Először is szeretném megköszöni a több, mint 400 oldalmegjelenítést, a kommenteket és a 3 rendszeres olvasót! Tényleg nagyon hálás vagyok!<3
Megérkezett a 9. fejezet 2. fele, remélem elnyeri a tetszésetek!
Még mindig lehet szavazni a fejezethosszúságra! És természetesen továbbra is várom a véleményeket, feliratkozókat! :D
Puszil, ölel :* <3 : Vivienn J.
- Mi az?- kérdezte, hátrafordulva, majd megállt, és
visszasétált hozzám. –Miért álltál meg?
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. –kezdtem,
majd amikor láttam, hogy nem érti, folytattam. –Miért utáljátok egymást annyira
a Sullivanekkel?
- Ez hosszú történet. – mondta, mikor mellém ért. Aha.
Szóval megpróbálja elhessegetni a témát.
- Hát… Időm az van. –mondtam. Akkor is kiszedem belőle!
- Nos… Nem tudom, hogy mennyit hallottál erről az
egészről. –kezdte. –A családjaink még közösen alapították Dollivant, aztán,
amikor az utolsó egyenes ági leszármazott utód nélkül halt meg, a két család
egymás ellen fordult, hogy megszerezzék a hatalmat, ami egy kívülálló
családhoz, a Danken családhoz került. A Dankeneket viszont nem támadták meg,
mert jó viszonyt ápoltak mindkét családdal. Mr. Dankennek volt egy lánya,
Katherine, akibe Harold Donovan és Edward Sullivan is beleszeretett. Viszont
Katherine máshoz akart hozzámenni, és az esküvő előtti napon meghalt ebben az
erdőben. A mi családunk szerint a Sullivanek tették, a Sullivanek szerint pedig
a Donovanok. Azóta is tart a viszály a két család között. –fejezte be a történetet.
Semmi új, csak amit már tudtam…
- Én nem igazán értem, hogy miért nem teszitek túl
magatokat ezen. Hiszen nem veletek történt. Szerintem ennek nincs túl sok
értelme… - mondtam, miközben sétálva folytattuk utunkat.
- Ez a család becsületéről szól. A Sullivanek az óta
próbálják ránk bizonyítani a gyilkosságot, mi pedig rájuk.
- És miért vagytok annyira biztosak abban, hogy ők
tették?- tettem fel a kérdést, ami már foglalkoztat egy ideje. Honnan tudják,
hogy a másik család tette? Ennek semmi értelme!
- Mert van nálunk valami, ami bizonyítja, hogy nem mi
voltunk. –mondta sejtelmesen. Egy bizonyíték? – És ezt nekünk őriznünk kell,
mert már nem egyszer próbálták meg ellopni.
- És mi az? –kérdetem, remélve, ha már ennyit elmondott,
beavat a részletekbe is. Még az is lehet, hogy a naplót őrzik! Hiszen,
Katherine azt mondta, hogy Clark Danken ott rejtette el.
- Az had maradjon a mi titkunk. –mondta. Ennyit erről…
Akkor nekem kell kiderítenem!
- Hát jó. –sóhajtottam lemondóan, majd újra futni
kezdtem, ő pedig futott mellettem.
Pár
perc múlva kiértünk az erdőből.
- Innen már egyedül is boldogulok. Köszi. –álltam meg
vele szemben.
- Biztos? Szívesen hazakísérlek. –ajánlotta fel.
- Igen. Azért köszönöm. Szia. –intettem, majd
megfordultam, és elindultam. Egy idő után hirtelen megjelent mellettem.
- Hát te?- kérdeztem meglepetten.
- Errefelé van dolgom, és gondoltam mehetnénk együtt egy
darabig. –mondta.
- Felőlem. –mondtam. Kicsit ideges lettem… - És hova
mész?
- A Danken kastélyban van egy kis elintéznivalóm.
–felelte, miközben engem nézett. Jaj ne! Pont oda kell mennie?! Nyugi Elena!
Nyugi! Majd elmész másfele. Továbbmész, és megvárod, amíg bemegy, és akkor
besurransz. Igen, ez az! Csak próbálj meg nyugodtnak látszani! Nem veheti
észre, hogy ideges lettél. Gyorsan! Mondj valamit!
- És mi dolgod van ott?- kérdeztem. Próbáltam olyan
higgadtnak látszani, amilyennek csak tudok.
- Beszélnem kell valakivel munka ügyben. –felelte az
útra pillantva.
- Milyen munka?- érdeklődtem tovább.
