2. fejezet

Heyhey, drága olvasóim!

Máris megérkezett a 2. fejezet. Egyre több dologra derül fény Katherine Dankennel kapcsolatban, így egyre közelebb kerülünk az "izgalmas, érdekes" részekhez! :) Nem fogok minden nap új részt hozni, ez most egy kivételes helyzet.

Jólesne pár pipa/komment akár az előző részhez, akár ehhez. Nektek csak pár pötyögés, de nekem nagyon sokat jelentene! Köszönöm a két feliratkozót így rögtön az elején! Imádlak titeket<3 

Jó olvasást a fejezethez!

Puszi: Vivienn J.

Másnap reggeli után első dolgom volt körbenézni a könyvtárban. Az egész délelőttöt ott töltöttem. Több száz könyv roskadozik a poros polcokon, de szerencsére rendszerezve voltak, ezért hamar megtaláltam a városról szóló köteteket. Csak azokból volt vagy ötven. Mindegyikbe belelapoztam, hátha találok valami érdekeset. Elég sok legenda fűződik a városhoz, de már a harmadik könyvben rábukkantam Katherine legendájára. Amikor elolvastam a teljes történetet, olyat is megtudtam, amit Mr. O’Dannel elfelejtett megemlíteni. Talán azért, mert ő nem hisz az ilyesmikben. Eddig én sem hittem, de most már nem tudom, mit gondoljak. A legenda vége szerint „Katherine egy nap visszatér az erdőből, és egy halandó leszármazottja segítségével felfedi gyilkosát vagy annak leszármazottait.” Nem tudom, hogy ez mennyire lehet igaz, de gyanítom, hogy eddig még nem történt meg, mert azt említette volna valaki.

Már belenéztem az összes könyvbe, ami azon a polcon volt, de Clark Danken naplója nem volt köztük. Az óra delet ütött, de még mindig nem akadtam rá a naplóra, amikor anya nyitott be a könyvtárba.

- Kicsim, ebéd! Gyere!- mondta, amikor megtalált egy halom könyv mögé bújva.

- Megyek. Elég volt ennyi egy időre –sóhajtottam fáradtan, majd feltápászkodtam a földről.

- Az egész könyvtárat kiolvastad?- kérdezte, amikor végignézett a kipakolt könyveken.

- Még nem. 

- És találtál már valami érdekeset?

- Igen. Bár eddig csak a város történetéről olvasgattam.

- Gondoltam, hogy érdekelni fognak a legendák. Ez a város tele van titkokkal. 

- Igen. Eléggé vastag az a könyv, amiben benne vannak a legendák és a történetek – néztem vissza az asztalon lévő vastag kötetre.

- Valóban az –pillantott ő is a könyvre.

- Danny telefonált?- kérdeztem izgatottan.

- Nem. Ma még nem –lombozott le anya azonnal. –De azt mondta tegnap, hogy ma téged fog hívni.

- Oké. Talán majd délután – kicsit jobb kedvre derültem.

Ebéd után meg akartam kérdezni Mr. O’Dannelt, hogy hol a napló, de nem találtam sehol, úgyhogy Mrs. O’Dannelhez fordultam, hátha tud segíteni. Sajnos nem tudott semmi hasznos információval szolgálni. Ráadásul Mr. O’Dannel elutazott, és csak holnap jön haza. Anya nem akarta, hogy egész nap a könyvtárban gubbasszak, ezért úgy döntött, délután elmegyünk sétálni a birtokon és a városban, és elintézte, hogy megnézhessem az új iskolámat, hogy ne legyen olyan idegen szeptemberben. Jó ötlet volt a séta, legalább ki tudtam szellőzetni a fejem, és megismerkedtem pár emberrel.

Először bementünk a közeli városközpontba, hogy megnézzük a sulit. Az igazgató és az osztályfőnök nagyon kedvesen fogadtak. Körbevezettek az épületben, ami nagyon tetszett. Más hangulata van, mint a londoni gimiknek, bár diákok még nem voltak benne. Nagyon jól felszerelt minden terem. Maga az iskola nagyon szép, remélem az osztálytársaimmal is jól ki fogok jönni, és sikerül hamar beilleszkednem.

