is mondhattam volna, Michael megszólalt.
Ideje elmondani nekik –sóhajtott. –Ezt már nem lehet tovább titkolni. Bennük meg lehet bízni.
- De… –Liz tiltakozott volna, ám a mellette ülő fiú határozott pillantása beléfojtotta a szót; jobban látta, ha beleegyezően bólint. Michael nagy levegőt vett, élesen kifújta azt, majd végre megszólalt.
- Liz és én… együtt vagyunk –nyögte ki, mire fivérei álla a padlón koppant, a szemük pedig olyannyira kikerekedett, hogy az íriszük szinte eltűnt. Én feszültem figyeltem a reakciókat, ugrásra készen, ha bármi történne. Mindannyian tisztában voltunk ennek a kapcsolatnak a helytelenségével.
- Mióta?- Damien volt az első, aki megszólalt. Nem volt szemrehányó, de nem is tűnt boldognak.
-         Majdnem egy éve –felelte Liz, ám a tekintete továbbra is kétségbeesést tükrözött.
-         Mit csináltok itt?- Nate kissé erélyesebb hangszínt ütött meg, mint az öccse. Tény, ő az egyik legidősebb fivér, talán épp ezért benne jobban él a Sullivan-gyűlölet. –Nem lehettek ennyire hülyék, hogy nyílt terepen találkozgassatok, ahol bármikor lelepleződhettek.
    - Ma rajtam volt a sor az őrködére… –kezdte Michael, mire Nate horkantott egyet. Öccse kérdőn vonta fel a szemöldökét.
      - Komolyan? Azért itt találkozattok, mert te voltál az őr? Mindig így őrködsz? Hancúrozol a kis Sullivan barátnőcskéddel, amikor terepszemlén kellene lenned?
-         Nate!- förmedtem rá. –Elég legyen!
    - De hiszen ő egy Sullivan!- Úgy nézett rá, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, és nyilván az ő nézetei szerint ez így is volt. A Sullivan szót szinte köpte.
    - És akkor mi van?- Michael olyan gyorsan ugrott fel Liz mellől, hogy emberi szemmel alig lehetett követni a mozdulatait.
    - Álljatok le!- lépett közéjük Damien, mielőtt egymásnak estek volna. –Amikor nekem volt tiltott kapcsolatom, azt nem fújtátok fel ennyire.
     - Dehogynem –morogta Nate. –Csak beletörődtünk. Páran. Többé-kevésbé.  
     - Lehetnétek óvatosabbak –vetette oda Damien. –Szerencsétek, hogy mi találtunk rátok.
   - Igazatok van –sóhajtott Michael, majd visszaült barátnője mellé. Átkarolta a vállát, és szorosan magához húzta, a fekete szépség pedig szorosabban simult hozzá. Belesajdult a szívem, hiszen a szerelmük tiltott. Nem akartam, hogy a sok titkolózás miatt ők is úgy végezzék, mint mi Damiennel. Bár Nate mellett úgy érzem, talán mégis így kellett történnie. –Most viszont, hogy tudjátok, számítok a hallgatásotokra – folytatta halkan Michael. - Nate ismét horkantott, mire az oldalába könyököltem. Éles pillantást vetettem rá, mire felsóhajtott.
    - Legyen –egyezett bele végül, majd magához húzott. –De csakis miatta –adott egy puszit a fejem búbjára. Liz hálásan pillantott rám, majd ismét visszatért a szemébe a kétségbeesés.
      - Rám számíthattok –bólintott rá Damien.
      - Remek. Akkor… - folytatta volna Michael, ám Damien a szavába vágott.
      - Mi van Elenával? Te is hallgatsz?
     - Elena már tudott rólunk –felelte Michael szemrebbenés nélkül, mire lesütöttem a szemem. Nate lazított a szorításán, éjsötét pillantásával úgy éreztem, a vesémbe lát. Választ várt. Magyarázatot.
   - Megígértem, hogy hallgatok –feleltem, mire hangosan fújta ki a levegőt. Éreztem, hogy visszafogja a dühét, de végül inkább nem szólt semmit.
     - Ha ezen kiakadtatok, akkor várjatok, mert még nincs vége –nevetett fel Liz keserűen. Három kérdő szempár fordult fele. Barátja megszorította a térdét és aprót bólintott, mire a lány nagy levegőt véve folytatta. –Terhes vagyok.
