2017. augusztus 15.

Köszönetnyilvánítás & hogyan tovább

Drága, drága Kiválasztottak!



Igen, tényleg eljött a nap. Tényleg vége. 

2013. szeptember 29-én indítottam el a blogot Bloggeren (Wattpadon jóval később), a történetet, ami ma - 2017. augusztus 15-én ért véget. Még mindig nehezen fogom fel, hogy vége, hiába fejeztem be már vagy egy éve a gépemen. Eddig a blog még életben tartotta, folyamatosan alakult mielőtt megosztottam volna Veletek. De most tényleg vége.
A The Secrets of the Forest öt évet töltött ki az életemben, és ebben az öt évben rengeteget adott nekem. Nem biztos, hogy most ugyanaz az ember lennék, aki most vagyok, ha ezt a történetet nem írom meg. Talán sok olyan embert nem ismernék, akiket ma ismerek, ha ez nincs. De van, és nem lehetnék boldogabb, hogy belefogtam ebbe - még így is, hogy véget ér, és fájdalmas a búcsú. 
A történet adott nekem Titeket, Kiválasztottaim. A rengeteg komment, pipa, vote és minden egyéb visszajelzés bárhol amit valaha kaptam Tőletek rengeteget jelent nekem. Hiába próbálnám meg szavakkal leírni, nem tudnám. Hihetetlenül boldoggá tettetek, amikor kifejeztétek valamilyen formában mennyire szeretitek a történetemet. Tudom, hogy nem reagáltam mindenre, de mindent láttam, és mindenért elképesztően hálás vagyok, ezt tudnotok kell. Miattatok csináltam tovább és csinálom most is. Meg persze magam miatt, mert szeretem ezt csinálni. De Ti adtok hozzá kedvet, ihletet, amit nem tudok eléggé megköszönni. 
Nem fogok semmiféle statisztikába belemenni, mert szerintem nem fontosan, csupán egyet emelnék ki: 109 feliratkozó Bloggeren és 204 követő Wattpadon, és mindazok, akikről tudom, hogy olvassák még ha ilyen formában nem is jelzik. Mindenkinek nagyon hálás vagyok, hogy elolvasta az én kis történetem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni.
Bár az utóbbi időben kissé talán elhanyagoltam, nem hoztam olyan rendszerességgel a részeket, ez nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem róla, Rólatok, vagy nem érdekelt. Egyszerűen csak olyan közel volt a vége, hogy egy kis időt akartam nyerni. Még egy kicsit húzni. De ennél tovább már nem lehetett.
Ez volt az első olyan saját történetem, ami igazán belopta magát a szívembe, a szereplői, a helyszínek, az események, minden. Igazán a szívemhez nőtt minden és mindenki, és különös érzés most elengednem őket, de muszáj. Bár korábban is írtam kisebb-nagyobb sztorikat, ez volt az ELSŐ, amit be is fejeztem. És erre büszke vagyok. Még akkor is, ha visszamenőleg millió dolgot javítanék ki benne. Mindenesetre azt hiszem, a fejlődésem és az évek nyomon követhetők a történet előrehaladtával. 
A TSF mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. (fú, ez de nyálas egy mondat lett, még ha igaz is, haha)

Még egyszer nagyon nagyon köszönöm Mindenkinek, aki elolvasta, biztatott, kritikát írt - akár dicsérőt, akár építőjellegűt, igyekeztem mindenből tanulni. Mindenkinek kivétel nélkül hálás vagyok! Ti vagytok a legjobbak! <3 

Arra a kérdésre, hogy HOGYAN TOVÁBB egyelőre nem tudok biztos választ adni. Írtam néhány kiegészítő történetet a TSF-hez, amiket előbb-utóbb szépen sorban meg fogok osztani Veletek - szóval bár vége van, de igazából mégsincs. 

A Facebook csoportban többször is említést tettem egy új, készülő történetről. Most itt az ideje itt is beszélnem róla. 
Készül, készül, lassan, de készül. Ezzel azonban nem akarom azokat a hibákat elkövetni, mint a TSF-fel (elveszni az időben, belezavarodni az eseményekbe, ellentmondásokat írni, amikor később meggondolom magam egy-egy dolog kapcsán), így úgy döntöttem, ezt csak és kizárólag teljesen kész és átnézett állapotban osztom meg Veletek - erre azonban még várni kell - sajnos nem is keveset.
Maga a történet megmarad a fantasy vonalon, sőt, még a TSF-nél is sokkal inkább az lesz, ugyanis teljes mértékben egy általam elképzelt világban fog játszódni, nem átlagemberekből álló főszereplőkkel. Szintén három évadosra tervezem, amiből az első lassan elkészül (eddig 46 fejezetnél járok, szóval hosszabbnak ígérkezik). Ezen kívül több "sorozatot" is tervezek írni ebben a világban különböző főszereplőkkel, valahogy úgy, mint Cassandra Clare Árnyvadász-könyvei (bár azokban több közös van az egyes különálló sorozatokban, mint nálam valószínűleg lesz, ha eljutok odáig). 
Az persze továbbra is kérdés, hogy mikor végzek mindezzel (feltéve, hogy valaha is befejezem).
Mindenesetre napirenden van.
Amint lesz bármiféle információ róla, azt a Facebook csoportban és itt, ezen a blogon nyomon követhetitek (bár ha ez az új történet elindul, teljesen külön Blogger oldalon fog történni, de itt írok róla). 

Igyekszem nem eltűnni teljesen, addig is kövessétek továbbra is a blogot és a Facebook csoportot bármiféle-fajta fejleményért! :) 

Nagyon köszönöm Nektek ezt a négy évet, a rengeteg szeretetet és támogatást, és remélem, hamarosan újra "találkozunk", és ha eljön az ideje, adtok egy esélyt az új történetemnek is! :)

További csodás nyarat, évet Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.


EPILÓGUS

Drága Kiválasztottak!

Ez a pillanat is eljött, a történet utolsó sorai. Még nem fogok búcsúzkodni, arra majd egy külön bejegyzést szánok, illetve arról, hogyan tovább ezek után.
Nem mondok sokat a végéről csupán két dolgot:
1. Fény derül arra, miért lett a történet neve The Secrets of the Forest  (azon a nyilvánvaló okon kívül, hogy a dollivani erdőben játszódik az egész).
2. Tartogatok még meglepetéseket :3

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Epilógus

Még most, tíz év elteltével is magammal cipelem a dollivani emlékek súlyát. Bár amint leérettségiztünk, elköltöztem onnan Damiennel az oldalamon, mégsem bírok megszabadulni a rémálmoktól. Ezen még a rendszeres pszichológiai kezelések sem segítenek.
Persze nem minden részem bánja, hogy mindez megtörtént. Elvégre, ha nem az lennék, aki, ha nem lett volna a kiválasztottság az életem része, akkor talán sosem ismertem volna meg Damient. Ez pedig azt is jelentené, hogy nem élnénk öt éve boldog házasságban, és nem lenne két csodaszép gyerekünk: Nora és Natheniel Donovan. A mi gyönyörű, kék szemű ikreink.  
Ha nem lenne a múltam, akkor talán grafikus lenne a főállásom, ahogy azt korábban mindig is terveztem. Mégsem bánom, hogy nem így alakult, ugyanis most íróként élem mindennapjaim. Az áttörő sikert a The Secrets of the Forest nevet viselő trilógiám hozta meg, melyben bár álnevekkel ugyan, de a múltam sötét titkát vetettem papírra. Ha tudnák, hogy az egész szóról szóra igaz!
Amikor megírtam, azt gondoltam, végre el tudom engedni a múltam, de van, amitől nem lehet megszabadulni. Ez pedig a bűntudat. Évente háromszor látogatok el Dollivanba, s utam minden alkalommal a temetőbe vezet. Ez a három alkalom pedig Nora és Nate halálának évfordulója, és a nap, amikor Katherine temetésével mindennek véget vetettünk. Legalábbis majdnem mindennek.
Most is épp a temetőben bóklászom. Már meglátogattam Nora és Nate sírját. Az utolsó csokor virággal a kezemben Katherine Danken sírköve felé lépkedem. Senki sincs itt rajtam kívül. Ahogy megállok a fekete márványból készült, hivalkodó sírhely előtt, összezsugorodik a gyomrom. Sosem tudom leküzdeni ezt a különös érzést, amikor itt vagyok. Talán épp ezért nem szoktam ezen a helyen túl sokáig időzni. Leguggolok, és a fehér virágokból összeállított csokrot a szokásos vázába helyezem. Én vagyok az egyetlen, aki virágot hoz neki – elvégre nem hiányzik senkinek. Három évig tele volt a sírhely mindenféle koszorúkkal, csokrokkal, mécsesekkel. Ám ahogy a felhajtás a legenda és a titokzatos test megtalálása körül elhalt, úgy fogyatkoztak meg a látogatók is.  
Pár percig csak állok, és bámulom az arannyal vésett írást a kövön.

