Katherine nyomában - 31. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is szeretném megköszönni a támogatást, és a visszajelzéseket! Nagyon sokat jelentenek!:)

A mi nap felkerült a blogra a harmadik évad fülecskéje a menübe "III. Végzet" címen, ahol látható a könyvborító, rajta pedig az évad fülszövege! Emellett pedig nyomon követhető a történet alakulása, ugyanis az eddig megírt fejezetek száma is látható a kép alatt. Ez a szám az elkészült fejezetek számával folyamatosan bővül.

A Facebook csoport tagjai pedig az elsők közt láthatnak belőle részleteket, és először tudják meg, ha befejeztem a történetet. Emellett további projektekről is előbb értesülhetnek, mint bárki, szóval érdemes csatlakozni! :)

Jó szórakozást, várom a véleményeket!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Az autóban ülve nem tudtam gondolni semmire. Minden gondolatom egyetlen szó körül forgott: Miért?!

Csak bámultam ki az ablakon üres tekintettel. Elöl Linda Scott vezetett, mellette pedig Mr. Sullivan ült az anyósülésen. Csend uralkodott az autóban. A légkör izzott a feszültségtől, különösen az előttem ülő férfiből áradt a negatív energia. Ő nem akarna nekem rosszat. Vagyis eddig ezt hittem. De már nem tudom. Miért kerültem én ide? Miért nem hívtak be csak tanúskodni, vagy tudom is én?  Miért tartóztattak le? Mi az, hogy gyilkossággal vádolnak? Még ha csak gyanúsítanának! Ki sem hallgattak, nem tettek semmit. Egyszerűen csak behoztak. Szerencse, hogy anya ügyvéd, így tudok a dolgokról egyet, s mást. Csak ő meg ne tudja, hogy itt vagyok! Kivéve persze akkor, ha szükségem lenne rá. Akkor biztosan őt hívják, és én is őt kérném, mert senki másban nem bízom. De mindenek előtt igyekszem kimászni a dologból egyedül. Nem öltem meg őket, és ezzel nem csak én vagyok tisztában.

A rendőrség szürke épülete előtt, vagy húsz egyforma autó közé parkoltunk le. Linda szállt ki először. Míg megkerülte az autót, Mr. Sullivan hatalmasat sóhajtott, majd hátrafordult hozzám. Szokatlanul fáradtnak tűnt, mintha pár ősz hajszál is költözött volna szőke hajába.

-       Tényleg sajnálom. Kitartás!- mosolygott rám bánatosan, majd kiszállt.

Idő közben Linda az ajtómhoz ért, kinyitotta, és segített kiszállni. Szerencsére nem nagyon járkált errefelé senki. A városnak ez a fele nem túl forgalmas, eléggé messze esik a belvárostól. Korábban azt hallottam, hogy ez a bűnözők kedvelt környéke volt, amióta azonban a rendőrség kitelepült mindez a negyedére csökkent.

Betereltek arra a szürke folyosóra, amihez (sajnos) már volt szerencsém. Linda leültetett az egyik székre, majd bement a kis szobába, ahonnan a kihallgatásokat figyelik. Mindeközben Mr. Sullivan a „recepciónál” írt alá néhány papírt. Amint azokkal végzett, odasétált mellém.

- Miért vagyok itt?- néztem fel rá, mire fáradtan sóhajtott, és megdörzsölte az arcát.

- Nézd, Elena. Nem én akartam ezt, és hidd el, ha rajtam múlna, most nem ülnél itt bilincsben.

- De?- kérdeztem, mert tudtam, hogy nem ennyit akart mondani.

- De nem tehetek ellene semmit.

- De hiszen maga a rendőrkapitány!

- Nem fogom engedni, hogy börtönbe menj, ne aggódj. Én hiszek neked, és tudom, hogy nem te tetted.

- Akkor miért vagyok itt?!

- Odabent mindent elmondanak neked –felelte.

- Ugye a családom nem tudja?- kérdeztem halkan.

- Nem. És szóltam az otthoniaknak is, hogy senkinek se mondjanak egy szót se. Még édesanyádnak se.

- Köszönöm –feleltem megkönnyebbülve.

- Elena. Fáradj be, kérlek!- lépett ki Linda, és kitárta előttem az ajtót.