Erre még én sem számítottam. Ezúttal három áll koppanását lehetett hallani a padlón, majd ezt kétségbeesett hadakozás követte. A fiúk kiabáltak, veszekedtek, Nate és Michael majdnem összeverekedett, Damien próbálta csillapítani a kedélyeket –nem sok sikerrel. Liz kétségbeesve, könnyes szemmel figyelte az eseményeket, majd találkozott a tekintetünk. Odaszaladtam hozzá, szorosan megöleltem és a hátát simogattam. Félt. Láttam rajta. Erre senki nem állt készen. Nem csak a babára, de a cirkuszra, a kiborulásra, a botrányra, ami vele jár majd.
- Most mi lesz?- kérdeztem tőle, miközben ő hangtalanul zokogott a vállamon.
- Nem tudom, El –szipogott. –Fogalmam sincs.
- Nyugodjatok már le!- förmedtem a fiúkra, mire egy emberként fordultak felém. –Ezzel csak még inkább felzaklatjátok Lizt. Ami történt, megtörtént, lépjetek túl rajta. Most inkább azt kellene kitalálni, hogy mi tévők legyünk. –Elhallgattak, látszólag elgondolkoztak a hallottakon, majd végül mindenki leült valahova. Csend volt. Túl nagy csend.
- Mit kéne tennünk?- nézett rám Damien, mintha én tudnám a választ mindenre.
- Megtartjátok?- fordultam a pár felé. Összenéztek, a tekintetükből semmit sem tudtam kiolvasni.
- Nem akarjuk megölni –felelte végül Liz, a kezét óvón a hasára fektette. –Ő nem tehet semmiről. A mi felelőtlenségünk vezetett idáig, nem fogunk ezért egy ártatlan életet elvenni.
- Szóval inkább tökreteszitek mindenki életét? Legfőképp a sajátotok?- mordult fel Nate. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyesmit képes állítani.
- Nate! Hogy mondhatsz ilyet?!- förmedtem rá indulatosabban, mint szerettem volna. –Ha a te gyereked lenne, te képes lennél megölni?
- Nem –ismerte be, majd megdörzsölte az arcát, mintha csak arra várna, hogy akkor mindez eltűnik, köddé válik az egész helyzet. Csakhogy nem így történt. –Ne haragudjatok. Én csak…
- Te csak zaklatott vagy –segítette ki Damien. –Mind azok vagyunk, de különösképp ők ketten.
- Hogyan tervezitek elmondani a családotoknak?
- Hát…- húzta el Liz a száját. –Gondolkodtunk rajta, hogy inkább megszökünk, minthogy szembenézzünk velük.
- A menekülés nem old meg semmit –válaszolta Damien. –Mindenki aggódna, keresnétek Titeket.
- Ráadásul meglehetősen bizonytalan helyzetbe kerülnétek, ami nem tenne jót a babának –tettem hozzá.
- Igazatok van –sóhajtott Liz. –De vagy ez, vagy még rosszabb. A szüleink nem fogják ölbe tett kézzel eltűrni ezt. Egy Donovan és egy Sullivan kapcsolata halálra van ítélve. Szerintük ez olyan, mintha ellenük fordultunk volna.
- Még mindig ott van a tetszhalál lehetősége –vetette fel Damien. A hangszínéből ítélve a hangulatot próbálta oldani, nem sok sikerrel.
- Mi nem vagyunk Rómeó és Julia –csattant fel Michael. –Örülnék, ha kicsit képes lennél együtt érezni, és segítenél, ahelyett, hogy bohóckodsz.
- Csak oldani akartam a hangulatot –sütötte le a szemét.
Hát nem jött össze –morgott tovább Michael.
- Ki tud még róla?- néztem Liz könnyáztatta szemébe.
- Csak ti. – Már nem sírt, nem is szipogott, de láttam rajta, hogy nehezen tartja magát. Hihetetlenül kétségbe van esve. –Még van egy kis időnk, mielőtt látható lenne.
-   Csak tesztet csináltál vagy voltál orvosnál is?
- Csak teszt –felelte, majd a kezében szorongatott tárgyra pillantott. –Talán tényleg orvoshoz kellene mennünk. De nem a közelben. Itt mindenki ismer, biztosan azonnal kiderülne a dolog.
- Holnap elmegyünk egy távolabbi városba kivizsgálásra –bólintott rá a Donovan fiú.
- Azt hiszem ideje magatokra hagynunk Titeket –álltam fel, a fiúk követték a példám. –Biztos sok megbeszélni valótok van.
