6. fejezet

Heyhey, Darlings!<3
Megérkezett a következő fejezet!:) Nem nagyon fűznék semmit ehhez a részhez, remélem, elnyeri a tetszéseteket!
Pipálni, komizni, feliratkozni ér! :D

Azt mondtam anyunak, hogy elmegyek egy kicsit sétálni, jobban körülnézni a környéken. Először arra gondoltam, hogy azt mondom, kocogni megyek, de aztán rájöttem, hogy kicsit fura lenne, ha megint futni mennék… És anya még örült is, hogy ismerkedem a környékkel. Mivel az erdő itt van gyakorlatilag a szomszédban, nem kellett messze mennem. És valószínűleg még sötétedés előtt hazaérek.

Amikor délelőtt betévedtem a rengetegbe, nem vettem észre semmi különöset a fa környékén, mivel másra nem nagyon figyeltem oda.

Már az erdőben sétáltam, amikor rájöttem, hogy nem is tudom, hogy mit is keresek egyáltalán.

- Most komolyan! Mit is keresek pontosan?- kérdeztem, inkább csak magamtól. Ezért lepődtem meg, amikor válasz érkezett.

- Tényleg! Mit keresel szépségem?- szólt valaki a hátam mögül, mire összerezzentem.

- Nate! Te jó ég! Halálra rémítettél!!!- kiabáltam rá, mikor megfordultam és szembetaláltam magam vele.

- Ne haragudj. Nem állt szándékomban. –mondta pimasz fél mosollyal. –Szóval… mit csinálsz az erdőben egyedül?

- Csak sétálgatok. –vágtam rá azonnal. –És te?

- Én is csak sétálgattam. –vonta meg a vállát. –Te mindig magadban beszélsz, amikor egyedül sétálgatsz?

- És te mindig halálra rémiszted az egyedül sétáló, védtelen lányokat?- vontam fel a szemöldököm.

- Nem szokásom. –mondta. –Te kivétel vagy. –villantott felém egy szexi mosolyt.

- Most nagyon különlegesnek érzem magam. –mondtam cinikusan.

- Az is vagy. –mondta, majd fél karral átkarolt. Az érintésétől kirázott a hideg.

- De most komolyan. Mit csinálsz itt egyedül? Az agyadra mentek az öccseid?- kérdeztem vigyorogva, majd elindultam.

- Mindig ide jövök, ha egy kis magányra vágyom. Otthon túl nagy a tömeg. Itt meg sosincs senki. Legalábbis… mostanáig nem találkoztam errefelé senkivel. –mondta, miközben jött velem. A karját még mindig nem vette le a vállamról. Inkább közelebb húzott magához. –És te mit csinálsz itt? Te is egy kis magányra vágytál?

- Azt otthon is találok. –mondta komoran. 

- Nincs testvéred?- kérdezte kíváncsian, mintha sajnálna egy kicsit.

- De. Van egy bátyám, Danny. De még nem tudott ideutazni Londonból. Már nagyon hiányzik. –sóhajtottam egy nagyot.

- Hát… ameddig nincs itt, szívesen elszórakoztatlak. Vagy még utána is, ha szeretnéd… - kacsintott rám. Mit akar ez tőlem?

- Kösz. –mondtam, miközben lelöktem a karját a vállamról. Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam így. –De majdcsak kibírom valahogy. És… Mia holnap jön haza.

- Mia Jones?- kérdezte.

- Igen. Miért? Ismered?

- Igen. Ismerem. Kedves lány. –vonta meg a vállát.

- De…?- kérdeztem. Úgy éreztem, elhallgat valamit.

- Nincs de. Kedves lány. Ennyi. –válaszolta.

- Most mi bajod van?- álltam meg, és szembefordultam vele, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Semmi. –mondta erőltetetten nevetve. –Csak… mindegy. –mondta, majd kikerült, és továbbment.

- Nem!- mondtam, majd megragadtam a karját és visszahúztam. –Ha már elkezdted, fejezd is be!

