12. fejezet

Heyhey!:)
Drága olvasóim! Végre megérkezett a várva várt 12. fejezet (jóóó hosszú :D ), amiben kiderül, vajon fény derül-e Elena kilétére, és egy új szereplővel is megismerkedhettek.:3 Viszont előtte szeretném megköszönni a támogatásotok, a több mint 500 oldalmegjelenítést, a 4 feliratkozót, és a komikat! Nagyon hálás vagyok! Nélkületek talán nem jött volna az ihlet a fejezet folytatásához, amit jelenleg írok.:D
Hagyjatok nyomot magatok után! ;) <3
xoxo: Vivienn

      - Most megvagy!- ismételte meg, majd közelebb húzott magához a hajamnál fogva. Szerencsére korom sötét volt, így nem látta az arcomat. De ha megszólalok, akkor felismer. Akkor suttogok… Talán úgy nem ismer fel. Vagy eltorzítom a hangomat. Vagy egyszerűen nem mondok semmit.

      - Aú!- szaladt ki a számon, mert egy hatalmasat rántott a lófarkamon, hogy hátralépjek.

      - Ki vagy te?- kérdezte halkan, egész kedves hangon. Nem úgy, mintha bántani akarna. Most mit tegyek? –Beszélj!- mondta, majd még közelebb húzott magához. Na jó! Elég volt! Akkor sem beszélek! És ez fáj!

Nem szóltam semmit, csak megragadtam a karját, és alkalmaztam rajta az egyetlen önvédelmi technikát, amit tudok. Azt hiszem, ha megjön Danny, megkérem, hogy tanítson még párat, mert biztos, hogy mostanában nagy hasznát fogom venni. 

- Hé!- kiáltott fel meglepetten. –Mondom, hogy nem foglak bántani! Engedj el! –Ez hülyének néz? Dehogy engedem! De akkor mégis mit tegyek?

- Rendben. –szólaltam meg suttogva. –Elengedlek. De csak akkor, ha most visszamész, és erről senkinek sem beszélsz. Mert azt meg fogom tudni. És ne gyere vissza! Sem te, sem pedig a testvéreid.

- Már fáj a kezem, úgyhogy legyen. –egyezett bele, én pedig elengedtem.

- Ne fordulj felém!- mondtam még mindig suttogva, amikor láttam, hogy erre készül. Bár nem hiszem, hogy ebben a sötétben felismerne, de jobb az elővigyázatosság.

- Rendben. –mondta, majd továbbra sem mozdult, csak háttal állt nekem.

- Akkor most mire vársz? Miért nem mész vissza?

- Miért voltál a házban?- kérdezte hirtelen. Nem válaszoltam. –Mi ez a hely? És miért van összekötve egy titkos folyosóval a ház a Danken kastéllyal? És ki vagy te? –tette fel a kérdéseit.

- Ne kérdezz ennyit!- mondtam fenyegetően, de még mindig suttogva.

- De tudnom kell! Legalább azt áruld el, hogy ki vagy!

- Miért? Mi teszel, ha megtudod, hogy kivagyok? Lecsukatsz illetéktelen behatolásért?

- Nem. De tudnom kell, és kész.

- Hát jó. Én vagyok….- kezdtem, majd egy kis hatásszünet után hozzátettem. –A Kiválasztott.

- Erre magamtól is rájöttem. –válaszolta. Ó! Hát… nem erre a reakcióra számítottam. –Ezért kell megtudnom, hogy ki is vagy pontosan.

- De miért?!- kiáltottam el magam. Ó a francba! Csak ne ismerje fel a hangomat.

- Mert meg kell védenem a Kiválasztottat. –mondta. Ez komoly? Vagy csak azért mondja, hogy elmondjam, hogy én én vagyok? Nem érdekel. Nem hiszek neki.

- Nem kell megvédeni. Boldogulok magamtól is!- mondtam ismét suttogva, majd megragadtam a vállait, és a folyosó felé löktem. –Most pedig… Tünés!- mondtam suttogva, viszont dühösen.

- Legyen, ahogy akarod. De rá fogok jönni, hogy ki vagy. –mondta, majd elindult a folyosón, az ajtó pedig bezárult kettőnk között.

- Huh! Ez meleg volt!- sóhajtottam fel, mikor már teljesen bezárult az ajtó, majd egyenesen az ebédlőbe mentem, ahol vár tálalva volt a vacsora.

- Sikerült kipihenned magad?- kérdezte anya két falat között.

- Igen. Azt hiszem. –feleltem. Annyira nem pihentem, inkább halálra izgultam magam. De ezt nem kötöm az orrára. Hiszen ő nem tudja, hogy van egy „másik életem”, ha úgy vesszük.

- Ennek örülök. És itt a hétvége, hétfőn pedig már kezdődik a tanítás. –tért át egy másik témára.

- Igen. El is felejtettem. –vallottam be. Mostanában annyira felfordult az életem, hogy erről már meg is feledkeztem. Ahogy Dannyvel is régen beszéltem. Lassan egy hete hallottam felőle utoljára…

- Nagyon izgulsz?

- Talán egy kicsit. De ott lesz Mia, és biztosan mindenben segíteni fog.