- Köszönjük –suttogta Liz. Michael csendben maga elé meredt, nem szólt semmit miközben elhagytuk a szobát.
A vacsora meglehetősen gyászos hangulatban telt. Egy helyi étteremből rendeltük az ételt, néma csendben fogyasztottuk el. Bár mindannyian odavoltunk attól a helytől és a főztjüktől, Mrs. O’Dannel főztjét semmi nem múlta felül. Csakhogy a mi egyetlen Geraldine-unk már nem dudorászik vígan a konyhában, nem tálalja fel fültől fülig húzódó bájos mosolyával a gőzölgő finomságokat, nem osztogat nagymamai tanácsokat a korral járó bölcsességére hivatkozva. Nem a házvezetőnőnket veszítettük el azon az éjszakán, hiszen ez a nő mindannyiunk számára sokkal többet jelentett. Egy családtagot búcsúztattunk el. Anya szabadságot adott Arthurnak, hogy a gyerekeivel, unokáival lehessen ebben a nehéz időszakban, ám a férfi mindössze egyetlen hetet kért. Egészen más volt hárman ebben a hatalmas házban. Nyomasztó, magányos. Túl nagy ennyi ember számára. Anya igyekszik a munkájába temetkezni, Danny Mirandával van, vagy a zenekarral próbál, párszor még a barátaihoz is átugrik –köztük a Donovanokhoz vagy épp a Sullivanekhez. Én is lefoglalom magam a sulival, a barátnőimmel, Nate-tel vagy épp a Kiválasztottsággal járó teendőimmel. Amikor együtt vagyunk, mindenkit elönt a gyász, a szerettünk elvesztése, vagy annak a tizenegy évvel ezelőtti tragédiának emléke. A családtagoknak kellene átsegíteniük egymást ezeken az időszakokon, de úgy érzem, ezúttal mindannyian nehezen dolgozzuk fel az eseményeket. Nem a tény okozza ezt, miszerint meghalt, hanem a tény, ahogy elérte a végzete. Nem így kellett volna történnie. Még élhetett volna. Akárcsak a rengeteg másik áldozat. Ez árnyékolja be igazán a várost, a családunkat. A vacsora végeztével mindenki jó éjszakát kívánt, majd elvonult a saját szobájába. 

Zuhany után a tavaszi pizsimbe bújtam, majd bevackoltam magam az ágyamba egy bögre forró kakaóval a napló mellé. Azt terveztem, hogy az elejétől a végéig újra átolvasom az egészet. Kell lennie valaminek, amit nem vettem észre. Muszáj, hogy legyen valami nyom a sorok között. Sok filmes trükköt kipróbáltam, például az első betűk összeolvasása, random számok keresése, amik talán egy oldal-sor-szó-betű kombinációt takarnak, anagrammák után kutattam; ám egyik sem vezetett eredményhez. Fogalmam sem volt, mit keressek, de mégsem adtam fel. Tudtam, hogy van ott valami, ami elkerüli a figyelmemet. Már szinte kívülről tudtam az egész átkozott könyvet, éreztem, hogy a megoldás ott van az orrom előtt.

Idő közben a kakaó elfogyott, a hold ezüstös fénye beszűrődött a sötétítőfüggönyök közti résen. Az ablakom bukón nyitva volt, így érződött az eső utáni jellegzetes illat a levegőben, ami a beáramló hűvös levegővel párosult. Londonra emlékeztetett, az ott töltött esős estékre a barátaimmal, a családommal. Kimerített a sok gondolkozás, találgatás; éreztem, ahogy a szemeim könyörögnek egy kis pihenőért. Rápillantottam az órára, és meglepetten nyugtáztam, hogy hajnali hármat mutat. Még egy utolsót lapoztam a naplóban, hogy legalább a bejegyzés végére érjek, amikor hirtelen minden álom kiment a szememből. Az az oldal vastagabb volt, mint az előző. Először azt hittem, hogy csak képzelődtem, de miután összehasonlítottam néhány másik megsárgult oldallal, rá kellett jönnöm: valami nem stimmel. Lelöktem a vastag, BigBent és London Eye-t mintázó takaróm, ami puhán, mindössze halk puffanással ért földet. Fel sem vettem a lila mamuszom, meztelen talpakkal szeltem át a szobát az íróasztalomig, amilyen gyorsan csak tudtam. Mintha láttam volna filmekben, hogy az ilyen régi könyvekben egy-egy titkos oldal lapul. Itt is ez volt a gyanúm, tehát kerítenem kellett valamit, amivel elkülöníthetem őket. Kihuzigáltam az összes fiókot, majd nagy robajjal csaptam be őket, miután feltúrva a tartalmukat, nem akadtam semmi hasznos tárgyra. A másik oldalon azonban már rögtön az elsőnél beleakadt a kezembe az ollóm.
