2017. március 26.

Végzet - 24. fejezet

Aláfestő zene Damien és Elena beszélgetéséhez (főleg Damien szemszögéből)
Akkor is tökéletes aláfestés, amikor Elena Nate-re gondol


Edzés. Edzés. És edzés.
A nap hátralévő részében mást sem csináltunk. Mindenkit fűtött a bosszúvágy, a harci láz eluralkodott rajtunk. Külön örültem ennek a sok elvárásnak, feladatnak, mert addig sem gondoltam Nate-re. Amikor viszont eszembe jutott, csak még erősebben akartam, hogy vége legyen. Érte. Ez az egész már rég nem a kíváncsiságról szól, mint két éve. Már nem Katherine-t akarom megmenteni. Ezt most már a körülöttem élő emberek biztonságáért, és a szerelmemnek tett eskümért kell megtennem. Túl régóta tart. Túl sokan vesztek oda. Nem hagyhatjuk, hogy egy ősi megállapodás, egy boszorkány átka ártatlan emberek életébe kerüljön. Eljött az idő, hogy véget vessünk neki. Mi öten.  

- Mik voltak a bátyám utolsó szavai? – kérdezte Damien ahogy letelepedett mellém a földre. Zihált, egész testét izzadság borította, ami lecsorgott az arcán, a nyakán, a karján, benedvesítette haját és ruháját. Keményebben edzett, mint bármikor. Már csak ketten voltunk a faház edzőtermében, a többiek úgy gondolták, a Testőrnek és a Kiválasztottnak szükségük van egy kis közös gyakorlásra. Egész eddig nem szóltunk egymáshoz. A kérdése olyan volt, mintha vaskarmokat mélyesztettek volna a még friss sebekbe a szívemen.
- Biztos, hogy tudni akarod? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam erről hazudni neki, ugyanakkor nem is akartam elmondani. Reménykedtem, hogy nemleges választ kapok.
- Tudnom kell – suttogta olyan halkan, hogy nem is voltam biztos benne, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. 
- Azt mondta, hogy szeret, és tudja, hogy én is szeretem őt – feleltem halkan. Hangosan fújta ki a levegőt.
- Mondott még valamit? – kérdezte, szemem sarkából láttam, hogy engem néz.
- Azt mondta – kezdtem óvatosan –, hogy azt is tudja, hogy mi ketten is szeretjük egymást – néztem rá. A szeme enyhe elkerekedésén kívül semmi más reakciót nem láttam rajta, így folytattam. – Azt mondta, azt akarja, hogy legyünk boldogok. 
- Azt akarja, hogy legyünk boldogok együtt? – Úgy kérdezte, mintha nem hinné el.
- Szó szerint azt mondta, hogy legyünk boldogok – feleltem tétován. – Nem mondta konkrétan, hogy együtt, viszont…
- Viszont a hangja alapján ezt gondolta – fejezte be helyettem.
- Igen – bólintottam, majd felálltam, indulni készültem. Nem akartam erről többet beszélni. Kettőt léptem, mire elkapta a karom. Nem túl erősen, csupán annyira, hogy megálljak. 
- Elena, én… - kezdte meggyötörten, ám itt elakadt, lesütötte szemeit.
- Én nem tudnám megtenni, Damien – szóltam halkan, ugyanakkor magabiztosan, mire ismét a szemembe nézett. Bánat és megértés tükröződött benne, majd egy apró bólintás kíséretében elengedte a kezem. Nem szólt egy szót sem, én pedig nem néztem vissza, ahogy kisétáltam a helyiségből. 
Valószínűleg már soha nem tudom meg, hogy mit akart mondani. Abból ítélve, ahogy elengedett, feltételezem, hogy ő is ugyanúgy gondolta, mint én. Nem tehetjük meg. Nem is akarnám megtenni. Képtelen lennék rá. És Damien is. Nate emlékét nem mocskolná be egyikünk sem. Különösen, hogy nem érzem azt a kötődést, amit vele éreztem. Nem vagyok szerelmes Damienbe. Régen talán az voltam, vagy csak azt hittem, de bármi is volt akkor, már rég elmúlt. És tudom, hogy nem fog újra fellángolni. Vagy ha mégis, már nem számít. Már semmi sem számít.
Másnap természetesen nem maradhatott el a kihallgatás sem. Bár igyekeztem felkészíteni magam lelkileg, mégis úgy éreztem, hogy ha még egyszer fel kell idéznem a történteket, idegösszeroppanást kapok. Már tanórákra sem tudtam odafigyelni, holott ebben az időszakban különösen fontos lenne. Igyekeztem nem foglalkozni senkivel és semmivel, egyedül Miával beszélgettem. Reachel persze nem jött be, ami a történtek után nem lepett meg. Legalább ennyivel megkönnyítette a helyzetemet. Amikor kicsengettek az utolsó óráról is, Damiennel és Maxszel együtt indultam el a rendőrség felé. A többieket már korábban kihallgatták, mi voltunk az utolsók. Természetesen előre megbeszéltük, mennyit mondunk el, azonban ez az egész ügy túlontúl zavaros, ennyi információból szinte lehetetlen összerakni a képet. Viszont más lehetőségünk nincs.
Először a fiúkat hallgatta ki, kezdve Damiennel, majd Max következett. Nem lepett meg, hogy az idősebbik testvér amint végzett, el is indult a kijárat felé. Valami végleg eltört kettőnk között. 
- Hé, ne foglalkozz vele. Ő így gyászol – szorította meg Max térdem, és egy szomorkás biztató mosolyt küldött felém. Bágyadtan mosolyogtam vissza, majd belépett a kihallgatóba.
Egyedül várakoztam a gondolataimba merülve, igyekeztem megacélozni magam a szembesítés előtt. Bár Damien arca éppolyan semmitmondó volt mikor kijött, mint amikor bement, Max, a mindig vidám Max, megtört kisgyermekként lépett ki onnan.
- Ez egy boszorkány – suttogta nekem, szemei dühtől és szomorúságtól csillogtak. – Maga az ördög.
- Tudom – mosolyogtam rá. Igen, ezt eddig is tudtam. Linda egy valóra vált rémálom. És most én voltam soron, hogy szembenézzek vele.
Semmi sem változott, amióta utoljára itt jártam, kivéve a vörös hajú nőt. A haja hosszabb lett, a tövénél már kezdett lenőni a festék. Sápadt arca fáradtságot tükrözött, szeme alatt táskák éktelenkedtek, ám tartása és tekintete elszántságot tükrözött. Egy apró intéssel jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben.
- Elena Tisdale – „köszöntött” nem túl lelkesen. – Hát ismét itt találkozunk.
- Scott nyomozó – biccentettem. 
- Nyilván tisztában vagy vele, miért vagy itt. – Komor biccentés volt a válasz. – Szemtanúja voltál Nathaniel Donovan meggyilkolásának. Kérlek, meséld el, mi történt.
- Az erdőben sétáltunk a fiúkkal, amikor hirtelen lövéseket hallottunk. Menekülni kezdtünk, ám Nate-et eltalálták. Újabb lövéseket hallottunk nem sokkal később, ám azok szerencsére nem értek célt. Mire biztonságba értünk, és észrevettük Nate sérülésit, már nagyon sok vért veszített. Azonnal hívtuk a mentőket, próbáltuk elállítani a vérzést, de nem sikerült megmenteni. – Ahogy meséltem, a hangom meg–megcsuklott, a szemem megtelt könnyel. 
- És van elképzelésed arról, hogy ki tehette? – kérdezte, mire megráztam a fejem.
- Fogalmam sincs. Őt mindenki szerette. Viszont több lövés is eldördült, mintha nem ő vagy nem csak ő lett volna a célpont. 
- Tudod, Elena, nekem van erről egy elméletem. Akarod hallani? – kérdezte, az arca kiismerhetetlen volt, így félve ugyan, de bólintottam. – Szerintem te vagy a Kiválasztott, az öt Donovan fiú pedig a bizonyos Őrző örök. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy Nate vagy Damien a Testőr, bár én jelen állás szerint inkább Nate–re gyanakszom. A helyszínelők megállapították a vérnyomok alapján, hogy a Sullivan birtokon keresztül jutottatok a Donovan birtokra, vagyis nem egyszerű séta volt. Gyanítom, hogy a Sötét Erdőből jöttetek. Szóval vagy az a bizonyos legendabeli Mester vagy pedig a Sullivanek támadtak rátok. – Elakadt a lélegzetem, nem tudtam, mit is mondhatnék.
- A legenda nem létezik – böktem ki nagy nehezen, mire elmosolyodott.
- Lehet, hogy Lana Moore halott, viszont a közös ügyünk nem. – Ez volt a végszava. Egy intéssel jelezte, hogy távozhatok. Nem kellett kétszer mondania.