- Tudod…- kezdte, majd nagyot sóhajtott. –Kiskorunkban nagyon jóban voltunk. Szinte velünk együtt nőtt fel, és velem volt a legjobb viszonyban. Barátok voltunk. De én többet éreztem iránta. Az első barátnőimet csak arra használtam, hogy féltékennyé tegyem. Aztán, amikor már nem bírtam tovább és elmondtam neki, hogy mit érzek… Nos… kikosarazott. És utána megromlott a viszonyunk. Már nem találkoztunk annyit. Mindkettőnknek kínos volt, amikor kettesben voltunk… És az óta alig beszélünk. –vallotta be. Komolynak tűnt, de valamiért azt éreztem, hogy csak szórakozik.

- Ez komoly?- kérdeztem elképedve, miközben haladtunk tovább. –Vagy csak hülyítesz?

- Sajnos tényleg komoly. –sóhajtott fájdalmasan. –De már régen volt. És hamar túl lettem rajta. Csak… néha visszagondolok, hogy milyen jóban voltunk régen… és kicsit elszomorít. De már rég feldolgoztam, túl vagyok rajta. –bizonygatta egyre hangosabban.

- Mikor volt ez?- kérdeztem meg végül.

- Régen. Talán 12 lehettem. –töprengett. –Igen. 12 éves voltam.

- Gyerekszerelem?- kérdeztem elhaló hangon. Kicsit ismerős volt a szitu… de az nem egészen így ért véget…

- Igen. Mondhatni. –mondta, majd megint átkarolt, és közelebb húzott magához. –Mi a baj szívem? Olyan szomorú lettél hirtelen.

- Semmi, tényleg. –villantottam felé egy erőltetett mosolyt, de látszólag nem győztem meg.

- Én is elmondtam. Most rajtad a sor!- nézett a szemembe. Azok a zöld szemek… Elég Elena! Lehet, hogy helyes, de nem való hozzád!

- Csak… - sóhajtottam egy nagyot – eszembe jutott… hogy velem is történt már hasonló. –mondtam ki nagy nehezen, de nem akartam elmerülni a témában.

- Viszonzatlan szerelem? Nem hiszek neked!

- És miért nem?- kérdeztem érdeklődve.

- Ugyan már! Melyik srác ne akarna veled járni?- kérdezte hitetlenkedve. Azért… ez a válasz kissé meglepett. Akkor ő járna velem? Lehet. De én nem járnék vele… Vagy mégis…? Nem! Elena, nem!

- Ő volt az egyik legjobb barátom. Még most is az. De barátnője volt, és még mindig vele van. De én is hamar túlléptem rajta. Sosem mondtam el neki, mert attól féltem, hogy akkor már nem leszünk ilyen jó barátok. És, azok alapján, amit elmondtál, azt hiszem, jól döntöttem. –mégis bele kellett mennem egy kicsit a részletekbe, de reméltem, hogy ennyi elég lesz neki.

- Talán igazad van. De mi van, ha elmondod el neki, és ő is így érez? Ha nem kockáztatsz, sosem tudod meg, és lehet, hogy elveszíted.

- Lehet. De ha kockáztatsz, akkor is elveszítheted. –érveltem.

- Ahogy én is tettem. –mondta. –De lehet, hogy nálad nem így lett volna. 

- Ezt már sosem tudom meg. De jobb nekem így. Amúgy, te tudod, hogy hová megyünk, vagy csak megyünk?- kérdeztem, mert a beszélgetés alatt nem is figyeltem, merre megyünk. És így témát tudtam váltani. Csak azt reméltem, hogy nem tévedtünk el…

- Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj. –mondta mosolyogva.

- De hol?

- Majd meglátod. –felelte. Úgy tűnik, nem fogom kiszedni belőle. Akkor várok…

- Hát jó. –egyeztem bele nagy sóhajjal.

Még kb. húsz percig sétáltunk és beszélgettünk, mire megérkeztünk egy aranyos faházhoz.

- Megérkeztünk. –mondta Nate megállva a ház előtt.

- Ide jöttünk?- kérdeztem hitetlenül. –És ez kié?

- A családomé. –válaszolta, miközben kinyitotta előttem az ajtót. –Menj csak!

- A családodé?- kérdeztem, miközben bementem a házba. –És miért van házatok az erdő közepén?

- Azért, mert itt olyan nyugodt és békés minden. Sok időt töltünk itt a testvéreimmel. Ha egy kis magányra vágyunk, ide szoktunk jönni. Főleg télen szép itt. –mondta, miközben a nappaliba vezetett. A nappali viszonylag tágas, két kisebb sötétkék vászonhuzatos kanapé, három ugyanilyen karosszék, két világoskék szőnyeg a kanapék előtt, egy kisasztal, pár kép a falon és egy kandalló a bejárattal szemben a berendezés.  

- Ha te mondod. –mondtam mosolyogva. Tényleg aranyos kis házikó.

- Ha mázlid van, talán majd láthatod. –mondta pimasz mosollyal, miközben leültünk két karosszékbe egymással szemben.

- Ha mázlim lesz?- húztam fel a szemöldököm.

- Ha mázlid lesz. –ismételte meg.

- És mikor lesz mázlim?- kíváncsiskodtam.

- Akkor, ha jóban leszel velünk.

- Hát… nem lesz könnyű…- kezdtem teátrális sóhajjal. –De talán addig kibírom.

- Nagyon vicces. –mondta, miközben előredőlt a székében. –Kérsz valamit inni?- jutott hirtelen eszébe.

- Nem, köszi. Jó nekem így. –mondtam. –Miért van házatok az erdőben?

- Már elég régóta megvan. Még a dédnagyapánk építette. 

- Akkor jó régi lehet…

- Igen, eléggé. Körülbelül száz éves. – 100 éves? Ha valahol errefele halt meg Katherine, akkor lehet, hogy itt várt rá a gyilkosa? Lehet, hogy Harold Donovan volt a gyilkos?! 

- Akkor tényleg elég régi.

- Igen. De hagyjuk most a házat. Inkább mesélj! Hogy tetszik Dollivan?- váltott témát.

- Hát… még nem láttam túl sokat a városból, de eddig tetszik. Szép a környék. És elég hamar találtam egy barátnőt, aki majd segít eligazodni a városban. És tényleg mindenki kedves volt velem, akivel eddig találkoztam. Teljesen más, mint London. Nincs akkora nyüzsgés és tömeg. –mosolyogva hallgatott.

- És melyik suliba fogsz járni?- kérdezte érdeklődve.

- Abba, amelyikbe Mia. Osztálytársak leszünk. –feleltem mosolyogva. –Ha jól tudom, ti is oda jártok.

- Igen- felelte vidáman -, és Damien az osztálytársad lesz. –Ezt már nem mondta olyan boldogan. De vajon miért?

- Az jó. –mondtam, nem annyira lelkesen, mint amilyen belül voltam, mert úgy éreztem, ha nagyon lelkesednék, akkor elárulom, hogy tetszik. –És Mia említett valami Sullivanokat is. Ők kicsodák?- kérdeztem. Nem mintha nem tudnám, hogy a családjaik ősi ellenségek… De azért érdekel, hogy ő mit mond róluk.

- Jobb, ha őket messziről elkerülöd!- mondta komoly arccal, parancsoló hangon. – Veszélyes alakok. Bár Alexet nem tudod majd elkerülni, mivel ő is az osztálytársad lesz. De amennyire lehet, őt is kerüld el!

- De miért?- kérdeztem. Vajon tud ésszerű magyarázattal is szolgálni? Vagy talán lerendezi annyival, hogy „Mert én azt mondtam.” vagy „Mert rossz emberek. Nem tudod, mire képesek.” Vagy elmondja a legendát? 

- Tudod… - kezdte, majd nagyot sóhajtott. – a Sullivanok kihasználják az embereket. Tavaly jött a suliba egy új lány. Ha jól tudom, azt apja eléggé befolyásos volt. Alex behálózta. Addig járt vele, amíg szükségük volt az apja kapcsolataira. Azután minden előre látható ok nélkül dobta. A lány hiába próbálta helyrehozni a dolgokat, Alex egyre durvább módon tartotta magától távol. Képzelheted! A csaj totál összeomlott, de a Sullivaneket ez sem hatja meg. Kihasználták, utána eldobták. A csaj annyira összeomlott, hogy egy idő után már suliba sem jött. Állítólag drogozni kezdett. A szülei elküldték egy elvonóba, és az egész család elköltözött az ország másik felébe. –komolynak tűnt, de nem voltam biztos abban, hogy nem csak kitalálta az egészet…

- Ezt most komolyan mondtad, vagy csak kitaláltad, hogy megijessz?- vontam fel a szemöldököm egy kis hallgatás után.

