2015. október 27.

Katherine nyomában - 24. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Még a fejezet előtt szeretném megköszönni a Stay Strong illetve az A morning cocoa & little reading nevezetű blogok szerkesztőinek a blogversenyükön elért helyezéseimet! :)





Jó olvasást a fejezethez, várom a véleményeket! :)
További kellemes szünetet Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Mind dermedten álltunk, senki sem mozdult. Csak a szél süvített és hordta odébb a színes leveleket. A lény vicsorgott, fogai közt egy kar lógott ernyedten, ahol leszakadt, cafatokban látszottak a véres húsdarabok. Felfordult tőle a gyomrom. Most jól jönne Damien képessége, hogy mozdulatlanul tartsuk, viszont Ő most nincs itt. Csak Alex és én. Ahogy Linda sárga szemébe néztem, eszembe jutott, amikor először láttam. Gyorsan elhessegettem azt az estét, és a mostani „küldetésre” koncentráltam. Azonban még mielőtt bármit is tehettem volna, a véreb még egy utolsó morgást hallatott, majd eltűnt a fák között. Alexszel meghökkenve néztünk össze.
- Ez meg mi a fene volt?- kérdezte.
- Nem tudom – hazudtam. –De… te is láttad, mi volt a szájában, igaz?
- Igen, láttam. Sandra igazat mondott. Azt a manikűrözött kezet azzal a harminc ezüst-arany karkötővel bárhol felismerem.
- Itt kell lennie valahol. Meg kell találnunk –mondtam, miközben elindultunk.
- A közelben kell lennie. Nem hinném, hogy ez az izé messzire elkóborolt volna tőle. 
- Csak azt nem értem, hogy miért… wáh! – hirtelen megbotlottam valamiben. Azt hittem, hogy csak egy kiálló gyökér az. Aztán megfordultam.
- Elena, jól vagy? – hallottam Alex aggódó hangját, azonban nem figyeltem rá. Csak egy dolgot láttam magam előtt. – Ne nézz oda! Hallod?! 
- Semmi baj – feleltem elszakítva a tekintetem Cindytől. Vagyis… inkább Cindy maradványitól. A bal karját letépték, az egész testét szétmarcangolták, véres sebek tátongtak az oldalán, a mellkasán, a másik karján, a nyakát átharapták. Még Noránál is rosszabb látvány volt. Friss vértócsa terült el körülötte, s én is abban feküdtem. Az Ő vérében.
- Már hogy ne lenne baj? Mondtam, hogy maradj ott! Ezt nem kellett volna látnod! – förmedt rám a hajába túrva, de szerintem meg is tépte kicsit a kócos szőke fürtöket idegességében. 
- Mondom, hogy semmi baj – sikerült elszakítanom a tekintetem a tőlem pár centire heverő holttesttől. Szilárd volt a tekintetem, a hangom magabiztos, nem remegett. Bár belül undorodtam a látványtól, de megfogadtam, hogy erős leszek. És tartom is magam a megállapodásomhoz saját magammal. 
- Biztos ez?
- Nem látszik? Nem okádok, nem sírok, nem ájultam el. Jól vagyok, Alex. –idő közben sikerült feltápászkodnom. A karom és a ruháim vérben áztak, fintorogva néztem végig magamon. 
- Rajta már nem tudunk segíteni – mondta ki, amit eddig is tudtunk.
- Valóban nem. Vissza kéne mennünk a városba. Sandrát sem ártana hazavinni. Vagy lehet, hogy először inkább látnia kéne egy orvosnak.
- Bevisszük kórházba. És amint lesz térerő, értesíteni fogjuk a rendőrséget –ismertette a tervet, mire csak bólintottam, majd visszaindulunk az elkényeztetett osztálytársunkhoz. Csak remélhettük, hogy valóban ott van, ahol hagytuk.
Szerencsénk volt. Ugyanúgy ott kuporgott a farönkön, ahogy pár perccel ezelőtt hagytuk. A térdét rázta megállás nélkül, a fejét a tenyerébe temette, szőke haja előreomlott. Amint meghallotta lépteink zaját, felkapta a fejét, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy valóban mi vagyunk azok, felugrott. Egy pillanatra megszédült, azonban hamar visszanyerte az egyensúlyát. Én Alex mögött jöttem – addig jó, amíg nem lát meg. Bár ez elkerülhetetlen, de inkább utóbb, mint előbb.
- Megtaláltátok? – kérdezte reménykedve, sírástól vörös és feldagadt szemeibe ismét könnyek gyűltek.
- Megtaláltuk – felelte Alex halkan. – De már késő volt.
- Me… Meghalt? – a hangja remegett. A fiú csak bólintott.
- Sajnálom.
- Ó, dehogy sajnálod! – kiáltott rá sírva. – Mindig is utáltad, csak arra volt jó, hogy megdugd egyszer-kétszer, ha úgy tartotta kedved! – Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. Ez komoly? Alex és Cindy? Bár, ha jobban belegondolok nem is olyan meglepő. Viszont jelenleg ez volt a legkisebb problémánk.
- Sandra fejezd be. – Teljesen nyugodt maradt, nem kezdett el kiabálni, de nem cáfolta meg az állítottakat sem. – Tudom, hogy zaklatott vagy, és hidd el, hogy mi is. Gyere, beviszünk a kórházba.
- A többes számról jut eszembe… hol van az újabb ribancod?
- Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok ribanc – szólaltam meg. – Másodszor pedig készülj fel, mert nem lesz éppen kellemes… 
- Mi bajod van?! – sipákolta. Ekkor előléptem. Az arckifejezése rögtön megváltozott. Ledöbbent a véres ruháim láttán, a szemében összegyűlt könnycseppek legördültek az arcán, még jobban elkenve ezzel a már így is lefolyt fekete szemfestékét. – Miért vagy csupa vér?
- Találgass.
- Ez az Ő vére, igaz? – kérdezte, mire szótlanul bólintottam.
- Úristen, ez rengeteg! – A keze a szája előtt volt, a lábai összecsuklottak, visszazuhant a fatörzsre. – A… amikor eljöttem, csak a karját tépte le. Mennyire marcangolta szét miután eljöttem?
- Eléggé. Szinte mindenhol. Rengeteg vért vesztett, már nem lehetett rajta segíteni – közöltem a lehető legegyütt érzőbb hangon, amit ki tudtam préselni magamból. Sajnáltam, tényleg, de ahogy az előbb beszélt velem annak ellenére, hogy segíteni próbáltam, valamiért eltompította bennem ezt az érzést. – Sandra, kórházba kell vinnünk téged, és jelenteni kell az esetet a rendőrségen.
- Nem megyek kórházba! – csattant fel. – Semmi bajom! Azon kívül, hogy a legjobb barátnőmet épp most ölte meg egy farkas – medve – valami!
- Értsd meg, hogy az lesz a legjobb, ha téged is megvizsgálnak. Elég erős sokkhatás ért. Én már csak tudom – tettem hozzá halkan.
- Jól van – egyezett bele, mikor eszébe jutott, mire is gondoltam az utolsó mondatommal. – Beszélek a rendőrökkel is. Viszont ott akarok lenni, amikor elmondják a családjának.
- Rendben – feleltük egyszerre Alexszel. – A házunk itt van nem messze, viszont a kórház nincs közel. Szólok Garreth-nek, ő majd elvisz minket.
- Jól van – egyezett bele Sandra halkan, majd lassan felállt a segítségünkkel, és csendben indultunk el a Sullivan birtok felé.
Sandra az út során többször is majdnem összeesett, egyre sápadtabb lett. Már attól féltem, hogy elájul. Végül Alex úgy döntött, hogy inkább ölben viszi el a birtokig. Amikor már végre volt térerő megkért, hogy hívjam fel a bátyját, aki perceken belül meg is érkezett egy fekete dzsippel. Előre ült a „beteg”, hátra pedig a két kísérő.
- Elég éretten kezelted a helyzetet – néztem a mellettem ülő fiúra. – Nem néztem volna ki belőled.
- Mit hittél? – kérdezte közömbösen. – Hogy majd összevissza rohangálok és kiabálok, esetleg sírva összeomlok, és talán még el is ájulok? 
- Valami ilyesmire, igen. 
- Kemény gyerekkorunk volt, sok mindent láttam már. Fel vagyunk készülve hasonló esetekre. 
- Olyan kemény, mint a Donovanoknak? – kérdeztem halkan, mire összeráncolta a homlokát.
- Nem egészen – felelte lassan. – Nekik egy kicsivel rosszabb volt. 
- A legenda? – kérdeztem, mintha nem tudnék semmit a dologról.
- Igen. Tudod…
- Sok a duma ott hátul – szólalt meg Garreth komoran.
- Sok a duma? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Csendben szeretek vezetni. Örüljetek, hogy elhoztalak benneteket. – Ez az oldala meglepett, mivel nem ilyennek ismertem meg. Határozottan Michaelre emlékeztetett. 
- Oké – nyögte Alex. Lehet, hogy csak odaképzeltem, de… de mintha Garreth a visszapillantó tükrön keresztül egy figyelmeztető pillantást küldött volna az öccse felé. Lehet, hogy a beszélgetésünk tiltott terület határához érkezett?
Az út további része Garreth óhaja szerint csendben telt. Csak Sandra hüppögését lehetett néha – néha hallani. Amint megérkeztünk, a sofőrünk csak félrehúzódott, a motort nem állította le.
- Hívjatok, ha haza kell vinni benneteket.
- Te nem jössz? – kérdeztem meglepetten.
- Ez nem az én problémám – felelte, majd amint Alex becsukta az anyósülés ajtaját, elhajtott.
- Ne is törődj vele – szólalt meg az öccse a kocsi után nézve. – Mindig ilyen.
- Nem ilyennek ismertem meg – feleltem, miközben a recepciós pulthoz sétáltunk. Alex nagyvonalakban elmondta, mi történt, a szőkeséget azonnal a sürgősségire kísérték és hívták a rendőrséget. Mi ketten addig nem tehettünk mást, vártunk.
- Mivel beléptek a Sullivan – birtokra, és a baleset a határon történt, sok papírmunka vár még rá. Ideges és dühös. Legidősebb fiúként a birtok ügyeinek egy része ráhárul.
- De hisz a baleset a Sötét Erdőben történt, nem a birtokon.
- Lehet, de a birtokon keresztül jutottak oda. És az tiltott terület. Sajnos erről a családjuk értesülni fog, és nem kis probléma származik majd az ügyből. Bár a Nora – féle eset ennél komplikáltabb, mivel nem volt szemtanú, senki sem tudja, melyik birtokról jutott oda. Szóval mindkét családot bevonták a nyomozásba, de végül nem tudtak meg semmit, így ezt annyiban hagyták. Most viszont biztos, hogy a mi területünkön járt, így a felelősség minket is terhel.
- Titeket? Mégis miért? Hiszen nem ti öltétek meg.
- Valóban nem. Azonban a család feladata, hogy ügyeljen a birtokra és arra, hogy senki ne tegye be a lábát a területre. Szigorú a büntetőrendszerünk, ha ez mégis megtörténik. Ráadásul jegyzőkönyvezni is kell, ha valami érdemleges történik. Ez pedig sajnos nagy nem egy egyszerű szabályszegés volt. Az illető tisztában volt a tilalommal és a büntetéssel is. Ha valakit szabályszegésen kapunk, azonnal ki kell vinnünk a területről egyenesen a rendőrségre vagy a Sullivan kastélyba, attól függ, apa éppen hol tartózkodik – magyarázta. – Most viszont nem akadályoztunk meg semmit. És íme, itt is a probléma – dőlt hátra a kényelmetlen várószéken. 
- Még mindig nem egészen értem, hogy miért lennétek felelősek.
- Ki kellett volna vinnünk őket a területről, de ez nem történt meg. A birtokszerződésben benne van, hogy a területünkkel kapcsolatba hozható balesetekért, halálesetekért és egyéb dolgokért részben felelősséget vállalunk. Így egyeztek bele a büntetésbe annak idején, ha ezt az alpontot beiktatjuk. Talán harminc éve történt utoljára hasonló eset. Mármint, hogy valaki a területünkre merészkedett. Azonban a pénzbüntetés elég jelentős összeg, szóval ez mindenkinek elveszi a kedvét egy életre attól, hogy akárcsak a közelébe menjen.
- Azt hiszem, most már értem. Nagyjából. Fogjuk rá. 
- Nem baj, ha nem értesz mindent. Nem is kell. Ez a családunk ügye. Csak magyarázat arra, hogy Garreth miért viselkedett úgy, ahogy – magyarázta. Mielőtt bármit is mondhattam volna, kinyílt az orvosi szoba ajtaja, és Sandra lépett ki rajta egy fehér köpenyes férfi kíséretében.
- Hogy van? – kérdezte Alex az orvost. 
- Önök találták meg, igaz? – nézett végig rajtunk. 
- Igen – feleltük.
- A családja?
- Még nem értek ide. Csak a rendőrség – válaszoltam.
- Nos, a kisasszonyt erős sokkhatás érte, rengeteg pihenésre és legfőképpen nyugalomra van szüksége. Beszélnem kell a nyomozóval, aki majd kihallgatja. Ha túlságosan is felzaklatja akár komoly gondokat is okozhat. 
- Miért néz ki úgy, mintha bármelyik pillanatban elaludna? – kérdeztem, miközben aggodalmasan vizslattam Sandra arcát.
- Nyugtatót adtunk neki. Még egy darabig ilyen lesz. Az édesapja itt van? – fordult Alexhez.
- Igen, az előcsarnokban vár Scott nyomozóval. – A név hallatára megborzongtam. Engem is ez a nő hallgatott ki Nora ügyében. Nem szívesen emlékszem vissza rá. 
- Köszönöm– bólintott az orvos, majd karon fogtuk az ide – oda dülöngélő lányt, és elindultunk utána. Az aulában valóban ott állt Mr. Sullivan és Linda Scott nyomozó.
- Apa. Linda – biccentett Alex.
- Fiam. Elena – mosolygott rám bánatosan.
- Mr. Sullivan – erőltettem mosolyt az arcomra, majd alábbhagyó lelkesedéssel a társára néztem – Scott nyomozó.
- Nem számítottam rá, hogy ismét egy ilyen ügy kapcsán találkozunk újra, Elena Destiny Tisdale – mosolygott rám álszentül. – Szia, Alex.
- Ti már találkoztatok? – nézett ránk különös arckifejezéssel. Ez alatt a rendőrfőkapitány a Sandrát vizsgáló orvossal konzultált hevesen gesztikulálva pár méterre elvonulva a nyüzsgéstől.
- Sajnálatos módom – feleltem.
- Megértem, hogy nem szívesen emlékszel vissza az együtt töltött percekre – bólintott.
- Ó, csakugyan? – kérdeztem cinikusan.
- Nézd, nem te voltál az első ilyen esetem. Tudom, hogy milyen nehéz neked még most is. És persze azzal is tisztában vagyok, hogy én sem könnyítettem meg a helyzetedet.
- Hát tényleg nem!
- Szóval rajtam éled ki a dühöd… - csóválta a fejét. – Alexander, örülnék, ha féken tudnád tartani a barátnődet.
- Nem vagyok a barátnője.
- Nem a barátnőm – feleltük egyszerre.
- Ó, igaz is. Hiszen első találkozásunk alkalmával Damien Donovan volt a kísérőd – vigyorgott gonoszan. – Tudod, nem jó taktika kikezdeni mindkét család egyik kulcsfontosságú tagjával – vigyorgott, majd sarkon fordult, és csatlakozott a feletteséhez.
- Ez mi volt? – nézett rám Alex kérdőn.
- Ő hallgatott ki, miután megtaláltuk Norát. Nem mondhatnám, hogy szép emlékeim fűződnek hozzá – húztam el a szám.
- Meg tudom érteni. Gyilkossági nyomozóként nem bánik épp kesztyűs kézzel az emberekkel.
- Bár ahogy láttam, te jól kijössz vele.
- Mondhatjuk. Ismerem, amióta idekerült. Ha megismered, rájössz, hogy nagyon kedves ember. Az egyetlen hibája az, hogy halál komolyan veszi a munkáját.   
- Észrevettem – feleltem keserűen.
- Gyerekek! – jelent meg hirtelen Mr. Sullivan. – Be kellene jönnötök velünk az őrsre. Sajnálom, de ki kell hallgatnunk benneteket.
- Ki fogja vezetni a kihallgatást? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Mivel valamilyen módon mindkettőtökkel személyes kapcsolatban állok, ezért én sajnos nem tehetem. Scott nyomozóé az ügy. Viszont először a lányt hallgatja ki. Utána ti jöttök. Készüljetek fel. 
- Rendben – válaszolt Alex, én azonban lefagytam. Scott nyomozó? Linda Scott fog engem kihallgatni? Megint? Mit vétettem ellened, Istenem?
- Szálljatok be a kocsimba. Addig nem szívesen engedlek titeket a nő közelébe, amíg nem szükséges. Szerintem, ha vele mennétek, már a kocsiban elkezdené a vallatást – nevetett fel. – Gyertek!
Nagyon feszült voltam az út alatt, és ez az érzés csak erősödött, ahogy közelebb értünk a Dollivan Városi Rendőrkapitányság épületéhez. A gyomrom nem lehetett nagyobb egy mazsolánál, az ujjaimat addig birizgáltam, hogy ha Alex nem fogja le a kezem, ezer százalék, hogy eltöröm egy ujjamat.
- Ideges vagy? – kérdezte suttogva, hogy az apja ne hallja. Bár szólt a rádió, de azért inkább biztosra ment.
- Eléggé. Ki ráz a hideg attól a nőtől. Az a vörös haj és az a fürkésző zöld tekintet… Még rágondolni is rémes – megborzongtam életem első-és sajnos nem utolsó- rendőrségi kihallgatásának emlékére.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! – próbált biztatni, kevés sikerrel.
- Gondolom, az nem megoldható, hogy velem gyere abba a szürke szobába, igaz?
- Sajnos nem – rázta a fejét. – Szeretnél elsőnek bemenni?
- Meghagyom neked ezt a lehetőséget.
- Valahogy sejtettem – vigyorodott el.
Megérkeztünk. Ahogy ki akartam szállni a járműből éreztem, hogy valami húz vissza. Ez a valami a félelem. Valahogy azonban sikerült erőt venni magamon, így követtem a fiúkat az ismerős épületben. Megálltunk egy kis elkülönített folyosón.
- Itt várjatok – mondta Richard, majd bement az egyik ajtón. Néma csendben vártunk pár percig, mire ismét megjelent. – Jól van, Sandra végzett. Ki kezdi?
- Én – lépett előre Alex. 
- Jól van, gyere fiam. Elena, várj itt – utasított, majd a két Sullivan eltűnt az ajtó mögött.
Lerogytam a kényelmetlen műanyag várószékre, és a gondolataimba mélyedtem. Próbáltam nem Cindy vagy Nora holttestére gondolni. Katherine figyelmeztetett, hogy nem lesz veszélytelen a küldetés, hogy talán áldozatokat követel majd. Eddig ketten haltak meg, bár az utóbbi eset számomra egyáltalán nem világos. Hiszen ez a lány még a fogalom legtágabb értelmezésében sem állt hozzám közel. Bár az is lehet, hogy a véreb ezúttal nem a Mester parancsára cselekedett, csupán a területet védte. Linda a véreb. Vajon lehet valami köze Nora halálához is? Valami szétmarcangolta őt is, ahogyan a mostani áldozatot. Talán Ő volt az. Hirtelen hasított belém a gondolat, hogy Scott nyomozót is Lindának hívják. Milyen ironikus!  Így csak még nyomasztóbb ez a helyzet. Elvégre hamarosan ismét szembe kell néznem a vörös hajú démonnal, aki mindenféle kérdést szegez majd nekem. De hogyan válaszolhatnék rájuk, amikor még magamban sem tisztáztam a dolgokat? Őszintén szólva, még fel sem fogtam teljesen, hogy mi is történt pontosan. Kell egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat. Idő, hogy megemésszem. Idő, hogy beszéljek Katherine-nel. Idő, hogy…
Nem tudtam befejezni a gondolatmenetemet, ugyanis az ajtó kinyílt előttem, és a szőke hajú Sullivan fiú lépett ki rajta.
- Te jössz. Nem lesz semmi baj, bízz bennem – mosolygott rám bátorítóan. Nagyot sóhajtottam.
- Köszönöm – feleltem halkan, majd lassú léptekkel beléptem a szürke szobába. Ismét az Oroszlán barlangjában találtam magam.

7 megjegyzés:

  1. Wahhh, nagyon jó rész volt! :3 ♡ Gratula a díjakhoz, és sok sikert az érettségihez! :)
    Puszi: Babu

    VálaszTörlés
  2. Szia! :33
    Olvastam, hogy végzős vagy, ezért sok sikert az érettségihez. A fiatalabbik nővérem is végzős.
    A rész meg egyszerűen....sokkoló, cuki(Alex személyében), visszataszító( a nyomozó) és lélegzetelállító lett. Le a kalappal! Bár én Elena helyében azért egy kicsit hánytam volna....de ez mellékes.
    És még mindig várom a Donovan fiúkat! De türelmes vagyok. (De siess egy kicsit, ahogy az időd engedi).
    Továbbra is sok ötletet. 😘

    Sok ölelés és puszi. xx ❤

    VálaszTörlés
  3. És gratulálok a díjakhoz! (ez lemaradt) ☺

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen! :) Szerintem ezt a végzős dumát még sokszor fogjátok idén hallani tőlem, és lehet, hogy kicsit nyafogósabb leszek, mint korábban, ezért előre is elnézést kérek! :D
      Örülök, hogy tetszett a fejezet :3 Donovanok majd lesznek....majd :D
      Igyekszem nem túlságosan megvárakoztatni Titeket! :D
      Köszönöm szépen a kommentedet, bearanyoztad a napom, akárcsak Babu! :D <3
      Ezer csók és ölelés,
      Vivienn J.

      Törlés
  4. Sziia! Lenne neked itt valami --> http://vegzetesen-beledzugva.blogspot.ro/p/blog-page.html

    VálaszTörlés