Katherine Danken

1895-1913

Szívünkben örök szeretet lángja ég

Ennél giccsesebb és röhejesebb sírfeliratot nem is választhattak volna.
- Te jobbat választottál volna neki – szólal meg egy ismerős hang mögöttem. Észre sem vettem, hogy van itt még valaki rajtam kívül. Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Szinte semmit sem változott az évek során.
- Mit keresel itt?
- Megláttalak, és gondoltam, beköszönök. Nem gyakran jársz erre.
- Valóban. Tudod, hogy nem véletlenül – sóhajtok. Nem nézek rá, csak az aranyozott írást bámulom. Közelebb lép hozzám. – Miért vagy itt valójában? – kérdezem unottan. 
- Van egy befejezetlen ügyem.
- Miféle befejezetlen ügy? – emelem rá összehúzott tekintetem.
- Te – feleli. Csak ekkor veszem észre a kezében csillogó pengét. Azt a pengét.
- Mire készülsz? – A hangom sokkal ijedtebben cseng, mit szeretném. Azt hittem, vége. Azt hittem, soha többé nem látom ezt a fegyvert. 
- Áthúztad a számításaimat, Elena – vicsorog rám. Rá sem ismerek. Nem ilyen volt. Vagy csak nem vettem észre a valóságot.
- Miféle számításokat?
- Nem fogom feleslegesen húzni az időt – tesz felém egy fenyegető lépést. A sírkőbe ütközöm. Nincs hová menekülni. – Itt az ideje, hogy beteljesítsd a sorsod. – Ez volt a végszó. Először csak azt érzékelem, ahogy mozdul, majd a hirtelen rám törő fájdalmat. Reszketeg, ziháló lélegzettel csuklok össze. Homályos tekintettel fürkészem az arcát. Mégsem az, akinek hittem. 
- Miért? – Szinte már utolsó leheletemmel nyögöm.
- Majd mindent megtudsz odaát – veti oda, majd komótosan elsétál, magamra hagyva engem tehetetlenül.
Érzem, hogy a halál jeges karmaival közeledik, majd körbeölel. Mintha védelmezne. Utolsó gondolataim a gyermekeim és a férjem felé kalandoznak. Könnyek csorognak végig az arcomon. Nem ezt érdemlik. Nem akarok nekik fájdalmat okozni. Annyira szeretem őket! 
Ez az utolsó gondolatom, mielőtt magába szippant az örök sötétség.
~*~
Ahogy a lelkem lassan elhagyja a testem, különös megnyugvás vesz körül. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a világ. Minden megszűnt. Olyan furcsa az élettelen testemet látni. Vajon mindenki így érez?
Arra számítok, hogy egyre feljebb és feljebb emelkedem, míg végül átérek a másvilágra, csakhogy nem ez történik. Félúton ég és föld között megállok. Felnézek. Az ég vörös és fekete kavalkáddá változott, majd akár egy villámcsapás, egy füstfelhő kezd keringeni körülöttem. Amikor ez a felhő végül alakot ölt, elakad a lélegzetem. 
Sheila.
- S ím, a Kiválasztott végre beteljesíti sorsát! – szól lángoló szemekkel. – Az örök körforgás átka, mellyel e vérvonalat sújtottam, beteljesedni látszik! A Kiválasztott átveszi a szellem helyét, s vérvonala továbbörökíti az átkot. Légy üdvözölve a szellemek birodalmában, Elena Tisdale!

Még fel sem fogtam a szavait, máris ismét felkavargott a felhő, s a boszorkánynak hűlt helye van előttem. Az ég ismét borús felhőkkel tarkított kék.
Örök körforgás. Ez a két szó visszhangzik a fülemben. Átvettem Katherine helyét, és ő tudta, hogy ez lesz. Valójában ezért kért bocsánatot tőlem akkor éjjel.
Fogalmam sincs, hogy a szellemeknek van-e szívük, de akárhogy is, az enyém most megszakadt. A tudat, hogy az átoknak sosincs vége, és még több utódom éli át azt, amit én, fagyos rettegéssel és mérhetetlen bűntudattal, dühvel tölt el.
A sikolyom pusztító viharként borítja be a várost.
Sosem lesz vége.


Vége

2017. augusztus 1.

Végzet - 30. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Íme, elérkeztünk a történet UTOLSÓ fejezetéhez (persze az Epilógus még hátra van). Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert bár a gépemen már lassan egy éve befejeztem a történetet, a blog mégis életben tartotta. Rendszeresen visszaolvastam, alakítottam rajta, hogy minél jobb formában kerülhessen Elétek. A tény, miszerint nemsokára az Epilógussal vége szakad, még nem igazán tudatosult bennem. Talán majd az Epilógus közzétételénél, a Köszönetnyilvánítás fogalmazásánál fogom igazán átélni és megérteni, hogy vége. De amíg ez bekövetkezik, még nem engedem el a történetet. Még mindig van egy kevés hátra. Addig még ne búcsúztassuk.

Jó olvasást, és ne feledjétek: még hátra van az Epilógus, amiben még tartogatok meglepetéseket! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

