2015. július 9.

Katherine nyomában - 13. fejezet

Sziasztok, drága Kiválasztottak!

Nos, a sikeres forgalmi vizsgám örömére (virágokat az öltözőbe kérem) úgy döntöttem, megajándékozlak Titeket egy újabb fejezettel! :)

De még mielőtt ez megtörténne, szeretném megköszönni Nektek a pipákat, az új feliratkozókat, mert igen, immár 60-an vagyunk! El sem hiszem, nagyon nagy öröm ez számomra, tényleg rettenetesen hálás vagyok. Azonban ez egy fájó pont is, ugyanis bár ennyien vagyunk, meglehetősen régóta nem kaptam semmiféle visszajelzést a történetekről, például komment formájában (gyakran telefonról vagyok, ott pedig a pipákat nem tudom megnézni). Tényleg nagyon örülnék, ha pár sort bepötyögnétek, hiszen nektek nem sok idő, nekem viszont annál többet jelent! :)

Még annyi itt a végén, hogy nagyon köszönöm, hogy ennyien szavaztatok rám eddig a Life With The Twins által megrendezett blogversenyen, számítok a támogatásotokra! :)

Most pedig jöjjön a fejezet, várom a véleményeket!
Ui.: A Facebook csoportban hamarosan ismét Spoiler poszt várható! Csatlakozzatok, ha még nem tettétek!:)

További kellemes nyarat Mindenkinek!
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.


És szerinted melyik a valószínűbb?- kérdeztem.
- Arról fogalmam sincs.
- És tényleg elképzelhetőnek tartod, hogy nem volt halandó ember?
- Én már nem tudom, mit higgyek –rázta a fejét.
- De ha nem ember, akkor vajon mi lehetett? Boszorkány? Vagy talán vámpír? Esetleg vérfarkas? Vagy…
- Ilyen lények csak a mesékben léteznek –szakított félbe Damien.
- És mi a helyzet a boszorkányokkal?- vontam fel a szemöldököm.
- Már vagy száz éve kihaltak Írországban. És ha jól tudom, az utóbbi ötven év során a világ minden táján szintén kipusztult a fajtájuk.
- De korábban léteztek. Akkor miből gondolod, hogy más természetfeletti lényekkel más a helyzet? 
- Nem tudom biztosan, hogy sosem léteztek. Viszont… Nos, mi sem vagyunk éppenséggel közönséges emberek. Azt nem mondom, hogy természetfelettiek volnánk, viszont olyan képességekkel rendelkezünk, amivel mások nem. Az például elképzelhető, hogy kettőnknek boszorkányvér folyik az ereinkben.
- Hogy boszorkányvér?
- Méghozzá nem akármilyen boszorkányé –bólintott.
- Sheila-ra gondolsz?
- Igen, rá. Az ő műve az egész legenda- Kiválasztott- Testőr- dolog.
- És ez biztos? Vagy csak egy feltevés?
- Ha száz százalékig nem is vagyok benne biztos, attól még nem csak egy feltevés. Amikor kiképeztek minket Testőrnek, sokat tanultunk a város történelméről, a legenda eredetéről. Bár ezek az információk, amiket most mondtál újak voltak, azt tudtuk, hogy egy boszorkány varázslata tett minket azzá, amik vagyunk. Ez okozza az összeköttetést közted és köztem, és a különleges képességeket is.
- Szóval azt akarod mondani, hogy boszorkányok vagyunk?
- Nem, mivel nem vagyunk azok. Még félig sem. 
- De hisz azt mondtad, hogy….
- Csak annyit mondtam-vágott a szavamba-, hogy boszorkányvér folyik az ereinkben. Ez nem jelenti azt, hogy azok is vagyunk.
- Ennek semmi értelme!- ráztam a fejem.
- Tudom –mosolyodott el, mire értetlenül néztem rá.
- Hogy érted, hogy tudod?
- Minden információ, ami a birtokunkban van olyan, mint egy hatalmas kirakós aprócska darabjai. És csak néhány darabka van nálunk, amikből még nem áll össze a kép.
- Szóval ezzel arra célzol, hogy még azt sem tudjuk pontosan, hogy mi mik vagyunk?
- Annyi biztos, hogy emberek vagyunk, akik különleges képességekkel rendelkeznek.
- Ezzel nem mondtál semmi újat –jegyeztem meg, mire csak hanyagul megvonta a vállát.
- Most az a lényeg, hogy ameddig nem jelentkezik az a hülye tévéstáb, addig igyekezned kell minél több dologra rájönnöd a naplóból. Én is segítenék, de az a helyzet, hogy én nem ismerem a titkos írást, amivel lejegyezték.
- Nem ígérem, hogy sokra jutok vele. Mindenhez rajzot készítek, ami fontos lehet, abból talán könnyebben rá tudunk jönni a dolgokra.
- Volt látomásod a naplóval kapcsolatban?- kérdezte hirtelen.
- Ezt hogy érted?
- Volt látomásod arról, amit olvastál benne?- pontosított.
- Nem, még nem –ráztam meg a fejem határozottan, amitől a hajam egyik vállamról a másiknak csapódott. –De ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet.
- Nos, akkor reméljük, hogy lesz valami. Viszont, ha a Mesterrel álmodsz legközelebb, azonnal szólj, miután felébredtél.
- Ha egyáltalán felébredek –jegyeztem meg olyan halkan, hogy azt gondoltam, nem hallja meg. De mégis meghallotta.
- Ilyen még csak eszedbe se jusson!- mordult rám. Az üres nyersség, ami eddig a szemében volt hirtelen eltűnt, és tiszta aggodalom és féltés vette át a helyét. Ezek szerint mégis fontos vagyok neki?
- Egyszer már megpróbált megölni álmomban –emlékeztettem. –Ki tudja, mikor próbálkozik legközelebb!
- Talán az lenne a legjobb, ha megint beköltöznél hozzánk, a faházba.
- Ezt… úgy érted, hogy mi… hogy mi megint aludjunk… együtt?- dadogtam. A szívem hevesebben kezdett verni, amint belegondoltam, milyen lenne újra mellette feküdni, elalvás előtt az ő angyali arcát látni utoljára, miközben a homlokára vizesen tapadnak a nedvességtől feketének tűnő tincsei. Ahogy szorosan magához húz, és a karjaiban talál rám az álommanó. Majd reggel mellette ébredni, nézni, ahogy alszik, érezni a biztonságot, a nyugalmat, ami mindig magával ragad, amikor vele vagyok. Aztán eszembe jutott, mi történt a legutóbbi találkozásunkkor… - Talán… talán nem a legjobb ötlet.
