2017. október 23.

Más szemmel 1. - A lakatlan ház új lakói

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon sokáig tartott, de ismét jelentkezem, ezúttal az első Extrával. 
Eredetileg a blog születésnapján szerettem volna veletek ezt megosztani, viszont elszálltak felettem a napok, és mire észbe kaptam, már nem volt aktuális. Szóval kitűztem egy új időpontot: a születésnapomat. Tegnap töltöttem be a második X-et, ennek örömére pedig ma megosztom veletek a két extra történet - Szellemszív; Más szemmel - közül az elsőt: Más szemmel - A lakatlan ház új lakói. Ez a kis történet röviden meséli el több szemszögből, hogy élték meg egyes szereplők a Tisdale család beköltözését a Danken birtokra. 

Szép hosszú hétvégét mindenkinek!

~*~

Damien
A mai nap nem is alakulhatott volna rosszabbul. A mai edzésbeosztás szerint Tommal kellett gyakorolnom. A mindig tökéletes, törtető, önjelölt Testőr, harcosnak, vezetőnek született bátyámmal. A legidősebb fivérem mindig is felsőbbrendűnek érezte magát, és ezt éreztette velünk is. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy nem kímélt minket. Azzal persze ő is tisztában van, hogy hihetetlenül kicsi a valószínűsége annak, hogy a Kiválasztott felbukkan a mi generációnkban, különösen, ha azt nézzük, hogy a Danken kastély évek óta lakatlan. Egyedül az öreg Arthur O’Dannel és a felesége, Geraldine tartják életben helyet. A legutolsó tulajnak dolgoztak, és a halála után is ott maradtak, hogy gondozzák a birtokot.
Összességében tehát ez a meleg nyári nap nem kecsegtetett túl sok jóval.
Nos, ideje indulnom a Donovan koncentrációs táborba.
Thomas Donovan természetesen már a bemelegítés közepén járt, mire megérkeztem. Lustán dobtam le a terepmintás hátizsákomat a szobámba, amiben a váltóruhámat hoztam. Lassú léptekkel csoszogtam be az edzőterembe. Fertőtlenítő szag lengte be a helyet. Max délelőtt takarítószolgálaton volt. Alapos munkát végzett, mint mindig. A szagok alapján kissé túl alaposat.
Megnyújtóztattam az összes végtagomat, minden izmomat megkínoztam kicsit, majd egy ugrókötél segítségével folytattam a bemelegítést. Tom már a botját pörgette ügyesen a kezében, át a háta mögött, át a vállán, a lába alatt, fel a levegőbe, majd ismét elkapva zavartalanul folytatta. Felvágós. Mikor úgy ítéltem meg, eléggé felkészült a testem a rá váró kínzásra, megragadtam a másik botot.
Tom minden előzmény nélkül támadt rám. Kivédtem, majd megforgatva a botot ütöttem. Hárított. A feje fölé emelte a fegyvert, mintha karddal készülne lesújtani. A csapásba minden erejét beleadta. Megremegett a karom, ahogy kivédtem. Kis híján kettétört a saját botom. Keresztbe leszorítottam a fegyverét, csakhogy számított erre a lépésre. Kirúgta a térdem, mire összeestem, elejtve a fegyverem, csakhogy sikerült megragadnom az övét. Ahogy felálltam, a lendületemmel átfordítottam őt a boton. Önkéntelen, magatehetetlen szaltót vetett a levegőben. A terveim szerint hanyatt kellett volna érkeznie, hogy véget vethessek a küzdelemnek. Csakhogy ez Tom. Akár egy kibaszott macska, a talpára érkezett, és megrántotta a fadarabot, kibillentve ezzel engem az egyensúlyomból. Fekvőtámaszba érkeztem, de az erőnlétemnek köszönhetően egy könnyed lökéssel ismét talpon voltam. Gúnyos félmosolyt eresztett felém. Egy nedves, sötétbarna tincset söpörtem el a homlokomról. Fivérem előbb a fegyverére pillantott, majd ismét rám, végül egy határozott mozdulattal jó pár méterrel odébb hajította a tárgyat, majd az enyémhez hasonló harci állást vett fel. Fair küzdelmet akart. Csakhogy Tommal szemben nem létezik kiegyenlített harc. Idősebb, mint bármelyikünk – kivéve persze az ikertestvérét, Nate-et –, tehát sokkal régebb óta kap kiképzést. Emellett pedig elszántabb és elhivatottabb, mint bármelyikünk. Igazából mindannyian beletörődtünk, hogy ha mégis felbukkanna a Kiválasztott, Tom töltené be a Testőr megtisztelő, ugyanakkor életveszélyes feladatát, míg mi amolyan apródokként segítenénk, ahol tudnánk. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi nem vesszük komolyan ezt az egészet. Mert komolyan vesszük. Csupán beletörődtünk a helyzetbe.
