2017. március 26.

Végzet - 24. fejezet

Aláfestő zene Damien és Elena beszélgetéséhez (főleg Damien szemszögéből)
Akkor is tökéletes aláfestés, amikor Elena Nate-re gondol


Edzés. Edzés. És edzés.
A nap hátralévő részében mást sem csináltunk. Mindenkit fűtött a bosszúvágy, a harci láz eluralkodott rajtunk. Külön örültem ennek a sok elvárásnak, feladatnak, mert addig sem gondoltam Nate-re. Amikor viszont eszembe jutott, csak még erősebben akartam, hogy vége legyen. Érte. Ez az egész már rég nem a kíváncsiságról szól, mint két éve. Már nem Katherine-t akarom megmenteni. Ezt most már a körülöttem élő emberek biztonságáért, és a szerelmemnek tett eskümért kell megtennem. Túl régóta tart. Túl sokan vesztek oda. Nem hagyhatjuk, hogy egy ősi megállapodás, egy boszorkány átka ártatlan emberek életébe kerüljön. Eljött az idő, hogy véget vessünk neki. Mi öten.  

- Mik voltak a bátyám utolsó szavai? – kérdezte Damien ahogy letelepedett mellém a földre. Zihált, egész testét izzadság borította, ami lecsorgott az arcán, a nyakán, a karján, benedvesítette haját és ruháját. Keményebben edzett, mint bármikor. Már csak ketten voltunk a faház edzőtermében, a többiek úgy gondolták, a Testőrnek és a Kiválasztottnak szükségük van egy kis közös gyakorlásra. Egész eddig nem szóltunk egymáshoz. A kérdése olyan volt, mintha vaskarmokat mélyesztettek volna a még friss sebekbe a szívemen.
- Biztos, hogy tudni akarod? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam erről hazudni neki, ugyanakkor nem is akartam elmondani. Reménykedtem, hogy nemleges választ kapok.
- Tudnom kell – suttogta olyan halkan, hogy nem is voltam biztos benne, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. 
- Azt mondta, hogy szeret, és tudja, hogy én is szeretem őt – feleltem halkan. Hangosan fújta ki a levegőt.
- Mondott még valamit? – kérdezte, szemem sarkából láttam, hogy engem néz.
- Azt mondta – kezdtem óvatosan –, hogy azt is tudja, hogy mi ketten is szeretjük egymást – néztem rá. A szeme enyhe elkerekedésén kívül semmi más reakciót nem láttam rajta, így folytattam. – Azt mondta, azt akarja, hogy legyünk boldogok. 
- Azt akarja, hogy legyünk boldogok együtt? – Úgy kérdezte, mintha nem hinné el.
- Szó szerint azt mondta, hogy legyünk boldogok – feleltem tétován. – Nem mondta konkrétan, hogy együtt, viszont…
- Viszont a hangja alapján ezt gondolta – fejezte be helyettem.
- Igen – bólintottam, majd felálltam, indulni készültem. Nem akartam erről többet beszélni. Kettőt léptem, mire elkapta a karom. Nem túl erősen, csupán annyira, hogy megálljak. 
- Elena, én… - kezdte meggyötörten, ám itt elakadt, lesütötte szemeit.
- Én nem tudnám megtenni, Damien – szóltam halkan, ugyanakkor magabiztosan, mire ismét a szemembe nézett. Bánat és megértés tükröződött benne, majd egy apró bólintás kíséretében elengedte a kezem. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem néztem vissza, ahogy kisétáltam a helyiségből. 
Valószínűleg már soha nem tudom meg, hogy mit akart mondani. Abból ítélve, ahogy elengedett, feltételezem, hogy ő is ugyanúgy gondolta, mint én. Nem tehetjük meg. Nem is akarnám megtenni. Képtelen lennék rá. És Damien is. Nate emlékét nem mocskolná be egyikünk sem. Különösen, hogy nem érzem azt a kötődést, amit vele éreztem. Nem vagyok szerelmes Damienbe. Régen talán az voltam, vagy csak azt hittem, de bármi is volt akkor, már rég elmúlt. És tudom, hogy nem fog újra fellángolni. Vagy ha mégis, már nem számít. Már semmi sem számít.