Miután a sulival végeztünk, visszamentünk a városközpontba, a főutcára. Körbenéztünk kicsit, közben pedig anyu összefutott egy régi barátnőjével, Annával, akit kislánykorában ismert meg itt. Anna meghívott minket magához. Nagyon megörült, amikor megtudta, hogy a Danken kastélyba költöztünk. Én pedig hála neki szereztem itt egy barátot, aki az osztálytársam is lesz! Ő Anna lánya, Mia. Amélia Jones, de mindenki csak Miának hívja. Amikor megérkeztünk Anna bemutatott neki, és azonnal megtaláltuk a közös hangot. Mindketten nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy egy osztályba kerültünk, és ő majd segíthet nekem beilleszkedni. Azt mondta nagyon fogom szeretni a többieket és az iskolát is, és véleménye szerint a többiek is hamar megkedvelnek. Sokkal jobban érzem magam most, hogy nem leszek olyan egyedül, amikor elkezdődik a tanév. Ráadásul Mia nem is lakik messze tőlünk: csupán hét perc gyalog. Elszaladt az idő a Jones családnál, este hat óra volt, amikor hazaindultunk anyuval. Szerintem még ő is maradt volna, mert rengeteg megbeszélnivalójuk volt Annával, és mi is jól elvoltunk Miával. Holnap átjön hozzánk, kíváncsi a birtokra. Sosem volt még ott, mivel amióta mi megszülettünk, anya nem nagyon járt le ide. Pedig szerintem Dannyvel élveztük volna. Hiszen a kertje is hatalmas, biztos jól szórakoztunk volna. Bár lehet, hogy elvesztünk volna a hatalmas területen, vagy betévedünk az erdőbe, amilyen kíváncsiak vagyunk.

Ha már Danny szóba került... Amikor kiértünk a suliból, akkor telefonált. Sajnos a héten még biztosan nem jön haza, de megígérte, hogy beszélünk minden nap. Nagyon jó testvérek vagyunk, és ha több napig nem találkozunk, akkor telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ő az, aki mindenben támogat, tud rólam mindent, és mindentől próbál megóvni, de ez nem mindig sikerül neki… Este hamar lefeküdtem, mert már nagyon vártam a holnapot, és azt akartam, hogy minél hamarabb elérkezzen. Sajnos ez nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna. Éjjel úgy éreztem, mintha valaki a szobámban állna és figyelne. Csakhogy, amikor felkeltem, senki nem volt ott. Utána sikerült elaludnom, de nem sokkal később megint elfogott ez az érzés, ezúttal viszont közelebbinek éreztem. Mintha közvetlen előttem lenne valaki, és egyenesen rám bámulna. De amikor kinyitottam a szemem, megint nem találtam ott senkit. Már nagyon vártam a reggelt, de a második eset után még nehezebben jött álom a szememre. Nem sokkal az után, hogy végre sikerült, anya rontott be a szobámba.

- Jó reggelt álomszuszék!- kezdte. – Hogyhogy még ágyban vagy? Ilyenkor már rég ébren szoktál lenni.

- Nem tudtam aludni –nyöszörögtem álmosan, miközben kikeltem az ágyból. 

- Miért? Történt valami?- kérdezte aggódva.

- Nem, csak egyszerűen nem tudtam elaludni –hazudtam. Vajon mit szólna, ha azt mondanám, hogy valaki figyelt? Talán diliházba küldene. Rosszabbik esetben.

- Jól van. Gyere, kész a reggeli.

- Oké. Öt perc.

- Rendben –felelte, majd kivágtatott a szobámból pont olyan lendülettel, ahogy érkezett. Valaki igazán energikus ma. Kár, hogy ez rólam nem mondható el.

Reggeli után megkerestem Mr. O’Dannelt, hogy megkérdezzem, hol a napló.

- Mr. O’Dannel!- kiabáltam a kapuból a kertben sétálgató Arthurra.

- Jó reggelt, Elena –köszöntött kedvesen.

- Jó reggelt. Milyen volt az út?- érdeklődtem.

- Nagyszerű!-mosolygott. –Majd elmesélem, de gondolom, most nem emiatt jöttél.

- Valóban nem –feleltem. Ennyire átlátszó lennék? –Igazából a napló miatt jöttem.

- Találtál benne valami érdekeset?- húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Az igazság az, hogy nem találtam meg. Tudna nekem segíteni?

- A középső könyves szekrény harmadik polcán kell lennie –felelte.

- Ott is néztem, de nem találtam. Azt a szekrényt teljesen kipakoltam, de sehol sem volt.

- Az lehetetlen –motyogta aggódva. –Ezt nekem is látnom kell! –mondta, majd elindult a ház felé.

- Visszapakoltam a könyveket. Mindent oda, ahonnan elvettem. Ha ott lett volna, biztos, hogy észreveszem –lihegtem, amikor beléptünk a könyvtárba. Öregember léptére igazán gyors.

- Itt tényleg nincs –nyugtázta miután átkutatta a szekrényt.

- Nem lehet, hogy rosszul emlékszik?- kérdeztem bizakodva, hátha eszébe jut valami.

