Végzet - 27. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Amikor végre sikerült felnéznem ma a Bloggerre, hogy kitegyem az új részt, egyszerűen sokkot kaptam. Tényleg nem posztoltam egy teljes hónapja? Hogyan? Hova ment el ez az idő? Úgy tűnik a vizsgaidőszak miatt teljesen elvesztettem az időérzékem, bár bevallom, annyira ez a tény nem lep meg. De a héten végre vége és remélhetőleg ezt követően nem fogok ennyit késni és megvárakoztatni Titeket. Ha minden jól megy, a TSF még a nyáron befejeződik (bár nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz dolog-e). 

Köszönöm a kitartásotok, hogy türelmesek vagytok velem szemben, erre ebben az időszakban nagy szükségem van. 

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J. 

~*~

Még sosem féltem ennyire korábban, pedig amióta itt vagyok, nem egyszer éltem napjaimat a rettegés vasfogai közt ragadva. Ám ezúttal más volt.

A következő néhány óra dönt el mindent. Eldől, hogy vajon Katherine lelke békében távozhat-e a világunkból, vagy pedig örök kárhozatra ítéltetik. Nem mondom, hogy nem érdemelné meg a kárhozatot, viszont ha már egyszer ennyit küzdöttünk a lelke üdvösségéért, nem szeretném, ha mégse kapná meg. Mégiscsak az ősöm. Kicsit olyan, mintha a saját lelki üdvösségemért szállnék most harcba.

A következő néhány óra dönt el mindent. Eldől, hogy Liz és Michael szerelme beteljesedhet-e. Michaelnek épségben vissza kell térnie, hiszen neki van mindenki közül a legtöbb veszítenivalója. Mindannyian ígéretet tettünk Liznek, hogy bármi történjen is, életben marad, és visszajön hozzá. Liz nem akarta, hogy az életünkkel esküdjünk, vagy, hogy feláldozzuk magunkat, elvégre mindenkiért aggódik, mindenkit szeret közülünk. Ám ez mégis egy néma ígéret volt. Michaelt várja a születendő gyermeke, egyikünk sem akarta, hogy a kicsi az apja nélkül nőjön fel, különösen, hogy ennyi mindent átvészeltek már a szerelmükért. Hangtalan ígéretet tettünk, hogy Michaelt az életünk árán is hazajuttatjuk a családjához.

A következő néhány óra dönt el mindent. Eldől, hogy ki éli túl. Nate-et már elveszítettük, és rajta kívül is rengetegen vesztek már oda. Fogalmunk sincs, mire számíthatunk, és ebben ez a legrosszabb. Mégis reménykednünk kell. Hiszen ha mi magunk nem hisszük el, hogy amire vállalkozunk, lehetséges, akkor mégis hogyan akarjuk megvalósítani? A hit az alapja mindennek, amihez egy nagyadag vakmerőség, jókora öngyilkossági hajlam, illetve előrehaladott stádiumú elmebaj társul. Azt hiszem, mi ezt mind kipipálhatjuk.

Túl kell élnünk. Legalábbis én ebben hiszek. Elvégre, ha nem mi nyernénk, nem lenne túl sok értelme ennek az egésznek, nem igaz? A filmekben és a könyvekben is mindig a jó nyer. Miért alakulna most is másképp. Mert ez a kicseszett valóság, nem pedig egy tündérmese! – ordította a tudatalattim, valahányszor ezzel próbáltam megnyugtatni magam.

Az sem segített a helyzeten, hogy a fiúk ideges pillantásokkal méregettek, ám amikor rajtakaptam őket, mindig elkapták a tekintetüket. Mintha rejtegetnének előlem valamit. És ennek nagyon nem örültem.

A feszült csendet végül Tom, az örök vezető törte meg.

- Mindannyian tudjuk, hogy öngyilkosságra készülünk – kezdte, mire felnyögtem. Sokkal rosszabb volt így, hogy kimondta a nyilvánvalót. Emellett pedig nem túl lelkesítő. – Viszont tudom, hogy képesek vagyunk rá. Ti is tudjátok. Már generációk óta készülünk erre, ám az erő minket választott.

- Ugye most nem azzal jössz, hogy az erő velünk van? – vonta fel Max a szemöldökét, mire többen felnevettünk. Abszurd helyzet volt, annyi szent. 

- Nem akartam az átok szót használni – korholta le Tom. – Az túlságosan negatív. 

- Lehet, viszont nem vagyunk jedik – világított rá Max.

- A lényeg, hogy ma éjszaka mi fogjuk megtenni azt, amire előttünk senki sem volt képes – tért vissza Tom a tárgyhoz. – Mi vetünk véget ennek az egésznek. És mindannyian hősként térünk vissza ebbe a faházba, és az életünk végre olyan lehet majd, mint a normális korunkbelieknek. –

Egyetértően bólogattunk, majd szó nélkül Tom nyomába eredtünk. Minden lehetséges fegyvert magunkkal vittünk, amit csak magunkra tudtunk aggatni, többet el is rejtettünk. Emellett volt nálam hajtű és hullámcsat is, elvégre már nem egyszer bizonyultak hasznosnak.

~*~

Ugyanazon az útvonalon haladtunk végig, mint legutóbb. A mellkasom fájdalmasan összeszorult az emlékek hatására. Nem bírtam ki, pár másodpercig meg kellett állnom annál a helynél, ahol elment. Ahol utoljára láttam. Könnyek mardosták a szemem, a kezem ökölbe szorult. Ahogy ott álltam, csak még eltökéltebb lettem.

Ahogy Max elhaladt mellettem, ő is megállt egy pillanatra. A vállamra tette a kezét, mire felpillantottam rá. Szomorúan elmosolyodott, majd intett a fejével, hogy haladjunk tovább. Bólintottam, majd csatlakoztam a többiekhez. Még egyszer utoljára visszanéztem, mielőtt átléptük volna a két birtok határát.

Ha volt bármi más zaj a lépteink halk neszét leszámítva, nem figyeltem fel rá. Szinte lehetetlenül halkan lépdeltünk, a leheletünk fehér felhőként kavargott a jeges levegőben. Michael előrement, hogy ellenőrizze a Sullivan faházat, ám ott nem égett semmiféle fény. Kicsit nyugodtabban haladtunk el mellette, ugyanakkor fokozott óvatossággal figyeltük a lábunk előtt a talajt, és igyekeztünk sokkal puhábban lépdelni. Valami furcsa kényszert éreztem arra, hogy hátraforduljak, és körbenézzek, ám nem láttam semmit. Csakhogy az a különös érzés egyszerűen nem akart elmúlni. Valószínűleg a félelem igyekszik felülkerekedni rajtam. Elvégre még egyetlen utam sem volt ilyen veszélyes a Sötét Erdőbe.

Amikor a negyedik kastély látótávolságon belülre került, kicsit szétszéledtünk: mindenki keresett magának egy bokrot vagy vastag törzsű fát, ami lehetőleg elrejti a kíváncsi tekintetek elől, azonban rálát az épületre. Én egy terebélyesebb bokor mögé rejtőztem el.

Mivel Tom kapta közülünk a legjobb kiképzést, így mindannyian ellenvetés nélkül követtük a néma, kézjelekkel történő utasításait. A jeleket az edzések alkalmával egyeztettük, így még én is egyszerűbben megértettem őket – nem mindig voltak először olyan egyértelműek. Először a kastély ablakit és a tetőt vettük szemügyre. Csak akkor indultunk egy-egy közelebbi búvóhelyet keresni, amikor megbizonyosodtunk róla, hogy senki sem áll lesben. Itt persze a feladat nagy része rám hárult, ugyanis a kiélesedett látásomnak köszönhetően sokkal alaposabban szemügyre tudtam venni a helyet. Az ablakok teljesen le voltak sötétítve, épp úgy, mint amikor bent jártam, és a tetőn sem láttam semmi gyanúsat, úgyhogy intettem, hogy mehetünk.

Amennyire csak lehetett, a talajhoz közel lapulva araszoltam át a következő bokorhoz, ami egy kicsit kisebb volt, ám így is elrejtett. Odébb húztam az ágakat, hogy kikémleljek. Innen már rá lehetett látni a kapura és a környékre is. Egy különös szempárt fedeztem fel kicsit hátrébb az árnyékban várakozni. Ahogy jobban ráfókuszáltam, rájöttem, hogy egy vérebbel van dolgunk. Gyorsan felmutattam a hozzám legközelebb tartózkodó fiúnak – jelen esetben Damiennek – a jelet, ami a mutató- és középsőujjam behajlítgatásából állt, mintha macskakörmöket rajzolgatnék a levegőbe. Mikor bólintott, felmutattam a hüvelykujjam, jelezve, hogy csak egyet látok. Ismét bólintott, majd továbbadta az információt a többieknek. Semmi mást nem láttam, ami megijesztett. Nehezemre esett elhinni, hogy a Mester őrizetlenül hagyta volna a kastélyát. Amitől még jobban megriadtam, azt pedig másodpercekkel később fedeztem fel: nem láttam át a falakon, sem pedig az ajtón, pont, ahogy a tömlöcben sem. Ezt is elmutogattam Damiennek. Innen azonban tanácstalanná váltam. Valahogy be kell jutnunk oda, viszont fogalmam sincs, mekkora veszély fenyegetett minket. Ha pedig kívül nem voltak őrök, az azt jelentette, hogy akik szolgálatban vannak, mind odabent tartózkodnak. Nekünk pedig vakon kell besétálnunk oda. Megborzongtam. Szinte biztos voltam benne, hogy egy csapdába készülünk beleesni. Csakhogy nem volt választásunk.

Ahogy elértük a kastély bejáratát, egy emberként toppantunk meg, majd minden szem rám szegeződött, mindegyik ugyanazt a néma kérdést tette fel. Csak megráztam a fejem. Képtelen voltam átlátni rajta, de még a hallásom sem érzékelte a benti zajokat. És abban erősen kételkedtem, hogy semmiféle hang nem volt odabent.

- Esetleg megpróbálhatnánk ott bejutni, ahol én kijutottam – suttogtam amilyen halkan csak tudtam. Tom felvonta szemöldökét.

- Szerintem tudják, hogy használtad az alagutat, és most már számítanak ránk – suttogta. – Mint azt már korábban is mondtam, nem hiszem, hogy számítanának arra, hogy a főbejáraton megyünk. Senki sem lenne olyan elvetemült.

- Attól még biztosan nem hagyták őrizetlenül – érveltem.

Tom nem szólt semmit, csupán kezét a kilincsre helyezte. Tehát maradunk az eredeti – öngyilkos – tervnél. Minden egyes másodperc egy örökkévalóságnak hatott, amíg lenyomta a fémet. Levegőt venni sem volt merszünk, annyira rettegtünk attól, hogy bármiféle zajt csapunk. Egy nagyjából egy centis rést hagyva biccentett, hogy nézzek be, mivel így valószínűleg használható a képességem. Legelőször a légzések zaja csapta meg a fülem. Egyenletes volt, mintha valaki aludna. Mellette egy másikat is érzékeltem, ami sokkal inkább emlékeztetett egy éber emberére. Felmutattam két ujjamat a fiúknak. Igyekeztem az aprócska résen keresztül annyi információt gyűjteni, amennyi csak lehetséges, viszont semmit sem láttam. Több embert azonban nem érzékeltem. Remek. Kettővel még el tudunk bánni.

Hátrébb húzódtam, mire beálltunk a megbeszélt sorrendbe: Tom ment legelöl, mint vezető, utána következett Max, majd én, mögöttem Michael, a sort pedig Damien zárta. A két szélső embernek kellett lennie a legerősebb harcosnak, én pedig minden esetben középen kaptam helyet. Egyszerre mozogtunk, a lehető leghalkabban. Nem volt semmiféle fényforrás a szobában, ami meglepett. Kétlem, hogy ezek az emberek képesek lennének a sötétben is látni. Csakhogy nem is kellett nekik: Tom súlya alatt egy deszka megnyikordult. Azonnal lámpát kapcsoltak, ami szinte kiégette a retinám. El kellett takarnom a szemem egy pillanatra, hogy utána rendesen fel tudjam mérni a terepet. Valóban ketten voltak, mindkettejüknél egy-egy éles tőr. Nem igazán értettem, tekintve, hogy legutóbb fegyverekkel támadtak ránk, de nem panaszkodtam. Max nem tétovázott, pár másodperc múlva egy nyílvessző állt ki a bal oldali mellkasából, aki nagy puffanással a földre zuhant. A másik közben megindult felénk, ám mindannyian tudtuk, hogy esélye sincs. Egyszerre támadtunk rá; Tom volt a leggyorsabb, így szempillantás alatt végzett vele a saját tőrével. Egymásnak háttal kört alkotva vártunk pár percig, felkészülve az újabb támadásra, ám szerencsére ez nem következett be.   