Idegesen mászkáltam fel–alá a faházban, miközben a többiekkel megbeszéltük a rendőrőrsön történteket. Úgy tűnt, mindenkinek mondott egy–két utalást, viszont a teljes elméletét csak nekem árulta el. Mindenki nagyon zaklatott volt, a levegőben késsel lehetett vágni a feszültséget. Egyedül Tom nem volt jelen – még mindig Charles-szal dolgozik a lopott szöveg megfejtésén. Valószínűleg holnap már megtudhatjuk, mi áll benne.
- Valószínűleg mélyebben beleássa magát a dolgokba – gondolkozott Michael hangosan. – Előbb-utóbb eljut a negyedik kastélyig. Feltéve, hogy eddig nem találta meg.
- Michaelnek igaza van – szólalt meg Max, aki összeráncolt homlokkal meredt maga elé, mintha erősen gondolkozna valamin. – Viszont az az érzésem, hogy játszik velünk. Sok mindenre rájött, de még nem sikerült mindent összeraknia. Ráadásul, fogalmunk sincs, mennyire jött rá Lana mielőtt meghalt. Az összes anyag a rendőrség birtokába került, és nem engedik megnézni, mivel a gyilkosság ügyében bizonyítéknak számít. És mivel a rendőrségről van szó, felmerül Richard Sullivan szerepe. Azok alapján, amit tudunk, a Sullivan család valóban nem a mi pártunkon áll, elvégre a Mesternek dolgoznak. – Ha ez lehetséges, a homlokráncai csak még jobban elmélyültek. – Ez az egész túlságosan zavaros. Annyi az elmélet mindenről, annyi az idióta legenda és átok, hogy már belefájdul a fejem!
- Igazad van – gondolkoztam el, és percek óta először megtorpantam. – A több oldali információkból összerakott kép csak részben fedi a valóságot. Mindenki azt mondja el, amiről azt hiszi, hogy igaz vagy amiről azt akarja, hogy mi igaznak higgyük. 
- Ebben van valami – helyeselt Damien. – Mi is apánktól ismerjük a történeteket, ez a mi családunk verziója. Nem véletlen az ősi rivalizálás köztünk és a Sullivanek között. Mindenki a saját elméletében hisz, és azt akarja bizonyítani. Ahogy mindenki más is, akinek köze van mindehhez. Kizárt, hogy minden, amit hallottunk igaz legyen. Ez egyszerűen képtelenség. 
- De mégis honnan tudjuk, hogy mi igaz, és mi nem? – kérdezte Michael. – Ezek szerint semmiféle információról nem tudunk semmit, bármi is legyen a birtokunkban. 
- Jelenleg semmi más információ nem számít, mint az, amit holnap megtudunk a jegyzetekből. Tudjuk, hol a kastély, hol a Mester, és hamarosan azt is tudni fogjuk, hol van a tőr – néztem végig rajtuk. – Most csak az számít, hogy elvegyük a fegyvert, megoldjuk a rejtélyt és bosszút álljunk Nate-ért. Csak ez, és semmi más.
- Elenának igaza van – állt fel Max, és mellém lépett. – Tegyünk pontot ennek a végére. – Bólintással feleltek. Legalább valamiben mindannyian egyet értettünk.
A nap hátralévő része szinte elrepült. A dobócsillagok, a kisebb – nagyobb tőrök, kardok órákig tartó forgatása, a folyamatos íjászat és lövő gyakorlatoktól már vízhólyagos volt a kezem, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok kemény edzései megkeményítették korábban puha bőrömet. Az állóképességem annyit javult, hogy valószínűleg kétszer kéne lefutnom a maratont azért, hogy rendesen elfáradjak. Mindenkit a bosszúvágy fűtött. Rég volt már, hogy mindenki ennyiszer célba talált volna az összes fegyverrel. A párharcok kiegyenlített, kemény küzdelmek voltak, mindenki a végsőkig kitartott. Az ellenségeskedésünk ellenére Damiennel is egyre nagyobb szinkronban dolgoztunk, már szavak nélkül is megértettük egymást, csupán egy pillantásból tudtunk, mire gondol a másik. A Max és Michael alkotta csapatnak esélye sem volt ellenünk. És még a képességeinket sem kellett használnunk.
Másnap egész délelőtt izgatottan vártam a délutánt, ugyanis – ha minden a tervek szerint halad – Tom és Mr. Donovan sikeresen megfejtették a jegyzeteket, és végre lesz támpontunk, ami a tőrt illeti. Feltéve, hogy a Mester addigra nem helyezte át máshová a fegyvert, mivel nagy valószínűséggel észrevette, hogy eltűntek a jegyzetek. Viszont sejtéseim szerint azok nem az ő keze nyomát hordozzák. Ahhoz túlságosan nyújtottak voltak a betűk, túlontúl ívesek. Sokkal inkább a régi idők írására emlékeztetett, mintsem egy pszichopata férfi kézírására. Szerintem – és ez csupán puszta feltételezés – ő maga is a jegyzetek megfejtésén munkálkodott. Talán ezért nem küldött senkit, hogy visszalopja; reméli, hogy mi megfejtjük, és elvezetjük a tőrhöz. Matematikailag sokkal nagyobb esélyekkel indul egy esetlegesen kialakuló küzdelemben, így nyilván nincs kétsége afelől, hogy amint megvan a fegyver, könnyűszerrel elbánhat velünk. Ez a gondolat beágyazta magát a tudatomba, mindig ott motoszkált a gondolataim közt, bármennyire is igyekeztem elnyomni. Ha csak belegondoltam a fekete maszkos férfiakból és vérebekből álló haderőbe, beleborzongtam, jeges rémület lett úrrá rajtam. Bár erősek vagyunk, a túlerő az túlerő. És hiába van rengeteg fegyverünk, hiába értünk kitűnően a kardforgatáshoz. Egy jól irányzott lövés, és vége mindennek. Ezt Nate kárán tapasztaltuk meg. Ha küzdelemre kerül a sor, nem fognak tisztán játszani. Nem olyanok, hogy tisztességes küzdelem árán szerezzék meg, amit akarnak. Korántsem. Elvégre apámat is azért ölték meg, hogy minél gyengébben és tudatlanabbul nézzek velük szembe. Csupán azon csodálkozom, hogy Dannyt és anyát nem támadták meg. A gondolatra a szívem kihagyott egy ütemet. Kettőt. Ebbe még belegondolnom sem szabad. Dannyt egyszer már majdnem megölték – szerencsére sikertelenül. Azóta egyikükkel sem próbálkoztak, és ez biztosan nem véletlen. Mintha egy láthatatlan erő védelmezné őket. Talán Katherine az. Ebbe a gondolatba kapaszkodva igyekeztem elűzni a gerincemen felkúszó rossz érzést ezzel kapcsolatban. Nem akarok tovább rettegésben élni. Nem akarom további veszélynek kitenni a szeretteimet. Így is túl sok mindenkit veszítettem már el, további áldozatokat nem bírnék elviselni. Így is felemészt a bűntudat a barátaim haláláért. Nora és Kirk… még Cindy és Sandra is. Apa és Nate. Még az idegesítő Lana is miattam halt meg, és bár sosem kedveltem, mégis mardos a bűntudat.
Hamarosan vége. Hamarosan vége. Ezt a mondatot hajtogatom magamnak, mint egy mantrát. Nemsokára vége ennek a rémálomnak, és visszakapom az életem. Feltéve, hogy túlélem.
Mint egy végszóra, a telefonom rezgéssel összekötött hangjelzése szakított ki sanyarú gondolataimból. Üzenetem érkezett. Ahogy elolvastam, a szívem hevesebben kezdett dobogni.
Üzenet feladója: Tom
Siess a faházba! Megvan, amit kerestünk.
Hamarosan vége. 