Másnap természetesen nem maradhatott el a kihallgatás sem. Bár igyekeztem felkészíteni magam lelkileg, mégis úgy éreztem, hogy ha még egyszer fel kell idéznem a történteket, idegösszeroppanást kapok. Már tanórákra sem tudtam odafigyelni, holott ebben az időszakban különösen fontos lenne. Igyekeztem nem foglalkozni senkivel és semmivel, egyedül Miával beszélgettem. Reachel persze nem jött be, ami a történtek után nem lepett meg. Legalább ennyivel megkönnyítette a helyzetemet. Amikor kicsengettek az utolsó óráról is, Damiennel és Maxszel együtt indultam el a rendőrség felé. A többieket már korábban kihallgatták, mi voltunk az utolsók. Természetesen előre megbeszéltük, mennyit mondunk el, azonban ez az egész ügy túlontúl zavaros, ennyi információból szinte lehetetlen összerakni a képet. Viszont más lehetőségünk nincs.
Először a fiúkat hallgatta ki, kezdve Damiennel, majd Max következett. Nem lepett meg, hogy az idősebbik testvér amint végzett, el is indult a kijárat felé. Valami végleg eltört kettőnk között. 
- Hé, ne foglalkozz vele. Ő így gyászol – szorította meg Max térdem, és egy szomorkás biztató mosolyt küldött felém. Bágyadtan mosolyogtam vissza, majd belépett a kihallgatóba.
Egyedül várakoztam a gondolataimba merülve, igyekeztem megacélozni magam a szembesítés előtt. Bár Damien arca éppolyan semmitmondó volt mikor kijött, mint amikor bement, Max, a mindig vidám Max, megtört kisgyermekként lépett ki onnan.
- Ez egy boszorkány – suttogta nekem, szemei dühtől és szomorúságtól csillogtak. – Maga az ördög.
- Tudom – mosolyogtam rá. Igen, ezt eddig is tudtam. Linda egy valóra vált rémálom. És most én voltam soron, hogy szembenézzek vele.
Semmi sem változott, amióta utoljára itt jártam, kivéve a vörös hajú nőt. A haja hosszabb lett, a tövénél már kezdett lenőni a festék. Sápadt arca fáradtságot tükrözött, szeme alatt táskák éktelenkedtek, ám tartása és tekintete elszántságot tükrözött. Egy apró intéssel jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben.
- Elena Tisdale – „köszöntött” nem túl lelkesen. – Hát ismét itt találkozunk.
- Scott nyomozó – biccentettem. 
- Nyilván tisztában vagy vele, miért vagy itt. – Komor biccentés volt a válasz. – Szemtanúja voltál Nathaniel Donovan meggyilkolásának. Kérlek, meséld el, mi történt.
- Az erdőben sétáltunk a fiúkkal, amikor hirtelen lövéseket hallottunk. Menekülni kezdtünk, ám Nate-et eltalálták. Újabb lövéseket hallottunk nem sokkal később, ám azok szerencsére nem értek célt. Mire biztonságba értünk, és észrevettük Nate sérülésit, már nagyon sok vért veszített. Azonnal hívtuk a mentőket, próbáltuk elállítani a vérzést, de nem sikerült megmenteni. – Ahogy meséltem, a hangom meg–megcsuklott, a szemem megtelt könnyel. 
- És van elképzelésed arról, hogy ki tehette? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Fogalmam sincs. Őt mindenki szerette. Viszont több lövés is eldördült, mintha nem ő vagy nem csak ő lett volna a célpont. 
- Tudod, Elena, nekem van erről egy elméletem. Akarod hallani? – kérdezte, az arca kiismerhetetlen volt, így félve ugyan, de bólintottam. – Szerintem te vagy a Kiválasztott, az öt Donovan fiú pedig a bizonyos Őrző örök. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy Nate vagy Damien a Testőr, bár én jelen állás szerint inkább Nate–re gyanakszom. A helyszínelők megállapították a vérnyomok alapján, hogy a Sullivan birtokon keresztül jutottatok a Donovan birtokra, vagyis nem egyszerű séta volt. Gyanítom, hogy a Sötét Erdőből jöttetek. Szóval vagy az a bizonyos legendabeli Mester vagy pedig a Sullivanek támadtak rátok. – Elakadt a lélegzetem, nem tudtam, mit is mondhatnék.