- Tökéletes –néztem fellelkesülve az éles tárgyra. 
Ha valaki most látott volna, azt hiszem, jogosan hihette volna, hogy én vagyok a titokzatos dollivani mészáros. Meglehetősen eszelős volt a tekintetem, a lelkesedésem pedig egyenesen riasztó.
Be se csuktam a fiókot, szaladtam vissza az ágyamhoz. Letelepedtem, felkapcsoltam az éjjeli lámpám, hogy még több fény vetüljön a lapokra. Óvatosan tanulmányoztam a vastagabb oldalt, megpróbáltam egy kis rést találni, ahova be tudom helyezni a zöld nyelű vágóeszközt. Szerencsére középen, az összefűzésnél találtam egy apró hézagot, ami a célnak pont megfelelt. Óvatosan dugtam bele az olló egyik élét, majd lassan elkezdtem felvágni. Ahogy az aljával végeztem, belekukkantottam, azonban semmit sem láttam. Idegesen, a szám szélét rágva vágtam körbe, mire a két lap teljesen elkülöníthetővé vált. És valóban: az égvilágon semmi nem állt rajtuk. Csalódottan hajítottam az ollót az ágyam másik végébe, majd jobban meggondolva inkább dühösen visszatettem a helyére, a fiók mélyére.
És akkor beugrott.
A lámpa.
Magamra kaptam a pulóverem, alá elrejtettem a naplót, zoknit húztam a lábamra, hogy a talpam ne fázzon. A mamusz nem épp a legideálisabb választás a lopakodáshoz. Lassan, óvatosan, minden neszre összerezzenve nyitottam ki a szobám ajtaját, majd lábujjhegyen osontam a könyvtárba. Magamra zártam az ajtót, majd megkerestem a kandallóba rejtett gombot. A titkos átjáró feltárult előttem –szerencsére zajmentesen. Előkerestem a könyvek mögé rejtett zseblámpám, majd elindultam a jól ismert lépcsősoron. Kihagytam az egyik lépcsőfokot, amelyik újabban kissé nyikorgott, úgy haladtam lefelé. 
A titkos dolgozószobába érve felkapcsoltam a villanyt, majd az elemlámpát elrejtettem a kenguruzsebben. Előhalásztam a naplót a felsőm alól, majd az üres oldalaknál felnyitva, óvatosan letettem Clark Danken íróasztalára. Kihúztam azt a fiókot, amibe a lámpát rejtettem, mire az felizzott. A vöröses fény betöltötte az apró, poros helyiséget. A lapok fölé emeltem, mire pár másodperc múlva szavanként jelent meg rajta a titkos írás; pont, mit először. Elveszve a vörös fényárban egyre ugyanazok a kérdések ismétlődtek a fejemben: Miért rejtette el ezeket az oldalakat külön? Mi áll bennük, amitől ennyire rettegett, hogy kiderül? Hamarosan megtudom a választ –gondoltam, miközben az utolsó betűk is felragyogtak a papíron.     

2016. október 3.

Végzet - 13. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Tudom... tudom... elkéstem. Már megint...
Bocsánatotokért esedezem! De komolyan. Tudom, hogy nem szabadna ennyire megfeledkeznem néha a blogról, de bevallom, néha örülök, ha egyáltalán csak egy kis pihenésre van időm. Valami dolgom sajnos mindig akad - és most nem mentséget keresek. A TSF szent, erre mindig találnom kellene időt. Sajnos az elmúlt időszakban ez csak most sikerült - DE legalább sikerült. 
Ehhez az egyik olvasóm is nagyban hozzájárult egy privát üzenettel, amiben leírta, mennyit jelent Neki a történet. Elképesztő érzés számomra, amikor valaki azt mondja, hogy én szerettettem meg vele az olvasást. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy erre képes lennék az egyszerű kis történetemmel. Szóval nagyon köszönöm Neked ismét, és a többi Kiválasztottnak is, aki bármiféle visszajelzéssel szolgál egy-egy rész után, mert igen, ezért érdemes ezt csinálni. Értetek. Hogy valami pluszt adjak a történetemmel. 
