5. fejezet

Heyhey!
Nos, így az esti órákban végre sikerült meghoznom az 5. fejezetet, amiben már a két rivalizáló család tagjait is megismerhetitek. A későbbiekben nem mindenki kap közülük nagyobb szerepet.
Ez a rész talán kicsit hosszabb, mint az eddigiek, és remélem elnyeri a tetszéseteket! :D

Mikor leértem a lépcsősoron, minden sötétségbe burkolózott. Egy ideig a falat tapogattam mellettem, hátha találok valami kapcsolót vagy ilyesmi, de semmi. Egy idő után a szemem hozzászokott a sötétséghez, és a nagyobb tárgyak körvonalait már láttam. Amikor azonban elindultam, elvesztettem az egyensúlyom. Megkapaszkodtam a másik falban, és akkor éreztem, hogy van ott egy kapcsoló. Amikor megnyomtam, hirtelen kigyúltak a vakító fények a szobában, a titkos ajtó pedig lassan bezárult mögöttem. Körbenéztem a porral lepett szobában. A falakon régi portrék függtek egy családról, és annak minden tagjáról külön-külön. Azonnal felismertem Katherine képét. Akkor - gondolom - az a komor tekintetű, ősz hajú, bajszos ember a családi kép közepén Clark Danken, a mellette álló gyönyörű aranyszőke hajú nő pedig a felesége, Josephine. Katherine körül még három ember állt, feltételezem a testvérei. Mindegyik családtagról volt egy-egy festmény azon a falon, kivéve Clark Dankent. A következő falnál öt hatalmas, mennyezetig érő könyvespolc sorakozott, tele régi, poros, látszólag agyonhasznált könyvekkel.

- Hát… ráférne erre a helyre egy alapos portalanítás!- mondtam, minután a könyvekről felszálló portól köhögtem egy sort.

Az ezzel szemközti falnál egy páncélruha állt, karddal a kezében. De vajon mit keres az ott? Száz éve már rég vége volt a lovagkornak. A lépcsővel szemközti falnál állt egy hatalmas mahagóniból faragott íróasztal. A hiányzó portrét is megtaláltam –az íróasztal fölött lógott. Valószínűleg azt jelképezte, hogy ez a hely csakis és kizárólag Clark Danken tulajdona. Odamentem az íróasztalhoz, hogy megnézzem, mi van rajta. Egy olvasólámpa, egy tintatartó, benne a feléig megszáradt tinta, mellette toll, középen pedig egy nagy könyv, kinyitva egy üres dupla oldalon. Az asztal két oldalán öt-öt fiók volt. Megpróbáltam őket, kinyitni, csakhogy az összes zárva volt. Ezért inkább a könyvre irányítottam a figyelmemet. Meg akartam nézni a borítóját, amikor azonban becsuktam, olyan porfelhő szabadult fel, hogy fullasztó köhögésroham tört rám. 

- Legközelebb egy nagy pohár vízzel és egy tollseprűvel jövök le ide!- nyögtem két köhögés között. – Na, akkor lássuk csak, mi ez. –mondtam, amikor már levegőhöz jutottam.

Letöröltem a port a könyv borítójáró, és ez állt rajta: „Ha az igazság kapuját keresed, ez majd elvezet a zár kulcsához. „

- Ha az igazság kapuját keresed… - kezdtem gondolkodni, vajon mit jelenthet. –Talán itt, ebben a könyvben van a kód!- jöttem izgalomba.