- Mert már nem vagyunk együtt?- kérdezte halkan, szinte suttogva.
- Igen –aprót bólintottam.
- Figyelj! Nekem az a fontos, hogy biztonságban tudjalak. És akkor vagyok a legnyugodtabb, ha a közelemben vagy. Nem muszáj egy ágyban aludnunk. Majd alszok a fotelban, vagy a földön. 
- Tényleg?- vontam fel a szemöldököm.
- Tényleg –bólintott egy halvány mosoly kíséretében. Gondolom, elkönyvelte magában a kérdésem beleegyezésként.
- Akkor sem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet –mondtam, mire az imént felvillanó remény szikrái azon nyomban semmivé foszlottak gyönyörű kék szemében, mely így most olyan hidegnek és ismeretlennek tűnt.
- Felfogtam, hogy vége, Elena –mondta lassan, megfontoltan. –Ha attól félsz, hogy az éjszaka közepén rád mozdulok, akkor biztosíthatlak felőle, hogy ez nem fog megtörténni –mondta, és mintha egy csipetnyi gúnyt fedeztem volna fel a hangjában.
- Nem mintha ettől félnék a legjobban. Elvégre eddig is mindig úriemberként viselkedtél velem –felelem ugyanolyan hangszínnel, mint ő az imént.
- Felőlem Max, Nate, Tom vagy Michael is alhat veled, ha ettől jobban érzed magad –felet élesen. –De attól még ragaszkodom hozzá, hogy ott aludj.
- Mióta vagy a főnököm?- fortyantam fel.
- A testőröd vagyok. Csak neked akarok jót. És ha ehhez főnökösködnöm kell, akkor meg is teszem.
- Hah!- horkantam fel keserűen. – A ruháimat nem akarod kiválasztani?
- Most, hogy felajánlod, az a cselédlányruha… - mosolyodott el, mire éles pillantást vezettem rá, ezzel belé fojtva a szót.
- Látom, humoros hangulatodban találtalak, Marilyn –vigyorodtam el a mondat végén.
- Tudod, hogy utálom ezt a nevet.
- Én meg utálom, ha megmondják nekem, mit tegyek.
- Mióta vagy te ilyen makacs?
- Mindig is ilyen voltam, csak eddig te voltál az együttműködőbb.
- Szóval ezentúl így megy köztünk?- kérdezte halkabban.
- Hogy érted ezt?- kérdeztem meglepetten, amiért ilyen hirtelen hangszínt váltott.
- Mostantól bármit is mondok neked, megmakacsolod magad, és csak azért sem leszel hajlandó szót fogadni? És mindezt csak azért, mert TE szakítottál velem?
- Mi van?- néztem rá értetlenül. –Nem azért vagyok most mérges, mert megkértél, hogy aludjak a faházatokban. Másodszor pedig, nagyon jól tudod, hogy miért szakítottunk.
- Valami rémlik.
- Te is tudod, hogy nem én akartam így. Te kényszerítettél –emeltem meg a hangom. Ismét.
- Hogy én?- kérdezte felháborodva. –Én csak próbáltam menteni.
- És úgy látod, sikerült?
- Ha megértetted volna, hogy miért tettem, amit tettem, talán sikerült volna –mondta komoran, majd a falhoz lépett, és kinyitotta az átjárót. –Este várlak a kiképzésen. És ott töltöd az éjszakát –ez volt a végszó. Amint ezt kimondta, az ajtó bezárult, ő pedig eltűnt a szemem elől.
Dermedten néztem utána. Csak így itt hagyott. Még csak ellenkezni sem tudtam. Vajon, ha nem megyek el, megharagudna rám? Valószínűleg igen. Nem is kicsit. Most nem vagyunk épp a legjobb viszonyban, mi lenne, ha ellenkeznék vele? Inkább bele sem gondolok. Talán szóba sem állna velem. Vagy látni sem akarna. És számomra ez a halállal lenne egyenlő. Hiszen… még mindig szeretem. De ennek így kellett lennie; így minden a normális kerékvágásban megy tovább. Ahogy meg van írva. Ahogy elvárják tőlünk. Ahogy mi nem akarjuk. Ahogy sikerül pokollá tenni az életünket.
Megráztam a fejem, mielőtt még oda lyukadnék, hogy utána rohanok, és a nyakába ugrok, megcsókolom, és azt mondom, hogy szeretem, hogy ne menjen el, hogy sajnálom, és hogy kezdjük újra. De nem tehetem meg, bármennyire is szeretném. Helyette inkább előhalásztam a naplót a matrac alól, s tovább olvastam. Damiennek igaza van. Minél többet tudok meg belőle, mielőtt ideérnének a tévések, annál jobb.

