2014. december 28.

Katherine nyomában - 3. fejezet

Sziasztok drága TSF rajongók!

Mindenekelőtt tényleg rettenetesen sajnálom, amiért ennyire ritkán vannak részek, de azt hiszem, korábbi posztjaimban eleget boncolgattam ennek okait.
Ezúttal érkeztem néhány jó hírrel:

  • Nemsokára befejezem a második évadot.
  • Több új történet is készülőben van, amelyeket majd szintén szeretnék megosztani veletek.
  • Új résszel érkeztem.:)
Nem húznám időt, hiszen olyan rég volt rész, inkább hagylak Benneteket olvasni!

Várom a visszajelzéseket, legyen hideg vagy meleg!
Ezer csók és ölelés: Vivienn :* <3


3. fejezet

Mikor kinyitottam az ajtót a két srác még mindig ölelkezve állt a garázskapuban. Mennyi idő telt el? Fél óra? Vagy egy?
- Hát Ti meg mi a fenét csináltok?- kérdeztem nevetve.
- Melegítjük egymást. –válaszolt Danny, miközben még mindig szorosan tartották a másikat.
- És ez azóta is tart, mióta én elmentem?- kérdeztem undorodó arckifejezéssel.
- Nem!- vágta rá Damien. –Azóta abbahagytuk, de aztán megint elkezdtük.
- És mégis miért, ha szabad érdeklődnöm?
- Mert hallottuk, hogy jössz. –magyarázta Danny.
- Hát ti hülyék vagytok!- veregettem meg a vállukat.
- Mondták már. –vágták rá egyszerre, mire mindhárman hangos nevetésben törtünk ki.
- És meddig akartok még itt buzulni a garázsban?- vontam fel a szemöldököm.
- Abbahagyjuk?- kérdezte Danny Damient.
- Ja. –adta az egyszerű választ, majd rögtön el is léptek egymástól.
- Beteg emberek. –hagytam ott őket, és kimentem az utcára.
Leültem a járda szélére, és egy aprócska követ rugdostam szórakozásképp. Pár perc múlva valaki csatlakozott hozzám. Nem néztem rá, tudtam, hogy ki Ő.
- Valami baj van, Cukorfalat?- ölelt át fél karral.
- Miért jöttél vissza?- kérdeztem, majd kicsit jobban megrúgtam a kövemet, mint szerettem volna, így az az út közepén kötött ki. – Remek! Most kereshetek másikat!- bosszankodtam. Nem volt kedvem felállni és utánamenni. 
- Mi a jó abban, hogy egy követ rugdalsz?
- Levezetem a rejtett agressziómat. –válaszoltam, a szememmel pedig egy újabb nagydarab kavicsot kerestem, de nem találtam. –Használhatom a fejed?- fordultam felé hirtelen.
- A fejem?- ráncolta össze a szemöldökét.
- Igen, Alexander. A fejed. –ütögettem meg az említett testrészét.
- Mi az? A Donovan gyerek szóhasználata ennyire ragadós?
- Csak azért mondom így, mert ez téged idegesít. –villantottam meg a fogsorom.
- Kedvességed, mint mindig, határtalan. –grimaszolt.
- Látod, ebben egyetértünk.
- Szóval? Miért ücsörögsz itt?
- Élvezem a napsütést. Londonban folyton esett az eső.
- Biztosan nagyon élvezed, főleg mivel borult az ég… - jegyezte meg, mire felnéztem az égre. Oh… Tényleg beborult.
- Attól még a friss levegőt élvezhetem, nemde?
- Akkor is friss lesz, ha rágyújtok?
- Te dohányzol?- kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Utálom a bagósokat!
- Nem. –nevetett. 
- Akkor jó. –bólintottam. –És most már elárulod, hogy mit keresel itt?
- Igazából nem erre jöttem. Csak azon az utcán sétáltam le, a boltba indultam. –mutatott a főutca felé. –És akkor láttalak meg. És gondoltam idejövök.
- Aham. És miért?
- Mert hiányoztál. –suttogta a fülembe. –Én talán nem?
- Nem igazán. –ráztam a fejem.
- De miért nem? Talán nem szeretsz engem, édes?
- Eltaláltad. –álltam fel a betonról.
- Miért vagy ilyen kegyetlen?- hüppögött a szemét törölgetve.
- És te miért vagy ilyen idióta?- kérdeztem vissza, majd elindultam vissza a házba, de megragadta a lábam, mivel Ő még mindig ült.  
- Ne hagyj el!- terült szét az aszfalton, miközben engem próbált ott tartani.
- Engedj el!- rángattam a lábam, de túl erősen ölelte (?).
- Nem! Ne hagyj itt! Olyan magányos vagyok nélküled!- araszolt kicsit közelebb, hogy még jobban körém tudja tekerni izmos karjait.
- Akkor szerzek neked egy guminőt!- mondtam már kicsit idegesen. –Tőle mindent megkapsz, amit tőlem nem. –tettem még hozzá.