- Csak nyugalom – szólt utánam Mr. Sullivan, de már nem volt időm reagálni. Az ajtó bezárult. Leültem a Lindával szemközti székre. Túlságosan is ismerős ez a szituáció – a bilincset leszámítva.    

- Üdv újra itt!- húzta gúnyos mosolyra a száját. Jelen pillanatban nem hiszem el, hogy lehet valakit annyira utálni, mint amennyire én utálom ezt a nőt.

- Köszönöm a csodálatos vendéglátást – emeltem fel a kezeim, hogy éreztessem, mennyire nem tetszik az, ami rajta van.

- Még ebben a helyzetben is megvan a humorod – jegyezte meg, miközben elrendezgetett egy papírköteget az asztalon.

- Igyekszem – vontam vállat. – Megkérdezhetem, hogy pontosan mi ez az egész?

- Téged vádolunk Nora, Cindy, Sara és Kirk megölésével –közölte köntörfalazás nélkül. 

- Vádolnak?- vontam fel a szemöldököm. –Nem inkább gyanúsítanak?

- Ismerem a fogalmakat, kicsi lány. 

- És mik a bizonyítékaik ellenem?- kezdtem bele a védekezésbe. Nem fognak börtönbe olyan dologért, amit el sem követtem.

- Információink szerint Cindy és Sandra nem voltak éppen a legjobb barátaid.

- Nem tagadom, hogy nem voltunk a legjobb viszonyban –ismertem el. –Viszont ez még nem ok arra, hogy megöljem őket. És különben is… Nora és Kirk a barátaim voltak. 

- Páran azt állították, hogy Norával kevesebb időt töltöttél együtt mostanában. Azt hallottam, hogy elhanyagoltad, hogy összevesztetek. Min vesztetek össze, Elena?

- Nem vesztünk össze semmin –feleltem az igazságnak megfelelően. –Egyszerűen csak mindketten elfoglaltak voltunk. Viszont nem hanyagoltam el; ha máskor nem, de hétvégén mindig találkoztunk. És én voltam az, aki elindult megkeresni, amikor eltűnt. Miért kerestem volna meg, hogyha én öltem meg?

- Talán épp azért, hogy eltereld magadról a gyanút –vetette fel Linda.

- Miért tennék ilyet? Ha én tettem volna, arra előbb-utóbb rájönnének. Csakhogy nem én tettem. Ahogy egyiket sem. Ezt nem fogják a nyakamba varrni.

- És mi a helyzet Kirkkel?

- Hogy érti?

- Párszor bepróbálkozott nálad, de nem hagytad magad. Talán kissé keményebben próbálkozott a kelleténél? 

- Tessék?- akadt fent a tekintetem. Mire gondol? Kirk csupán a kezdetekkor tett néhány pajzán megjegyzést, csakhogy minden lánnyal ezt csinálja.

- Elmondom, szerintem hogy történt –kezdte, majd mivel nem reagáltam semmit, folytatta.

- Kikosaraztad párszor, de Ő tovább próbálkozott. Aztán elmentél vele egy randira, csakhogy leszálljon rólad. Sétáltatok, bementetek az erdőbe, merthogy az milyen romantikus. Megpróbált megcsókolni, de te visszautasítottad. El akartál menni. Erre ő bedühödött, és erőszakkal ott tartott. Te pedig megijedtél. Megragadtál egy ágat, és bumm!- csapta össze a tenyerét. –Leszúrtad egy karóval. 

- Ez nevetséges!- nevettem fel hitetlenül. Ezt még Ő sem gondolhatja komolyan! 

- Ó, csakugyan?- vonta fel a szemöldökét. –Tudod, megnéztük a gyilkosság estélyén készült felvételeket, és valaki –nyomta meg a szót jelentőségteljesen- letakarta az összes kamerát. Más szavakkal élve, nem bizonyítják a felvételek, hogy a Sullivan kastélyban tartózkodtál.

- És megkérdezték erről Richard Sullivan rendőrfőkapitányt is?- vontam fel a szemöldököm. Lehet, hogy ez egy jó csapdának indult, de ha rajtam múlik, nem esek bele a gödörbe.

- Rick? Mi köze van ennek hozzá?

- Amikor felhívták az üggyel kapcsolatba, épp összefutottunk a házban.

- Valóban?- vonta fel a szemöldökét. Idegesítő, hogy tudja mozgatni külön a kettőt. Egyszer a jobb, másszor a bal szemöldöke szökik fel a homloka közepére.