- A nagybátyámnak segítek a cégénél. Kertészettel
foglalkozik. Gondolom láttad már a Danken kastélyt. –mondta, miközben végig az
arcomat fürkészte. Lehet, hogy mégis meglátott, és csak azt próbálja
kideríteni, hogy tényleg én voltam-e? – Mr. O’Dannel, a gondnok már
törzsvásárló a cégnél, és vele kell beszélnem a szállítmányról.
- Értem. Tényleg szép a birtok. –mondtam.
- Ezek szerint láttad már?
- Persze. Hiszen itt van az erdő mellett szinte.
–feleltem. Már nem is jártunk messze a birtoktól.
- Igaz. –mondta. Hm. Úgy látom, hogy kezd
elbizonytalanodni. Akkor jól haladok.
- Akkor… szia. –mondtam, amikor megálltunk a birtoknál.
- Majd még találkozunk. –mondta mosolyogva, de még nem
ment be. Én viszont megfordultam, és elindultam egyenesen.
A
sarkon lefordultam, és a szemem sarkából láttam, hogy még mindig ott áll és
engem néz. De miért nem megy be? Vagy csak tényleg az érdekli, hogy ott
lakom-e? A kertünk mögötti utcában álltam, a fal mögött, ami elválasztotta a
birtokot az utcától. Vártam pár percet mielőtt visszanéztem volna. Egyszer csak
hangokat hallottam a fal mögül.
- Rendben van, fiam. –hallottam Arthur hangját. –Akkor
jövő héten.
- Rendben. –mondta Damien. Ezek szerint tényleg volt itt
dolga. –Csak még egy kérdés.
- Nem ismeri véletlenül Elena Tisdalet?- kérdezte.
Istenem! Arra nem számítottam, hogy rákérdez Mr. O’Dannelnél! Most végem van!
És honnan tudja a vezetéknevem? Sosem említettem. Észrevettem, hogy Mr.
O’Dannel habozik a válaszadással.
- De igen, ismerem. –felelte. Jaj, ne! –Nemrég költöztek
a városba Londonból. Az édesanyját gyerekkorától ismerem. –tette hozzá. Ezzel
nem utal egyértelműen arra, hogy ott is laknék… Talán Damien nem jön rá. –Miért
kérdezed?
- Csak kíváncsi voltam. –mondta. –Akkor jövő héten.
- Viszlát!- mondta Damien, majd hallottam, ahogy
elindulnak a kapu felé.
Óvatosan
kinéztem a fal mögül, és láttam, ahogy Damien elmegy. Mikor már biztos voltam
abban, hogy nem lát meg, besurrantam a birtokra.
- Jó napot, Mr. O’Dannel!- mondtam, mikor megláttam.
- Szervusz, Elena!- köszöntött mosolyogva. –Nem
találkoztál Damiennel? Az előbb ment el.
- Ami azt illeti, mielőtt idejött volna találkoztunk. De
nem mondtam meg neki, hogy itt lakom, és továbbmentem. Majd miután elment,
visszajöttem. –vallottam be.
- Sejtettem, hogy nem akarod, hogy megtudják az emberek.
A felmenőid nagyon befolyásos emberek voltak, ezért a városlakók titeket is
ugyanúgy tisztelnek. Talán még a Sullivan és a Donovan családnál is
befolyásosabbak vagytok. –mondta.
- De hát az ő őseik alapították a várost, nem az
enyémek. –mondtam, értetlenkedve.
- Nem az egyenes ági őseik, csak azok rokonai. Viszont a
te őseid sokáig uralták a várost. Épp ezért nem mondtam meg a Donovan fiúnak,
hogy itt laksz. Én is jobbnak látom, ha egyelőre sem a Donovanok sem a
Sullivanek nem tudják meg, hogy Danken leszármazott vagy.
- Köszönöm. –mondtam hálásan.
- Nagyon szívesen. De kérlek vigyázz magadra! Ki tudja,
mi történhet, ha ez kiderül. Még ha nem is te vagy a Kiválasztott, ők ezt nem
tudják. Addig vagy száz százalékig biztonságban, amíg a lehető legkevesebben
tudják.
- Hogy érti azt, hogy addig lehetek száz százalékig
biztonságban?- kérdeztem kétségbeesetten. Bánthatnak, csak mert Katherine az
ősöm?! Vagy, mert én lehetek a Kiválasztott?
- Már említettem, hogy tűntek el emberek, mert
belekeveredtek ebbe az ügybe. Nem szeretném, hogy te is úgy járj, mint ők.
–mondta aggódva.
- Engem is bánthatnak? Csak azért, mert valakinek a
leszármazottja vagyok?!
