21. fejezet

Heyhey, édeskéim! :D
Nos a várakozásnak vége, ugyanis megérkezett a 21. fejezet! Nagyon várom a véleményeket, lehet hideg/meleg.:) Nagyon sokat jelentene, tényleg!
És meg szeretném köszönni az eddigi komikat, pipákat, díjakat és a 10 feliratkozót! Nagyon hálás vagyok, Ti vagytok a legjobbak! <3
Puszi: Vivienn

      - Talán nem hallottad? Ereszd el!- ordította megmentőm, majd amint odaért hozzánk, egy erős rúgással a földre küldte a pedofilt. 

      - Damien!- mondtam halkan, sírva, megkönnyebbülten.

      - Itt vagyok, ne félj!- ölelt meg gyorsan, hogy biztonságban érezzem magam. Kiszabadítani viszont nem volt ideje.

      - Mit akarsz te kis porbafingó?- kászálódott fel a vadállat. –Játszod itt a hős lovagot?

      - Takarodj el innen!- förmedt rá Damien, és nagyon dühösnek látszott.

      - És ha nem?- pimaszkodott az elrablóm. 

      - Akkor készítheted a sírodat! Nem hinném, hogy sokan elmennének a temetésedre.

      - Most nagyon megijesztettél, öcsi. –nevette el magát, majd megint a földön feküdt, ugyanis Damien valami karate fogást alkalmazva a fölre küldte. –Te kis…!

      - Nem volt elég?

      - Ezzel engem nem tudsz megijeszteni. –mondta, majd egy szempillantás alatt mellettem termett. –A kis hercegnőt pedig… magammal viszem.

      - De én azt nem fogom hagyni! Soha!- kiáltotta eltökélten, majd támadásba lendült, de ezúttal az őrültnek sikerült kivédenie. Verekedni kezdtek. Mikor Damien megölelt, a kezembe nyomott egy bicskát. Végre sikerült elvágnom vele a kötelet, ami a csuklómat szorította.

      - Dehogynem! Szépen végignézed, ahogy elviszem. És nem tehetsz ellene semmit!- beszélt Damienhez, én pedig gyorsan akcióba lendültem, és a kezét a lapockájához szorítottam, őt magát pedig ahhoz a fához, amelyikhez pár másodperce még én voltam hozzákötve.

      - Mi a… - nyögte fájdalmasan, miközben én egyre feljebb húztam a kezét, és szorítottam a hátához. –Ügyes kislány. De ezzel nem mész semmire.

      - Hol a kötél?- kérdezte Damien ingerülten, mire az állammal a tárgy felé böktem. Odakötözte az alakot a fához, majd megállás nélkül ütlegelni kezdte.

      - Mit csinálsz?- kérdeztem ijedten.

      - Aminek látszik. –felelte, miközben tovább ütötte azt az alakot, ahogy láttam teljes erejéből. –Miért raboltad el? 

      - Megbízást kaptam rá. –felelte két köhögés között.

      - Ki adta a megbízást?

      - A Mester.

      - És ki az a Mester?

      - Nem tudom. –felelte, mire Damien gyomorszájba rúgta.

      - Mi az, hogy nem tudod?! Ne szórakozz velem!

      - Nem szórakozom! Senki sem tudja, hogy ki ő pontosan.

      - És mit akartál vele csinálni?- ragadta meg a pólójánál fogva.

      - Az volt a feladatom, hogy betörjem a kicsikét, azután szállítsam le. –felelte, és a hangjából kihallottam, hogy jól mulat Damien kirohanásán. Vagy csak visszaemlékezett, hogy miket művelt velem? Nem tudom, de valami nagyon szórakoztatta. – És nagyon jól haladtam, amíg meg nem érkeztél.

      - Mi ilyen szórakoztató?

      - Szívesen befejeztem volna a munkát. –nézett rám, amitől félelmemben – és undoromban- kirázott a hideg.

      - Hogy mit mondtál?- kérdezte Damien fogcsikorgatva.

      - Jó alapanyag. A Mester nem véletlenül Őt választotta. És milyen harcias!- kezdett „áradozni”, mire Damien beleütött vagy ötöt, mindenhol, ahol csak érte. Végül kétszer tökön rúgta. Talán impotenssé akarta tenni. Mindenkinek jót tett volna vele.

      - Damien! Menjünk, kérlek. –kérleltem sírva. Csak el akartam menni innen. Minél messzebbre. Ekkor hirtelen kezdett minden elhomályosodni körülöttem. Végül már nem láttam semmit, csak komor feketeséget, és egy aggodalmas kiáltást hallottam.

      - Elena!- kiáltotta Damien. Ez volt az utolsó dolog, amit érzékeltem a külvilágból, mielőtt magával ragadott a boldog öntudatlanság.

Mikor újra kinyitottam a szemem, Damient pillantottam meg. Sötét volt. Fák voltak körülöttünk. Ez még mindig az erdő. A „hősöm” a karjában vitt engem.

- Végre magadhoz tértél. –mondta megkönnyebbülve.

- Mi..mi történt?- kérdeztem kábultam. Széthasad a fejem!

- Elájultál.

- Mi történt azzal az alakkal?

- Még kapott tőlem pár ütést-rúgást, majd otthagytam megkötözve.

- Remélem, ott döglik meg az a rohadék!- mondtam, majd folyni kezdtek a könnyeim, ahogy visszagondoltam arra, hogy miket művelt velem.

- Nyugodj meg! Mindjárt ott vagyunk.

- De hol?- kérdeztem. 

- A faházban. –felelte. És valóban. Pár perc múlva már ott is voltunk a házikónál.

- Öm… nem akarsz letenni?- kérdeztem, mikor megálltunk az ajtó előtt, de még mindig a karjában tartott.

- Csak óvatosan. –mondta, majd lassan leeresztett a földre. Először kicsit szédültem, meg kellett kapaszkodnom a ház oldalában. –Lassan!- mondta aggodalmasan, miközben kinyitotta az ajtót. Csigaléptekkel bebotorkáltam a kis rejtekhelyre, majd miután Damien bezárta az ajtót, újra a karjába kapott, úgy vitt tovább.

- Hé! Tudok járni. –tiltakoztam.

- Lehet. Viszont szédülsz. Azt a pár lépést is alig bírtad megtenni. –mondta, miközben az egyik szoba felé indult.

- Hová viszel?- kérdeztem, mert nem úgy tűnt, hogy vissza akar vinni a kastélyba.

- Az egyik titkos szobába. Ma itt alszol. –közölte, és már nyitotta is ki a titkos ajtót a lábával-egy sor ügyetlenkedés után csak összejött-, ami egy nagyobb méretű szobába vezetett. Ahogy láttam még fürdőszoba is tartozott hozzá. Óvatosan lefektetett az ágyra, majd leült mellém. –Tudom, hogy nagyon felzaklattak a történtek…

- Nagyon féltem. –suttogtam, majd egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.

- Itt biztonságban vagy!- nyugtatott meg, és gyengéden letörölte a könnycseppjeimet. –Hogy tudott elrabolni?

- Hát… - kezdtem szipogva. –Egy zajra ébredtem a szobámban, és akkor láttam, hogy nyitva van az ablakom. Azután láttam valamit elsuhanni az ajtóm előtt. Utána mentem, be a könyvtárba. Ott csak azt ismételgette, hogy „Kiválasztott”. Azután hirtelen megragadott, visszavitt a szobámba, és kiugrott velem az ablakon. Nem tudtam kiszabadulni. Befutott velem az erdőbe. És ott… ott…- ekkor sírva fakadtam. Nem tudtam folytatni. Damien közelebb ült hozzám, a megölelt, úgy próbált nyugtatni. Nagyon jól esett ez a gesztus. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló a mentőövbe.

- Nem kell folytatnod. Innen már nagyjából sejtem, mit tervezett az a rohadék. –mondta dühösen.

- Annyira féltem. –szipogtam. –De… hogy találtál meg?