Az ember hajlamos ellustulni, elfeledkezni bizonyos dolgokról a mindennapok rohanásában, a rengeteg teendő közepette. Ez sajnos még akkor is előfordul, ha az ember nagyon nagyon szereti azt a bizonyos dolgot. Ilyenkor szüksége van egy kis emlékeztetőre, hogy miért is szereti, miért kell folytatnia. Ezzel sajnos én is így vagyok, hiszen a TSF befejezetten csücsül a laptopomon. Már csak Veletek kell megosztanom Elena és a többiek történetét, viszont számomra már teljes. Talán éppen ezért vagyok újabban hajlamosabb a háttérbe szorítani. Talán épp ezért érzem úgy, hogy nagyobb szükségem van a visszajelzésekre, mint bármikor.
Kérlek Benneteket, ha úgy érzitek, nagyon eltűntem, ne féljetek egy kicsit "zaklatni" (persze határokon belül). E-mail, komment, facebook - ahol elértek. Amikor időm engedi tényleg szívesen beszélgetek Veletek, és bármiféle visszajelzésnek hihetetlenül örülök! Szóval ne féljetek, nem harapok.:)

Sajnálom, hogy ilyen hosszúra sikeredett ez a bevezető, sőt talán kicsit ömlengősre is, de fontosnak tartottam a fentieket elmondani.
Még egyetlen mondat és tényleg befejeztem: A TSF egy számomra már rég feledésbe merült blogversenyen Lea Hope Eastbrook munkájával Legjobb Desugn kategóriában 2. helyezést ért el. Gratulálok Leah, köszönöm a csodálatos munkád! :)


Kicsit bántott, ahogy otthagytam szegény Dr. McNamara-t, viszont inkább legyen bűntudatom, minthogy kiöntsem a lelkem egy idegennek. Bár nyilván nem adja fel ilyen könnyen, és az orvos is csak úgy engedett ki, ha hetente bemegyek kontrollra, illetve ugyanilyen rendszerességgel ellátogatok a pszichológushoz. A hangulatomon az őrs ismerős szürkesége, a rohanás, és a Lindával kapcsolatos emlékek sem segítettek. Ugyanaz a szürke terem az üvegfallal, az asztal, rajta a bekészített pohár víz, a kényelmetlen szék, a diktafon, és Scott nyomozó fürkésző tekintete, amitől a hideg futkosott a hátamon. 
- Remélem, tisztában vagy vele, hogy bármikor elmehetsz. Csupán a munkánkat tesszük, minden jelenlévőt meghallgatunk, hogy minél tisztább képet kapjunk az esetről. Bocsáss meg, hogy berángattalak ide, viszont annyi a teendő, hogy nem igazán tudtam volna elszabadulni.
- Rendben, semmi gond –válaszoltam, ahogy elvárták. Bár egy csendes kávézónak jobban örültem volna.
- Mit láttál azon az éjszakán, Elena?- szegezte nekem az első kérdést.
- Nem emlékszem pontosan minden részletre –kezdtem. –Nos, a bálterem igazán szépen fel volt díszítve a jeles alkalomra. Mindenki csodálatos ruhákat…
- Kicsit pontosítok a kérdésemen. Mit láttál a gyilkosság idején?- vágott közbe azonnal a humorosnak szánt kerülő válaszomba. 
- Semmit. Elment az áram, teljesen sötét volt, mindenki pánikolt. Aztán, amikor visszajött az áram, ott feküdtek a testek. 
- És nem hallottál semmit? 
- Fojtott sikítást, suttogást. Tudja, egy bezárt, sötét bálterem nem épp a legkellemesebb hely. Mindenki meg volt ijedve, mindenki menekülni akart, de nem volt kiút.
- És van valami ötleted, ki tehette?
- Elképzelésem sincs –ráztam a fejem. –Csak azt tudom, hogy bárki is az, nem áll le. Már majdnem negyven áldozata van, és ez most más volt, mint a többi gyilkosság. Ez a valaki ott volt a bálon. És senkinek nem volt gyanús. Ez az ember élvezi a gyilkolást, ez pedig egy tökéletes alkalom volt számára. Az emberek fele ismeretlen volt, bárkinek kiadhatta magát, hogy bejusson. – Ekkor eszembe jutott valami. Nem voltam benne biztos, hogy el kellene mondanom. Hiszen én magam sem voltam biztos a dolgomban. Linda is látta rajtam, hogy hezitálok.