Kinyitottam az első oldalon. Itt Clark Danken arról írt egy bevezetőt, hogy valószínűleg hogy halt meg a lánya, és hogy ő mit érzett, amikor ezt megtudta. Amikor fordítottam, akkor már a holttest elrejtéséről volt szó, de nem írta le, hogy hova vihették. Ezután kezdett írni a naplójáról…

„ Minden gondolatomat, érzésemet egy kis füzetbe jegyeztem fel. Senkivel sem beszéltem – soha- a történtekről, sem másról. A szobám a börtönömmé vált. Még most sem hiszem el, hogy a lányom halott. De már sejtem, ki tört az életére, és ragadta el tőlem, a vőlegényétől, és a kislányától… Szeretett lányom holttestének és a bizonyítékok rejtekét összes sejtelmemmel együtt abba könyvbe záram. De gondoskodtam arról, hogy senki se olvashassa el, mivel kódolt betűkkel írtam soraimat, amit rajtam kívül senki sem ért. A mai napig nem állt szándékomban lejegyezni e titkos írás kulcsát, csakhogy álmomban egy ismerős, meleg hang azt súgta nekem, hogy mégis meg kell tennem. Ha nem teszem, akkor sosem derül ki az igazság szeretett gyermekem elvesztéséről. Ezen ok miatt most felfedem naplóm titkának kulcsát.”

És ezzel vége. A következő oldalon már semmit sem találtam. Arra gondoltam, hogy hátrébb írhatta, de ahogy végiglapoztam a könyvet –többször is-, nem találtam rá. Utána átvizsgáltam, hátha kitéptek belőle oldalakat, de semmi erre utaló jelet nem találtam. Clark biztos ezt is elrejtette, vagy titkosította valahogyan. Sokáig gondolkoztam, de sehogy sem tudtam rájönni hogyan csinálta. Ezért inkább elindultam kifelé a titkos szobából. Lekapcsoltam a villanyt. Ismét minden sötétségbe borult, és ekkor kis zajt csapva ismét kinyílódott a titkos ajtó.

Jó volt visszaérni a világos, tágas, pormentes könyvtárba, de nem volt kedvem ott maradni. Muszáj volt kimennem, kiszellőztetni a fejemet. Még volt pár órám ebédig, úgyhogy átöltöztem a futóruhámba, vállamra omló hosszú, sötétbarna, egyenes hajamat copfba fogtam, és elindultam kocogni.

Mia két nap múlva jön haza, és akkor valószínűleg jobb dolgokkal is el tudom majd foglalni magam, de amúgy is szeretek futni, és már kicsit hiányzott.

Mivel még mindig nem ismerem annyira a környéket, ezért az erdő menti ösvényen kocogtam. Csendes, megnyugtató hely. Nem sokan járkálnak arrafelé. Bár már kicsit hiányzik a nyüzsgés. Mostanában a legtöbb időmet a könyvtárban töltöttem. És… őszintén szólva a legutóbbi „csajos nap” után nem volt kedvem anyuval lógni egész nap. Bárcsak itt lenne már Mia! Vagy Danny!

Danny mostanában ritkán telefonál. Eddig úgy volt, hogy jövő héten haza jön, viszont közbejött neki valami. Már megint! Nem tudja, mikor tud ide utazni, de már régóta halasztja. Amikor rákérdezek, hogy mi tart ilyen sokáig, olyankor vagy témát vált, vagy azt mondja, hogy még el kell intéznie pár dolgot. De mindig hozzáteszi, hogy nagyon hiányzunk neki, és hogy amint tud, ideutazik. De én már nem vagyok abban olyan biztos, hogy a szülinapom – október 12.-előtt megérkezne. Hiszen már augusztus közepe van! A költözés miatt a nyár is gyorsan múlik, de mióta Mia nincs itt, valahogy úgy érzem, egy örökkévalóság mire elmegy ez a hét.

Kocogás közben nem igazán volt kedvem Katherinen, a kódon vagy a titkon rágódni. Próbáltam vidám dolgokra gondolni, mint újdonsült szőke barátnőm, a bátyám vagy a londoni barátaim. Velük még mindig tartom a kapcsolatot. Szinte minden nap beülök a laptopommal a szobámba, és az egész baráti társaság is így tesz Londonban, és órákat beszélünk Skype-on. Nagyon hiányoznak, és én is nekik. Megígérték, hogy a valamikor meglátogatnak, de nem hiszem, hogy ez mostanában lesz. És én is megígértem nemik, hogy majd meglátogatom őket. Remélem, nem kell olyan sokat várnunk a találkozásra. Rengeteget mesélnek, hogy mi történik velük a nyüzsgő angol fővárosban, de jobb lenne átélni velük.   