Ezúttal én támadtam először. Könnyedén elhajolt a jobb öklöm elől, csakhogy nem számított az alulról érkező bal öklömre, ami egyenesen gyomorszájon találta. Fájdalmas nyögése számomra elismerést jelentett. Ki kellett használnom az állapotát, így ütésekkel kezdtem sorozni. Hamar összeszedte magát, és egyre többet védett ki. Nem támadott. Csak állt, és fogadta az ütéseket. Nem tört meg. Kifárasztott. Abban a szent pillanatban, hogy lassultak az ütéseim, egy jobb horoggal célozta meg az állkapcsomat. Nem roppant, de rettenetesen fájt. Vér fémes ízét éreztem a számban. Viszonozta az előbbi csapást a gyomorra, majd az arcom is kapott egy újabbat. Hátratántorodtam, a hátam a bokszzsáknak ütközött. Egy idő után felhagytam a védekezéssel, mire lihegve hagyta abba a bántalmazásom.
Felhúzott szemöldökkel vizslatott, majd felsétált az emeletre. Leültem a kis sámlira a matrac mellett, amin harcoltunk. Mindenem sajgott, de igyekeztem nem fájdalomtól eltorzult arccal meredni magam elé. Általában nem maradtak látható sérüléseink egy-egy ilyen edzés után, de ezúttal az volt az érzésem, hogy nem fogom megúszni. Tom néhány zacskó jéggel tért vissza. Hármat a kezembe nyomott, a maradék kettőt pedig megtartotta magának. Egyet a fájó vállamra tettem, egyet a hasamra, a harmadikat pedig az államra szorítottam. Sokáig csendben ücsörögtünk egymás mellett. Ahogy rápillantottam, engem vizslatott élénkzöld szemeivel. Fürkésző volt a tekintete, szemöldöke között mély ránc húzódott. Olyankor szokott így nézni, amikor erősen gondolkozik valamin. A jobb szemöldököm a homlokom közepéig emelkedett. Érzékelte a kihívó kérdést a gesztusban, de nem kapta el a tekintetét. Tom sosem riadt vissza.
- Tovább bírtad, mint szoktad – szólalt meg végül. – Volt pár ügyes megmozdulásod az elején. Majdnem legyőztél. – Vállat vontam.
- Az is lehet, hogy te letté puhányabb. – Persze mindketten tudtuk, hogy ez nem így van.
- Én mindig csak jobb leszek, Damie. – A becenevem hallatán csak a szemem forgattam, mire elmosolyodott. Ez a mosoly nem számító volt vagy kihívó, még csak nem is gunyoros vagy fenyegető. Ez a mosolya feltétel nélküli testvéri szeretetet sugárzott. Tom bármit megtenne értünk. Még akkor is, ha az edzések alkalmával laposra ver minket. – Ha komolyabban vennéd, lehetnél olyan jó, mint én. Talán még jobb is. Négyetek közül benned van a legnagyobb potenciál. 
- Ha a Kiválasztott felbukkan, amit erősen kétlek, akkor te leszel a Testőr, Tommie – feleltem erre, fejemet a falnak támasztva, rá sem nézve. 
- Ez nem így működik, Öcsi. Az átok választja a hordozóját. Nem fordítva.
- Ez egy amolyan „Nem én választottam a gengszteréletet. A gengszterélet választott engem.”- szintű megjegyzés volt – mosolyodtam el, de rögtön meg is bántam. Az állkapcsomba belenyilallt a fájdalom. Szorosabban nyomtam a jeget az érzékeny pontra. 
- De ha egyszer így van. – A szemem sarkából láttam, hogy továbbra is mosolyog. 
- Te akarod ezt az életet? – kérdeztem halkan hosszas hallgatás után. Sokáig nem szólalt meg. Azt hittem, nem is fog válaszolni, ám végül mégis megtette. 
- Fogalmam sincs. – Erre a válaszra számítottam a legkevésbé. – Boldogan és kötelességtudóan teljesíteném a rám szabott feladatot. Ebben a szellemben nőttem fel. Néha viszont normális életre vágyom. Viszont nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válasszunk – vont vállat végül. Bólintottam, de nem mondtam semmit.
A kellemes csendet a telefon csörgése törte meg. Szokatlan, hogy ilyenkor bárki is keressen minket. Az edzés még korántsem ért véget.
Tom aggodalmasan meredt a kijelzőre, majd felvette.
- Mi az, apa? – kérdezte megválaszolva ezzel néma kérdésemet. – Várj, kihangosítalak. Damiennel a faházban vagyunk. – Azzal eltartotta a készüléket. Most már én is hallottam apánk öblös hangját. 
- Tudom, Thomas. Mindkettőtökkel beszélnem kell. Azonnal. Személyesen. Az irodámban. – Azzal bontotta a vonalat. A bátyámra néztem, de ő csak vállat vont, jelezve, hogy ő sem tudja, miről van szó.
Amilyen gyorsan csak tudtunk lezuhanyoztunk és átöltöztünk. A titkos átjárón keresztül seperc alatt a Donovan kastélyban – az otthonunkban – találtuk magunkat. Az egész város tele van földalatti alagutakkal, titkos átjárókkal. Nagyban megkönnyíti a közlekedést, viszont csak nagyon kevesen tudnak róluk. Egész pontosan a Donovanok és a Sullivanek, a város két alapítócsaládja. Akik nem mellesleg gyűlölik egymást.