- Ez durva volt, Cukorfalat. –nézett fel rám komoran. Oké, talán meg kéne tanulnom, mikor kell befogni…
- De nem hazudtam. –vontam vállat.  Még mindig nem eresztette el a lábam, miközben megpróbált felállni. Ahogy a teste egyre távolabb került a földtől, úgy húzta rajtam egyre feljebb az engem szorosan tartó karjait. 
- Mi a fészkes fenét csinálsz?- kérdeztem ijedten, ahogy kissé elsötétült, éles tekintetével vizslatta az arcom, és a kezei a vádlimról egyre feljebb vándoroltak. Közben rácsaptam párszor a kezére, de az sem használt. Mikor a fenekemhez ért, erősen megmarkolta, és alig észrevehető mosolyra húzódott a szája, belőlem pedig halk, elfojtott nyögést idézett elő.
- Gyakrabban akarok ilyen hangokat hallani tőled, miközben a nevemet mormolod. –suttogta a fülembe. Olyan közel hajolt, hogy ajkai a fülcimpám súrolták miközben beszélt, a meleg levegő pedig csiklandozta a bőrömet.
- Seggfej!- motyogtam az orrom alatt, de azért úgy, hogy hallja.
- Megmondtam, hogy nem végeztünk. Ahogy azt is, hogy megszerzek mindent és mindenkit, akit akarok…
- Hát engem nem fogsz!- vágtam a szavába dühösen.  
- Csakugyan?- tett egy lépést hátrafelé, így végre elengedett, amitől megkönnyebbültem.
- Csakugyan. –bólintottam. –És ne merj még egyszer hozzámérni!
- Mert mit teszel, cukorborsó?
- Cukorborsó?- kérdeztem vissza. Persze, hogy a lényeget ragadom meg mindenben.
- Ha szeretnéd, mondhatom azt is, hogy csibeburger. –ajánlotta fel.
- Kösz, de ezeknél még a cukorfalat is jobb. De az Elena lenne a legjobb. –tettem hozzá.
- És mit akarsz tenni, Cukorfalat?- tette fel az előző kérdését, de persze csak azért se használja a nevemet. Tudja, hogy ezzel felbosszant, és még élvezi is! Mekkora bunkó!
- Ne akard megtudni. –mondtam fenyegetően.
- Tudod… Tőled nem félek. 
- Pedig lehet, hogy kellene.
- Hm. –gondolkodott el. –Lehet. De mégsem teszem. Majd még találkozunk!- kezdett hátrálni. 
- Sajnos.- vetettem oda.
- Inkább örülj, édesem! Nem mindenki érdemli ki az én osztatlan figyelmemet.- kacsintott, majd megfordult, és zsebre dugott kézzel elsétált.
Én továbbra is csak álltam a nyitott garázskapu előtt a járdán, és az egyre távolodó alakot bámultam. Alex Sullivan megmutatta a „sötét oldalát”. Sikeresen megijesztett. Eddig azt hittem, hogy csak szórakozik, és ezzel az idióta énjével próbál behálózni. De tévedtem. Miának és a többieknek igazuk volt. Alex veszélyes. És sikeresen magamra haragítottam! Lehetne ennél jobb az életem? Az ironizálás még padhelyzetben is megy… Mint ha nem lenne elég bajom, csak rontok a helyzetemen. Miért vonzom ennyire a veszélyt? És miért születtem ekkora idiótának? Bár lehet, hogy ezt Dannytől „örököltem”. Miközben a hihetetlenül elcseszett életemről merengtem, a felhőkből apró esőcseppek kezdtek hullani, melyek halkan kopogtak a meleg aszfalton. A tekintetem az égnek emeltem, és hagytam, hogy a hideg esőcseppek az arcomon landoljanak, és végigfolyjanak rajta. Megnyugtató érzés volt ott állni a szemerkélő esőben. Londonban ez mindennapos dolog volt, és egy idő után eléggé idegesítő is. Most viszont… nem is tudom… egyszerűen élvezem. Csukott szemmel hagytam magam elveszni a pillanatban, és egy kisidőre sikerült megfeledkeznem a gondjaimról. 
- Miért ácsorogsz az esőben?- ölelt át Damien hátulról.
- Nem tudom. –válaszoltam, még mindig csukott szemmel. –Csak jól esik itt kint ácsorogni.
- Mi ebben olyan jó?- kérdezte értetlenül.
- Megnyugtat.
- Talán ideges vagy?
- Talán egy kicsit. –válaszoltam, és reménykedtem, hogy nem kérdez rá.
- Miért? Mi történt?- És persze, hogy rákérdez.
- Nem érdekes. –próbáltam lerázni.
- De igenis érdekes. Bent az előbb még semmi bajod nem volt. Mi történt az óta?- Valahogy éreztem, hogy nem hagyja annyiban.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. –vetettem oda. –És már nem fogsz annyira tetszeni, ha úgy nézel majd ki, mint egy aszalt szilva.
