Heyhey, my darlings! <3
Megérkezett a 8. fejezet. Pont úgy jött ki, hogy Mia születésnapja is benne van, az enyém pedig tegnap volt...:D Nem tudtam előre, hogy így lesz, mindenesetre ujjongtam egy sort :DD
Viszont... lenne hozzátok egy kérdésem.
Szerintetek jó ez a fejezethosszúság vagy legyenek a részek rövidebbek? Ez azt jelentené, hogy körülbelül a mostani fele, így egy részt két részletben raknék fel. Szavazzatok, hogy szerintetek melyik legyen! :D A szavazás végéig megfelezem a részeket, hogy össze tudjátok hasonlítani őket.
Köszönöm! Puszi :* <3
- És hogy lehet az, hogy nem tudja, mire való?-
kérdeztem.
- Amióta ez a ház épült, azóta ezt a kulcscsomót
használják itt. Még Mr. Danken is ezeket a kulcsokat használta. Ő volt az, aki
lecserélte a zárakat, miután David Donovan meghalt. Az összes kulcs le volt
rajzolva egy lapra, és ott volt, hogy mit nyitnak. Az összeset kipróbáltam, és
mind működött. Erről a kulcsról viszont
nem volt semmi. Ezt is minden zárba belepróbáltam, de egyikbe sem illik.
Tessék. –mondta, majd levette a kulcstartótól. –Arra az esetre, ha mégis te
lennél a Kiválasztott. –mondta, majd felém nyújtotta a kulcsot.
- Köszönöm. –feleltem. De mit mondjak? Katherine szerint
senkinek sem szabad elmondanom a titkot. –De én sem tudom, hogy mire való. De
egyszer talán rájövök. –mondtam végül, miközben elvettem a kulcsot.
- Tessék. A fiók gond megoldva. –mutatott a kihúzott
fiókra.
- Köszönöm. Melyik kulcs nyitja?
- Rendben. Köszönöm. – mondtam megint, majd Mr. O’Dannel
kiment a szobámból.
Ez
egész könnyen ment! Azt hittem, nehezebb lesz megszerezni a kulcsot. Arra
tényleg nem számítottam, hogy csak úgy odaadja. Szerencsém volt. Már csak az a
kérdés, hogy tényleg ez a kulcs nyitja-e a szekrényt.
Hirtelen
eszembe jutott, hogy a kulcs nyelén volt valami írás. Á. Meg is van:
- „A fény kulcsa”. Most már biztos, hogy ez lesz az!-
ujjongtam.
Azonnal
a könyvtárba akartam menni. Azonban ahogy elhaladtam az ablakom előtt, láttam,
hogy valakik beszélgetnek a kertben. Odamentem, hogy jobban szemügyre vegyem az
illetőket. Az egyikük háttal állt nekem, viszont rövid ősz hajáról, és a
ruhájáról azonnal felismertem Mr. O’Dannelt. A másikuk velem szemben állt,
viszont az idős kertész takarta.
- Ki lehet az?- gondolkoztam hangosan. Ekkor Mr. O’Dannel
odament a padhoz valamiért. – De hisz ez… Damien!- ismertem fel a másikat. –De
mit keres itt? Istenem! Most még jobban néz ki, mint amikor utoljára
találkoztunk… – Az ablakon keresztül néztem, amikor hirtelen felnézett, de
ekkor visszaért Mr. O’Dannel, ezért visszafordította rá a tekintetét.
Amikor
felnézett gyorsan odébb léptem az ablaktól. Nem akarom, hogy megtudja, hogy itt
lakom. Akkor arra is rájönne, hogy Katherine leszármazottja vagyok. És nem
tudom, hogy akkor mi történne. Főleg, ha az ő családja követte el a bűntényt.
De erre egyelőre nem akarok gondolni. Csak abban reménykedem, hogy nem látott
meg…
Mielőtt
elindultam volna a könyvtárba, a jobb szememmel még óvatosan kinéztem az
ablakon. Láttam, hogy Damien mond valamit Mr. O’Dannelnek, majd a férfi elmegy.
Damien felnézett az ablakomra, de gondolom nem látott semmit, mert megfordult,
aztán ő is távozott.
Felnézett.
Akkor ezek szerint megláthatott, amikor először kinéztem? De talán nem ismert
fel. Igen. Lehet, hogy nem tudja, hogy engem látott.
Átmenetem
a könyvtárba, egyenesen le a titkos szobába. Ott elővettem a kulcsot.
- Kérlek, működj!- könyörögtem.
A
kulcs tökéletesen illett a zárba. Elfordítottam, majd hosszas kattogás után
magától kinyílódott a fiók. Mikor belenéztem, nem volt más benne, mint egy
hosszú csőszerű szerkezet. Viszont nem világított.
- Talán valahol be kell kapcsolni. –gondoltam magamban.
Alaposan
átvizsgáltam, többször is, de semmilyen kapcsolót, gombot, zárat nem láttam
rajta. Talán lemerült vagy mi van?!
Felegyenesedtem
a székemben- eddig a térdemre támasztottam a könyökömet, úgy vizsgáltam a
tárgyat -, majd a nyitott könyv fölött tanulmányoztam tovább. Ekkor hirtelen
vörösen kezdett izzani. Nem hitem a szememnek!
- Mi a…- csodálkoztam. –Mi történik? A fény!- mondtam,
majd észrevettem, hogy a könyv lapjain egyenként kezdenek megjelenni a feketén
izzó betűk. –Végre!!!!!!
Végre!
Végre! Végre! Végreeeeee! Sikerült felfedni a kódot! Minden itt van!
Itt
van a kód a titkosíráshoz a naplóban! Tényleg eléggé érdekes alakzatok. Hogy
találta ki ezeket? Magamtól biztosan nem jönnék rá, hogy melyik mit jelent. És
szerintem más sem. De ha senki sem ismeri a kódot, akkor miért vitték el a
naplót? Hiszen ők sem tudják megfejteni. Meg kell találnom! Már nem járok olyan
messze a megoldástól. Csak az a kérdés, hogy hol keressem. Hiszen, ha ellopták,
akkor bárki elvihette. Bár Mr. O’Dannel szerint vagy a Donovan vagy a Sullivan
család egyik tagja vitte el. Talán Katherine utat mutat. Csak könyörgök, ne
megint ilyen sejtelmesen! De erre majd csak éjjel derül fény. Addig is próbálok
nem állandóan erre gondolni.
Mikor
elvettem a lámpát a könyvtől, a betűk lassan elhomályosodtak, végül teljesen
eltűntek. A lámpa fénye is kezdett kialudni. Már majdnem teljesen kialudt,
amikor már csak egyetlen helyen világított. A fénypontok betűkké alakultak a
csőszerű lámpán. Ez a mondat világított rajta: „A fény csak a Kiválasztottnak
izzik fel.”
Ezek
szerint a lámpa csak nekem világít? Ha bárki más megfogja, akkor nem történik
semmi? Ez érdekes… De nem fogok kockáztatni. Visszazártam a lámpát a fiókba,
majd elindultam felfelé. Mielőtt azonban kinyitottam a titkos ajtót, hangokat
hallottam. Odanyomtam a fülem az ajtóhoz, viszont mintha nem a könyvtárból
jönnének a hangok. De akkor honnan? Biztos, hogy nem Katherine volt.
Férfihangok voltak. De vajon kik beszélgetnek?
Amikor
már száz százalékosan biztos voltam abban, hogy a hangok nem a könyvtárban vannak,
keresni kezdtem a zaj forrását. Mintha jobbról jött volna, ezért elindultam
arra. A fülemet a falhoz tapasztottam, és éreztem, hogy közel járok, bár a
beszélgetést nem értettem tisztán. Megkopogtattam a falat, és csak reméltem,
hogy nem hallják meg… Végre találtam valamit! Ahogy egy ponton megkopogtattam,
más volt a hangja.
- Ez az!- mondtam. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan
nyitom ki, bármi is van itt.
Először
egy gombot kerestem, de mivel azt nem találtam, már nem igazán tudtam, hogy mit
keressek. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Az a pont a könyvespolc mellet
volt. Talán, ha kihúzom az egyik könyvet, akkor kinyílik az ajtó, mint a
filmekben. Egyesével kihúztam az összes könyvet, míg végül a negyedik polcon
megtaláltam a megfelelőt. A könyv címe: A titkok kapuja. Hm, találó. Amint
kihúztam, abban a pillanatban kinyílt egy újabb titkos ajtó. Csak azt reméltem,
hogy nem találom ott azokat, akikhez a hangok tartoznak. Hiszen, akkor
lebuknék. De ebbe eddig bele sem gondoltam. De már késő volt.
Amikor
kinyílódott az ajtó, nem állt ott senki. Egy kisebb helyiségbe léptem. Nem volt
ott semmi. De tényleg semmi. Egyetlen bútor, kép, festmény, szekrény sem.
Mondjuk, olyan kicsi volt, hogy be se fért volna. Amikor jobban körülnéztem,
akkor vettem észre egy aprócska lyukat a falon. Mikor közelebb léptem hozzá,
már tisztán értettem a két ember közti beszélgetést. Amikor kinéztem a parányi
résen, azonnal felismertem őket. Mind a ketten oldalt álltak nekem.
- Biztos vagy benne?- kérdezte Nate.
- Igen. Bár csak egy pillanatra láttam. –felelte Damien.
- Nem keverted össze valakivel?
Vajon
rólam beszélnek? Arról, hogy Damien meglátott? Remélem, hogy nem. Nagyon nem
akartam, hogy tudják, hogy hol élek. Amíg ezen kattogott az agyam, észre sem
vettem, hogy elhallgattak. Amikor újra kinézem a résen, már nem volt a közelben
senki.
De
vajon mire jó ez a szoba és ez a rés? Rálátni innen az erdőre, de azt a
könyvtárból is lehet. Nem értem, hogy mért építették ez ide. És miért van ez
még jobban elrejtve, mit a titkos dolgozószoba? Kell itt lennie valaminek, ami
annyira fontos, hogy muszáj volt ennyire elrejteni az emberek elől. De mindegy.
Inkább visszamentem a könyvtárba, onnan pedig egyenesen a szobámba.
Egy
óra múlva Mia átjött. Elmeséltem neki, hogy lehet, hogy Damien meglátott az
ablakban állva.
- De nem tudhatod, hogy tényleg látott-e. –próbált
nyugtatni. –És ha látott is, akkor sem biztos, hogy felismert.
- Talán igazad van. De szerinted mit keresett itt? És
miről beszélhettek Mr. O’Danellel?- kérdeztem, remélve, hogy Mia tudja a
választ.
- Tudod… Damien a nagybátyjának segít a munkában.
Mostanában elég sokat betegeskedik, ezért néha be szokott ugrani helyette.
Valami kertészettel kapcsolatos cég. Nem tudom pontosan. –felelte.
- Kertészet? Akkor az az érzésem, hogy gyakran meg fog
itt Damien fordulni. –sóhajtottam.
- Miből gondolod?- vonta fel a bal szemöldökét.
- Mr. O’Dannel meg van őrülve a kertért! A nap minden
percét ott tölti. Rendezgeti, gondozza, vagy csak sétálgat és ücsörög.
- Akkor biztos, hogy törzsvásárló a fiúk nagybátyjának
cégénél.
- Elég valószínű. Túl sokat foglalkozik a kerttel.
Tényleg szép, és ahogy elnézem, sok munkája van vele. Viszont amikor nincs
semmi dolga, akkor is ott van… - magyaráztam.
- Akkor tényleg gyakran láthatod Damient. –mondta, én
pedig hátradőltem az ágyamon, és az arcomat a tenyerembe temettem.
Bár
próbáltam magam dühösnek mutatni, igazából mosolyogtam. Persze, még mindig nem
akarom, hogy megtudja, hogy a Danken kastélyban élek, viszont annak örülök,
hogy minél többet láthatom. Tényleg nem tudom, hogy miért van ez, de ahányszor
csak meglátom, a gyomromban ezernyi pillangó kel életre, és a szíven gyorsabban
ver.
- Dannyről van hír?- váltott témát hirtelen. Tudja, hogy
mennyire fontos nekem a bátyám, és már ő is nagyon kíváncsi rá.
- Semmi. –feleltem csalódottan. –Még mindig rendszeresen
telefonál, de nem olyan, mintha itt lenne. Már tényleg nagyon hiányzik.
- Tudom. –mondta Mia együtt érzően, miközben megszorította
a kezemet.
Mia
este nyolcig nálunk volt. Nagyon sokat nevettünk, beszélgettünk és sokat mesélt
az osztályról is. Hallás alapján nagyon jó osztályközösségnek tűnik. A kérdés
az, hogy mennyi időbe telik majd, amíg befogadnak. Hát… Már csak egy hét és
kiderül.
Az
éjszaka közepe van, és én a szobámban mászkálok össze-vissza. Hogy mi történt?
- Elena!- szólított egy női hang. –Elena!
- Katherine?- kérdeztem bizonytalanul. A hangja… más volt,
mint azelőtt.
- Segíts!- kérlelt, majd megjelent. Eddig mindig elegáns
ruhában jelent meg, gondosan elkészített frizurával. Most viszont… vizes –vagy
inkább verítékes- haja a vállára omlott és a bőréhez tapadt, ruhái pedig
cafatokban lógtak rajta.
- Katherine! Te jó ég! Mi történt?- kérdeztem
kétségbeesetten. Nagyon megrémisztett a halálra rémült arckifejezése és hangja.
- Segíts! Kérlek!- könyörgött sírva. Hirtelen a titkos
szobában találtam magam, méghozzá az üres helyiségben, amit ma fedeztem fel.
Ahogy megfordultam Katherine állt előttem rémülten. A szoba viszont máshogy
festett. Katherine mögött egy hosszú, üres folyosó tátongott.
- Jönnek!- mondta rémülten, majd futni kezdett.
- De kik jönnek?- kérdeztem kétségbeesetten, majd én is
futni kezdtem. Mi a fene folyik itt?
- Csak kövess! –suttogta. Hátrapillantottam, hátha
meglátom, hogy mi elől menekülünk. Ekkor fáklyák fényét pillantottam meg,
viszont az üldözőinket nem láttam. –Ne nézz hátra!
- Mi folyik itt Katherine?- kérdeztem rémülten.
Hirtelen
a folyosónak vége lett. Nem vezetett út semerre. Ekkor Katherine a jobb alsó
sarokban benyomta a falat, mire az kinyílt előttünk, majd közvetlenül mögöttem
bezáródott. Onnan egy hosszú lépcsősoron vezetett fel utunk, majd ugyanazzal a
módszerrel, mint korábban, ezt a falat is megnyitotta előttünk. A futástól
levegőért kapkodva álltunk meg.
- Itt biztonságban vagyunk. –mondta szaggatottan.
- Mi volt ez az egész?- kérdeztem két mély levegővétel
között. –Kik üldöztek minket?
- A napló!- mondta. –Találd meg a naplót! Ott minden
kérdésedre választ kapsz.
- Rendben, de hol keressem?- kérdeztem idegesen. –Hiszen
ellopták!
- Nem lopták el. Apám rejtette el itt. –mondta.
- Itt?- kérdeztem, majd körbenéztem, hogy egyáltalán hol
is vagyunk. –De hát ez… - kezdtem, mikor felismertem a helyet, majd Katherinre
pillantottam.
- Találd meg!- könyörgött elhaló hangon, azután eltűnt.
Hideg
verítékben fürödve ébredtem az összegyűrt lepedőn a takaróba gabalyodva.
Azonnal kikeltem az ágyból, elővettem egy üres lapot, és rajzolni kezdtem, amíg
el nem felejtem a részleteket. Ekkor hajnali három óra volt. Rajzolás közben
végig az álmon járt az eszem. Kik üldöztek minket? És miért? Hogy nyílik az a
titkos folyosó abból a pici kis helyiségből? És miért oda rejtette el Clark
Danken a naplót? De hát Mr. O’Dannel azt mondta, hogy a napló a könyvárban van.
Vagyis húsz éve még ott volt… De akkor az mégsem az igazi napló volt? Annyi
kérdés kavargott a fejemben, hogy egyszerűen hiába próbáltam, nem tudtam
visszaaludni. Órákig mászkáltam fel-alá a szobámban, miközben a történteken
gondolkoztam, de csak még jobban összezavarodtam. Ha ez egyáltalán lehetséges…
Reggel hat órakor, aztán sikerült ismét álomba merülnöm, de nem tartott sokáig.
Két óra múlva anya kopogott a szobámba, úgyhogy bármennyire is egy zombinak
éreztem magam, muszáj volt felkelnem.
Reggeli
után visszasiettem a szobámba, és azonnal visszazuhantam a hívogató ágyba.
Ismét anya kopogására ébredtem, csak ezúttal már dél volt.
A
délután nagy részét ismét lent töltöttem a titkos szobában. A kis helyiségben
megpróbáltam kitalálni, hogy hogyan nyithatom meg a folyosót. Ekkor hirtelen
eszembe jutott, hogy éjszaka Katherine a jobb alsó sarokban benyomta a falat.
Már épp megpróbáltam volna, amikor a résen keresztül egy ismerős hangot hallottam.
Kinéztem az aprócska lyukon, és megpillantottam Miát, amint a ház felé
igyekszik. Nem maradhattam tovább. Becsuktam magam mögött az összes titkos
ajtót, majd barátnőm elé siettem.
Mia
ma viszonylag korán hazament, miután kibeszélgettük magunkat, mivel a rokonai
mentek hozzájuk, hogy felköszöntsék. Bár csak holnap lesz a szülinapja, már ma
elkezdődik az ünneplés. Megemlítette, hogy holnap délután a szülei meglepetést
szerveznek neki, ezért megígértem, hogy még délelőtt átmegyek, hogy én is
felköszöntsem. Miután elment, gyorsan elvégeztem az utolsó simításokat a
rajzomon, majd becsomagoltam.
Este
lefekvés előtt már előre rettegtem attól, hogy megint ugyanazt álmodom, mint
tegnap. Viszont minden félelmem hiábavaló volt, ugyanis teljesen nyugodt éjszakám
volt.
Reggel
korán keltem, hogy még időben át tudjak menni Miához, hogy felköszöntsem. Egy
gyors reggeli után már futottam is. Mikor odaértem, becsengettem, de senki nem
nyitott ajtót. Még egyszer megpróbáltam, de megint semmi. A harmadik
csengetésre végre Mia apukája nyitott ajtót.
- Jó reggelt, Mr. Jones!- köszöntöttem. –Miát keresem.
- Jó reggelt, Elena!- köszönt mosolyogva, majd
kinyitotta a kaput. –Elnézést, hogy megvárakoztattunk. Mia az emeleten van.
- Köszönöm. –mondtam, majd miután köszöntem Mrs.
Jonesnak, elindultam fel a lépcsőn.
- Jó reggelt szülinapos!- mondtam, amikor beléptem
barátnőm szobájába.
- Szia!- mondta, miközben a nyakamba ugrott.
- Boldog szülinapot!- mondtam, miután elengedett.
- Köszönöm!- mondta, miközben kibontotta az ajándékot. –Te
jó ég! Ez nagyon jó lett! Köszönöm!!!
- Szívesen. Örülök, hogy tetszik. –mondtam mosolyogva.
Az alkotáson azt a képet örökítettem meg, melyiken mind a ketten idióta fejet
vágva meredünk a kamerába.
- Mia, szívem! Lassan indulunk. –nyitott be Anna a
szobába.
- Jól van. Mindjárt megyek. –mondta Mia, majd Anna
kiment a szobából.
- És, tudod már, hogy hova mentek?
- Nem. Még mindig nem mondják el. De már nagyon kíváncsi
vagyok. –mondta izgatottan.
- Gondolom. Akkor hagylak is készülődni. –mondtam, majd
megöleltem.
- Oké. Majd még beszélünk. És még egyszer köszi az
ajándékot. Nagyon tetszik. –mondta, majd elindultunk a bejárat felé.
- Szívesen. –mondtam, majd kinyitottam a bejárati ajtót.
–Még egyszer boldog szülinapot. Majd hívj, ha tudsz.
- Köszi. Oké, majd hívlak. Szia!
- Szia!- intettem, majd elindultam haza.
Most,
hogy szabad a délutánom, és még volt pár órám ebédig is, lementem a titkos
szobába, hogy feltárjam a folyosót. Mikor bementem az üres szobába, odamentem a
jobboldali falhoz. Lehajoltam, majd a jobb alsó sarokban benyomtam a falat.
Ekkor elém tárult a folyosó, amin keresztül tegnap éjjel menekültünk. Elindultam
a végtelennek tűnő sötétségbe.