- Mivel én vagyok a Testőr, ezért kapcsolatban állok veled. Éreztem a jelenlétedet. Akkor is, amikor Danny szobájában hallgatóztál. De hogyha veszélyben vagy, ez az érzés felerősödik. Olyankor a világ végén is megtalálnálak. –magyarázta, én pedig szorosabban öleltem magamhoz. Megnyugtatott, hogy ott van velem.

- Köszönöm. –suttogtam. –Köszönöm.

- Ez a feladatom. Nem fogom hagyni, hogy bántsanak! De most próbálj meg aludni. –mondta, majd felállt, de én megragadtam a kezét.

- Maradj itt! Kérlek!- kérleltem sírva. –Nem akarok egyedül maradni. –élesen beszívta a levegőt, mint aki nem tudja, mit tegyen. Mikor kifújta, visszaült mellém.

- Nem hagylak egyedül. –mondta, majd lefeküdt mellém. - Próbálj meg aludni. –ismételte meg, majd kicsit közelebb húzott magához.

A mellkasára hajtottam a fejem, majd lehunytam a szemem. Amint a szemhéjam lecsukódott, láttam magam előtt azt a sebhelyes arcot, azzal a gonosz, pedofil vigyorral a képén, amint az „ostort” mutatja, jelezvén a szándékait. Azonnal remegni kezdtem a félelemtől, és folytak a könnyeim. Ez valóban nem csak egy rossz álom? Ez tényleg megtörtént? Az nem lehet! És mégis… Ez a valóság. Mi lett volna, ha nem jelenik meg Damien? Bele sem merek gondolni! El sem merem hinni, hogy ez velem történik! Katherine-nek igaza volt. Veszélyben vagyok. És ez már biztos. De mit akarhatott tőlem az a bizonyos „Mester”? Miért pont én kellek neki? 

- Ne sírj!- szorított magához Damien. –Ezt soha többé nem fogom hagyni! Soha!

Az hogy ott volt mellettem elűzte a rémképeket a fejemből. Egyenletes szívverését hallgatva sikerült álomba merülnöm. Katherine nem tért vissza ma éjjel. Valamikor hajnalban felriadtam. Azt hittem, hogy egyedül vagyok, és valaki rám leselkedik. De amikor rémülten kinyitottam a szemem, Damien még mindig ott aludt mellettem, így nyugodtan aludtam vissza.

Mikor azonban reggel felébredtem, rajtam kívül senki sem volt a szobában. Megijedtem, hogy egyedül maradtam, de akkor észrevettem egy üzenetet egy pohár narancslé mellett az éjjeliszekrényen:

„Ne ijedj meg! Mindjárt jövök vissza. Ezt idd meg! Segíteni fog.

Damien.”  

Az üzenet olvasva megnyugodtam. Felültem az ágyon, majd kortyolgatni kezdtem a gyümölcslevet. Nagyon finom. Tényleg jobban éreztem magam tőle. A tegnap esti izgalmaktól teljesen kiszárad a torkom. Miután megittam, odamentem a tükörhöz, hogy szemügyre vegyem magam. Kicsit kócos haj, sírástól bedagadt piros szemek, alatta fekete karikák, alig látható lila foltok az állkapcsomon- valószínűleg a gazember ujjnyomai- és vörös csíkok a csuklómon, amiket a kötél okozott. Hát nem vagyok gyönyörű? Pff. A hajamat az ujjaimmal gyorsan rendbe szedtem, majd a nadrágom zsebéből elővettem egy hajgumit, és kontyba kötöttem a fejem tetején. Még mindig a pizsimben voltam, ami igazából egy régi melegítőnadrág és Danny egyik pólója, amit még a költözés előtt csórtam el tőle.

Hirtelen kinyílt a fürdőszoba ajtaja, amitől a frász jött rám.

- Jézusom!- kiáltottam fel. –Ne ijesztegess!