Teljesen elmerültem ezekben a gondolatokban, és sokáig észre sem vettem, hogy letértem az ösvényről, és befutottam az erdőbe. Akkor zökkentem ki a gondolataimból, amikor majdnem nekifutottam egy öreg fának. Rettenetesen magas volt, beleszédültem, ahogy felnéztem rá. Nem láttam a tetejét. Egyik fa sem volt ilyen magas a közelben. Hirtelen beugrott, hogy a könyvtár ablakából láttam, hogy nem olyan mélyen az erdőben van egy fa, ami sokkal magasabb, mint a többi. És mintha abban a nagy, vastag könyvben is olvastam volna róla. Mit is? Mintha valami olyasmi lett volna, hogy a régen itt élő boszorkányok és varázslók az élet fájának tartották. Itt mutatták be áldozataikat, tartottak szertartásokat meg hasonlók. Soha senki sem tudta, hogy miért nőtt ez a fa ennyivel magasabbra, mint a többi. Mondjuk… engem annyira nem is érdekel a fa története…

Mivel nem nagyon akartam az erdőben maradni –főleg a Katherine- sztori miatt-, ezért újra futásnak eredtem, és ismét visszatértem korábbi gondolataimhoz. Mikor visszaértem az ösvényre, ki a hűvös árnyékból, kezdtem kissé megbánni, hogy nem maradtam az erdőben. Úgy éreztem, sokkal melegebb volt, mint amikor elindultam. Akkor nem volt nagyon meleg, és eléggé felhős volt az ég is. Már visszafele futottam a birtok irányába, amikor rápillantottam az órámra. Fél órám volt délig. Miközben az órámat néztem, nem figyeltem az útra, és nem is hallottam semmit. Túlságosan el voltam merülve a gondolataimban ahhoz, hogy a külvilággal foglalkozzak. Egyszer csak valaki nagy erővel nekem jött, valószínűleg ő is futott.

- Bocsi. –mondtuk egyszerre az ütközés pillanatában, de még nem néztünk egymásra.

Hirtelen kibillentem az egyensúlyomból, amikor az a valaki megragadta a könyökömet, hogy el ne essek.

- Vigyázz!- mondta a srác, simogató hangon.

- Köszi. –mondtam, mikor már sikerült visszanyernem az egyensúlyomat.

- Hé! Szia! Mondtam, hogy még összefutunk, de nem gondoltam volna, hogy szó szerint. –mondta nevetve, amikor felismert.

- Jé! Tényleg, már találkoztunk. –mondtam, amikor felismertem.

- Akkor nem volt alkalmam bemutatkozni. –kezdte. – Damien vagyok. –mutatkozott be, majd a kezét nyújtotta.

- Elena. –mondtam, majd kezet fogtam vele. Teljesen beleborzongtam az érintésébe.

- Még nem nagyon láttalak a városban.

- Igen. Nemrég költöztünk ide. 

- Akkor isten hozott Dollivanban. –mondta kedvesen. – És… hogy tetszik itt eddig?

- Eddig nagyon tetszik. Jobb itt élni, mint a nagyvárosban.

- Honnan költöztél ide?- kérdezte. Tényleg rólam beszélgetünk? Először azt hittem, hogy csak elsétál majd.

- Londonból. – feleltem, miközben teljesen elvesztem a mélykék szempárban.

- Sejtettem, hogy nem vagy ír. Hallani az akcentusod. –mondta mosolyogva. A szívem egyre hevesebben vert, miközben rám mosolygott.