A fájdalom utat tört magának a boldog, tudatlan feketeségbe. Tehát mégsem haltam meg. Pedig ezúttal tényleg azt hittem. És örültem neki. Különösen most, hogy ismét érzem azt a borzalmas fájdalmat a mellkasomnál. Azt kívánom, bár meghaltam volna! Holott valójában örülök, hogy élek. Nagyon is. Csak ne lenne ez a kínzó gyötrelem!
Lassan kezdtem érzékelni a körülöttem lévő világot. Megpróbáltam kinyitni a szemem, ám a szemhéjam mintha ólomból volna. Valahogy mégis sikerrel jártam, ám emberfeletti erőfeszítésbe került mindez. 
- Elena – hallatszott egy megkönnyebbült sóhaj magam mellett. Csak ekkor érzékeltem, hogy valaki fogja a kezem. Csakhogy erre a valakire számítottam most a legkevésbé. 
- Mit keresel itt? – kérdeztem. A hangom rekedt és erőtlen. Mielőtt válaszolt volna, óvatosan a kezembe adott egy vízzel teli poharat. Boldogan hajtottam fel a tartalmát. 
- Anyukád kiment kávéért. Egész éjjel itt volt veled, és nem aludt semmit. Szüksége van a koffeinre.
- Hol van Danny? – húztam össze a szemem.
- A bátyád hamarosan ideér. Csak pár órája sikerült elérni, már úton van – nyugtatott meg. 
- És te miért vagy itt?
- Nem aggódhatok érted? – nézett rám szomorúan, viszont a szeme mosolygott. 
- Azt hittem, nem a mi oldalunkon állsz.
- Úgy volt – bólintott, majd megszorította a kezem. – Nem voltam ott a küzdelemben. Davin nem akarta. Csakhogy mégis sikerült besurrannom. Segítettem nektek kijutni. Akkor te már ájult voltál, és Damien is az ájulás szélén állt. Tommal elvittünk a kocsimig, majd mindenkit behoztam a kórházba.
- Hogy vannak? – kérdeztem csendesen. Elengedte a kezem.
- A körülményekhez képest jól. Te és Damien viszont halál közeli állapotban kerültetek be. Felőle azóta sem hallottam semmit. – A mellkasom összeszorult a mondat hallatán. Viszont valamit nem értettem. 
- Én valóban meghaltam, Alex – suttogtam az emléktől elszoruló torokkal. – Éreztem. Damiennek viszont nem volt komolyabb baja. Hacsak nem történt utána valami…
- Fogalmam sincs – ráncolta a szemöldökét. – De az biztos, hogy nem haltál meg, Elena.
Folytattam volna a vitát, csakhogy ekkor kinyílt az ajtó. Anya lépett be rajta egy pohár gőzölgő kávéval a kezében. Fekete kosztümnadrágot és kék blúzt viselt – mindkettő gyűrött volt. Barna hajának egy része kiszabadult a lófarokból, kócosan meredt mindenfelé. Az arcán megjelent néhány újabb ránc, a korábbiak pedig mintha elmélyültek volna. Hatalmas, fekete táskák ültek a szeme alatt. Azonban amint összeakadt a tekintetünk, az egész arca felragyogott. Egyetlen mosolytól mintha éveket fiatalodott volna.
- Elena! Kincsem! Végre felébredtél! – szaladt oda hozzám, majd szorosan megölelt. Talán még soha nem ölelt ilyen szorosan. Mikor felszisszentem az erejétől, azonnal eleresztett. – Jaj, ne haragudj! Csak… annyira megkönnyebbültem!
- Semmi gond, anya – mosolyogtam rá. – Jól vagyok.
- Akkor én most megyek – hátrált Alex udvariasan az ajtó felé.
- Köszönöm, hogy bent maradtál vele, Alexander – mosolygott rá anya. Alex biccentett, majd elhagyta a kórházi szobát, ezzel magunkra hagyva minket. – Hogy érzed magad?
- Fáj mindenem – vallottam be grimaszolva. – Mi történt?
- Élet és halál között lebegtél, amikor a fiúk behoztak. Ahogy Damien is. Tomot, Maxet és Michaelt is el kellett látni, viszont ők sokkal jobb állapotban kerültek be. Mi történt, Elena? A sorozatgyilkos tette ezt veled? – intett a mellkasom felé. Lepillantottam. Kórházi köpeny volt rajtam, ám éreztem, hogy be vagyok kötözve. Nem válaszoltam. – Az orvosok azt mondták, hogy azt a szúrást nem lett volna szabad túlélned. Fogalmuk sincs, hogyan lehetsz még életben. – A hangja elhalkult, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Gyengéden letöröltem, mire elmosolyodott. – Azt hittem, ez elkerülhető. Tudhattam volna, hogy bekövetkezik, ha idejövünk. Mégis annyira reménykedtem benne, hogy nem te vagy az! Aztán jöttek azok a gyilkosságok és… - kezdett hirtelen hihetetlen gyorsasággal beszélni. Nem tudtam követni.
- Anya, anya! – szakítottam félbe. – Miről beszélsz? – Reszketeg lélegzetet vett, majd lassabban folytatta.
- Te vagy az, igaz? A Kiválasztott. – Válaszul csak bólintottam. Teljesen ledöbbentem. Tudta. Tudta, hogy én vagyok az. Előbb, mint én. Lehunyta a szemét, az arcán még több sós csepp gördült le. – Annyira sajnálom! Meg kellett volna védenem! De rettegtem. Annyira rettegtem, hogy te vagy az, hogy kizártam minden erre utaló jelet. Ne haragudj rám, kérlek!
- Anya, nem haragszom. Nincs miért haragudnom – szorítottam meg a kezét. Hangosan kifújta az orrát. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Sok mindent kellett megemésztenünk. Mindkettőnknek. 
- Ki volt az? – szólalt meg suttogva. Nem nézett a szemembe. – Ki volt a Mester?
- Davin O’Dannel, Arthur unokája – feleltem halkan, majd az én szememből is potyogni kezdtek a könnyek. – Anya, Arthur O’Dannel meg akart ölni! Ő tehet mindenről! Ő ölte meg Katherine-et! – keltem ki magamból, majd keservesen zokogni kezdtem. Az elmúlt néhány óra minden feszültsége hirtelen távozott a testemből.
- Ó, Kincsem! – húzott magához ezúttal óvatosabban. Hagyta, hogy kisírjam magam, miközben a hajamat simogatta. Hamarabb elapadtak a könnyeim, mint gondoltam. – Lehetetlen, hogy Arthur tette. Talán az egyik őse.
- Nem – ráztam a fejem eltökélten. – Ő tette. Ő maga vallotta be. Tudom, hogy nehéz elhinni. Túl hosszú a magyarázat ahhoz, hogy most elkezdjem. De… majd elmondom. – Bólintott, jelezve, hogy megérti, nem akarok beszélni erről. 
- Pihend ki magad. Danny nemsokára megérkezik. Miranda az ápolód, szóval mindenből a legjobbat kapod – mosolygott rám, mire csak bólintottam.
- Hol van Damien? – kérdeztem halkan. Nem néztem rá, helyette a bal tenyeremen végighúzódó kötést tanulmányoztam. 
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kikelned az ágyból. – Erre felnéztem, pillantásom az övébe fúrtam.
- Látnom kell – mondtam ellentmondást nem tűrve.
Láttam a vívódást a tekintetében, de végül bólintott. Megnyomta a nővérhívót, mire Miranda azonnal megjelent. Örült, hogy végre felébredtem és érdeklődött a hogylétem felől. Hihetetlen mennyit javult a kapcsolatunk az első találkozásunkhoz képest, amikor azt hitte, a bátyám a pasim. Örülök, hogy Danny kitart mellette, mert igazán aranyos lány. Ketten együtt átsegítettek Damien szobájába. Ő is egyedül volt a szobában, mint én. Aludt, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Aludt, vagy még nem tért magához. 
- Ne aggódj, az állapota stabil – nyugtatott meg Miranda, ahogy segített leülni egy székre közvetlenül az ágy mellett. Bólintottam.
- Magunkra hagynátok? – Nem néztem rájuk, csak őt figyeltem. Nem mondtak semmit, csak azt hallottam, ahogy az ajtó becsukódik.
Kórházi köpenyben feküdt, szóval a sérülései nagy részét nem láttam, de így is észrevettem egy kötést, ami átmegy a vállán, és egy másikat a lábán. Az arcát is több vágás és jó néhány zúzódás csúfítja el. A bal keze ugyanolyan kötést visel, mint az enyém. Annak a nyoma, amit tettünk. Amivel véget vetettünk mindennek. Mert vége volt. Vége. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Vagy sokkal inkább megemészteni. Két éve ebben élek, és egyik pillanatról a másikra most vége szakadt.
Megfogtam a kezét – a balt – és gyengéden simogatni kezdtem a kézfejét. Halál közeli állapot. Ez a három szó visszhangzik a fejemben. Tudom, hogy mi történt. Tudom. Mégis meg kell kérdeznem. Addig nem lehetek nyugodt, amíg meg nem bizonyosodom róla.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre kinyitotta a szemét. Hunyorogva pislantott párat, aztán tekintete a kezére esett. A kezünkre. Lassan vezette fel pillantását az arcomra, mire elmosolyodtam.
- Szia – suttogtam. Csak ennyire telt tőlem abban a pillanatban. – Hogy vagy?
- Élsz – suttogta elkerekedett szemekkel. – Te tényleg élsz. – Kezét az arcomra fektette. Először alig mert hozzámérni, mintha attól félne, hogy amint hozzámért hamuvá porladok az érintése nyomán. Amikor biztosra ment, hogy valóban ott vagyok, ráfektette tenyerét az arcomra. Odafordultam, és apró puszit leheltem rá.
- Igen, élek – erősítettem meg. – Mindannyian élünk, Damien. – Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Az arcomat kezdte cirógatni miközben megbabonázva nézett, mintha tényleg nem hinné el, hogy ott vagyok vele. – Hogy érzed magad?
- Jól. Azt hiszem – felelte. Tekintetével az arcom minden négyzetcentiméterét bejárta. Furcsamód meztelennek éreztem magam átható pillantásától. Ami ennél is furcsább volt, hogy nem hozott vele zavarba. Kezemet ráfektettem az arcomat simogató kezére, majd végre rászántam magam a kérdésre.
- Te mentettél meg. Igaz? – Kikerekedett szemmel bámult a szemembe, de mintha nem is engem nézett volna. 
- Fogalmam sincs, mi történt – kezdte. – Olyan sok volt a vér. Rengeteg. A te véred. A mellkasod… Én… én azt hittem, meghaltál. Mind azt hittük. – Könnycsepp gördült végig az arcán, de mintha észre sem venné. Letöröltem a hüvelykujjammal, ő pedig folytatta. – Kétségbeestem. Meg kellett volna akadályoznom. Meg tudtam volna akadályozni. Mégsem tettem. Aztán… aztán olyan furcsán éreztem magam. Volt egy furcsa kék színű derengés. Annyira akartam, hogy élj! Olyan nagyon akartam! Minden sejtemmel azt akartam, hogy ne menj el. Ne hagyj el! A derengés abbamaradt, és elrángattak tőled. Utána csak homályos emlékeim vannak. Egy autó, a kórház, hangok, kiabálás, mentők… Nem áll össze a kép – rázta a fejét. – De itt vagy. És ez nem álom. Ugye nem álmodom? Kérlek, mondd, hogy nem! – könyörgött. 
- Nem álmodsz – mosolyogtam rá. – Itt vagyok. 
- Gyere ide! – kérlelt, majd odébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem az ágyon. Odaültem mellé. Sokáig csak néztük egymást. Tényleg vége.
- Halott voltam, Damien – szólaltam meg végül. – Tudom, hogy meghaltam akkor. Te mentettél meg. Te voltál. 
- De mégis hogyan?
- A Testőr bizonyos feltételek mellett képes gyógyítani – idéztem fel a naplóban olvasottakat. – Szerintem olyan feltételek adódtak, amik lehetővé tették, hogy visszahozz engem a halálból. 
- Én? Téged? A halálból? – Láthatóan nem hitte el az egészet.
- Nincs rá más magyarázat – feleltem. – Igazából ezért jöttem. Hogy megnézzem, hogy vagy és… azért, hogy megköszönjem. Szóval… Köszönöm, Damien. Neked köszönhetem az életem – mosolyogtam rá, majd puha csókot nyomtam az arcára. 
- Kérlek, ne menj még! – fogta meg a kezem, amikor indulni készültem. – Még nem emésztettem meg teljesen ezt az egészet. Kérlek! – Egyszerűen képtelen voltam ellenállni azoknak a nagy, könyörgő kék szemeknek. Így hát ott maradtam.
Sokáig egymás mellett feküdtünk, de egyikünk se szólt semmit, csak egymás kezét fogtuk. A gondolatainkba merülve igyekeztük feldolgozni az elmúlt nap eseményeit több-kevesebb sikerrel. Részemről inkább kevesebb.
Halott voltam. Tényleg halott. És most mégis itt vagyok. Élek.
- Szeretlek, Elena – szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. Ő azonban továbbra is a plafont nézte. – Ezért voltam képes erre. Azt akartam, hogy velem maradj. Örökre – ezen a ponton végre rám nézett. – Mert még mindig szerelmes vagyok beléd. Nem számít, mi történt. Az érzéseim sosem változtak irántad. És amikor azt hittem, örökre elveszítettelek… Azt hittem belehalok. – Az emlékek hatására ismét könny csordult le az arcán. – Szeretlek.
Kinyúlt, hogy letöröljön az arcomról egy könnycseppet. Észre sem vettem, hogy sírok. Aztán egyszer csak az arca néhány milliméteres távolságra került az enyémtől. A vágyakozás a tekintetében letaglózott. Azt hittem, megcsókol, de nem mozdult. Arra várt, hogy én tegyem meg a következő lépést. De vajon meg akarom tenni?
Mielőtt az agyam döntést hozott volna, a testem mozdult. Felé. Az ajkunk összeért, egy örökkévalóság óta először. Istenem, annyira jó érzés volt! Annyira természetes. Mintha csak levegőt vennék. Ilyen természetességet csak Nate-tel éreztem korábban. Nate. Az emléke úgy hatott rám, mintha pofon vágtak volna. Elhúzódtam Damientől, mintha égetne a csókja. Igazából égetett, csak nem ilyen értelemben. 
- Mi a baj? – nézett rám aggodalmasan. 
- Nate – suttogtam. 
- Nate azt akarta, hogy legyünk boldogok. Együtt. Nem emlékszel? – nézett rám bátorítóan. Bólintottam. Ez volt az utolsó kívánsága. Mert tudta, hogy még mindig szeretjük egymást. 
- Igazad van. Nate örülne nekünk. – Inkább magamat próbáltam meggyőzni erről, mintsem őt.
- Persze, hogy örülne – mosolygott, majd ismét megcsókolt. Ezúttal nem húzódtam el.
Olyan volt újra vele lenni, mintha az életem a helyére billent volna. Abban a pillanatban, ott, vele végre boldog voltam. Hosszú ideje először ismét felhőtlenül boldognak éreztem magam. És szabadnak.
~*~
A rendőrség természetesen nem hagyta szó nélkül az ügyet. Hosszú huzavona, kihallgatások és szervezkedések sorozata volt a következő egy hét. Eltakarítottuk a barlangból a holttesteket, viszont Davin és Mr. O’Dannel testét a fiúk elszállították a negyedik kastélyba, majd odavezettük a rendőröket. Davint és Arthurt kikiáltották a dollivani fantomgyilkosoknak, minket pedig nem ítéltek el. Elintéztük, hogy úgy tűnjön, semmi közünk nem volt a halálukhoz. Amint szabadon elhagyhattuk a várost, Liz és Michael anyám segítségével nevet változtattak, és elutaztak jó messzire. Mindenkinek hagytak búcsúlevelet. Azt ígérték, tartani fogjuk a kapcsolatot. Tudom, hogy így lesz. Ahogy azt is tudom, hogy Richard Sullivan és Charles Donovan nem fognak ebbe ilyen könnyen beletörődni. Egyelőre hinnünk kell, hogy messze innen végre boldogok lehetnek együtt.
Katherine is megkapta a végső tiszteletet. Még a tévébe is bekerült a hihetetlen felfedezés: a száz éve meggyilkolt Katherine Danken rég elveszett holttestét öt fiatal találta meg. Az egész város, a sajtó és a Danken család leszármazottjai közül, aki csak tehette jelen volt az ünnepélyes temetési szertartáson. Talán én voltam az egyetlen, aki megkönnyezte Katherine-t. Mindenki más pusztán a szenzációt látta benne. Nekem azonban megváltoztatta az egész életemet.
A fiúkkal úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha a tőrt Katherine koporsójába helyezzük el, ezzel örökre megszabadulva tőle.
Amikor az utolsó adag föld is a helyére került a sírhelyen, az oldalamon Damiennel úgy éreztem, az univerzum rendje végre helyreállt. 

