9/1. fejezet

Heeyheeey, Sweeties!:)

Sooo.... Ahogy az előző fejezetnél már írtam, most néhány részt 2 részletben fogok feltenni, így talán könnyebb lesz dönteni, hogy melyik a jobb számotokra.:) Szavazzatok! :D 

Örülnék pár kominak, pipának, feliratokozónak :D

Ui.: Kellemes szünetet mindenkinek! :* <3

Mikor bekanyarodtam a folyosó felénél, hallottam, ahogy a fal bezáródik mögöttem. Ekkor mindent elborított a sötétség. Semmit sem láttam. A falakat fogva haladtam tovább, amíg el nem értem a bezárt falat. Sajnos az nem jutott eszembe, hogy az egyik kezemet magam elé tartsam, ezért nekimentem.

- Aú!- kiáltottam fel inkább meglepetésemben, mint fájdalmamban, majd a homlokomhoz kaptam a kezem. –Oké. A fal megvan. Már csak ki kell nyitnom.

Lehajoltam, majd itt is benyomtam a falat a jobb alsó sarokban. Az kinyílt előttem, majd elém tárult a hatalmas lépcsősor. Elindultam rajta felfelé, közben pedig azon gondolkoztam, amit Katherine mondott.

- Az, ami a ház könyvtárában volt, az nem az igazi napló? Hiszen… ha Mr. Danken száz éve itt rejtette el, akkor Mr. O’Dannel nem láthatta. Akkor az egy másolat volt? Vagy valaki másnak a naplója? Vagy Mr. Danken egy korábbi naplója? És miért itt rejtette el a naplót?- gondolkoztam.

Ekkor odaértem az utolsó falhoz, amit ki kellett nyitnom. Mikor kitárult, beléptem abba a faházba, ahova Nate elhozott. De miét itt rejtette el? Akkor nem hiszem, hogy a Donovanok követhették el a gyilkosságot. Viszont még most sem értek semmit. Már épp indultam volna, hogy körülnézzek egy kicsit, amikor hangokat hallottam. Kintről jöttek. Odarohantam az ablakhoz, majd óvatosan kinéztem rajta. Ekkor Damien és Nate tűnt fel az erdőből, majd mögöttük megjelent Max és Tom, tőlük kissé lemaradva pedig Michael.

- A francba! El kell tűnnöm innen!- mondtam idegesen, majd visszamentem a falhoz, ami mögött a lépcsősor volt. Megnyomtam a sarokban, mire kinyílódott.

Már záródott az ajtó, amikor hallottam, ahogy elfordul a kulcs a zárban, és a fiúk belépnek az ajtón. Még nem záródott be teljesen a fal, amikor kinyitották az ajtót. Miután már teljesen bezárult, ottmaradtam, és hallgatóztam, hátha észrevettek valamit.

- Mi volt ez a hang?- kérdezte Damien.

- Mintha onnan jött volna. –mondta Nate, majd éreztem, ahogy egyre közelebb ér. –De itt nincs semmi. –tette hozzá. Közvetlenül a falnál állt.

- Én nem hallottam semmit. –hallottam Max hangját.

- Lehet, hogy csak képzelődtök. –szólalt meg Tom.

- Lehet. –mondta Nate.

Mivel már biztos voltam abban, hogy nem vették észre, ahogy a fal bezáródik, elindultam visszafelé. Bár majd’ megölt a kíváncsiság, nem állt szándékomban hallgatózni.

Mivel nem jutottam előbbre a nyommal délelőtt, úgy döntöttem, ismét megpróbálom. Azonban, amikor odaértem az utolsó falhoz hangokat hallottam bentről, így inkább visszafordultam.

Úgy tűnik, ma nem fogom megtalálni a naplót. Bár azt sem tudom, hol keressem. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, ezért azt tettem, amit ilyenkor tenni szoktam: elmentem futni. Nem tudom, miért, de az erdő fele vettem az irányt. A gondolataim rendezése nem igazán sikerült. Nagyon sok minden kavargott a fejemben, főleg a napló rejtekhelyéről, és arról, hogy kik üldöztek minket Katherinnel. Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy nem is figyeltem, merre megyek. Csak futottam, amerre a lábam vitt. Egyszer csak észrevettem a faházat pár méterre előttem. Ekkor megtorpantam.