- Ne haragudj. –kért bocsánatot, majd kijött a fürdőből. Azt hiszem abban a pillanatban, amint megláttam rákvörös lett a fejem, ugyanis… Egy szál törölköző volt a derekára tekerve, sötétbarna haja pedig vizesen tapadt a homlokához, kicsit a szemébe is belelógott. Izmos bicepsz, kockás has… Be kéne tiltani, hogy valaki ilyen jól nézzen ki! –Felébredtél?

- Nem. Éppen alszok, és az egyik álmomban vagyunk… Szerinted?- kérdeztem gúnyosan. Ha ez mind csak álom lenne, jobban örülnék. Ha az elmúlt éjjel nem történt volna meg. És álmomban lehet, hogy rányomulnék… De ezt a valóságban nem teszem meg. Mert nem lehet köztünk semmi. Én a Kiválasztott, ő pedig a Testőr. Bár még most sem tudom, miért.

- Az egyik álmodban, mi?- kérdezte nevetve. –Rólam szoktál álmodni?- vonta fel a szemöldökét, és megállt előttem.

- Az álmaimat Katherine irányítja. Nem én.

- Mindig vele álmodsz?

- Többnyire.

- Akkor is vele álmodtál, amikor felébresztettelek, és utánam futottál a könyvtárba?

- Igen. De… miért ébresztettél fel?

- Kiabáltál. És… remegtél. Biztos voltam benne, hogy rémálmod volt. Hadd nézzem!- mondta, majd megfogta a kezem, és szemügyre vette a csuklómon éktelenkedő vörös csíkokat. Azonnal komor lett az arca.

- Nem fáj. –mondtam, hogy lenyugodjon. És tényleg nem fájt. Csak amikor hozzáért, akkor felszisszentem. – Na, jó. Talán mégis fáj egy kicsit. De csak ha hozzáér valaki.

- Megölöm azt a szemétládát!- mondta dühösen, még mindig a csuklómat tanulmányozva. Megint hozzá akart érni, de kirántottam a kezem az övéből.

- Hagyd!- legyintettem. –Csak az a kérdés, hogy mit mondjak anyának és Dannynek, ha meglátják.

- Elmész Londonba?

- Persze hogy elmegyek! Hány óra van?- jutott hirtelen eszembe, hogy fél hétkor indulunk.

- Reggel fél hat. –nézett az órájára. Remek! Akkor még van időm.

- Hogy jutok vissza a kastélyba?

- Először menjünk hozzánk. Ott megmutathatod nekem az átjárót a szobáink között. –javasolta.

- Rendben. –egyeztem bele.

- Remek! Akkor indulhatunk!- jelentette be, majd indult volna az ajtó felé, amikor megragadtam a kezét, és visszahúztam.

- Mi az?- felvont szemöldökkel nézett rám.

- Előbb talán nem értana felöltöznöd. –mondtam nevetve, de éreztem, hogy megint elpirulok, ahogy végignézek rajta.

- Az tényleg nem ártana. –nevette el magát, mikor leesett neki, hogy szinte semmi sincs rajta. –De ha neked így jobban tetszem, akkor így is maradhatok. –lépett közelebb hozzám, amitől csak még vörösebb lettem. Látom, jól szórakozik rajtam.

- Menj már!- löktem a fürdőszoba felé.

- Oké-oké. –mondta nevetve, miközben besétált.

Pár perc múlva már farmerban és egy kék pólóban ált előttem, ami kiemelte mélykék szemét. 

- Mehetünk?- kérdeztem, amikor kilépett a helyiségből.

- Mehetünk. –bólintott.

Valami kóddal kinyitotta a titkos ajtót. Kód? Ez fura. Akkor ezt ők építették hozzá vagy mi? Mindegy. Inkább nem kérdezősködtem. Abban a zöld szobában lyukadtunk ki, amelyikben egyszer láttam Damient aludni. A nappaliba érve láttam, hogy rajtunk kívül nincs itt senki. Vagy csak alszik.

- Ezen az átjárón keresztül –mondta, majd a kanapé mögött kinyitott egy titkos ajtót –eljutunk a mi házunkba.

- És hogyhogy nem ezen keresztül jöttök ide?- kérdeztem, mert mindig kintről, az erdőből szoktak bejönni.

- Te ezt honnan tudod?- vonta fel a szemöldökét. Hoppá! Elszóltam magam. De most már mindegy.

- Már többször is jártam itt, amikor ti nem voltatok itt. És mindig majdnem lebuktam. Az erdőből szoktatok jönni. –vallottam be.

- De miért jártál itt?

- Kerestem valamit.

- A bizonyítékot?- kérdezte.

- Igen. –bólintottam rövid habozás után. Semmi értelme hazudnom neki.

- Ne aggódj! Majd megkapod, amint hasznát is veszed. A napló nélkül az sem ér sok mindent. Addig majd mi őrizzük. –mondta, miközben az alagútban haladtunk.

- Szóval miért nem ezen keresztül jöttök?- tereltem vissza a beszélgetést az eredeti kérdéshez. 

- Azért, mert jobban szeretünk körülnézni az erdőben, hátha van valaki a gyanús a közelben.

- Értem. 

- És… volt már olyan, hogy te… kihallgattál minket?- kérdezte hirtelen.

- Őszinte legyek vagy hazudjak?

- Szóval igen. 

- Igen. De sosem értettem, hogy miről beszéltek.

- Akkor is hallgatóztál, amikor azt hallottad, hogy valamelyikünk azt mondja, hogy tudjuk, mit kell tennünk a Kiválasztottal?

- Igen. Akkor is.

- Hm. –ez volt az össz reakciója. –Megérkeztünk. –mondta, majd kinyitotta a titkos ajtót, és beléptünk a nappalijukba

Ez a ház hasonlít belülről a miénkre. Gondolom ez is családi örökség lehet. Nem sok időm volt körülnézni, ugyanis Damien megragadta a karom, és maga után húzott a szobája felé. 

- Itt vagyunk. – mondta, miközben becsukta magunk mögött az ajtót.

- Tényleg ez az a szoba. –mondtam, miközben körülnéztem.

- Ahol álmodban jártál?- kérdezte felém fordulva.

- Igen. –bólintottam. –Az átjáró pedig… - mondtam, majd odamentem, ahol az ajtó van. -… itt van. –nyomtam be a falat.

- Szóval ott van. –bólintott, majd odajött mellém. Az ajtó résnyire nyílt, majd kitártam.

- Szóval ez lenne az. –mutattam. –És akkor én haza is megyek, mert nemsokára indulunk.

- Elkísérlek. –mondta, majd elindult a folyosón, én pedig követtem.

- Ahogy gondolod. –sóhajtottam, és becsuktam az átjárót.

- Tudod már, hogy mit kezdj a kezeddel?- kérdezte, és megfogta kezem, majd megint a csíkokat tanulmányozta. Ez az alagút kivételesen elég világos, vagy legalábbis nem koromsötét. Itt nem hinném, hogy bárminek is nekimennénk. 

- Talán felveszek pár karkötőt vagy egy órát. –feleltem, mire gyengéden végighúzta a mutatóujját a nyomon. Felszisszentem. Ennyire fájna? Még ennyi is?

- Ez alapján nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Ha ennyi fáj, akkor az óra vagy a karkötő csak jobban fogja nyomni. 

- Akkor mégis mit tegyek? 

- Talán… ha felvennél egy pulcsit. Az eltakarná a csíkokat. –gondolkozott.

- Ez nem is rossz ötlet. –mondtam elismerően, miközben ő még mindig a kezemet nézegette. –Köszi.

- Nincs mit. –vont vállat. –Nagyon szoros volt az a kötél.

- Meg sem bírtam mozdítani a kezem.

- Az a pedofil vadállat!- kezdett dühöngeni. –Ha még egyszer meglátom a rusnya sebhelyes képét, ott helyben meg fogom ölni!

- Nyugodj le!- szóltam ijedten. Nem vártam tőle ilyen heves reakciót. - Engem akart megerőszakolni az az állat nem téged. –suttogtam, mire megtorpant és felém fordult.