2017. július 17.

Végzet - 29. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Köszönöm szépen a hozzászólásokat az előző (és minden eddigi) fejezethez! Öröm volt látni, hogy az előző rész vége mindenkit meglepett, ez volt a célom. :D Már régóta a fejemben volt, hogy ki lesz a Nagy Mester és nagyon bíztam benne, hogy ez egy olyan fordulat lesz, amire senki sem számít. A kommenteket elnézve, az elképzelésem sikeresnek bizonyult. Nagyon köszönöm a sok bátorítást és véleményt, még ha nem is válaszoltam külön-külön mindenre, tudnotok kell, hogy mindet láttam és nagyon sokat jelentenek! <3

Szép lassan itt a vége, egy hónapon belül lezárul a történet (egy fejezet + az epilógus van már csak ezen kívül), de amennyire időm engedi igyekszem még néhány dolgot megosztani veletek a történet kapcsán pl. megváltozott jelenetek eredeti verziója, jelenetek valaki más szemszögéből, néhány kis részlet Katherine életéből az ő bőrébe bújva stb. 

De ennyi elég is a rizsából, hisz még nincs itt a vége, ráérek akkor ömlengeni. :D

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Nehezen bírtam megállni, hogy ne zuhanjak térdre és kezdjek el a földet kaparva zokogni. Olyan fájdalmas volt, mintha legalább a tulajdon anyám árult volna el ilyen csúnyán. Szinte már apámként szerettem ezt a férfit. Olyan volt számomra, mint egy gondoskodó nagypapa, aki mindig segít, ha baj van, mindig megvigasztal, hasznos tanácsokat, bölcsességeket osztogat. Úgy éreztem, ő is unokájaként szeret engem. De mindez egy kegyetlen színjáték része volt.
- Azt hittem, szeret minket – suttogtam elborzadva. – Még a saját feleségét is képes volt megölni?
- Geraldine szükséges áldozat volt a cél érdekében. Elvégre ki gyanakodna a szerető, öreg férjére, nem igaz? – mosolygott, mintha cukrot osztogatna. 
- Miért nem ölt meg? – kérdeztem. – Hiszen egy fedél alatt éltünk. Könnyedén elérhette volna, amit akar. Mégsem tette meg. Miért?
- Ez nem így működik – szólalt meg Davin. – Megvan ennek az egésznek a rituáléja. Ha csak úgy megölünk a semmiből, akkor semminek sem vetünk véget.
- Mégis minek kellene véget vetni? Egyáltalán hogy keveredett bele az O’Dannel család ebbe az egészbe? – kérdezte Damien.
- Azt hiszem, itt az idő, nagyapa – nézett Davin Arthurra. – Mondd el nekik. Legalább had tudják, miért kell meghalniuk. 
- Tudjátok, a családom mindig is nagyon jó viszonyt ápolt a Danken családdal – kezdte az ősz hajú férfi, mintha épp egy esti mesét olvasna fel nekünk. – Arthur O’Dannel Clark Danken barátja volt, még mielőtt az megörökölte volna a birtokot. Amikor a családja pénzügyi válságba került, Clark lakhatást és munkalehetőséget biztosított nekik. Arthur tanította az ifjú Katherine-t zongorázni és lovagolni. Egy nap, amikor a lovakat nyergelték fel, Katherine kikezdett vele. Kacérkodott. Arthur pedig, hát, férfiból volt. Az ígéretet látta a lányban. Úgy gondolta, általa egy kisebb vagyonra tehetne szert, amivel visszaállíthatná családja jó hírét. Ám amikor beadta a derekát a te drágalátos ősöd flörtölésének, a lány visszakozott. Arthur nem értette miért teszi, amikor előtte még úgy tűnt, bármit megtenne vele. Amikor számon kérte és a lány mindezt tagadta, ő bedühödött, teljesen jogosan. Aztán Katherine megragadta a karám mellé támasztott lapátot, és fejbe verte. Arthur összeesett, Katherine pedig kilovagolt. Csakhogy Arthur nem elájult. Meghalt.
- Sajnálatos – szólalt meg Michael komoran. – Viszont még mindig nem értem a lényeget.
- Ó, most jön a legjobb rész! – lelkendezett Davin. Nagyapja elmosolyodott, majd folytatta. 
- Arthur fia látta az egészet. Ő fedezte fel, hogy az apja halott. Hogy Katherine Danken megölte. Így hát ellopta a tőrt apja zsebéből, amit az még Clarktól kapott, és a lány nyomába eredt. Kövekkel megijesztette a lovat, ami ledobta a gyilkost a hátáról. Nos, innen tudjátok, mi történt.
- Egy kisfiú ölte meg Katherine-t? Ez nonszensz! – háborodott fel Tom. – Ez az egész történet sántít. Képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg így történt.
- Márpedig így történt – erősködött a „Nagy Mester”.
- Mégis mitől olyan biztos benne? – kérdezte Damien. Mr. O’Dannel tekintete elsötétedett, ajkán gonosz félmosoly jelent meg.
- Onnan, hogy én vagyok Arthur O’Dannel fia. Én gyilkoltam meg Katherine Dankent.
- Na, ne nevettessen! – horkant fel Max. – Akkor már több mint száz éves lenne! Ez lehetetlen!
- Ó, csakugyan? – vonta fel a szemöldökét, majd rám emelte tekintetét. – Emlékszel, amikor Katherine vámpírként kiszívta egy kis inasfiú vérét?
- Honnan tudja, hogy láttam? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Többet tudok, mint gondolnád. Nos, az a kisfiú én voltam.
- Lehetetlen. Láttam, hogy feltépte a torkát.
- Nem. Te csak a vért láttad. Rengeteg vért veszítettem, de túléltem. Megtaláltak és meggyógyítottak. Nem váltam vámpírrá, még mielőtt valaki azt képzelné – tette hozzá gyorsan. – Vámpírok már régóta nem léteznek. Csupán lassabban jár felettem az idő. Száztizenegy éves vagyok. 
- Ez akkor sem lehetséges – erősködtem.
- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét. – Mindazok után, amin keresztülmentél, valóban úgy hiszed, hogy nem lehetséges? – Ez elgondolkoztatott. Igazából, így több dolog is értelmet nyert számomra. Viszont továbbra is nehezemre esik elhinni, hogy pont Ő az, aki meg akar engem ölni.  
- Szóval erről szól az egész? A bosszúról?
- Mondhatni – bólintott. – Az a boszorkány, aki vámpírrá változtatta Katherine-t, tudott mindenről. Véleményem szerint nem puszta véletlen miatt rontotta el az utolsó jelet a rituáléban. Tudod, ha Katherine nem változott volna vámpírrá, akkor a lelke már rég a mennybe vagy a pokolra szállt volna. Az a nő behálózta Clarkot, rávette a lánya hibernálására, ő pedig belement. Sheila azonban nem halt meg. Alakot váltott, hogy a húgaként visszatérhessen, és elvégezze a feladatát. Katherine Danken lelkét megátkozta, vele pedig az egész Danken, Donovan, Sullivan és O’Dannel vérvonalat is. Ez az egész az ő kis játéka. Manipulál mindenkit, az ő szabályai szerint játszunk. Csak azt nem tudom, hogy miért tette mindezt.    
- Szóval azt állítja, hogy egy boszorkány sakkbábúi vagyunk – kérdeztem lassan, ízlelgetve ezt az új elméletet -, és hogy az a nő még mindig életben van, és jót szórakozik rajtunk? 
- Pontosan – bólintott. – Szóval itt az ideje véget vetni ennek.
- Úgy érti, hogy összefogunk, és közös erővel legyőzzük? – kérdezte Max reménykedve. A két mester ajka kísértetiesen egyforma félmosolyra húzódott. Így elnézve, le sem tagadhatnák, hogy rokonok. 
- Nem – lépett elő Davin. – A véretekkel.
- Oh – biggyesztette le Max az ajkát. – Pedig kezdtem reménykedni, hogy elintézhetjük kevésbé agresszívan. Tudjátok, a barátnőm vár. – Ekkor ránk nézett. – Srácok, fejezzük ezt be! Itt és most.
- Csak nyugalom, Maxwell Donovan – szólt Mr. O’Dannel. – Majd meglátjuk, ki nevet a végén. – Ekkor mintegy végszóra, minden irányból maszkos férfiak özönlöttek a barlangba.
- Ha ezt akarjátok megszerezni – mutatta fel Davin a tőrt –, akkor itt mindenkit le kell győznötök. Aláírtátok a halálos ítéletetek. 
- Azt majd meglátjuk – sziszegtem, csakhogy magam sem hittem el teljesen, hogy sikerülhet. 
- A lány és a kékszemű szépfiú élve kell – szólt Mr. O’Dannel. – A többivel végezzetek!
Ugyanaz az utasítás, sokkal több ellenfél. Sajnos a gyanúnk, miszerint nem az a tíz ember volt a Mester csatlósai közt a legerősebb, beigazolódni látszott.