- A legenda nem létezik – böktem ki nagy nehezen, mire elmosolyodott.
- Lehet, hogy Lana Moore halott, viszont a közös ügyünk nem. – Ez volt a végszava. Egy intéssel jelezte, hogy távozhatok. Nem kellett kétszer mondania.

Idegesen mászkáltam fel–alá a faházban, miközben a többiekkel megbeszéltük a rendőrőrsön történteket. Úgy tűnt, mindenkinek mondott egy–két utalást, viszont a teljes elméletét csak nekem árulta el. Mindenki nagyon zaklatott volt, a levegőben késsel lehetett vágni a feszültséget. Egyedül Tom nem volt jelen – még mindig Charles-szal dolgozik a lopott szöveg megfejtésén. Valószínűleg holnap már megtudhatjuk, mi áll benne.
- Valószínűleg mélyebben beleássa magát a dolgokba – gondolkozott Michael hangosan. – Előbb-utóbb eljut a negyedik kastélyig. Feltéve, hogy eddig nem találta meg.
- Michaelnek igaza van – szólalt meg Max, aki összeráncolt homlokkal meredt maga elé, mintha erősen gondolkozna valamin. – Viszont az az érzésem, hogy játszik velünk. Sok mindenre rájött, de még nem sikerült mindent összeraknia. Ráadásul, fogalmunk sincs, mennyire jött rá Lana mielőtt meghalt. Az összes anyag a rendőrség birtokába került, és nem engedik megnézni, mivel a gyilkosság ügyében bizonyítéknak számít. És mivel a rendőrségről van szó, felmerül Richard Sullivan szerepe. Azok alapján, amit tudunk, a Sullivan család valóban nem a mi pártunkon áll, elvégre a Mesternek dolgoznak. – Ha ez lehetséges, a homlokráncai csak még jobban elmélyültek. – Ez az egész túlságosan zavaros. Annyi az elmélet mindenről, annyi az idióta legenda és átok, hogy már belefájdul a fejem!
- Igazad van – gondolkoztam el, és percek óta először megtorpantam. – A több oldali információkból összerakott kép csak részben fedi a valóságot. Mindenki azt mondja el, amiről azt hiszi, hogy igaz vagy amiről azt akarja, hogy mi igaznak higgyük. 
- Ebben van valami – helyeselt Damien. – Mi is apánktól ismerjük a történeteket, ez a mi családunk verziója. Nem véletlen az ősi rivalizálás köztünk és a Sullivanek között. Mindenki a saját elméletében hisz, és azt akarja bizonyítani. Ahogy mindenki más is, akinek köze van mindehhez. Kizárt, hogy minden, amit hallottunk igaz legyen. Ez egyszerűen képtelenség. 
- De mégis honnan tudjuk, hogy mi igaz, és mi nem? – kérdezte Michael. – Ezek szerint semmiféle információról nem tudunk semmit, bármi is legyen a birtokunkban. 
- Jelenleg semmi más információ nem számít, mint az, amit holnap megtudunk a jegyzetekből. Tudjuk, hol a kastély, hol a Mester, és hamarosan azt is tudni fogjuk, hol van a tőr – néztem végig rajtuk. – Most csak az számít, hogy elvegyük a fegyvert, megoldjuk a rejtélyt és bosszút álljunk Nate-ért. Csak ez, és semmi más.
- Elenának igaza van – állt fel Max, és mellém lépett. – Tegyünk pontot ennek a végére. – Bólintással feleltek. Legalább valamiben mindannyian egyet értettünk.