2017. február 28.

Végzet - 23. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is szörnyen sajnálom, hogy egy ilyen rész után ennyi ideig nem jelentkeztem, de azt sem tudom, hol áll a fejem, és kicsit elveszett az időérzékem, így, hogy folytatódott az egyetem, és mire észbe kaptam már 3 hét is eltelt. Tényleg szörnyen sajnálom!

Viszont még mielőtt belevágunk a folytatásba, szeretném megköszönni azt a rengeteg kommentet, hozzászólást, reakciót, amit ehhez a részhez kaptam! <3  Bevallom, számítottam rá, hogy Nate halálával az eddigieknél több visszajelzés érkezik majd mind Bloggeren, mind pedig Wattpadon, de ez engem is meglepett, viszont iszonyatosan jól esett! :) <3 

De nem húzom tovább az időt, biztosan Mindenki nagyon kíváncsi már a folytatásra! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J. 


Lélektelen testként vánszorogtam át egyik kínkeserves napból a másikba. A fájdalom és a gyász mázsás súlyként nehezedett összetört szívemre. Mintha a lelkem Nate-tel együtt a felhők közé szállt volna. Mindenkit kerültem, teljesen magamba zuhantam. Persze Linda nyomozó szeretett volna kihallgatni, valahogyan mégis sikerült rábeszélni, hogy legalább a temetésig hagyjon békén.
A temetés. A pillanat, amikor végleg búcsút intünk azoknak, akiket szeretünk. Amikor véglegesen tudatosul bennünk, hogy vigyázó kezük nélkül kell továbbhaladnunk az élet rögös útján. A pillanat, amikor végleg elhagynak minket. A pillanat, amikor a szívünk véglegesen darabokra törik.
Minden irányból kínzó zokogások, szipogások ütötték meg a fülem. Rengeteg fekete ruhába öltözött ember volt jelen. Szinte az egész város kivonult az elhunyt tiszteletére. Vagy a családja tiszteletére.
Én is ott álltam, kicsit távolabb a Donovan családtól, de nem is a saját családom körében. Egyedül akartam elbúcsúzni tőle. A gondolataimban, a közös emlékeinkben elmerülve bámultam a sötétbarna koporsót a ravatalozóban. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ott fekszik bent. Itt kellene állnia mellettem, fognia a kezem és azt suttogni a fülembe, hogy minden rendben lesz. Rám kellene mosolyognia, szemei csillognának, és azt kellene mondania, hogy szeret. Ahogy akkor is mondta. Fel kellene ráznia ebből a rémálomból, a karjai közé kellene zárnia és megnyugtatni, hogy ez az egész nem valóság, hogy itt van velem és nem hagy el soha többé.
Mrs. Donovan keserves zokogásának hangja ránt csupán vissza a valóságba. Mert bármennyire is fáj, ez itt a valóság. Bár már sokszor kívántam, hogy ez az egész pusztán elmém különös játéka legyen, még sosem akartam ennyire, mint az elmúlt néhány napban. És ami a legrosszabb, hogy tudom, ez nem a Mester utolsó kegyetlen csapása ellenem. Azt akarja, hogy szenvedjek. El akar tőlem venni mindenkit, aki fontos számomra. Épp ezért kell Nekem előbb cselekednem.
Ez az elhatározás jeges szélként söpörte el szívem, lelkem fájdalmát. A bosszúvágy tüze égetett belülről, mielőbbi cselekvésre sarkallt. Ahogy a szertartásnak vége lett, és mindenki egyenként kinyilvánította részvétét a Donovan családnak, bennem egyre erősödött az elhatározásom, ami sokkal inkább egy ígéret. Megvártam, míg mindenki elhagyja a temetőt, majd odaléptem a koszorúkkal telepakolt sírhelyhez és letérdeltem elé.
- Megígérem, hogy bosszút állok érted! – suttogtam elszántan. – Elkapom a Mestert és a saját kezemmel ölöm meg. Esküszöm, Nate. – Könnyek mardosták a szemem, ám ezúttal nem fogtam vissza, mint a temetés alatt. Engedtem, hogy a meleg, sós cseppek lefolyjanak az arcomon, hagytam, hogy a hideg szél ráfagyassza bőrömre. Ez az ígéret ad mostantól értelmet a küzdelemnek. Az életemnek.   
Bár én elhatároztam magam, nem rohantam azonnal az Őrző ötökhöz. Vagy már csak négyekhez. Idő kell nekik a gyászhoz, hogy feldolgozzák fivérük elvesztését. Így vártam, míg ők keresnek engem. Pontosan három napig tartott, míg Tom felhívott. Ezt a három napot a Mestertől ellopott jegyzetek és könyv tanulmányozásával töltöttem. Először arra gondoltam, hogy megmutatok egy részletet Mr. O’Dannelnek, ugyanis ha jól tudom, tizenkét nyelven beszél folyékonyan, hátha meg tudja ezt fejteni. Aztán rájöttem, hogy ezzel nem kerülném el a kérdéseket, és a gyors megoldás érdekében akár arra is rákényszerülnék, hogy beavassam, és segítsen megfejteni az egészet. És bár tűzbe tenném érte a kezem, jobban megbízom benne, mint a saját anyámban, mégsem tehetem kockára ezzel a küldetésünket. Így hát jobb híján az internet segítségével próbáltam rájönni, mégis milyen nyelvről lehet szó, ám semmiféle kielégítő választ nem találtam. Úgy éreztem, zsákutcába jutottam. Az első, ami eszembe jutott, az a titkosítás. Ám mivel latinbetűkről volt szó, így fogalmam sem volt, mégis milyen módszert alkalmazhattak. Most sok mindent odaadnék Lana kódfejtő nagyapjának tudásáért.
Szóval háromnapnyi sikertelen próbálkozás után a papírhalommal a táskámban indultam el a Donovan kastély felé. Kivételesen nem az átjárón keresztül jöttem. Kellett egy kis friss levegő, hogy nyugodtabban tudjak szembenézni Nate családjával. Mrs. Donovan szinte rögtön ajtót nyitott, mintha már régóta vártak volna. Valamiért nem lepett meg, hogy nem a mogorva komornyik fogadott. Alig ismertem fel a fiúk gyönyörű édesanyját az előttem álló nőben. Arca beesett volt, mint aki napok óta nem evett. Szemei, melyek oly fájdalmasan emlékeztetettek Nate gyönyörű, éjfekete pillantására fájdalmat sugároztak. Véreresek voltak, alattuk sötét táskák éktelenkedtek. Valószínűleg nem tudott aludni fia halála óta. Máskor kifogástalanul ápolt barna haja zsírosan tapadt a fejére, és bár magas lófarokba kötötte, nem kerülte el a figyelmem a szanaszét álló szálak sokasága. Fekete ruhaszoknyája kissé nagynak tűnt a derekán; újabb bizonyítéka étvágytalanságának. Természetesen megértem, hogy nehezen szedi össze magát az eset után, azonban van még négy gyermeke és egy szerető férje, akik miatt nem engedheti meg magának az összeomlást. Bánatos, mégis furcsán kedves mosolyt öltött az arcára, ahogy beinvitált.
Jó téged újra látni – szólt fátyolos hangon. Összeszorult a szívem.
- Önt is – feleltem egy udvarias mosoly kíséretében.
- Kérlek, Elena, vess végen ennek! – ragadta meg a kezem, nagy fekete szemeivel könyörgőn nézett rám.
- Azon vagyok – mosolyogtam rá.
- Nem akarom még több fiamat elveszíteni – suttogta könnyeivel küszködve.
- Higgye el, hogy én sem – feleltem, a hangom kis híján elcsuklott és ezt ő is észrevette.
- Nagyon szeretett téged – simított egy hajtincset a fülem mögé, közben merengőn mosolygott, mint aki azt képzeli el éppen, milyen lett volna a fia élete mellettem néhány év múlva.
- Én is őt – suttogtam elhaló hangon. Csak akkor vettem észre, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon, amikor gyengéden letörölte.