Apánk irodájához érve Tom bekopogtatott, csak azt követően léptünk be a helyiségbe. Én személy szerint kopogás nélkül rontottam volna be, pont, mint a bátyám, Michael. Ő a középső gyerek. Még van egy öcsém, Max. Minden fivérem a helyiségben tartózkodott, feszült figyelemmel várták, miről lesz szó. Amikor ilyen kupaktanács gyűlt össze, mindig valami súlyos dolgot készült közölni apánk.
Charles Donovan, Dollivan város polgármestere, egyben öt zabolátlan fiúgyermek apja – az apánk – a tölgyfaíróasztala mögött ült. Kezeit az álla alatt összekulcsolva figyelte, ahogy megtaláljuk a helyünket, és végre mindannyian csak rá figyelünk. Sötét hajába ősz hajszálak vegyültek, fénytől csillogó szemüvege mögül vizslatott minket. Szinte sosem vette le.  A családunk átka a Testőrségből kiöregedett, de a következő Testőrjelöltet nemző férfit különleges, ugyanakkor hátborzongató képességgel „áldotta meg”. Ha szemüveg nélkül néz valaki szemébe, képes belelátni az emlékeibe, még a legmélyebbre eltemetett képeket is. Ezt persze az áldozat is érzékeli, újra átéli a pillanatot. Szemüveggel ez a trükk egyáltalán nem kivitelezhető, viszont szemüveg nélkül sokszor akarata ellenére is előfordul. Épp ezért hordja állandóan, holott nincs is rá szüksége. Üveglencse van a keretben. Ha nem apánk örökölte volna ezt a képességet, hanem valamelyik másik a négy fivére közül, most normális életünk lehetne, mint az unokatestvéreinknek. Eltűntünk volna a városból, és gondtalan, titkok és harcok nélküli életet élhetnénk. Az lenne a legnagyobb gondunk, hova menjünk egyetemre, nem pedig az, hogy vajon nekünk kell-e majd megölni egy embert, és az életünk árán is megvédeni egy másikat. Nem kellene attól rettegnünk, hogy belecsöppenünk egy városi titkos háború kellős közepébe, és talán egyikünk nem éli túl. 
- Gondolom, sejtitek, hogy komoly dolog miatt hívtalak ide benneteket – kezdett bele, majd egyesével végignézett rajtunk. A tekintete végül Tomon állapodott meg. – Új lakók érkeznek a Danken kastélyba. – Azzal egy kinyitott egy mappát, és néhány lapot vett ki belőle. Mindenkinek adott egy-egy példányt. Egy negyvenes évei elején járó nő, egy korunkbeli lány és egy szintén korunkbeli fiú képe nézett vissza ránk, mellettük néhány fontosabb adattal. 
- Úgy gondolod, hogy Ő lesz az? – kérdezte Michael a lányra célozva. Nekem is megakadt a szemem a képen. Világosbarna haj, ami egyenesen omlik a vállára, gyönyörűen keretbe foglalja karakteres arcát. Éles járomcsont, ívelt ajkak, perzselő kék tekintet, hamvas bőr. Túlságosan is ismerős ez az arc, holott Elena Destiny Tisdale-t – ugyanis ez a név állt a kép mellett – még sohasem láttam korábban. Különös bizsergés futott végig a gerincemen. Természetfeletti bizsergés.
- Elképzelhető. Katherine Danken kiköpött mása. Erősen kétlem, hogy véletlen lenne. – Izgalomtól csillogott a szeme. Sokat mesélt róla, mennyire akarta, hogy ő lehessen a Testőr, viszont mivel neki ez nem adatott meg, bármit megadna azért, ha valaki közülünk tölthetné be ezt a feladatot. Jelen akar lenni. 
- Leszármazott? – kérdezte Max. Nos, valóban nem szerepelt a Danken név az adatok között, viszont mind tudtuk, hogy a Donovan és Sullivan vérvonallal ellentétben, a Danken átok női ágon öröklődik tovább. 
- Igen. Végigkövettük a családfát. És az édesanyját, Grace-t még fiatalkoromból ismerem. A kastély utolsó lakója, Grace nagyapja, Elena dédnagyapja volt. A leszármazott, a felesége, évekkel korábban halt meg. Mióta az öreg is eltávozott, nem lakott senki a birtokon O’Danneléken kívül. Fogalmam sincs, mi hozta őket vissza. 
- Gondolom, azt akarod, hogy férkőzzünk közel a lányhoz – sandított apánkra Tom.
- Jól gondolod – bólintott, majd rám emelte tekintetét. – Damien Elena osztálytársa lesz a következő tanévtől, így tehát neki lesz a legtöbb lehetősége kapcsolatot kiépíteni vele. Kizárólag baráti kapcsolatot, természetesen – hangsúlyozta ki. Ha most belekezd az „egyikőtök sem szerethet bele a Kiválasztottba, mert a történelem nem ismételheti meg magát” szövegbe, esküszöm, kimegyek az irodából. 
- Tudom, apa – feleltem gyorsan, elkerülve ezzel a szentbeszédet. – Mindannyian tudjuk.