- Ez komoly, Elena. –nézett a szemembe aggodalmasan. Ennyire féltene Alextől?

Nem szóltam semmit. Nem tudtam mit mondani. Ehelyett a szemébe néztem, hátha ki tudok olvasni belőle valamit, de csak aggodalmat láttam a tekintetében. Ő volt az, aki először elfordította a tekintetét.

- Jól van. –törtem meg a csendet. –Hiszek neked. De nem kell aggódnod. Az én családomnak nincsenek különösebb kapcsolatai. Nem hiszem, hogy nagy hasznomat vennék.

- Attól még ugyanúgy rád szállhat. Hiszen te leszel a „dögös új csaj”. – az ujjaival rajzolta a macskakörmöket a levegőbe. – Ki fogják használni, hogy még nem ismered őket.

- Majd meglátjuk. –mondtam, mire ő elmosolyodott. –Nekem azt hiszem, indulnom kéne. – néztem rá az órámra. 

- Akkor menjünk. Elkísérlek. Egyedül amúgy sem találnál ki az erdőből. –mondta, majd felállt és elindult utánam.

- Valószínű. –erősítettem meg.

Már nem igazán emlékszem, hogy miről beszélgettünk az erdőből kifele, mert az utat próbáltam memorizálni.

- Köszi, de innen már egyedül is boldogulok. –mondtam, mikor kiértünk az erdőből.

- Biztos?- kérdezte. Csalódottnak látszott, de nem akartam, hogy elkísérjen és megtudja, hol lakom. –Szívesen elkísérlek.

- Biztos, de azért köszi. –próbáltam kedvesen hárítani. 

- Hát jó. –mondta, majd megragadott, magához húzott és szorosan megölelt. Először meglepődtem, de aztán viszonoztam az ölelését.–Ne feledd, amit mondtam. 

- Nem fogom. –ígértem meg.

- Jó kislány. – mondta, majd elengedett és kicsit összeborzolta a hajamat.

- Én mindig jó kislány vagyok. –jegyeztem meg, miközben a kezemmel fésültem dús, sötétbarna loboncomat. Mosolyogva nézte, ahogy szenvedek. –Akkor… szia. –mondtam, miután végeztem a „fésülködéssel”.

- Szia. –mondta még mindig mosolyogva, én megfordultam és elindultam haza.

Ennyire gonoszak lennének a Sullivanok? Bár, még nem találkoztam velük… Valahogy nem hiszem, hogy tényleg minden igaz lenne. Lehet, hogy Nate csak felnagyítja a dolgokat. Vagy mégsem? Tényleg nem tudom, de… valamiért úgy érzem, megbízhatok Nate-ben. De miért vitt el engem a faházba? Lehet, hogy csak azért, mert ő oda tartott, és mivel összeakadt velem, és nem akart otthagyni. Bár úgy tűnt, nem is gondolt arra, hogy ott hagyjon. Inkább örült, hogy találkoztunk…

A faházról hirtelen eszembe jutott, Katherine. A ház több mint száz éves. Lehet, hogy Harold Donovan volt a tettes, hiszen elég jól el van rejtve a házikó, és nyugodtan elrejtőzhetett ott a gyilkos. De vajon honnan tudhatta volna, hogy Katherine odamegy? – Inkább elvetettem a faházban rejtőző gyilkos ötletét. Hiszen ha ott volt, akkor nem tudhatta, hogy Katherine oda megy.

És a kóddal sem jutottam előbbre. Talán valami láthatatlan tintával írta le? De akkor mivel tehetném láthatóvá? Az biztos, hogy Clark Danken nagyon ügyelt a biztonságra. Talán túlságosan is. Ha ennyire titkos, akkor valami fontos dolognak kell abban a naplóban lennie. Különben miért védené ennyire? Nagyon remélem, hogy Katherine tud nekem segíteni. Nem biztos, hogy egyedül rá fogok jönni arra, hogyan fedhetném fel az írást…