2015. július 30.

Katherine nyomában - 15. fejezet

Sziasztok Kiválasztottak!

Megérkeztem a következő fejezettel! Nem tudom, hogy miért hoztam ilyen gyorsan, vegyétek úgy, hogy jó kedvemben vagyok és még jobb lenne, ha a postás bácsi végre meghozná a jogosítványom.
Továbbra is várom az ötleteket a következő kérdésre: Hogyan zárnád le a The Secrets of the Forest-et?

Nagyon jól esne pár szó a fejezetről (akár régebbiekről is), hiszen ebből tudom, hogy jó amit csinálok, és érdemes folytatni. Nem utolsó sorban rengeteg ihletet ad, szóval gyorsabban haladnék az írással, ebből pedig az is következne, hogy gyakrabban jönnének a részek ;)

Remélem, mindenkinek kellemesen telik a nyara!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.


Az emberek szétnyíltak, utat adva a cicababának hozzánk. Fehér csőfarmert viselt, ami kiemelte hosszú lábait és hozzá egy sötétzöld pulcsit, ami szabadon hagyta a jobb vállát. A sötétvörös rúzs ezúttal is ott virított vékony ajkán, a szemhéját pedig szintén zöld szemfesték borította, ami kiemelte szeme smaragd színét. Festett szőke haja ezúttal egyenes szálakban keretezte kissé sápadt arcát. Ahogy tekintetem a kezére tévedt, észrevettem, hogy hosszú ujjai végén a körmei zölden csillognak. Sőt, mintha a mutatóujjaira egy-egy lóhere motívumot pingáltak volna. Ezek szerint azt az elvet követte, hogy ha már Írországban jár, öltözzön zöldbe. Lóherével. Bár szerény véleményem szerint ezzel nem sikerül átszellemülne, átvenni az ír habitust, és talán még inkább kitűnik a tömegből. Főleg, mivel a tűsarok miatt egy fejjel magasabb nálam. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy egyre közeledik. Végig egyenesen a szemembe nézett, tudatva velem, hogy valóban hozzám tart. Fél méterrel előttem állt meg. Mindenki minket bámult.
- Elena Tisdale?- kérdezte csilingelő hangon. 
- Igen?- húztam még magasabbra a szemöldököm. Szerintem már a homlokom tetején járhatott.
- Szia! Lara Moore vagyok –mosolygott, miközben felém nyújtotta a kezét.
- Örvendek –elfogadtam a felém nyújtott jobbot, viszont továbbra is kíváncsi tekintettel figyeltem.
- Biztosan hallottál róla, Elena, hogy a műsorom, a Legendák nyomában, a következő részeit ebben a városban veszi fel.
- Valami rémlik –bólintottam.
- Talán elmehetnénk beszélgetni egy csendesebb helyre –javasolta.
- Rendben –vonakodva bólintottam. –Milyen helyre gondol?
- Ó, tegezz nyugodtan –nevetett fel. –Nem vagyok olyan sokkal idősebb!
- Rendben. Ez esetben… milyen helyre gondolsz?- kérdeztem megnyomva a „gondolsz” szócskát.
- Esetleg mehetnénk hozzátok –javasolta. Pont ettől tartottam. Nem akarom beengedni a kastélyba.
- Mit szólnál inkább a parkhoz?- vetettem fel az ötletet, mire a mosolya kissé halványodott, de nem olvadt le teljesen. Nem jutsz be oda ilyen könnyen.
- Ahogy akarod –felelte, majd odasúgott valamit a kamerás embernek, aki bólintott, majd elment. –Indulhatunk?- fordult ismét felém.
A tömeg már feloszlott, csak páran maradtak ott hallgatni a beszélgetést, köztük Mia és Reachel. 
- Majd később beszélünk –fordultam feléjük, mire csak bólintottak. Búcsúzásképp intettek egyet, majd visszamentek a szökőkúthoz, viszont továbbra is minket figyeltek. - Igen. Indulhatunk –fordultam vissza Lana felé.
A pár perces út a parkig csendesen telt. Ahogy a szemem sarkából néha rápillantottam, hol engem figyelt, hol nagyon koncentrált valamire. Gondolom azon agyalt éppen, hogy milyen kérdéseket tegyen fel, esetleg hogy juthatna be a kastélyba. Amikor megérkeztünk, leültünk az első utunkba akadó padra. A park gyönyörű ebben az évszakban. A levelek már sárgulnak, vöröslenek, és már elkezdtek lehullani a fákról, ellepve az ösvényt. A szülinapom mellett-ami pár nap múlva esedékes lesz- ez a másik ok, amiért odavagyok az őszért. Az egész olyan festői, legszívesebben kiülnék valahova és csak rajzolnék, festenék, hogy megörökítsem mindezt a csodát.
- Szóval, miről akarsz beszélni velem?- fordultam felé.
- Tudod, Elena, kutattam egy keveset, és a tudomásomra jutott, hogy a te családod Katherine egyenes ági leszármazottja. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak pár hónapja költöztetek ide Londonból, méghozzá a Danken kastélyba –hűha, nem kertel.
- Ez így igaz –bólintottam. Nincs értelme tagadnom, nyilvánvaló, hogy jól informált, és alaposan felkészült, mindent tud az összes fontos család életéről.
- Nézd, tudom, hogy elsőre nem hangzik valami jól, de szeretnénk a családoddal, és legfőképpen veled forgatni. Nem kell aggódnod, nem fogjuk az életed minden egyes pillanatát rögzíteni. Csak annyi az egész, hogy interjúkat készítenénk veled, és elhelyeznénk pár kamerát a lakásban. Ugyanakkor tiszteletben tartjuk a magánéleted, nem szándékozunk valóságshow-t csinálni a családod életéből. Cserébe csak annyit kérek, hogy segíts a legenda után nyomozni. 