- Igen?- kérdezte játékosan. –Azt hittem, nem csak a külsőmért szeretsz.
- De azért picit az is közrejátszik. –pusziltam meg az arcát.
- Jajj, de kis aranyosak!- hallottam valakit mögöttünk. Damien azonnal elengedett, és mindketten a hang irányába fordultunk.
- Öm… Szia, anya. –makogtam zavartan, és szerintem az arcom pár árnyalattal vörösebb színben pompázott abban a percben.
- Üdv, Mrs. Tisdale!- köszönt Damien.
- Damien, kedvesem. Már mondtam, hogy szólíts nyugodtan Gracenek. –mosolygott rá kedvesen.  
- Persze. Grace. –mosolygott Damien is.
- Drágáim, nem fáztok meg odakint az esőben?
- Jól vagyunk anya. –válaszoltam.
- Hát jó. –sóhajtott lemondóan. Hisz tudja, hogy szeretek az esőben ácsorogni, nem értem, mi ez a hirtelen jött aggodalom. –De azért ne ácsorogjatok ott sokáig.
- Oké. –mondtam, majd visszament a házba.
- Kedvelem anyukádat. –fordult felém Damien mosolyogva, majd adott egy puszit a szám sarkába.
- Szerintem Ő is kedvel téged. –mosolyogtam. –És szerintem már elkönyvelt minket magában egy párnak.
- Igen, szerintem is. –értett egyet. 
- Szerinted nem kéne Őket beavatni? Akkor talán nem lenne olyan gyanús, hogyha valaki a szobámban talál minket kettesben. 
- Jó lenne. De szerintem, ha anyukád és Danny megtudná, akkor hamarosan már az egész város, köztük Alex is megtudná. És akkor tényleg nem nyugszana addig, amíg meg nem szerezne. És Ő veszélyes. Nem akarom, hogy miattam bajod essen. –szorított magához. Még mindig hátulról ölelt, az arcát pedig a nyakamba fúrta, mikor valaki –ismét- megzavarta ezt az idilli pillanatot.
- Az ázott gerlepár! Micsoda fotó!- a hang tulajdonosa persze Danny volt. Kérdőn fordultunk felé. Mégis miről beszél? Milyen fotó?
- Milyen fotóról beszélsz?- kérdeztem a homlokomat ráncolva, mire meglóbálta a telefonját.
- Megörökítettem ezt az idilli pillanatot. –vigyorgott.
- És miért is?- kérdeztem értetlenül.
- Igazából gőzöm sincs. –nevette el magát kínosan. –Csak ennek a képnek olyan We Heart It feelingje van.
- We Heart It feeling? Komolyan?- kérdeztem összefont karral.
- Most miért ne?- kérdezett vissza.
- Meg sem próbállak megérteni. A végén még kiderül, hogy meleg vagy. –nevettem el a végét.
- Hé!- kezdte felháborodottan. –Én a jó melleket és a formás segget szeretem. 
- Ha te mondod.
- Szóval… miért ölelkeztek a ház előtt a szakadó esőben?
- És te meg miért nem?
- Mert nincs kivel.
- De hozzánk nem állsz be. –tettem fel a kezem védekezően, mikor ki akart lépni a garázsból az utcára. –Inkább menjünk be mi is. –javasoltam, mikor Damien beleegyezett csurom vizesen beléptünk a garázsba.
- Szóval ti most akkor együtt vagytok?- kérdezte, miközben fenyegetően méregette Damient.
- Nem. Nem vagyunk együtt. –válaszoltam.
- Akkor miért ölelgetitek egymást, mintha járnátok?
- Csak melegítettük egymást, hogy meg ne fagyjunk az esőben. –mondta Damien. Már megint a „melegítettük egymást” sztori…
- Megint hősugárzónak alkalmazott. –szálltam be a játékba.
- Figyu, nekem mindegy, hogy mit csináltok ti ketten. –mondta, majd teljes testterjedelmével Damien felé fordult, és folytatta. –Egészen addig, amíg nem mászol a húgom szájába. Meg… khm… egyéb testrészeibe.
- Menj ám a tudod hova, Daniel!- ütöttem a karjára, és folytattam volna, de elszaladt előlem, én pedig utána. A harmadik személy pedig csak röhögve figyelte a jelenetet.
- Jól van, nyugi, Elli!- állított le „Dan”. –Csak féltelek, oké?
- Én azt értem, de azért akkor sem kéne ilyeneket mondanod! Tudok vigyázni magamra.
- De akkor is a bátyád vagyok, és meg akarlak védeni.
- Danny. Nem tudsz megvédeni mindentől.
- De próbálkozni lehet. –mosolyodott el, ami engem is arra késztetett.
- Mellesleg, Dan… - szólalt meg végre a barátom is. –Eddig csak arról volt szó, hogy akkor vagyok bajban, ha meglátod, hogy El szájában vagy… - itt egy kis hatásszünetet tartott, és elvigyorodott, nekem pedig az arcom egyre vörösebb lett. Élvezik a helyzetet. Tudom. – egyéb testrészeiben vagyok.
