Végzet - 28. fejezet

- Elena Tisdale és az Őrző Ötök – vigyorgott Davin. Mögötte jobbról egy véreb állt, mellette pedig vagy tíz ember védte. – Jaj, bocsánat! Csak Őrző Négyek. Bár ez korántsem hangzik olyan jól, nem gondoljátok?

- Te mocskos… - kezdte Damien megindulva felé, ám Tom még időben visszarántotta. Mindenesetre ez a mozdulat arra tökéletes volt, hogy lássuk, a Mester testőrei valamennyien kardot és/vagy tőrt viseltek az övükön, ahogy afelé nyúltak a fenyegetésre. 

- Ugyan, drága Testőrkém! – Nem akart leolvadni az arcáról az az arrogáns, felsőbbrendű vigyor. Vörös haján a fáklyák fénye különös táncot járt. Olyan volt, mintha egy tűzcsóva táncolna a fején. Élénk színű haja szöges ellentétben állt fekete szemével és sápadt bőrével, amin elvétve akadt néhány jól látható szeplő. – Játsszunk egy kicsit! Úgyis nemsokára vége ennek az egész cirkusznak.

- Minél előbb, annál jobb – morogta Michael.

- Oh, úgy lesz – emelte rá sötét tekintetét. A mosoly eltűnt az arcáról. – Csak előbb szeretnék szórakozni egy kicsit.

Az emberei összezártak előtte, a véreb morogni kezdett. Az előttünk álló maszkos alakok előhúzták fegyvereiket, készen állva a harcra. Nem tehettünk mást, mi is hasonlóképp cselekedtünk. Biztosan tartottam a fegyvert, és pontosan tudtam, mit kell vele tennem. Csakhogy több mint kétszeres túlerővel szemben ez nem ment ilyen egyszerűen. Különösen akkor, ha az állat is támadásba lendül, ugyanis akkor Damien teljesen le lesz vele foglalva. Még az első nagy küldetésünk alkalmával derült ki, hogy képes irányítani, vagy legalábbis kontroll alatt tartani ezeket a különös lényeket. Amíg a szemükbe néz, addig nem támadnak, csak meredten bámulnak vissza rá. Még csak hangot sem hallatnak. Erre egyikünk sem volt képes. Csakhogy így valakinek tartania kell Damien hátát, illetve valahogy ki kellett iktatni az állatot. Szóval jobb esetben hárman, rosszabb esetben ketten kényszerülünk szembenézni a fegyveresekkel. Nos, igen, a számok határozottan nem nekünk kedveznek. 

- Még van lehetőségetek visszavonulni – szólt Davin hangja a takarásból. 

- Arról ne is álmodj, te kis kerti törpe! – vetette oda Michael.

- Hát jó – felelte könnyedén. – Kapjátok el őket! A lány és a Testőr élve kell. A többivel azt tesztek, amit akartok! – adta ki a parancsot, mire egy emberként indultak meg felénk.

Ha féltem is, nem volt időm érzékelni. Nem volt idő gondolkodni. Cselekedni kellett.

Mintha beosztották volna – ketten-ketten támadtak mindenkire. Az első, aki elért hozzám magas volt, széles vállakkal. Egy vékony tőrt tartott csak magánál, elvégre nem ölhet meg. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg sem sebezhet. Megpróbált megragadni, mire a tőrömet felé lendítettem. Időben elrántotta a kezét, ám a következő csapásomat nem sikerült kivédenie. Mély vágást ejtettem az alkarján, mire ő felordított. A vér máris elkezdett lecsorogni a karján. Valószínűleg átvágtam egy vénát. Ekkor azonban a másik félretolta – valamivel alacsonyabb volt, és kevésbé hasonlított egy szekrényre, viszont sokkal harciasabbnak tűnt. Eltökélten emelte a magasba a tőrét, hogy azzal csapjon le rám.

- A Mester élve akar, nem emlékszik? – kérdeztem, amikor felfedeztem, mire készül. Válasz nélkül lendítette a kezét. Sikerült kivédenem, ám az ereje elsöprő volt. Ha ez eltalált volna, biztos, hogy komoly kárt tett volna bennem. 

- Az nem jelenti azt, hogy nem szabhatlak át egy kicsit – hörögte, majd ismét lecsapni készült. Kifordultam a csapása elől, azonban az éles fájdalom az oldalamban azt jelezte, hogy így is sikerült elérnie. Nem tűnt túl mélynek, épphogy elért, viszont a bőrömet hosszan felsértette. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy támadjak, ám könnyűszerrel kivédte. Ekkor az övembe rejtett hosszabb tőrért nyúltam, ezúttal két fegyverrel indulva ellene. Mindkettővel támadtam, ám ő csak az egyiket tudta kivédeni, így a balomban lévő penge mélyen a húsába vájt. Felordított. Ekkor fedeztem fel, mekkora felelőtlenség volt részemről a két fegyver: bár megsebeztem, egy kézzel nem tudtam kellő erőt kifejteni, hogy visszatartsam, így egy újabb vágást ejtett rajtam, vészesen közel az előzőhöz. Ezúttal mélyebb volt. Ahogy odanyúltam, a kezemet vörösre festette a vérem. Újra támadott, ám sikerült lehajolnom, majd a tőrömet felfelé a bordái közé csúsztattam. Nem volt időm kihúzni, ugyanis a férfi holtan esett előre. Épphogy sikerült kitérnem élettelen teste elől. Megpillantottam a férfit, aki először támadt rám: a falnak dőlve ült, felületesen lélegzett, egyre sűrűsödött a vértócsa körülötte, az arcából kezdett kifutni a szín. Tényleg egy nagyon fontos eret találtam el. 

- Ölj meg! – hörögte. – Ha nem te teszed meg, akkor a Mester fogja. Kérlek! – könyörgött. Pár másodpercig tétováztam, majd a tegezemért nyúltam. Ráfüggesztettem egy nyílvesszőt és lőttem. Egyenesen a szívébe fúródott.

Ahogy körbenéztem, azt vettem észre, hogy Davin eltűnt, a Mester emberei pedig egyre fogyatkoztak. A véreb eddig meg sem moccant. Összeakadt a tekintetünk, mire morogni kezdett, majd tett felém néhány fenyegető lépést.

- Damien! – kiáltotta valaki, mire az említett néhány szívdobbanásnyi időn belül köztem és az állat közt termett. A különös lény azonnal lenyugodott, fejét kissé oldalra döntve bámult a fiú szemébe. 

- Vigyázzatok! – kiáltotta valaki, mire megfordultam. Ketten indultak felénk. Az egyiküket sikerült eltalálnom a nyilammal, azonban a következőt nem tudtam felhúzni, túl gyorsan elért hozzánk. Nekem kellett megvédenem Damient, miközben ő engem védett. Előrántottam egy dobócsillagot, ám az célt tévesztett. Vagyis nem egészen, ugyanis a Tommal viaskodó egyik maszkos alak hátába fúródott, ám rajtunk ez most nem segített. Fém csattant fémen, ahogy a késével nekem rontott. Egymásnak feszültünk, ám ő bizonyult erősebbnek. Az éles pengék vészesen közeledtek a torkomhoz. Ekkor felrántottam a térdem, ami erőteljesen az ágyékába nyomódott. A pengéje lecsúszott az enyémről, nyögve markolta az érzékeny területet. Ekkor megjelent Michael, és befejezte, amit elkezdtem: gond nélkül belémélyesztette kardját. Egy biccentéssel köszöntem meg neki.

Mindenki lihegve gyűlt körénk Damiennel. A Mester emberei egytől egyig holtan feküdtek a földön.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem ezek voltak a legerősebb emberei? – kérdezte Max.

- Srácok, most inkább ezzel a csúnyasággal kellene foglalkoznotok – szólalt meg Damien, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el a lénytől.

- Mit tegyünk vele? – kérdezte Tom tanácstalanul. 

- Próbálkozzunk nyíllal – javasolta Max, majd megfeszítette az íját, és lőtt. Bár eltalálta az állatot, az továbbra is ugyanúgy meredt Damienre. – Oké, B terv?

- Nem volt valami erről a Mester jegyzeteiben? – fordultam Tomhoz, aki elgondolkodva méregette a vérebet. 

- Mintha lett volna szó valamiféle tökéletesítésről, amit Logan Sullivan hajtott végre a tenyésztés során – felelte aztán. – Elérte, hogy csupán egyetlen ember ölhesse meg őket. A mesterük.

- Szóval egyedül Davin képes megfékezni őket? – nyögött fel Max. Ez határozottan nem jelentett jót. 

- Max, add ide az íjadat. És egy nyilat – nyújtotta hátra a kezét Damien.

- Minek? – kérdezte Max, bár közben tette, amit kért.

- Talán beválhat – szólt Tom, mint aki érti, mire készül a fivére. Mi többiek csak vártunk. Damien oda sem nézve illesztette fel a nyilat, majd egyenesen az állat szeme közé célzott vele. Vett egy nagy levegőt, majd elengedte. Hihetetlen erővel csapódott a mutáns koponyájába, mire annak szemei fennakadtak, majd egy földrengés erejével a földre zuhant. Ekkor értettem meg: Damien volt az állat mestere azzal, ahogy képes volt kontrollálni. Ez azonban azt is jelenti, hogy csakis ő képes végezni ezekkel a bestiákkal. 

- Hova tűnt Davin? – kérdeztem. Mindenki körbeforgatta a fejét, ám sehol sem láttuk.

- Valószínűleg még a harc kezdete előtt lelépett – vont vállat Michael.

- A kérdés csak az, hogy hova tűnt – sóhajtottam. – Biztos vagyok benne, hogy a tőrért ment. Nem kockáztatja, hogy ha esetleg sikeresen kiiktatjuk az embereit, akkor megszerezzük a fegyvert is. Nem ostoba. Akárhol is van most, biztosan nála van. 

- Kétlem, hogy ott távozott, ahol, mi bejöttünk, ugyanis teljesen elzártuk az utat. A parancs kiadását követően kellett elhagynia a barlangot, valószínűleg hátrafelé – mutatott Damien a barlang túloldala felé.

- Semmiféle ajtószerűséget nem látok – hunyorgott Max.

- Pont ez a lényeg. Sehol sem látsz itt semmiféle ajtót, csak azt, ahol még akkor jutottunk be, amikor Katherine Danken testét kerestük – magyarázta Tom. – Annak sincs semmi jele, ahol az imént jutottunk be. 

- Akkor keressük meg azt a titkos ajtót! – indult el Max a barlang azon részére, ahol sejtésünk szerint Davin megszökhetett, mi pedig követtük.

Négyzetcentiméterenként kutattuk át a falat a titkos ajtót keresve. Természetesen sikertelenül. Mert miért menne valami simán, nem igaz?

Alig kezdtük el a tapogatást, ahogy felnyúltam, hirtelen fájdalom hasított az oldalamba. Felszisszentem és összerándultam, mire Damien azonnal mellém lépett.

- Mi történt? Megsérültél? – nézett rám aggódón, egy hajtincsemet a fülem mögé simította. Az ujjával közben végigsimított az arcomon, bár nem tudtam, véletlenül vagy szándékosan.  

- Csak egy kis karcolás – húzódtam el. A tekintete elsötétült, az arcomat fürkészte.

- Hadd nézzem meg azt a karcolást! – felelte, mire felhúztam a pulcsimat és a pólómat ott, ahol a maszkos alak megvágott. Felszisszentem, ahogy a ruhám anyaga súrolta a sérülést. Damien leguggolt, hogy jobban láthassa. Abból, ahogy élesen beszívta a levegőt, nem sok jóra számítottam. 

- Nem túl mély, de elfertőződhet – állt fel, majd előhúzott egy ruhaanyagot a farzsebéből, és nekiállt bekötni a sebet. – Valószínűleg így is bejutottak már bizonyos baktériumok és fertőzésnek indul. Amint kijutunk innen, rendesen el kell látni. De ideiglenesen ez is megteszi.

- Köszönöm – hálálkodtam. Még egyszer átnézte a kötést, majd mikor elég jónak ítélte, visszaengedte a ruhámat. A bőrünk ismét összeért, és egyre nehezebb elhinnem, hogy ez puszta véletlen.

- Azért, ha lehet, többet ne szedj össze – mosolygott rám.

- Nem ígérek semmit. – Ezzel visszafordultam a falhoz. A fájdalom nem múlt el, így inkább nem nyúlkáltam felfelé.

A fal lenti részeivel próbálkoztam inkább, ám ekkor valaki megjelent mögöttem, és azokon a pontokon kutat, amiket én nem érek el. Mikor hátranéztem, Damient pillantottam meg. 

- Nem tudnál kicsit odébb menni? – mordultam fel.

- Mindent át kell kutatnunk. És láthatóan nem bírsz egyedül ezzel a szakasszal. Inkább meg kellene köszönnöd, hogy segítek.

- Miért érzem azt, hogy a nagy segítőkészségedet hátsó szándék vezérli? – kérdeztem miközben felegyenesedtem. A szemembe nézett, majd egy féloldalas mosoly kíséretében így felelt:

- Azért, mert túl jól ismersz. – Felvontam a szemöldököm, mire a mosolya kiszélesedett. – Kutassunk tovább!

- Előbb beszélnünk kell – jelentettem ki.

- Elena, ez most fontos – mutatott a falra.

- Ahogy ez is – feleltem ellentmondást nem tűrve, majd kicsit odébb rángattam. – Mi itt keresünk, Max, nézd át a középső részt! – szóltam oda a fiúknak, mire bólintottak, majd tették a dolgukat. Ha elég halkan beszélünk, nem hallanak minket. 

- Szóval? – vonta fel a szemöldökét, majd elkezdte a falat tapogatni. 

- Mi ez az egész, Damien? – kérdeztem suttogva.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz – suttogta vissza.

- Miért lettél hirtelen ilyen segítőkész? Miért akarsz hirtelen minden ok nélkül a közelemben lenni? Hiszen nem is olyan régen még arra sem voltál képes, hogy egy levegőt szívj velem. 

- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem egészen így van – mormogott.

- Akkor mégis hogy van? – horkantam fel.

- Az a dolgom, hogy megvédjelek – hajolt egészen közel. A lehelete csiklandozta az arcomat. – Akár az életem árán is. 

- Ez nem válasz a kérdésemre.

- Talán nem – fordította felém az arcát, míg én továbbra is csak a falat néztem, a kezemet ugyanarra a pontra tapasztva. Az ajka a fülemet súrolta miközben beszélt. – Viszont biztos vagyok benne, hogy magad is tudod a választ. – Nehezen vettem rá magam, hogy felé forduljak. Fél centi, és akár meg is csókolhatnánk egymást. Elkövettem azt a hibát, hogy az ajkaira pillantottam. Azok elnyíltak, én pedig rögvest visszavezettem a tekintetem a szeméhez. Olyan érzelmeket és vágyakat fedeztem fel bennük, amikről azt hittem, rég elvesztek. Régen bármit megadtam volna, hogy újra ilyennek lássam. Régen. Csakhogy azóta jött Nate, és mindent megváltoztatott. És most halott. Vele együtt pedig a szívem is. Épp ezért gyűlöltem, hogy most így néz rám. Elkésett. Már rég elkésett. Legalábbis ezt igyekeztem elhitetni magammal. Nagyjából sikerült is. 

- Te is tudod, hogy ez már lehetetlen – suttogtam.

- Te is tudod, hogy nem az – lehelte. A keze lecsúszott a falon, majd végigvezette a karomon, a vállamon, fel a nyakamon, majd megpihent az arcomon. Bár a bőre érdes volt, az érintése mégis lágy. Libabőrös lettem. Biztos csak a hideg. 

- Nate… - A név hallatán Damien ajka vékony vonallá préselődött, szemébe pedig végtelen szomorúság költözött. 

- Hallottam, amikor anya azt mondta, hogy a szerelmetek igaz volt – kezdte miközben az arcomat cirógatta. – Azt gondolja, hogy a kettőnk kapcsolata átok volt. De én akkor sem így gondolom. Még akkor sem, ha ez az egész úgy tűnik. Talán tényleg igaz szerelem volt a tiétek. De egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a miénk ne lett volna az. Ne lenne az.  – A válaszadástól Max hangja mentett meg.

- Megvan az átjáró! – kiáltotta. Szó nélkül elléptem Damien mellől, aki szintén némán követett. Örülök az időzítésnek, mert fogalmam sem volt, merre haladt volna ez a beszélgetés.   

Elindultunk a folyosón, lélekben felkészülve a legrosszabbra. Ahogy a végére értünk, egy újabb barlangban találtuk magunkat. Ez sokkal kisebb volt, mint az előző, és sokkal hűvösebb is. És ismét nem voltunk egyedül.

- Ahogy sejtettem. Sikerült eljutnotok idáig. – Davin egy falnak támaszkodva állt, épp a körmét piszkálgatta, mint aki nagyon unatkozik.

- Add fel, Davin! Nem győzhetsz – lépett előre Damien.

- Ugyan már, Donovan. – Hanyagul ellökte magát a faltól, majd közelebb lépett. – Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – felnevetett. – Tudjátok, bár okosnak hiszitek magatokat, mégis hihetetlenül ostobák vagytok!

- Mit akarsz ezzel mondani? – húztam össze a szemem.

- Csupán annyit, hogy nem veszitek észre, amikor minden ott van az orrotok előtt – felelte sejtelmesen. Mivel senki nem mondott semmit, így egy sóhaj után folytatta. – Ismered a mondást: Tartsd közel a barátaidat, az ellenségeidet pedig még közelebb.

- Bökd már ki végre, te szarházi! – förmedt rá Michael.

- Azt nyilván tudjátok, hogy nem én irányítom ezt az egészet. Én, és a Nagy Mester úgy gondoljuk, ideje megtudnotok, kivel is álltok szemben – mosolyodott el. Oldalra lépett, mire az árnyékból kilépett egy maszkos alak. – Hölgyeim, bemutatom a Nagy Mestert.

Mikor kilépett a fáklya fényébe, lehúzta a fejéről az anyagot, majd a padlóra dobta. A lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam. Nem. Nem, nem, nem, nem! Ez lehetetlen! Könnyek gyűltek a szemembe.

- Elena – mosolygott rám olyan kedvesen, ahogy mindig is szokott. – Fiúk.

- Lehetetlen – suttogtam hangosan.

- Egyáltalán nem az – felelte. – Bár azt elhiszem, hogy soha nem fordult meg a fejedben, hogy én állhatok az egész mögött. Ahhoz túlságosan is szerettél, nem igaz?

- Miért? – Már nem fogtam vissza a könnyeimet. Nem volt értelme. Ennél nagyobb árulást aligha tudtam volna elképzelni. – Miért, Arthur? 

- Mindenre választ kapsz. Majd a kisunokám segít elmagyarázni – nézett a szüntelenül vigyorgó Davinre.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.

Arthur O’Dannel a Nagy Mester.

Davin pedig az unokája.