22. fejezet

Heyhey!:)
Drága olvasóim! Meghoztam a következő részt! Nagyon várom a véleményeket, feliratkozókat.:D
Puszi: Vivienn

El sem hiszem, hogy azt mondta, hogy szeret! SZERET! És én is szeretem őt. De akkor miért én vagyok a Kiválasztott, ő pedig a Testőr?! Emiatt köztünk nem lehetne semmi. De miért? És erről miért csak Tom tudott eddig? Azzal, hogy ezt kimondta, csak még nehezebb lesz megmaradni a „barát zónában”. 

- Szeretlek. –ismételte meg, miközben könnyes arcomat két keze közé fogta, úgy nézett a szemembe.

- Én is szeretlek. –suttogtam, mire elmosolyodott.

Még mindig mosolygott, majd tekintete a szememről az ajkamra vándorolt, majd vissza. Mikor újból a szemébe nézett, beleharapott az alsó ajkába. Közelebb hajolt hozzám, majd… majd hirtelen zajt hallottunk. A szobám felől jött. 

- Ez nem lehet igaz. –morogta Damien dühösen, amikor meghallottuk a hangot.

- Mi volt ez?- kérdeztem ijedtem. Valaki jár a szobámban? Bárki is az, most nagyon pipa vagyok rá, amiért félbeszakított minket. Pedig már majdnem megcsókolt!

- Nem tudom. De a szobádból jön.

- Mintha kopogás lenne. –mondtam, miközben a titkos ajtó felé futottunk.

- Elli? Ébren vagy már?- kérdezte Danny. Szóval ő az.

- Mondj neki valamit! Mindjárt bemegy!- suttogta Damien.

- Igen! Ne gyere be!- kiáltottam.

- Minden rendben?- kérdezte aggodalmasan.

- Persze! Nemsokára megyek! Tíz perc!

- Oké. Siess!- mondta, majd hallottam a léptei egyre távolodó zaját.

- Elment. –mondtam, majd bementünk a szobámba.

- Innen rendben leszel?- nézett rám aggodalmasan Damien.

- Persze. Köszönöm. –mondtam.

- Akkor rendben. - megfogta a kezem, gyengéden megcsókolta és összezárta az ujjaimat, majd az arcomra is csókot lehelt. Biztos voltam benne, hogy elpirultam. –Szia!

- Szia!- köszöntem el, majd becsukta maga mögött a titkos ajtót.

Mikor elengedte a kezem, éreztem, hogy van benne valami. Mikor kinyitottam a tenyerem, egy aprócska cetli volt benne. Felismertem Damien kézírását. Ez állt a lapon: „Hívj, ha szükséged van valamire, vagy csak hiányzom.  Damien (alatta pedig a telefonszáma)” 

Széles vigyorral az arcomon vonultam be a fürdőszobába. Gyorsan megmosakodtam, elvégeztem a reggeli rutint. Öt perc alatt felöltöztem, és felvettem a szürke pulcsimat is, hogy takarja a csuklómat. 

- Szívem, miért van rajtad az a pulóver?- kérdezte anya, mikor beléptem az étkezőbe.

- Fázom. –feleltem egyszerűen.

- De hisz olyan szép idő van!- mutatott az ablak felé. És valóban. A tiszta eget még halványan sárgára festette a felkelő nap a kevés felhő mögött, az üvegen megcsillantak a sugarak, halvány szivárványt festve a kertbe.

- Lehet, de én akkor is fázom. 

- Talán beteg vagy?- kérdezte, és megfogta a homlokom. –Teljesen normális.

- Nem vagyok beteg, csak fázom. Ennyi az egész. –mondtam, majd reggelizni kezdtem.

Miután befaltuk a rántottát, kocsiba szálltunk, és elindultunk London felé. Én az út nagy részét átaludtam. Amikor ébren voltam, akkor is inkább csak bámultam ki az ablakon és zenét hallgattam. A repülőút sem telt sokkal jobban. A Londoni reptérről taxival mentünk tovább, ugyanolyan hangulatban, mint eddig. Nem volt kedvem beszélgetni. Nem volt kedvem semmihez. Inkább ott maradtam volna Damiennel a faházban. De apához mentünk. Ma tizenegy éve, hogy nincs velünk. Ma tizenegy éve, hogy örökre megbélyegeztek engem is és a bátyámat is. Csak az enyémnek nagyobb a jelentősége; Danny csak csajozik a hegével az oldalán. Tizenegy éve minden évben ezen a napon kint vagyunk a temetőben. És ez most, hogy elköltözünk sem változik. És nem is fog. Soha.

Arra ébredtem fel, hogy a kocsi megáll. Mikor kinyitottam a szemem a temető vaskapuját pillantottam meg. Megérkeztünk. Apa egy távolibb zugban van eltemetve. Elhaladtunk a nagy márvány angyalszobor mellett, ami kiskoromban teljesen megbabonázott. Ahogy teljes áhítattal az ég felé néz, a jobb kezében egy kard van, a másikkal pedig éppen arrafele mutat, amerre nekünk mennünk kell. Kettővel az oldalkerítés mellett megálltunk egy fekete sírkő mellett, amin arany felirat díszelgett:

David Tisdale élt 1969-2002

         és neje

Grace Thomson élt 1972-

Örökké a szívünkben élsz!

Elszorult a torkom, ahogy ránéztem, azonban sikerült legyűrnöm a gombócot. Letakarítottuk a sírkövet, kicseréltük a virágokat, utána pedig csak álltunk, és miközben imádkoztunk néztük azt a helyet, ahol az apám fekszik. Anya és Danny elmentek a régi házunkhoz, én viszont itt maradtam. Egy darabig győzködtek, hogy menjek velük, de nem akartam. Beszélnem kell valakivel, holott tudom, hogy tanácsot már nem adhat nekem, viszont a lelkem mélyén tudom és hiszem, hogy hall engem és segíteni fog.  

- Szia, apa!- kezdtem beszélni a sírhoz. Egyesek talán bolondnak néznének. De talán most ő az egyetlen, akinek minden elmondhatok. A tegnapot kivéve. Ha felidézem az éjszakát, még mindig sírva fakadok. –Most, hogy elköltöztünk, nem tudlak olyan gyakran meglátogatni. Remélem nem haragszol. Biztos vagyok benne, hogy figyelsz minket onnan fentről. Biztosan tudod, hogy mostanában miken megyek keresztül. Amióta elmentél… az egész életem felfordult. Különösen, amióta anya eldöntötte, hogy elfoglaljuk a családi birtokot Dollivanban, Írországban. A sors akarta, hogy így legyen. Nekem kell megoldanom egy száz éves bűntényt. Talán nevetségesen hangzik, de így van. Újra rémálmaim vannak, mint miután elmentél. Csak most rosszabbak. De ott van nekem Damien, aki segít. És… azt hiszem, szerelmes vagyok. –ahogy eszembe jutott, idétlen vigyor kúszott az arcomra. - Csak nem lehetünk együtt. Szerintem te is kedvelnéd. És az új városban már új legjobb barátot is szereztem. A neve Mia. Sokkal jobb barát, mint Ciara volt. A suliba is sikerült hamar beilleszkednem, hamar megkedveltek. Igazából a küldetést kivéve és azt, hogy te itt fekszel, ahelyett, hogy velünk lennél, minden szuper. Csak az bánt, hogy ez az egész baleset, ami miatt most itt vagy, miattam történt. A legenda miatt. E miatt az idióta heg miatt a bokámon. Ezért kellett elhagynod minket. Sajnálom, apa! Kérlek, bocsáss meg!- fakadtam sírva. Igen. Miattam fekszik mélyen a föld alatt egy koporsóban. Csakis miattam. Az én hibám. Mert én vagyok a Kiválasztott.