- Bátran, Elena. Még ha egy teória is, legalább kivizsgálhatjuk –biztatott, ám ekkor egy egyenruhás alak nyitott be.
- Főnök, kaptunk egy fülest –szólt sürgetőn.
- Hamarosan visszajövök –intézte felém szavait, majd kiviharzott. Ez a pillanat megfelelőnek ígérkezett számomra a távozáshoz.
- Ahogy kiértem az épületből a dollivani tavaszba, máris tárcsáztam Damient. Elmeséltem neki, hogy majdnem elszóltam magam Philipről. Azonnal odarendelt a házhoz, eltökélte, hogy ismét beszélünk az apjával. Fogalmam sem volt róla, Charles mennyit tudhat, vagy, hogy Damien mondott-e bármit is a fivéreinek. Mindenesetre odamentem, ezúttal a főbejáraton, nem a titkos ajtón keresztül. Bár először ezt terveztem, inkább futottam egy kicsit a birtokig. A komornyik nélkül is eltaláltam az irodáig, ahol Damien már várt. Összenéztünk, de nem szóltunk egy szót sem. Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Fürkésző volt a tekintete, majd kérdőn vonta fel a szemöldökét. Nyilván látszott rajtam, hogy zaklatott vagyok. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem érdekes, majd pár mély lélegzetvételt követően bekopogtunk.
- Ha Philip Greentown ügyében érdeklődtök, akkor jelzem, hogy nem tudok semmit –kezdte Mr. Donovan minden bevezető nélkül. Honnan tudta, hogy mi vagyunk? Hiszen ránk sem sandított, ahogy beléptünk. 
- Hogy érted, hogy nem tudsz semmit?- sétált elé Damien.
- Úgy, hogy nem tudok –sóhajtott fel Mr. Donovan, majd szemüvege mögül ránk emelte tekintetét. –Mrs. Butler elmondta, mi történt, és igyekszem kivizsgálni az ügyet, azonban semmi nyoma. A biztonságiak közül senki sem emlékszik rá, hiszen rengetegen voltak.
- Mi van a kamerákkal?- kérdeztem. Valamikor Nate említette, hogy az ilyen események idejére kamerákat szerelnek fel a lakásban, ezzel elkerülve a lopást és hasonló dolgokat. 
- Megnéztem a felvételeket, de semmi. Nem tudom, melyikük lehetett, hiszen a meghívó felmutatásánál csak kipipálták a nevet, időpontot nem írtak mellé, így eléggé nehéz volt bármire is felfigyelni.
- És nem fedezett fel semmi furcsaságot? Mondjuk, hogy szándékosan takarta a fejét a kamera elől?- érdeklődtem.
- Nem emlékszem ilyesmire –csóválta a fejét, majd fáradtam megdörzsölte az orrhegyét.
- Szóval továbbra is a sötétben tapogatózunk –sóhajtott fel Damien. 
- Pontosan. Ráadásul a legtöbben hazautaztak már. Talán legjobb lenne, ha beavatnánk a rendőrséget –vetette fel az ötletet Charles. –Ez egy meglehetősen biztos nyom, és nekik megvannak az eszközeik a felkutatására. Én pedig, mint polgármester és a ház tulajdonosa, kérhetem, hogy avassanak be az ügybe. Ha megtudok valami lényegeset, persze azonnal elmondanám nektek. Elvégre nagy valószínűséggel a Mester a tettes.
- Ez nem rossz ötlet – értettem egyet.
- Legyen – egyezett bele Damien is. Kelletlenül ugyan, de belement. 
- Remek! Akkor ma be is megyek Lindához. Most azonban menjetek, gyerekek. Dolgom van –intett, majd úgy tettünk, ahogy utasított.
- Akkor este, az edzésen –köszöntem el Damientől amint kiértünk.
- Elena, ne hülyéskedj! Most engedtek ki a kórházból, ma még biztosan nem edzünk –felelte, mire akarva akaratlanul felidegesedtem.
- De nekem erre szükségem van –közöltem ellentmondást nem tűrve.
- Lehet. De akkor sem –zárta le a témát.
- De…
- Nem, Elena! Nem!- ismételgette. –Még nem vagy teljesen jól, ingerült vagy, zaklatott. Ilyen állapotban semmiképp. Pihend ki magad, pár nap múlva beszélünk róla.
- Pár nap?!- Felháborodva kérdeztem.
