2013. október 30.

9/2. fejezet

Heyhey, drága olvasóim!
Először is szeretném megköszöni a több, mint 400 oldalmegjelenítést, a kommenteket és a 3 rendszeres olvasót! Tényleg nagyon hálás vagyok!<3
Megérkezett a 9. fejezet 2. fele, remélem elnyeri a tetszésetek!
Még mindig lehet szavazni a fejezethosszúságra! És természetesen továbbra is várom a véleményeket, feliratkozókat! :D
Puszil, ölel :* <3 : Vivienn J.

"Bár nem mintha nem tudnám, hogy miért nem öribarik, azért kíváncsi voltam, az ő verziójára. Vajon elmondaná az igazat? Hirtelen megtorpantam."

     - Mi az?- kérdezte, hátrafordulva, majd megállt, és visszasétált hozzám. –Miért álltál meg?
     - Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. –kezdtem, majd amikor láttam, hogy nem érti, folytattam. –Miért utáljátok egymást annyira a Sullivanekkel?
      - Ez hosszú történet. – mondta, mikor mellém ért. Aha. Szóval megpróbálja elhessegetni a témát.
     - Hát… Időm az van. –mondtam. Akkor is kiszedem belőle!
     - Nos… Nem tudom, hogy mennyit hallottál erről az egészről. –kezdte. –A családjaink még közösen alapították Dollivant, aztán, amikor az utolsó egyenes ági leszármazott utód nélkül halt meg, a két család egymás ellen fordult, hogy megszerezzék a hatalmat, ami egy kívülálló családhoz, a Danken családhoz került. A Dankeneket viszont nem támadták meg, mert jó viszonyt ápoltak mindkét családdal. Mr. Dankennek volt egy lánya, Katherine, akibe Harold Donovan és Edward Sullivan is beleszeretett. Viszont Katherine máshoz akart hozzámenni, és az esküvő előtti napon meghalt ebben az erdőben. A mi családunk szerint a Sullivanek tették, a Sullivanek szerint pedig a Donovanok. Azóta is tart a viszály a két család között. –fejezte be a történetet. Semmi új, csak amit már tudtam…
      - Én nem igazán értem, hogy miért nem teszitek túl magatokat ezen. Hiszen nem veletek történt. Szerintem ennek nincs túl sok értelme… - mondtam, miközben sétálva folytattuk utunkat.
      - Ez a család becsületéről szól. A Sullivanek az óta próbálják ránk bizonyítani a gyilkosságot, mi pedig rájuk. 
      - És miért vagytok annyira biztosak abban, hogy ők tették?- tettem fel a kérdést, ami már foglalkoztat egy ideje. Honnan tudják, hogy a másik család tette? Ennek semmi értelme!
      - Mert van nálunk valami, ami bizonyítja, hogy nem mi voltunk. –mondta sejtelmesen. Egy bizonyíték? – És ezt nekünk őriznünk kell, mert már nem egyszer próbálták meg ellopni.
      - És mi az? –kérdetem, remélve, ha már ennyit elmondott, beavat a részletekbe is. Még az is lehet, hogy a naplót őrzik! Hiszen, Katherine azt mondta, hogy Clark Danken ott rejtette el.
      - Az had maradjon a mi titkunk. –mondta. Ennyit erről… Akkor nekem kell kiderítenem!
      - Hát jó. –sóhajtottam lemondóan, majd újra futni kezdtem, ő pedig futott mellettem.
Pár perc múlva kiértünk az erdőből.
- Innen már egyedül is boldogulok. Köszi. –álltam meg vele szemben.
- Biztos? Szívesen hazakísérlek. –ajánlotta fel.
- Igen. Azért köszönöm. Szia. –intettem, majd megfordultam, és elindultam. Egy idő után hirtelen megjelent mellettem.
- Hát te?- kérdeztem meglepetten.
- Errefelé van dolgom, és gondoltam mehetnénk együtt egy darabig. –mondta.
- Felőlem. –mondtam. Kicsit ideges lettem… - És hova mész?
- A Danken kastélyban van egy kis elintéznivalóm. –felelte, miközben engem nézett. Jaj ne! Pont oda kell mennie?! Nyugi Elena! Nyugi! Majd elmész másfele. Továbbmész, és megvárod, amíg bemegy, és akkor besurransz. Igen, ez az! Csak próbálj meg nyugodtnak látszani! Nem veheti észre, hogy ideges lettél. Gyorsan! Mondj valamit!
- És mi dolgod van ott?- kérdeztem. Próbáltam olyan higgadtnak látszani, amilyennek csak tudok.
- Beszélnem kell valakivel munka ügyben. –felelte az útra pillantva.
- Milyen munka?- érdeklődtem tovább.
- A nagybátyámnak segítek a cégénél. Kertészettel foglalkozik. Gondolom láttad már a Danken kastélyt. –mondta, miközben végig az arcomat fürkészte. Lehet, hogy mégis meglátott, és csak azt próbálja kideríteni, hogy tényleg én voltam-e? – Mr. O’Dannel, a gondnok már törzsvásárló a cégnél, és vele kell beszélnem a szállítmányról.
- Értem. Tényleg szép a birtok. –mondtam.
- Ezek szerint láttad már?
- Persze. Hiszen itt van az erdő mellett szinte. –feleltem. Már nem is jártunk messze a birtoktól.
- Igaz. –mondta. Hm. Úgy látom, hogy kezd elbizonytalanodni. Akkor jól haladok.  
- Akkor… szia. –mondtam, amikor megálltunk a birtoknál.
- Majd még találkozunk. –mondta mosolyogva, de még nem ment be. Én viszont megfordultam, és elindultam egyenesen.
A sarkon lefordultam, és a szemem sarkából láttam, hogy még mindig ott áll és engem néz. De miért nem megy be? Vagy csak tényleg az érdekli, hogy ott lakom-e? A kertünk mögötti utcában álltam, a fal mögött, ami elválasztotta a birtokot az utcától. Vártam pár percet mielőtt visszanéztem volna. Egyszer csak hangokat hallottam a fal mögül.
- Rendben van, fiam. –hallottam Arthur hangját. –Akkor jövő héten.
- Rendben. –mondta Damien. Ezek szerint tényleg volt itt dolga. –Csak még egy kérdés.
- Mondjad csak!
- Nem ismeri véletlenül Elena Tisdalet?- kérdezte. Istenem! Arra nem számítottam, hogy rákérdez Mr. O’Dannelnél! Most végem van! És honnan tudja a vezetéknevem? Sosem említettem. Észrevettem, hogy Mr. O’Dannel habozik a válaszadással.
- De igen, ismerem. –felelte. Jaj, ne! –Nemrég költöztek a városba Londonból. Az édesanyját gyerekkorától ismerem. –tette hozzá. Ezzel nem utal egyértelműen arra, hogy ott is laknék… Talán Damien nem jön rá. –Miért kérdezed?
- Csak kíváncsi voltam. –mondta. –Akkor jövő héten.
- Igen, igen. 
- Viszlát!- mondta Damien, majd hallottam, ahogy elindulnak a kapu felé.
Óvatosan kinéztem a fal mögül, és láttam, ahogy Damien elmegy. Mikor már biztos voltam abban, hogy nem lát meg, besurrantam a birtokra.
- Jó napot, Mr. O’Dannel!- mondtam, mikor megláttam.
- Szervusz, Elena!- köszöntött mosolyogva. –Nem találkoztál Damiennel? Az előbb ment el. 
- Ami azt illeti, mielőtt idejött volna találkoztunk. De nem mondtam meg neki, hogy itt lakom, és továbbmentem. Majd miután elment, visszajöttem. –vallottam be.
- Sejtettem, hogy nem akarod, hogy megtudják az emberek. A felmenőid nagyon befolyásos emberek voltak, ezért a városlakók titeket is ugyanúgy tisztelnek. Talán még a Sullivan és a Donovan családnál is befolyásosabbak vagytok. –mondta.
- De hát az ő őseik alapították a várost, nem az enyémek. –mondtam, értetlenkedve.
- Nem az egyenes ági őseik, csak azok rokonai. Viszont a te őseid sokáig uralták a várost. Épp ezért nem mondtam meg a Donovan fiúnak, hogy itt laksz. Én is jobbnak látom, ha egyelőre sem a Donovanok sem a Sullivanek nem tudják meg, hogy Danken leszármazott vagy.
- Köszönöm. –mondtam hálásan.
- Nagyon szívesen. De kérlek vigyázz magadra! Ki tudja, mi történhet, ha ez kiderül. Még ha nem is te vagy a Kiválasztott, ők ezt nem tudják. Addig vagy száz százalékig biztonságban, amíg a lehető legkevesebben tudják.
- Hogy érti azt, hogy addig lehetek száz százalékig biztonságban?- kérdeztem kétségbeesetten. Bánthatnak, csak mert Katherine az ősöm?! Vagy, mert én lehetek a Kiválasztott?
- Már említettem, hogy tűntek el emberek, mert belekeveredtek ebbe az ügybe. Nem szeretném, hogy te is úgy járj, mint ők. –mondta aggódva.
- Engem is bánthatnak? Csak azért, mert valakinek a leszármazottja vagyok?!
- Nem biztos, hogy bántani fognak, de ebben nem lehetünk biztosak. De addig biztosan nem esik bántódásod, ameddig nem tudják meg, hogy ki vagy pontosan.
- Amúgy sem állt szándékomban szétkürtölni a városban. –mondtam.
- Akkor rendben van. –nyugodott meg.