- Miért segítenék?
- Nyilván ismered a szóban forgó legendát –kezdte megfontoltan, mire határozottan bólintottam. –Valószínűleg téged is érdekel, hogy mi történhetett az ősöddel. Talán pont te vagy a Kiválasztott, aki megfejti a rejtélyt. Sosem tudhatod. Nekem pedig már van tapasztalatom ebben. Sokat tudnék segíteni, ahogy te is nekem. Együtt sikerülne megoldani a gyilkosságot.
- Miből gondolod, hogy engem érdekel egy száz éves legenda? És hogy egyáltalán tudnék segíteni?
- Megérzés. Az utóbbira pedig a válaszom az, hogy bármilyen aprócska információ, észrevétel sokat segíthet. Természetesen a kastély összes lakójával szándékomban áll beszélni, és a segítségüket kérni.
- És a többi családdal mi a helyzet?- kérdeztem, és látszólag meglepte a hirtelen tématerelés. Viszont ez a meglepett arckifejezés hamar eltűnt, s arcára visszakerült az az irritáló művigyor.
- Ugyanígy járunk el a Sullivan és a Donovan család esetében is. Donovan polgármester úr beleegyezését adta, hogy a városban forgassunk. Velük is külön beszélünk majd, nem kell aggódnod emiatt.
- És miért velem beszélsz? Miért nem az édesanyámmal?- vontam fel a szemöldököm.
- Vele is értekeztem már telefonon, és ő beleegyezett a forgatásba. Viszont szerette volna, ha veled is beszélek, és külön az engedélyedet kell kérnem. E nélkül nem kezdhetünk a házatokban forgatni –mosolygott rám negédesen. A szemével erősen szuggerált, hogy bólintsak rá a dologra. Azonban nem akarok beleegyezni. Viszont ha Charles áldását adta, akkor szerinte nincs mitől tartanunk?
- Ezt azért szeretném átgondolni. Tudod, nem vagyok oda a gondolatért, hogy felvegyétek az életem szinte minden pillanatát. És nem szeretem a reflektorfényt –vallottam be.
- Megértem –bólintott kedvesen. –Aludj rá egyet, és holnap elmegyek hozzátok, és az egész családdal megbeszéljük a döntést, rendben?- kérdezte, miközben felállt.
- Rendben –bólintottam pár másodperc után, majd követtem a példáját, és felegyenesedtem.
- Ezen a számon bármikor elérhetsz, ha kérdésed van. Ha a szerződést el akarod olvasni, édesanyádnak adtam egy példányt belőle.
- Rendben van. Majd telefonálok, ha meghoztam a döntést –feleltem, miközben elvettem a névjegykártyát, és a táskámba süllyesztettem.
- Akkor holnap, Elena –mosolygott, majd megfordult, és elindult vissza a belváros felé.
- Holnap –bólintottam, de nem hiszem, hogy meghallotta.
Élesen beszívtam a levegőt, majd hangos sóhajtással fújtam ki. Hazafelé indultam, közben pedig az összes fogaskerék hangosan kattogott az agyamban. Bár Miss. Moore kedvesnek tűnik, a szeméből árad az elszántság, a keménység. Nem olyan embernek tűnik, aki könnyen feladná. Inkább olyannak, aki mindent megtesz a céljai elérése érdekében, és ha kell, nem fél bepiszkítani a kezét. És az esze mellett a szépsége is hatásos fegyver lehet. Azt azonban kissé furcsálltam, hogy habár megkért, hogy tegezzem - és valóban nem mondható öregnek-, és volt, hogy egész barátságosan beszélt velem, mégis meglepően sokszor ütött meg hivatalos hangszínt. Olyan volt, mintha bizonyos szövegeket begyakorolt volna, csakhogy eddig nem az én korosztályomnak mondta volna, hanem idősebbeknek. Otthon mindenképp elolvasom azt a szerződést, és beszélek anyával is. El sem hiszem, hogy tényleg belement! Ez nem, vall rá. Hiszen nem csak külsőre hasonlítunk- ugyanaz az egyenes, barna haj, kék szemek, és az arcunk vonala is hasonlít, bár az orromat állítólag apától örököltem-, de a belső tulajdonságaink közt is akad jó pár egyforma. Például ő sem szereti a reflektorfényt. És nem engedne be idegeneket vagy kamerákat a lakásba és ezzel együtt az életünkbe. Valami nem stimmel.
És nem csak ez aggaszt. Hamar megérkeztek. Túl hamar. Nem volt idő felkészülni, bár talán erre nem is nagyon lehet. Viszont egy napom még biztosan van, mielőtt felszerelnék a kamerákat, és egy perc nyugtunk nem lette tőlük. Bár, ha jobban belegondolok, akár nemet is mondhatok. Viszont erősen kétlem, hogy ez Lana-t bármiben is megakadályozná. Talán az lesz a legjobb, ha belemegyek a dologba. Akár még valami jó is kisülhet a dologból. Mondjuk, ha bizonyos feltételek mellett írnám alá azt a bizonyos szerződést.
Bár nem hinném, hogy az én szavam a ház többi lakója ellen sokat érne. Gondolom a többiek is belementek, hiszen anya önként nem hozna ilyen döntést. Nyilván csak engem felejtett el megkérdezni, ezért kellett a műsorvezetőnek a személyes engedélyemet kérnie. Arthur-nak és Geraldine-nak nem hinném, hogy sok szerepe lesz, a bátyám pedig nyilván mindent meg fog tenni, hogy minél többet szerepelhessen. Talán a zenekart is sikerül befuttatni, sose lehet tudni.
A ma estét mindenképpen ki kell használnom, hogy beszéljek a Donovanokkal, legfőképpen Damiennel, a családdal, hogy átgondoljam a dolgokat és óvintézkedéseket tegyek.