Nemsokára visszajött Danny és anya, hogy elmenjünk. Dannyvel még be akartunk nézni a régi suliba a régi barátokhoz. Mindenki örömmel fogadott minket. A volt osztályom egyszerre rohant le, és mindenki a nyakamba ugrott. Jó érzés, hogy ennyire hiányoztam nekik. A tanárok is mosolyogva fogadtak, és megengedték, hogy bent maradjak az órákon. Mindenki azt kérdezgette, hogy „Milyen Írország?” „Milyen az új ház?” „Vannak jó pasik?” „Vannak dögös bigék?” „Sikerült beilleszkedned?” és a többi átlagos kérdés. Jó volt őket újra látni, de hamar mennünk kellett. Még beültünk a kedvenc éttermünkbe ebédezni, és már indultunk is vissza Dollivanba.

Hosszú volt az út és fárasztó. Hét óra volt, mikor hazaértünk. Úgy döntöttem, hogy kihagyom a vacsorát, és inkább futok egyet. Húsz perc futás után az erdő szélén, elindultam a faház felé a „kiképzésre”.

- Hát megjöttél?- kérdezte Damien mosolyogva, amikor odaértem. Épp kint állt a ház előtt.

- Igen, megjöttem.

- Remek! Akkor mindjárt kezdjük.

- Oké. Hol vannak a többiek?

- Bent. De már jönnek is. –mondta, majd abban a pillanatban kinyílódott az ajtó.

- Helló kedvenc kis cselédlányom!- ölelt meg Nate.

- Szia, Nate! És nem vagyok a kis cselédlányod.

- Szia, Elena! –köszönt Tom.

- Szia, Tom!

- Kiválasztott. –biccentett komoran Michael. Tényleg nem kedvel engem…

- Michael. – „köszöntem” vissza.

- Szia, csajszi!- ölelt meg Max. 

- Szia, Max!- ezek szerint az ötből hárman kedvelnek, az egyikük olyan közömbös, az ötödik pedig nem igazán kedvel. De ahogy elnézem, mindenkivel ilyen komoran viselkedik. 

- Akkor kezdhetjük?- kérdezte Tom.

- Persze. –mondtam lelkesen. Remélem ez a hatalmas lelkesedésem később sem hagy alább.

- Oké. Gondolom, futottál. –kezdte Damien.

- Igen.

- Akkor a bemelegítés megvolt. –bólintott.

- Akkor rátérhetünk a kiképzésre. –vette át a szót Tom, majd biccentett valakinek, aki mögöttem ált. Ekkor láttam, hogy Nate eltűnt. Szóval mögöttem áll? Megfordultam, és akkor láttam, hogy nekem ront. Mi van?! Megragadtam a kezét, és alkalmaztam a már jól begyakorolt fogást, amit ismerek.

- Mit csinálsz?- kérdeztem Nate-től, amikor már ártalmatlanítottam.

- Ügyes. –mondta elismerően. –Most már elengedhetsz.

- De mire volt ez jó?- kérdeztem, miután elengedtem.

- Csak teszteltünk. Jók a reflexeid. Szerintem gyorsan belejössz majd. –mondta Tom elismerően.

- Remélem. –morogtam az orrom alatt.

És kezdődhet a kiképzésem. Előhoztak két boxzsákot, amiket majd püfölhetek. Mindenféle ütési és rúgási technikát mutattak, amiket meg kellett tanulnom. Damien aikido, Tom kung-fu, Nate karate fogásokat mutattak, Max a rúgásomat próbálta fejleszteni, Michael pedig inkább hasznos védekezési tippekkel látott el, így ő támadhatott, én pedig kivédtem. Azt mondták, hogy gyorsan haladok, és ha így megy tovább, akkor nemsokára már rajtuk fogok gyakorolni. Hát az érdekes lesz!

Egy héten keresztül mindenegyes nap ott voltam velük, és gyakoroltam. Iszonyatosan fárasztó ez a kiképzés, és még koránt sincs vége. Esténként még ahhoz is túl fáradt voltam, hogy Katherine zaklasson álmomban.

- Meddig kell még ezt csinálnom?- kérdeztem Damientől, amikor már csak ő maradt ott gyakorolni velem.

- Sokat fejlődtél ez alatt az egy hét alatt. Sokkal erősebben ütsz és rúgsz, mint korábban. Szerintem holnap már az önvédelmi fogásokat vesszük. –úgy beszél, mint egy tanár.

Kezd elegem lenni a folyamatos kiképzésből. Kifáradtam. Izomlázam van. Viszont még egyszer sem hallottak nyavalyogni. És Damien azóta sem próbált újra megcsókolni. Talán az, hogy pont félbeszakítottak minket egy jel volt, hogy ez nem helyes. Elvégre, ha úgysem lehetünk együtt, akkor csak mindkettőnknek rosszabb lenne, hogy nem léphetjük át a határt. Csak azt nem bírom megérteni, hogy miért. Mégis miért van ez? Utána kell néznem valamelyik könyvben. Hátha a Testőr legendája kapcsán találok valamit.

- A fogásokat?- kérdeztem. 

- Igen. Gyorsan tanulsz, nem hiszem, hogy gond lenne. –mondta, miközben bevitte a boxzsákot a helyére.

- Ha te mondod. –vontam vállat. –Fárasztó dolog Kiválasztottnak lenni. –mondtam, miközben lefeküdtem a fűre. Már besötétedett, de a ház falán még égnek a lámpák.

- Elhiszem. –nevetett fel. –Testőrnek lenni sem a legkönnyebb. –feküdt le mellém.

- Elhiszem. Nem lehet könnyű rám vigyázni.

- Addig könnyű, amíg nem kevered magad bajba.

- Igyekezni fogok. De nem ígérek semmit. 

- Hadd nézzem a kezed!- mondta, majd gyengéden megfogta a csuklómat a- már csak halványrózsaszín- csíkok fölött. Sokáig tartott, mire elkezdett halványulni, de talán nemsokára eltűnik onnan.

- Még kicsit fáj, de már nem vészes. –mondtam, miközben az arcát néztem, ahogy a kezem nézegeti. –Mi lett azzal a vadállattal?

- Ezt eddig még nem mondtam… de… másnap, mikor visszamentem megnézni, hogy még ott van-e, csak az elvágott kötelet találtam. –mondta, miközben aggódva fürkészte az arcomat. Szóval megszökött? És szabadon kószál? Azonnal felültem, és ijedten néztem körbe.

- Mi?! Ezt miért nem mondtad eddig?- förmedtem rá dühösen.

- Mert nem akartalak megijeszteni. De… jobb, ha tudsz róla.

- De… akkor bármikor megint betörhet és elrabolhat, ha akar! Csak azt nem értem, hogy ez alatt az egy hét alatt miért nem próbálkozott.

- Mert őrködünk a házatoknál. –mondta, majd ő is felült, hogy a szemembe tudjon nézni. –Nem fogom még egyszer hagyni, hogy elraboljon!

- Őrködtök a házunknál?- teljesen ledöbbentem.

- Igen. Ketten őrködünk, felváltva. Egy ember a kapunál, egy pedig az ablakod közelében. A faházat ugyanúgy egy ember őrzi, mint eddig.

- De akkor mikor alszotok?

- A kastélynál három óránként váltás van. A faházban most pedig csak egy ember őrködik egész éjjel.

- De nem féltek, hogy így valakinek sikerül betörnie?- kérdeztem aggodalmasan.

- Nem. –vont vállat. –Téged jobban féltünk.

- De nem kell rám ennyire vigyázni.

- Nem engedhetjük, hogy valaki bejusson a kastélyba. Értsd meg! 

- Én értem, de nem túlzás ez egy kicsit?

- Szerintem nem. –mondta, majd felállt és a kezét nyújtotta.

- Szerintem meg igen. –mondtam, miközben felhúzott. Addig húzott, hogy kénytelen voltam közelebb lépni hozzá. A testünk már összeért.

- Mondtam már. Nem fogom hagyni, hogy megint bántsanak! Azt én sem élném túl!- nézett mélyen a szemembe. Közelebb hajolt hozzám, és ezúttal én is közeledtem felé. Az ajkunk már majdnem összeért, amikor…

- Damien! Váltás van!- jelent meg Max, ezzel félbeszakítva minket. –Ó! Megzavartam valamit?

- Nem. –vágtam rá gyorsan, majd hátráltam pár lépést. –Én akkor megyek is. –mondtam, majd bementem a faházba. Már kinyitottam a titkos folyosót, amikor valaki megragadta a karom. Én ösztönösen a fölre küldtem egy erős ütéssel.

- Szép volt. –mondta Max nevetve, a hasát fogva, ahova az ütést kapta. –De ha lehet, ne ellenem használd. 

- Jézusom! Ne haragudj!- kértem bocsánatot, majd felsegítettem.

- Nézd! Tudom, hogy Damien jó pasi meg minden, de… - erre a kijelentésre elég furcsán néztem rá, mire elnevette magát, és gyorsan hozzátette –Ne nézz így rám! Nem vagyok meleg!

- Ez biztos? Mert az elég fura, ha a saját bátyád jön be neked. És sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hiszem, hogy lenne nála esélyed. –szórakoztam vele, mire megint elnevette magát.

- Tényleg nem vagyok meleg! Bebizonyítsam?- vonta fel a szemöldökét, majd közelebb lépett hozzám.

- Nem szükséges. Hiszek neked. –hárítottam. –Szóval, mit akartál mondani?

- Ja, igen! Nézd! Lehet, hogy tetszik neked Damien, és te is neki, de tudod, hogy nem lehet köztetek semmi. - Remek! Ő is kezdi!

- Tudom, ne aggódj. Csak azt nem, hogy miért.

- Ha elolvasod a Testőr legendáját, akkor választ kapsz erre a kérdésre. De most menj, még mielőtt a bátyám észreveszi, hogy még itt vagy.

- Oké, megyek már! Szia!- mondta, majd elindultam a sötét alagúton keresztül hazafelé.

- Szia!- hallottam még Maxet, majd becsukódott az ajtó.

Mikor visszaértem a könyvtárba, odamentem ahhoz a polchoz, amelyiken az a hatalmas könyv van, amelyikben Katherine legendáját is megtaláltam. Levettem a könyvet a polcról, majd visszavonultam vele a szobámba. Miután lezuhanyoztam, az ágyamon fekve lapozgattam a könyvet a Testőr legendája után kutatva. Meg is találtam, rögtön a Katherine- legenda után.

- Meg is van. –motyogtam, mikor megtaláltam. –Lássuk csak. Blablabla… „A Testőr kapcsolatban áll a Kiválasztottal. Megérzi, hogyha veszélyben van. A Testőr feladata, hogy akár az élete árán is megvédje őt.” Oké. Ezt tudjuk. Blablabla… Meg is van. „Ha a Testőr és a Kiválasztott egymásba szeretnek, a történelem megismétli önmagát. A Testőr és a Kiválasztott sosem lehet együtt, különben a rejtélyre sosem derül fény, és Katherine Danken örökre a két világ között ragad, több ember halálát okozzál ezzel, a Donovan és a Sullivan család pedig elhagyja Dollivant. Örökre. Nem követhetik el a múlt hibáját!”- olvastam hangosan, ami a könyvben áll. És vége. Ennyit ír. Nincs tovább. –Mi? Mi az, hogy „A történelem megismétli önmagát, ha a Kiválasztott és a Testőr egymásba szeretnek.”? Vagy az, hogy „többe ember halálát okozzák ezzel”? Mégis mit jelent ez?! Ezzel nem jutottam előbbre. –sóhajtottam fáradtan, majd eldugtam a könyvet az ágyam alá, és álomba merültem. 

- Elena!- szólított Katherine. Remek! Megint egy rémálom! Hurrá!

- Álmos vagyok. Hagyj aludni. –mondtam fáradtan, a hangomat elnyomta a párna.

- Kelj fel!- utasított, de én továbbra is csak ott feküdtem.

- Nem!- mondtam.

- Kelj már fel!- utasított megint, de kicsit másabb volt a hangja. Felültem, majd kinyitottam a szemem. És akkor… Katherine átváltozott azzá a sebhelyes alakká.

- Mi… mi történik? Katherine!

- Elhallgass! Mondtam, hogy nem úszhatod meg. –vicsorgott a képembe.

- Hagyj már békén! Menj el innen!- kiabáltam.

- Elmegyek. És téged is magammal viszlek. –mondta, majd megragadott, és kirángatott az ágyból. Ekkor ütlegelni és rugdalni kezdtem.

- Azt nem hagyom!- mondtam, miközben püföltem. Sikerült olyan erővel megütnöm, hogy válogatott káromkodások közepette elengedett.

- Te kis ribanc! Nem tudsz elmeneküli! És ezt még nagyon meg fogod bánni!- ordította, miközben én futottam, le a lépcsőn. Ő azonban jött utánam. Erősen megragadott a karomnál fogva, és visszarántott.

- Engedj el! Szállj már le rólam végre!

- Mondtam már! Először betörlek, utána pedig viszlek a Mesterhez!- recsegte, miközben visszavonszolt a szobámba. De ez csak egy álom, nem? Hiszen Katherine változott át ezzé az alakká. Gyerünk, Elena! Ébredj fel!

- Ébredj fel, Elena!- motyogtam, miközben letaszított az ágyamra, és fölém mászott.

- Innen nincs menekvés, szépségem. –„mosolygott” perverzül, majd elhelyezkedett rajtam lovagló ülésben, miközben lefogta a kezem, hogy mozdulni sem bírtam. És pont ott fogott, ahol a kötél megsebzett. 

- Aú!- kiáltottam fel, mikor még erősebben szorította a csuklómat. Ekkor elővett két bilincset, és minkét karomat hozzábilincselte az ágyam támláján lévő két rúdhoz. 

- Ne nyavalyogj, vagy betömöm a szádat!

- Ne merészeld, te utolsó szemét pedofil állat!- förmedtem rá egyre hangosabban. 

- Én szóltam. –mondta, undorító vigyorral a képén, majd elővett valamit a zsebéből, egy… egy… szikszalagot, majd letépett egy darabot, és a számra ragasztotta.

- Mmmm… mmmm….mm….!- nyöszörögtem. Azt próbáltam mondani, hogy „Ezt úgysem úszod meg!”

- Nem értem mit mondasz a szép kis száddal. –fogta meg az állam. –Ahogyan más sem hall. –nevetett fel.

Ficánkolni kezdtem, de csak jobban szorított. Teljesen tehetetlenné váltam. Ez csak egy álom! Miért nem ébredek fel? Miért nem tudok felébredni?! Miért?!

Felfelé húzta a pólómat. Csak akkor vettem észre, hogy nem a pizsamámban vagyok, hanem abban az ujjatlan piros felsőben, és a farmer rövidnadrágomban, amiben nap közben. Felhúzta a pólómat, át a fejemen, a karomra. Már csak a melltartóm és a nadrágom volt rajtam. Nagyon féltem. Már remegtem. Érdes kezével végigsimított rajtam a nyakamtól a mellemhez, onnan a hasamhoz, majd megállt a nadrágomnál. Kirázott a hideg. Lassan kigombolta a felső, majd az alsó gombot is, és szinte letépte rólam, hogy már csak a piros fehérneműm volt rajtam. Ekkor feltérdelt, és sötéten csillogó szemekkel, vigyorogva nézett végig rajtam. Utána felállt, és kigombolta a saját farmerját. Istenem! Segítsen már valaki! Oda sem néztem, csak szorosan becsuktam a szemem. Éreztem, hogy újra rám mászik, miközben végigsimít a lábamon. Már nem volt rajta… semmi! A keze ismét felcsúszott a mellemhez, majd benyúlt a hátam alá, hogy kikapcsolja a melltartómat. Már sírtam a félelemtől!

- Dddmmmnn….ssgggccccs!- nyöszörögtem Damienért.

- Nem segíthet senki!- mondta, és bár a szemem még mindig csukva volt, a hangján éreztem az önelégült mosolyt a rusnya képén.

- Ddddmmmmnnnn!!- nyöszörögtem tovább. Ekkor zacskó zörgését hallottam. Nem kell kinyitnom a szemem, hogy tudjam, mi lehet az.

- És most… Betöröm a kicsikét!- mondta, és a hangjából kihallottam az élvezetet, hogy milyen jól szórakozik rajtam. Vége. Ha nem ébredek fel, mindennek vége.