Az éjszaka megint érdekesen telt…
- Elena!- jelent meg Kathreine ugyanolyan állapotban, mint legutóbb.
- Katherine! 
- Jönnek!- mondta kétségbeesetten.
- De kik jönnek?
- Bántani akarnak. –mondta sírva.
- De kik akarnak bántani???
- Segíts! Könyörgök!- kérlelt. Már rázkódott a sírástól.
- Segítek. –mondtam, majd közelebb léptem hozzá. –Csak mondd meg, hogy kik akarnak bántani.
- Rossz emberek. Gyilkosok! 
- Ők öltek meg? Többen voltak?- kérdeztem. Többen voltak? Tudja, hogy kik tették ezt?
Katherine nem válaszolt. Csak zokogott tovább.
- Katherine! Válaszolj! Kérlek!
- Itt vannak!- kapta fel a fejét idegesen. A szemei bedagadtak a sírástól.
- De kik? –kérdeztem idegesen. Miért nem válaszol erre a kérdésre?!
- Gyere! Gyorsan!- mondta, majd kiviharzott a szobából.
Egyenesen a könyvtárba ment, én pedig követtem. Ott kinyitotta titkos ajtót, majd lerohant a titkos szobába. Lépteket hallottam mögöttünk. Biztos az üldözőink. Hirtelen megtorpantam. Meg akartam tudni, hogy kik azok. De ekkor Katherine megragadta a karom, és magával húzott. A folyosón menekülve éreztem, hogy egyre közelebb érnek. Hátrapillantottam, de még nem érték el a kanyart. 
- Ne nézz hátra!- mondta Katherine, miközben még mindig húzott.
Mindenáron meg akartam tudni, hogy kik azok, ezért kirántottam a kezem a szorításából, és elindultam visszafelé.
- Mit művelsz?!- kérdezte kétségbeesetten, majd utánam rohant, hogy visszatartson.
- Meg kell tudnom, hogy kik ők. –mondtam hátra sem pillantva. –Ne is próbálj visszatartani! 
- Ne menj!- kérlelt, de hiába. Túlságosan önfejű vagyok.
Mikor befordultam a kanyarban, ott voltak az üldözőink. Csakhogy az arcukat nem láttam, mivel maszk volt rajtuk. Az egyikük megragadta a karom, amikor a fejéhez nyúltam, hogy lerántsam róla a maszkot. Sikítani akartam, de befogta a számat, majd a másik karomat is megragadta. Ekkor rugdalni kezdtem, de a másik maszkos alak felkapta a lábaimat, és így vittek el onnan. Hiába próbáltam kiszabadulni a szorításukból nem sikerült. Hirtelen arra ébredtem fel, hogy leesek az ágyról.
- Áú!- kiáltottam fel, amikor leestem a földre. –Kik voltak azok a maszkos alakok?- kérdeztem magamtól, miközben visszamásztam az ágyba. –És mit akartak tőlünk? És miért csak engem vittek el? És egyáltalán hová akartak vinni?- tettem fel a kérdéseimet magamban. - De mikor kapok válaszokat? Talán, ha nem ébredek fel, akkor többet tudnék… - gondolkoztam.
Abban a reményben hunytam le a szemem, hogy az álom folytatódik, és néhány kérdésemre választ kapok. Csakhogy nem így történt. Az est további részében nyugodtan aludtam. Sem Katherine, sem a maszkos alakok nem tértek vissza.
Reggel nem voltam olyan fáradt, ezért ismét megpróbálkoztam a titkos alagúttal. Ezúttal amikor elértem az utolsó falat, nem hallottam hangokat bentről. Lehajoltam, majd megnyomtam a fal jobb alsó sarkát, ami kitárult előttem. Pár másodperccel az után, hogy beléptem a faházba, rögtön bezárult.
- Akkor!- mondtam, amikor megálltam a nappali közepén. –  Hol kezdjem a keresést?
Úgy döntöttem, először átkutatom a nappalit. Az egész helyet felforgattam. A kanapé párnáit is kiszedtem, kipakoltam a szekrényeket, a falakat körbetapogattam és kopogtattam titkos gomb vagy ajtó után, de nem találtam semmit.
- A fenébe! Itt nincs. –mondtam csalódottan, mikor végeztem. Hirtelen hangokat hallottam kintről. –Jaj, ne! Ne most!

2013. október 26.

9/1. fejezet

Heeyheeey, Sweeties!:)
Sooo.... Ahogy az előző fejezetnél már írtam, most néhány részt 2 részletben fogok feltenni, így talán könnyebb lesz dönteni, hogy melyik a jobb számotokra.:) Szavazzatok! :D 
Örülnék pár kominak, pipának, feliratokozónak :D
Ui.: Kellemes szünetet mindenkinek! :* <3


Mikor bekanyarodtam a folyosó felénél, hallottam, ahogy a fal bezáródik mögöttem. Ekkor mindent elborított a sötétség. Semmit sem láttam. A falakat fogva haladtam tovább, amíg el nem értem a bezárt falat. Sajnos az nem jutott eszembe, hogy az egyik kezemet magam elé tartsam, ezért nekimentem.
- Aú!- kiáltottam fel inkább meglepetésemben, mint fájdalmamban, majd a homlokomhoz kaptam a kezem. –Oké. A fal megvan. Már csak ki kell nyitnom.
Lehajoltam, majd itt is benyomtam a falat a jobb alsó sarokban. Az kinyílt előttem, majd elém tárult a hatalmas lépcsősor. Elindultam rajta felfelé, közben pedig azon gondolkoztam, amit Katherine mondott.
- Az, ami a ház könyvtárában volt, az nem az igazi napló? Hiszen… ha Mr. Danken száz éve itt rejtette el, akkor Mr. O’Dannel nem láthatta. Akkor az egy másolat volt? Vagy valaki másnak a naplója? Vagy Mr. Danken egy korábbi naplója? És miért itt rejtette el a naplót?- gondolkoztam.
Ekkor odaértem az utolsó falhoz, amit ki kellett nyitnom. Mikor kitárult, beléptem abba a faházba, ahova Nate elhozott. De miét itt rejtette el? Akkor nem hiszem, hogy a Donovanok követhették el a gyilkosságot. Viszont még most sem értek semmit. Már épp indultam volna, hogy körülnézzek egy kicsit, amikor hangokat hallottam. Kintről jöttek. Odarohantam az ablakhoz, majd óvatosan kinéztem rajta. Ekkor Damien és Nate tűnt fel az erdőből, majd mögöttük megjelent Max és Tom, tőlük kissé lemaradva pedig Michael.
- A francba! El kell tűnnöm innen!- mondtam idegesen, majd visszamentem a falhoz, ami mögött a lépcsősor volt. Megnyomtam a sarokban, mire kinyílódott.
Már záródott az ajtó, amikor hallottam, ahogy elfordul a kulcs a zárban, és a fiúk belépnek az ajtón. Még nem záródott be teljesen a fal, amikor kinyitották az ajtót. Miután már teljesen bezárult, ottmaradtam, és hallgatóztam, hátha észrevettek valamit.
- Mi volt ez a hang?- kérdezte Damien.
- Mintha onnan jött volna. –mondta Nate, majd éreztem, ahogy egyre közelebb ér. –De itt nincs semmi. –tette hozzá. Közvetlenül a falnál állt.
- Én nem hallottam semmit. –hallottam Max hangját.
- Lehet, hogy csak képzelődtök. –szólalt meg Tom.
- Lehet. –mondta Nate.
Mivel már biztos voltam abban, hogy nem vették észre, ahogy a fal bezáródik, elindultam visszafelé. Bár majd’ megölt a kíváncsiság, nem állt szándékomban hallgatózni.