- Végre, hogy itt vagy –állt fel Tom a kanapéról az edzőruháit viselve, ami egy szürke Nike melegítőnadrág sima szürke izompólóval és edzőcipővel. Nem sokat voltam otthon, vacsora után nem sokkal rohantam is a Donovan faházba. Anya késő estig dolgozik, először pedig vele akarok beszélni.
- Ma nem Damiennel lenne edzés?- kérdeztem furcsállva, hogy őt találom itt.
- Majd később csatlakozik, ne aggódj –felelte, miközben a nappaliból nyíló titkos lépcsősoron mentünk le az edzőterembe. Mivel már hidegebbre fordult az idő, így mostanában itt tartjuk a tréninget. –Addig is kénytelen leszel beérni szerény személyemmel. 
- Jobban örülök neked, mind Michaelnek –jegyeztem meg rámosolyogva, amit viszonzott is.
- Mindenki jobban örül nekem, mint Michaelnek.
- Ebben van valami. Mivel kezdünk?
- Először melegíts be. Mindjárt jövök –mondta, majd belépett a szertárba. Engem még soha nem engedtek be oda, viszont elég sok minden van ott. Ugrókötél, medicinlabda, súlyzók, vasgolyók, rudak, vasból készült, életlen kardok, kisebb botok, bokszkesztyű, matracok, fejvédők, bokszerek, és egyszer, amikor bepillantottam korbácsokat is láttam a falon függeni. Ez viszont csak a gyakorló szertár. Max egyszer említette, hogy van egy fegyverszobájuk is, tele a legkülönfélébb fegyverekkel. Megígérte, hogy egyszer majd megmutatja, viszont nem nyúlhatok semmihez.
- Oké –sóhajtottam, majd elkezdtem nyújtani, utána helyben futni, amíg vissza nem tért az edzőm.
- Itt is vagyok –jött ki a teremből két hosszú fabotot tartva a kezében, és egy zsákot, amiben védőfelszerelés volt.
- Mit akarsz azokkal?- kérdeztem kissé megijedve a botoktól.
- Nyugi, nem véletlenül hoztam ki a védőfelszerelést.
- És ez tartott ilyen sokáig?- vontam fel a szemöldököm, miközben elvettem a felém tartott piros „harci öltözetet”, ami egy komplett kipárnázott ruhaszerűség volt, amibe valahogyan bele kell magam passzíroznom. Közben Tom rutinosan öltötte magára az én ruhámnak a kék párját.
- Nem találtam a gyakorló ruhákat. Michael mosta ki, és pakolta vissza őket. De persze nem is ő lenne, ha a helyére rakná vissza a dolgokat –csóválta a fejét, miközben az utolsó részeit aggatta magára a kék párnázott ruhának. Közben én persze nem haladtam semmit. 
- Segítenél?- néztem rá kérlelő arccal.
- Persze –sóhajtott mosolyogva, majd elém lépett. Segített belebújni a lábszárvédőbe, majd a felső részébe, végül a könyökvédőt is rám húzta. A szivacsos sisakot már magamtól is sikerült felerőltetni a fejemre.
- Úgy nézek ki ebben, mint egy kitömött pulyka, amit kint hagytak a napon – szörnyülködtem végignézve magamon.
- Maradjunk egy aranyos harcias kiscsibénél, ami kicsit megégett, oké?- kérdezte mosolyogva, és megütögette a sisakom.
- Nagyon vicces –mosolyogtam vissza gúnyosan.
- Na, elég. Fogd a botot!- dobta ide az említett tárgyat, amit el is kaptam.
- Mire készülsz?
- Ma ezekkel fogunk megküzdeni –ismertette röviden a felállást.
- Ezekkel fogjuk egymást verni?
- Hadd mondjam el, amit szeretnék.
- Parancsolj!- mondtam teátrálisan, mutogatva hozzá.
- Szóval! Bármikor szembekerülhetsz a Mesterrel, vagy az egyik csatlósával. Eddig azt tanultuk, hogy ilyen esetekben hogyan védheted meg magad a saját erődből. Csakhogy ez nem mindig lesz elég. Ha túlerőben vannak, könnyen le tudnak gyűrni, de talán egyedül is, mivel a többség sokkal képzettebb és erősebb nálad.
- Kösz a biztatást –jegyeztem meg.
- Épp ezért kell megtanulnod, hogyan használj bármit fegyvernek. Akármi, ami a kezed ügyébe kerül, hasznos lehet az ellenséggel szemben. Egy faág, egy kődarab, bármi. A bot ideális a faág imitálására.
- Szóval ez most egy faág lesz?
- Pontosan –bólintott. –És megmutatom, hogyan tudod használni.
Tom megmutatta az alapokat, és pár hasznos fogát az eszközzel. Állítása szerint ez a kardforgatás alapjának is mondható, sok hasonlóság van a kettő között. Ha ő mondja, biztos így van. Jó ideje tartott már az edzés, mire teljesen kifulladtam, a ruha miatt nagyon melegem volt, így szünetért könyörögtem.
- Tom! Tartsunk szünetet!- lihegtem a térdemen támaszkodva.
- Még nem végeztünk –jelentette ki. Rajta persze nem látszott meg annyira a fáradtság, sem a hőség. Bár barna haja nedvesen tapadt a homlokára a sisak alatt, és az arca kissé rózsaszín árnyalatot vett fel, nem lihegett, és teljesen fittnek tűnt.
- Én már kikészültem!- nyögtem, miközben térdre rogytam a matracon.
- Még egy kicsit bírd ki –lépett elém, és a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon, én azonban nem fogadtam el. Maradtam a földön.
- Nem!- nyavalyogtam. –Elegem van mára!- mondtam, miközben hátravetettem magam.
- Pedig még nincs vége –halottam egy ismerős hangot a bejárat felől. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki érkezett meg. Továbbra is a plafont bámultam, és mélyeket lélegeztem, hogy a szívverésem lelassuljon a fárasztó testedzés után.
- Csakhogy megérkeztél –vetette oda Tom. –Mi tartott ilyen sokáig?
- Dolgom volt.
- Dolgod? Mégis milyen dolgod?- vonta fel Tom a szemöldökét, és a kezeit karba fonta. 
- Dolgom –vont vállat hanyagul.
- Mi lehet fontosabb a Kiválasztott felkészítésénél?
- Azt mondtad, vállalod, akkor most mit vagy úgy oda?
- Igen, vállalom, és felkészítem, amikor te nem vagy itt. Viszont Testőrként ez a te legfőbb feladatod, nem pedig az enyém, Damien –korholta le, miközben odadobta neki a botot. Damien természetesen könnyűszerrel elkapta a levegőben, párszor meg is pörgette a kezében. Felvágós.
- Most már itt vagyok –mutatott körbe a teremben egy széles mozdulattal.
- Akkor folytassátok –mondta Tom, miközben levetette a védőfelszerelést. –De figyelmeztetlek, hogy rendesen kifárasztottam. Nem tudom, mit tudsz vele kezdeni –mondta miközben rám mosolygott, majd kacsintott egyet. Még hallottam, hogy a titkos ajtó bezárul mögötte. Nagy nehezen sikerült felülnöm- nem a legkönnyebb ebben az izében mozogni-, majd valami csoda folytán talpra rángattam magam.
- Szóval, ahogy látom botokkal verekedtetek Thomasszal –forgatta meg ismét az említett tárgyat. Most már rajta volt a kék védőruha, amiben pár perccel ezelőtt még Tom feszített. Válaszul csak bólintottam. –Akkor gondolom a kiselőadás is megvolt az elején.