- Tudom – mosolygott. – És tudom, hogy ez nem az átok miatt alakult ki köztetek. Én mindig úgy láttam, hogy a Damiennel való kapcsolatodat szülte az átok – vallotta be.
- Talán minden másképp alakult volna, ha nincs ez az egész. Ha nem bukkanok fel, Nate még mindig élne.
- Ugyan, ne beszélj butaságokat! – korholt. – Talán így van, talán nem. Neki ez volt a sorsa, bármennyire is fáj mindannyiunknak. – Nem tudtam semmit sem mondani, csupán egy aprót bólintottam. – Gyere, már biztosan nagyon várnak – intett, majd elindult Charles dolgozószobája felé.
Kettőt kopogott, majd meg sem várva a választ, benyitott. Szélesre tárta az ajtót, majd félreállt, hogy beléphessek. Arra számítottam, hogy követ, ám kívül maradt, s becsukta mögöttem az ajtót. Még nagyobb meglepetés volt, hogy bár arra számítottam, hogy mindenki itt lesz, egyedül Charles tartózkodott a helyiségben. Arca meggyötört volt, ám igyekezett tartani magát. Elvégre mégis csak ő a polgármester. Fekete inget viselt fekete zakóval, nyakkendő nélkül. Arcát rövid őszes borosta fedte. Szemüvege mögül nézett rám.
- Jó napot! – köszöntem kissé bátortalanul.
- Foglalj helyet! – mondta köszönésképp. Nem volt goromba, inkább csak távolságtartóan udvarias. – Mielőtt a fiúk idejönnének, meg kell tudnom valamit – kezdte, majd minden további nélkül levette a szemüvegét, tekintetét az enyémbe fúrta. A lélegzetem is elakadt. Tudtam, mire készül, ám a felismerés sokkolt.
Újra átéltem mindent. Az álommal kezdődött, melyben a furcsa, természetfeletti Nora jelent meg előttem, figyelmeztetve, hogy Reachel veszélyben van. Ott volt a negyedik kastélyba vezető út, a Mester, a tömlöc. Amikor felfedeztem Reachel árulását ismét éreztem azt a zsigeri fájdalmat és árulást, mint akkor. Aztán az első szökés, a megtalált jegyzetek, majd ahogy visszatoloncoltak a cellámba. A hátborzongató beszélgetésnél már egyre jobban kalapált a szívem a mellkasomban. Tudtam, hogy meddig akar elmenni Charles. Tudtam. És bár tudtam, hogy semmit sem tehetek, igyekeztem küzdeni ellene. Természetesen hasztalanul. Léptek dobogása, lövések dörrenése, a fájdalmas kiáltás, amikor azt hittem, minden rendben, a fáradhatatlan rohanás, menekülés, újabb lövések, a megkönnyebbülés, hogy túléltük, kijutottunk, aztán… aztán Nate fájdalomtól eltorzult arca. Minden, amit akkor átéltem ismét megrohant, csakhogy kétszeres erővel. Ordítottam, zokogtam. Azt akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy lássa a vallomásunkat. Nem akartam látni az élettelen testét. Nem akartam látni a fekete zsákot. Még sosem ordítottam olyan velőtrázón, olyan hangosan, olyan fájdalmasan, mint most. Aztán végre vége lett. Amint elkezdtem érzékelni a valóságot, ráeszméltem, hogy a padlón fekszem. Könnyáztatta arcom forrón ég az emlékek nyomán, a torkomat mintha tűkkel szurkálták volna szét. A tüdőm összeszorult, hevesen köhögni kezdtem. Mindenem reszketett. Charles Donovan pedig csak ült a székében és meredten bámult maga elé. Eszébe sem jutott segíteni.
Aztán hirtelen kivágódott az iroda ajtaja és fekete ruhás alakok rohantak hozzám a nevemet kiáltozva. Volt, aki egyenesen a velem szemben ülő férfihoz ment. Csak akkor jöttem rá, hogy a fiúk azok, amikor Tom egy zsebkendőt nyomott a kezembe, miközben Michael és Max visszasegítettek a székre. Damien megragadta az apja gallérját, mélykék szeme valósággal izzott a belőle áradó dühtől.  
- Hagyd! – kértem erőtlenül, mire rám pillantott. Szemében továbbra is harag lángolt, ám nem rám irányult.
- Mégis hogy hagyhatnám?! – kiáltotta dühtől érdes hangon. Összerezzentem.
- Én is ezt tettem volna a helyében – vallottam be. Ha az én gyerekemről lett volna, engem sem érdekelt volna, milyen fájdalmat okozok ezzel másnak.
- De hiszen… - tiltakozott volna tovább, ám ekkor Tom lépett oda hozzá, a vállára téve a kezét.
- Megtörtént, Damien. Ezen nem változtathatsz azzal, hogy így viselkedsz.
- Szóval szerinted helyes, amit apánk tett? – kérdezte elengedve Charlest, aki úgy tett, mintha mi sem történt volna.
- Természetesen nem – vallotta be. – De az sem, amire te készülsz. Csak hagyd. – Damien keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült, nyakán és halántékán kidagadtak az erek, de nem szólt semmit.
Még mindig nem sikerült megnyugodnom, továbbra is reszkettem, karjaimmal átöleltem a testem, hogy ezt csillapítsam. Könnyek csordultak le arcomon, légzésem sem állt vissza normális tempóra; amikor mély levegővételekkel próbáltam csillapítani, köhögésbe fulladt a kísérletem, így egy idő után inkább feladtam.
- Most, hogy Nate már nincs köztünk, az ügyünk még sürgetőbbé vált. Nem csupán a Katherine által ránk szabott határidő közeledte miatt – kezdte Mr. Donovan. – Most, hogy az Őrző ötök száma négyre csökkent, az erőtök is megcsappant. És ez különösen Damienre és Elenára nézve veszélyes. Ti Sheila és a húga által különleges, természetfeletti képességekre tettetek szert, ám ez minden őrző halálával egyre csökken. Láttam, hogy Elena képes volt előhívni az egyiket, és nem kételkedem benne, hogy még mindig képes rá. Viszont az, hogy meddig bírja, vagy hogy más képességeire mennyire hat ki, abban nem vagyok biztos.
- Elena talált valamit, ami talán segíthet nekünk a tőr megtalálásában – szólalt meg Tom magabiztos hangon.
- Valóban? – vonta fel Charles a szemöldökét, mire szó nélkül átnyújtottam a könyvet benne a jegyzetekkel. Némán kinyitotta, majd lapozgatni kezdett.
- Fogalmam sincs, milyen nyelven írták – szólaltam meg hosszú ideje először. A hangom legnagyobb meglepetésemre hűvös nyugalmat sugárzott.
- Hm – mosolyodott el a lapokat tanulmányozva. – Okos, de nem elég okos.
- Mi az? – kérdezte Damien idegesen. Még most sem sikerült megnyugodnia.
- Ez óperzsául van – felelte. Kijelentésére a homlokom ráncba szaladt.
- De hiszen latin betűkkel van írva – kezdtem, ám félbeszakított.
- Fonetikus írás. Az eredeti írásjelekből sokkal könnyebben kikövetkeztethető a nyelv, ebben a formában csak azok értik meg, akik beszélik. És szerencsére én beszélem. És Tom is – biccentett a fiú felé.
- Az Őrzői kiképzés része – vont vállat Tom a szó nélküli kérdésre. Szóval Charles őt akarta kijelölni utódjául, amennyiben a Kiválasztott nem jelenik meg ebben a generációban. Valamiért nem lepett meg a dolog.
- Két nap alatt ki tudjuk deríteni, hogy van e benne hasznos információ – jelentette ki Mr. Donovan. – És azok alapján, amiket eddig láttam, ebben minden kérdésünkre benne lesz a válasz. És akkor… - itt hatásszünetet tartott, tekintetét végigjártatta rajtunk, majd végül megállapodott rajtam – bosszút állunk Nate haláláért. – Egyetértő morajlás szaladt végig a kis helyiségen.
A közelgő bosszú ígérete azonnal kiűzte belőlem a látomás által keltett hideget. Hamarosan véget vethetünk ennek az egész rémálomnak.  