- Remélem. A történelem nem ismételheti meg önmagát. – Hát mégis elkezdi! – A Danken lányok mindig is híresen vonzották a férfiakat. És a bajt. – Nos, nem épp erre a folytatásra számítottam. 
- Mindig is? – vonta fel Michael a szemöldökét. Mindannyian ugyanolyan kérdő tekintettel néztünk rá.
- Maradjunk annyiban, hogy fiatalkorunkban Grace is nagy port kavart, és tovább mélyítette a Donovan-Sullivan ellentétet. – Más szavakkal élve: apánknak annak idején volt valami köze Grace Tisdale-hez. Romantikus értelemben. És nem csak neki, hanem egy Sullivannek is. – Mindenki menjen vissza a dolgára, és készüljetek fel! Azt hiszem, tényleg eljött az idő.
Alex
Hitetlenül meredtem a képre.
Az apám otthoni irodájában álltam a három bátyámmal és az egyetlen húgommal. Garreth, a legidősebb, unottan terpeszkedett az egyik fotelben. Alig vetett egy pillantást a lapra. A mellette ülő Logan sem tűnt sokkal lelkesebbnek. Láthatóan ideges volt, amiért elszakították a találmányaitól. A különös szerkezetek megalkotása az élete. Fogadni mernék, hogy robot barátokat és barátnőt is épített magának. Csakhogy a szobájába, ami egyfajta laboratóriumként szolgál, nem enged be senkit. Besurranni pedig lehetetlen, tekintve, hogy az egész életét ott tölti. Josh, a középső gyerek, már mutatott némi érdeklődést a dolog iránt. Velük ellentétben, a húgom szeme szabályosan csillogott, miközben a papírt nézte. Fogalmam sincs, hogy az új csaj vagy az új srác váltja ki belőle ezt a reakciót, de szívből remélem, hogy nem az utóbbi.  
És én? Nos, az első benyomásom a lányról, hogy szép. Cindy is szép, viszont ez az Elena teljesen más okból vonzza a tekintetet. Ő olyan lánynak tűnik, akinek semmi szüksége arra, közszemlére tegye magát és állandóan vihogjon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ő olyan, akiből belülről sugárzik a szépség. Kék tekintete szinte már perzsel. Az arca karakteresen szép, bár a járomcsontjai az én ízlésemnek kissé túlságosan is hangsúlyosak.
A freskók alapján Katherine Danken kimondottan bájos volt, mondhatni a kor szépségideálja. Valamiért nem volt nehéz elhinni, hogy férfiakat, barátságokat, családokat tett tönkre ezzel a külsővel. Épp ezért volt ez a lány egyszerre gyönyörű és veszélyes. Mert kiköpött mása volt a hírhedt Katherine Dankennek. És pont ez a hasonlóság teszi számunkra rendkívül érdekessé. Ezért ülünk itt mindannyian, apánk irodájában, a Tisdale család fotójával és életrajzával teli lapot bámulva. 
- Csak nem a Kiválasztotthoz van szerencsénk? – Longan kérdése egyfajta perverz kíváncsiságot tükrözött. Az biztos, hogy nem Elena külseje izgatta fel ennyire. Ezt a srácot csak a bonyolult matematikai és fizikai levezetések, a krómozott alkatrészek és a kémcsövek izgatják fel. Néha komolyan gondolkodóba esem, hogy egy magafajta antiszociális lény miképp elégíti ki férfiúi szükségleteit. 
- Úgy gondolom, hogy ő lesz az. Épp ezért vagytok itt mindannyian. A kiképzés sokkal intenzívebb lesz, mint valaha. – No, ne mintha eddig nem lett volna épp elég intenzív, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan. – Alexander feladata lesz, hogy közel férkőzzön Elenához, tekintve, hogy egy osztályba kerültök. Mindent be kell vetned, fiam.  
- Gyanítom, a Donovan gyerek is kiveti a hálóját – szólt köbe Garreth unott hangon. Ő a másik Sullivan, akiről nehezen hiszem el, hogy a rokonom. Ezt a fazont egyszerűen semmi sem képes lázba hozni. Vagy megjátszottan kedves, vagy elutasítóan hűvös, vagy pedig a maga csendes, de gyilkos módján dühös. Az állandó stílusa azonban ez a halálos unalom, amivel mindenkinek az idegeire megy.  
- Én is attól tartok – sóhajtotta apa, és az orrhegyét kezdte dörgölni. Ez azt jelentette, hogy ideges. – Ha eljön az idő, a Mester felfedi magát, és akkor végre véget vethetünk mindennek. Mindenkin bosszút állunk, és végül elnyerjük a jutalmunk. Ez pedig most rajtad áll vagy bukik, Alexander. – Tekintete az enyémbe mélyedt. Nyelnem kellett. Köszönöm apa, csak semmi nyomás. – A betanult játékszabályok szerint játszunk. Ha mindenki tartja magát a tervhez, akkor minden nekünk kedvezően fog alakulni. 
- Úgy legyen – dünnyögte Logan. – Most már mehetünk?
- Persze. Viszont ne feledjétek, végre eljött a Sullivanek ideje! Ebből a háborúból mi kerülünk ki győztesen!
Davin

- Eljött a mi időnk, fiam – vigyorgott nagyapa azzal a ritka, gonosz, felsőbbrendű vigyorával. Évekig gyakoroltam a tükör előtt, mire elsajátítottam ezt a gesztust. Most már képes vagyok őt is túlszárnyalni. 
- Szóval azt mondod, ide költözik?
- Pontosan. Ő, a bátyja és az anyja – erősített meg. 
- Te tudtad, hogy nem sikerült. Igaz? – utaltam ezzel a sok évvel ezelőtti szándékosan okozott, kitervelt autóbalesetre. 
- Mindig is sejtettem. Az apja belehalt, de ők túlélték. 
- És most idejönnek. De miért pont most?
- Gracie tudja, hogy ez a kötelessége. Az átok az átok. Attól, hogy az ember nem vesz róla tudomást, még létezik. És nem ereszti. – Ahogy ezeket a szavakat mondta a nyakát simogatta. Még mindig látszott a két aprócska kör alakú heg, ahol Katherine Danken megharapta. Még mindig nehéz felfogni, hogy ilyen tényleg megtörtént. – Neked kell végezned vele, viszont nem kerülhetsz a közelébe. 
- Tudom, tudom – szakítottam félbe. Ha megismer, azzal könnyedén kiderülhetne, hogy ki a nagyapám. Azzal pedig oda lenne a meglepetés ereje. – Erre vannak az embereim és a maszkok. No meg persze, ha össze is akadnék vele mielőtt megölném, nem jelenti azt, hogy fel is fedem magam. 
- Tudom. Okos gyerek vagy, Davin – tette a kezét a vállamra, és megszorította. – Csak játssz az én szabályaim szerint, és nem lesz gond. Az a család végre meg kell hogy fizessen minden szörnyűségért, amit valaha elkövetett. És mi leszünk azok, akik igazságot szolgáltatnak. 
- Elszórakozok egy kicsit a kis lelkivilágával – húztam a számat a nagyapáméhoz oly hasonló hátborzongató mosolyra. – És amikor már teljesen összetört, még jobban összetörjük.
- Úgy legyen, fiam! – paskolta meg az arcomat. – Úgy legyen!

1 megjegyzés:

  1. De hiányzott az a Nate szemszög! Bár valószínűleg a szívem szakadt volna meg érte -ismét- annyira imádtam volna! Remélem a további extrákban felbukkan, és várom a következőt!
    A Girl

    VálaszTörlés