Mivel nem jutottam előbbre a nyommal délelőtt, úgy döntöttem, ismét megpróbálom. Azonban, amikor odaértem az utolsó falhoz hangokat hallottam bentről, így inkább visszafordultam.
Úgy tűnik, ma nem fogom megtalálni a naplót. Bár azt sem tudom, hol keressem. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, ezért azt tettem, amit ilyenkor tenni szoktam: elmentem futni. Nem tudom, miért, de az erdő fele vettem az irányt. A gondolataim rendezése nem igazán sikerült. Nagyon sok minden kavargott a fejemben, főleg a napló rejtekhelyéről, és arról, hogy kik üldöztek minket Katherinnel. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem is figyeltem, merre megyek. Csak futottam, amerre a lábam vitt. Egyszer csak észrevettem a faházat pár méterre előttem. Ekkor megtorpantam.
Most mit tegyek?- gondolkoztam. –Forduljak vissza? Vagy csak fussak el mellette? Esetleg nézzem meg, hogy még mindig ott vannak-e? Végül úgy döntöttem, legjobb lesz, ha csak elfutok mellette. Akkor még akár be is tudok lesni az ablakon.
Hirtelen megreccsent mögöttem egy ág. Hátrafordultam, de nem volt ott senki. Már indultam volna, amikor megint hallottam az ágak ropogását. De mikor megfordultam, megint nem állt mögöttem senki.
- Hahó! Van ott valaki?- kérdeztem, de válasz nem érkezett. –Nate, te vagy az?- valami azt súgta, hogy megint ő szórakozik velem. Viszont senki sem válaszolt. –Hát jó…- mondtam, majd inkább bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, és zenét hallgattam, majd folytattam utamat.
Mikor már a háznál voltam, kicsit lejjebb vettem a hangerőt. Hangokat hallottam bentről. Úgy gondoltam, jobban teszem, ha nem nézek be az ablakon, hátha észrevesznek, ezért inkább gyorsan elfutottam mellette. Már kábé öt méterre jártam a háztól, amikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó. De nem akartam sem megállni, sem pedig hátranézni, inkább feltekertem a hangerőt.
Mintha valaki a nevemet kiabálta volna, de mivel alig hallottam, könnyen lehet, hogy csak képzeltem. Aztán éreztem, hogy valaki közeledik. Ekkor eszembe jutott, amit még a bátyám tanított. Egy kis önvédelmi lecke… Amikor éreztem, hogy közvetlenül mögöttem van valaki, hirtelen megfordultam, és egy szempillantás alatt megragadtam a karját, és a lapockájához szorítottam. Amúgy ez minden, amire a bátyám megtanított. A manőver közben a fülhallgató is kiesett a fülemből.
- Hé! Hé! Hé!- kiabálta. Amikor megragadtam, még nem ismertem fel, most azonban igen.
- Jézusom! Damien!- mondtam meglepetten, de még mindig nem eresztettem el.
- Szia! Elengednél?- kérdezte.
- Persze. Bocsi. –mondtam miközben elengedtem.
- Úgy tűnik, mi nem tudunk normálisan találkozni. –mondta mosolyogva. A pillangók ismét repkedni kezdtek a gyomromban a mosolyától, de nem mutattam ennek semmi jelét. –Vagy nekem jössz, vagy letámadsz.
- Igen. Úgy tűnik, tényleg nem. –értettem egyet nevetve.
- És mit csinálsz erre?- kérdezte.
- Csak futok. –feleltem, bár szerintem ez elég egyértelmű. –És te? A házban voltál?
- Igen. –felelete furcsa arckifejezéssel. –Te honnan tudod?
- Nate megmutatta. – feleltem egyszerűen.
- Nate?- vonta fel a szemöldökét.
- Igen. –feleltem kicsit zavartan. –Miért?
- Semmi. Csak… mióta vagytok ti ilyen jóban? És egyáltalán hol futottatok össze, hogy elhozott ide? Tudod, előtted egy lány sem járt itt… Ami azt illeti, senki a családon kívül.
- Az erdőben halálra rémített, utána sétáltunk, és itt lyukadtunk ki. Amúgy… nektek, Donovanoknak mániátok, hogy halálra rémisztitek az embert az erdőben???- vontam fel a szemöldököm.
- Úgy tűnik, ezt hozod ki belőlünk. –villantott felém egy széles mosolyt. Mondanom sem kell, mit éreztem…
- De jó nekem!- mondtam cinikusan, majd megfordultam, és futottam tovább. Damien könnyen felvette a ritmusom, és mellettem futott.
- Hová futsz?- kérdezte, majd megfordult, hogy szembekerüljön velem, és hátrafelé haladt tovább.
- Az erdőbe. –mondtam, mire felnevetett.
- Jó. De azon belül?
- Nem tudom. –vontam meg a vállam. –Csak futok.
- És nem félsz, hogy eltévedsz?
- Nem vagyok az az ijedős típus. –mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott. –És te nem félsz attól, hogy neki mész egy fának?- kérdeztem.
- Á! Dehogy. Nem fogok nekimenni egynek sem. –mondta, majd abban a pillanatban nekiment egy hatalmas fának.
- Tényleg nem!- nevettem, de nem álltam meg.
- Várj!- ragadta meg a karmom, majd visszahúzott. –Nem mehetsz oda. –mondta komoly hangon, mélyen a szemembe nézve. Arckifejése láttán abbahagytam a kuncogást, és értetlenül meredtem rá.
- És miért nem?- kérdeztem.
- Az ott a Sullivanek területe. Hacsak nem az ösvényen közelíted meg a területet, akkor nagy bajba kerülhetsz, ha elkapnak.
- De miért? Mi van ott? És milyen bajba kerülhetnék?- kérdeztem hitetlenkedve.
- Azt nem tudom, hogy mi van ott. –mondta, de én éreztem, hogy hazudik. –Azt viszont jobb, ha nem tudod, hogy milyen nagy bajba kerülhetsz.
- Ezt csak azért mondod, hogy távol tarts tőlük, vagy, mert tényleg igaz?
- Mindkettő.
- De miért? Ennyire veszélyesek lennének?
- Nem is tudod, mennyire. –mondta titokzatosan. Kezdett felbosszantani ezzel a sok titokzatossággal. Konkrét dolgot nem tudott mondani.
- Nem lehet, hogy csak ti gondoljátok így, mert a családjaitok ősellenségek?- kérdeztem dühösen. Erre a kérdésre elengedte a karom, majd a sajátjait összefonta maga előtt, így nézett le rám-ugyanis majdnem egy fejjel magasabb nálam.
- Te ezt honnan tudod?- vonta fel a szemöldökét.
- Lehet, hogy még csak egy hónapja vagyok itt, de hallottam már egy-két dolgot a helyről, és a két család viszályáról. –mondtam dühösen. De azt azért nem akartam elárulni, hogy tudom is, hogy miért utálják egymást. –Egyébként… miért is vagytok ti ősellenségek? –kérdeztem, mikor valaki megszólalt mögöttem.
- Hé! Damien!- érkezett az arrogáns a hang. –Tudom, hogy hivatalosan még nem vagy a területünkön, de szerintem jobb lesz, ha elmész!- kiabálta, mire már én is megfordultam.
- Ez még a mi területünk!- kiabálta oda Damien.
- Az lehet! Viszont a cukorfalat már a mi területünkön áll!- nézett rám. –De semmi gond. Ő maradhat!- mondta vigyorogva.
- Cukorfalat?!- kérdeztem felháborodva, de úgy hogy ő ne hallja. –Ez most komolyan cukorfalatnak nevezett?!
- Igen. –mondta Damien. Komolynak látszott, de a szemén láttam, hogy jól szórakozik ezen.
- Ti beszélgessetek csak, de én léptem. –mondtam, majd megfordultam, és elindultam hazafelé.
- Veled megyek. –mondta Damien, majd elindult.
- Nem szükséges. –mondtam komoran.
- De igen, mert nélkülem eltévednél, és a végén még a Sullivan birtokon kötnél ki.
- Hát jó. –sóhajtottam. Igaza volt, egyedül biztosan eltévedtem volna.
Futás közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt kedvem beszélgetni. Egész úton kattogott az agyam… Hogy értette Damien, hogy nagy bajba kerülhetek, ha a Sullivanek területére lépek? Azt sem tudtam, hogy az erdő egyik része a Donovan, a másik meg a Sullivan család területe! És vajon melyik Sullivan kiabált ránk az erdőben? És mi az, hogy „cukorfalat”?! Bár… ettől eltekintve egész helyes…. De várjunk csak! Damien még nem válaszolt a kérdésemre. Bár nem mintha nem tudnám, hogy miért nem öribarik, azért kíváncsi voltam, az ő verziójára. Vajon elmondaná az igazat? Hirtelen megtorpantam.

2013. október 23.