- Igen. Pár nap –Damien velem ellentétben halálosan nyugodt volt. Nem szóltam semmit, durcásan fújtattam egyet, majd az ajtót becsapva magam mögött, elhagytam a Donovan kastélyt.

Dühös voltam. Dühös Damienre, dühös Charlesra, Lindára, Dr. McNamara-ra, az egész világra; de legfőképp magamra. No meg persze Isten sem maradt ki a sorból. Folyton azt kérdezgettem magamtól: Mivel érdemeltem ezt ki? Mit vétettem, hogy ennyi mindenen kell keresztülmennem? Éreztem, ahogy kezdek belebetegedni ebbe az egészbe. Egyre ingerlékenyebb vagyok, lobbanékony, nem tudom kialudni magam, folyamatosan rémálmok gyötörnek. Talán a józan eszem is cserben hagy egy idő után, feltéve, hogy ez eddig nem történt meg.
Mit sem törődve Damien figyelmeztetésével a faházba mentem az edzőruhámban. Odáig futottam, remélve, hogy addigra lehiggadok, ám ez nem történt meg. Szerencse, hogy van kulcsom az edzőteremhez. Bementem, majd kipakoltam a szőnyegeket, leengedtem a bokszzsákokat, kihoztam néhány dobócsillagot is. Először azokat dobáltam el: egyenesen a bábuk szívébe, fejükbe találtak. Talán még sosem voltam ilyen pontos. Ezt követően hirtelen felindulásból a dobókés készletet is előhalásztam a raktárból, és azokat is a célba hajítottam. Ahelyett, hogy lenyugodtam volna, csak még inkább feltüzelt. Még sosem éreztem ilyet korábban egyetlen edzés alkalmával sem. Kitomboltam magam. A zsákok ütlegelését hamar meguntam, így inkább íjaztam egy keveset. Itt is meglepően pontos voltam. Ezek szerint a düh és ingerültség által megemelkedett adrenalin szintem hatásosnak bizonyult, kifinomultabb lett a fegyverkezelésem, javultak a reflexeim, gyorsabban tudtam döntést hozni. Minden tekintetben fényévekkel jobban teljesítettem. A siker élménye teljesen elborította az agyam. A rendelkezésemre álló összes bábut, céltáblát felhasználva felállítottam magamnak egy akadálypályát, amit normál esetben nagyjából nyolc perc alatt tudnék teljesíteni, akkor sem hibátlanul. Elindítottam a stoppert, majd rohanni kezdtem. Minden egyes lövésem, dobásom, ütésem, rúgásom célt ért, minden akadályt hibátlanul teljesítettem, mindezt röpke négy perc alatt. Kifulladva terültem szét a szőnyegen, lihegtem, kapkodtam a levegő után. Mindenem zsibbadt, ugyanakkor végtelen megkönnyebbülést és elégedettséget éreztem. Aztán megpillantottam Nate-et és Damient az ajtóban állva, amint szó szerint padlót súroló állal, elkerekedett szemekkel néztek körbe a teremben, majd a szemük megakadt rajtam. Inteni sem volt erőm, nemhogy megszólalni. Rettenetesen elfáradtam, mintha a végtagjaim egy elefántot tartanának, annyira nehéznek éreztem őket, ráadásul sajogtak is. Forogni kezdett a világ, aztán szikrákat is láttam.
Talán tényleg megőrültem.
A gondolatra hisztérikus nevetésben törtem ki, ami fuldokló köhögésbe fordult át.
Biztos, hogy megőrültem.
Láttam magam fölött a fiúk aggódó arcát, láttam, hogy mozog a szájuk, de nem értettem őket.
- Csillogsz –nevettem Nate-re nézve. –Meg te is!- nevettem tovább, mire ijedten néztek össze.
Az utolsó, amire emlékszem, hogy egyikük megragad, majd ölben visz ki a teremből.

Abban a szobában ébredtem, ahol régebben még Damien karjai közt merültem álomba éjszakánként. Kintről heves vitatkozás szűrődött be tompán, nem értettem, miről beszélhetnek, vagy, hogy kik azok, ám volt egy olyan érzésem, hogy az exem és a jelenlegi barátom vitatkozik valamin. Mindenem fájt, de sikerült megemberelnem magam és odavánszorogtam az ajtóhoz. Lassan nyomtam le a kilincset, majd kiléptem az ajtón. Valóban ők voltak azok, érkezésemre felém kapták a fejüket.
- Mi történt?- érdeklődtem. Fáradtabbnak tűnt a hangom, mint amilyennek éreztem magam.