- Nem biztos, hogy bántani fognak, de ebben nem lehetünk
biztosak. De addig biztosan nem esik bántódásod, ameddig nem tudják meg, hogy
ki vagy pontosan.
- Amúgy sem állt szándékomban szétkürtölni a városban.
–mondtam.
- Akkor rendben van. –nyugodott meg.
Az
éjszaka megint érdekesen telt…
- Elena!- jelent meg Kathreine ugyanolyan állapotban,
mint legutóbb.
- Jönnek!- mondta kétségbeesetten.
- Bántani akarnak. –mondta sírva.
- De kik akarnak bántani???
- Segíts! Könyörgök!- kérlelt. Már rázkódott a sírástól.
- Segítek. –mondtam, majd közelebb léptem hozzá. –Csak
mondd meg, hogy kik akarnak bántani.
- Rossz emberek. Gyilkosok!
- Ők öltek meg? Többen voltak?- kérdeztem. Többen
voltak? Tudja, hogy kik tették ezt?
Katherine
nem válaszolt. Csak zokogott tovább.
- Katherine! Válaszolj! Kérlek!
- Itt vannak!- kapta fel a fejét idegesen. A szemei bedagadtak
a sírástól.
- De kik? –kérdeztem idegesen. Miért nem válaszol erre a
kérdésre?!
- Gyere! Gyorsan!- mondta, majd kiviharzott a szobából.
Egyenesen
a könyvtárba ment, én pedig követtem. Ott kinyitotta titkos ajtót, majd
lerohant a titkos szobába. Lépteket hallottam mögöttünk. Biztos az üldözőink. Hirtelen
megtorpantam. Meg akartam tudni, hogy kik azok. De ekkor Katherine megragadta a
karom, és magával húzott. A folyosón menekülve éreztem, hogy egyre közelebb
érnek. Hátrapillantottam, de még nem érték el a kanyart.
- Ne nézz hátra!- mondta Katherine, miközben még mindig
húzott.
Mindenáron
meg akartam tudni, hogy kik azok, ezért kirántottam a kezem a szorításából, és
elindultam visszafelé.
- Mit művelsz?!- kérdezte kétségbeesetten, majd utánam
rohant, hogy visszatartson.
- Meg kell tudnom, hogy kik ők. –mondtam hátra sem pillantva.
–Ne is próbálj visszatartani!
- Ne menj!- kérlelt, de hiába. Túlságosan önfejű vagyok.
Mikor
befordultam a kanyarban, ott voltak az üldözőink. Csakhogy az arcukat nem
láttam, mivel maszk volt rajtuk. Az egyikük megragadta a karom, amikor a
fejéhez nyúltam, hogy lerántsam róla a maszkot. Sikítani akartam, de befogta a
számat, majd a másik karomat is megragadta. Ekkor rugdalni kezdtem, de a másik
maszkos alak felkapta a lábaimat, és így vittek el onnan. Hiába próbáltam
kiszabadulni a szorításukból nem sikerült. Hirtelen arra ébredtem fel, hogy
leesek az ágyról.
- Áú!- kiáltottam fel, amikor leestem a földre. –Kik
voltak azok a maszkos alakok?- kérdeztem magamtól, miközben visszamásztam az
ágyba. –És mit akartak tőlünk? És miért csak engem vittek el? És egyáltalán
hová akartak vinni?- tettem fel a kérdéseimet magamban. - De mikor kapok
válaszokat? Talán, ha nem ébredek fel, akkor többet tudnék… - gondolkoztam.
Abban
a reményben hunytam le a szemem, hogy az álom folytatódik, és néhány kérdésemre
választ kapok. Csakhogy nem így történt. Az est további részében nyugodtan
aludtam. Sem Katherine, sem a maszkos alakok nem tértek vissza.
Reggel
nem voltam olyan fáradt, ezért ismét megpróbálkoztam a titkos alagúttal.
Ezúttal amikor elértem az utolsó falat, nem hallottam hangokat bentről.
Lehajoltam, majd megnyomtam a fal jobb alsó sarkát, ami kitárult előttem. Pár
másodperccel az után, hogy beléptem a faházba, rögtön bezárult.
- Akkor!- mondtam, amikor megálltam a nappali közepén. –
Hol kezdjem a keresést?
Úgy
döntöttem, először átkutatom a nappalit. Az egész helyet felforgattam. A kanapé
párnáit is kiszedtem, kipakoltam a szekrényeket, a falakat körbetapogattam és
kopogtattam titkos gomb vagy ajtó után, de nem találtam semmit.
- A fenébe! Itt nincs. –mondtam csalódottan, mikor
végeztem. Hirtelen hangokat hallottam kintről. –Jaj, ne! Ne most!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése