Végzet - 26. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit kések egy-egy résszel, de a szorgalmi időszak utolsó heteiben és a vizsgaidőszak közeledtével azt sem tudom, hol áll a fejem. Remélem, megértitek.

Mindenesetre a következő rész megérkezett, és már nincs sok hátra az Epilógusig, szóval lehet jobb is, hogy ennyire húzom a végét, haha :D

Kellemes hétvégét Mindenkinek, az érettségizőknek remélem minden jól ment és megy, az egyetemistáknak pedig kitartást a vizsgaidősuckhoz!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Másnap reggel az újabban megszokott csendben ettem a müzlimet a hatalmas étkezőasztalnál. Danny még aludt – ma nincs előadása az egyetemen. Vagy csak ellógja. Ami viszont meglepett, az anya jelenléte volt. Egy bögre gőzölgő kávé fölött olvasta a Dollivani Hírlapot. Egyedül a telefonja rezgése szakította ki a meredt olvasásból. Összeráncolt szemöldökkel olvasta el az üzenetet. A kanalam megállt a levegőben.

- Valami baj van? – kérdeztem. Az arcvonásaiból ítélve nem kellemes híreket kapott.

- Bekapcsolnád a tévét, kincsem? – Szó nélkül felálltam, és benyomtam a készüléket. – A nyolcas csatorna – szólt, majd odalépett mellém.

- Elárulnád, mi történt? – sandítottam rá. A DTV (Dollivan hivatalos tévécsatornája) híradója ment éppen. 

- Még én sem tudom. De hamarosan kiderül – felelte feszülten. 

- Ma reggel a Sötét Erdő határán holtan találták a fantom gyilkos ellen indított eljárás vezető nyomozóját, Linda Scottot – jelentette be a bemondónő. Hirtelen elfelejtettem lélegezni. Linda meghalt? – A fiatal hölggyel feltehetőleg maga a fantomgyilkos végzett. Értesüléseink szerint Mis Scott fontos nyomra bukkant az ügyet illetően, ám minden kockázat ellenére egyedül indult útnak éjjel. Richard Sullivan, a Dollivani Rendőr Főkapitányság vezetője reggel indított keresőcsoportot, mikor az ifjú nyomozó nem tért vissza a veszélyes küldetésről. Mr. Sullivan nem állt kameránk elé, ám biztosított róla mindenkit, hogy a nyomozás továbbra is tart, és továbbra is a fokozott biztonsági előírások vannak érvényben. Emellett az erdő nyolcvan százalékát lezárták, csupán az ösvény egy része járható továbbra is. A rendőrség továbbá arra kér mindenkit, hogy egyedül, illetve sötétedés után ne menjen a birtokok közelébe, és amennyire tehetik, ne hagyják el éjszaka egyedül gyalogosan otthonaikat – fejezte be. 

- Hogyhogy meghalt? – fordultam anya felé, mire megfogta a távkapcsolót, és kikapcsolta a tévét.

- Fogalmam sincs – dörzsölte meg az arcát. – Bemegyek az őrsre, beszélek Richarddal. 

- Mi közöd van neked ehhez az egészhez? – ráncoltam a szemöldököm.

- Együttműködöm a rendőrséggel az ügyben. Emellett az évfolyamtársaid szülei mind engem kértek fel képviselőjüknek. A nyomozás legfontosabb részleteiről tájékoztatnak, de nem adhatok ki rögtön mindent a szülőknek sem. És az, hogy Lana után Linda is meghalt, több mint aggasztó. Ráadásul mindkettejüket épp akkor kapja el ez a titokzatos gyilkos, amikor előrelépést értek el.

- Ez nem lehet véletlen – jegyeztem meg.

- Valami nagyon nem stimmel ezzel az üggyel. – Egy sóhaj kíséretében magához vette a táskáját és a kabátját, majd visszasétált hozzám. – Nem akarom, hogy elhagyd a házat egyedül ezentúl, amíg el nem kapjuk a gyilkost, világos? Iskolán kívül nem mehetsz sehova. Ha mégis, akkor csakis férfi kísérettel.

- Férfi kísérettel? Mármint rángassam ide Dannyt az kampuszról, hogy kísérjen el a boltba? – nevettem fel.

- Ez nem vicces Elena – korholt le, tekintete halálosan komoly volt, akárcsak a hangja. – Ha nem is Danny, de egy Donovan vagy Sullivan fiú, akár az egyik osztálytársad is veled mehet, csak legyen veled valaki, aki meg tud védeni, ha arra kerülne sor.

- Ne aggódj, nem megyek sehova – nyugtattam meg. Láttam rajta, hogy tényleg aggódik, és meg is értettem. Nem is tudja, mennyire jogosak a félelmei. 

- Helyes – mosolyodott el, majd adott egy puszit, és kiviharzott a kastélyból. 

- Édesanyádnak igaza van – szólalt meg egy kedves hang a hátam mögött. – Annak idején Katherine is sokat mászkált egymaga a városban. És lásd, mi lett belőle! – folytatta Arthur, szemét a Katherinet ábrázoló festményen legeltetve.

- Ne aggódjon, nem állt szándékomban éjszaka egyedül mászkálni az erdő szélén, várva arra, hogy valaki megtámadjon. Én magam is félek. Elvégre minden áldozatot ismertem, sokak pedig nagyon közel álltak hozzám.

- Tudom, gyermekem – nézett rám. Barátságos tekintete simogatta a szívemet. – Megvan a magadhoz való eszed, efelől kétségem sincs. Csak azt mondom, hogy vigyázz magadra. Lehet, hogy okos vagy, viszont a kíváncsiságod és a veszélyvonzó képességed is figyelemreméltóan különleges. Óvakodj, nehogy a fantomgyilkos felfigyeljen rád, mint szegény Lanára és Lindára. – Megpaskolta a vállam, majd elindult a konyha felé. Én vetettem még egy pillantást Katherine portréjára, majd felbaktattam az emeletre.

A titkos átjárón keresztül mentem a faházba. Az új információk ismeretében igyekeztünk valamit kitalálni, hogyan is találhatnánk meg a tőrt. Azonban akadt egy kis probléma, amivel nem számoltunk, és amire Damien készségesen rámutatott: fogalmunk sincs, mihez kezdünk, ha megvan a fegyver. Max javaslata, miszerint „majd kapunk egy Isteni sugallatot, először csak szerezzük meg” nem igazán nyerte el a csapat tetszését, viszont jobb ötlet hiányában kénytelenek voltunk beérni ezzel. Első körben arra kellett koncentrálnunk, hogy megtaláljuk a rejtekhelyt és épségben kijussunk onnan. Csakhogy mindannyian tudtuk, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen.

Liz és Michael ideiglenesen a faház kóddal ellátott szobájában húzzák meg magukat egy időre. A kódot a fiúk megváltoztatták, így Mr. Donovan nem tud majd bejutni. Tudjuk, hogy csak idő kérdése, míg keresni kezdik őket, addigra pedig remélhetőleg kitalálunk valami jobb megoldást. Liz persze aggódik Michael miatt, viszont a fiúnak sikerült meggyőznie, hogy a küldetés végéig maradjanak, utána pedig eltűnnek. Így hát, míg Michael az életével játszik, addig Liz egy helyet keres, ahol zavartalanul élhetnek majd, ha ennek a rémálomnak vége.

Apropó rémálmok. Előző éjjel – hosszú ideje először – ismét megjelent Katherine álmomban. Ezúttal a lehető legkülönösebb helyet választotta arra, hogy beszélgessen velem.

Abban a barlangban voltunk, amiben megtaláltuk a holttestét. Ott volt a lezárt koporsó, a boszorkányszög a padlón. Teljes sötétség uralkodott, egyedül a falra szegezett fáklya szolgáltatott némi fényt. Katherine ismét fehér füstként gomolygott előttem. Alig volt már alakja, ez pedig azt jelentette, hogy vészesen fogy az időnk. Homályosan ugyan, de ki tudtam venni szőkésbarna haját, kék szemét, hússzínű száját és a végtagjai torz formáját. 

- Kifuttok az időből – szólalt meg, mire jeges borzongás futott végig rajtam. A hangja alig volt több suttogásnál. 

- Hamarosan meglesz a tőr, esküszöm neked – feleltem. A hangom visszaverődött a barlang faláról.

- Egy hetetek maradt. Hét nap múlva a lelkem örök kárhozatra ítéltetik. A pokol legeslegmélyebb bugyraiban fog sínylődni a lelkem az örökkévalóságig. A boszorkány eléri, amit akart. Láthatja szenvedésemet, és az örökkévalóságig szórakozhat rajtam. Soha véget nem érő kínok várnak rám.

- Nem fogom hagyni, ne aggódj – szóltam. Bár néha úgy éreztem, hogy megérdemli, azok után, amiket életében tett. Oldalra döntötte a fejét, majd kuncogva megszólalt. 

- Ha nem forogna kockán olyan sok élet, akkor hagynád, hogy ez bekövetkezzen. Nem igaz? – Mivel nem szóltam semmit, közelebb lebegett hozzám. – Nem tudsz rólam semmit, Elena. Hogy mit miért tettem. Ezek csak szóbeszédek. Az igazságot egyedül én, és csakis én tudom. 

- Elég, ha megteszem, amit kell, nem? – feleltem. Igaza volt. Ha csak róla lenne szó, nem biztos, hogy végigcsinálnám.

- Lehet, de attól még nem szeretném, hogy gyűlölj – tette hozzá szomorúan. 

- Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom rólad – ráztam a fejem.

- Talán egyszer, ha egy helyre kerülünk, elmesélhetem a történetem. Talán egy nap majd megértesz mindent – simított végig az arcomon. Olyan volt, mintha vattapamaccsal cirógatnának.

- Talán – bólintottam. – Viszont ha ezt szeretnéd, akkor segítened kell.

- Nem árulhatok el túl sok mindent, és ezt te is tudod. 

- Mit kell tennünk, ha megvan a tőr? – kérdeztem figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. Talán a Max által várt „isteni sugallat” maga Katherine. 

- Szíven kell szúrnod vele a Mestert – felelte egyre hátrébb lebegve. – Rajta kell lennie a saját és a Testőr vérének is a pengén. Ezzel megszűnik az átok, a lelkem nyugovóra tér. 

- Köszönöm. – Igazából nem volt mit köszönnöm neki. Legalábbis úgy éreztem. Mégis kimondtam.

- Vigyázz magadra, Elena. Odaát találkozunk – szólt halkan, majd eltűnt. Van egy olyan sejtésem, hogy örökre.   

~*~

Természetesen mindenki kitörő örömmel fogadta a hírt, miszerint tudjuk, hogyan vethetünk véget ennek az egésznek. Aki éppen nem a matracon gyakorolt, az lázasan törte a fejét egy stratégián, amellyel sikeresen megtalálhatjuk a tőrt, kijutunk, megöljük a Mestert, majd anélkül, hogy bármelyikünket is lekaszabolnák a szolgái és/vagy a vérebek, épségben kijutunk. Nos, igen, ez kétség kívül nehéz feladatnak ígérkezik.

Persze borzalmasabbnál borzalmasabb ötletek bőségesen akadtak. Legalább három buktató, és több öngyilkos lépés eleme volt mindegyiknek. Egyre jobban kétségbeestünk. Max egyik ötlete olyannyira borzalmasnak bizonyult, hogy Liz arca falfehér lett, majd kiürítette az aznapi ételadagot a gyomrából a legközelebbi mosdóban.

A napok csak rohantak, és a helyzetünk nem lett jobb. Két nappal a határidő lejárta előtt Richard Sullivan konkrétan berontott a Danken kastélyba. Véreres szeme és eszelős tekintete remekül illet túl hosszúra nőtt hajához, ami úgy meredt össze vissza, mint ami nemhogy fodrászt nem látott mostanában, de fésűt sem. A nyakkendője sem volt rendesen megkötve, zöld ingét pedig félregombolta. Ahogy végignéztem rajta, az sem kerülte el a figyelmem, hogy felemás zoknit viselt.

- Hol van a lányom, és a Donovan fiú? – vicsorított rám. Segítségkérőn pillantottam anyára, aki a hangos robajra kijött a dolgozószobájából.

- Richard, mit jelentsen ez? – förmedt a férfire. 

- Tudom, hogy a lányod tudja, hogy hol van Elizabeth és az a semmirekellő Donovan ivadék! – ordított. – Követelem, hogy árulja el!

- Richard, remélem tisztában vagy vele, hogy ez a viselkedés nem méltó a rangodhoz – szólt anya kimérten. 

- Ki nem szarja le a rangomat, Grace?! – ordított. Nyál fröccsent a szájából miközben beszélt. – Eltűnt a lányom! Egy Donovannal! És tudom, hogy a te lányodnak köze van ehhez!

- Mivel is gyanúsítod a lányomat egész pontosan? – húzta össze a szemét. Elővette a védőügyvéd énjét. 

- Nem rendőrként vagyok itt, Grace, hanem aggódó apaként. Már jelentettem Liz eltűnését és már öt napja nincs sehol! A lányod az egyik legjobb barátnője, aki ráadásul közel áll a Donovan fivérekhez is – magyarázta anyának visszavéve a hangjából.

- Azt azért nem mondanám, hogy közel állok Michaelhöz. 

- De Lizhez igen – erősködött. – Áruld el, hol van!

- Fogalmam sincs – feleltem szemrebbenés nélkül. – De ha tudnám sem árulnám el. Azok után, ahogy bánt vele, csodálom, hogy nem szökött el előbb.

- Hogy merészeled?! – ordított rám, ám elég volt egy pillantást vetnie anyára. Az ajkát keskeny vonallá préselte össze, a keze ökölbe szorult. Én viszont dühös voltam. Amióta megtudtam, mit tett a barátnőmmel, elviselhetetlen kényszert éreztem, hogy beolvassak neki. 

- Talán nem kellett volna bezárnia a szobájába és megvernie, amiért gyermeket hord a szíve alatt – vetettem oda dacosan, mit sem törődve a lehetséges következményekkel. – Talán nem kellett volna abortuszra kényszerítenie, amikor Ő meg akarta tartani a babát.

- Ez igaz, Richard Sullivan? – nézett rá anya éles, vádló tekintettel. Amikor az anyai ösztönei találkoznak az igazságérzetével, ami az ügyvédi képességeivel párosul, senki sem menekül. 

- Grace, te ezt nem értheted… - kezdett magyarázkodni, ám anya csak felemelte a kezét, ezzel elhallgattatva. 

- Remélem, tisztában vagy vele, hogy ehhez semmi jogod nem volt, és továbbra sincs. Ha valóban bekövetkezett volna a kényszer hatása alatt elkövetett terhesség megszakítás, akkor Liz akár bíróságra is vihette volna az ügyet. És ő nyert volna.

- De Grace…

- Csak semmi Grace – szakította félbe, majd egy különös, gonosz mosolyt küldött a férfi felé, amitől kirázott a hideg. – Tudod, örömmel elvállaltam volna Liz ügyét. Lehet, hogy te vagy az apja, viszont az unokád sorsáról nincs jogod dönteni. És akár tetszik, akár nem, az unokád vérében Donovan vér folyik. Nem gondoltál arra, hogy ez a gyermek véget vethetne a gyerekes viszálykodásotoknak? Meg sem fordult a fejedben, hogy békét kössetek a gyerekek érdekében? – Mikor a férfi hallgatott, szomorúan felsóhajtott. – Hát persze, hogy nem. Még a saját gyerekeiteket is megtagadnátok, az ősidők óta tartó viszály miatt. Hogy lehettek mind ennyire szívtelenek? Csak reménykedj, hogy nem végzik úgy, mint Rómeó és Júlia. Most pedig takarodj a házamból! – intett, mire Richard Sullivan megsemmisülve kikullogott a kastélyból.

- Köszönöm, anya – öleltem meg hálásan. Egyedül nem tudtam volna elbánni ezzel az emberrel.

- Szívesen tettem. Rick tényleg túl messzire ment – simította meg a hajam. – Tudod, hol bujkálnak, igaz?

- Igen – bólintottam. 

- Akkor ne áruld el neki. És segítek bármiben. Rick a barátom, de ezúttal elfogadhatatlan, amit tenni akar. Egy emberi élettel játszik, ezt pedig nem fogom neki hagyni. Ha messze el akarnak szökni innen, akkor elég sok mindent el tudok nekik intézni.

- Tényleg? – néztem rá reménykedve.

- Új személyazonosság, repülőjegy, és van egy ismerősöm, aki ideiglenesen szállást és munkát is tudna nekik adni. Viszont a pénzt, amire ott szükségük lesz, nekik kell valahogyan megszerezni.

- Megoldjuk – vágtam rá azonnal. – De… mégis hogyan tudod te ezt mind elintézni?

- Ügyvéd vagyok, kincsem. Megvannak a magam kapcsolatai – mosolygott.

- És tényleg nem árulod el Mr. Sullivannek?

- Nem – rázta a fejét, egy tincset a fülem mögé simított. – Egy kisbaba nem játék. És valamiért az az érzésem, hogy ha megszületett már, akkor sem lenne biztonságban Rick elől.

- Akkor megteszed értük? – kérdeztem, mire bólintott. – Három-négy napon belül mindent elő tudok készíteni. 

- Köszönöm! – borultam a nyakába, majd se szó se beszéd, felrohantam a szobámba, s meg sem álltam a faházig. 

Miután elmeséltem a történteket szinte ledöntöttek a lábamról az ölelésükkel. Olyan hihetetlenül jó érzés volt látni a boldogságukat, a remény csillogását a szemükben! Viszont a tény, hogy Richard ilyen nagy erőkkel keresi őket, csak még inkább megsürgette a küldetést, arról nem is beszélve, hogy holnapután már semmit sem tehetünk. Ha lejár a határidő, akkor mindennek vége, és ez ránk nézve nem jelent semmi jót. Ezzel pedig mindannyian tisztában voltunk.

A feladat tehát adott volt: holnap mindenféle konkrét, működőképes terv nélkül elindulni a negyedik kastélyba, felvenni a harcot a Mesterrel, és reménykedni, hogy nem hagyjuk ott a fogunkat.