- Igen. Ebben én is biztos vagyok. És megnézted már a kötelező szakkörök listáját? Sikerült már választanod?- kérdezte. Igen, a szakkörök. Ebben az iskolában mindenkinek kötelező legalább egy szakkörre feliratkoznia. De szerencsére nem kellett sokat gondolkoznom, hogy melyiket választom.

- Igen. A rajzszakkör a nekem való.

- Ez nem is kérdés. –értett egyet anya. –Az órarended is megkaptad már, a könyveiddel együtt, igaz?

- Igen. Már bementem értük az iskolába.

- Akkor rendben.

Ezután egy ideig nem beszélgettünk. Végül én törtem meg a csendet.

- Furcsa, hogy Danny az egész nyarat Londonban töltötte, nem gondolod?- kérdeztem. Tényleg furcsa volt, hogy még csak meg sem látogatott minket.

- Mindig azt mondta, hogy valami fontos dolga van, de amint tud, ideutazik. Lehet, hogy ezt a nyarat a barátaival akarta tölteni. Elvégre egy másik országba költözik. És pont az utolsó évében a középiskolában. 

- Ebben van valami. De az nem vall rá, hogy meg se látogasson minket!- fakadtam ki. Ez tényleg nem vallott rá. És egy hete semmit sem hallottam felőle. Nem tudom, mit csinál, hol van, mi van vele, jól van-e, hiányzunk-e neki… Az égvilágon semmit.

- Biztos vagyok benne, hogy majd megmagyarázza, amint megérkezett. –próbált nyugtatni.

- Nagyon remélem. Te hallottál róla valamit mostanában?

- Kedden beszéltem vele utoljára. –Aham. Szóval ő beszélt vele a héten. –De az óta én sem tudok róla semmit.

- Én egész héten nem hallottam felőle. –mondtam letörten, miközben a koszos tányérokat a mosogatóba raktam.

- Tudom, kicsim. –simította meg gyengéden a hajam. –És azt is tudom, hogy nagyon hiányzik neked. Hiszen még soha nem töltöttetek ennyi időt külön.

- Tényleg nagyon hiányzik már. Próbáltam hívni, de nem veszi fel a mobilját. Kezdek aggódni. –vallottam be. És tényleg aggódtam. Ma már vagy nyolcszor hívtam, de semmi. Ez nagyon nem jellemző a bátyámra.

- Szerintem felesleges. –próbált nyugtatni. –Biztosan a barátaival szórakozik valahol. Ne aggódj!

- Amint visszahív vagy felveszi a telefont, vagy legalább küld ez üzenetet, abban a pillanatban meg fogok nyugodni. Felmegyek. Megpróbálom megint elérni. –mondtam, majd elindultam a szobám felé.

- Rendben, menj csak.

- Jó éjszakát. –mondtam anyunak és Mrs. O’Dannelnek.

- Jó éjszakát, Elena. –köszönt el Geraldine kedvesen mosolyogva.

- Aludj jól, kicsim. –mondta anya, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

Amint beléptem a szobám magányába, azonnal felkaptam a telefonomat, hátha hívott vagy üzent, de semmi. Kikerestem a számát a névjegyzékemben, majd megnyomtam a „Hívás” gombot. Öt csörgés. Semmi. Tíz csörgés. Semmi. Még több csörgés, de megint csak semmi. Danny! Kérlek! Vedd fel! De nem vette fel. Újra és újra próbálkoztam, de egyszer sem válaszolt.

Miközben a telefont a fülemhez szorítottam előkerestem a titkos mappámat, amibe a legendával kapcsolatos rajzaimat gyűjtöttem. Azokat jobbnak láttam nem kirakni a falra, hátha valaki kérdezősködni kezd velük kapcsolatban. Főleg most, hogy a Donovanok felfedezték a titkos átjárót. Próbáltam a rajzokat tanulmányozni, hátha felfedezek valamit, ami segíthet a napló rejtekhelyét illetően. Az összes rajzon a tetthely volt, vagy a titkos szobák, folyosók, Katherine, a holttest, még a tőrről is van egy nem túl rászletes rajzom. De a naplóról semmi. Azt sem tudom, hogy néz ki. Akkor mégis hogyan akarom megtalálni?!

- Talán jobb lenne, ha aludni egy keveset, hátha álmomban látok valamit. –mondtam magamnak miközben elpakoltam a rajzokat, majd nem sokkal később ágyba bújtam.

Tíz perccel az után, hogy lehunytam a szemem, rögtön mély álomba merültem.

- Ne! Engedj el! Ez fáj! Ne csináld!- siránkoztam. –Aú! Nagyobb ágy kéne…

Hogy mi történt? Most nem fordultam vissza az üldözőink felé álmomban. Csak futottam Katherine után. Vissza sem néztem. Sikerült elmenekülnünk, a faházba már nem jutottak be. Mikor beértünk…

- Katherine!- lihegtem kifulladva. – Itt biztonságban vagyunk. Igaz?

- Nem. –mondta idegesen. –Még itt sem. Mindenhol ott vannak.

- De kik? Akik üldöztek minket?- kérdeztem, mikor már levegőhöz jutottam. 

- Igen. El akarnak kapni. 

- De miért?- tettem fel a kérdést, ami már régóta foglalkoztat. Miért üldöznek minket ezek a maszkos alakok???

- Ez csak egy álom, Elena. Viszont én egy látomás vagyok. Én tényleg itt vagyok. A lelkem nem nyugodhat meg, amíg nem derül fény az igazságra. –mondta sejtelmesen. 

- De akkor miért nem mondod meg egyszerűen, hogy ki ölt meg? Hiszen láttad, nem?- kérdeztem. Ha látta a gyilkost, akkor miért nem mondja meg egyszerűen, hogy ki volt, és hogy hol találom a bizonyítékokat? Sokkal könnyebb lenne, és a lelke is megnyugodhatna, és továbbállhatna. 

- Azért… - kezdte, majd habozva folytatta. –Mert nem tehetem. Ha csak egyszerűen megmondanám, a lelkem nem térhetne a mennyországba. Akkor itt ragadna a Földön… Örökre.

- De miért? Ki mondta ezt neked?

- Azt ugyan magam sem tudom, hogy miért, de ez a sorsom. És ezért vagy te itt. Csak te fedheted fel a titkot, amit száz éve magammal cipelek. Száz éven keresztül vártam rád. Tudtam, hogy mikor fog eljönni az idő. Megéreztem, a születésed pillanatától tudtam, hogy te vagy a Kiválasztott.

- De miért pont én?- kérdeztem. Hiszen bármelyik másik leszármazottja is lehetne. Akár anya is. De pont én vagyok az. Mégis miért?

- Pont a születésem századik évfordulóján születtél, ugyanazon a napon. És mindjárt 17 éves leszel. Pont ennyi voltam, amikor megöltek. –válaszolta.

- Mi? 17 évesen már férjhez akartál menni, és még gyereked is volt?!- kérdeztem csodálkozva. Habár… akkoriban ez nem is volt olyan szokatlan…    

- Igen. –válaszolta nyugodtan. – Ebben nem hasonlítasz rám. –jegyezte meg mosolyogva.

- Ebben tényleg nem. Viszont a többi… kísérteties. Ezért lettem én a Kiválasztott? Mert pont száz évvel a születésed után születtem, ugyanazon a napon?

- Szerintem igen. De tudod… te vagy az első és egyetlen ember, aki lát engem.

- Ezt hogy érted?

- Az összes leszármazottamnak próbáltam megjelenni, viszont egyedül te voltál képes látni engem. Senki más. És az, hogy pont ideköltöztetek… 

- Anyának sem tudtál megjelenni? Senkinek?

- Senkinek. Egyedül te vagy képes látni engem. Egyedül te fedheted fel a titkot, és vethetsz véget az örökös bolyongásomnak.

- És szerinted sikerülni fog?

- Biztos vagyok benne. Nem te lennél a Kiválasztott, ha nem lennél képes…- mondta, majd hirtelen valaki megragadta hátulról, és befogta a száját.

- Kath…- kezdtem, majd valaki engem is megragadott.

Össze-vissza kapálóztam, rúgtam, de semmi hatása. Láttam, ahogy bevonszolnak minket abba a szobába, ami most rózsaszín. Azt nem láttam, hogy az álomban milyen színű, mivel túl sötét volt. Aki engem fogott odament az ágy mellé. Észrevettem, hogy nem volt a szobában éjjeliszekrény, nem úgy, mint most. Az ágy ajtó felőli oldalához ment, majd megnyomott valamit, amit nem láttam, mire egy titkos ajtó nyílt meg előttünk. Aki Katherinet fogta fáklyát gyújtott, és elindultunk előre, a soha véget nem érőnek tűnő folyosón. Már nem ellenkeztem, kíváncsi voltam, vajon hova vezet. Hosszú séta után beléptünk egy üres, elhagyatott helyiségbe, ahol csak néhány szék volt és a szemközti falnál három oszlop állt. A díszítésük alapján mind a három ión oszlop volt. Bár nem értem, miért kell egy titkos helyiség oszlopait kidíszíteni, de ők tudják. Mindkettőnket odavezettek egy oszlophoz, majd egy harmadik maszkos alak, aki már várt ránk, erősen odakötözött minket. Utána valami kendővel a szánkat is bekötötték. Ezután aki engem vonszolt erősen megragadta az államat.

- Szóval te lennél a Kiválasztott, mi?- kérdezte rekedtes hangon. Olyan közel volt hozzám az arca, hogy a bőrömön éreztem forró leheletét. 

- Mmnn…- nyöszörögtem. Nagyon zavart az a kendő, ahogy a kötél is. Nagyon erősre kötötték, már vágta a bőröm. Közben erősen küzdöttem, hogy ki tudjam őket szabadítani.

- Mint az ikrek. –nézett először rám, majd Katherine-re, végül megint rám. –Azt gondolod, hogy fényt deríthetsz a titokra? Ne hidd, hogy azt mi hagyni fogjuk!- mondta. Addig küzdöttem, míg a kendő lecsúszott a számról a nyakamba, így meg tudtam szólalni.

- És mégis mit akartok tenni ellene? Hiszen ti sem léteztek!- kiabáltam a képébe, mire ösztönösen hátralépett. 

- Lehet, hogy mi már nem élünk. Viszont megfeledkeztél a leszármazottainkról. Ők még megállíthatnak.

- Csak ha megtudják, hogy én vagyok a Kiválasztott.

- Nem tudod az örökkévalóságig eltitkolni előlük!- mondta a másik, amelyik Katherine mellett állt. 

- Miért nem? Talán megjelentek nekik álmukban, és elmondjátok nekik?- kérdeztem gúnyosan.

- Mi is csak a Kiválasztottnak tudunk megjelenni. –mondta a harmadik, aki megkötözött minket. –De akkor sem menekülsz! Nem hagyjuk, hogy ez a kis szajha- nézett Katherinre –nyomokat mutasson neked. Sosem jössz rá. Előbb halsz meg, minthogy leleplezz minket!

- És mitől vagy te abban olyan biztos?

- Az ötös majd elintézi. –felelte titokzatosan.

- Miféle ötös?- kérdeztem. Ezt nem értem. 

- Az öt testvér. –világosított fel. –A leszármazottaink.

- Öt testvér?- kérdeztem. Ekkor eszembe jutott, hogy ezzel nem jutok előbbre, mivel a Sullivanek és a Donovanok is öten vannak, és ki tudja még hányan a városban.

- Idióta!- förmedt rá az első, majd megütötte. –Ne adj ki információkat!

- Igazad van. –mondta a másik bűnbánóan, miközben fogta az arcát, ahol pár másodperce megütötték.

Mindeközben nekem nagy nehezen sikerült kiszabadítanom a kezeimet. Égett a bőröm, ahol az iránt még a kötél szorította.

- Megszökik!- ordította egyikük, mikor észrevette, hogy odarohanok Katherinhez, hogy kiszabadítsam.

- Engedj el!- kiáltottam, mikor megragadott.

- Most nem kegyelmezek!- mondta, majd előrántott egy kést. Nem tőr volt, inkább egy bicska. Egyenesen a torkomhoz tartotta, de még nem vágott.

- Engedj el! Úgysem tudsz megölni! Hiszen csak álmodom!- mondtam, de hangom elárulta, hogy valójában félek. Nagyon is.

- Lehet, hogy ez csak egy álom. Viszont ez az álom hatással van a földi életedre.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Csak annyit, hogy ha én most megöllek, annak a való életben következményei lesznek.

- Mégis miféle következményei?- kérdeztem elhaló hangon.

- Emlékszel, amikor legutóbb leütöttelek?- kérdezte suttogva, a fülemhez hajolva. Forró lehelete a fülemet csiklandozta.

- Az te voltál?- kérdeztem nagyot nyelve.

- Igen, én. Emlékszel, hogy nem tudtál felébredni? Pedig akkor még nem tettem benned nagy kárt álmodban.

- Mi lesz, ha most megölsz? Kómába esem?

- Azt még én sem tudom, hogy pontosan mi fog történni. Viszont azt tudom, hogy nem fogod megköszönni. Ahogy a családod sem. –mondta, majd a torkomnak szegezte a bicskát, és egyre erőssebben szorította a nyakamhoz. Éreztem a jeges pengét, amitől kirázott a hideg. Szabadulnom kellett.

- Engedj el!- nyöszörögtem. –Kérlek! Engedj el!- kezdtem könyörögni. De ő nem tágított. Éreztem, hogy nem kell sok, és a bicska pengéje a bőrömbe mélyed.

Cselekednem kellett! Erősen megrúgtam a jobb térdét, mire elrántotta a pengét, és a padlóra rogyott. Bár nem ölt meg, mégis megvágta a nyakam, ahogy hirtelen elvette az eszközt. Kezemet a sebhez szorítottam, hogy elállítsam a vérzést.

- Mire vártok?- kérdezte támadóm a földön fekve. –Kapjátok el a kis ribancot! 

- Hagyj, Elena!- ordította Katherine. –Menekülj! Fuss! Engem nem tudnak bántani! –mondta, majd hallgatva rá rohanni kezdtem. De nem voltam elég gyors. Elkaptak.

- Engedj el!- kiabáltam mikor egyikük megragadta a kezem, és visszarántva a földre taszított. – Ne! Engedj el!- sikítottam, amikor elkezdett húzni a lábaimnál fogva, miközben én még a földön feküdtem. –Ez fáj! Ne csináld!- kérleltem. Már folytak a könnyeim.

Ekkor ébredtem fel. Sírva, izzadságban úszva ültem fel az ágyamon, a „Keep calm and sleep”- feliratú ágyneműmbe gabalyodva. Kezem a torkomhoz szorítottam. Fájt. Gyorsan felkapcsoltam a villanyt, majd odasiettem a tükörhöz, hogy ellenőrizzem, van-e valami nyoma annak, ami történt. A tükörben a nyakamat tanulmányozva sikerült felfedeznem egy halvány, lila csíkot. Olyasmi volt, mint amikor bevertem valamibe a lábamat vagy a karom. De mégis mit mondjak, ha észreveszi valaki? Álmomban megkéseltek, és másnapra ez volt a helyén? Nem. Ki kell találnom egy ésszerű magyarázatot. Vagy megpróbálom sminkkel elfedni. Vagy egy sállal. De hisz még nyár van! Akkor marad a smink. De… Ezek szerint tényleg hatással vannak az álmaim az életemre. Szóval, ha álmomban meghalok, akkor mi történik velem a valóságban? Nem! Ebbe bele sem akarok gondolni! Ez nem történhet meg! Nem hagyhatom! Ilyenkor inkább örülnöm kéne, hogy leesek az ágyról, és felébredek. Csak abban reménykedek, hogy az álom nem ott fog folytatódni, ahol véget ért.

Ránézetem az órámra. 

- Szombat reggel hét. –motyogtam. - Akkor már nincs is túl sok értelme visszaaludnom. Inkább lezuhanyozok. –döntöttem el, majd elfoglaltam a fürdőszobámat, és hideg vízzel verettem magam, hogy magamhoz térjek a reggeli sokkból.

Mikor végeztem, egy szál törölközőben bementem a gardróbba, valami ruha után kutatva. Ekkor suttogó hangokat hallottam kintről. De nem anya volt, sem Mr. vagy Mrs. O’Dannel. Nem. De a gardróbból nem tudtam beazonosítani a hangokat. Résnyire nyitva hagytam az ajtómat. Visszamentem a szobába, hogy jobban halljam a beszélgetést.

- Jó ötlet volt idejönni ilyenkor?- hallottam egyiküket.

- Láttam, ahogy Arthur és Geraldine elmentek. –válaszolta a másik.

- És ha van itt még valaki? Mint például az a lány, akit a múltkor láttunk?- kérdezte az első. Aha! Szóval a Donovan fiúk azok. Megmondtam Damiennek, hogy ne jöjjenek vissza! Gondolhattam volna, hogy nem hallgat rám.

- Majd most kiderül. Ez volt az a szoba, igaz?

- Igen, ez.

- Remek! Nézd, nyitva van az ajtó. Belesek, és ha nincs bent, akkor visszafordulunk, mert akkor bárhol lehet. De ha bent alszik, akkor folytatjuk.

- Legyen. –egyezett bele sóhajtva. Nem hallottam több suttogást. Ezek szerint csak ketten vannak. De vajon melyikük? Én Nate-ről tudnám elképzelni, hogy ilyet tesz, és még esetleg Maxről és Damineről. Kétlem, hogy Tom vagy Michael belemet volna abba, hogy fényes nappal idejöjjenek.

- A francba!- hallottam a suttogást. Most még halkabban beszélt. Erősen kellett koncentrálnom, hogy kivegyem a szavakat. Ez az volt, aki beleegyezett az első ötletébe.

- Mi a baj?- kérdezte a másik.

- Bent van. És nem alszik. –mondta egyre halkabban.

- Akkor mit csinál? Meglátott?

- Nem… de… szerintem… menjünk…- dadogta.

- Most mi bajod van? És miért pirultál el?- kérdezte ő is halkabbra véve a figurát. A fenébe! El is felejtettem, hogy csak egy törölköző van rajtam! –Hoppá!- suttogta. –Nem semmi.

- Menjünk már!- kérlelte a másik. Vagy nagyon zavarban volt, vagy a lebukástól félt. Esetleg mindkettő.

- Várj még! Vajon leveszi azt a törölközőt?- kérdezte. A perverz! Mégis mit képzel?

- Ne szórakozz már! Gyere! Bármikor észrevehet valaki. –kérlelte a másik.

- Jó, jó, csak egy perc. –mondta. –Micsoda lábak!- lehelte a levegőbe. Hát… kösz az elismerést… De menjetek már innen!

- Hangokat hallok lentről. Tényleg mennünk kéne!- próbálkozott tovább.

- Gyerünk, bébi! Vedd le azt a törölközőt! A kedvemért!- kérlelt suttogva. Én még mindig úgy tettem, mintha nem hallanám, és az ablak előtt fésültem a hajamat. 

- Kicsim!- hallottam lentről anya hangját. Ez az! Talán most végre eltűnnek.

- Igen?- kiabáltam vissza.

- Hamarosan kész a reggeli!

- Oké! Két perc!- mondtam, majd megfogtam az ágyra dobott ruháimat, és bementem a fürdőszobába.

Mikor kiértem, már nem hallottam hangokat kintről. Biztos elmentek. Az a perverz nem kapta meg a műsorát. Nagyon remélem, hogy nem jönnek vissza egyhamar. A szalonnás tojás után jöhetett a szokásos rutin: elmentem futni. Reggel egyből a futóruhámat vettem fel, és a hajamat szoros copfba kötöttem. Bedugtam a fülembe az iPodom fülhallgatóját, elindítottam a zenét, és az erdő fele vettem az irányt. Megszoktam, hogy mindig oda megyek futni. Ott olyan békés, nyugodt. Senki sem zavar. Londonban mindig egy-egy parkban futottam. Ott volt a legbékésebb, de ott még így is sok ember volt. Itt viszont teljes csend. Egy lélek sem.

Annyira a zenére koncentráltam, hogy észre sem vettem merre futok. Csak akkor eszméltem fel, amikor a kis faház mellett futottam el. Bentről hangos nevetést hallottam, úgyhogy eszemben sem volt megállni, csak futottam tovább. Pár perccel később lépteket hallottam magam mögül. Igazából biztosra vettem, hogy az egyik Donovan vett észre, és jött utánam, ezért nem is foglalkoztam vele különösebben. Viszont ahogy egyre közelebb ért, egyre kevésbé voltam biztos ebben. Hirtelen megfordultam, ő pedig olyan közel volt már hozzám, hogy teljes erőből nekem rohant, amitől mindketten a zöld fűre zuhantunk. Mellém esett, viszont a jobb keze és lába rajtam volt. 

- Öm…- kezdtem, miközben még mindig ott feküdtünk, és nem akart megmozdulni. –Leszállnál rólam?

- Persze. –mondta. Ez nem az egyik Donovan fiú volt, viszont a hangja ismerősen csengett. Miután sikerült felkászálódnia a kezét felém nyújtotta, hogy felhúzzon, én pedig elfogadtam.

- Köszi. – mondtam, miután sikeresen talpra álltam.

- Mit keresel itt?- kérdezte hirtelen.

- Tessék?- kérdeztem meglepetten. 

- Az erdőnek ez a része a Sullivan család területe. Mit keresel itt? Még senki sem merészkedett ide.

- Miért? Talán tiltott terület?- vontam fel a szemöldököm. –Csak mert sehol sem láttam semmilyen táblát.

- Várjunk csak!- mondta hirtelen, és kékesszürke szemeiben furcsa csillogást fedeztem fel. Igazából egész helyes a srác. Világosbarna haja elöl hosszabb, csillogó szürkés szemébe lóg. Gyönyörű fehér mosolya beillene egy fogkrém reklámba. De hisz… én már láttam őt valahol… 

- Mi az?- kérdeztem, mert nem értettem mire gondol. 

- Te vagy Damien kis barátnője!- jelentette ki.

- Hogy mi?- kerekedett el a szemem. Ezt meg mégis honnan vette?!

- Miért, nem? Emlékszem, hogy együtt láttalak titeket a két birtok határánál. 

- Nem, nem vagyok „Damien kis barátnője”- mondtam, és az ujjaimmal rajzoltam a macskakörmöket a levegőbe. –És mikor láttál te minket együtt?

- Nem is volt olyan rég. A két terület határánál álltatok. Te már a miénken…- kezdte magyarázni. Ekkor beugrott, honnan volt olyan ismerős.

- Persze, már emlékszem!- mondtam mosolyogva. –Te voltál az a seggfej, aki cukorfalatnak nevezett. –mondtam gúnyosan.

- Seggfej?- vonta fel a szemöldökét. – A lányok úgy kilencven százaléka szerint inkább isten vagyok, a maradék tíz százalék szerint pedig félisten.  –jelentette nagyképűen, miközben felém lépett egyet, de én nem hátráltam.

- És még szerény is!

- Így van, cukorfalat. –villantotta felém a „csajozós” mosolyát.

- Megtennéd, hogy nem hívsz így?- kérdeztem, mert már nagyon idegesített.

- Akkor mit szeretnél, hogy hívjalak? Nyuszika? Virágszál? Édesem?- kezdte sorolni az egyre nyálasabb beceneveket.

- Jobbnál jobbak!- nevettem fel hitetlenül. –Akkor én maradok a seggfejnél.

- Akkor inkább kezdjük a beszélgetést elölről. –javasolta. – Alex Seggfej Sullivan vagyok. –mutatkozott be, és kezet nyújtott.

- Elena Nemcukorfalat Tisdale. –mondtam, majd kezet fogtam vele.

- Elena. –mondta ki a nevem, amitől libabőrös lettem. –Szép név.

- Köszi. Hozzád viszont a seggfej jobban illik. –jegyeztem meg.

- Akkor hívj seggfejnek. Viszont akkor én maradok a cukorfalatnál. –mondta vigyorogva, mire én a szemeim fogattam. –Szóval mit csinálsz a birtokunkon?

- Futok?- kérdeztem vissza. –Egyébként… miért van kettéosztva az erdő?

- Ez egy hosszú történet. Viszont a mi birtokunkra soha senki sem tette be a lábát rajtunk kívül. –mondta megnyomva a soha és a senki szavakat. –Vagy ha megpróbálták, azonnal meg is bánták.

- Mire akarsz ezzel kilyukadni?- kérdeztem.

- Viszont… veled kivételt tehetek. –mondta, majd még közelebb lépett hozzám. Fél méter sem volt kettőnk között. Kicsit meg kellett emelnem a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, mivel egy fejjel magasabb nálam.

- Szerintem nem kell félned, hogy gyakran jövök ide. –mondtam.

- Viszont a Donovan birtokot gyakran látogatod. –húzta gúnyos mosolyra a száját. 

- Mit akarsz ezzel mondani?- vontam fel a bal szemöldököm.

- Semmit. –mondta felemelve a kezeit. –Viszont azt nem értem, hogy miért nem az ösvényen közlekedsz, mint mindenki más a városban.

- Ösvény? Milyen ösvény?- kérdeztem. Nem is tudtam, hogy itt van ösvény! De nem szeretek a kijelölt utakon közlekedni…

- Azt ne mondd, hogy nem tudtad, hogy van ösvény!- nevetett fel hitetlenül.

- Még csak három hónapja lakom itt!- förmedtem rá. –Nem tudhatok mindent. Mellesleg… sosem szoktam ösvényen futni. Abban nincs semmi jó. 

- Ezek szerint szereted a veszélyt?- kérdezte még közelebb lépve hozzám, de én még mindig nem léptem hátra, és álltam a tekintetét. –Ez tetszik… Cukorfalat. –tette hozzá egy kis hatásszünet után, mire én belebokszoltam a mellkasába. Hm… izmos…-  Aú! És még harcias is!- nevetett fel. –Hol voltál eddig?

- Londonban. –vágtam rá. –De most folytatom, amit félbehagytam. Viszlát, Seggfej!- mondtam, majd megfordultam és tovább futottam befelé az erdőbe.

- Várj!- mondta, majd megragadta a karom és visszahúzott, úgy, hogy neki mentem, és nem engedett mozdulni. –Ugye nem akarsz beljebb menni az erdőbe?

- Miért ne mehetnék?- kérdeztem, miközben próbáltam hátrébb lépni, de továbbra is fél kézzel magához szorított. –És… elengednél?

- Persze, bocsi. –mondta, majd hátrált egy lépést. – Szóval… nem hiszem, hogy jó ötlet ennél is beljebb menni. 

- De miért?- kérdeztem. Nem igazán tudtam, hogy most csak szórakozik-e vagy sem. Komolynak tűnt.

- Mert veszélyes.

- De miért?- faggattam tovább.

- Szerintem jobb, ha nem tudod. –mondta komolyan.

- De miért?

- De kíváncsi vagy!- mondta nevetve.

- Igen, rossz szokásom. –vontam meg a vállam.

- Látom. De komolyan. Addig örülj, amíg nem tudod, hogy milyen titkok vannak az erdő mélyén. Visszakísérlek, rendben?

- Oké, nem megyek beljebb az erdőbe. –adtam meg magam. - Beléphetsz a Donovanok területére?- kérdeztem, mert ha nem, akkor nem tudom, hogy hogyan tervezett visszakísérni.

- Nem, nem léphetek a területükre. Viszont még mindig ott az ösvény. Úgy sem tudod, hogy hol van, akkor most megmutatom. –mondta, majd felém villantott egy széles mosolyt.

- Legyen. –egyeztem bele sóhajtva, majd követni kezdtem. –Nem futhatnánk inkább? Eredetileg azt terveztem.

- Ahogy akarod… Cukorfalat. –mondta, majd rám kacsintott, én pedig meg akartam ütni, de elfutott előlem.

- Hé! Mondtam már, hogy nem vagyok cukorfalat, te Seggfej!- kiabáltam utána, és én is futni kezdtem.

- Ha meg akarod bosszulni, ahhoz előbb utol kell érned!- kiabált hátra. Viszont, gyakorlott futó vagyok, úgyhogy nem tartott sokáig, mire beértem. Miközben elfutottam mellette, fejbe csaptam. –Aú! De gyors vagy!

- Tudom. –mondtam vigyorogva. Nem sokkal később elértük az ösvényt. –Szóval ez lenne az ösvény. – mondtam

- Igen, ez. –mondta, amikor sikerült beérnie.

- És hová vezet?- kérdeztem az utat nézve.

- Ha vissza akarsz jutni a városba, akkor nem messze a városközponttól ér véget az út. –mondta mögöttem állva. - Ha a másik irányba mész, akkor a szomszédos faluban kötsz ki.

- Aham. Hát… nem hiszem, hogy gyakran fogok az ösvényen közlekedni. –mondtam, miközben elindultam a város felé.

- Miért nem?- érdeklődött, miközben mellém lépett, és jött velem.

- Mert nem lakunk a legközelebb a belvároshoz, viszont az erdő szinte a ház mellett van. –magyaráztam.

- Gondolom, a Donovan birtok felőli részen. –mondta, miközben engem nézett.

- Gondolom. –mondtam. –Amelyik közel van…- kezdtem, majd megakadtam. Némi töprengés után folytattam. –Ahhoz a kastélyhoz…

- A Danken kastélyra gondolsz?- kérdezte felvonva egyik szemöldökét.

- Igen, arra. –néztem rá, majd vissza az útra.

- Igen, az a Donovan birtok felőli rész. Ott nincsenek olyan szigorú szabályok, mint a mi területünkön. Oda a Sullivaneken kívül szinte bárki beteheti a lábát, de a ház közelébe nem engednek senkit.

- Tényleg? De hisz én már voltam a házban… - csúszott ki a számon, amit azonnal meg is bántam. Alex megtorpant, mire én is megálltam, és felé fordultam.

- Csakugyan?- kérdezte teljesen döbbent arckifejezéssel.

- Igen. –vontam meg a vállam.

- És még mindig azt mondod, hogy nem vagy Damien kis barátnője?- kérdezte keresztbefont karokkal.

- Igen, mert nem vagyok. –válaszoltam tettetett felháborodással. –Egyébként sem Damien mutatta meg. –vontam vállat, majd megfordultam, és továbbmentem. 

- Hát akkor?- ragadta meg a karom, hogy visszatartson, viszont egyáltalán nem tartott szorosan. 

- Nate. –mondtam némi hallgatást követően. –De nem mindegy az neked?

- Csak kíváncsi voltam. –felelte, majd elengedte a karom, és végigsimított rajta. Pár másodpercig megállapodott az ujjaimnál, és már el is húzta a kezét. Közben végig a szemembe nézett. Mi a fenét akar?

- De miért vagy ilyen kíváncsi?- kérdeztem.

- Nem tudom. Ilyen vagyok. –vonta meg a vállát. –Hiszen te is kíváncsi típus vagy.

- Igen. A rosszabb fajtából. –tettem hozzá, miközben elindultunk.

- És… hol is laksz?- kérdezte, mikor már majdnem az ösvény végéhez értünk. Ez a kérdés meglehetősen váratlanul ért.

- A városban?- kérdeztem vissza. Nem fogom megmondani, hogy a kastélyban lakom.

- Azt mindjárt gondoltam. –mondta erőltetetten nevetve. –De kicsit pontosabban?- Nem adja fel, igaz?

- Még mindig egy seggfejnek tartalak. –közöltem vele, mire felnevetett.

- Ahogy gondolod, Cukorfalat. –mondta, mire oda sem nézve megütöttem. –Aú! Mindig megütsz, akárhányszor így hívlak, igaz?- kérdezte vigyorogva.

- Talált, Seggfej. –vigyorogtam vissza. 

- Akkor talán nekem sem ártana kitalálnom neked valami büntetést, amikor seggfejnek hívsz… - tűnődött el.

- Sok sikert!- mondtam.

- Oké. Szóval… meg nem ütlek, mert lány vagy…- kezdte latolgatni a lehetőségeit.

- Milyen nagylelkű vagy!- mondtam „meghatottan”. 

- És… mit szólnál ehhez?- kérdezte, majd kihúzta a hajgumit a hajamból, és összeborzolta gesztenyebarna loboncomat. 

- Ha valaki összeborzolja a hajam, arra nagyon be tudok pipulni! Gondolkodás nélkül megaragadtam a kezét, és alkalmaztam rajta a fogást.

- Hű!- Ez volt az első reakciója a hirtelen támadásomra. –Ezt meg hol tanultad?

- Van egy bátyám. És bármennyire is szeretne, nem tud mindentől megvédeni. Ezért inkább megtanított erre. –mondtam, majd szorosabban a lapockájához szorítottam a csuklóját. 

- Aú!- mondta. –Lehet. Nekem viszont két bátyám van, és egy öcsém. –mondta, majd fogalmam sincs, hogy mit csinált, de hirtelen az ösvény mellett feküdtem, a két térde között. Leszorította mindkét csuklómat a fejem mellé.

- Hé! Még mindig lány vagyok!- mondtam sértetten. Azért így letámadni…!

- Tudom. –mondta széles vigyorral az arcán, ami csak pár centire volt az enyémtől. Próbáltam kiszabadulni, de nem hagyta magát. Egy idő után feladtam a küzdelmet. Esélyem sincs.

- Oké, feladom. –közöltem a szemébe nézve. –Most mi lesz? Elengedsz végre?- vontam fel a szemöldököm. Az ő arcán viszont még mindig ott ült az a széles vigyor. Mint a vadállat, aki elejtette a zsákmányát…

- Még meggondolom. –kezdett játszadozni.

- Ne csináld már!- nevettem fel. –Szállj már le rólam!

- És ha nem?- kérdezte pimasz mosollyal, még közelebb hajolva hozzám. Most már éreztem a leheletét a bőrömön. Forró volt, és mentolos. 

- Seggfej!- vágtam rá gondolkozás nélkül.

- Ennyire nem akarod, hogy elengedjelek, Cukorfalat?

- Engedd el a kezem! Hadd üsselek meg!

- Nekem így jobb.

- Mindjárt gondoltam. –feleltem gúnyosan. –De most komolyan! Mit gondolnak az emberek, akik eljönnek erre? Mindjárt sikítok!- fenyegettem meg gonoszkás mosollyal az ajkamon.

- Kora reggel nem nagyon mászkálnak errefelé. És ne aggódj! Ha sikítanál, biztos vagyok benne, hogy megtalálom a módját, hogy elhallgattassalak. –kacsintott rám. Mi a fene? Ez megőrült.

Újra próbálkoztam a szabadulással, és ezúttal sikerrel jártam. Bár a csuklóimat még mindig nem engedte el, sikerült átfordulnom, szóval most rajta ültem… Azt hittem, hogy innen sima menet lesz, és elenged, de tévedtem.

- Ha jobban szeretsz felül lenni…- mondta pimasz vigyorral, és elkezdte húzni a csukómat, hogy lejjebb hajoljak.