- Igen. Ha nem hiszi, kérdezze meg –válaszoltam, mire intett egyet. Pár másodperc múlva megjelent az emlegetett szamár.

- Azt mondták, engem keresel. Történt valami?- kérdezte Lindától, majd vetett rám egy rövid aggodalmas pillantást.

- Elena azt állítja, találkoztatok, amikor felhívtalak Kirk Green ügyével. Igaz ez?- kérdezte kemény hangon.

- Igen. Összefutottunk előtte –válaszolt az igazságnak megfelelően.

- Meg kell várni a boncolás eredményeit, hogy megállapíthassák a halál pontos időtartamát. Ameddig ez nincs meg, nem tudunk semmi biztosat –sóhajtott Scott nyomozó.

- Szóval elmehetek?- kérdeztem reménykedve.

- De ne hagyd el a várost, és amint hívünk, gyere –mondta fáradtan. 

- Nem akarom, hogy megint bilincsben hurcoljanak el –morogtam. –Viszont csak úgy megjegyezném, hogy előbb csak gyanúsítani kellett volna, nem vádolni. A kettő között elég nagy a különbség - szóltam nagyokos módjára, miközben leszedték a kezemről a bilincset. - Ó, és az összes esetre van alibim, amit szintén elfelejtettek ellenőrizni.

- De a kamerák…- kezdett volna bele Linda, de félbeszakítottam.

- Nem vagyok az a típus, aki folyton otthon ül. Ezen igazán elgondolkozhatna. És kérdezzen, mielőtt bárkit is megvádolna a barátai meggyilkolásával. – Ez volt a végszavam. Kicsaptam az ajtót, és elmentem. Elég teátrális kivonulás volt.

- Várj, Elena!- jött utánam Mr. Sullivan. –Sajnálom ezt az egészet. Linda ragaszkodott hozzá, hogy behozzunk. De azt szeretném elmondani, hogy tudom, hogy ártatlan vagy. És rám bármikor számíthatsz.

- Köszönöm –feleltem színtelen hangon. Lehet, hogy igazat mond, lehet, hogy nem. Nem tudtam eldönteni. Akkor és ott nem. A zsaruk túl jól tudják rejtegetni az érzelmeiket, túl jól tudnak hazudni. Így veszik rá az embereket a beszédre. Nem egy kihallgatást néztem már végig életem során. És nem csak a tévében.

- Gyere, haza viszlek –vette elő a kulcsait a zsebéből, de megráztam a fejem.

- Inkább sétálnék. Ki kell szellőztetnem a fejem.

- Ahogy akarod –felelte, majd visszament a szürke folyósora, ahol belépett az egyik szobába, így végleg eltűnt a szemem elől.

Alig mászkáltak a városban. Persze ezt nem csodálom, hiszen tél van. A vékony hóréteg, ami az utakat borította, idegesítően ropogott lépteim alatt. A hideg szél csípte az arcom, de most pont erre volt szükségem. Az agytekervényeim azonban nem a pár perccel ezelőtti eseményeken kattogott. Sokkal inkább a titok foglalkoztatott, akárcsak az elmúlt fél év minden egyes napján. Kíváncsi vagyok, Alex hogy tervezi visszaszerezni a naplót. Lana veszélyes nő. Viszont Alexet sem kell félteni. Lehet, hogy mostanában a jófiú énjét mutatja nekem, de tudom, hogy a lelke egy része sötét. Már sikerült bebizonyítania. Nem kételkedem, hogy ezt a szőke cicababának is megmutatja, ha arra kerülne sor. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy Alexander Seggfej Sullivan elsősorban egy csajozó gép, Lana Plázacica Moore pedig egy férfifaló nőszemély. Kétségtelenül megtalálják a közös hangot, és ezt egy cseppet sem bánom. Egészen addig, ameddig Alex az én oldalamon áll.

Már lemenőben volt a nap, mire hazaértem, pedig nem lehetett több este ötnél. A kezeim és az orrom átfagyott, így azonnal lekuporodtam az égő kandalló elé, amint megérkeztem.

- Minden rendben, kisasszony?- jelent meg hirtelen Paul.

- Csak Elena –feleltem, de nem reagált semmit.

- Hozhatok esetleg egy meleg teát? Úgy látom, teljesen átfagyott.