- Ennyire észrevenni?- kérdeztem, miközben visszamosolyogtam rá. Bár zavarban voltam, nem mutattam. Az évek során sikerült megtanulnom ezt leplezni.

Nem válaszolt. Egy ideig csak álltunk egymással szemben, és csak mosolyogtunk. Végül ő törte meg a csendet.

- És hova rohantál? Talán üldözött valaki?

- Nem. –mondtam nevetve. –Csak kiszellőztettem a fejem. És te? Hová indultál?

- A testvéreimhez. –mondta, majd felpillantott. –És már itt is vannak. - mondta, majd én is megfordultam, hogy lássam őket.

- Helllló!- ért oda hozzánk az első –a sok közül, ahogy elnézem.

- Elena, ő itt Nate. Nate, ő itt Elena. –mutatott be mindet egymásnak.

- Helló, szépségem. –köszöntött pimasz mosollyal.

- Szia. –köszöntem mosolyogva.

- Ő itt Tom. Tom, ő itt Elena. –mondta, amikor odaért a másik testvére.

- Szia. –köszöntött kedves mosollyal.

- Szia. –köszöntem vissza, még mindig mosolyogva- és még egy darabig nem hagyhatom abba a mosolygást, mert még nem fogytak el. 

- Ikrek. –mondta Damien, amikor meglátta, hogy egyikről a másikra cikázik a tekintetem. – És megérkezett Michael. –mondta kicsit komoran. –Ő itt Elena.

- Helló. –mondta mogorván.

- Szia. –mondtam kicsit meglepődve a modorán.

- És ő itt az öcsikénk, Max. –mondta, miközben megcirógatta öccsét. – Ő Itt Elena. –mondta, mikor elengedte.

- Szia. –köszöntött kedvesen, miközben a haját igazította meg, és belebokszolt Damien karjába.

- Szia. –mondtam nevetve. – Hányan vagytok még? Vagy csak öten?- húztam fel a fél szemöldököm.

- Csak öten. –válaszolta Nate.

Ahogy rájuk néztem, akaratlanul is Dannyre gondoltam. Ők ott vannak öten testvérek, és láthatólag jól kijönnek. Mi is nagyon jól kijövünk Dannyvel, csak már nagyon-nagyon hiányzik. Ettől a gondolattól kicsit elszomorodtam, és úgy tűnik, ez meg is látszott rajtam.

- Mi a baj?- kérdezte Damien kicsit aggódó hangon.

- Semmi. –mondtam, majd mosolyt erőltettem az arcomra. Valószínűleg nem volt túl meggyőző.

- Na! Nincs semmi baj. Gyere ide!- mondta Nate, majd fél karral átölelt és magához húzott. Nem volt energiám ellenkezni, és annyira nem is akartam. Kicsit olyan volt, mintha a bátyám ölelne át.

Hirtelen beugrott, hogy hova tartottam, amikor találkoztam Damiennel. Ránéztem az órámra.

- Hát… - kezdtem kicsit bizonytalanul – örülök, hogy találkoztunk fiúk, de nekem most mennem kell. –mondtam, majd óvatosan kibújtam Nate karja alól.

- Ne már!- szomorkodott Nate látványosan. Mintha kicsit túljátszaná…- Muszáj menned?

- Sajnos muszáj. Majd még összefutunk. –mondtam mindenkinek, majd elindultam a birtok felé.

- Remélem, ezúttal nem szó szerint! – mondta Damien nevetve.

- Reméljük. – kiabáltam vissza én is nevetve, majd futottam tovább.

Mind nagyon kedvesek voltak – Nate különösen- talán csak Michael volt kicsit fura. Valami baja van velem? Vagy alapból ilyen figura? Talán, majd ha jobban megismerem, kiderül.

Már elmúlt dél, mire visszaértem. Amikor elhaladtam az étkező előtt, anya észrevett, és utánam szólt.

- Elena!- szólt az étkezőből.

- Igen?- kérdeztem, majd bementem a helyiségbe. 