8. fejezet

Heyhey, my darlings! <3
Megérkezett a 8. fejezet. Pont úgy jött ki, hogy Mia születésnapja is benne van, az enyém pedig tegnap volt...:D Nem tudtam előre, hogy így lesz, mindenesetre ujjongtam egy sort :DD
Viszont... lenne hozzátok egy kérdésem. Szerintetek jó ez a fejezethosszúság vagy legyenek a részek rövidebbek? Ez azt jelentené, hogy körülbelül a mostani fele, így egy részt két részletben raknék fel. Szavazzatok, hogy szerintetek melyik legyen! :D A szavazás végéig megfelezem a részeket, hogy össze tudjátok hasonlítani őket.
Köszönöm! Puszi :* <3


      - És hogy lehet az, hogy nem tudja, mire való?- kérdeztem.
      - Amióta ez a ház épült, azóta ezt a kulcscsomót használják itt. Még Mr. Danken is ezeket a kulcsokat használta. Ő volt az, aki lecserélte a zárakat, miután David Donovan meghalt. Az összes kulcs le volt rajzolva egy lapra, és ott volt, hogy mit nyitnak. Az összeset kipróbáltam, és mind működött.  Erről a kulcsról viszont nem volt semmi. Ezt is minden zárba belepróbáltam, de egyikbe sem illik. Tessék. –mondta, majd levette a kulcstartótól. –Arra az esetre, ha mégis te lennél a Kiválasztott. –mondta, majd felém nyújtotta a kulcsot.
      - Köszönöm. –feleltem. De mit mondjak? Katherine szerint senkinek sem szabad elmondanom a titkot. –De én sem tudom, hogy mire való. De egyszer talán rájövök. –mondtam végül, miközben elvettem a kulcsot.
      - Tessék. A fiók gond megoldva. –mutatott a kihúzott fiókra.
      - Köszönöm. Melyik kulcs nyitja?
      - Az 57-es. –válaszolta.
      - Rendben. Köszönöm. – mondtam megint, majd Mr. O’Dannel kiment a szobámból.
Ez egész könnyen ment! Azt hittem, nehezebb lesz megszerezni a kulcsot. Arra tényleg nem számítottam, hogy csak úgy odaadja. Szerencsém volt. Már csak az a kérdés, hogy tényleg ez a kulcs nyitja-e a szekrényt.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a kulcs nyelén volt valami írás. Á. Meg is van: 
- „A fény kulcsa”. Most már biztos, hogy ez lesz az!- ujjongtam.
Azonnal a könyvtárba akartam menni. Azonban ahogy elhaladtam az ablakom előtt, láttam, hogy valakik beszélgetnek a kertben. Odamentem, hogy jobban szemügyre vegyem az illetőket. Az egyikük háttal állt nekem, viszont rövid ősz hajáról, és a ruhájáról azonnal felismertem Mr. O’Dannelt. A másikuk velem szemben állt, viszont az idős kertész takarta.
- Ki lehet az?- gondolkoztam hangosan. Ekkor Mr. O’Dannel odament a padhoz valamiért. – De hisz ez… Damien!- ismertem fel a másikat. –De mit keres itt? Istenem! Most még jobban néz ki, mint amikor utoljára találkoztunk… – Az ablakon keresztül néztem, amikor hirtelen felnézett, de ekkor visszaért Mr. O’Dannel, ezért visszafordította rá a tekintetét.
Amikor felnézett gyorsan odébb léptem az ablaktól. Nem akarom, hogy megtudja, hogy itt lakom. Akkor arra is rájönne, hogy Katherine leszármazottja vagyok. És nem tudom, hogy akkor mi történne. Főleg, ha az ő családja követte el a bűntényt. De erre egyelőre nem akarok gondolni. Csak abban reménykedem, hogy nem látott meg…
Mielőtt elindultam volna a könyvtárba, a jobb szememmel még óvatosan kinéztem az ablakon. Láttam, hogy Damien mond valamit Mr. O’Dannelnek, majd a férfi elmegy. Damien felnézett az ablakomra, de gondolom nem látott semmit, mert megfordult, aztán ő is távozott.
Felnézett. Akkor ezek szerint megláthatott, amikor először kinéztem? De talán nem ismert fel. Igen. Lehet, hogy nem tudja, hogy engem látott.
Átmenetem a könyvtárba, egyenesen le a titkos szobába. Ott elővettem a kulcsot.
- Kérlek, működj!- könyörögtem.
A kulcs tökéletesen illett a zárba. Elfordítottam, majd hosszas kattogás után magától kinyílódott a fiók. Mikor belenéztem, nem volt más benne, mint egy hosszú csőszerű szerkezet. Viszont nem világított.
- Talán valahol be kell kapcsolni. –gondoltam magamban.
Alaposan átvizsgáltam, többször is, de semmilyen kapcsolót, gombot, zárat nem láttam rajta. Talán lemerült vagy mi van?!
Felegyenesedtem a székemben- eddig a térdemre támasztottam a könyökömet, úgy vizsgáltam a tárgyat -, majd a nyitott könyv fölött tanulmányoztam tovább. Ekkor hirtelen vörösen kezdett izzani. Nem hitem a szememnek!
- Mi a…- csodálkoztam. –Mi történik? A fény!- mondtam, majd észrevettem, hogy a könyv lapjain egyenként kezdenek megjelenni a feketén izzó betűk. –Végre!!!!!!
Végre! Végre! Végre! Végreeeeee! Sikerült felfedni a kódot! Minden itt van!
Itt van a kód a titkosíráshoz a naplóban! Tényleg eléggé érdekes alakzatok. Hogy találta ki ezeket? Magamtól biztosan nem jönnék rá, hogy melyik mit jelent. És szerintem más sem. De ha senki sem ismeri a kódot, akkor miért vitték el a naplót? Hiszen ők sem tudják megfejteni. Meg kell találnom! Már nem járok olyan messze a megoldástól. Csak az a kérdés, hogy hol keressem. Hiszen, ha ellopták, akkor bárki elvihette. Bár Mr. O’Dannel szerint vagy a Donovan vagy a Sullivan család egyik tagja vitte el. Talán Katherine utat mutat. Csak könyörgök, ne megint ilyen sejtelmesen! De erre majd csak éjjel derül fény. Addig is próbálok nem állandóan erre gondolni.
Mikor elvettem a lámpát a könyvtől, a betűk lassan elhomályosodtak, végül teljesen eltűntek. A lámpa fénye is kezdett kialudni. Már majdnem teljesen kialudt, amikor már csak egyetlen helyen világított. A fénypontok betűkké alakultak a csőszerű lámpán. Ez a mondat világított rajta: „A fény csak a Kiválasztottnak izzik fel.”
Ezek szerint a lámpa csak nekem világít? Ha bárki más megfogja, akkor nem történik semmi? Ez érdekes… De nem fogok kockáztatni. Visszazártam a lámpát a fiókba, majd elindultam felfelé. Mielőtt azonban kinyitottam a titkos ajtót, hangokat hallottam. Odanyomtam a fülem az ajtóhoz, viszont mintha nem a könyvtárból jönnének a hangok. De akkor honnan? Biztos, hogy nem Katherine volt. Férfihangok voltak. De vajon kik beszélgetnek?
Amikor már száz százalékosan biztos voltam abban, hogy a hangok nem a könyvtárban vannak, keresni kezdtem a zaj forrását. Mintha jobbról jött volna, ezért elindultam arra. A fülemet a falhoz tapasztottam, és éreztem, hogy közel járok, bár a beszélgetést nem értettem tisztán. Megkopogtattam a falat, és csak reméltem, hogy nem hallják meg… Végre találtam valamit! Ahogy egy ponton megkopogtattam, más volt a hangja. 
- Ez az!- mondtam. – Már csak az a kérdés, hogy hogyan nyitom ki, bármi is van itt.
Először egy gombot kerestem, de mivel azt nem találtam, már nem igazán tudtam, hogy mit keressek. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Az a pont a könyvespolc mellet volt. Talán, ha kihúzom az egyik könyvet, akkor kinyílik az ajtó, mint a filmekben. Egyesével kihúztam az összes könyvet, míg végül a negyedik polcon megtaláltam a megfelelőt. A könyv címe: A titkok kapuja. Hm, találó. Amint kihúztam, abban a pillanatban kinyílt egy újabb titkos ajtó. Csak azt reméltem, hogy nem találom ott azokat, akikhez a hangok tartoznak. Hiszen, akkor lebuknék. De ebbe eddig bele sem gondoltam. De már késő volt.
Amikor kinyílódott az ajtó, nem állt ott senki. Egy kisebb helyiségbe léptem. Nem volt ott semmi. De tényleg semmi. Egyetlen bútor, kép, festmény, szekrény sem. Mondjuk, olyan kicsi volt, hogy be se fért volna. Amikor jobban körülnéztem, akkor vettem észre egy aprócska lyukat a falon. Mikor közelebb léptem hozzá, már tisztán értettem a két ember közti beszélgetést. Amikor kinéztem a parányi résen, azonnal felismertem őket. Mind a ketten oldalt álltak nekem.
- Biztos vagy benne?- kérdezte Nate.
- Igen. Bár csak egy pillanatra láttam. –felelte Damien.
- Nem keverted össze valakivel?
- Nem hiszem.
Vajon rólam beszélnek? Arról, hogy Damien meglátott? Remélem, hogy nem. Nagyon nem akartam, hogy tudják, hogy hol élek. Amíg ezen kattogott az agyam, észre sem vettem, hogy elhallgattak. Amikor újra kinézem a résen, már nem volt a közelben senki.
De vajon mire jó ez a szoba és ez a rés? Rálátni innen az erdőre, de azt a könyvtárból is lehet. Nem értem, hogy mért építették ez ide. És miért van ez még jobban elrejtve, mit a titkos dolgozószoba? Kell itt lennie valaminek, ami annyira fontos, hogy muszáj volt ennyire elrejteni az emberek elől. De mindegy. Inkább visszamentem a könyvtárba, onnan pedig egyenesen a szobámba.
Egy óra múlva Mia átjött. Elmeséltem neki, hogy lehet, hogy Damien meglátott az ablakban állva.
- De nem tudhatod, hogy tényleg látott-e. –próbált nyugtatni. –És ha látott is, akkor sem biztos, hogy felismert.
- Talán igazad van. De szerinted mit keresett itt? És miről beszélhettek Mr. O’Danellel?- kérdeztem, remélve, hogy Mia tudja a választ.
- Tudod… Damien a nagybátyjának segít a munkában. Mostanában elég sokat betegeskedik, ezért néha be szokott ugrani helyette. Valami kertészettel kapcsolatos cég. Nem tudom pontosan. –felelte.
- Kertészet? Akkor az az érzésem, hogy gyakran meg fog itt Damien fordulni. –sóhajtottam.
- Miből gondolod?- vonta fel a bal szemöldökét.
- Mr. O’Dannel meg van őrülve a kertért! A nap minden percét ott tölti. Rendezgeti, gondozza, vagy csak sétálgat és ücsörög. 
- Akkor biztos, hogy törzsvásárló a fiúk nagybátyjának cégénél.
- Elég valószínű. Túl sokat foglalkozik a kerttel. Tényleg szép, és ahogy elnézem, sok munkája van vele. Viszont amikor nincs semmi dolga, akkor is ott van… - magyaráztam.
- Akkor tényleg gyakran láthatod Damient. –mondta, én pedig hátradőltem az ágyamon, és az arcomat a tenyerembe temettem.
Bár próbáltam magam dühösnek mutatni, igazából mosolyogtam. Persze, még mindig nem akarom, hogy megtudja, hogy a Danken kastélyban élek, viszont annak örülök, hogy minél többet láthatom. Tényleg nem tudom, hogy miért van ez, de ahányszor csak meglátom, a gyomromban ezernyi pillangó kel életre, és a szíven gyorsabban ver.
- Dannyről van hír?- váltott témát hirtelen. Tudja, hogy mennyire fontos nekem a bátyám, és már ő is nagyon kíváncsi rá.
- Semmi. –feleltem csalódottan. –Még mindig rendszeresen telefonál, de nem olyan, mintha itt lenne. Már tényleg nagyon hiányzik. 
- Tudom. –mondta Mia együtt érzően, miközben megszorította a kezemet.
Mia este nyolcig nálunk volt. Nagyon sokat nevettünk, beszélgettünk és sokat mesélt az osztályról is. Hallás alapján nagyon jó osztályközösségnek tűnik. A kérdés az, hogy mennyi időbe telik majd, amíg befogadnak. Hát… Már csak egy hét és kiderül.

Az éjszaka közepe van, és én a szobámban mászkálok össze-vissza. Hogy mi történt?
- Elena!- szólított egy női hang. –Elena!
- Katherine?- kérdeztem bizonytalanul. A hangja… más volt, mint azelőtt.
- Segíts!- kérlelt, majd megjelent. Eddig mindig elegáns ruhában jelent meg, gondosan elkészített frizurával. Most viszont… vizes –vagy inkább verítékes- haja a vállára omlott és a bőréhez tapadt, ruhái pedig cafatokban lógtak rajta.
- Katherine! Te jó ég! Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten. Nagyon megrémisztett a halálra rémült arckifejezése és hangja.
- Segíts! Kérlek!- könyörgött sírva. Hirtelen a titkos szobában találtam magam, méghozzá az üres helyiségben, amit ma fedeztem fel. Ahogy megfordultam Katherine állt előttem rémülten. A szoba viszont máshogy festett. Katherine mögött egy hosszú, üres folyosó tátongott.
- Jönnek!- mondta rémülten, majd futni kezdett.
- De kik jönnek?- kérdeztem kétségbeesetten, majd én is futni kezdtem. Mi a fene folyik itt?
- Csak kövess! –suttogta. Hátrapillantottam, hátha meglátom, hogy mi elől menekülünk. Ekkor fáklyák fényét pillantottam meg, viszont az üldözőinket nem láttam. –Ne nézz hátra!
- Mi folyik itt Katherine?- kérdeztem rémülten.
Hirtelen a folyosónak vége lett. Nem vezetett út semerre. Ekkor Katherine a jobb alsó sarokban benyomta a falat, mire az kinyílt előttünk, majd közvetlenül mögöttem bezáródott. Onnan egy hosszú lépcsősoron vezetett fel utunk, majd ugyanazzal a módszerrel, mint korábban, ezt a falat is megnyitotta előttünk. A futástól levegőért kapkodva álltunk meg.
- Itt biztonságban vagyunk. –mondta szaggatottan.
- Mi volt ez az egész?- kérdeztem két mély levegővétel között. –Kik üldöztek minket?
- A napló!- mondta. –Találd meg a naplót! Ott minden kérdésedre választ kapsz. 
- Rendben, de hol keressem?- kérdeztem idegesen. –Hiszen ellopták!
- Nem lopták el. Apám rejtette el itt. –mondta.
- Itt?- kérdeztem, majd körbenéztem, hogy egyáltalán hol is vagyunk. –De hát ez… - kezdtem, mikor felismertem a helyet, majd Katherinre pillantottam.
- Találd meg!- könyörgött elhaló hangon, azután eltűnt.
Hideg verítékben fürödve ébredtem az összegyűrt lepedőn a takaróba gabalyodva. Azonnal kikeltem az ágyból, elővettem egy üres lapot, és rajzolni kezdtem, amíg el nem felejtem a részleteket. Ekkor hajnali három óra volt. Rajzolás közben végig az álmon járt az eszem. Kik üldöztek minket? És miért? Hogy nyílik az a titkos folyosó abból a pici kis helyiségből? És miért oda rejtette el Clark Danken a naplót? De hát Mr. O’Dannel azt mondta, hogy a napló a könyvárban van. Vagyis húsz éve még ott volt… De akkor az mégsem az igazi napló volt? Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy egyszerűen hiába próbáltam, nem tudtam visszaaludni. Órákig mászkáltam fel-alá a szobámban, miközben a történteken gondolkoztam, de csak még jobban összezavarodtam. Ha ez egyáltalán lehetséges… Reggel hat órakor, aztán sikerült ismét álomba merülnöm, de nem tartott sokáig. Két óra múlva anya kopogott a szobámba, úgyhogy bármennyire is egy zombinak éreztem magam, muszáj volt felkelnem.
Reggeli után visszasiettem a szobámba, és azonnal visszazuhantam a hívogató ágyba. Ismét anya kopogására ébredtem, csak ezúttal már dél volt.
A délután nagy részét ismét lent töltöttem a titkos szobában. A kis helyiségben megpróbáltam kitalálni, hogy hogyan nyithatom meg a folyosót. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy éjszaka Katherine a jobb alsó sarokban benyomta a falat. Már épp megpróbáltam volna, amikor a résen keresztül egy ismerős hangot hallottam. Kinéztem az aprócska lyukon, és megpillantottam Miát, amint a ház felé igyekszik. Nem maradhattam tovább. Becsuktam magam mögött az összes titkos ajtót, majd barátnőm elé siettem.
Mia ma viszonylag korán hazament, miután kibeszélgettük magunkat, mivel a rokonai mentek hozzájuk, hogy felköszöntsék. Bár csak holnap lesz a szülinapja, már ma elkezdődik az ünneplés. Megemlítette, hogy holnap délután a szülei meglepetést szerveznek neki, ezért megígértem, hogy még délelőtt átmegyek, hogy én is felköszöntsem. Miután elment, gyorsan elvégeztem az utolsó simításokat a rajzomon, majd becsomagoltam.
Este lefekvés előtt már előre rettegtem attól, hogy megint ugyanazt álmodom, mint tegnap. Viszont minden félelmem hiábavaló volt, ugyanis teljesen nyugodt éjszakám volt.
Reggel korán keltem, hogy még időben át tudjak menni Miához, hogy felköszöntsem. Egy gyors reggeli után már futottam is. Mikor odaértem, becsengettem, de senki nem nyitott ajtót. Még egyszer megpróbáltam, de megint semmi. A harmadik csengetésre végre Mia apukája nyitott ajtót.
- Jó reggelt, Mr. Jones!- köszöntöttem. –Miát keresem.
- Jó reggelt, Elena!- köszönt mosolyogva, majd kinyitotta a kaput. –Elnézést, hogy megvárakoztattunk. Mia az emeleten van.
- Köszönöm. –mondtam, majd miután köszöntem Mrs. Jonesnak, elindultam fel a lépcsőn.
- Jó reggelt szülinapos!- mondtam, amikor beléptem barátnőm szobájába.
- Szia!- mondta, miközben a nyakamba ugrott. 
- Boldog szülinapot!- mondtam, miután elengedett.
- Köszönöm!- mondta, miközben kibontotta az ajándékot. –Te jó ég! Ez nagyon jó lett! Köszönöm!!!
- Szívesen. Örülök, hogy tetszik. –mondtam mosolyogva. Az alkotáson azt a képet örökítettem meg, melyiken mind a ketten idióta fejet vágva meredünk a kamerába.
- Mia, szívem! Lassan indulunk. –nyitott be Anna a szobába.
- Jól van. Mindjárt megyek. –mondta Mia, majd Anna kiment a szobából.
- És, tudod már, hogy hova mentek?
- Nem. Még mindig nem mondják el. De már nagyon kíváncsi vagyok. –mondta izgatottan.
- Gondolom. Akkor hagylak is készülődni. –mondtam, majd megöleltem.
- Oké. Majd még beszélünk. És még egyszer köszi az ajándékot. Nagyon tetszik. –mondta, majd elindultunk a bejárat felé.
- Szívesen. –mondtam, majd kinyitottam a bejárati ajtót. –Még egyszer boldog szülinapot. Majd hívj, ha tudsz.
- Köszi. Oké, majd hívlak. Szia!
- Szia!- intettem, majd elindultam haza.

Most, hogy szabad a délutánom, és még volt pár órám ebédig is, lementem a titkos szobába, hogy feltárjam a folyosót. Mikor bementem az üres szobába, odamentem a jobboldali falhoz. Lehajoltam, majd a jobb alsó sarokban benyomtam a falat. Ekkor elém tárult a folyosó, amin keresztül tegnap éjjel menekültünk. Elindultam a végtelennek tűnő sötétségbe.

2013. október 19.

7. fejezet

Heyhey, everybody! :)
Adrenalintól túltengve, egy nagyon izgalmas kosármeccsről hazaérve (1 ponttal nyert a mi csapatunk :D ) hozom nektek az új fejezetet. Ismét elég hosszúra sikeredett, és nagy valószínűséggel, ezentúl ilyen terjedelműek lesznek a részek ;) Remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha igen, pipáljatok, komizzatok, iratkozzatok fel! Nagyon sokat jelentene pár szó is! :D
Jó olvasást! <3



Már esteledett, amikor hazaértem. Viszonylag hamar lefeküdtem aludni, mivel eléggé fárasztó napom volt. Álmomban ismét megjelent Katherine. Nagyon nagy szükségem volt a kódnál a segítségére.
- Elena!- hallottam a hangját.
- Katherine!- hirtelen megint a testemen kívül álltam. –Segíts! Kérlek! Nem tudom felfedni a kódot. Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud.
- Hogy felfedd, mit tudnod kell,
Csak nézz a fénybe, s jegyezd meg,
Mit rejtenek a titkos lapok
Mellyel titkomat feltárhatod. – mondta, majd eltűnt.
- Mi? Mégis mit jelent ez? Katherine!!!- de az alakja nem tért vissza. Csak egy hangot hallottam, ami azt suttogta: „Nézz a fénybe!”
Ekkor felébredtem. Le kellett írnom, amit mondott még mielőtt elfelejtem. 
- Mégis mit akar ez jelenteni?- gondolkodtam hangosan, miközben a verset írtam. - Ha a Napba nézek, attól még nem fogom látni az írást! Miért nem tudta rendesen megmondani, hogy mit tegyek? Miért kell ilyen titokzatosnak lennie? Így csak még tovább fog tartani a kód megfejtése… Na mindegy, majd reggel kipihent fejjel talán többre megyek. –gondoltam, majd visszafeküdtem aludni.
Nem ment könnyen, de végül sikerült álomba merülnöm.
Reggel, mikor felkeltem teljesen megfeledkeztem a nyomról, amit Katherine mondott. Az első gondolatom az volt, hogy Mia ma végre haza jön! Már nagyon hiányzott!
Este tízkor landolt a gépe, szóval éjfélre már biztosan otthon volt. Remélem, nyolc óra alvás elég volt neki… Reggeli után már indultam is barátnőhöz. Mikor odaértem, becsengettem a kaputelefonon.
- Igen?- hallottam Mrs. Jones hangját.
- Jó napot! Elena vagyok. Mia ébren van már?- érdeklődtem.
- Szia, Elena! Igen, persze. Már várt réged. Nyitom a kaput. –mondta, majd kinyílódott előttem a kovácsoltvas kapu. Mrs. Jones nyitott nekem ajtót.
- Hogy sikerült a nyaralás?- érdeklődtem, miközben beléptem a házba.
- Nagyon jó volt! Spanyolország egyszerűen gyönyörű!- áradozott. –Egyszer nektek is el kell oda utaznotok!
- Biztos vagyok benne. Majd beszélek anyával ez ügyben. –feleltem mosolyogva.
- Mia a szobájában van. 
- Köszönöm. –mondtam, majd elindultam felfele a lépcsőn. Mia szobája a folyosó végén van, a jobb oldalon. Mikor az ajtó elé értem, bekopogtam az ajtón.
- Gyere!- mondta Mia.
- Szia!- mondtam, mikor benyitottam a szobába. Körülbelül akkora a szobája, mint nekem. A falak sötétlilák, teleragasztva poszterekkel, középen egy franciaágy van, amin a fehér alapon lévő fekete Eiffel-torony mintás ágytakarója van szépen elrendezve, lila díszpárnákkal. Az ággyal szemközti falon lóg a plazmatévé, amivel szemben van két babzsák fotel, mellette pedig két könyvespolc sorakozik, roskadásig megpakolva könyvekkel. Az ajtóval szemközti falból nyílik egy ajtó a gardróbba. Az ajtó mellett jobbra még van egy nagy szekrény, aminek az ajtaján egy hatalmas tükör található. Az ajtótól balra van az ablak, amin fehér függöny és sötétlila sötétítőfüggöny lóg. Az ablak alatt van a hosszú tölgyfa íróasztala, tele füzetekkel, tankönyvekkel, tollakkal és lila papír fecnikkel. Gondolom, nem nehéz kitalálni a kedvenc színét. Mia az íróasztalánál ült. Amint beléptem, rögtön felém fordult.
- Elena!!!!- ugrott fel azonnal a székéből, hogy megöleljen. –Már nagyon hiányoztál!
- Te is nekem. –mondtam, miközben próbáltam levegőhöz jutni, olyan erősen szorított. –De attól félek, most látsz utoljára.
- De miért?- kérdezte, de még mindig nem engedett el.
- Mert ha így folytatod, itt fulladok meg. –mondtam, mire elengedett.
- Bocsi. –mondta nevetve.
- Semmi gond. És… mesélj! Milyen volt?
- Nagyon jó!- lelkesedett. –Azt leszámítva, amikor az öcsém és az apám bejelentették, hogy ha már Barcelonában vagyunk, akkor mindenképp el kell mennünk egy Barca meccsre. –mondta már kevésbé lelkesen.
- És elmentetek?
- El! Elveszítettem négy értékes órát az életemből!- kezdett siránkozni.
- Négy óra? Egy focimeccs nem csak kilencven perces?- kérdeztem. Nem vagyok egy nagy focirajongó, de ennyit még én is tudok.
- De igen, annyi. De egy órás volt az út oda meg vissza. A stadion előtt csak percenként tudtunk egy centit megtenni. És persze már fél órával a meccs kezdete előtt ott kellett lennünk… De inkább váltsunk témát. –mondta, miközben leültünk a babzsák fotelekbe.
- És milyen volt a szálloda?- érdeklődtem.
- Nagyon szuper! Megmutatom a képeket. –mondta, majd felállt és odament az íróasztalához, hogy odahozza a kamerát. Hozzákötötte a tévéhez, majd kezdődhetett a vetítés.
Az első képek még a reptéren készültek, majd van pár kép róluk, amint a repülőben ülnek. Készültek még képek a kilátásról a levegőben, ahogy a városok fényeit látták. A következő képek már a szállodában készültek. Tényleg gyönyörű volt! Már kívülről is nagyon szép volt és hatalmas. Az előcsarnok hatalmas volt! Márványpadló, bőr ülőgarnitúrák, asztalok, bár, és hatalmas gömb alakú lámpák világították meg a helyiséget. A szobáik is nagyon jól néztek ki. A fehér falakat aranyszínű festékkel díszítették. Ugyanolyan lámpák voltak a szobában, mint az előcsarnokban. Hatalmas franciaágy, vele szemben egy szekrény, ami fölött a falon lógott a plazmatévé. A fürdőszobában volt kád és zuhanykabin is. A kádnak ráadásul volt masszázs és pezsgőfürdő funkciója is! A fürdőszoba utca felé néző falán hatalmas ablak volt, ami szinte kitette az egész falat, de senki sem látott be, viszont ők kiláttak. A Földközi-tengerre nyílt a kilátás. A szállodának saját elkülönített strandja volt. Az étterem is nagyon jól nézett ki. Ebédnél és vacsoránál, amikor az emberek beléptek zöldségekből és gyümölcsökből készült faragványok fogadták őket. Svédasztalos volt a kiszolgálás, de mindig volt valami, amit akkor, ott helyben sütöttek… A városról is rengeteg kép volt. Tényleg gyönyörű hely! Mia mindig mondta, hogy épp mit látunk a képen, és elmesélte azt is, ha történt ott valami vicces vagy érdekes. Ilyen volt például, amikor a diadalívnél voltak. Megkértek egy másik turistát, hogy fényképezze le őket az építmény alatt. Amikor beálltak a képhez, egy madár repült el fölöttük, aki Mia öccsére, Nicolas vállára ürített. És ezt a pillanatot örökítette meg a kép. Mindannyian undorodva néznek, és elhátrálnak a fiútól, aki még észre sem vette, hogy mi történt, és mosolyog a kamerába. Mindketten szakadtunk a nevetéstől! Ez volt a kedvenc képem! De Miának is. Nicolasnak már nem annyira…
Mire végigértünk a képeken meg a jobbnál jobb történeteken, már delet ütött az óra. Anna megkérdezte, hogy ottmaradok-e ebédre, és mivel Mia ragaszkodott hozzá, ezért igent mondtam. Küldtem egy sms-t anyának, hogy maradok, még mielőtt aggódni kezdene, vagy felhívna, hogy hol vagyok.
Ebéd után –nem tudom mi volt az, Mia azt mondta, hogy valami spanyol kaja, amit az anyukája megtanult és rajtunk próbálta ki. De szerintem jól sikerült. – visszamentünk barátnőm szobájába.
- És te mivel ütötted el az időt, míg távol voltam. Azt már tudom, hogy találkoztál a Donovanokkal. –mondta. Ekkor eszembe jutott, amit Nate mondott tegnap.
- Hát… tegnap elmentem sétálni az erdőbe délután, ahol találkoztam Nate-tel. És…- kezdtem, majd elhallgattam. –mondott valamit… rólad.
- Tényleg?- húzta fel a szemöldökét.
- Igen. Azt mondta, hogy régen ti barátok voltatok, és… hogy ő beléd volt esve. És amikor ezt elmondta neked… azután megromlott a viszonyotok… Mennyi igaz ebből?- tettem fel a kérdést, ami már azóta foglakoztat, hogy Nate elmondta.
Mia nem válaszolt azonnal. Kezébe vette egyik hosszú, egyenes szőke tincsét, és tekergetni kezdte.
- Minden. –mondta, majd nagyot sóhajtott és a szemembe nézett világoskék szemeivel. –Minden igaz. Kiskorunk óta barátok voltunk, de ő többet érzett irántam. Viszont én csak barátként tekintettem rá. Aztán amikor elmondta, hogy mit érez, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, ezért elkezdtem kerülni. Egyre jobban eltávolodtunk, ma pedig már alig beszélünk.
- De miért kerülted?
- Nem tudtam, mit mondhatnék neki.
- És egy kicsit sem tetszett?- kérdeztem. Hiszen egész helyes… vagy régen nem így nézett ki? Mintha olvasott volna a gondolataimban…
- Régen is ugyanilyen jóképű volt, de nekem…- mondta, majd hirtelen elhallgatott.
- Neked…? Neked más tetszett?- vontam fel a szemöldököm.
- Igen. –vallotta be. 
- És mi lett abból?
- Semmi. És nem hiszem, hogy valaha is lenne… Kissé kényelmetlenül éreznénk magunkat Nate miatt.
- Miért? Közel áll hozzá?- kérdeztem. –Talán a testvére vagy mi?- mikor nem felelt, azonnal tudtam, ki tetszik neki. –Max az, igaz? Max Donovanba vagy szerelmes?!- kérdeztem döbbenten.
- Kérlek, nem mond el senkinek!- kérlelt könyörgő hangon.
- Mióta vagy belezúgva?
- Túl régóta. –felelte tömören.
- Már akkor is tetszett, amikor Nate szerelmet vallott?
- Igen. Már akkor is. Ezért kezdtem el kerülni. Mert nem tudtam, mit mondjak neki. Azt azért mégsem mondhattam, hogy „Bocs, de nekem Max tetszik. Igen, az öcséd. Bocsi. Amúgy nem tudnál összehozni vele?”
- Ez azért tényleg fura lett volna. –ismertem be. –De valahogy biztos meg lehetett volna menteni a barátságotokat.
- Nem hiszem. Te voltál már valaha ilyen helyzetben?
- Nem. Pont ilyenben nem.
- Most már mindegy. Túl késő helyrehozni, amit elrontottunk.
- Talán igazad van. –sóhajtottam. –De lehet, hogy nem.
- Ezt hogy érted?- kérdezte kíváncsian.
- Szerintem még nem késő megbeszélni a történteket. És ki tudja? Lehet, hogy megint jó barátok lesztek! Akár még Maxnél is segíthet…
- Miért segítene?- vágott a szavamba. –Hiszen, az a lány, aki régen tetszett neki a testvéréért van oda.
- Nem tudom. Talán igazad van. –adtam meg magam. Tényleg nem tudom, hogy mit szólna Nate…nem ismerem túl jól.
Ezután inkább hanyagoltuk a Donovan témát. Nem akartam rákérdezni Alexre sem, és azt sem akartam már megemlíteni, hogy Nate elvitt a faházba. Estig náluk voltam. Mindenféléről beszélgettünk, fényképezgettük magunkat stb. stb. Nemsokára itt van Mia szülinapja, és mivel már megkért, hogy valamikor rajzoljak neki valamit, úgy döntöttem, az egyik képünket rajzolom le, és adom neki szülinapjára.
Egyszer csak Anna kopogott az ajtón.
- Mindjárt kész a vacsora. –közölte. –Elena nagyon szívesen látunk téged is.
- Köszönöm, de azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenjek. –mondtam.
- Ahogy gondolod. –mondta Mrs. Jones, majd kiment a szobából.
- Biztos, hogy nem maradsz?- kérdezte barátnőm reménykedve.
- Biztos. Már reggel óta itt vagyok. Ha még maradnék, anya tuti, hogy kiakad. –mondtam, miközben felálltam a babzsák fotelból, és elindultam kifelé.
- Igen, igazad van. –mondta, majd lekísért a kapuhoz.
- Holnap találkozunk!- mondtam, majd megöleltem.
- Mindenképp! –mondta, majd elindultam haza.
Pont vacsoraidő volt, mikor hazaértem.
- Szia, anya!- köszöntem, amikor beléptem a házba.
- Elena te vagy?- kérdezte. A hangja az ebédlőből jött.
- Igen. –mondtam, majd bementem az étkezőbe.
- Milyen volt Miánál?- érdeklődött.
- Nagyon jó! Már nagyon hiányzott. –válaszoltam. Azért részletezni nem fogom a napot.
Igen, gondolom. –bólintott. –Kész a vacsora.
- Rendben. Mindjárt jövök, csak kezet mosok.
- Jól van. –mondta.
- Már itt is vagyok. –mondtam, amikor visszaértem. A vacsora már tálalva volt.
Mint mindig, Mrs. O’Dannel isteni vacsorát készített. A bolonyai spagettije verhetetlen!
Fürdés után sokáig nem tudtam elaludni. Este eszembe jutott ugyanis a nyom. Sehogy sem tudtam rájönni, mit jelenthet az, hogy „Nézz a fénybe!”  Talán, ha a lapokat a Nap vagy a lámpa fényéhez tartanám, látnám az írást? Majd holnap reggel megpróbálom. Először a Nappal fogok próbálkozni, csak az a kérdés, hogy hogyan. Hiszen nem sétálhatok ki csak úgy a könyvvel a kezemben. A kertbe nem mehetek, mert Mr. O’Dannel minden nap ott üldögél, sétálgat, vagy épp dolgozik. Az utcára szintén veszélyes lenne kivinnem, mert bárki megláthatja. Más helyet viszont még nem nagyon ismerek. Csak az erdőt –úgy ahogy-, de ott nem tudom a Nap felé tartani. A kert az egyetlen megoldás. Csak ügyelnem kell rá, hogy Mr. O’Dannel ne lássa meg a könyvet. Bár nem gondolom, hogy valaha is látta volna. Ha talán mégis meglátná, majd kitalálok valamit, hogy mi az. Aztán, ha ez nem működik, akkor visszavonulok a titkos szobába, és ellenőrzöm az összes lámpát. Ha pedig az sem működik… nos… akkor majd kitalálok valamit. De egyelőre nincs több ötletem.
Miután ezt így szépen elterveztem magamban végre sikerült elaludnom. Katherine most nem jelent meg álmomban, viszont mielőtt felébredtem volna, hallottam a hangját. Ismét ugyanazt suttogta: „Nézz a fénybe Elena! Nézz a fénybe!”