- Azt megköszönném –feleltem, majd magamra terítettem egy pokrócot, és így melegedtem tovább.

- Logan!- hallottam Liz sipákolását. –Logan, mi a fenét művelsz?!

- Menj el, Liz!- ordította Logan. Olyan furcsa volt a hangja. Összeráncoltam a szemöldököm, és épp készültem volna megnézni, mi történik, amikor a komornyik visszatért egy bögre gőzölgő teával.

- Mi történik odafent?- fordultam felé kérdőn.

- Nyilván Elizabeth kisasszony bemerészkedett Logan úrfi szobájába. Ritka az ilyen eset, de előfordul. Senki sem tudja, min ügyködik éppen, és az úrfi nem szereti, ha bárki is látja a találmányait. 

- De ahogy hallottam, Liz nagyon kiborult.

- Nem kell őket félteni. Inkább maga miatt kellene aggódnia –nézett rám összeráncolt szemöldökkel, majd megfogta a homlokomat. –Hiszen lázas!

- Biztos azért ilyen meleg a homlokom, mert a kandalló előtt ücsörögtem –feleltem, majd belekortyoltam a gyümölcsteámba. – Bár, most hogy így mondja, mintha kissé szédülnék. – Valóban így éreztem. A látásom egy pillanatra elsötétült majd mikor visszatért a szoba vibrált körülöttem. Ahogy megpróbáltam egyet odébb lépni, hogy le tudjak ülni az egyik karosszékbe, a világ megfordult körülöttem. A bögrét Paul kikapta a kezemből és letette az asztalra, majd segített leülni.

- Logan, az veszélyes! Nem hiszem el! Mi vagy te?! Valami őrült tudós?- szűrődött le Liz hangja. 

- Ugyan már, nővérkém!- nevetett fel az „őrült tudós”. – Azért ezt te sem gondolhatod komolyan.

- Akkor áruld el, mit láttam!

- Egy prototípust az egyik igen hasznos, és egyáltalán nem veszélyes találmányomhoz –felelte Logan, miközben a hangok egyre közelebb értek. Gondolom, lejöttek a lépcsőn.

- De mégis miféle találmány ez? 

- Majd idejében meg fogod tudni.

- Elena, valami baj van?- szaladt mellém Liz, és éreztem, hogy megsimítja az arcom.

- A kisasszony nem érzi jól magát – felelte Paul helyettem.

- De mi baja van?

- Szédülni kezdett, kis híján elájult.

- Felviszem a szobájába –szólalt meg Logan, majd éreztem, ahogy a karjába vesz, majd elindul velem felfelé. – Paul, kérem, készítsen elő gyógyszert, forró italt és takarókat.

- Azonnal, Logan úrfi –felelte Paul, és a képzeletemben még meg is hajolt hozzá. Azt nem tudom, hogy ez a valóságban is megtörtént-e, de amilyen régimódi fickó, nagyon is elképzelhető.

- Segítek –szólalt meg Liz, majd a hangok eltűntek.

Egyedül ébredtem a szobámban, ki tudja mikor. Halványan szűrődött be a Hold fénye a sötétítőn keresztül. Lassan ültem fel, majd belekortyoltam a bögre teába mellettem. Már kicsit elhűlt, de még mindig jól esett. Vajon hány óra lehet? És mióta vagyok kiütve?

- Azt hittem, már fel sem ébredsz, kicsi lány –jött egy ismerős férfihang mellőlem. 

- Nem vagyok ébren, igaz?- kérdeztem a sötétséget bámulva, ahol feltételezésem szerint a férfi volt.

- Természetesen nem. Ezek szerint már tudod, hogy megy ez.

- Miért kell mindig elájulnom, akárhányszor beszélgetni támad kedved velem?

- Személyesen túl bonyolult. Ilyenkor legalább én irányítok.

- Ennyi erővel este az álmomba is beteleportálhatnád magad. 

- Az több meló. Olyankor a drága Katherine Danken is próbálkozik. Szétrobbanhat a fejed, ha sokáig küzdünk, ki jusson be az elmédbe.

- Ez nekem magas. Inkább hagyj aludni és gyere vissza személyesen –mondtam, majd visszadőltem az ágyba.

- Aha, persze –felelte szarkasztikusan, majd csettintett egyet. Hirtelen egy felhőkarcoló tetején találtam magunkat. 

- Mi a fene?- kérdeztem kissé ijedten. Innen elég könnyű leesni. De azt mondta, hogy az Ő által kreált álomban nincs hatalma megölni engem. Akkor biztonságban vagyok… Ugye?

- Nem kell félni. Már mondtam, hogy nem ölhetlek itt meg. Ha esetleg lezuhannál, majd megváltoztatom a helyszínt és egy vattacukorfelhőre esel –szólalt meg mögöttem, mire megpördültem a tengelyem körül.

- Mit akarsz tőlem, Mester?

- Beszélgetni –vont vállat. Az arcát persze most is az a zöld sapka takarta és az árnyék, ami rá vetült természetellenesen sötét volt. Ugyanaz a zöld cipő volt rajta, mint amikor először találkoztunk, viszont ezúttal minden más fekete volt rajta. - Hallottam, hogy téged gyanúsítanak a kis barátaid megölésével –vigyorgott.

- Már nem. Elengedtek –vetettem oda. –De tudom, hogy te ölted meg őket!

- Ugyan, kérlek!- nevetett fel. –Sosem piszkítanám be a kezem az Ő vérükkel. Ha embert ölök…- kezdte, majd közeledni kezdett felém. Addig hátráltam, míg elértem az épület szélét, végül már közvetlenül előttem állt. Megragadta az államat, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen, még ha én nem is látom az arcát még ilyen közelről sem. -… akkor az csakis a Kiválasztott lehet.

- Kedves, mint mindig –vigyorogtam gúnyosan.

- Szemtelen, mint mindig –vigyorgott vissza. 

- Azért vagy itt, hogy ezt elmondd nekem?

- Nem. Hiszen ezt szerintem eddig is tudtad.

- Akkor?

- Azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek.

- Mégis mire?- néztem rá kérdőn. Most komolyan azt hiszi, hogy elhiszem bármit is mond? És miért akar figyelmeztetni, amikor meg akar ölni?

- Nem mindenki az, akinek látszik körülötted.

- Erre már magamtól is sikerült rájönnöm, köszönöm szépen –feleltem ingerülten, és el akartam menni. 

- Nem érted, Elena.

- Mégis mit?- fordultam vissza dühösen.

- Vannak, akikről azt hiszed, hogy a barátaid, hogy a te oldaladon állnak, pedig ez nem így van.

- És ezt miért mondod el nekem?- vontam kérdőre.

- Azért, mert azt akarom, hogy én legyek az, aki összetapos testileg és lelkileg is –vigyorodott el.

- Majd meglátjuk –feleltem, majd megfordultam és elmentem. Azt nem tudom, hova, mert még most is a Mester által kreált álomvilágban voltam. Csak mentem, egyenesen előre, egészen addig, míg elnyelt a sötétség, és felébredtem.

Este kilenc. Akkor még nincs késő. Lesompolyogtam a lépcsőn, és közöltem mindenkivel, hogy még élek és jobban vagyok. Paul persze azonnal főzött nekem kamillateát, és megmérte a lázam. Még orvost is hívott. Liz szerint nagyon aggódott, ahogy mindenki. Az orvos szerint kutya bajom, viszont visszautasított a szobámba, mondván, hogy „Most ájultál el, még biztosan nem vagy teljesen jól. Menj és pihend ki magad!” Amikor felértem az emeletre, Alex épp félmeztelenül lépett ki a szobájából, egyenesen nekem ütközve.

- Jaj, ne haragudj!

- Semmi gond –legyintettem.

- Felébredtél?- kérdezte.

- Nem, alva járok - feleltem, mire felnevetett.

- Ez esetben, gyere!- ragadott karon, majd behúzott a szobájába és magunkra zárta az ajtót.

- Már késő menekülnöm?- néztem vágyakozóan az ajtóra.

- Haha. –felelte a gardróbban állva. –Miért voltál kiütve ilyen sokáig? 

- A Mester –közöltem.

- Ezt értenem kéne?- nézett rám összeráncolt homlokkal, majd mikor folytatni kezdtem, visszafordult a ruháihoz.

- A Mester valahogyan képes elérni, hogy elájuljak és bejutni az elmémbe. Ilyenkor valami különös álomba csöppenek, amit Ő irányít, és ahol tudunk kommunikálni. Bár ennek az a jó oldala, hogy ott nem ölhet meg. 

- Nagyjából értem. És miről beszélgettetek? 

- Valami árulókról hablatyolt nekem, de már nem először. 

- De miért figyelmeztetne az árulókra?

- Állítása szerint azért, mert engem rajta kívül senki más nem tehet tönkre. 

- Milyen kedves –jegyezte meg.

- Szerintem is –morogtam az orrom alatt, majd odasétáltam hozzá. –A randira készülődsz?

- A találkozóra –javított ki, majd felém mutatott egy rusnya virágmintás inget, mire a fejemet ráztam.

- Az egy randi –feleltem, majd a kezébe nyomtam egy kockásat.

- Ennél szexibbnek kell lennem –dobta a ruhadarabot az ágyára.

- Szóval mégiscsak randinak tekinted –jegyeztem meg vigyorogva. –Viszont ha jól akarsz kinézni, akkor nem is értem, mit akartál azzal az előbbi inggel.

- Én sem –nevette el magát. –És nem tekintem randinak. Akcióra készülök.

- Ó, persze, az akció. Remélem, van gumid –adtam a kezébe egy vörös inget. A fél gardrób ingekből állt.

- Nem kell féltékenykedni, Cukorfalat –nézett rám a tükrön keresztül, miközben felvette, amit az imént adtam neki, azonban arra már nem vette a fáradtságot, hogy be is gombolja.

- Nem féltékenykedem, Seggfej –ültem le az ágyára, és onnan követtem figyelemmel a készülődés folyamatát.

- Persze –jegyezte meg cinikusan, mire csak egy fájdalmasat sóhajtottam. –Tudod, Cukorfalat, azért öltözök ki, mert van egy tervem. 

- Miféle terved?

- Egy tervem, amivel megszerezhetem a te hőn áhított naplódat –vigyorgott.

- De mégis miféle terv ez?- ismételtem meg a kérdést.

- Egy bombabiztos terv –közölte nagyképűen, közben pedig felcsatolta az ezüstláncát a nyakába, és begombolta az ingét, de persze az utolsó kettőt nem.

- Előre félek.

- Ugyan már! Nem bízol bennem?- kérdezte miközben bedörzsölte az arcát kölnivel.

- Ez kérdés?

- Nem vagy vicces –jött hozzám közelebb, mire megcsapott a (márkás) löttye szaga. –Elvégre nem én vagyok az, aki magát feláldozva segít neked?

- Szerintem ez nem akkora áldozat tőled –mondtam, majd odébb toltam magamtól. –Mennyit öntöttél magadra ebből az izéből?

- Pont annyit, amennyi kell. Csak most még intenzív az illata –közölte, majd felcsatolta az óráját, és elvégezte az utolsó simításokat a haján is.

- Akkor is menj távolabb, mert megfulladok!

- Na? Hogy nézek ki?

- Tűrhetően –feleltem, hogy ne bízza el magát. Azonban magamnak be kellett vallanom, hogy igenis jól nézett ki. Nagyon.

- A szemed mást mondd –hajolt le elém, a kezét az ágyon támasztotta kétoldalt. –Gondolatban máris levetkőztettél. 

- Aha. NEM –közöltem szemrebbenés nélkül. Azért nem vetkőztettem le gondolatban. Csak elismertem, hogy jól néz ki.

- Nekem hazudhatsz, de magadat nem csaphatod be –közölte, majd felegyenesedett, és engem is felsegített.

- Milyen hülye duma ez?- fintorogtam.

- Kapok egy szerencse puszit?- tartotta felém az arcát, oda sem figyelve a megjegyzésemre.

- Nem –közöltem, majd teátrálisan távozni készültem.

- Legalább sok szerencsét kívánhatnál!- morgolódott.

- Szerezd meg a naplót, különben álmodban kopaszra nyírom a fejed. Ez elég bátorítólag hat rád?- kérdeztem vigyorogva.

- Úgysem tennéd meg –húzta össze résnyire a szemét.

- Kérdezd a bátyámat – vetettem oda, majd magára hagytam. Egyszer tényleg leborotváltam Danny fejét, amikor nem tette meg, amit kértem tőle. Hupsz.

Most Alex minden reményem, és ezt nagyon furcsa elfogadni. Viszont ezúttal csak rá számíthatok. 

Csengettek. Megjött a nő. Vele pedig a napló.