- Ó!- mondta, amikor meglátott. – Látom futni voltál. És milyen volt?

- Nagyon jó. – mondtam mosolyogva. 

- És… megismerkedtél közben valakivel? Szereztél új barátokat?- faggatott izgatottan.

- Nos…- kezdtem kicsit titokzatosan. – Igen. Megismerkedtem pár emberrel.

- Na! Ennek nagyon örülök! És hogy hívják őket?

- Damien, Nate, Max, Tom és Michael. Testvérek. Már korábban is láttam őket.

- Mind fiúk?- húzta fel anya a szemöldökét.

- Igen. Miért?- kérdeztem értetlenül.

- Nincs különösebb oka. Csak errefelé a fiúk elég titokzatosak.

- Tényleg?- kérdeztem döbbentem. – Nem is tudom. Nekem nem igazán tűntek titokzatosnak. –vontam meg a vállamat.

- Azt mondtad, hogy testvérek?- kérdezte.

- Igen, azok.

- És nem tudod a vezetéknevüket? 

- Nem. Miért?- húztam fel a szemöldökömet.

- Csak azért kérdeztem, hátha régről ismerem a szüleiket.

- Hát… Majd legközelebb rákérdezek. –mondtam. – De most még lezuhanyoznék ebéd előtt.

- Rendben. –mondta anya.

Miután lezártuk ezt a kissé különös beszélgetést, felmentem, hogy lezuhanyozzak. Miközben hideg vizet verettem az arcomra a fiúkon gondolkoztam. Mind nagyon jóképűek. De mind másképp viszonyultak hozzám.

Külsőre sem hasonlítanak annyira- az ikreket leszámítva. Bár ők sem teljesen egyformák. Mindkettőnek rövid, sötétbarna haja van és bronzos bőre. De míg Tomnak élénkzöld szemei vannak, addig Nate szemei feketék, mint az éjszaka. Talán más különbség nincs is kettejük között. Legalábbis, nekem nem tűnt fel. Viselkedésükben viszont teljesen különbözőek. Tom kedves volt, de visszahúzódó. Nate viszont… Nate túlságosan is kedves és közvetlen. Mint aki akar valamit. De nagyon aranyos volt, ahogy átölelt. Kicsit belebizseregtem. Max- a legkisebb- nem látszik fiatalabbnak bátyjainál. Világosbarna, már majdnem szőke haja van. Talán festeti? Csak mert ő az egyetlen, akinek ilyen világos a hajszíne. A szeme pedig olyasmi élénkzöld, mint Tomnak. Talán kicsit sötétebb árnyalatú. Max is nagyon helyes, és tetszik a mosolya. És ő is nagyon kedves volt velem. Michael. Ő volt a legellenszenvesebb. Nem tudom, miért, de elég mogorva volt. Talán csak rossz napja van. Nem tudom. De lehet, hogy ilyen a természete. Ahogy Damien a nevét mondta… mintha nem állnának olyan közel egymáshoz. Michaelnek éjfekete haja és szeme van. Fekete póló és fekete farmernadrág volt rajta. Ez nem fő bele abba a ruhába?! Lehet, hogy ő ilyen sötét fazon… Ki tudja? És Damien… A sötétbarna, már szinte fekete haj, azok a mélykék szemek… az a mosoly… És olyan kedves volt velem. Megtehette volna, hogy csakúgy elmegy, de nem. Ott maradt velem beszélgetni. Igazából mindegyikük nagyon szimpatikus- talán csak Michael nem. De remélem, ez még változik.

A rövid véleményalkotásom után a zuhany alatt, jöhetett az ebéd. Anyu nem firtatta tovább a témát, úgyhogy nyugisan telt az idő. És most már biztosan tudjuk, hogy Danny október előtt nem tud hazajönni. Hát… én megmondtam, hogy a szülinapom előtt nem látom… Azt ugyan még mindig nem hajlandó elárulni, hogy mi dolga van ennyi ideig Londonban, de nem kíváncsiskodom. Majd elmondja, ha úgy gondolja. De nagyon remélem, hogy megosztja majd velünk, vagy legalább velem.

Hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Halló. –kezdtem. Meg sem néztem, ki az, csak megnyomtam a fogadás gombot.

- Szia! Mia vagyok. –kezdte barátnőm boldogan.

- Szia! Mi újság?

- Hát… itt a vége a nyaralásnak. –mondta kicsit szomorúan. –De ez azt jelenti, hogy holnap már újra találkozhatunk!- élénkült fel a hangja.

- Igen! Már nagyon várom, hogy találkozzunk! Kicsit unalmas volt itt nélküled…

- Azt meghiszem!- mondta nevetve. –Na mivel ütötted el a délelőttödet?

- Hát kimentem kocogni egy kicsit…- kezdtem, majd megakadtam.

- És…?- kérdezte. Érezte, hogy valamit elhallgattam.

- Éééés ismerkedtem…

- Tényleg?! Ennek örülök! De ugye nem fogja tőlem ellopni a legjobb barátnő szerepét?- kérdezte kíváncsian.

- Hát… kétlem, mivel egyikük sem lány, ezt a pozíciót nem kell tőlük féltened…

- Fiúk?- kérdezte izgalommal a hangjában.

- Igen. Egyértelműen fiúk.

- És… hogy találkoztatok? Kik ők? Hányan vannak?- zúdította rám a kérdéseit. Mintha egyre izgatottabb lenne a hangja…

- Az erdő szélén találkoztunk az ösvényen. Szó szerint összefutottam az egyikükkel. De vele már korábban is találkoztam… Amúgy öten vannak, és testvérek.

- Öten és testvérek?- vágott a szavamba.

- Igen…- mondtam bizonytalanul. –Miért?

- Akkor azok csakis a Donovan fivérek lehettek.

- Donovan?- kérdeztem.

- Igen. Nate, Tom, Michael, Damien és Max Donovan. –mondta. De Max nevét máshogyan mondta… Mint ha… tetszene neki... De egyelőre nem akartam rákérdezni.

- Hm. –mondtam, mert erre nem igazán tudtam mit mondani.

- Vigyázz a Donovanokkal, Elena. Eléggé… titokzatos család. Akárcsak a Sullivanek. Velük is találkoztál már?

- Nem. Csak a Donovanokkal. De hogy érted, hogy titokzatos család?- kérdeztem.

- Hát… nem is tudom… A fiúk mindig együtt vannak, legalább hárman. És gyakran járnak az erdőbe. Senki sem tudja, mi lehet ott vagy miért mennek oda. És a családjuk elég gazdag, és nagyon befolyásos. Az apjuk, Charles Donovan, a város jelenlegi polgármestere.

- Jelenlegi?

- Igen. Kétévente van választás, és általában egyik évben Charles Donovan, a másik évben Richard Sullivan nyer. A két család közt elég nagy a rivalizálás már évtizedek óta.

- A legenda miatt?- kérdeztem kíváncsian.

- Igen. –mondta döbbenten. –De te honnan tudsz a legendáról?

- Olvastam róla a könyvtárban. És ahogy olvastam, a családom miatt van ez az egész vita. Katherine meggyilkolása miatt. Igazam van?

- Igen. De a Danken kastélyban élőkkel mindkét család jó viszonyt ápol. Tudod, itt a ti családotok is eléggé befolyásos. Az őseitek miatt.

- Akkor lehet, hogy anyu ezért kapott ilyen hamar állást? Mert Danken leszármazott?- kérdeztem kissé idegesen.  

- Ez is közrejátszhatott. De anyukád nagyon jó és sikeres ügyvéd. Az, hogy kik az ősei, pedig csak előny volt. –próbált nyugtatni. –De még nem sokan tudják, hogy a kastélynak új lakói vannak. 