Mikor felébredtem, ránéztem az ágyam melletti éjjeliszekrényen álló órára, aminek számlapja a sötétben pirosan világított. Hajnali fél hat. A Nap már felkelt, és én hiába próbáltam visszaaludni, egyszerűen nem sikerült. Végül reggel hatkor kikeltem az ágyból, csináltam magamnak reggelit, felöltöztem stb. A házban még nem láttam senkit. Vagy már ébren voltak, és elmentek valahova vagy pedig még aludtak. Gyorsan benéztem anya szobájába. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd bedugtam rajta a fejem. Elég sötét volt, de láttam, hogy anya még az ágyban fekszik. Majd csak egy óra múlva kel fel. Halkan lesettenkedtem a jobb oldali tölgyfalépcsőn, és egyenesen az O’Dannel házaspár szobája fele vettem az irányt. Először bal fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam, nem-e beszélnek vagy mozgolódnak odabenn. Mikor biztos voltam abban, hogy nem hallok zajt a szobából, lassan, hang nélkül kinyitottam az ajtót. Mikor óvatosan benéztem, azt láttam, hogy a szobát elárasztja a fény. Ekkor kicsit beljebb hajoltam, és ekkor észrevettem, hogy a redőny fel van húzva, és az ágy üres. Mivel a házban nem találtam senkit, megnéztem az udvart és a kertet is, de sehol egy lélek sem. Talán ez a megfelelő pillanat. Gyorsan felmentem a könyvtárba, megnyomtam a kis gombot a kandalló belsejében, majd lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kinyíljon a titkos ajtó. Első alkalommal még nagy zajt csapott, de már annyiszor használtam, hogy már alig lehet hallani, ahogy kinyílódik. Viszont a síri csendben olyan volt, mintha egy hatalmas hangszóróból jönne a hang teljes hangerőn. Mikor végre szabad volt az út, lefutottam a lépcsőn, nem kapcsoltam fel a villanyt, nehogy bezáródjon az ajtó. Odarohantam az íróasztalhoz, megragadtam a könyvet. Mikor visszaértem a könyvtárba, megvártam, míg a rejtett ajtó bezárult mögöttem. Ezután még nem mentem le a kertbe, hanem először visszamentem a szobámba, és az ablakon keresztül ellenőriztem, hogy a kert még mindig üres e. Mivel nem láttam senkit, lassan lelopakodtam a lépcsőn, majd kisurrantam a hátsó ajtón egyenesen a kertbe. Mikor kiértem ismét körülnéztem, hogy ott van-e Arthur, de senkit sem láttam. A biztonság érdekében mégis elvonultam a kert egy kicsit eldugottabb zugába.
Mikor odaértem, felnéztem az égre. nagyon jól lehetett látni a napot, és kellemes idő volt. Még nem volt túl meleg. Kinyitottam a könyvet azon az oldalon, ahol már nincs- látható- írás. Felemeltem, majd a Nap felé tartottam, de nem történt semmi. Több szögből is próbálkoztam, de eredménytelenül. Ezek szerint nem a Napba kell néznem.
Miután első próbálkozásom kudarcba fulladt, visszamentem a titkos szobába. Ha nem a Nap, akkor talán valamelyik lámpa. De melyik? Őszintén szólva, erősen kétlem, hogy egy olyan lámpa fénye fedi fel az írást, ami nem ebben a szobában van.
Az összes lámát végigpróbáltam, de egyik sem fedte fel a kódot. Tényleg mindet megnéztem, de semmi. Már kezdtem feladni. Leültem az íróasztal mögötti bőrszékbe, és a könyv fölé görnyedtem. Hiába törtem a fejem, semmire sem jutottam.
- Mi van, ha valahova elrejtette a lámpát?- jutott hirtelen eszembe.
Felálltam, majd odasiettem a könyvespolc előtt álló ládához. Kinyitottam, majd minden tárgyat megvizsgáltam, hátha fényt bocsát ki magából. Volt ott minden: kisautó, könyvek, szépen megmunkált falovak, sakktábla, sakkbábuk, régi levelek - amik elég érdekesnek tűntek, úgyhogy félreraktam őket, hogy majd elolvassam-, és még hasonló dolgok. Minden, csak lámpa nem. Másik láda nem volt a szobában. Viszont ott voltak még az íróasztali fiókok. Amikor azonban megpróbáltam kihúzni azokat, nem akartak mozdulni. 
- Nagyszerű! Zárva van. –mondtam bosszúsan, miután többször megpróbáltam kihúzni őket. –De hol lehet a kulcs?
Lassan komolyan kezd elegem lenni ebből! Mindig valamilyen akadályba ütközök. Mondjuk nem is gondoltam, hogy egyszerű lesz… Segítség kell! Remélem Katherine tud segíteni a kulcs megtalálásában. Egyelőre azon kell gondolkodnom, hogy hol lehet a fiókok kulcsa. Mr. O’Dannelnél láttam egy hatalmas kulcscsomót, de azon van vagy száz kulcs! Azt se tudom, hogy tudja megjegyezni, hogy melyik mit nyit. Majd rákérdezek, hátha van köztük olyan darab, amiről nem tudja, hogy mire való. De mi van, ha megkérdezi, hogy miért érdekel? Akkor mit mondjak neki? Majd improvizálok valamit. Csak az a kérdés, hogy ha megtalálom a megfelelőt, akkor hogy szerzem meg? Ezen majd gondolkozom akkor, amikor megvan a kulcs…
Miután ezt így megbeszéltem magammal, kimentem a szobából, és egyenesen a szobámba indultam. Ott elkezdtem rajzolni Mia szülinapi ajándékát.
Délben anya kopogott az ajtómon, hogy kész az ebéd. Hamar végeztem vele. Már épp készültem visszamenni a szobámba, hogy ismét belevessem magam a munkába, de amikor elhaladtam a nyitott bejárati ajtó előtt, megláttam Mr. O’Dannelt, amint a kertben ténykedett.
- Mr. O’Dannel!- kiabáltam oda neki, miközben leszaladtam a lépcsőn.
- Szervusz, Elena!- köszöntött kedvesen, mosolyogva. –Szép időnk van, nem igaz?
- Igen, valóban. –válaszoltam, majd azon kezdtem gondolkozni, hogy hogyan kérdezzek rá a kulcsra, majd hirtelen eszembe jutott valami. – Igazából azért jöttem, mert van egy fiók a szobámban, amit nem tudok kinyitni. Szerintem be van zárva, de nincs hozzá kulcsom. –mondtam. És nem is hazudtam. Tényleg van egy ilyen fiók a szobámban, de eddig nem foglalkoztam vele. Sosem hittem volna, hogy még kapóra jöhet!
- Megyek, és megnézem. A ház összes zárjához van kulcsom, valamelyik biztosan nyitja. –mondta, majd elindult a ház felé.
- Köszönöm. –mondtam, majd követtem a szobámba. 
- Akkor lássuk!- mondta Arthur, miután jobban szemügyre vette a kulcs helyét, majd belenyúlt a mély zsebébe- leért a térdéig!-, és elővette belőle a hatalmas kulcscsomóját. De vajon hogy fér rá ennyi kulcs?!
- Mindegyiket végig fogja próbálni?- kérdeztem kétségbeesetten, mert akkor jövő hétig itt lesz.
- Nem, dehogy. –nyugtatott meg. – A zárat elnézve körülbelül tizenöt kulcs nyithatja.
- Tizenöt?- kérdeztem. – És ezt honnan tudja?
- Nagyon régóta dolgozom itt. Az összes kulcsról tudom, hogy mit nyit. –felelte, miközben már a harmadik kulcsot próbálta a zárba. 
- A összesről?- vontam fel a szemöldököm. Akkor talán még sincs nála az a kulcs, ami nekem kell.
- Igen…- mondta, majd elfordította a megfelelő kulcsot a zárban. –Kivéve ezt itt. –mutatott felém egy réginek látszó kulcsot, aminek nyelén volt valami felirat. Ez lesz az!