- Ti ezt élvezitek, igaz?- kérdeztem dühösen. Ezek rajtam szórakoznak!
- Talán egy kicsit. –mondták egyszerre.
- Haha. –nyújtottam ki a nyelvem sértődötten.
- De olyan aranyos vagy, amikor elvörösödsz. –puszilta meg Damien a fejem búbját. 
- Nem vagy vicces, Damie.
- Ne hívj így, könyörgök!
- Akkor hívjalak inkább Ma…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert befogta a számat.
- Miért fogtad be a száját? Tud valami égő becenevet?- kíváncsiskodott a bátyám.
- N… nem. - válaszolt, de persze ez így túl átlátszó volt.
- Szóval tud. Majd kiszedem belőle. –mosolygott Dan összeesküvő módjára.
- Nem fogod. –jelentette ki Damien határozottan.
- Majd meglátjuk, haver. Majd meglátjuk. –beszélt továbbra is sejtelmesen.
- Nem, nem látjuk meg. –tiltakozott.
- Mmmossst mmmarr eennnngeetessz. –nyöszörögtem. 
- Mi az?- kérdezte, mire szemforgatva megharaptam a kezét. -Auuu!
- Na, végre!- sóhajtottam fel, mikor végre elvette a kezét.
- Kérhetted volna szebben is, hogy engedjelek el.
- Kértem, de te nem értetted!
- Ja, hogy azt morogtad!- esett le neki a tantusz.
- Azt hittem sosem jössz rá.
- A kezemért még számolunk. –mondta komoran, de közben rám kacsintott, hogy Danny ne lássa. –Most viszont megyek. Szia, El. –ölelt meg, miközben a fülemhez hajolt. –Fél óra múlva a faházban. –suttogta.
- Oké. –suttogtam, majd elengedett.
- Csá, haver!- öklöztek össze Dannyvel.
- Csá! Szólj Natenek, hogy holnap akkor besegítek a műhelyben!- szólt még utána.
- Oké. –intett, majd elment.
- Mit segítesz te a műhelyben?- kérdőn fordultam felé.
- Mert kell az extra pénz. El akarom vinni Mirandát valahova. –mosolygott.
- Miranda? A bögyös nővérke a kórházból?- néztem rá leesett állal. –Nem is mondtad, hogy még mindig hajtasz rá. Vagy… együtt vagytok?
- Hát… volt pár randink, és… úgy érzem, kezd komolyra fordulni a dolog. És Ő legalább nemcsak jól néz ki, de még okos és vicces is!- kezdett áradozni. – Úgyhogy a jövő héten elvinném vacsorázni egy jó étterembe, de ahhoz némi pénz is kéne…
- Értem. Akkor ezért fogsz ott melózni.
- Ja. Beszéltem Natetel, Ő pedig beszervezett.
- Az jó. –mosolyogtam. –Mellesleg… Örülök, hogy végre találtál egy normális barátnőt. –öleltem meg.
- Én is. –szorított magához. –Tudod… Damiennel összeillenétek.
- Hogy mi?- toltam el kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Rendes srác, és tényleg kedvelitek egymást. És ha már barátod lesz, akkor legyen Ő. Ő legalább nem olyan, mint… 
- Róla inkább ne beszéljünk, jó?- szakítottam félbe.
- Oké. Ne haragudj. –nézett rám bűnbánó arccal.
- Semmi gond. Szóval… szerinted összeillünk Damiennel?- kérdeztem idétlen vigyorral az arcomon.
- Igen. Jól mutattok együtt. –mosolygott rám.
- És mi van azzal, hogy „szétvered, ha meglátod a számban”?- vontam fel a szemöldököm.
- Azt nem mondtam, hogy szétverem. –tette fel a mutatóujját. –Csak azt, hogy megbánja…
- Akkor ez most már nem is zavarna?
- Azt nem mondom, hogy nem zavarna, de elviselném. De ha lehet, akkor ne előttem, jó?- kérlelt, mintha már együtt lennénk.
- Nem csináljuk előtted, mivel nem is csinálunk semmit…
- Majd összejön. –mutatta fel a hüvelykujját, mellé pedig idétlenül vigyorgott.
- Majd. Talán. –mondtam halkan. –És mikor kezdesz a műhelyben?
- Holnap reggel 8-kor. És valamikor délután végzek.
- Akkor egész nap nem látlak?- kérdeztem szomorúan.
- Majd akkor este megnézünk egy filmet. –javasolta, mire azonnal jobb kedvem lett. –Úgyis régen tartottunk már esti film-maratont.
- Benne vagyok!- ugrottam a nyakába. –De az én filmemmel kezdünk!- szögeztem le.
- Ne már!- nevetett fel kínosan. –Muszáj?
- Igen, muszáj. –erősködtem.
- Hát jó. –adta be a derekát. –Akkor holnap este nyolckor a szobámban film-maraton. –ismertette a helyet és az időt.
- Ott leszek!- adtam egy puszit az arcára, majd bementem a házba.
Gyorsan a faházba siettem, mivel Damien már biztosan vár. 

