2015. július 30.

Katherine nyomában - 15. fejezet

Sziasztok Kiválasztottak!

Megérkeztem a következő fejezettel! Nem tudom, hogy miért hoztam ilyen gyorsan, vegyétek úgy, hogy jó kedvemben vagyok és még jobb lenne, ha a postás bácsi végre meghozná a jogosítványom.
Továbbra is várom az ötleteket a következő kérdésre: Hogyan zárnád le a The Secrets of the Forest-et?

Nagyon jól esne pár szó a fejezetről (akár régebbiekről is), hiszen ebből tudom, hogy jó amit csinálok, és érdemes folytatni. Nem utolsó sorban rengeteg ihletet ad, szóval gyorsabban haladnék az írással, ebből pedig az is következne, hogy gyakrabban jönnének a részek ;)

Remélem, mindenkinek kellemesen telik a nyara!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.


Az emberek szétnyíltak, utat adva a cicababának hozzánk. Fehér csőfarmert viselt, ami kiemelte hosszú lábait és hozzá egy sötétzöld pulcsit, ami szabadon hagyta a jobb vállát. A sötétvörös rúzs ezúttal is ott virított vékony ajkán, a szemhéját pedig szintén zöld szemfesték borította, ami kiemelte szeme smaragd színét. Festett szőke haja ezúttal egyenes szálakban keretezte kissé sápadt arcát. Ahogy tekintetem a kezére tévedt, észrevettem, hogy hosszú ujjai végén a körmei zölden csillognak. Sőt, mintha a mutatóujjaira egy-egy lóhere motívumot pingáltak volna. Ezek szerint azt az elvet követte, hogy ha már Írországban jár, öltözzön zöldbe. Lóherével. Bár szerény véleményem szerint ezzel nem sikerül átszellemülne, átvenni az ír habitust, és talán még inkább kitűnik a tömegből. Főleg, mivel a tűsarok miatt egy fejjel magasabb nálam. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy egyre közeledik. Végig egyenesen a szemembe nézett, tudatva velem, hogy valóban hozzám tart. Fél méterrel előttem állt meg. Mindenki minket bámult.
- Elena Tisdale?- kérdezte csilingelő hangon. 
- Igen?- húztam még magasabbra a szemöldököm. Szerintem már a homlokom tetején járhatott.
- Szia! Lara Moore vagyok –mosolygott, miközben felém nyújtotta a kezét.
- Örvendek –elfogadtam a felém nyújtott jobbot, viszont továbbra is kíváncsi tekintettel figyeltem.
- Biztosan hallottál róla, Elena, hogy a műsorom, a Legendák nyomában, a következő részeit ebben a városban veszi fel.
- Valami rémlik –bólintottam.
- Talán elmehetnénk beszélgetni egy csendesebb helyre –javasolta.
- Rendben –vonakodva bólintottam. –Milyen helyre gondol?
- Ó, tegezz nyugodtan –nevetett fel. –Nem vagyok olyan sokkal idősebb!
- Rendben. Ez esetben… milyen helyre gondolsz?- kérdeztem megnyomva a „gondolsz” szócskát.
- Esetleg mehetnénk hozzátok –javasolta. Pont ettől tartottam. Nem akarom beengedni a kastélyba.
- Mit szólnál inkább a parkhoz?- vetettem fel az ötletet, mire a mosolya kissé halványodott, de nem olvadt le teljesen. Nem jutsz be oda ilyen könnyen.
- Ahogy akarod –felelte, majd odasúgott valamit a kamerás embernek, aki bólintott, majd elment. –Indulhatunk?- fordult ismét felém.
A tömeg már feloszlott, csak páran maradtak ott hallgatni a beszélgetést, köztük Mia és Reachel. 
- Majd később beszélünk –fordultam feléjük, mire csak bólintottak. Búcsúzásképp intettek egyet, majd visszamentek a szökőkúthoz, viszont továbbra is minket figyeltek. - Igen. Indulhatunk –fordultam vissza Lana felé.
A pár perces út a parkig csendesen telt. Ahogy a szemem sarkából néha rápillantottam, hol engem figyelt, hol nagyon koncentrált valamire. Gondolom azon agyalt éppen, hogy milyen kérdéseket tegyen fel, esetleg hogy juthatna be a kastélyba. Amikor megérkeztünk, leültünk az első utunkba akadó padra. A park gyönyörű ebben az évszakban. A levelek már sárgulnak, vöröslenek, és már elkezdtek lehullani a fákról, ellepve az ösvényt. A szülinapom mellett-ami pár nap múlva esedékes lesz- ez a másik ok, amiért odavagyok az őszért. Az egész olyan festői, legszívesebben kiülnék valahova és csak rajzolnék, festenék, hogy megörökítsem mindezt a csodát.