2017. február 7.

Végzet - 22. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ezer bocsánat, hogy csak most jelentkezem a résszel, de már azt sem tudom, hol áll a fejem. De most itt van az új fejezet, ám, hogy ez jó vagy rossz dolog, azt majd Ti eldöntitek olvasás után.

Csak annyit elöljáróban, hogy amikor írtam akkor is, és most is, hogy visszaolvastam összetört a szívem. Ez egy nagyon nagyon fontos momentuma a történetnek számomra, szóval remélem kapok némi visszajelzést Tőletek! :)

U.i.: Az előző fejezethez is nagyon köszönöm a kommenteket és az összes eddigi részhez!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Sokan biztosan vérbeli idiótának tartanának, amiért ismét szökni próbáltam, azonban képtelen voltam ott ülni a sötétben a válaszokra és a megmentőre várva.
Pusztán két feladatom volt: megtalálni a tőrt és épségben kijutni innen, haza a Danken kastélyba. Egyszerűnek tűnt, ám a kivitelezése több tervezést igényelt, mint amennyit én fejben lejátszottam. Szinte biztos voltam benne, hogy abból a titkos dolgozószobából, ahol a különös jegyzeteket találtam, vezet egy rejtett alagút a tőrhöz. Csupán meg kell találnom. Azonban a fegyverrel együtt a jegyzeteket is el kell lopnom. Ezen kívül pedig ki kell jutnom – nem csupán a kastélyból, hanem a Sötét Erdőből is. A tervnek rengeteg buktatója volt. Egyedül nagyjából tíz százalék esélyem volt rá, hogy sikeresen véghezviszem, mégsem hagyhattam, hogy a félelem és a bizonytalanság megállítson. A legnagyobb veszély maga a halál volt, azonban ha Davin meg akarna ölni, már rég megtette volna, elvégre számtalan esélye volt már rá. Biztos vagyok benne, hogy valami terve van velem, kellek neki valamihez. Fogalmam sincs, hogy mihez, viszont biztosan szüksége van rám, a Kiválasztottra.