- Ha a „bármi lehet fegyver” beszédre gondolsz, akkor igen, megvolt –feleltem, miközben elvettem a felém nyújtott fát.
- Nagyszerű! Akkor folytassuk!- lelkesedett fel azonnal.
- Remek!- feleltem kevésbé lelkesen. Mi több! Teljesen kedvtelenül. Az edzés az utolsó szem energiámat is felmorzsolta.
- Lelkesebben, ha kérhetném!- vigyorgott, mire elhúztam a szám.
- Csak ennyi telik tőlem –vontam vállat, miközben felvettem a kezdő pozíciót. 
- Tom fárasztó, tudom. Kiskorunkban is, amikor apa nem ért rá éppen, ő edzett minket helyette. Még apánknál is keményebb kiképzést kaptunk tőle. Pedig hidd el nekem, hogy ő sem kispályás. 
- Ez azért van, amit korábban róla mondtál? Hogy ő akart lenni a Testőr?
- Igen –bólintott, majd lecsapott. Időben sikerült hárítanom, a meglepetés ellenére is. –Minden vágya ez volt. Amikor Michael elkezdett felzárkózni hozzá, éjszakánként is lejárt gyakorolni. Mindenkinél keményebben dolgozott, és ez meg is látszott. Ez az óta sem változott.
- De ha eddig csak az hajtotta, hogy ő legyen a Testőr, akkor most mi a célja?- kérdeztem, miközben sikeresen kivédtem egy újabb csapást Damientől.
- Nem is tudom –gondolkozott el, mire ezúttal én indítottam támadást ellene. Azonban oktatómnak túl jók a reflexei, így sikerült időben elugrania a rúd elől. –Ügyes- bólintott elismerően. –Ki kell használnod az ellenfeled figyelmetlenségét. Persze ellenem úgysem győzhetsz, de próbálkozni azért lehet. 
- Hogy fértél be az ajtón?
- Mi?- húzta fel a szemöldökét. –Ezt hogy érted?
- Olyan nagy az egód, hogy nem is értem, hogy fértél be az ajtón –fejtettem ki, mire felnevetett, én pedig ismét lesújtottam, s ezúttal talált is. Damien felrepült a levegőbe, és nekicsapódott a falnak, majd mozdulatlanul szétterült a padlón. Teljesen sokkot kaptam. Gondolkodás nélkül odaszaladtam hozzá, miközben ledobáltam magamról a védőfelszerelést, hogy ne akadályozzon. Térdre rogytam mellette, és szólongatni kezdtem miközben az arcát ütögettem.
- Úristen! Damien! Ne haragudj, nem akartam! Hallasz? Damien?!
Nem reagált semmire. Mit is tanított az elsősegély leckénél?
„- Először is stabil helyzetbe kell helyezned, majd meg kell találnod a sérülést. Ha kell, vetkőztess le! Az elsősegélydoboz itt van, a falon…”
Igen, ez az, meg kell találnom a sebet. De hol találtam el? Nem emlékszem… Le kell szednem róla ezt a vackot!
Mikor sikerült kiszabadítanom a védőöltözetből, észrevettem, hogy fehér inget visel. Sosem szokott ilyet viselni edzés közben. Vagy csak nem volt ideje átöltözni? Mindegy, most a sérülésére kell koncentrálnom.
- Damien! Damien, hallasz?! Ne csináld ezt, nem üthettem ekkorát!- mondogattam, miközben remegő kézzel kigomboltam a felsőjét, felfedve ezzel jól kidolgozott hasizmait. Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejem. Nem terelheti el a figyelmemet! Alaposan megvizsgáltam, de sehol sem találtam semmit. – Damien! Ébredj már fel! Itt nincs semmi! Pedig ha eltaláltalak, akkor biztos, hogy valahol a felsőtesteden… - tanácstalanul vizsgáltam át újra a hasát, oldalát, hátát, fejét, karjait, de semmi. Sehol egy vörös/lila/zöld folt, sehol egy zúzódásnyom. Semmi jele annak, hogy akkorát ütöttem volna rajta, hogy elájuljon. Gyorsan elszaladtam egy vizes ruháért, amit a homlokára tettem. Jelen esetben többet nem tudtam tenni. A fejét biztosan nem találtam el, azt maximum a becsapódáskor üthette volna be, de nem éreztem púpot az ujjaim alatt. Ahogy megvizsgáltam a bordáival is minden rendben. Nincs semmi baja. –Ébredj már fel te szerencsétlen, hallod?! Ne csináld ezt velem!- ordítottam, miközben rácsaptam a hasára, de meg sem moccant. –Mi történt?- kérdeztem inkább magamtól, miközben egy forró könnycsepp gördült le az arcomon. –Rajtad volt ez a vacak, és biztos vagyok benne, hogy ezt találtam el. Ebben lehetetlen, hogy megérezted volna! Akkor mégis miért ájultál el?! Ha?! Damien! Damien Marilyn Donovan!- már szinte könyörögtem. Csak néztem tehetetlenül, könnyes szemmel, miközben a kezét szorítottam olyan erővel, hogy az ujjaim már elfehéredtek, a körmeim pedig a húsába vágtak. Hirtelen felszisszent, az arca pedig eltorzult a fájdalomtól.
- Oké, nem kell ennyire szorítanod –nyöszörögte.
- Úristen!- sóhajtottam megkönnyebbülve. –Jól vagy?
- Kutya bajom –felelte miközben kinyitotta a szemét, és hatalmas lendülettel felült, majd fel is állt. A vizes ruha közben leesett a fejéről, s az én ölemben landolt.
- Mi? Mi?!- kérdeztem tátott szájjal, még mindig ülve.
- Csak kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálnál egy ilyen…- mondta vigyorogva, majd lenézett rám. Ahogy a tekintetünk találkozott elakadt a szava.
- Szóval csak megjátszottad?- kérdeztem remegő hangon.
- É…én nem…. t…te komolyan… sírtál?- makogott össze-vissza. Erőszakosan letöröltem a könnyeimet, miközben felálltam. Az aggodalmam helyét színtiszta düh vette át.
- Van fogalmad róla mennyire aggódtam érted?- kérdeztem halkan, de határozottan. Tapasztalat, hogy ez jobban megrémiszti az embereket szúrós tekintettel kombinálva, mintha kikelnék magamból, holott legszívesebben ordítanék és csapkodnék.
- Ne… ne haragudj. É… én csak azt hittem, hogy…- kezdte, miközben közelebb lépett, én viszont hátrálni kezdtem.
- Mit hittél? Hogy teljesen nyugodt leszek, amikor nem találok rajtad semmiféle sérülést, viszont mégis eszméletlenül fekszel előttem? Ráadásul azzal a tudattal, hogy én okoztam mindezt?
- Ne haragudj, kérlek!- nézett rám bűnbánó tekintettel, majd még egy lépést tett felém, én azonban két lépést hátráltam. Minél messzebb tőle, annál jobb.
- Ó, és azt hiszed, ezzel el is intéztük, igaz? Hát nem.
- Elena, kérlek, ne csináld ezt!- indult felém határozott léptekkel, mire én csak a fejem ráztam. Pár lépéssel előttem torpant meg.
- Nem akarlak látni –sziszegtem a fogaim közt. A szavaim pofoncsapásként érték. –A mai edzésnek vége. Most egy darabig, ha nem szükséges, ne kerülj a szemem elé –mondtam, majd kiviharoztam a teremből ott hagyva Őt, döbbenten állva, egyedül.