- Szóval, miről akarsz beszélni velem?- fordultam felé.
- Tudod, Elena, kutattam egy keveset, és a tudomásomra jutott, hogy a te családod Katherine egyenes ági leszármazottja. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak pár hónapja költöztetek ide Londonból, méghozzá a Danken kastélyba –hűha, nem kertel.
- Ez így igaz –bólintottam. Nincs értelme tagadnom, nyilvánvaló, hogy jól informált, és alaposan felkészült, mindent tud az összes fontos család életéről.
- Nézd, tudom, hogy elsőre nem hangzik valami jól, de szeretnénk a családoddal, és legfőképpen veled forgatni. Nem kell aggódnod, nem fogjuk az életed minden egyes pillanatát rögzíteni. Csak annyi az egész, hogy interjúkat készítenénk veled, és elhelyeznénk pár kamerát a lakásban. Ugyanakkor tiszteletben tartjuk a magánéleted, nem szándékozunk valóságshow-t csinálni a családod életéből. Cserébe csak annyit kérek, hogy segíts a legenda után nyomozni. 
- Miért segítenék?
- Nyilván ismered a szóban forgó legendát –kezdte megfontoltan, mire határozottan bólintottam. –Valószínűleg téged is érdekel, hogy mi történhetett az ősöddel. Talán pont te vagy a Kiválasztott, aki megfejti a rejtélyt. Sosem tudhatod. Nekem pedig már van tapasztalatom ebben. Sokat tudnék segíteni, ahogy te is nekem. Együtt sikerülne megoldani a gyilkosságot.
- Miből gondolod, hogy engem érdekel egy száz éves legenda? És hogy egyáltalán tudnék segíteni?
- Megérzés. Az utóbbira pedig a válaszom az, hogy bármilyen aprócska információ, észrevétel sokat segíthet. Természetesen a kastély összes lakójával szándékomban áll beszélni, és a segítségüket kérni.
- És a többi családdal mi a helyzet?- kérdeztem, és látszólag meglepte a hirtelen tématerelés. Viszont ez a meglepett arckifejezés hamar eltűnt, s arcára visszakerült az az irritáló művigyor.
- Ugyanígy járunk el a Sullivan és a Donovan család esetében is. Donovan polgármester úr beleegyezését adta, hogy a városban forgassunk. Velük is külön beszélünk majd, nem kell aggódnod emiatt.
- És miért velem beszélsz? Miért nem az édesanyámmal?- vontam fel a szemöldököm.
- Vele is értekeztem már telefonon, és ő beleegyezett a forgatásba. Viszont szerette volna, ha veled is beszélek, és külön az engedélyedet kell kérnem. E nélkül nem kezdhetünk a házatokban forgatni –mosolygott rám negédesen. A szemével erősen szuggerált, hogy bólintsak rá a dologra. Azonban nem akarok beleegyezni. Viszont ha Charles áldását adta, akkor szerinte nincs mitől tartanunk?
- Ezt azért szeretném átgondolni. Tudod, nem vagyok oda a gondolatért, hogy felvegyétek az életem szinte minden pillanatát. És nem szeretem a reflektorfényt –vallottam be.
- Megértem –bólintott kedvesen. –Aludj rá egyet, és holnap elmegyek hozzátok, és az egész családdal megbeszéljük a döntést, rendben?- kérdezte, miközben felállt.
- Rendben –bólintottam pár másodperc után, majd követtem a példáját, és felegyenesedtem.
- Ezen a számon bármikor elérhetsz, ha kérdésed van. Ha a szerződést el akarod olvasni, édesanyádnak adtam egy példányt belőle.
- Rendben van. Majd telefonálok, ha meghoztam a döntést –feleltem, miközben elvettem a névjegykártyát, és a táskámba süllyesztettem.
- Akkor holnap, Elena –mosolygott, majd megfordult, és elindult vissza a belváros felé.
- Holnap –bólintottam, de nem hiszem, hogy meghallotta.