A cella kinyitása ezúttal könnyebben ment, mint korábban, azonban nem a vasajtó felé vettem az irányt. Nem. Egyenesen a falhoz sétáltam, ami mögül előbukkantunk legutóbb. Ha rájönnék, miképp nyílik, talán egyszerűbb dolgom lenne. Különös módon a szemem nem látott át a falon, vagy csak pusztán sötét volt odaát, így lehetetlen lett volna érzékelni bármit is. Kopogtattam a köveket, hátha a hang változása megmutatja, pontosan hol is van az üreg, azonban hiába próbálkoztam – egyszerűen semmiféle lényeges változást nem fedeztem fel.
- Ne kopogtass, te átokfajzat! – hallottam egy recsegő hangot. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy megfordultam, s a hang tulajdonosa után kutattam. Senkit nem láttam a sötétségben, így megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.
- Ki van ott?
- Még a hangod is idegesítő! – érkezett a válasz. Elindultam abba az irányba, ahonnan sejthetően a hang érkezett. Az egyik cellában végül ott kuporgott egy sötét alak.
- Ki maga? – kérdeztem halkan. Karnyújtásnyi távolságra álltam a rácstól, az alak a falhoz láncolva feküdt a cella túlsó végében.
- Semmi közöd hozzá kislány. El sem hiszem, hogy a nagyúr téged keres. Képtelen vagyok beletörődni, hogy pont rád van szüksége – recsegte.  
- Ki maga? – ismételtem meg az előbbi kérdésem. – Miért van ide bezárva?
- Elrontottál mindent. Elrontottál mindent! – ordította, ám továbbra sem fordult felém. 
- Hogy juthatok ki innen? – szegeztem neki a kérdést. A hangom nyugodt maradt. – Segítek magának, csak árulja el, hogy juthatok ki innen. 
- Velem a nagyúr rendelkezik. Nem futok el a sorsom elől, és neked sem kellene, kicsi lány.
- De nekem ki kell jutnom innen. Kérem! Maga mi érezne, ha a lánya tűnne el nyomtalanul?
- Az én lányom halott! – kiáltotta, mintha ezt tudnom kellett volna. A hangjában nem fájdalom érződött, sokkal inkább felháborodás. 
- Sajnálom – suttogtam.
- Ne sajnáld, én sem sajnálom. A nagyúr így rendelkezett, tehát nincs mit sajnálni. – Ez az ember elmebeteg. 
- Nézze, ha itt maradok, az a nagyúrnak rengeteg problémát fog jelenteni. Többet, mintha most elárulná nekem a kiutat. 
- Nem hiszek neked. Ha a nagyúr nem ezt akarná, most nem lennél itt. 
- Ha a nagyúr azt akarná, hogy itt maradjak, maga most nem lenne itt. – Erre nem felelt. Ismét nem hallatszott más, csak a víz csöpögése, és kettőnk légzésének halk moraja.  
- A falon nem tudsz kijutni – felelte végül. – Azon keresztül csak bejutni lehet. Egyedül a vasajtó van. Onnan jobbra a hosszú folyosón. A legutolsó ajtón bemész, majd az asztal peremén elrejtett gombbal feltárod a titkos ajtót. Az egy újabb szobába vezet, ahol szintén van egy rejtett ajtó az egyik festmény mögé rejtve. Az kivezet innen, a birtokon túlra, a Sötét Erdő szívébe. Mindig máshol őrjáratoznak a vérebek. Ha kijutsz a Sötét Erdőből, biztonságban vagy. A Mester vagy a nagyúr személyes parancsa nélkül senki sem lépheti át a határt. 
- Köszönöm – hálálkodtam, azonban egy gondolat nem hagyott nyugodni. – Nem… Nem a Mester a nagyúr?
- Hogy kérdezhetsz ekkora ostobaságot?! Hát semmit sem tudsz, te ostoba liba?! – förmedt rám. – Ne merészeld azt a szemtelen kölyköt a nagyurammal egy lapon említeni! Kotródj innen! Kotródj! – kiáltotta, a hangja sebeket ejtett a dobhártyámon. Nem emberi hangon szólalt meg, embernek nem lehet ennyire karcos, recsegő hangja.
Nem kellett kétszer mondania, sebesen szedtem a lábam a vasajtó felé, majd elindultam az utasításainak megfelelően. Csak remélni mertem, hogy nem vert át.
Igyekeztem elrejtőzni az árnyak közt, a kiszögellésekben, a függönyök mögött, miközben végighaladtam a folyosókon. Szerencsére nem sok őrrel találtam szembe magam, őket viszont egy erős ütéssel az egyetlen megmaradt tőröm markolatának segítségével sikerült ártalmatlanítanom, még ha csak rövid időre is. Elértem az említett ajtót. Innen már nem sok választott el a szabadulásomtól. Nem tartózkodott odabent senki, ám nem lepett meg, hogy zárva találtam. Szerencsére az olcsó filmes hullámcsat – technika ezúttal is működött. A biztonság kedvéért magamra zártam az ajtót.
Egy üres szobában találtam magam, pusztán egy kanapé és egy régebbi típusú tévé uralta a szűk teret. A televízió egy rozoga kisasztalon állt. Végighúztam a mutatóujjam a peremén. Éreztem, ahogy a porszemek rátapadnak a bőrömre, arcom önkéntelenül is undorodó grimaszba rándult. A túlsó végén felfedeztem egy kis kiálló pöcköt, mire a kanapé mellett kinyílt a fal. Amint bezártam magam mögött, lehetőségem nyílt körbenézni a helyiségben, ahová jutottam. Meglepve tapasztaltam, hogy ugyanaz az iroda volt, amibe korábban is bejutottam – csak épp egy másik ajtón keresztül. Szinte minden ugyanúgy volt, mint mikor itt jártam. Csupán a pohár tűnt el az asztalról, az iratokat pedig kicsit összerendezgették. Első alkalommal nem fedeztem fel az íróasztal mellett balra lógó festményt, ugyanis a szoba csak bizonyos pontjairól látni – a sötét, fából készült szekrény nagyrészt takarja. Fogalmam sincs, mit ábrázolhatott fénykorában, ugyanis az idő teljesen kikoptatta, ezen kívül több szakadás is szemet szúr. Óvatosan toltam odébb, mire egy tenyér nagyságú téglalapot fedeztem fel a fehérre meszelt falon. Lassan helyeztem rá a kezem, mintha félnék, hogy áramütés ér, ha megérintem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy semmi sem történik, lassan egyre beljebb nyomtam a téglát, mire végre kinyílt az utolsó ajtó, egy hosszú, sötét, baljóslatú folyosót rejtve maga mögött. Hirtelen ötlettől vezérelve az összes asztalon heverő lapot belehajtottam a könyvbe, majd a pulóverem alá rejtve mindent, szaladtam kifelé a negyedik kastélyból. Csupán halványan érzékeltem a titkos ajtó bezáródását jelző puffanást a hátam mögött. A szívem dübörgése és zakatoló lélegzetvételem hangja minden mást elnyomott körülöttem. Már csak néhány méter szabadságig.  