A nap hátralévő része szinte elrepült. A dobócsillagok, a kisebb – nagyobb tőrök, kardok órákig tartó forgatása, a folyamatos íjászat és lövő gyakorlatoktól már vízhólyagos volt a kezem, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok kemény edzései megkeményítették korábban puha bőrömet. Az állóképességem annyit javult, hogy valószínűleg kétszer kéne lefutnom a maratont azért, hogy rendesen elfáradjak. Mindenkit a bosszúvágy fűtött. Rég volt már, hogy mindenki ennyiszer célba talált volna az összes fegyverrel. A párharcok kiegyenlített, kemény küzdelmek voltak, mindenki a végsőkig kitartott. Az ellenségeskedésünk ellenére Damiennel is egyre nagyobb szinkronban dolgoztunk, már szavak nélkül is megértettük egymást, csupán egy pillantásból tudtunk, mire gondol a másik. A Max és Michael alkotta csapatnak esélye sem volt ellenünk. És még a képességeinket sem kellett használnunk.
Másnap egész délelőtt izgatottan vártam a délutánt, ugyanis – ha minden a tervek szerint halad – Tom és Mr. Donovan sikeresen megfejtették a jegyzeteket, és végre lesz támpontunk, ami a tőrt illeti. Feltéve, hogy a Mester addigra nem helyezte át máshová a fegyvert, mivel nagy valószínűséggel észrevette, hogy eltűntek a jegyzetek. Viszont sejtéseim szerint azok nem az ő keze nyomát hordozzák. Ahhoz túlságosan nyújtottak voltak a betűk, túlontúl ívesek. Sokkal inkább a régi idők írására emlékeztetett, mintsem egy pszichopata férfi kézírására. Szerintem – és ez csupán puszta feltételezés – ő maga is a jegyzetek megfejtésén munkálkodott. Talán ezért nem küldött senkit, hogy visszalopja; reméli, hogy mi megfejtjük, és elvezetjük a tőrhöz. Matematikailag sokkal nagyobb esélyekkel indul egy esetlegesen kialakuló küzdelemben, így nyilván nincs kétsége afelől, hogy amint megvan a fegyver, könnyűszerrel elbánhat velünk. Ez a gondolat beágyazta magát a tudatomba, mindig ott motoszkált a gondolataim közt, bármennyire is igyekeztem elnyomni. Ha csak belegondoltam a fekete maszkos férfiakból és vérebekből álló haderőbe, beleborzongtam, jeges rémület lett úrrá rajtam. Bár erősek vagyunk, a túlerő az túlerő. És hiába van rengeteg fegyverünk, hiába értünk kitűnően a kardforgatáshoz. Egy jól irányzott lövés, és vége mindennek. Ezt Nate kárán tapasztaltuk meg. Ha küzdelemre kerül a sor, nem fognak tisztán játszani. Nem olyanok, hogy tisztességes küzdelem árán szerezzék meg, amit akarnak. Korántsem. Elvégre apámat is azért ölték meg, hogy minél gyengébben és tudatlanabbul nézzek velük szembe. Csupán azon csodálkozom, hogy Dannyt és anyát nem támadták meg. A gondolatra a szívem kihagyott egy ütemet. Kettőt. Ebbe még belegondolnom sem szabad. Dannyt egyszer már majdnem megölték – szerencsére sikertelenül. Azóta egyikükkel sem próbálkoztak, és ez biztosan nem véletlen. Mintha egy láthatatlan erő védelmezné őket. Talán Katherine az. Ebbe a gondolatba kapaszkodva igyekeztem elűzni a gerincemen felkúszó rossz érzést ezzel kapcsolatban. Nem akarok tovább rettegésben élni. Nem akarom további veszélynek kitenni a szeretteimet. Így is túl sok mindenkit veszítettem már el, további áldozatokat nem bírnék elviselni. Így is felemészt a bűntudat a barátaim haláláért. Nora és Kirk… még Cindy és Sandra is. Apa és Nate. Még az idegesítő Lana is miattam halt meg, és bár sosem kedveltem, mégis mardos a bűntudat.
Hamarosan vége. Hamarosan vége. Ezt a mondatot hajtogatom magamnak, mint egy mantrát. Nemsokára vége ennek a rémálomnak, és visszakapom az életem. Feltéve, hogy túlélem.
Mint egy végszóra, a telefonom rezgéssel összekötött hangjelzése szakított ki sanyarú gondolataimból. Üzenetem érkezett. Ahogy elolvastam, a szívem hevesebben kezdett dobogni.
Üzenet feladója: Tom
Siess a faházba! Megvan, amit kerestünk.
Hamarosan vége.