Előhúztuk a fegyvereinket, felkészülve a harcra. Ők támadtak először; karddal és tőrökkel rontottak nekünk. Fém csattant fémen, ahogy pengéink találkoztak. Erős, széles vállú férfiak voltak. Az első, aki elért hozzám, hihetetlen erővel nyomta felém a kardját. A saját pengém vészesen közeledett a nyakamhoz. Ekkor egy jól irányzott, erős, határozott mozdulattal kihasználva a fizikumát és a meglepetés erejét, kitaszította a kezemből a fegyvert. Megrántotta a karom, így félig kicsavart pózban a hátam a mellkasának ütközött. Szorosan tartott, közben a karját a torkomhoz szorította. Erősen rátapostam a lábára, ám mintha meg sem érezte volna. Igyekeztem felhúzni a lában, hogy ágyékon találjam, ám olyan szorosan tartott, hogy ez kivitelezhetetlennek bizonyult. Kétségbeesetten jártattam körbe a tekintetem az egymásnak feszülő embereken, segítség után kutatva. Mindenkire legalább egy ember jutott, így a fiúk teljesen el voltak foglalva a saját csatájukkal. Közbe-közbe besegítettek egymásnak, viszont csakis a közvetlen környezetükre összpontosítottak. Damien tartotta magát a legjobban, talán azért, mert élve kellett elfogniuk, így vissza kellett magukat fogni, nehogy véletlenül súlyos kárt tegyenek benne. Ahogy a tekintetünk egy pillanatra összeakadt, a pupillája kitágult. Láttam, ahogy ajkával a nevemet formázza, viszont a hatalmas hangzavarban nem ért el idáig a hangja. Sajnos ez a pillanatnyi figyelemelterelés épp elég volt az ellenfelének – egy társával együtt lefegyverezték, majd kezeit hátraszorítva sakkban tartva felén vonszolták. A Donovan fiú küzdött, vergődött a karok szorításában, ám hiába. Mikor mellénk értek, könnyek szöktek a szemembe. Úgy éreztem, elvesztünk. Ennyi emberrel hárman nem boldogulnak, bármennyire is legyenek jó harcosok. 
- Sajnálom – szóltam halkan, mire Damien elszánt tekintettel nézett vissza rám. Harci lángtól izzó tekintete azonnal elállította a könnyeimet. Az arcán izzadtságcseppek gördültek le, a haja nedvesen csillogott és lihegett. Két szekrény nagyságú férfi fogta közre, mégis mindezek ellenére még mindig hitt abban, hogy győzhetünk. 
- Nincs miért bocsánatot kérned – közölte, majd taszítottak egyet rajtunk. Arrafelé kezdtek vonszolni minket, amerre a két mester távozott. – Még nyerhetünk. 
- Pofa be! – dörrent rá az egyik fogva tartója. Csendben hagytuk, hogy elvigyenek bennünket. Reménykedtünk benne, hogy a fiúk képesek egy kis ideig még kitartani. Csak addig, amíg mi elintézzük a két O’Dannelt.
Az árnyékban, egy kiszögellő szikla mögötti takarásban volt egy ajtó. Oda tuszkoltak be minket. Sötét volt, csupán egyetlen fáklya biztosított egy kis fényt a helyiség túlsó végében. Arthur és Davin odabent vártak ránk.
- Bevallom, azt gondoltam, tovább fog tartani – szólalt meg Mr. O’Dannel. Közben unokája a tőrrel piszkálgatta a körme alá került koszt. – Könnyűszerrel elbántatok az előőrssel.
- Miért élve kellünk? – szegezte neki a kérdést Damien. Nos, ez engem is érdekelt. 
- Ha véget akarunk vetni ennek az egésznek, akkor szertartás szerűen kell végeznünk veletek – felelte Davin fel sem nézve a körömtisztogatásból. 
- Miféle szertartás? – kérdeztem, mire Davin rám pillantott, majd figyelmét ismét a kezére irányította.
- Nos, kezdetnek kikötözünk titeket azokhoz az oszlopokhoz – mutatott a helyiség túlsó végébe. – Ezt követően bekötjük a drága Testőr szemét, és Elena, drága, végignézheted, hogyan csonkítjuk meg, mielőtt elégetnénk. Ha ezzel megvagyunk, ötágú csillag alakzatot vágunk a hátadra ugyanezzel a tőrrel – lebegtette meg a tőrt –, amin a Donovan fiú vére is ott van. Ez után következik egy kis kántálással és füstölővel megspékelt boszorkányidézés, majd bemutatjuk Sheilának az áldozatunkat a családunk szabadságáért cserébe. Gondolom sejted, hogy ezt követően egyetlen szúrással végzünk veled – fejezte be. Az arcomból kifutott a vér a szavai hallatán. Az egészben nem a halálom, vagy ötágú csillag rész volt a legborzasztóbb, hanem az, hogy tehetetlenül végig kell néznem Damien haláltusáját. Davin ismét rám pillantott, majd elnevette magát. – Ha látnád az arcodat! Ne aggódj, ilyesmiről szó sincs. A rituálé egyszerűbb, mint gondolnád. És ne aggódj, nem kell végignézned a szerelmed halálát. 
- Hagyd abba, Davin! – förmedt rá Mr. O’Dannel még mielőtt bármit is reagálhattam volna. – Kötözzétek őket az oszlopokhoz! – szólította fel a fogva tartóinkat. Addig szorította a csuklóm körül a kötelet, amíg fel nem szisszentem a fájdalomtól. Ekkor még húzott rajta egy kicsit, majd erősen megcsomózta. A kötél durva anyaga sértette a bőröm, a húsomba vájt. Meg se bírtam mozdítani a kezem. – Figyeljetek rájuk, míg előkészítjük a szertartást! – utasította őket, majd eltűntek egy ajtó mögött. Hihetetlen mennyi ajtó és titkos járat van ebben a városban.