2015. július 29.

Előzetes: Katherine nyomában - 15. fejezet

Sziasztok, Kiválasztottak!

Azt hiszem, viszonylag gyorsan érkeztem az előzetessel, remélem, örültök neki. Szeretném megköszönni a visszajelzéseket, nagyon jól esnek, és nem is tudjátok, mennyit jelent pár szó! Ilyenkor érzem az, hogy amit csinálok az jó, hogy érdemes folytatni. Szóval köszönöm! 

A Facebook csoportban (nyugodtan csatlakozzatok, ha eddig nem tettétek) most arról faggatom a tagokat, hogy ki hogyan képzeli el a történet végét. Akinek van kedve, nyugodtan ossza meg velem az ötletét: akár a csoportban, akár itt a blogon, esetleg privátban (facebook/e-mail). Már megvan a fejemben a lezárás, de érdekelne a ti ötletetek is (ez nem fog engem befolyásolni az írás kapcsán, amit elterveztem, az úgy lesz). Happy endet vártok? Esetleg szomorú végkifejletet? Vagy valahol a kettő között? Várom a válaszokat! :)

A képet nagyon köszönöm ismét Ineznek, aki szinte a kezdetektől, ha nem a kezdetektől, erősíti a Kiválasztottak táborát! :)  

"... - Nem találtam a gyakorló ruhákat. Michael mosta ki, és pakolta vissza őket. De persze nem is ő lenne, ha a helyére rakná vissza a dolgokat –csóválta a fejét, miközben az utolsó részeit aggatta magára a kék párnázott ruhának. Közben én persze nem haladtam semmit.
- Segítenél?- néztem rá kérlelő arccal.
- Persze –sóhajtott mosolyogva, majd elém lépett. Segített belebújni a lábszárvédőbe, majd a felső részébe, végül a könyökvédőt is rám húzta. A szivacsos sisakot már magamtól is sikerült felerőltetni a fejemre.
- Úgy nézek ki ebben, mint egy kitömött pulyka, amit kint hagytak a napon – szörnyülködtem végignézve magamon.
- Maradjunk egy aranyos harcias kiscsibénél, ami kicsit megégett, oké?- kérdezte mosolyogva, és megütögette a sisakom.
- Nagyon vicces –mosolyogtam vissza gúnyosan.
- Na, elég. Fogd a botot!- dobta ide az említett tárgyat, amit el is kaptam.
- Mire készülsz?
- Ma ezekkel fogunk megküzdeni –ismertette röviden a felállást.
- Ezekkel fogjuk egymást verni?
- Hadd mondjam el, amit szeretnék.
- Parancsolj!- mondtam teátrálisan, mutogatva hozzá..."

2015. július 25.

Katherine nyomában - 14. fejezet

Sziasztok, drága Kiválasztottak!

Rettenetesen sajnálom, amiért így el vagyok tűnve (méh így is, hogy hoztam egy előzetest), azonban most itt vagyok! Igyekszem haladni a részekkel, a harmadik évad meglehetősen jól alakul, szóval már eljött az ideje, hogy megajándékozzalak benneteket egy új fejezettel!
Zárójeles megjegyzés, hogy az előző részben felröppenő "Drakula-átka-dolog" nem fog sokáig tartani, ám később annál fontosabb jelentősége lesz a harmadik évadban.

Ui.: A kávézós jelenet valós eseményen alapul, ugyanis a barátnőimmel mi tényleg kerültünk ilyen helyzetbe még Londonban. Azt hiszem, ez a fejezet akkortájt készült.

Remélem, tetszeni fog, várom a véleményeket! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.




Úristen!- motyogtam magam elé, miközben kábultan leeresztettem a naplót az ölembe. - Katherine… Katherine vámpír volt?! Ezek szerint Damien tévedett. Mégiscsak léteztek. Mindenképp tudnia kell erről.Ez a hír teljesen sokkolt. Eddig egyetlen látomásban sem láttam semmi jelét annak, hogy Katherine Danken vámpír volna. Lehet, hogy nem is igaz, és tényleg csak egy álom volt? De akkor mivel magyarázom a vért, ami Mr. Danken állítása szerint a ruháit borította, mikor felébredt? Talán a következő bejegyzésből megtudok valamit.
Lapoztam a következő kissé megsárgult lapra, majd folytattam az olvasást.

„1913. augusztus 24.

Kedves Kiválasztott!