- Nem. Mindig is itt volt a helye, és mindenki ide tette vissza. Hacsak nem vitte el valaki, akkor nem tudom, hol lehet.

- De ki vihette el?- kérdeztem kétségbeesetten.

- Arról fogalmam sincs, gyermekem –válaszolta Arthur.

- De kinek van ide bejárása? Gondolom, csak olyasvalaki vihette el, aki be tudott ide jönni.

- Csak azoknak, akik itt dolgoznak. Senki másnak nincs kulcsa a helyiséghez.

- Akkor megkérdezek mindenkit, hátha valaki elvitte –közöltem, majd meg sem várva a válaszát elindultam a földszintre.

Mindenkit kifaggattam, de senki sem vitte el. Akkor vajon hol lehet?

- Mr. O’Dannel!- kiáltottam, amikor megláttam a kertben üldögélni. Tényleg mindig ott van.

- Nos, sikerült megtalálni a naplót?- kérdezte kíváncsian.

- Sajnos nem –feleltem csalódottan, és letelepedtem mellé a padra. – Mindenki azt állítja, hogy nem látta. Nem tudja esetleg, hogy mikor vették el utoljára?

- Nos, amennyire én tudom, húsz éve nem nyúlt hozzá senki sem. De az is lehet, hogy rosszul emlékszem. Már nem vagyok egy mai kakas, lányom. A memóriám már nem a régi.

- Értem. De akkor az is lehet, hogy valaki ellopta. Vagy nem?- jutott hirtelen eszembe az ötlet.

- Akár ez is előfordulhat. Lehetnek benne utalások a gyilkosra vagy bizonyítékok, amik esetleg a tettesre utalhatnak. És vannak olyanok, akik nem szeretnék, hogy a sötét titokra fény derüljön –sejtelmesen beszélt, amit nem igazán tudtam hova tenni.

- Ezt hogy érti?- kíváncsiskodtam.

- Elena!- hallottam egy hangot a hátam mögött.

- Mia! Szia!- köszöntem, amikor megpillantottam barátnőmet.

- Szia!- köszönt, amikor közelebb ért.

- Ő itt Mr. O’Dannel –mutattam be Arthurt. –Ő pedig itt Mia.

- Örvendek –nyújtott kezet a lány, amit a férfi készségesen megrázott.

- Szervusz –köszöntötte Mr. O’Dannel. – A beszélgetést majd máskor befejezzük. Most van egy kis elintéznivalóm. – ezzel elment.

- Rendben –intettem utána.

- Megzavartam valamit?- kérdezte Mia, mikor Mr. O’Dannel már bement a házba.

- Nem, dehogy –ráztam meg a fejem mosolyogva. –Akkor körbevezetlek.

- Rendben –azonnal felvillanyozódott.

Mindent megmutattam Miának, de a szobámat hagytam a legvégére. Az egész ház nagyon tetszett neki. Bár ő is csodálkozott azon, hogy máris kiigazodok a hatalmas épületben, pedig csak nemrég költöztünk ide. Állítása szerint ő itt biztosan eltévedne. Őszintén szólva én is azt gondoltam, de úgy tűnik, jobb a tájékozódó készségem, mint hittem.

- Ez itt pedig az én szobám –kinyitottam ki az ajtót kissé teátrálisan.

- Azta!- mondta hosszas hallgatás után. –Ez gyönyörű. És tényleg te dekoráltad ki?

- Igen, én –mondtam mosolyogva. – Örülök, hogy tetszik.

- Te most viccelsz?! Imádom! Nekem is ilyen szoba kell –lelkendezett, miközben körbenézett.

- Ha a szüleid is megengedik, akkor együtt kifesthetjük –ajánlottam fel. imádok dekorálni.

- Az nagyon jó lenne. Ezek a rajzaid?- kérdezte, amikor megpillantott egy mappákkal teli polcot.

- Igen. A rajzaim nagy része itt van. De van, amit nem raktam ki a dobozokból, mert kell hely az újaknak. Egy egész doboz tele van a régebbi alkotásokkal.

- Wow! Mondtad, hogy szeretsz rajzolni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire jó vagy!- bámulta a lapokat kikerekedett szemekkel.

- Köszi – elmosolyodtam. –Ezt gyakran megkapom –tettem hozzá „szerényen”.

- Majd rajzolsz nekem valamit?- kérdezte csillogó szemekkel.

- Persze, csak mond meg, hogy mit szeretnél.

- Majd kitalálok valamit –bólintott elgondolkozva, majd tovább nézegette a képeket.