- És mi lesz, ha megtudják?- vágtam a szavába. –Talán, ha megtudják, hogy én is ott lakom, esetleg másképp bánnak majd velem?

- Nagyon valószínű. Úgyhogy szerintem jobb, ha a suliban nem tudja meg senki vagy legalábbis nem sokan, hogy hol laksz, mert ha a tanárok esetleg kivételeznének veled, akkor páran nagyon könnyen az ellenségeiddé válhatnak…

- Ezt hogy érted? Miért válnának az ellenségeimmé? És miért kivételeznének velem a tanárok?- kérdeztem értetlenül.  

- Tudod… a suliban –és mellesleg az osztályban is- van pár elkényeztetett liba, akik azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Bár… melyik suliban nincsenek? 

- Igen… ismerős. –mondtam, és eszembe jutottak a régi sulim kis hercegnői. Mindenkinek megkeserítették az életét, aki az útjukba került. Úgyhogy, mi okosan próbáltuk őket messziről elkerülni, de ez nem mindig sikerült…

- Nos, az ő szüleik rendkívül befolyásosak a városban, de nem annyira, mint a Donovanok, a Sullivanek vagy a Danken leszármazottak, vagyis a te családod. Szóval, ha ők szemétkednek veled, akkor nagy bajba kerülhetnek. És ebből a pácból még apuci és a pénze sem húzhatja ki őket.

- Hm. Érdekes. –próbáltam feldolgozni a hallottakat. –De hát, az én családom nem gazdag. Hogyan lehetne befolyásosabb, mint az övék?

- A te családod a legendás Dankenek leszármazottja. Állítólag elég nagy vagyon van a család birtokában. Hiszen hallottad Katherine legendáját, nem?- kérdezte hirtelen.

- Igen, persze. Miért?

- Akkor nyilván tudod, hogy miért akarta a Sullivan és a Donovan család is Katherinet.

- Hatalmat akartak, nem?

- Igen, a hatalom volt a fő ok. –mondta. - Meg a pénz. – tette hozzá egy kis hatásszünet után.

- A pénz?- kérdeztem értetlenül.

- Igen. David Donovan nem csak a kastélyt, de az összes vagyonát is Clark Dankenre hagyta. És állítólag nem kevés pénzről volt szó. 

- De hát az már rég nincs meg, nem? Vagy már nem ér semmit.

- Nos, erről nem tudok semmit.

- Mindegy. Annyira nem érdekel a dolog. De azért kösz a felvilágosítást.

- Szívesen. –mondta, majd témát váltott. –A bátyád megérkezett már?

- Nem. –komorodtam el azonnal. –És októberig nem is fog. Legalábbis ezt mondta. De ez még változhat.

- Értem. Hát, remélem, hogy nem kell októberig várom, hogy megismerjem. –mondta vidáman.

- Igen, én is nagyon remélem.

- Hány éves is?- kérdezte hirtelen. Mire ez a hirtelen érdeklődés?

- 18. –mondtam. – Csak két évvel idősebb nálunk, szóval egy évet ő is ide fog suliba járni.

- Akkor egy évig senki sem mer veled ujjat húzni, mert ő is ott lesz. –mondta, és éreztem, hogy mosolyog.

- Valószínű. De ő is új lesz. Ráadásul, ha csak októberben jön, akkor később kezdi a sulit. Bár neki sosem okozott gondot a beilleszkedés. 

- Ahogy a képét elnéztem a szobádban a lányok azonnal be fogják fogadni. –kuncogott.

- Ó igen. –kezdtem nevetni én is. –Ha nem lenne a bátyám…

- Ne is folytasd!- vágott a szavamba. - Fogadok, hogy Cindy azonnal le fog csapni rá. –mondta.

- Cindy?- kérdeztem. Ezt a nevet még nem hallottam.

- Cindy Rogers. Ő a suli fő hercegnője, pedig egyidős velünk. 

- De ugye nem az osztálytársunk?- kérdeztem kétségbeesetten. Semmi kedvem nincs egy ilyennel egy levegőt szívni. Bőven elég volt nekem Londonban Page. Ő volt a legelkényeztetettebb ember, akit valaha is ismertem. Mindent megkapott, amire csak vágyott. És mindenkin átgázolt, aki az útjában állt.

- Szerencsére nem. Még csak az kéne!- mondta Mia, majd mindketten nevetni kezdtünk.

- Most megkönnyebbültem. –sóhajtottam nagyot. –Amúgy meg, nem hiszem, hogy a bátyámat érdekelné. Nem bukik a hercegnőkre.

- Reméljük, mert ha mégis, akkor gyakrabban kell majd találkoznod vele.

- Remélem, erre nem kerül majd sor. Amúgy a Donovan fiúk közül osztálytársunk valaki?- kérdeztem hirtelen. Próbáltam nyugodt hangon beszélni, hogy ne tűnjön fel neki, hogy miért érdekel. 

- Igen. Damien. –a név hallatára önkéntelenül is elmosolyodtam. Szerencse, hogy telefonon beszéltünk, és nem látott. - Bár ő egy évvel idősebb nálunk. De egy évvel később kezdte a sulit. –folytatta. - Max az évfolyamtársunk, ő egyidős velünk. Michael eggyel fölöttünk jár, Nate és Tom pedig kettővel.

- Értem. Az jó. –nem tudtam mit mondani. Ez volt az egyetlen, amit ki tudtam nyögni.

- Igen, csakhogy Sullivan osztálytársunk is van. Alex Sullivan, aki szintén egy évvel idősebb nálunk. Nagyon jóképű, de igazi szoknyavadász. Ha valakire szemet vet, meg is szerzi. Az egyéjszakás kalandokra utazik.

- Hm. Ismerem a fajtáját. Az egyik volt osztálytársam is ilyen volt. Engem is megpróbált becserkészni, de nem sikerült neki.

- Szerintem Alex is próbálkozni fog. Hiszen dögös vagy csajszi!- kiabálta bele a telefonba, mintha be lenne állva... – Ráadásul új. Azt a fiúk szeretik.

- De én nem adom könnyen magam.

- Hát ne is!- mondta figyelmeztető hangon.

- És amúgy a Sullivanek hányan vannak?- tettem fel a kérdést, ami már foglalkoztat egy ideje.

- Ők is öten vannak, mint a Donovanok. Csak ott négy fiú van és egy lány, Liz. Ő annyi idős, mint mi, de nem egy osztályba járunk. 

- Abba az osztályba jár, mint Max?

- Nem, egy harmadikba. Egy évfolyamon három osztály van.

- Értem. És a többiek?

- Nos, a legidősebb Garreth. Ő egyidős Tommal és Nate-tel, de csak évfolyamtársak. Josh egy évvel jár fölöttünk, Michael évfolyamtársa. Logan pedig szintén egy évvel fölöttünk jár, a harmadik osztályba. De egy igazi zseni. 

- Jó neki… De hogy lehet, hogy egy Donovan és Sullivan sem jár egy osztályba Damient és Alexet kivéve?

- Mindketten a nyelvi osztályba osztályba akartak kerülni. Elég nagy a rivalizálás kettejük között.

- A családjaik miatt?

- Igen. A két család háborúja mindegyikükre hatással van. Na de most mennem kell, mindjárt itt a kocsi, és indulunk a reptérre.

- Rendben. Szia!

- Holnap találkozunk!- köszönt el.

- Abban biztos lehetsz!- mondtam, majd letettem a telefont.

Most már tudom, hogy kik voltak azok, akiket a múltkor láttam sötétedéskor az erdőben. A Sullivan testvérek. De mit kerestek az erdőben? És a Donovanok is miért járnak oda? Mi van abban az erdőben, ami ennyire érdekes? Muszáj volt kiderítenem.