Igyekeztem elérni a csomót, hátha valami csoda folytán sikerül kiszabadítanom a kezem, csakhogy sehogy se sikerült ezt elérnem. Egy bilinccsel sokkal könnyebb dolgom lett volna a pulóverem ujjára erősített hullámcsatnak hála, azonban tőr és kés híján a kötél lehetetlen feladatnak bizonyult. Daminen tőlem balra volt, nagyjából három méter távolságra. Amennyire láttam, ő is a szabaduláson mesterkedett. Hunyorogva igyekeztem kivenni, mit csinál, hátha a segítségemre lesz, csakhogy ekkor apró pisszenéssel hívta fel magára a figyelmem. A fejével alig látható nemet intett, majd a három őr felé biccentett. Apró bólintással jeleztem, hogy értem, és többet nem néztem felé.
Az lenne a legjobb, ha megpróbálnám elterelni a figyelmüket.
Feljajdultam, majd köhögni kezdtem. Lassan lecsúsztam az oszlop mentén a földre. Szaporábban vettem a levegőt, a légzésem felületessé vált. Igyekeztem kétségbeesett arcot vágni. Figyeltem, ahogy összenéztek, majd az egyik megindult felém. 
- Mi a baj? – kérdezte miközben leguggolt mellém. 
- Nem tudom – nyögtem. – Alig kapok levegőt, és… hihetetlenül szúr az oldalam. Biztos amiatt van, hogy a társa megsebesített. – Ismét felszisszentem, ám ezúttal nem csak színleltem. A maszkos alak egy durva mozdulattal feljebb húzta a ruhám, hogy szemügyre vehesse az állítólagos sérülésem. Ahogy lepillantottam, észrevettem, hogy a kötés kissé átvérzett. Azóta szerencsére elállt a vérzés, és nem olyan súlyos, viszont a kötés látványa épp elég bizonyíték. 
- Melyik elmeroggyant volt? – fordult dühödten a másik kettő felé.
- A mesterek azt mondják, ne öljük meg. Arról szó sem volt, hogy meg se sebezhetjük – védekezett a magasabb. 
- Értesítsd a nagyurat a helyzetről. Fel kell gyorsítani a folyamatot, még mielőtt elvérezne – adta ki az utasítást, mire a másik szó nélkül megindult az ajtó felé. Továbbra is eljátszottam a hattyú halálát, időt nyerve ezzel Damiennek. 
- Vigyázz! – hangzott egy mély kiáltás, ám késő volt. A mellettem guggoló maszkos alak a lábaim előtt hevert. Szó szerint. Felnézve megpillantottam Damient, kezében a véres tőrével. Csakhogy nem volt ideje velem foglalkoznia, a másik alak támadásba lendült. Nem sokkal később sikerült kiszabadítanom magam a tőrrel, amit a lábammal elcsentem az előttem heverő bűnözőtől. Szerencsére a testőrömmel viaskodó férfi épp nekem háttal állt, így tökéletes alkalmam nyílt, hogy véget vethessek a párharcnak. Egy jól irányzott szúrás. Csak ennyi kellett. Damien lihegve egy biccentéssel köszönte meg, hogy megmentettem. 
- Utánuk kéne mennünk, nem gondolod? – pillantott az ajtó irányába.
- Nem kéne a fiúknak segíteni? – kérdeztem kételkedve. Valójában tudtam, mit kéne tennünk, csakhogy féltem. Féltem megtenni, amit meg kell tennem. Úgy éreztem, nem állok rá készen. 
- Boldogulnak, Elena. – Kiismerhetetlen tekintettel fürkészett. Aprót bólintottam, jelezve, hogy igaza van. – Nekünk a saját feladatunkat kell teljesítenünk. Vészesen fogy az időnk.
- Tudom – sóhajtottam. – Tudom, csak… Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. 
- Embert ölni nehéz. Még akkor is, ha egy gonosztól szabadítod meg a világot. Viszont gondolj arra, hogy ez önvédelem – simította meg a karom, aggodalmasan méregetett, majd egy biztató mosolyt küldött felém. Nem jött rá, hogy valójában nem ettől félek. Elvégre öltem már embert, az imént is. De ez most más lesz. Nagyon más. – Induljunk!
Az ajtó egy sötét folyosót takart. Megragadtam Damien kezét, úgy haladtunk előre. Én legalább láttam, így kénytelen volt rám támaszkodni az előrehaladásban. Igyekeztem fülelni, hátha meghallom, merre lehetnek, ám sokáig nem hallottam semmit. Halvány fény kezdett pislákolni a sziklafalon, amikor megütötték a fülemet az első szófoszlányok.
- Készülj! – suttogtam Damiennek, mire megszorította a kezem. Lassan közeledtünk a fény felé.
- Menj vissza hozzájuk! – hallottam Arthur parancsoló hangját. – Azok ketten eszesebbek, mint gondolnád. Fogadni mernék, hogy ez is a taktikájuk része. 
- Igenis, nagyuram! – felelte, majd elindult felénk. Megszorítottam Damien kezét, majd elengedtem. Éles látásommal figyeltem, mikor ér megfelelő távolságba. Egyikünk sem mert levegőt venni addig a pillanatig. Amikor kellőképp közel került ahhoz, hogy gond nélkül lecsaphassunk rá, Damien mozdult először. Átvágta a maszkos torkát, aki halk puffanással, hang nélkül esett össze előttünk. 
- Mi volt ez? – hallottam Davin hangját. Olyan halk volt, hogy Damien valószínűleg egyáltalán nem is érzékelte.
- Hallottak minket – suttogtam közel hajolva hozzá.
- Akkor itt az ideje lecsapni – suttogta vissza. Ajka a fülemet súrolta miközben beszélt. Megragadta a kezem, majd vonszolt tovább előre. Sajnos előbb észrevettek minket, mint szerettük volna.
- Áh, micsoda meglepetés! – kiáltott fel Arthur. Egyáltalán nem volt meglepve. – Nos, az időzítés nem a legtökéletesebb, de nem kell aggódni. Hamarosan minden készen áll a halálotokra – biztosított minket, majd egy krétával folytatta az elkezdett fehér jelek rajzolgatását a padlóra. Hitetlenkedve néztem az idős férfit, amint talpig feketébe burkolózva guggol nyugodtan, és a meggyilkolásunkat tervezgeti. Mintha csak azon gondolkozna, milyen színű rózsát ültessen a kertbe. 
- Elég legyen, vénember! – förmedt rá Damien. Mr. O’Dannel felvont szemöldökkel nézett rá, majd folytatta a munkát.
- Vigyázz a szádra, Donovan! – indult meg felénk Davin. – Fogalmad sincs, mivel állsz szemben. 
- Ahogy neked sincs – sziszegte társam. 
- Semmi gond, Davin – szólt halkan Mr. O’Dannel, majd lassan felegyenesedett. – Minden készen áll.
Davin bólintott, majd egy hirtelen mozdulattal maga elé rántott, az ezüst tőrt pedig a nyakamnak szegezte. Háttal álltam neki, rémült tekintetem Damien kék pillantásába fúrtam. Az ő tekintete is hasonló kétségbeesést tükrözött. 
- Ne mozdulj, testőrkém, vagy átszabom a csinos kis arcát – sziszegte. Forró lehelete csiklandozta a nyakam. Szorosan tartotta a kezem, úgy lökdösött egyre közelebb a különös jelekhez. Csak akkor fedeztem fel, hogy ez egy ötágú csillag. Davin a közepére vezetett, majd megkötözte a kezem. Ezúttal igyekeztem eltartani a csuklóimat egymástól, hogy könnyebben kiszabadítsam magam, ha eljön az ideje. Egyelőre türelmesen várok. Csak egyetlen esélyünk lesz. Nem szúrhatjuk el. Idő közben Arthur Damien mögé lépett, és őt is megkötözte.
- Akkor kezdődhet a móka! – csapta össze Davin a tenyerét.
Nagyon gyorsan ki kell találnunk valamit, különben elvesztünk.
Ezután minden olyan gyorsan történt. Mire kettőt pislogtam, Mr. O’Dannel a földön feküdt ájultan, Davin lábát pedig kirántotta a rátekeredett bőr – Damien ostora.
Hozzám szaladva engem is kiszabadított, csakhogy nem volt sok időnk. Davin füttyentett egyet, mire a helyiséget ellepték a fekete ruhás, maszkos férfiak. Fel sem fogtam még, mi történt, máris ránk támadtak. Egyenként iktattuk ki őket, ám mi is több sebből véreztünk. Ennyi ember ellen lehetetlen lett volna karcolás nélkül győztesen kikerülni. Pár perc elteltével több nyílvessző szelte át a teret és fúródtak ellenfeleink testébe. Maxet pillantottam meg íjjal a kezében. Ahogy összeakadt a pillantásunk, megkönnyebbült mosolyt váltottunk. Sajnos nem tudtunk sokáig örülni a viszontlátásnak, ugyanis egyre többen és többen özönlöttek felénk.
És ekkor megpillantottam Davint öt méterre tőlem. Nem gondolkoztam, csak elindultam felé. Eltökélten mészároltam le mindenkit, aki az utamba állt. Amikor éjfekete tekintete összekapcsolódott az én kék pillantásommal, szélesen elmosolyodott. Vörös haja szinte lángolt. Az egész lénye éles kontrasztok sorozata volt – a sápadt bőre, a fekete ruhája és szeme, répaszín haja. Ragadozóként nézett rám, mintha csak a prédája volnék, aki egyenesen a karmai közé veti magát. Csakhogy ez nem így van. Mert én leszek az, aki a végén nevetni fog.
Csatakiáltás – féleséget hallattam, majd minden megmaradt erőmet összeszedve nekirontottam. Felkészült a csapásra, könnyűszerrel hárított a saját fegyverével. Egyre csak soroztam, ütöttem, vágtam, szeltem, ám a pengéje mindenütt ott volt. Mintha előre látná a következő lépésemet. Olyan gyorsan támadtam, hogy lehetőséget sem adtam neki. Minél előbb véget akartam vetni ennek. Tudtam, hogy ahhoz, hogy megöljem előbb szükség lesz Damien vérére és a sajátomra a pengén, de nem árt, ha előtte harcképtelenné teszem.
Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Nem elég, hogy azzal a tőrrel védi ki a csapásaimat, amivel nekem kell őt megölnöm, de emellett még az idegőrlően arrogáns vigyor sem akar lekopni a képéről. 
- Mikor adod fel végre? – Még csak nem is lihegett miközben feltette a kérdést. Ez csak még inkább felbosszantott. Aztán rájöttem, hogy épp ez a célja. Mély levegőt vettem, és igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Már nem az a buta tizenhat éves lány vagyok, aki belecsöppent ebbe az egészbe egyik napról a másikra. Nem. Azóta felnőttem. Talán túl gyorsan is. Épp ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem. 
- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem – feleltem. Én sem lihegtem. Meglepő, de nem.
Összehúzott szemmel vizslatott, miközben egymásnak feszültünk. Kihasználtam a pillanatot és kirúgtam alóla a lábát. Azonnal kiterült a földön. Halványan érzékeltem, hogy a legközelebbi csatlósai rám akarnak támadni, ám valami – vagy inkább valaki távol tartotta őket. Rátérdeltem a karjaira, a tőrömet pedig a nyakának szegeztem. Nem adta könnyen a tőrt, vékony, fenyegető vágást kellett ejtenem a nyakán, hogy sikerüljön kifeszítenem a fegyvert elfehéredő ujjainak szorításából. Most először láttam rémületet a tekintetében.
Mély levegőt vettem, és megvágtam a bal kezem. Hosszú, mély vágás éktelenkedett a tenyeremen, amihez csípő, szúró fájdalom társult. Mikor úgy ítéltem, elég vér került a pengére, a tekintetemmel Damien kerestem. Davin ezt a pillanatot választotta, hogy ledöntsön magáról. Szerencsére időben észbe kaptam, így sikerült odébb gördülnöm, mielőtt bármit is tehetett volna. Továbbra sem láttam Damient, így a nevét ordítottam.
Davin rám vetette magát, térdével kiszorította a levegőt a tüdőmből. Szorosan markoltam a tőrt. Igyekezett kifeszíteni a kezemből, ahogy én az imént az övéből. Csakhogy ő fegyvertelen volt, nálam pedig kettő is volt. Bal kezemmel megragadtam eredeti tőrömet, amit a vágás idejére visszacsúsztattam a hüvelyébe az övemen, majd teljes erőből a combjába nyomtam, aztán azonnal kirántottam.
Velőtrázóan fájdalmas ordítás kíséretében dőlt oldalra. Mindkét kezét a sebre szorította, ami körül egyre nagyobbá vált a sötétlő folt. Vörösre színezte a kezét, lassan utat talált a padlóra is. Ahogy felnézett rám, fekete tekintetében a lángoló düh mellett ott táncolt a rettegés is a háttérben. Ha nem kellene Damien vére is a pengére, most könnyűszerrel megölhetném. Csakhogy akkor nem lesz vége semminek. Így hát otthagytam, és elindultam a Testőr keresésére, miközben fél szememet továbbra is a Mesteren tartottam.
Vészesen megfogyatkozott a fekete ruhás harcosok száma, rengeteg élettelen test borította a barlang padlóját. Időközben megjelent Michael és Tom, viszont nem volt időm felmérni az állapotukat. Damient kellett minél előbb megtalálnom.
Három maszkos alakkal viaskodott épp, amikor megpillantottam. Vesztésre állt. Teljesen sarokba szorították. 
- Max! – kiáltottam a fiúnak, aki épp akkor végzett az utolsó támadójával. Azonnal vette a lapot. Elhajított egy tőrt, majd egy tizedmásodperccel később egy nyíl szelte át a levegőt. Mindkettő célt ért. Már csak egy támadó maradt, aki csodálkozva pislantott két társára. Damien kihasználta a pillanatot, így rövidesen az utolsó is csatlakozott a többiekhez.
Szó nélkül ragadtam meg Damien bal kezét. Amint megpillantotta a kezemben az ezüsttőrt, aminek a pengét vér borította, megértette, mit akarok. Szó nélkül felém fordította a tenyerét. Fel sem szisszent, amikor az enyémhez nagyon hasonló sebet ejtettem rajta, majd hagytam, hogy rácsorogjon a vére a pengére.
A markolatot behálózó különösen kanyargó indás domborulatok ekkor vörös fénnyel kezdtek izzani. Pont, mint a napló, amikor először tartottam fölé a lámpát. Összevont szemmel néztünk össze, ám nem ez volt a megfelelő hely és idő az ámulatra és a kérdésekre.
- Merre? – kérdezte. A fejemmel arra biccentettem, ahol Davint hagytam. Minden további nélkül indultunk abba az irányba.
A Mester nem volt ott, amikor visszaértünk. Szerencsénkre azonban nem kellett átkoznom magam, ugyanis a vérnyomok, amiket maga után hagyott elvezettek minket hozzá. Egy kiszögellő szikla mögött, az árnyékban rejtőzve találtunk rá pár méterrel odébb. Kapkodta a levegőt, az arcára nedvesen tapadt vörös haja, izzadságcseppek csorogtak végig rajta. Erősen összeszorított szemmel ült ott, kezét a combjára szorítva. Hamarosan magától is elvérezne.
Damien megragadta a pólójánál fogva. Könnyűszerrel emelte fel és nyomta neki a kemény sziklának. Davin szemei ijedten pattantak ki. 
- Ne! – nyöszörgött. – Ne tedd, Elena! – a szemében őszinte félelem tükröződött.
- Csak egyetlen okot mondj, hogy miért ne tegyem meg – sziszegtem, majd a szívének szegeztem a véres pengét, enyhén megnyomva. Elakadt a lélegzete, a szeme elkerekedett.
- Kérlek! – könyörgött. – Nem tudod, mi történik veled, ha megteszed. Ha beteljesül a sorsod, akkor…
- Tedd meg! – szakította félbe Damien.
- Akkor? – néztem várakozva Davinre.
- Akkor meghalsz. Meghalsz, és elkárhozik a lelked. Elkárhozik, Elena – mondta rémülten. Mintha ezzel meghatna.
- Nos, mindkét esetben meghalnék, nem igaz? – kérdeztem, majd a testébe mélyesztettem a pengét. A tőr erőteljesebben ragyogott, fénye szinte már vakító volt. Davin szeme elkerekedett, majd fennakadt. Élettelen testtel hullt a földre. Az ezüsttőr fénye még egy pillanatig még erőteljesebbé vált, majd kialudt.
Davin teste fölött ekkor halvány, fehér derengés jelent meg. A derengés kavarogni kezdett, majd alakot öltött. Az enyémnél néhány árnyalattal világosabb, már inkább sötétszőkének ható haj, kék szemek, ugyanolyan vonások. Katherine Danken. Könnyek áztatták arcát, ajka szomorkás mosolyra húzódott. 
- Köszönöm, Elena – suttogta. – Megszabadítottál. Tudtam, hogy képes vagy rá! Mindvégig tudtam! – Még több könny csordult le az arcán. – Köszönöm! Köszönöm neked! És… sajnálom – tette hozzá, majd az alakja szertefoszlott. Ezúttal örökre.

Csak bámultam a testet, és a helyet, ahol Katherine megjelent. Vége. Vége. El se tudtam hinni.
- Igen! – suttogta Damien, majd szorosan a karjába zárt. – Vége van, Elena. – Ezek szerint hangosan is kimondtam a gondolataimat. Kissé eltolt magától, majd egy hajtincset a fülem mögé simított, onnan az ujjai az államat súrolták, majd az arcomat. Csak ekkor vettem észre, hogy sírok. – Élsz, Elena. Életben vagy – suttogta, majd ismét magához szorított. Viszonoztam az ölelését, és mélyen beszívtam az illatát. Föld, vas és izzadságszaga volt, de nem érdekelt.
Lassú, ütemes tapsolás szakította félbe az idilli pillanatot. Megfordulva Arthur O’Dannelt pillantottam meg. Arcát eltorzította a harag. Így valóban gonosznak tűnt.   
- Gratulálok, Kiválasztott! – nézett rám gyűlölettel teli tekintettel. – Nyertél, igaz? Megmentetted azt a szajhát a kárhozattól.
- Vége van, Arthur – lépett elém Damien védelmezőn.
- Ez már nem a te harcod, Damien Donovan – intett, ám Damien nem tágított. Rátettem a kezem a karjára, mire rám emelte tekintetét. Bólintottam, jelezve, hogy rendben van, mire odébb lépett. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy előre lépjek. A tőr továbbra is ott volt a kezemben, ami ezúttal Davin O’Dannel vérével keverte a miénket. Addig közeledtem Arthurhoz, míg már csak egy karnyújtásnyira állt tőlem. 
- Vége van, Arthur. Fogadja el… Veszített.
- Dehogyis, gyermekem – mosolyodott el békésen. Láttam az apró csillanást. Cselekednem kellett. Előrerántottam a kezem, mire a tőr a testébe fúródott. Csakhogy az ő keze is ugyanilyen tartásban állt. Hirtelen kerített hatalmába a testemen végigszáguldó fájdalom. – Most van vége. – És ez volt a végszó. Egyszerre zuhantunk a padlóra. Hallottam, ahogy valaki a nevemet kiáltva mellém rogy, majd mindent beborított a jóleső, fájdalommentes sötétség.