- Nem igazán tudjuk –kezdte Nate megfontoltan. –Annyi biztos, hogy valami nem stimmel veled. Nagyon nem. 
- Aggódunk, Elena –tette hozzá Damien. 
- Jól vagyok. – Még magamat sem tudtam meggyőzni, nemhogy őket. Ferde szemmel méregettek.
- Az előbbi jelenet nem éppen erről árulkodott –szólalt meg Damien rosszallón. 
- Oké, tudom, hogy nem fest valami jól a helyzet, de higgyétek el… - kezdtem magyarázkodni, ám Nate közbeszólt.
- Elena, értsd meg, hogy aggódunk. Nem vagy önmagad a Záróbál óta. Mi történt?
- Nem tudom –nevettem fel kínomban. –Nem emlékszem semmire, értitek? Semmire!
- Semmire?- kérdezett vissza Damien.
- Melyik része nem volt világos?
- De miért?- Nate fürkésző tekintettel nézett végig rajtam.
- Ha én azt tudnám!- sóhajtottam. –A kórházban ébredtem, és semmire sem emlékeztem. Aztán beadtak valamit, amitől visszaaludtam. Akkor egy fehér szobában álltam Katherine-nel és három ajtóval. Azt mondta válasszak, így beléptem az egyiken. A bálteremben találtam magam, és megláttam, amit veled beszélgetek –néztem Damienre. 
- Nem emlékszel, miről?- reménytől csillogó szemekkel nézett rám.
- Azt hiszem Ryth volt a téma, de nem vagyok benne száz százalékig biztos. Csupán egy beszélgetésfoszlányt sikerült elcsípnem. Az egész olyan zavaros volt. Aztán hirtelen visszarepültem a szobába. Mintha a Mester beszélt volna hozzám. Már csak két ajtó közül kellett választom. Ezúttal az áramszünet pillanatában tértem vissza a bálterembe, mindenki sikított, menekülni akart. Megkerestem saját magam, és Nate mellett bukkantam rá. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy Melody meghal. Egy árny suhant el mögötte. Férfi volt, ebben biztos vagyok, mivel öltönyt viselt, de nem láttam az arcát, az egész csak egy pillanat volt. Az utolsó ajtó magától szippantott be a fehér szobából az emlékekbe. Már világos volt, mindenhol vérbe fagyott holttestek feküdtek: Melody, Logan, Garreth, Mrs. O’Dannel… Amint anya a nyakamba borult, felébredtem. Ennyire emlékszem az egészből –figyelmesen hallgattak végig, szinte láttam a fogaskerekeket forogni a koponyájukban, ahogy igyekeztek feldolgozni az információkat. –Nem tudom, mi lett az emlékeimmel, miért tűntek el, és miért pont ezek tértek vissza. Tényleg nem tudom, és higgyétek el, engem zavar leginkább. De fogalmam sincs, mit tehetnék. 
- Ez furcsa –ráncoltan Nate a szemöldökét.
- Nem mondod!- néztem rá gunyorosan, mire a szemét forgatta.
- Azért még nem kellene így beszélned –korholt le. 
- Igazad van, ne haragudj. Csak… annyira zavaros ez az egész. Eltűntek az emlékeim! És ami az edzőteremben történt… mintha kezdenék megőrülni.
- Nem vagy őrült –szorított magához. Melegség öntött el, képtelen voltam nem mosolyogni. –Megoldjuk. Nem igaz, Damie?
- Persze –mosolygott Damien erőltetetten. –Beszélnünk kell apával.
- Megint?
- Igen. Talán tud valamit –érvelt. 
- Rendben, de ne ma – feleltem. – Inkább pihennék. Átolvasom még a naplót, hátha találok valamit. 
- Oké –egyeztek bele. Nem akarták erőltetni, és ezért mérhetetlenül hálás voltam. 
- Bent hagytam valamit reggel az egyik szobában. Felszedem, aztán hazaviszünk, rendben?- nézett rám Damien, sürgető tekintettel várta a válaszom.
- Oké –vontam vállat, mire már be is nyitott a helyiségbe.
- Ti meg mi a fenét csináltok itt?- A hangja döbbent volt, egyben dühös is ahogy dermedten bámult a szoba belsejébe. Nate-tel összenéztünk, majd odasiettünk mellé. Nos, mi is éppúgy meglepődtünk: Liz és Michael gondterhelten ültek az ágy szélén, kétségbeesett tekintettel meredtek ránk. Mi történhetett?