Különlegesen éles látásomat használva igyekeztem felmérni előttem a terepet. A hideg erdei levegő átjárta a tüdőmet, a szél az arcomat csípte, ahogy fákat, bokrokat és kiálló gyökereket kerülgetve száguldottam minél messzebb a Sötét Erdő szívétől. Merthogy valóban száguldottam. Soha életemben nem futottam még ilyen gyorsan, a fák homályos pacákként kerültek a látóterembe, majd tűntek is el. Ekkor eszembe jutott, amit a napló rejtett oldalán olvastam:
„A Kiválasztott rendelkezik éleslátással, különösen kiélezett hallással, fénysebességgel…” Fénysebesség. Hát persze. Még sosem éreztem ilyen futás közben. Még sosem voltam ennyire szabad, ennyire feltüzelt, ennyire energikus. Mintha a levegőben járnék. Nem éreztem semmit, a végtagjaim súlytalanok voltak, maguktól vittek előre a lábaim, mintha pontosan tudnák, merre kell menni, holott fogalmam sem volt róla. Ez az egész addig tartott, míg valaminek neki nem ütköztem. Vagy inkább valakinek. A hatalmas lendületem mindkettőnket magával sodort, egyenesen egy fának csapódtunk.
A levegő kiszaladt a tüdőmből, hirtelen mindenem ólomsúlyúvá nehezedett, a fejem erőteljesen szúrt a tarkómnál. Az „áldozatom” erőteljes és cifra szitokszavak közepette igyekezett feltápászkodni, közben hangosan szívta be és fújta ki a levegőt. Úgy tűnik, nem csak engem ért váratlanul az ütés, és ő is hasonló erővel csapódott a kemény törzsnek. Nekem is sikerült talpra állnom, s csak azt követően néztem meg, kit taroltam el olyan kegyetlenül – felkészültem a legrosszabbra. 
- Damien! – csodálkoztam. Az utóbbi időben nem gondoltam, hogy ennyire örülni fogok neki.
- Elena! – A hangjában egyszerre volt jelen az öröm, a megkönnyebbülés, a zavarodottság és a düh. Ezernyi érzelem egyetlen szóba sűrítve.
- Hogy kerülsz ide?
- Te voltál az a buldózer, ami a fának taszított az előbb? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Igen, és ne haragudj. Inkább azt mondd, hogy kerültél ide. És hol vannak a többiek?
- Téged kerestünk, majd elmondok mindent. Szólok a többieknek, itt vannak a közelben – felelte, majd előkapta a telefonját, gyorsan pötyögött valamit, majd visszasüllyesztette a zsebébe. – Te mit keresel itt? Hol voltál?  
- Megtaláltam a negyedik kastélyt. Csakhogy számítottak rám. Csapdába csaltak, Damien – kezdtem. – Reachel összejátszik a Mesterrel. Engem okol Nora haláláért, és ez a bosszúja.
- Micsoda? – Láthatóan őt is éppúgy sokkolta a hír, mint engem. 
- Jól hallottad – sóhajtottam. – Viszont van jó hír is.
- Damien! Elena! – hallottam a közeledő kiáltásokat és a rohanó léptek tompa zaját. Nate-et pillantottam meg először, őt követte a többi Donovan fivér.
- Elena! – zárt szorosan a karjaiba, ám a pillanat hamarabb véget ért, mint szerettem volna. – Hol voltál? Mi történt?
- Reachel tőrbe csalta a Mester kastélyában – válaszolt helyettem Damien.
- Tessék? – ráncolta Max a szemöldökét. A többiek is értetlenül pislogtak. 
- Engem hibáztat Nora haláláért. Ki tudja, mióta játszik össze vele – vázoltam fel röviden a helyzetet. – De most el kell tűnnünk innen, mielőtt rájönnek, hogy megszöktem, és keresni kezdenek.
- Arra! – mutatott Tom a megfelelő irányba, mire a vezetésével rohanni kezdtünk.
- Mit rejtegetsz a ruhád alatt? – kérdezte Tom közben.
- Találtam valamit a Mester egy titkos irodájában – feleltem, majd még szorosabban fogtam magamhoz a könyvet. – Azt hiszem, ez megmutatja, hol van a tőr. 
- Erre most nagy szükségünk lesz. Szép munka! – veregette meg a vállam, majd gyorsított a tempón. 
- Meddig voltam itt? – kérdeztem az idő közben mellém kerülő Michael-t.
- Egy napig – válaszolt kurtán.
- És anya hogy viselte, hogy eltűntem?
- Nem tud róla.
- Tessék?
- Üzeneteket kapott a telefonodról, miszerint Reachelnél töltötted az éjszakát és onnan mentél iskolába is, és ma is maradsz. Valami projektmunka miatt. Mi is kaptunk ilyen sms-eket – magyarázta.
- A telefonom még mindig náluk van. Miből jöttetek rá, hogy átvernek?
- Damien jött rá – felelte. – Mivel osztálytársak vagytok, biztosan tudta, hogy nincs semmilyen projektmunka. Az pedig, hogy miért pont Williams volt az, akinél állítólag az elmúlt huszonnégy órát töltötted máris értelmet nyert. 
- Igen – motyogtam. Még most is nehezemre esik elhinni, hogy Reachel elárult. Azt hittem, a barátnőm, még ha nem is áll hozzám olyan közel, mint Mia. Mia. Vajon őt is belerángatta? Nem. Az kizárt. Ő nem tenné ezt velem. Viszont úgy érzem, már szinte csak saját magamban bízhatok ebben a városban.
Csendben futottunk tovább, közben meg-megálltunk körülnézni, hallgatózni, vajon követnek-e minket. Ijesztő csend lengte be az erdőt. Baljóslatú csend. A csapat minden tagján érződött a feszültség, mindenki ugrásra készen haladt előre.
Aztán minden megváltozott, hirtelen, akár egy villámcsapás. Úgy éreztem, lelassult az idő körülöttem.
Futólépések zaja ütötte meg a fülemet, mire felgyorsítottuk lépéseinket. Zihálva menekültünk üldözőink elől, akik közt a hangokból ítélve vérebek is voltak. Éreztem, ahogy egyre közelednek. Ha egyedül lettem volna, ismételten bevetetettem volna az új szupersebességem, viszont nem hagyhattam hátra a többieket. Igyekeztem a tempóm növelésével őket is gyorsításra sarkallni, több-kevesebb sikerrel. Aztán hangos, fülsiketítő, rémisztő dördülések vettek körül minket. Ordítást hallottam a hátam mögött. Féltem hátra fordulni, mégis megtettem. Végigjártattam a fiúkon a tekintetem. Ugyanúgy futottak utánam. Egyikükön sem láttam semmit. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartom. Már csak pár méter választott el minket a Sötét Erdő határától. Onnan átvágtatunk a Sullivan birtok egy kis szegletén, és máris a Donovan birtokon vagyunk. Csak pár perc. Újabb szörnyű dördülések hangját sodorja felénk a szél, ám ezúttal nem követi ordítás. Néhány borzalmasan hosszúnak tűnő perc után lihegve, kifáradtan érjük el a Donovan birtok határát. Pár méter levező sétalépést követően egy emberként rogyunk a hideg talajra, ziháló lélegzetünk fehér felhőként lebeg körülöttünk a hideg éjszakán.