- Mi?! Azelőtt is próbálkozott, hogy én odaértem volna?- kérdezte dühtől kitágult szemekkel. Én csak bólintottam, és éreztem a gombócot a torkomban. Remek! Mindjárt megint elbőgöm magam. –Mégis mit művelt veled az a bűnöző?!

- Először taperolni kezdett. Utána erőszakosan, akaratom ellenére megcsókolt. –kezdtem, mire az arckifejezése csak még dühösebb lett. –Én megharaptam, mire teljes erejéből pofonvágott. –folytattam, majd automatikusan megfogtam az arcomat ott, ahol megütött. Ha kicsit is megnyomtam, már fájt. Viszont szerencsére ennek nem maradt látható nyoma. –Olyan erővel ütött meg, hogy összeestem. Azt mondta, hogy álljak fel, de nem engedelmeskedtem. A hajamnál fogva rángatott fel. Aztán… - folytattam, és szemem lassan megtelt könnyekkel. –Aztán a nyakamat csókolgatta, majd le akarta venni a pólómat. De ekkor tökön rúgtam, amitől csak még idegesebb lett. Megint fogdosni kezdett, és erőszakosabban csókolta a nyakam, a vállam. Volt, hogy meg is harapott. –ekkor már egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon égetően. – Amikor mondtam neki, hogy hagyjon békén, azt mondta, hogy nem fog, mert „a Mester már vár betörve” és hogy „ő az állatidomár”. Azután… Azután… elővett egy… elővett egy óvszert, miközben azt mondta, hogy „ez az ostor”. Azt mondta, hogy azt tesz velem, amit akar, és ha ellenkezek, kiköt egy fához. És ki is kötözött. Olyan erősen, hogy mozdulni sem bírtam. Teljesen tehetetlenül álltam ott. Megkérdeztem, hogy mit akar tenni velem. Azt mondta, hogyaz a feladata, hogy elvigyen engem a Mesterhez. És… amikor rákérdeztem, hogy hogyan jutott be a szobámba, azt felelte, hogy ott nőtt fel. De hogy lehetséges ez? Ezután megint elkezdte felfele húzni a pólómat, amikor megjelentél te. –fejeztem be a fájdalmas visszaemlékezést. A könnycseppek lefolytak az arcomon, majd a földre hulltak. Damien arca egyre jobban eltorzult a haragtól, miközben engem hallgatott.

- Miért nem értem oda előbb?- kérdezte elgyötört arccal, a homlokát pedig a falnak támasztotta, miközben azt a tenyerével ütötte.

- Nem a te hibád volt. Nekem kellett volna óvatosabbnak lennem. Vagy nem utána menni. –tettem a kezem a hátára, mire felém fordult. Én még mindig sírtam. –Ha egy kicsivel is később érsz oda, akkor még sokkal, de sokkal rosszabb lenne a helyzet.

- De igen, az én hibám. –mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcomról. –Ha előbb érek oda, akkor nem tudott volna téged bántani. 

- Akkor is bántott volna. De ez megtörtént, és ezen sajnos nem tudunk változtatni. 

- Legszívesebben kiherélném azt az alakot!

- Mindenkinek szívességet tennél vele.

- De én ott hagytam az erdőben megkötözve, megverve. Ha valaki megtalálja és kiszabadítja, akkor újra üldözni fog. És ezek után szerintem én is felkerültem az eltávolítandó személyek listájára. –nézett rám aggodalmasan. –Meg kellett volna ölnöm, amikor volt rá alkalmam!

- Ne mondj ilyeneket! De ne aggódj miattam ennyire, csak mert a Testőröm vagy, és meg kell védened… - kezdtem, de félbeszakított.

- Nem csak azért aggódom miattad, mert én vagyok a Testőr. Ha nem én lennék az, akkor is ugyanígy reagálnék rá. –mondta, mire csak értetlenül bámultam rá, úgyhogy folytatta. – Nem tudtam megvédeni a lányt, akit szeretek.