Óvatosan indultunk a szoba irányába. Csupán a homályos emlékképeim alapján tudtuk megsaccolni, nagyjából merre lehet, így nem volt könnyű dolgunk. Nem kockáztathattuk meg, hogy rossz ajtót nyissunk ki. A lámpát lekapcsolva, az árnyékban meglapulva igyekeztünk végighaladni. Csupán egyetlen ajtó mögött érzékeltem emberi jelenlétet, ám szerencsére gond nélkül túljutottunk az akadályon.

Végül megálltunk egy ajtó előtt, ami feltételezéseink szerint a Davin dolgozószobájába vezető aprócska helyiséget rejtette. Mivel ezen az ajtón átláttam, így megerősíthettem ezt a felvetést. Könnyűszerrel feltártam az ajtót. Davin szentélyében azonban nehezebb dolgunk volt. Tudtam, hogy hogyan tudunk kijutni, de fogalmam sem volt, vajon honnan nyílhat egy másik folyosó – az, ami nekünk kell. Valaki megkockáztatta, és felnyomta a kis lámpát, ami az íróasztalon foglalt helyet. Damien halkan káromkodott – félt, hogy a fény lebuktat minket. Csakhogy velem ellentétben, ők nem voltak képesek rendesen tájékozódni a vaksötétben, így kénytelen volt végül elismerni, hogy ez szükséges lépés volt.

Fogalmam sincs, mennyi ideje kutathattunk némán. Az a furcsa érzés, ami a Sullivan birtok óta üldözött, nem akart elmúlni. Egyre idegesebb lettem, elvégre minden egyes eltöltött másodperccel nagyobb volt az esélye annak, hogy valaki ránk talál. Az a két hulla az előtérben igencsak árulkodó jele annak, hogy valami nincs rendben. És valami azt súgja, nem csak mi tudjuk, mikor van a küldetés határideje.

Pár pillanattal később egy recsegő, csusszanó hangra riadtam fel gondolataimból. Reflexszerűen nyúltam a tőrömért, míg a másik kezem a dobócsillag felett nyugodott. 

- Én voltam – suttogta Michael. – Szerinted ez lesz az?

- Nem tudom – húztam össze a szemem. Azt hiszem, mintha Davin innen jött volna elő, amikor rajtakapott. Viszont fogalmam sincs, hová vezet. 

- Akkor itt az ideje kideríteni! – csapta össze a tenyerét Damien.

Mivel senki sem mozdult, így ő ment előre, én pedig követtem. Lesétáltunk a lépcsőn, egyre inkább elnyelt minket a sötétség. Hallottam, ahogy az átjáró becsukódik fölöttünk, de nem foglalkoztam vele. A szívem így is a torkomban dobogott, a tenyerem izzadt. Csak reménykedni tudtam, hogy a megfelelő helyen kötünk ki.

A lépcsősor végén egy ajtó várt minket. Damien kérdőn pillantott rám, mire én csak vállat vontam. Nem láttam át rajta. Fogalmam sincs, miért. Lehet, hogy valami különleges anyagból van, ami blokkolja az erőm. Fogalmam sincs, mi lehet erre képes, de úgy tűnik, a Mester tudja. És ez nagyon zavar.

Damien belökte az ajtót. Nyitva volt, ami több mint gyanús. Ahogy az is, hogy csupán két őrrel találkoztunk az ittlétünk alatt. Amennyire Davint sikerült megismernem, biztos voltam benne, hogy nem ilyen hanyag.

Átlépve a küszöbön egy ismerős helyen találtuk magunkat. Abban a barlangban álltunk, amiben Katherine holttestét is megtaláltuk. A koporsót, benne az ősömmel azóta a faház alatt tartjuk, abban az őrzött szobában, ahol generációk óta őrizték a napló kulcsát a Donovanok. A koporsó hiányát leszámítva nem változott sokat a hely. Csupán zsúfoltabb volt.

Igazam volt. Egyenesen egy csapdába sétáltunk. És a jelenlévőket elnézve, nem a mi csapatunkra fogadtam volna.