Mindent imádott a házban, de főleg az én szobám nyerte el a tetszését. Az egész napot együtt töltöttük, és ez sajnos nem mostanában fog előfordulni, ugyanis a szüleivel elutaznak két hétre Spanyolországba, Barcelonába nyaralni. Megbeszéltük, hogy minden nap beszélünk, de az mégsem ugyanaz. De valahogy csak ki fogom bírni. Bár ahogy anyát és magamat ismerem, nem fogok unatkozni.

Másnap reggel elmentem Miához elköszönni és jó utat kívánni. Miután elmentek, sétálgattam kicsit a városban, és Katherine legendáján gondolkodtam. Ekkor hirtelen eszembe jutott, amit tegnap mondott Mr. O’Dannel, és gyorsan visszasiettem a házba. Ő azonban sehol sem volt. Geraldine azt mondta, hogy későn ér haza, úgyhogy holnap kell kiderítenem, hogy mit akart nekem tegnap mondani.

Addig is belemerültem, abba a hatalmas, vastag könyvbe, amiben a város története van. Dollivant –ez a város neve -két család alapította közösen: a Sullivan és a Donovan famíliák. Elizabeth Sullivan és Barnabas Donovan miután összeházasodott, családjaikkal együtt Írországba költöztek, ahol egy üres területen letelepedtek. Ezen a területen alakult meg Dollivan (Donovan, Sullivan). Elizabeth és Barnabas utódai „uralkodtak” a városban, mindig a legidősebb fiú. Ha pedig nem volt fiú utód, akkor a legidősebb lány és férje kapták meg a területet. A két család ekkor békében megfért egymás mellett. És most jön az a rész, ahol Katherine legendája színre lép. A legutolsó egyenes ági leszármazottnak, David Donovannak, és feleségének nem született gyermeke. Viszont a Sullivan és a Donovan család továbbra is fennmaradt. Csakhogy ők nem Elizabeth és Barnabas leszármazotti, hanem a testvéreiké. Mindkét család úgy gondolta, hogy ha utód nélkül hal meg David Donovan, akkor ők öröklik a kastélyt, a birtokot és a várost is. Csakhogy David nem akarta, hogy a két család emiatt harcoljon egymással, ezért halála előtt mindenét legjobb barátjára, Clark Dankenre hagyta. Ő újította fel és bővítette ki a kastélyt. Clark Dankennek négy gyermeke volt, két fiú és két lány. Csakhogy a három legidősebb testvér Amerikába költözött, hogy ott olyan életet éljenek, ahol nem kell megfelelniük szigorú apjuk elvárásainak. Egyedül Katherine Danken, a legkisebb gyerek maradt apja mellett, aki akkor még csak öt éves volt. Talán éppen ezért volt ő Mr. Danken kedvence, mert ő volt az egyetlen, aki kitartott mellette. Amikor a lány felnőtt, a másik két család belátta, hogy csak úgy juthatnak hatalomra, ha valamelyik fiú elveszi őt feleségül. Két fiú küzdött Katherinért, Harold Donovan és Edward Sullivan. Csakhogy Katherine szívét más hódította meg: Steve Jonson, Katherine gyerekkori legjobb barátja. Csakhogy sem a Donovan, sem a Sullivan fiú nem adta fel. Egy nap azonban Steve megkérte Katherine kezét, aki igent mondott. Pár hónappal később megszületett Katherine és Steve lánya, Caroline.  A kislány születése után három hónappal tartották volna az esküvőt. A tragédia pont az esküvő előtti nap következett be, amikor ősöm elment lovagolni az erdőbe. A könyv szerint a Sullivan család azt állította, hogy Harold Donovan; a Donovan család pedig azt, hogy Edward Sullivan ölte meg a lányt. Viszont egyik család sem tudta a másikra bizonyítani a gyilkosságot. Clark Danken halála után idősebbik lánya, Sarah visszaköltözött férjével és gyerekeivel a birtokra. Steve nem bírta elviselni Katherine halálát, ezért Sarahra bízta lányát, majd Angliába utazott, ahol nem sokkal később öngyilkos lett. Sarah sajátjaként nevelte Caroline-t a kastélyban. Azóta is az ő leszármazottai élnek itt.

Sosem derült fény arra, hogy ki ölhette meg Katherinet. A Sullivan és a Donovan család pedig, azóta is hadilábon áll egymással.

Érdekes történet. Bár én eddig még nem találkoztam sem Sullivannal, sem pedig Donovannal a városban. Vagy legalábbis én nem tudok róla.

Vacsoránál anya bejelentette, hogy holnap el kell mennie, úgyhogy Mr. és Mrs. O’Dannellel leszek itthon. Úgysem terveztem különösebben semmit aznapra, így eldöntöttem, hogy kiülök a kertbe, és lerajzolom a kastélyt. Ezzel legalább elfoglalom magam. És holnap már Mr. O’Danellel is tudok beszélni.