Most mit tegyek?- gondolkoztam. –Forduljak vissza? Vagy csak fussak el mellette? Esetleg nézzem meg, hogy még mindig ott vannak-e? Végül úgy döntöttem, legjobb lesz, ha csak elfutok mellette. Akkor még akár be is tudok lesni az ablakon.

Hirtelen megreccsent mögöttem egy ág. Hátrafordultam, de nem volt ott senki. Már indultam volna, amikor megint hallottam az ágak ropogását. De mikor megfordultam, megint nem állt mögöttem senki.

- Hahó! Van ott valaki?- kérdeztem, de válasz nem érkezett. –Nate, te vagy az?- valami azt súgta, hogy megint ő szórakozik velem. Viszont senki sem válaszolt. –Hát jó…- mondtam, majd inkább bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, és zenét hallgattam, majd folytattam utamat.

Mikor már a háznál voltam, kicsit lejjebb vettem a hangerőt. Hangokat hallottam bentről. Úgy gondoltam, jobban teszem, ha nem nézek be az ablakon, hátha észrevesznek, ezért inkább gyorsan elfutottam mellette. Már kábé öt méterre jártam a háztól, amikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó. De nem akartam sem megállni, sem pedig hátranézni, inkább feltekertem a hangerőt.

Mintha valaki a nevemet kiabálta volna, de mivel alig hallottam, könnyen lehet, hogy csak képzeltem. Aztán éreztem, hogy valaki közeledik. Ekkor eszembe jutott, amit még a bátyám tanított. Egy kis önvédelmi lecke… Amikor éreztem, hogy közvetlenül mögöttem van valaki, hirtelen megfordultam, és egy szempillantás alatt megragadtam a karját, és a lapockájához szorítottam. Amúgy ez minden, amire a bátyám megtanított. A manőver közben a fülhallgató is kiesett a fülemből.

- Hé! Hé! Hé!- kiabálta. Amikor megragadtam, még nem ismertem fel, most azonban igen.

- Jézusom! Damien!- mondtam meglepetten, de még mindig nem eresztettem el.

- Szia! Elengednél?- kérdezte.

- Persze. Bocsi. –mondtam miközben elengedtem.

- Úgy tűnik, mi nem tudunk normálisan találkozni. –mondta mosolyogva. A pillangók ismét repkedni kezdtek a gyomromban a mosolyától, de nem mutattam ennek semmi jelét. –Vagy nekem jössz, vagy letámadsz.

- Igen. Úgy tűnik, tényleg nem. –értettem egyet nevetve.

- És mit csinálsz erre?- kérdezte.

- Csak futok. –feleltem, bár szerintem ez elég egyértelmű. –És te? A házban voltál?

- Igen. –felelete furcsa arckifejezéssel. –Te honnan tudod?

- Nate megmutatta. – feleltem egyszerűen.

- Nate?- vonta fel a szemöldökét.

- Igen. –feleltem kicsit zavartan. –Miért?

- Semmi. Csak… mióta vagytok ti ilyen jóban? És egyáltalán hol futottatok össze, hogy elhozott ide? Tudod, előtted egy lány sem járt itt… Ami azt illeti, senki a családon kívül.

- Az erdőben halálra rémített, utána sétáltunk, és itt lyukadtunk ki. Amúgy… nektek, Donovanoknak mániátok, hogy halálra rémisztitek az embert az erdőben???- vontam fel a szemöldököm.

- Úgy tűnik, ezt hozod ki belőlünk. –villantott felém egy széles mosolyt. Mondanom sem kell, mit éreztem…

- De jó nekem!- mondtam cinikusan, majd megfordultam, és futottam tovább. Damien könnyen felvette a ritmusom, és mellettem futott.

- Hová futsz?- kérdezte, majd megfordult, hogy szembekerüljön velem, és hátrafelé haladt tovább.

- Az erdőbe. –mondtam, mire felnevetett.

- Jó. De azon belül?

- Nem tudom. –vontam meg a vállam. –Csak futok.

- És nem félsz, hogy eltévedsz?

- Nem vagyok az az ijedős típus. –mosolyogtam rá, ő pedig visszamosolygott. –És te nem félsz attól, hogy neki mész egy fának?- kérdeztem.

- Á! Dehogy. Nem fogok nekimenni egynek sem. –mondta, majd abban a pillanatban nekiment egy hatalmas fának.

- Tényleg nem!- nevettem, de nem álltam meg.

- Várj!- ragadta meg a karmom, majd visszahúzott. –Nem mehetsz oda. –mondta komoly hangon, mélyen a szemembe nézve. Arckifejése láttán abbahagytam a kuncogást, és értetlenül meredtem rá.

- És miért nem?- kérdeztem.

- Az ott a Sullivanek területe. Hacsak nem az ösvényen közelíted meg a területet, akkor nagy bajba kerülhetsz, ha elkapnak.

- De miért? Mi van ott? És milyen bajba kerülhetnék?- kérdeztem hitetlenkedve.

- Azt nem tudom, hogy mi van ott. –mondta, de én éreztem, hogy hazudik. –Azt viszont jobb, ha nem tudod, hogy milyen nagy bajba kerülhetsz.

- Ezt csak azért mondod, hogy távol tarts tőlük, vagy, mert tényleg igaz?

- Mindkettő.

- De miért? Ennyire veszélyesek lennének?

- Nem is tudod, mennyire. –mondta titokzatosan. Kezdett felbosszantani ezzel a sok titokzatossággal. Konkrét dolgot nem tudott mondani.

- Nem lehet, hogy csak ti gondoljátok így, mert a családjaitok ősellenségek?- kérdeztem dühösen. Erre a kérdésre elengedte a karom, majd a sajátjait összefonta maga előtt, így nézett le rám-ugyanis majdnem egy fejjel magasabb nálam.

- Te ezt honnan tudod?- vonta fel a szemöldökét.

- Lehet, hogy még csak egy hónapja vagyok itt, de hallottam már egy-két dolgot a helyről, és a két család viszályáról. –mondtam dühösen. De azt azért nem akartam elárulni, hogy tudom is, hogy miért utálják egymást. –Egyébként… miért is vagytok ti ősellenségek? –kérdeztem, mikor valaki megszólalt mögöttem.

- Hé! Damien!- érkezett az arrogáns a hang. –Tudom, hogy hivatalosan még nem vagy a területünkön, de szerintem jobb lesz, ha elmész!- kiabálta, mire már én is megfordultam.

- Ez még a mi területünk!- kiabálta oda Damien.

- Az lehet! Viszont a cukorfalat már a mi területünkön áll!- nézett rám. –De semmi gond. Ő maradhat!- mondta vigyorogva.

- Cukorfalat?!- kérdeztem felháborodva, de úgy hogy ő ne hallja. –Ez most komolyan cukorfalatnak nevezett?!

- Igen. –mondta Damien. Komolynak látszott, de a szemén láttam, hogy jól szórakozik ezen.

- Ti beszélgessetek csak, de én léptem. –mondtam, majd megfordultam, és elindultam hazafelé.

- Veled megyek. –mondta Damien, majd elindult.

- Nem szükséges. –mondtam komoran.

- De igen, mert nélkülem eltévednél, és a végén még a Sullivan birtokon kötnél ki.

- Hát jó. –sóhajtottam. Igaza volt, egyedül biztosan eltévedtem volna.

Futás közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem volt kedvem beszélgetni. Egész úton kattogott az agyam… Hogy értette Damien, hogy nagy bajba kerülhetek, ha a Sullivanek területére lépek? Azt sem tudtam, hogy az erdő egyik része a Donovan, a másik meg a Sullivan család területe! És vajon melyik Sullivan kiabált ránk az erdőben? És mi az, hogy „cukorfalat”?! Bár… ettől eltekintve egész helyes…. De várjunk csak! Damien még nem válaszolt a kérdésemre. Bár nem mintha nem tudnám, hogy miért nem öribarik, azért kíváncsi voltam, az ő verziójára. Vajon elmondaná az igazat? Hirtelen megtorpantam.