„1913. augusztus 23.

Kedves Kiválasztott!

Ma intézkednem kellett a temetés ügyében, ami két nap múlva lesz esedékes. Mivel Katherine-t elrejtettük, így kénytelen voltam kiötleni valamit, amivel helyettesíthetem. Ma, mikor a nap első sugarai feltűntek, családi íjammal a vállamon indultam az elátkozott erdő felé. Elejtettem egy vadkant, majd a tűzrakóhelynél elégettem, s hamvait egy urnába raktam.

Legidősebb leányom, Sarah, hazatért Amerikából, hogy személyesen intézkedjen egyetlen húga megemlékezését illetően. A hamvakat átadtam neki, s nem vonta kétségbe, hogy rég látott húga maradványai. Azóta ki sem mozdulok a szobámból. Csak bámulok kifelé az ablakon. Miután éjjel álomra hajtottam a fejem, rémálmok gyötörtek. Egyikben megjelent Sheila, egy teljesen fehér szobában. 
- „Clark!”- szólított meg. Éppen olyan gyönyörű volt, mint a végezetes éjszaka előtt. Derékig érő fekete haja lágyan omlott vállára, gyönyörű barna szemei erőteljesen elütöttek sápadt arcától, ajkai vérvörösek voltak. Úri hölgyhöz méltó ruhát viselt, amit csak különleges alkalmakkor öltött magára. Ijedt arckifejezése megrémített.  –„Clark! Nem sikerült! Nem sikerült! A varázslat… összekevertem, én… én szörnyű dolgot tettem!”- folytatta. Hangja akadozott, mint aki menten elsírja magát. 
- „Miről beszélsz, Sheila?”- kérdeztem. –„Hogy érted, mit rontottál el?” 
- „Katherine… „- kezdte elcsukló hangon. 
- „Mi van a lányommal?” –kérdeztem halálra rémülve. 
- „Én… én… sajnálom.”- motyogta, miközben az első fekete könnycsepp legördült az arcán. Fekete könnycsepp? Ahogy földet ért, vörös foltként terült el a fehér talajon. Vér. 
- „Mi történt? Beszélj már, az ég szerelmére!”- ráztam meg a vállánál fogva. 
- „Katherine… a lányod… életben van.”- nyögte ki végre, mire teljesen ledermedtem. A vér is megfagyott az ereimben. Közben a boszorkány arcán továbbra is szánkáztak a fekete cseppek, melyek skarlátvörös foltokat hagytak arcán, ruháján, s még rajtam is. 
- „Hogy… hogy érted, hogy életben van? Mit tettél vele?”- kérdeztem kétségbeesetten. 
- „A… a pentagramma…”- kezdte, majd reszketve kifújta az eddig benntartott levegőt, majd folytatta. –„Az egyik jel… A hibernálás és az élet jele nagyon hasonlítanak. Csupán egyetlen vonásnyi különbség van köztük. Egy szertartáshoz öt jelre van szükség, egyre a pentagramma összes csúcsában: test, vele szemben a lélek; menny, vele szemben a pokol. És az utolsó, különálló jel, amivel szemben nincs semmi, dönti el, hogy feltámasztó, vagy hibernáló varázslat. És én… összekevertem a kettőt.” 
- „Hogy mi tettél?!”- teljesen lesokkoltak a hallottak. Hiszen, ha Katherine feltámadt, akkor a lelke már nem kerülhet a mennybe, csakis a pokol legmélyebb bugyraiba. 
- „Feltámasztottam a lányodat.” 
- „Ezzel együtt el is átkoztad! Mikor jöttél rá, hogy ez történt?” 
- „Amikor a lelkem a két világ között ragadt. Az ő lelke nem váltotta meg az enyémet, így én a két világ közt ragadtam. Az életemet, lelkemet adtam egy másikért, azonban a feltámasztás fekete mágia. Sem a menny, sem a pokol nem fogadja be a lelkem. Katherine lelke visszakerült a testébe, viszont már nem olyan, mint halála előtt. El van átkozva. Nem térhet vissza a szeretteihez, pedig minden idegszála erre készteti. Ha megtalálod, meg kell ölnöd. Mindenkiben kárt tesz, akivel csak találkozik. Vérrel táplálkozik, már nem ver a szíve, nem lélegzik, nem ember többé.”- hadarta kétségbeesetten. 
- „Drakula átka.”- suttogtam hitetlenül. 
- „Már egyikünk lelkét sem mentheted meg, Clark. Viszont mások életét igen. Meg kell tenned. Tudom, hogy nehéz, de ez az egyetlen megoldás…”- mondta, de közbevágtam. 
- „Szörnyeteggé változtattad.”- suttogtam elborzadva. –„A lányom… a lányom egy szörnyeteg. Mások életére tör! Egy vérszívó!”- fakadtam ki, mire a szeméből előtörő feketének tűnő cseppek megsokszorozódtak az arcán. Fehér szaténingem ujja vöröslött, teljesen átitta a vér.
 - „Higgy nekem, én nem akartam! Baleset volt!”- zokogott. 
- „Miért keverted össze azokat az istenverte jeleket?!”- ordítottam. 
- „Én… sajnálom…” –motyogta. –„Meg kell ölnöd, Clark! Meg kell őt ölnöd!”- mondta utolsó szavait, majd eltűnt. 
Egyedül álltam a fehér szobában, lábam előtt szélesen elterülő vértócsával. Térdre rogytam, s meredten bámultam a semmibe. 
- „Meg kell ölnöm.”- motyogtam erőtlenül. 
Végül felébredtem. Riadtan néztem végig magamon. Az aznapi ruhámban aludtam el, s az álomban is ezt viseltem. Mindenem csupa vér volt. Nagyon sötét, nem emberi. Boszorkányvér. Sheila, a druida vére, aki szörnyeteggé változtatta a lányomat Drakula átkával.”

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett *-* Egyre izgalmasabb a történet. Csak így tovább. :D

    VálaszTörlés