El tudom képzelni, mennyire sokkolóan hatnak rád, amiket olvasol. Pedig, legnagyobb bánatomra, minden egyes szó igaz.
Ma reggel, a szobámban lévő titkos átjárót használva kisettenkedtem az erdőbe, hogy ellenőrizzem a test rejtekhelyét. - Tudom, hogy téged jelenleg az foglalkoztat leginkább, hogy mi ez a hely, viszont mindent a maga idejében. Előbb szeretném, ha tudnád, hogy mi történt pontosan, hátha ez segíthet valamelyest a gyilkos felderítésében. - A barlang azonban üres volt. A kőfalakról visszatükröződött a fáklya fénye, ami bevilágította az apró helyiséget. A földön még mindig ott díszelgett az ötágú csillag, aminek közepén Katherine élettelen testének kellett volna feküdnie, míg a boszorkány teste nem sokkal a szertartás után szálló fekete pontokként, akár egy bogárraj, semmivé foszlott. Most azonban a jel közepén hűlt helyét találtam leányomnak. Csak egy terebélyes vörös foltot hagyott maga után. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem. Sóhajtva, csalódottan álltam fel. Vér. Az Ő vére. Az eszembe véstem a pentagramma jeleit, hogy majd ellenőrizhessem a Boszorkányok Nagykönyvében. Íjamat és nyilaimat a vállamra vetve indultam a Sötét erdő felé. A Sötétség vonzza az elátkozott lelkeket, így feltételeztem, hogy Katherine is odamehetett.
Mikor több órányi bolyongás után sem találtam semmit, visszatértem szobám börtönébe. Persze sem Sarah, sem pedig a szolgálók nem tudtak rávenni, hogy kitegyem onnan a lábam, és be sem engedtem senkit, csak ha feltétlenül szükséges volt. Mindenki, az egész város az hiszi, belebolondultam a gyászba. Persze ez részben igaz is. Viszont ők nem tudják, milyen életet éltem, sem Katherine halálának körülményeit.
Régi jó barátom, Harold Donovan szállítja számomra az információkat a városi híresztelésekről. Mindketten az okkultizmus rajongói vagyunk, ugyanazon mágiával foglalkozó társaság kiemelt tagjai. Természetesen Sheila-t is ezen összejövetelek alkalmával ismertem meg. Haroldban teljes mértékben megbízom, így a döntő bizonyítékot, a tőrt is rá bíztam. Hűségesküdt tett nekem, s hogy minden áron megóvja a Kiválasztottat. Vagy ha nem is ő, de a leszármazottai. A ceremónián Sheila szelleme is jelen volt- persze egyik emberi szolgálója testében-, s ő kötötte össze a két vérvonalat. A Donovan vérvonal fő ágán mindig öt gyermek születik majd, akiket arra képeznek ki, hogy megvédjék a Kiválasztottat. Amint az áldott gyermek megjelenik, s kapcsolatba lép az Őrző Ötökkel, életbe lép a kötés közte és a Testőr között. Ez azt teszi lehetővé, hogy megérezzék, amikor a másik bajba kerül, esetleg meghal. Mindig képesek megérezni, ha a másik a közelben van. Egy idő után akár a gondolataikat is közvetíthetik egymásnak. A kötésen kívül mindkét fél rendelkezik saját különleges képességekkel. A Testőr esetében ilyen lehet a gyorsaság, az erő, rugalmasság; a Kiválasztott esetén pedig éjjellátás, élesebb hallás, kapcsolatba lépés a szellemekkel stb.
Dollivanban az a pletyka terjed, hogy Harold ölte meg Katherine-t, vagy pedig Edward. Edward Sullivan. Róla még el is tudnám képzeli, hogy ilyesmire vetemedne. Rendkívül hatalommániás. Ráadásul egészen kiskora óta szerelmes volt legkisebb leányomba. Viszont ez a szerelem viszonzatlan maradt. Persze megszállott volt, és rendkívül féltékeny típus. Gyűlöli Steve-t, amiért Katherine neki adta a szívét, ráadásul az ő családja sokkalta befolyásosabb, mint a Sullivan-ek. Persze ettől függetlenül erősen kétlem, hogy ő követte volna el. Túlságosan is szerette ahhoz. Őt ismerve, inkább Steve Jonson-nal végzett volna. És a tőr sem a Sullivan család tulajdona. Viszont nagyon ismerős. Biztosan láttam már valahol korábban, de nem tudom, hol. Viszont a tőr tulajdonosa a gyilkos. És bármibe kerüljön is, meg fogom bosszulni Kathie halálát!
Utóirat: A természetfeletti lényekről részletes leírást találsz a Rejtett világ című könyvben. A titkos szoba könyvespolcán keresd!”

Rejtett világ? Ezt a könyvet feltétlenül meg kell keresnem.
És ami egy fontos információ: a Sullivan családot hivatalosan is ki lehet húzni a gyanúsítottak listájáról. Egyrészt örülök neki, mivel kedvelem a Sullivaneket, különösen Josh-t és Lizt. Nem örültem volna, ha el kell hagyniuk a várost, ráadásul miattam. Másrészről viszont elvesztettük a legfőbb gyanúsítottat, Edward Sullivant. Szóval az egészet a nulláról kell kezdeni. Damien nem fog ennek örülni…
A sok új információtól már kezdett megfájdulni a fejem, úgyhogy inkább pihentem egy kicsit. Ilyenkor általában futni megyek, viszont az esti kiképzés előtt nincs kedvem. Azonban félóra tétlenkedés után eluntam magam, így inkább felhívtam Miát.
- Szia, Elena!- köszöntött vidáman.
- Szia! Mit csinálsz?
- Épp készülődök, mert Reachel-lel találkozom húsz perc múlva a plázában. Tényleg, neked nincs kedved jönni?
- A plázába? Miért is ne –vontam vállat.
- Oké, akkor majd gyere elém negyed óra múlva, és menjünk együtt.
- Okés. Akkor majd találkozunk.
- Szia!- mondta, majd bontotta a vonalat.
Sóhajtva tápászkodtam fel az ágyamról, majd besétáltam a gardróbomba valami ruha után kutatva. Végül egy vörös csőfarmer mellett döntöttem, amihez a szürke kenguruzsebes pulcsimat vettem fel. Komótos léptekkel sétáltam le a lépcsőn, a garázsnál felvettem a fekete Vans cipőm, a kistáskámba dobtam a pénztárcám, a mobilom és a kulcsokat, majd beléptem az immár tojástartó dobozok által hangszigetelt garázsba, ahol éppen a Down on Earth próbája zajlott. Danny csukott szemmel püfölte a dobokat, Josh laza hanyagsággal pengette a basszusgitárját, s mindeközben Liz énekelt a mikrofonnál állva, gitárt pengetve. Amikor azonban jobbra néztem, és elindultam a garázsnyitó gomb felé, megláttam azt, akivel nem mostanában akartam találkozni. Alex Sullivant. A fal melletti asztalon ücsörgött, és a telefonját nyomkodta. Közben egy dobozos sört fogyasztott lelkesen. Éppen ivott, amikor meglátott, én pedig lefagytam. Letette a dobozt az asztalra, leugrott az asztalról, majd elindult felém. Egyszerű zöld pólót és koptatott farmert viselt, szőke haja szénaboglyaként meredezett mindenfelé, mint aki elfelejtett fésülködni. Szürkés szeme csillogott, azt ugyan nem tudom, hogy az alkohol hatására, vagy azért mert találkoztunk. Mindenesetre nem akartam megtudni. A legutóbbi találkozásunkkor eléggé agresszívan viselkedett. Most kissé félelmetes félmosolyra húzta ajkait és felvonta a szemöldökét. 
- Helló, Cukorfalat –köszöntött vidáman.
- Seggfej –biccentettem komoran, majd megnyomtam a nyitógombot.
- Rég láttalak. Hiányoztál.
- Te nekem már kevésbé –vettem oda, de nem néztem rá.
- Ez fájt.
- Mintha érdekelne.
- Hová indulsz?- kérdezte, meg sem hallva a megjegyzésemet.
- Közöd?- kérdeztem vissza gorombán, s most már rápillantottam. A mosoly eltűnt az arcáról, és szúrós szemmel vizslatott.
- Elkísérlek –közölte ellentmondást nem tűrő hangon, majd a többiek felé fordult. –Elkísérem Elenát, majd jövök!
- Oké!- szóltak utánunk a többiek, majd Alexszel a nyomomban elhagytam a kastélyt.
- Mit akarsz tőlem, Alex?- kérdeztem miközben már a járdán sétáltunk a főutca felé.
- Mintha nem tudnád.
- Egy-két pofont? Egy tökön rúgást?- kérdeztem. –Bármelyiket szívesen szolgáltatom bármikor –folytattam, mire csak horkantott egyet.
- Úgy látom, humoros hangulatodban vagy –jegyezte meg.
- Nem. Nekem „most nem akarok beszélni veled” hangulatom van.
- Nekem pedig „nekinyomnálak egy falnak, és addig csókolnálak, ameddig nem kapsz levegőt” hangulatom van –jelentette ki, ami sokként ért. A szívem hevesebben kezdett verni, és nem azért, mert ez lenne minden vágyam. Azért, mert az utcán csak mi járunk, és őt ismerve képes is lenne megtenni; akár többet is. El kell ismernem, félek tőle. –De mégsem teszem meg. Világosban a nyílt utcán? Ugyan –nevetett fel. Engem elöntött a megkönnyebbülés. –Talán majd akkor, amikor nem fenyeget az a veszély, hogy bárki megláthat –tette hozzá, mire a megkönnyebbülés hulláma szertefoszlott bennem.
- Ahhoz azért nekem is lesz egy-két szavam.
- Majd meglátjuk –villantott felém egy ördögi mosolyt.
- Ez már felér egy szexuális zaklatással!- förmedtem rá.
- Ugyan már, édesem! Ha egyszer kipróbálnád, többször nem utasítanál vissza –vágta rá önelégülten.
- Én ebben nem lennék olyan biztos –mormogtam, és az a bizonyos pumpa egyre feljebb ment bennem. Már csak egy percet kell vele kibírnom, ugyanis befordultunk Miáék utcájába. 
- Majd még meglátjuk.
- Vagy nem –vágtam rá kicsit indulatosabban, mint terveztem.
- Majd teszek róla –mondta, mire összerezzentem. Nagyon komor és elszánt volt a hangja. Nem fogja feladni, igaz? Megálltunk a ház előtt, majd Alex felé fordultam.
- Na, idefigyelj te kis fatökű! Engem ugyan nem fogsz megkapni, remélem világos voltam! Sem most, sem pedig máskor! Ha valaha lett volna esélyed, azt is eljátszottad a múltkori szerepléseddel!- kiabáltam az arcába. Az arcán egy pillanatig átfutott a megrökönyödés, a meglepettség, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, és színtiszta düh vette át a helyét. Elsötétült, összehúzott szemekkel méregetett, a száját vékony vonallá préselte össze, a nyakán kidagadtak az erei. Nem épp egy kölyökkutyára emlékeztetett, sokkal inkább hasonlított Lindára, a vérebre, és ő nem éppen a kedvenc élőlényeim sorát erősíti.
- Idefigyelj, Cukorfalat –kezdte mély, morgó hangon, amitől csak még félelmetesebbnek hatott. Dacosan néztem fel rá, de ebben a pillanatban Mia jelent meg a kapuban.
- Bocsi! Bocsi! Ne haragudj, már itt is…- kezdte, miközben leszalad a lépcsőn, kilépett az utcára, majd becsukta maga mögött az ajtót. Azonban amint meglátta Alex-et, elakadt a szava egy pillanatra, és összeráncolt homlokkal nézett ránk. -… vagyok.
- Szia!- fordultam felé, miközben magamra erőltettem egy műmosolyt.
- Sziasztok –idegesen kapkodta a pillantását kettőnk között.
- Szia, Mia –mosolygott rá Alex negédesen.
- Mit keresel itt?- fordult a fiú felé.
- Csak elkísértem Elenát –vont vállat. –Talán baj?
- És mégis miért? Tudtommal nem kedvel téged túlzottan –mondta egy gúnyos mosolyos keretében.
- Ezen igyekszem változtatni –felelte továbbra is mosolyogva.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész –mondtam Alex felé fordulva.
- Ahogy akarod –vont vállat rám sem nézve. Köszönésképp csak intett egyet, majd elindult azon az úton visszafelé, ahonnan jöttünk.  Felvont szemöldökkel néztem, ahogy egyre távolodik, végül pedig eltűnik a sarok után, egy barackszínű ház mögött.
- Ez meg mi volt?- kérdezte barátnőm, miközben sietős léptekkel elindultunk a belváros felé.
- Nem tudom –vontam vállat. –Sosem tudok rajta kiigazodni.
- Ezzel nem vagy egyedül –bólintott egyetértően. –De… miért jött el veled?
- Nem tudom –sóhajtottam. –Csak kijelentette, hogy velem jön.
- Nálatok volt?
- Igen, elkísérte Josh-t és Lizt a próbára.
- Tényleg, milyen a banda?
- Szerintem jók. Liznek elképesztő hangja van! Kár, hogy nincsenek fellépéseik.
- Hát, a városi fesztiválokon felléphetnének. Anya tagja a szervezőbizottságnak, majd beszélek vele –vetette fel az ötletet.
- Tényleg? Megtennéd?- kérdeztem fellelkesülve.
- Persze! Elvégre tényleg jók, és a barátaimról van szó. Miért ne segítenék?
- Jóban vagy a Sullivanekkel?
- Lizzel egész jó viszonyban vagyunk, bár nem beszélgetünk annyit. Josh meg szimplán cuki.
- És mi van Max-szel?- kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
- Nála nem cukibb –mosolyodott el, kicsit el is pirult.
És jól megvagytok?
- Igen, köszi. Olyan aranyos és figyelmes. Mindennap találkozunk, suli után is. Azt hiszem, tényleg szerelmes vagyok –vigyorgott őszinte boldogsággal.
- Ennek örülök –feleltem őszintén, miközben fél karral szorosan magamhoz húztam. Bár teljes szívemből örültem a boldogságuknak, mégis a gyomromban szorító érzést éreztem, és a szívem majd’ megszakadt. Rossz érzés kerített hatalmába. Féltékeny vagyok. Igen. Féltékeny vagyok a legjobb barátnőmre. Szörnyű érzés. Damien jár a fejemben, és akaratlanul a szakításunk jutott asz eszembe, utána pedig az, amikor olyan nyersen és ridegen beszélt velem a telefonban. De ezt nem mutathatom most ki. Nem, amikor Mia ilyen boldog. Főleg nem úgy, hogy nem is tud a Damiennel való kapcsolatomról.
Nem sokkal később megérkeztünk a plázához, ahol Reachel várt minket. Mosolyogva integetett, amint megpillantott bennünket. Miután köszöntöttük egymást vidáman beszélgetve indultunk az épület belseje felé, ahol a kétszintes épületben jó néhány ember nyüzsgött, főként tinédzserek. A kávézók, gyorsétkezdék, és különféle boltok tele voltak nézelődő, válogató emberekkel. Ahogy felmentünk a mozgólépcsőn, elhaladtunk a Happy Bunny játszóház mellett, ahol a szülők hagyják a kisgyerekeket, hogy ők nyugodtan vásárolhassanak. Mi hárman csak céltalanul lézengtünk mindenfelé, szinte az összes boltba bementünk, és csak nézelődtünk. Az illatszerboltban a fél parfümkészletet magunkra fújtuk, a ruha- és cipőboltokban mindent felpróbáltunk, viszont nem igazán vetünk semmit. A próbafülkékben magunkat fotóztuk, majd a ruhák nagy részét vissza is tettük a helyére. Azért akadt egy-két darab, amit végül mégis csak megvettünk. A délután zárásaként beültünk a Starbucks kávéházba, ahol egy indiai srác szolgált ki minket. Mint kiderült, nem ő a legmegfelelőbb ember arra, hogy felírja a neveket a pohárra.
- Hogy hívnak?- kérdezte erős indiai akcentussal.
- Elena –válaszoltam. 
- És téged?
- Mia.
- Téged?
- Reachel.
- „Rácsel”?- kérdezett vissza felhúzva a szemöldökét.
- Nem. Reachel.
- „Recsél”?- ráncolta a homlokát.
- Reachel!- mondta Reach, elnyújtva, tagolva a szót.
- Oké –bólintott a srác, majd valamit firkantott a pohárra.
Mikor megkaptuk az italainkat- én White Mocca-t ittam, a kedvencem-, leültünk az egyik négyszemélyes asztalhoz.
- Ezt nem hiszem el!- sóhajtott fel Reach.
- Mi az?- kérdeztem miután szürcsöltem egyet a forró italból, amire ráfért egy kis cukor.
- Ez mi?- kérdezte felém mutatva a poharát. Miával homlokráncolva próbáltuk meg elolvasni, mi van odaírva. A többször átírt betűket nem volt könnyű elolvasni.
- Szerintem „Récsíl”- döntöttem oldalra a fejem, hátha így sikerül belelátni valamit. Én a Rescheel szót véltem felfedezni.
- Nem, inkább… „Récshai”- hajolt közelebb szőke barátnőnk. 
- Récshai?- kérdezte Reach, majd ő is jobban szemügyre vette a poharat. –Nekem mindennek tűnik, csak Reachel-nek nem –vont vállat lemondón.
- Szerintem a tiédet is elírták –bökött a poharam felé, Mia.
- Mi?- kérdeztem, majd megfordítottam a poharat, hogy láthassam rajta a nevem. Szemforgatva nyugtáztam, hogy Elena helyett Eleeno-t írt rá. –Egyesek nem tudnak írni.
- Az enyém legalább jól van írva, ugye?- kérdezte Mia, miközben a firkát tanulmányozta. –Miau? 
- Miau?- szólaltunk megy Reachel-lel egyszerre.
- Mi vagyok én? Macska?
- Komolyan Miau-t írt rá?- vontam fel a szemöldököm, majd tovább kortyolgattam az italom.
- Nézd!- tolta elém. És tényleg. Bemutatom Miau Jonest.
- Nekem tetszik!- nevetett fel a velem szemben ülő lány, mire Mia szúrósan szegezte rá világoskék szemeit. A nevetése azonnal alábbhagyott.
Ezután meguntuk az össze-visszamászkálást, így inkább elsétáltunk a főtérre. A padokon szerelmespárok-idősebbek, fiatalabbak egyaránt-, baráti társaságok ücsörögtek, a szökőkútnál kisgyerekek játszadoztak. Mi az egyik ember alakú vízköpő mellé telepedtünk le, a talapzatra. Pár perc múlva nagy tömegre lettünk figyelmesek kicsit távolabb.
- Mi lehet ott?- kérdeztem, és felálltam, hátha így átlátok az emberek feje fölött.
- Nem tudom. Látsz valamit?- kérdezte Mia.
- Nem –nyögtem, miközben elkezdtem ugrálni, de így sem javultak a látási viszonyok.
- Menjünk oda –javasolta Reachel miközben felállt. Mi csak bólintottuk, majd követtük a tér közepe felé. Nehézségek árán, de sikerül átverekedni magunkat a tumultuson.
- Ma meglátogatjuk a városalapító családokat, és kikérdezem őket a legendával kapcsolatban. A rejtett kamerák egy részét már elhelyeztük a fontosabb területeken, így éjjel-nappal nyomon követhetjük a kisváros történéseit. Tartsanak velünk, hogy együtt derítsünk fényt Katherine Danken legendájára. Lana Moore vagyok, ez pedig a Legendák nyomában. – fejezte be a nő egy műmosoly keretében a mondandóját, mire a felvétel véget ért.
- Ez lenne az a legendás műsor?- kérdezte tőlem Mia suttogva, mire csak szótlanul bólintottam. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Valahogy mindenképp beszélnem kell a fiúkkal, még mielőtt befurakodnak az életünkbe! A nő körülpásztázta a tömeget zöld szemével, ami végül megállapodott rajtam. Elmosolyodott, majd a tíz centis magas sarkújában elindult felém. 

Kezdődik.