Élesen beszívtam a levegőt, majd hangos sóhajtással fújtam ki. Hazafelé indultam, közben pedig az összes fogaskerék hangosan kattogott az agyamban. Bár Miss. Moore kedvesnek tűnik, a szeméből árad az elszántság, a keménység. Nem olyan embernek tűnik, aki könnyen feladná. Inkább olyannak, aki mindent megtesz a céljai elérése érdekében, és ha kell, nem fél bepiszkítani a kezét. És az esze mellett a szépsége is hatásos fegyver lehet. Azt azonban kissé furcsálltam, hogy habár megkért, hogy tegezzem - és valóban nem mondható öregnek-, és volt, hogy egész barátságosan beszélt velem, mégis meglepően sokszor ütött meg hivatalos hangszínt. Olyan volt, mintha bizonyos szövegeket begyakorolt volna, csakhogy eddig nem az én korosztályomnak mondta volna, hanem idősebbeknek. Otthon mindenképp elolvasom azt a szerződést, és beszélek anyával is. El sem hiszem, hogy tényleg belement! Ez nem, vall rá. Hiszen nem csak külsőre hasonlítunk- ugyanaz az egyenes, barna haj, kék szemek, és az arcunk vonala is hasonlít, bár az orromat állítólag apától örököltem-, de a belső tulajdonságaink közt is akad jó pár egyforma. Például ő sem szereti a reflektorfényt. És nem engedne be idegeneket vagy kamerákat a lakásba és ezzel együtt az életünkbe. Valami nem stimmel.
És nem csak ez aggaszt. Hamar megérkeztek. Túl hamar. Nem volt idő felkészülni, bár talán erre nem is nagyon lehet. Viszont egy napom még biztosan van, mielőtt felszerelnék a kamerákat, és egy perc nyugtunk nem lette tőlük. Bár, ha jobban belegondolok, akár nemet is mondhatok. Viszont erősen kétlem, hogy ez Lana-t bármiben is megakadályozná. Talán az lesz a legjobb, ha belemegyek a dologba. Akár még valami jó is kisülhet a dologból. Mondjuk, ha bizonyos feltételek mellett írnám alá azt a bizonyos szerződést.
Bár nem hinném, hogy az én szavam a ház többi lakója ellen sokat érne. Gondolom a többiek is belementek, hiszen anya önként nem hozna ilyen döntést. Nyilván csak engem felejtett el megkérdezni, ezért kellett a műsorvezetőnek a személyes engedélyemet kérnie. Arthur-nak és Geraldine-nak nem hinném, hogy sok szerepe lesz, a bátyám pedig nyilván mindent meg fog tenni, hogy minél többet szerepelhessen. Talán a zenekart is sikerül befuttatni, sose lehet tudni.
A ma estét mindenképpen ki kell használnom, hogy beszéljek a Donovanokkal, legfőképpen Damiennel, a családdal, hogy átgondoljam a dolgokat és óvintézkedéseket tegyek.


- Végre, hogy itt vagy –állt fel Tom a kanapéról az edzőruháit viselve, ami egy szürke Nike melegítőnadrág sima szürke izompólóval és edzőcipővel. Nem sokat voltam otthon, vacsora után nem sokkal rohantam is a Donovan faházba. Anya késő estig dolgozik, először pedig vele akarok beszélni.
- Ma nem Damiennel lenne edzés?- kérdeztem furcsállva, hogy őt találom itt.
- Majd később csatlakozik, ne aggódj –felelte, miközben a nappaliból nyíló titkos lépcsősoron mentünk le az edzőterembe. Mivel már hidegebbre fordult az idő, így mostanában itt tartjuk a tréninget. –Addig is kénytelen leszel beérni szerény személyemmel. 
- Jobban örülök neked, mind Michaelnek –jegyeztem meg rámosolyogva, amit viszonzott is.
- Mindenki jobban örül nekem, mint Michaelnek.
- Ebben van valami. Mivel kezdünk?
- Először melegíts be. Mindjárt jövök –mondta, majd belépett a szertárba. Engem még soha nem engedtek be oda, viszont elég sok minden van ott. Ugrókötél, medicinlabda, súlyzók, vasgolyók, rudak, vasból készült, életlen kardok, kisebb botok, bokszkesztyű, matracok, fejvédők, bokszerek, és egyszer, amikor bepillantottam korbácsokat is láttam a falon függeni. Ez viszont csak a gyakorló szertár. Max egyszer említette, hogy van egy fegyverszobájuk is, tele a legkülönfélébb fegyverekkel. Megígérte, hogy egyszer majd megmutatja, viszont nem nyúlhatok semmihez.
- Oké –sóhajtottam, majd elkezdtem nyújtani, utána helyben futni, amíg vissza nem tért az edzőm.