2014. december 25.

Kellemes Ünnepeket!

Az ösvény téli képével szeretnék minden drága Olvasómnak, kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánni! :) <3



2014. november 30.

Katherine nyomában - 2. fejezet

Sziasztok drága Olvasóim!

Nem tudok tőletek elégszer bocsánatot kérni a rengeteg késésért, és tényleg nagyon szégyellem magam, hogy újabban ennyire elhanyagoltalak benneteket. :(
Mindenesetre most visszatértem, és igyekszem gyakrabban részt hozni, és írni, amikor csak lehet.

Nem szeretném húzni az időt, itt is van a második évad második fejezete.:)
Várom a véleményeket! :D


Csodálkozva pislogtam, mire sikerült felfognom, amit látok.
- Helló, Mr. Goodlooking!- vigyorgott rám, miközben elolvasta a pólón díszelgő feliratot.
- Te… te meg mit keresel itt?- kérdeztem kissé zavartan.
- Josh és Liz Dannyvel próbál, és elkísértem őket. Danny mondta, hogy keltsem fel a HÚGÁT. –emelte ki jól érzékelhetően az utolsó szót. 
- É…én…- kezdtem, de nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.
- Megértem. A bátyád jóképű meg minden, de azért a bátyád. Nem féltek a vérfertőzéstől, Cukorfalat?- kérdezte vigyorogva. Tudta, hogy nyert. Lebuktam.
- Seggfej. –dőltem vissza az ágyra.
- Miért mondtad, hogy a pasid?
- Hogy leakadj rólam. –válaszoltam, miközben a kezemmel takartam a szemeim.
- Azt nem olyan könnyű elérni. Főleg, hogy most már tudom az igazat. –éreztem, hogy vigyorog, pedig nem is néztem rá.
- Alex, ne csináld!- mondtam fájdalmasan, szinte már könyörögve.
- Mit?- kérdezte ártatlanul.
- Csak hagyj békén, jó? Engem Te ÚGY nem érdekelsz. –feleltem, most már belenézve a kékesszürke szempárba.
- Mindig megszerzem, amit akarok. –mondta komoran, mélyen a szemembe nézve, majd felállt az ágyról. –Most pedig gyere. –mondta, majd könnyedén felkapott menyasszonystílusba, úgy vitt le a garázsba.
- Alex! Tegyél már le!- sikítottam kapálózva.
- Nem. Kapaszkodj, mert leesel. –engedett el egy másodperce, miközben már a lépcsőn jártunk, így erősebben kapaszkodtam a nyakába. –Jó kislány.
- Egyedül is tudok járni. Tudod… van az a két dolog, ami a testemből áll ki, és lábaknak nevezik…
- Ne hidd, hogy nem vettem észre. Igazán formásak. –kacsintott, amitől én csak a szemem forgattam. Leértünk a földszintre, de még mindig nem akart elereszteni.
- Innen már tényleg gyalog mennék. –mondtam, de mint aki meg sem hallotta, ment tovább.
- Á, megjöttek!- hallottam Danny hangját.
- Meghoztam „Mr. Goodloookin’ „-t. –vigyorgott Alex, végül letett.
- Kösz. –sziszegtem.
- Jó reggelt, Elli. –köszönt Danny, miközben a dobverőjét pörgette az ujjai közt.
- Reggelt. –intettem.
- Szia, Elena!- bukkant fel hirtelen Liz és Josh, majd egyszerre szorosan megöleltek.
- Sziasztok. –nyöszörögtem, mert olyan erősen szorítottak, hogy alig kaptam levegőt. – Ha nem engedtek el, hamarosan csak a hullámat ölelgethetitek.
- Bocsi. –mondták egyszerre, majd el is engedtek.
- Engedelmetekkel most felébrednék ebből a zavaros álomból, és felöltöznék. –mutogattam az ajtó felé kómásan.
- Zavaros álom?- ráncolta Danny a homlokát.
- Alex Sullivan vigyorgó képére ébredtem, és lehozott az emeletről… ez csakis egy rémálom lehet. –magyaráztam, mire Alex felnevetett.
- Bírom a humorod, Cukorfalat. –karolt át fél karral. –De én inkább a legszebb álmodnak mondanám. Viszont ez a valóság. –vigyorgott.
- Persze, persze. –löktem le a karját a vállamról, majd kérdőn Danny felé fordultam. –Te eddig nem utáltad Alexet?
- De igen. –bólintott. –De megbeszéltem vele a dolgot. –mosolygott sunyin.
- Nem látom rajta a kék-zöld foltokat. –állapítottam meg, miután végigmértem. Kijelentésemre mind a ketten nevetni kezdtek.
- Nem úgy beszéltük meg. –szólalt meg Danny, miután kinevette magát. –Kicsit elbeszélgettem vele. De szó szerint. Nem úgy, ahogy eredetileg terveztem.
- Aham. –dolgoztam fel a hallottakat. –Szóval most akkor puszipajtások vagytok?