- Biztonságban… vagyunk – zihálja Tom. 
- Áhhh! – Egy szívbemarkolóan fájdalmas nyögés hallatszott. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába. Nate eltorzult arckifejezése hatalmas fájdalmakról tanúskodott, mindenki azonnal mellette termett. Ahogy elvette a kezét az oldaláról, felszisszent a fájdalomról. A keze teljesen vörös volt a vértől, a pulóverét is teljesen átitatta. Kétségbeesetten kaptam levő után. Nem. Nem, nem, nem nem! Tom óvatosan felhajtotta a ruhaanyagot, hogy felmérje a seb súlyát. Én közben nem bírtam levenni a szemem Nate elgyötört arcáról. 
- Basszus! – kiáltott fel Tom, hangjában keveredett a düh, a kétségbeesés és a rémület. Azonnal levette a fekete pulóvert, ami rajta volt, és azzal próbálta elállítani a vérzést. – Azonnal kórházba kell juttatni!
- Hívom a mentőket! – állt fel Michael, és a telefonját idegesen nyomkodva pár métert távolodott.
- Tarts ki testvér, hallod? – bíztatta Tom halkan. Félelmetes volt látni, ahogy Nate egyre sápadtabbá válik. Nem bírtam megállni, közelebb kúsztam hozzá, szabad kezét a markomba zártam, szorosan tartottam.
- Erősnek kell lenned, érted? – suttogtam. Azt hittem remegni fog a hangom, viszont élesnek hatott, holott a félelem és a kétségbeesés így is érződött rajta. 
- Nem tudom, meddig bírom még – lehelte, majd hangos köhécselésbe kezdett. A szájából vér fröccsent a kezére. Ijedten néztünk össze ikertestvérével. Halványan érzékeltem, hogy Michael visszatért és valamit mondott a mentőkről, viszont minden érzékszervemmel csakis Nate-re összpontosítottam. Könnyek mardosták a szemem, a szívem a torkomban dobogott, a félelem átjárta az egész testem. Nem veszíthetem el. Egyszerűen nem lehet. Szükségem van rá
- Ki kell tartanod! – suttogtam elszántan, miközben megszorítottam a kezét. – Nem. Ki fogsz tartani! Érted? Szükségünk van rád! – A hangom beleremegett ebbe a mondatba. Éreztem, hogy a visszafogott sírástól megremeg az alsó ajkam. – Szükségem van rád!
Halványan elmosolyodott, majd a kezével gyengéden végigsimított a hidegtől kipirosodott arcomon. Csillogó szemeivel bágyadtan nézett fel rám, mint aki felkészült a legrosszabbra. 
- Szeretlek, Nate. Hallod? SZE.RET.LEK – suttogom neki egyre elszántabban. – Maradj velem! Kérlek! – Az utolsó szónál elcsuklott a hangom. Nem bírtam tovább visszafojtani a könnyeim.
- Én is szeretlek! – suttogta rekedten, majd ismét köhögő roham tört rá, a szája még több vérrel telt meg. A könnyeim egyre inkább utat törtek maguknak, ahogy figyeltem. Haldoklik
- Csssss! Ne beszélj! – simítottam meg az arcát. – Tartalékold az erőd! – Kérdőn pillantottam Tomra.
- Hamarosan itt a mentő. Damien és Max eléjük ment – válaszolt a kimondatlan kérdésemre. – Tarts ki tesó! Még egy kicsit – biztatta ő is, majd erősebben nyomta a sebre a pulóvert. Elkaptam az anyagról a tekintetem. Máris átázott. 
- Nem hiszem, hogy sokáig bírom. – Egyre halkult rekedtes hangja, a szemhéja egyre hosszabb ideig maradt csukva. Megszakadt a szívem. Éreztem, ahogy darabokra török belülről. – Szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz – nyögte a szemembe nézve –, de azt is tudom, hogy Damient is szereted. Ahogy ő is téged. Kérlek, legyetek boldogok. Ígérd meg nekem, hogy boldog leszel! – könyörgött, majd ismét köhögni kezdett. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, odébb rángatnak tőle.
A három férfi teste teljesen eltakarta előlem. Éreztem, hogy valaki erősen tart, de fogalmam sem volt, kicsoda. Nem is érdekelt. Ahogy előkerült a defibrillátor, keserves zokogás tört rám. Néztem, ahogy összedörzsölik a készüléket egyszer. Majd még egyszer. Újra és újra nekifutottak. Aztán egy idő után már semmit sem láttam a könnyeimtől. Nem hallottam semmit a fülem zúgásától. Nem éreztem semmit, csak mérhetetlen fájdalmat. Mintha szépen lassan, módszeresen kitépték volna a szívemet a helyéről. 
Fájt. Jobban fájt, mint bármi, amit korábban átéltem. Aztán amikor a három férfi odébbállt, és ott feküdt Ő, csukott szemmel, véresen, végleg összeomlottam. Visszafordíthatatlanul, gyógyíthatatlanul eltört bennem valami, amit soha semmi nem lesz képes újra összerakni. Még sohasem sírtam ennyire életemben. Ahogy a fekete zsákban berakták egy autóba, úgy éreztem, a lelkemet viszik magukkal. Aztán már nem éreztem semmit. Nem érzékeltem semmit. Körülöttem minden megszűnt létezni. Nem maradt más, csupán a gyász és a szilánkokra törött lelkem. Csak a fájdalom.