- Itt is vagyok –jött ki a teremből két hosszú fabotot tartva a kezében, és egy zsákot, amiben védőfelszerelés volt.
- Mit akarsz azokkal?- kérdeztem kissé megijedve a botoktól.
- Nyugi, nem véletlenül hoztam ki a védőfelszerelést.
- És ez tartott ilyen sokáig?- vontam fel a szemöldököm, miközben elvettem a felém tartott piros „harci öltözetet”, ami egy komplett kipárnázott ruhaszerűség volt, amibe valahogyan bele kell magam passzíroznom. Közben Tom rutinosan öltötte magára az én ruhámnak a kék párját.
- Nem találtam a gyakorló ruhákat. Michael mosta ki, és pakolta vissza őket. De persze nem is ő lenne, ha a helyére rakná vissza a dolgokat –csóválta a fejét, miközben az utolsó részeit aggatta magára a kék párnázott ruhának. Közben én persze nem haladtam semmit. 
- Segítenél?- néztem rá kérlelő arccal.
- Persze –sóhajtott mosolyogva, majd elém lépett. Segített belebújni a lábszárvédőbe, majd a felső részébe, végül a könyökvédőt is rám húzta. A szivacsos sisakot már magamtól is sikerült felerőltetni a fejemre.
- Úgy nézek ki ebben, mint egy kitömött pulyka, amit kint hagytak a napon – szörnyülködtem végignézve magamon.
- Maradjunk egy aranyos harcias kiscsibénél, ami kicsit megégett, oké?- kérdezte mosolyogva, és megütögette a sisakom.
- Nagyon vicces –mosolyogtam vissza gúnyosan.
- Na, elég. Fogd a botot!- dobta ide az említett tárgyat, amit el is kaptam.
- Mire készülsz?
- Ma ezekkel fogunk megküzdeni –ismertette röviden a felállást.
- Ezekkel fogjuk egymást verni?
- Hadd mondjam el, amit szeretnék.
- Parancsolj!- mondtam teátrálisan, mutogatva hozzá.
- Szóval! Bármikor szembekerülhetsz a Mesterrel, vagy az egyik csatlósával. Eddig azt tanultuk, hogy ilyen esetekben hogyan védheted meg magad a saját erődből. Csakhogy ez nem mindig lesz elég. Ha túlerőben vannak, könnyen le tudnak gyűrni, de talán egyedül is, mivel a többség sokkal képzettebb és erősebb nálad.
- Kösz a biztatást –jegyeztem meg.
- Épp ezért kell megtanulnod, hogyan használj bármit fegyvernek. Akármi, ami a kezed ügyébe kerül, hasznos lehet az ellenséggel szemben. Egy faág, egy kődarab, bármi. A bot ideális a faág imitálására.
- Szóval ez most egy faág lesz?
- Pontosan –bólintott. –És megmutatom, hogyan tudod használni.
Tom megmutatta az alapokat, és pár hasznos fogát az eszközzel. Állítása szerint ez a kardforgatás alapjának is mondható, sok hasonlóság van a kettő között. Ha ő mondja, biztos így van. Jó ideje tartott már az edzés, mire teljesen kifulladtam, a ruha miatt nagyon melegem volt, így szünetért könyörögtem.
- Tom! Tartsunk szünetet!- lihegtem a térdemen támaszkodva.
- Még nem végeztünk –jelentette ki. Rajta persze nem látszott meg annyira a fáradtság, sem a hőség. Bár barna haja nedvesen tapadt a homlokára a sisak alatt, és az arca kissé rózsaszín árnyalatot vett fel, nem lihegett, és teljesen fittnek tűnt.
- Én már kikészültem!- nyögtem, miközben térdre rogytam a matracon.
- Még egy kicsit bírd ki –lépett elém, és a kezét nyújtotta, hogy felhúzzon, én azonban nem fogadtam el. Maradtam a földön.
- Nem!- nyavalyogtam. –Elegem van mára!- mondtam, miközben hátravetettem magam.
- Pedig még nincs vége –halottam egy ismerős hangot a bejárat felől. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki érkezett meg. Továbbra is a plafont bámultam, és mélyeket lélegeztem, hogy a szívverésem lelassuljon a fárasztó testedzés után.
- Csakhogy megérkeztél –vetette oda Tom. –Mi tartott ilyen sokáig?
- Dolgom volt.
- Dolgod? Mégis milyen dolgod?- vonta fel Tom a szemöldökét, és a kezeit karba fonta. 