- Ott azért még nem tartunk. –mosolygott Danny. –De már nem utálom.
- Oké. Akkor ez biztos, hogy egy rémálom. –mondtam, majd felbattyogtam az emeletre a szobámba.
Gyorsan magamra kaptam egy szaggatott csőfarmert és egy britmintás felsőt a szürke Vans cipőmmel. Nem volt túl sok kedvem visszamenni a próbájukra, mivel Alex is ott van. Most már tudja a titkomat. Tudja, hogy Danny nem a pasim, hanem a bátyám. De ha megtudná, hogy Damiennel járok, az csak rontana a helyzeten. De nem számít. Nem kapja meg, amit akar. Engem soha. De most sem időm, sem pedig kedvem nincs Alex Seggfej Sullivanen gondolkozni. Sokkal fontosabb dolgaim is vannak… Itt van például a napló. Most, hogy végre megszereztük, megtudhatjuk, hogy hol van Katherine holtteste elrejtve. De… mi lesz azután, hogy megtaláltuk? Új bizonyítékokat kell keresnünk? De mi van, ha már csak a rothadó hullája, vagy csak a csontváza van ott? És én nem vagyok Dr. Csont! Nem tudnék új nyomokat találni, amit az akkori zsaruk nem vettek észre. Legalábbis erősen kétlem. Túl sok minden kavarog a fejemben, lassan szétszakad. Hol a napló kulcsa? Ha jól emlékszem, az Őrző Ötöknél, vagyis a Donovanoknál lehet. De akkor mikor kapom meg? És mire jó az a kulcs, amit abban a putriban találtam a sebhelyes zsebében? És mi lesz, ha „beteljesítem a sorsom”? Miért kell ilyen rejtélyesnek lennie mindennek körülöttem? Miért nem élhetek normális életet? Miért nem lehetek egy normális, 16 éves tinédzserlány, akinek az a legnagyobb gondja, hogy mi vegyen fel, vagy milyen ízű legyen a szájfénye? Nem! Nekem jelenleg a legnagyobb problémám az, hogy egy őrült el akar rabolni, esetleg eladni vagy megölni, a csatlósa pedig meg akar erőszakolni. Angliából Írországba költöztem, és fenekestül felfordult az életem. Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Komolyan, mintha valami rossz film főszereplője lennék…
Gondolataimból a titkos átjáró nyikorgó hangja zökkentett ki.
- Mióta nyikorog ez ennyire?- kérdezte Damien, miközben belépett a szobámba. –Szia, gyönyörűm.
- Szia. –mondtam kevésbé lelkesen, mint Ő, miután megcsókolt.
- Valami baj van?- ült le mellém az ágyamra.
- Hát… ami azt illeti…- kezdtem bizonytalanul. Elmondjam neki?
- Igen?- sürgetett. Ha már belekezdtem, akkor be is kell fejeznem. Nagy levegőt vettem, majd hangosan kifújtam.
- Alex itt van. –hadartam. Erre a kijelentésemre teljesen lefagyott. Vagy fél percig bámult rám kikerekedett szemekkel, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán vett-e levegőt… - Damien! Hahó! Élsz még? –lóbáltam a kezem az arca előtt, de semmi. –Damien Marylin Donovan! Ne szórakozz velem!- förmedtem rá. Mi? Még a középső nevére sem reagál? –Damien, komolyan kezdesz megijeszteni… - mondtam kissé kétségbeesetten.
- Helló, Cukorfalat! Daniel kérdezi, hogy… - nyitott be a szobámba az emlegetett szamár, mindenféle kopogás vagy bármilyen más előrejelzés nélkül. –Megzavartam valamit?- fonta keresztbe a kezeit a mellkasa előtt, és hanyagul az ajtófélfának támaszkodott.
- Kopogásról nem hallottál?- fordultam felé dühösen. A mellettem ülő fiú még mindig csak bámult ki a fejéből, majd hirtelen megszólalt.
- Mit keresel itt Sullivan?
- És te, Donovan?- kérdezett vissza.
- Én kérdeztem előbb.
- Nos, ha annyira tudni akarod, a tesóim a drága Elena bátyjának zenekarában játszanak, és elkísértem őket a próbára. –vigyorgott. –Most te jössz.
- Én nem tartozom neked semmilyen magyarázattal. –vont vállat.
- Valóban nem. –húzódott gúnyos mosolyra a szája.
- Miért jöttél, Alex?- törtem meg a bekövetkezett kínos csendet.
- Ó, igen, persze. Daniel kérdezi, hogy lejössz-e meghallgatni pár számot.
- Persze. –vontam vállat. –Te is jössz?- fordultam Damien felé.
- Megyek. –mondta, majd felállt, és követett lefelé, Őt pedig Alex.
- Na, Elli? Felébredtél ebből a „zavaros álomból”?- kérdezte Danny, mikor beléptem.
- Szerintem nem. –válaszoltam, majd magam mögé néztem, ahol a két fiú komoran állt, egymástól két méteres távolságra.
- Szia, Damien! Haver!- köszönt neki Danny, majd összeöklöztek (?).
- Helló, Dan!- eresztett meg egy mosolyt felé. Dan? Nem rossz. 
- Te mikor jöttél?
- Nem olyan régen.
- Ja. Elena szobájában találtam őket. –biccentett felénk Alex.
- Csakugyan?- vonta fel bátyám a jobb szemöldökét.
- Most miért nézel így?- kérdeztem összeráncolt homlokkal.
- Jóban vagyok a húgoddal. –karolta át fél kézzel a derekam. –Talán baj?
- Nem, ameddig nem látlak a szájában. –húzta félmosolyra ajkait.
- Akkor majd elbújunk. –nevetett Damien. Alex elkerekedett szemekkel nézett minket, Danny viszont kétlem, hogy komolyan vette volna, mert Damiennel együtt nevetett.
- Na, tart még a próba?- kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet a kettőnk ügyéről.
- Igen, még van pár számunk mára. –mosolygott Liz.
- Szia, Elizabeth. Régen láttalak. –mosolygott rá Damien. Elizabeth? Nem is tudtam, hogy ez a rendes neve. A Liz jobban illik hozzá.
- Szia, Damien. Mondtam már, hogy ne hívj Elizabethnek. –vigyorgott rá „tudod, hogy utállak” stílusban.
- De ez a neved, nem?
- Hivatalosan igen. –forgatta a szemét. –De ezt inkább hagyjuk.
- Nézd, ki van itt!- kiáltott fel Josh, aki abban a pillanatban lépett be a garázsba kintről. –A nagy Damien Donovan megtisztelt miket a jelenlétével!
- Helló, Joshua.
- Neked mániád, hogy minket a teljes nevünkön szólítasz?- kérdezte Alex.
- Úgy látszik, Alexander. –vigyorgott Damien. –Ti is a teljes nevemen szólítotok.
- Talán a Damient lehet becézni?- kérdezte Josh. Erre majdnem benyögtem, hogy „Damie”, de inkább visszafogtam magam.
- Hm. Ott a pont. Josh.
- Köszönöm!- hálálkodott Josh, kezeit az égnek emelve, hogy nem a teljes nevét mondta.
- Na, akkor próbálunk még ma, emberek?- kérdezte Danny. Ő is jól érzékeli a két család tagjai közti feszültséget. Talán ezért nem lóg egyszerre Nate-ékkel és Josh-ékkal.
- Persze!- mondta Josh, majd felénk nézett, és szólásra nyitotta száját, de inkább mégsem mondott semmit. Majd megint szétnyíltak az ajkai, viszont ezúttal már hang is társult a cselekedethez. – És… Ti ketten…?- mutogatott Damien és köztem, ugyanis a keze még mindig a derekamon volt.
- Nem. Nem vagyunk együtt. –válaszolt Damien rövid gondolkozás után, és elengedett. Hozzátenném, hogy legnagyobb bánatomra… Bár szerintem is jobb, ha Alex nem tudja, mert úgy „csak még jobban akar engem”.
- Csak erre voltam kíváncsi. –mosolyodott el. Ennyire örül a hírnek?
- Mi van, J.J?- kérdezte Danny. Mik ezek a becenevek?- Bejön a húgom?
- Most miért?- kérdezte, miközben odajött hozzám. –Jó nő. –karolta át a vállamat barátian.
- Kösz, J.J. –mondtam nevetve.
- Bármikor. –vigyorgott rám. –De szerintem bőven elég, ha ketten versenyeznek érted. –pillantott Alexre és Damienre, majd visszaállt a helyére. 
- Miért ilyen népszerű a húgom a haverjaim körében?- tette fel a költő kérdést, miközben leült a dobok mögé.
- Jól van, inkább játszatok valamit!- javasoltam, majd felültem az asztalra, Damien és Alex pedig a két oldalamra. Ez jó lesz…
A Down On Earth persze most is nagyon jó volt. Még most is kiráz a hideg Liz hangjától. Pedig ez tényleg csak akkor történik, ha valaki nagyon jó. És Ő az. Danny teljes átéléssel püfölte a dobokat, élvezte, hogy végre nem csak a dobgépet kell nyomogatnia. Josh meg… Öhm… Ő is nagyon jól játszott, de végig csukva volt a szeme… és… érdekes volt az arcmimikája.
- Nézd Josht!- suttogta nekem Damien.
- Épp Őt nézem. De… mit csinál?- kérdeztem fura arccal. Minden percben furcsán eltorzítja az arcát, miközben pengeti a húrokat.
- Szerintem olyan az arca, mint aki épp elélvez. –kuncogott mellettem a barátom, mire rácsaptam a combjára. A szemem sarkából láttam, hogy Alex felvont szemöldökkel figyel minket, de kicsit sem érdekelt, mit gondolhat a hangyapöcsnyi agyával.
A próba végével –kérésükre- megtapsoltuk őket, majd a Sullivanek indulni készültek. Készültek.
- Még mindig nem hiszem el, hogy azért mászkáltál az éjjel a birtokon, mert nem tudtál aludni. –suttogta Alex a fülembe, miközben kettesben voltunk, ugyanis Damien épp Dannyvel beszélgetett, Liz és Josh pedig a felszerelést rakták el.
- Akkor ne hidd el. Nem érdekel, mit gondolsz. –vontam vállat.
- Mondjuk jó napot fogtál ki. De szerintem a héten ne nagyon menj éjszaka a faházunk közelébe. –tanácsolta.
- Merthogy?- kérdeztem kíváncsian.
- Mert a héten már csak Garreth és Logan lesznek ott éjszaka.
- Kik?- kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
- Garreth és Logan Sullivan. A bátyáink. Csak őket még nem ismered, és ők se téged. Nem biztos, hogy szívesen látnának az éjszaka közepén az erdőben a birtokunkon. Még bajba is kerülhetsz. Azt pedig egyikünk sem szeretné, nem igaz?
- Inkább velük találkoztam volna, nem veled. –vetettem oda neki, mire látványosan a szívéhez kapott.
- Ez fájt. –„szipogta”, majd letörölt egy nem létező könnycseppet a szeme sarkából.  
- Ne dramatizáld túl, Alexandra. –veregettem meg a vállát, majd otthagytam… volna.
- Alexandra?- húzott vissza a könyökömnél fogva.
- Aham. Miért ne?
- Ha jobban megnézel, szerintem rájöhetsz, hogy hímnemű lény vagyok. –mondta, miközben próbált elrejteni egy mosolyt.
- De nem nézem meg jobban. –tiltakoztam. 
- Pedig szívesen bebizonyítanám. –vigyorgott perverzül. –Biztosra veszem, hogy eléggé élveznéd. –mondta megnyomva az élvezni részt. Ezt a kétértelmű fogalmazást…
- Szerintem meg nem. –villantottam meg a „kopj le!” vigyoromat.
- Mi akkor megyünk is. –lépett mellénk Liz és Josh. Köszönöm! Köszönöm! –Te is jössz, bátyus?
- Persze. –mondta, majd adott egy puszit az arcomra, amivel eléggé meglepett. –Még nem végeztünk, szépségem!- suttogta a fülembe.
Még mindig lefagyva álltam ott, mikor kacsintott, majd megfordult, és a testvéreivel együtt elhagyták a ház területét.
- Mit mondott neked az a rohadék, hogy így lefagytál?- lépett mellém Damien. –Beverhetem a képét?
- Mi? Nem!- tértem észhez. - Nem mondott semmi olyat, ne aggódj. –simítottam meg a karját.
- Biztos?
- Persze. –mosolyogtam rá.
- Akkor jó. –puszilta meg a nyakam.
- Hát ti meg?- kérdezte Danny. Upsz. Még Ő itt van.
- Mi van velünk?- kérdeztem ártatlanul.
- Eléggé… összemelegedtetek. - mondta gyanakodva.
- Csak fázom. –vette elő Damien a „humoros” énjét. –Elena pedig segít felmelegedni. –erre a kijelentésre felnevettem. – Mi olyan vicces? Olyan jó meleg vagy!- ölelt meg szorosan, hogy az egész testem az övéhez préselődött.
- Na, jól van, ne előttem melegítsétek egymást!- választott szét minket Danny nevetve.
- Át akarod venni?- kérdeztem.
- Persze, Humor Harold. Minden álmom Damient melegíteni.
- Akkor gyere haver, mert elvetted a hősugárzóm!- utalt ezzel rám, majd hirtelen kitárta a karjait, és megölelte a bátyámat, aki enyhén szólva lefagyott.
- Oké, buzuljatok nyugodtan. Én magatokra hagylak titeket. –nevettem, majd bementem a lakásba.
A nappaliba érve összefutottam anyával. Ma később kell bemennie a bíróságra egy tárgyalásra. Úgy döntött, hogy addig itthon lustálkodik. Hát, én támogatom. Megérdemel egy kis pihenést. Mostanában túl sokat dolgozik, későn jár haza. Szerintem túl sok ügyet vállal el. Vagy egyszerűen több bűntény, válás, haláleset van ebben a városban és a környéken, mint ahány ügyvéd, aki az ügyeket intézi… Egy kis ideig beszélgettünk a kanapén ücsörögve, majd megcsörrent a telefonja. Valami találkozóra kellett mennie.

A fiúk még mindig lent vannak kettesben? Jó ötlet volt két ilyen idiótát magára hagyni? Jobb lesz, ha megnézem őket. Gyorsan szedtem a lábam a lépcsőfokokon –azon a három szem lépcsőn - a garázsba. Eléggé meglepődtem a látványon, ami elém tárult.