- Dolgom –vont vállat hanyagul.
- Mi lehet fontosabb a Kiválasztott felkészítésénél?
- Azt mondtad, vállalod, akkor most mit vagy úgy oda?
- Igen, vállalom, és felkészítem, amikor te nem vagy itt. Viszont Testőrként ez a te legfőbb feladatod, nem pedig az enyém, Damien –korholta le, miközben odadobta neki a botot. Damien természetesen könnyűszerrel elkapta a levegőben, párszor meg is pörgette a kezében. Felvágós.
- Most már itt vagyok –mutatott körbe a teremben egy széles mozdulattal.
- Akkor folytassátok –mondta Tom, miközben levetette a védőfelszerelést. –De figyelmeztetlek, hogy rendesen kifárasztottam. Nem tudom, mit tudsz vele kezdeni –mondta miközben rám mosolygott, majd kacsintott egyet. Még hallottam, hogy a titkos ajtó bezárul mögötte. Nagy nehezen sikerült felülnöm- nem a legkönnyebb ebben az izében mozogni-, majd valami csoda folytán talpra rángattam magam.
- Szóval, ahogy látom botokkal verekedtetek Thomasszal –forgatta meg ismét az említett tárgyat. Most már rajta volt a kék védőruha, amiben pár perccel ezelőtt még Tom feszített. Válaszul csak bólintottam. –Akkor gondolom a kiselőadás is megvolt az elején.
- Ha a „bármi lehet fegyver” beszédre gondolsz, akkor igen, megvolt –feleltem, miközben elvettem a felém nyújtott fát.
- Nagyszerű! Akkor folytassuk!- lelkesedett fel azonnal.
- Remek!- feleltem kevésbé lelkesen. Mi több! Teljesen kedvtelenül. Az edzés az utolsó szem energiámat is felmorzsolta.
- Lelkesebben, ha kérhetném!- vigyorgott, mire elhúztam a szám.
- Csak ennyi telik tőlem –vontam vállat, miközben felvettem a kezdő pozíciót. 
- Tom fárasztó, tudom. Kiskorunkban is, amikor apa nem ért rá éppen, ő edzett minket helyette. Még apánknál is keményebb kiképzést kaptunk tőle. Pedig hidd el nekem, hogy ő sem kispályás. 
- Ez azért van, amit korábban róla mondtál? Hogy ő akart lenni a Testőr?
- Igen –bólintott, majd lecsapott. Időben sikerült hárítanom, a meglepetés ellenére is. –Minden vágya ez volt. Amikor Michael elkezdett felzárkózni hozzá, éjszakánként is lejárt gyakorolni. Mindenkinél keményebben dolgozott, és ez meg is látszott. Ez az óta sem változott.
- De ha eddig csak az hajtotta, hogy ő legyen a Testőr, akkor most mi a célja?- kérdeztem, miközben sikeresen kivédtem egy újabb csapást Damientől.
- Nem is tudom –gondolkozott el, mire ezúttal én indítottam támadást ellene. Azonban oktatómnak túl jók a reflexei, így sikerült időben elugrania a rúd elől. –Ügyes- bólintott elismerően. –Ki kell használnod az ellenfeled figyelmetlenségét. Persze ellenem úgysem győzhetsz, de próbálkozni azért lehet. 
- Hogy fértél be az ajtón?
- Mi?- húzta fel a szemöldökét. –Ezt hogy érted?
- Olyan nagy az egód, hogy nem is értem, hogy fértél be az ajtón –fejtettem ki, mire felnevetett, én pedig ismét lesújtottam, s ezúttal talált is. Damien felrepült a levegőbe, és nekicsapódott a falnak, majd mozdulatlanul szétterült a padlón. Teljesen sokkot kaptam. Gondolkodás nélkül odaszaladtam hozzá, miközben ledobáltam magamról a védőfelszerelést, hogy ne akadályozzon. Térdre rogytam mellette, és szólongatni kezdtem miközben az arcát ütögettem.
- Úristen! Damien! Ne haragudj, nem akartam! Hallasz? Damien?!
Nem reagált semmire. Mit is tanított az elsősegély leckénél?
„- Először is stabil helyzetbe kell helyezned, majd meg kell találnod a sérülést. Ha kell, vetkőztess le! Az elsősegélydoboz itt van, a falon…”
Igen, ez az, meg kell találnom a sebet. De hol találtam el? Nem emlékszem… Le kell szednem róla ezt a vackot!
Mikor sikerült kiszabadítanom a védőöltözetből, észrevettem, hogy fehér inget visel. Sosem szokott ilyet viselni edzés közben. Vagy csak nem volt ideje átöltözni? Mindegy, most a sérülésére kell koncentrálnom.
- Damien! Damien, hallasz?! Ne csináld ezt, nem üthettem ekkorát!- mondogattam, miközben remegő kézzel kigomboltam a felsőjét, felfedve ezzel jól kidolgozott hasizmait. Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejem. Nem terelheti el a figyelmemet! Alaposan megvizsgáltam, de sehol sem találtam semmit. – Damien! Ébredj már fel! Itt nincs semmi! Pedig ha eltaláltalak, akkor biztos, hogy valahol a felsőtesteden… - tanácstalanul vizsgáltam át újra a hasát, oldalát, hátát, fejét, karjait, de semmi. Sehol egy vörös/lila/zöld folt, sehol egy zúzódásnyom. Semmi jele annak, hogy akkorát ütöttem volna rajta, hogy elájuljon. Gyorsan elszaladtam egy vizes ruháért, amit a homlokára tettem. Jelen esetben többet nem tudtam tenni. A fejét biztosan nem találtam el, azt maximum a becsapódáskor üthette volna be, de nem éreztem púpot az ujjaim alatt. Ahogy megvizsgáltam a bordáival is minden rendben. Nincs semmi baja. –Ébredj már fel te szerencsétlen, hallod?! Ne csináld ezt velem!- ordítottam, miközben rácsaptam a hasára, de meg sem moccant. –Mi történt?- kérdeztem inkább magamtól, miközben egy forró könnycsepp gördült le az arcomon. –Rajtad volt ez a vacak, és biztos vagyok benne, hogy ezt találtam el. Ebben lehetetlen, hogy megérezted volna! Akkor mégis miért ájultál el?! Ha?! Damien! Damien Marilyn Donovan!- már szinte könyörögtem. Csak néztem tehetetlenül, könnyes szemmel, miközben a kezét szorítottam olyan erővel, hogy az ujjaim már elfehéredtek, a körmeim pedig a húsába vágtak. Hirtelen felszisszent, az arca pedig eltorzult a fájdalomtól.
- Oké, nem kell ennyire szorítanod –nyöszörögte.
- Úristen!- sóhajtottam megkönnyebbülve. –Jól vagy?
- Kutya bajom –felelte miközben kinyitotta a szemét, és hatalmas lendülettel felült, majd fel is állt. A vizes ruha közben leesett a fejéről, s az én ölemben landolt.
- Mi? Mi?!- kérdeztem tátott szájjal, még mindig ülve.
- Csak kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálnál egy ilyen…- mondta vigyorogva, majd lenézett rám. Ahogy a tekintetünk találkozott elakadt a szava.
- Szóval csak megjátszottad?- kérdeztem remegő hangon.
- É…én nem…. t…te komolyan… sírtál?- makogott össze-vissza. Erőszakosan letöröltem a könnyeimet, miközben felálltam. Az aggodalmam helyét színtiszta düh vette át.
- Van fogalmad róla mennyire aggódtam érted?- kérdeztem halkan, de határozottan. Tapasztalat, hogy ez jobban megrémiszti az embereket szúrós tekintettel kombinálva, mintha kikelnék magamból, holott legszívesebben ordítanék és csapkodnék.
- Ne… ne haragudj. É… én csak azt hittem, hogy…- kezdte, miközben közelebb lépett, én viszont hátrálni kezdtem.
- Mit hittél? Hogy teljesen nyugodt leszek, amikor nem találok rajtad semmiféle sérülést, viszont mégis eszméletlenül fekszel előttem? Ráadásul azzal a tudattal, hogy én okoztam mindezt?
- Ne haragudj, kérlek!- nézett rám bűnbánó tekintettel, majd még egy lépést tett felém, én azonban két lépést hátráltam. Minél messzebb tőle, annál jobb.
- Ó, és azt hiszed, ezzel el is intéztük, igaz? Hát nem.
- Elena, kérlek, ne csináld ezt!- indult felém határozott léptekkel, mire én csak a fejem ráztam. Pár lépéssel előttem torpant meg.
- Nem akarlak látni –sziszegtem a fogaim közt. A szavaim pofoncsapásként érték. –A mai edzésnek vége. Most egy darabig, ha nem szükséges, ne kerülj a szemem elé –mondtam, majd kiviharoztam a teremből ott hagyva Őt, döbbenten állva, egyedül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése