Drága Kiválasztottak!
Köszönöm szépen a jókívánságokat, nagyon jól sikerült a hétvégi szalagavató! :) Sajnos nem tudtam előbb jelentkezni, ugyanis a buli kipihenése mellett készülnöm kellett a mai nyelvvizsgámra, amin szerencsére már túl vagyok, szóval most van időm a blogra.:) A pótlás ráér :3
Várom a visszajelzéseket, mint mindig! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
Alex szó szerint beesett a szobámba. Ijedten rejtettem
a könyvet a párnám alá, majd gyorsan felsegítettem.
- Te jó ég! Alex!
- Elena, baj van!
- Mi történt?- kérdeztem kétségbeesetten. A
hanghordozása alapján komoly dologról lehet szó.
- Sandra meghalt a kórházban – mondta,
szemében a harag és a kétségbeesés viaskodott egymással.
- Hogy mi?!- kérdeztem sokkos állapotban. – Az
nem lehet. Hogy érted, hogy meghalt?
- Hogy lehet ezt másképp érteni? Volt,
nincs. Nem él, meghalt, eltávozott, feldobta a talpát…
- De mégis hogyan? – szakítottam meg a
szinonimák sorolásában.
- Apa annyit mondott, hogy rohamot kapott.
- Mégis milyen rohamot?
- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Most
vizsgálják a boncmesterek. Viszont szerintem ez nem volt véletlen.
- Arra gondolsz, hogy valaki megölte? – kérdeztem.
Őszintén szólva ebben még én is láttam lehetőséget.
- Igen – bólintott magabiztosan. – De persze
nem tudok semmi biztosat, ez csak egy elmélet. Az sem biztos, hogy ha kiderül
valami, arról nekünk is szólnak.
- Nem lesz ebből nagy botrány?
- De. Valószínűleg igen. Hiszen már hárman
is meghaltak. Kettő osztálytársunk és egy évfolyamtársunk. Ebből kettőt száz
százalék, hogy megöltek, a harmadik kétséges. Csak az a kérdés, hogy ki és
miért.
- És hogy ki a következő – tettem hozzá
elgondolkodva. Pár másodpercig egyikünk sem szólt, igyekeztük megemészteni a
szavaim súlyát.
- Pontosan – felelte végül. – Rá kéne jönni,
mi alapján választja ki az áldozatokat a gyilkos – gondolkozott. – Azt tudjuk,
hogy mindannyian a mi iskolánkba járnak, és egy évfolyamba. Ezen kívül
mindannyian lányok. És a haláluk előtt az erdőben voltak. És mind a hárman
szőkék voltak. Ezek szerint a csávó a szőke tizenhat éves gimis csajokra
vadászik? – meredt maga elé összeráncolt homlokkal.
- Nem is tudom… - gondolkoztam el. Igazából
ezek valós összefüggések, de mégsem láttam értelmét az egésznek. Főleg, mivel
nagy valószínűséggel a Mester áll a dolgok hátterében. – Szerintem nem ez lesz
a kulcs.
- Akkor mégis mi? Van ötleted?
- Mit kereshettek mindannyian az erdőben? Ez
nem áll össze –gondolkoztam.
- Nálam Sandra története egész hihető volt.
Kinézem belőlük, hogy vannak olyan hülyék, hogy bemerészkedjenek a területünkre
– vont vállat. Ezzel még én sem vitatkoztam.
- És Nora? – kérdeztem. Ez itt az igazi
kérdés. Mit keresett ott?
- Na, látod, ez egy olyan kérdés, ami még az
én nagyszerű elmémen is kifog.
- Hát, pedig nem ártana, hogy a te állítólagos
nagyszerű elméd kitalálna valamit.
- Te jobban ismerted őt, mint én. Inkább
neked kellene tudnod, hogy mit kereshetett ott.
- A probléma az, hogy tényleg nem tudom.
Sosem beszélt az erdőről, vagy, hogy bármi dolga lenne ott. Nem tudom, miért
mehetett oda.
- Esetleg Reachelnek említhetett valamit –
vetette fel.
- De hiszen őt is kihallgatták, mivel a
legjobb barátnője volt. De nem tudott mondani semmi hasznosat.
- Lehet, hogy csak a sokkhatás miatt.
Olyankor nem emlékeznek úgy az emberek, ahogy kellene, és sokszor nem jutnak
eszükbe apróbb információk, amik esetleg előrevihetnék a nyomozást.
- Ezeket apukádtól tanultad? – kérdeztem,
mert meglepett, hogy úgy mondja, mintha szakértő lenne benne.
- Mindig is hazahozta a munkáját – vont
vállat hanyagul. – Holnap beszélnünk kellene Reach-csel.
- Ez nem inkább a rendőrség dolga lenne?
- De igen. Viszont őket jelenleg más
foglalkoztatja.
- Szóval azt mondod, hogy keressük meg mi
magunk Nora gyilkosát?
- Pontosan.
- Komolyan gondolod? – meredtem rá. Nem
vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet. Ezzel a titok közelébe is kerülne. Az
pedig sem nekem, sem a Donovanoknak, sem Neki nem lenne jó.
- Igen, teljesen komolyan.
- De ez nem veszélyes?
- Az, hogy kérdezősködünk nem fog megölni
minket, Elena – nevetett fel.
- Biztos vagy ebben?
- Ne csináld már!
- De igen, csinálom! Én ebben nem akarok
részt venni – közöltem.
- Talán te nem akarod megtalálni?
- Dehogynem akarom. Mindenkinél jobban. De
ez akkor sem a mi feladatunk, Alex!
- De hát, ha senki más nem foglalkozik
vele?! – kiabálta.
- És miért vállalnád a felelősséget? – Ez a
kérdésem eléggé meglepte, ugyanis úgy nézett rám, mintha most ébredt volna fel
egy furcsa álomból.
- Nem vagyok az a fajta ember, aki a puha
kis masszázsszékben pihenteti a fenekét, miközben emberek halnak meg a
városban. Ráadásul olyanok, akiket ismerek, akik egy idősek velem, akikkel
valamilyen kapcsolatban álltam. Ha senki nem veszi kézbe az ügyet, akkor majd
én magam fogom.
- Nagyra becsülöm ezt a hősies hozzáállásodat,
de ez akkor is veszélyes. –Igazából kicsit meghatott, amit mondott. Nem hittem
volna róla, hogy így gondolkozik. Én tényleg azt hittem, hogy épp az a fajta
ember, aki ölbe tett kézzel várja a sült galambot.
- Csak nem féltesz? – vigyorodott el.
Szerencsére a válaszadástól megmentett a szobám nyíló ajtaja. Mrs. Sullivan
állt a küszöbön.
- Ó, remek! Mindketten itt vagytok. Gyertek,
vendégünk van – intett, hogy kövessük.
Kérdőn néztünk össze, majd elindultunk utána lefelé a
lépcsőn, egyenesen a nappaliba. Nem várt társaság fogadott bennünket: a
Legendák nyomában stábja, a szőke cicababával együtt.
- Örülök, hogy mindenki itt van – kezdett
bele a nő a mondókájába. Már most elegem van. – Nos, a mai napon három emberrel
fogok interjút készíteni a heti anyaghoz, holnap pedig megmutatom az anyagot.
Még mielőtt elkezdenénk, megkérdezhetem, hogy melyik helyiséget használhatnánk
a beszélgetések felvételére? – fordult Mr. Sullivanhez.
- Az irodámat nyugodtan használhatjátok.
- Rendben, köszönjük.
- És ki az a három ember? – szólalt meg Liz.
- Igen, a három alanyunk – mosolyodott el
vészjóslóan. –Azt a három embert választottuk ki erre a hétre, akikről talán a
legtöbb használható anyag készült, és akiket fontosnak találtunk kikérdezni. Az
első Alexander Sullivan.
- Remek! Szeretem a reflektorfényt – kacsintott
a szőkeségre önelégülten.
- Ennek örülök. A következő Logan Sullivan.
- Én? – kérdezte az említett meglepetten. – Miért
én? Nincs bennem semmi érdekes.
- Sokkal érdekesebb vagy, mint hinnéd.
- De jó nekem – mormogta, de ügyet sem
vetett rá senki.
- Az utolsó pedig Elena Tisdale.
- Valahogy számítottam rá – vallottam be
kelletlenül.
- Helyes – bólintott Lana. – Kérünk fél
órát, mire mindent előkészítünk. Majd szólunk, amikor be kell jönnötök az
irodába.
- Remek! Megmutatom, merre találjátok! – lelkesedett
Mr. Sullivan, majd a stáb elvonult.
- Már csak ez hiányzott – sóhajtottam.
- Ugyan már, húgi. Híres leszel! – lökött
oldalba Danny.
- Éljek én! – feleltem ironikus
lelkesedéssel.
- Nos, mivel a bandatagokra senki sem kíváncsi,
nem megyünk próbálni? – fordult Liz és Josh felé.
- De, mehetünk – bólintottak rá, majd ők is
elvonultak a garázs felé.
- Igazából, én teljesen megfeledkeztem a
kamerákról – vallottam be Alexnek, miközben a kanapén ülve várakoztunk.
- Én is. Szerinted felvették a
beszélgetésünket? – nézett rám félve.
- Valószínű. Szerintem benne lesz az eheti
műsorban is.
- Az is benne lehet a pakliban, hogy erről
kérdezget minket?
- Igen – húztam el a számat. – Remek! Már
előre félte ettől az egésztől, de ezek szerint rosszabb lesz, mint gondoltam.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. A felvételekre
leszek nagyon kíváncsi.
- Igen, én is. Minden benne lesz, ami
kettőnk közt történt ebben a pár napban? – néztem rá aggodalmasan.
- Nos, ha nem is minden, de a többség igen.
Legalábbis szerintem. Na, nem mintha történt volna köztünk bármi korhatáros.
- Még szerencse – nevettem fel kínosan.
- Így, hogy kamerák vannak a házban,
egyetértek.
- Ezzel mit akarsz mondani? – vontam fel a
szemöldököm.
- Semmit. Csak azt, hogy egyetértek. Damien
Donovan így is meg fog ölni – vigyorodott el.
- És te ennek örülsz? Talán mazochista vagy?
- Nem vagyok az. De te bármikor elfenekelhetsz
– kacsintott, mire a szemeim forgattam.
- Még mindig egy seggfej vagy –jelentettem
ki.
- Azt mondtad, amit hiszek, hogy mondtál?
- Kamerák – emlékeztettem.
- Attól még megbüntethetlek – suttogta a
fülembe. Odébb húzódtam, hogy ismét tisztes távolságba kerüljünk.
- Nem, nem büntethetsz meg.
- Ó, dehogynem. A kérdés csak az, hogy
mivel. Valami olyan kell, ami miatt nem lépnek fel félreértések… vagy majd
elintézzük akkor, amikor nem lesznek kamerák a közelben.
- Álmaidban.
- Ó, legutóbb álmomban fekete domina
szerkóban, vörös rúzzsal a szádon, ostorral „büntettél” a szobámban. És
élveztem – mondta, mire szörnyülködve néztem rá.
- Te beteg vagy. Ez már orvosi kezelésre
szorul. De komolyan.
- Már mondták páran, hogy kissé beteges
képzeteim vannak – vont vállat.
- Igazuk van!
- Lehet. Viszont eddig sosem mentem el
álmomban – gondolkozott el, mire újabb pár métert távolodtam tőle, és úgy
néztem rá, mintha földönkívüli lenne. Egy perverz földönkívüli.
- Na, akkor mostantól öt méter távolság,
oké? – kérdeztem mire felnevetett.
- Hé, nem kell ezt csinálnod! Ez is csak azt
bizonyítja, hogy mit érzek irántad.
- Szerintem meg azt bizonyítja, hogy egy
mazochista perverz földönkívüli vagy, akinek súlyos elmezavara van – javítottam
ki.
- Alex, bejönnél, kérlek! – jelent meg Lana.
- Persze – állt fel Alex a kanapéról, majd
eltűnt az apja dolgozószobájában a szöszivel.
A kanapén ülve vártam a soromra. Logant nem láttam
sehol, biztos elvonult a szobájába, vissza a találmányaihoz. Nagyon fura srác.
Mintha egy másik univerzumban élne. Szerintem semmiféle társasági élte nincs,
hiszen folyton bezárkózik a szobája magányába. Teljesen más, mint a testvérei.
Nem igazán találtam meg vele a közös hangot, amióta itt vagyok. Ahogy
Garreth-del sem igazán. Amikor először találkoztunk egész kedvesnek tűnt, most
viszont sokkal inkább zárkózottnak látom. Nem igazán beszélünk, bár engem Alex
és Liz általában lefoglalnak. Viszont ami a kocsiban is történt pár nappal
ezelőtt… valamit rejteget. És nem csak ő. Logannek is vannak titkai abban a
szobában. Ahogy az egész családnak. Akárcsak nekem. Komolyan, szerintem ebben a
városban nem találni egy olyan embert sem, akinek nincs valami egetverően nagy,
hátborzongató titka. Ez a város maga a titok.
Nem tudom, milyen sokáig ülhettem a kanapén, de azt
tudom, hogy elaludtam. Halványan eljutott a tudatomig, hogy valaki rázogat, és
a nevemen szólongat, de nem akartam felkelni.
- Kelj fel, Csipkerózsika!
- Alex? – pislogtam. A csillár sárga fénye
bántotta a szemem. Lassan ültem fel miközben a szememet dörzsölgettem.
- Logan nemsokára végez a vallatószobában,
és akkor te jössz.
- Miket kérdezett tőled? – kérdeztem
idegesen. Most, hogy eszembe jutott, mi vár rám, máris megbántam, hogy
felkeltem.
- Sokat faggatóztak kettőnkről, hogy mégis
mi van köztünk.
- És te mit mondtál?
- Azt, hogy barátok vagyunk – vont vállat. –
Nem fogok hazudni, elvégre a felvételekből is ki lehet szűrni, hogy semmi
komoly nincs köztünk.
- Azért volt pár félreérthető helyzetünk
mióta itt vagyok – emlékeztettem az első napokra.
- Az lehet. De azt is be lehet tudni baráti
gesztusnak. Az csak egy dolog, hogy én többet érzek irántad, attól függetlenül
nem vagyunk együtt.
- Nem gondoltam volna rólad, hogy így állsz
majd hozzá a dolgokhoz –vallottam be őszinte csodálattal. Tud még kellemes
meglepetéseket okozni.
- Egyikünknek sem jó, ha kellemetlen
helyzeteket teremtünk – vont vállat.
- Elena, te jössz – lépett ki Logan a
szobából, majd el is indult a lépcső felé. Gondolom, megy vissza a barlangjába
a mechanikus barátnőjén dolgozni.
- Sok sikert hozzá – simította meg Alex a
karom. Csak bólintottam köszönetképpen, majd elindultam a „vallatószobába”,
ahogy a szöszi barátom nevezte.
A szobába belépve hunyorognom kellett, olyan vakító
volt a fény a sok lámpától és reflektortól. A nyolcfős stáb 4 tagja állt
egy-egy kamera mögött, amik különböző szögből vették az íróasztalt, aminek két
felén egy-egy bőrszék állt, az egyikben Lanával. A maradék emberek a
világítással és a hangosítással voltak elfoglalva.
- Foglalj helyet, Elena – mutatott az
előttem álló ülőalkalmatosságra. Szó nélkül leültem rá, és feszülten vártam a
beszélgetés kezdetét. – Nos, kérdéseket fogok neked feltenni, amire örülnék, ha
őszintén válaszolnál. Ezt követően megmutatunk néhány felvételt, amikkel
kapcsolatban szintén lenne néhány kérdésem. Eddig világos?
- Persze.
- Remek, akkor kezdhetjük.
- Felvétel…indul! – hallottam egy erőteljes
férfihangot a hátam mögül, majd a csapó hangját. Kezdődik.
- Szóval, Elena – kezdett bele –, először is
az érdekelne, hogy hogyan kerültél ebbe a városba. Ha jól tudom, idén
költöztetek ide a családoddal.
- Igen, ez így igaz – feleltem. Meglepett,
hogy milyen normális kérdés. – Júliusig Londonban éltük az édesanyámmal és a
bátyámmal. Ez a kastély a dédnagyapánké volt, akit mi a testvéremmel nem
ismertünk. Nem is hallottunk erről a helyről korábban. Amikor egy éve meghalt,
a Danken birtokot édesanyánkra hagyta. Viszont a régi otthonunkból nem tudta
volna gondozni, és túl sok emlék fűzi ide, hogy csak úgy eladja. Szóval
ideköltöztünk.
- És édesapád? – vonta fel a szemöldökét.
- Édesapánk tizenegy éve hunyt el egy
autóbalesetben – feleltem szemrebbenés nélkül, mire a nő sajnálkozva nézett
rám. Nem kérek senki sajnálatából, főleg nem az övéből!
- Igazán sajnálom. Biztosan nehéz lehet.
- Régen történt – feleltem komoran és
tömören. Remélem vette a lapot, és témát vált.
- Mióta ismered a Donovanokat és a
Sullivaneket?
- A Donovanokat nagyjából azóta, hogy
beköltöztünk. A Sullivanek többségét kicsivel később ismertem meg.
- És milyen kapcsolatot ápolsz a
családokkal?
- Hogy érted pontosan?
- Észrevettem, hogy kivételesen jó a
viszonyod mindkét család bizonyos tagjaival – felelte, majd kissé fenyegetően
előrehajolt. – És ez alatt egész pontosan Damien Donovant és Alexander
Sullivant értem.
- Barátok vagyunk – vontam vállat.
- Barátok? – vonta fel a szemöldökét, mire
bólintottam. –És az egyikőtöket sem zavarja, hogy ők kicsit sem kedvelik
egymást?
- Attól, hogy ők ketten nincsenek jóban
egymással, nekem nem muszáj választani.
- És erre ők sem kérnek Téged?
- Nem. És ha megkérnének sem tenném meg. Nem
ők döntik el, hogy kivel barátkozom és kivel nem.
- Értem. A következő kérdésem: hallottál
Katherine legendájáról?
- Szerintem erről mindenki hallott, aki
ebben a városban él.
- Tehát igen – bólintott mosolyogva. – És mi
a véleményed róla?
- Eléggé valószínűtlennek tartom ez az egész
Kiválasztott-dolgot.
- És ez azért van, mert a te családodból fog
kikerülni? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét.
- Nem. Egyszerűen csak abszurdnak tartom ezt
az egészet.
- És abban is kételkedsz, hogy esetleg te
lehetsz az a bizonyos Kiválasztott?
- Igen – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Szerintem
arról már tudnék.
- Az nem olyan biztos, bár lehet. Csakhogy a
kutatásaim során volt szerencsém látni néhány festményt és fényképet Katherine
Dankenről. Meglepően nagy a hasonlóság kettőtök között – mondta, majd elém tolt
egy szerkesztett képet. Az egyik felén Katherine látható, a másikon pedig én – Ugyanolyan,
kék szemek, hosszúkás arc, mosoly, kissé kiálló arccsont, pici orr, és még
sorolhatnám. A hajatok tér el csupán néhány árnyalattal. Mintha újjászületett
volna a személyedben. Szerinted ez nem különös?
- Így jobban megnézve valóban kissé ijesztő
– vallottam be, mivel csakugyan az volt. – Viszont ettől a képtől még nem fogom
elhinni ezt a mesét.
- És mi van az utalásokkal?
- Miféle utalások?
- Például ott van a Kiválasztott hege.
Megmutatnád a jobb bokádat? – kérdezte, mire megállt bennem az ütő.
- Mégis miért?
- Ha jól tudom abban a balesetben tizenegy
éve szereztél egy maradandó sérülést. Csak kíváncsi lennék rá.
- Miből gondolja, hogy ott van?
- Csupán nyomozok, Elena – vigyorgott
vészjóslóan, majd felállt és a magas sarkú szandáljában megkerülte az asztal,
majd megállt előttem. –Megmutatnád a bokádat?
- Ha nagyon muszáj – feleltem, majd
felhúztam a nadrágom szárát, láthatóvá téve a hosszú csíkot, ami a bokámat
keresztezi.
- Szóval a heg megvan. Kiköpött mása vagy a
Danken lánynak, ráadásul egyenes ági leszármazottja, és még a két háborúskodó
családdal is jó viszonyt ápolsz. Ezen kívül fennáll még a szerelmi négyszög
közted, Alex Sullivan, Damien és Nate Donovan között. Még most is azt állítod,
hogy nem te vagy a Kiválasztott? – Úgy kérdezte, mint aki teljesen biztos
abban, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok birtokában van.
- Ha én vagyok, nekem erről nem szólt senki
– vontam vállat. Nem szólt semmit, de láttam, ahogy megfeszül az álla, és az ér
kidagad a halántékánál. – Mellesleg pedig nem tudok semmiféle szerelmi
négyszögről. Barátok vagyunk.
- Szóval nem segítesz nekünk, igaz? – ült
vissza a székébe.
- Mivel nem tudok miben… - kezdtem, de dühösen
félbeszakított.
- Jól van. Akkor most lássuk a felvételeket
– mondta majd a kisasztalon álló tévére mutatott mellettünk. Előre félek, miket
vehettek fel azok az átkozott kamerák. – Az első videó.
Érdeklődve, ugyanakkor félelemtől és szorongástól
összeszűkült gyomorral szegeztem a monitorra a tekintetem. Elindult az első
felvétel. A beköltözésünk napja, amikor Alex, Liz és én a nappaliban
beszélgetünk.
- Most jön majd az érdekes rész – mosolygott
Lana, majd kényelmesen hátradőlt a széken.
Visszanéztük az „elrablásom” jelenetét, ahogy a horrorfilm
előtt Alex a vállán felvitt a szobájába, majd az ott lezajlott beszélgetésünket
(20. rész). Érdekes volt látni az
arcomat, miközben Alex képeit néztem. Így visszaemlékezve valóban eléggé
lesokkoltak. Ezután egy rövid kis ugrás következett, s máris a nappaliban
ültünk a horrorfilmet nézve. Liz épp felállt és elment, majd következett az a
jelenet, amikor én kiborulok, a szőkeség pedig engem vigasztal. A felvétel Liz
érkezésével ért véget.
- Mit gondolsz a felvétel láttán?
- Azt, hogy Alexszel kissé megváltozott a
viszonyunk a kezdetek óta –feleltem őszintén. Ez volt az első dolog, ami
eszembe jutott.
- Én a felvétel alapján azt gondolom, hogy
ez a kapcsolat több mint puszta barátság.
- Erre két dolgot mondanék. Az első az, hogy
téved. Nincs köztünk semmi „több”. A másik dolog pedig… Nem azt mondta, hogy ez
nem valóságshow? Hogy a magánéletünket békén hagyják? Mert nekem jelen állás
szerint nem úgy tűnik.
- Okos lány vagy – bólintott elismerően – Ezt
már első ránézésre megállapítottam. És te is tudod ezt magadról. Azonban
örülnék, ha nem becsülnél alá engem. Szőke vagyok, nem ostoba.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Nézzük meg a következő felvételt, rendben?
- Rendben – vontam vállat, mire elindított
egy újabb felvételt.
Az előbbi mondatai eléggé megijesztettek. Fészkelődni
kezdtem a székben, az ujjaimat tördeltem, és vártam, hogy elinduljon a videó.
És végre elindult a felvétel. Az ideiglenes szobámban
ülök az ágyon és… és a naplót olvasom. Szemből vesz a kamera, ahogy a homlokom
ráncolom olvasás közben, vagy fennakadt a tekintetem egy-egy soron. Aztán
hirtelen ráközelítenek a könyvre, s látszik egy részlet a borítóból: „Cl…ank…D…ry”
Aztán a kép átváltott a sarokkamerára, ami már ráfókuszált a lapokra, a titkos
írásra. Kopognak az ajtón, a naplót a párna alá rejtem, majd kimegyek. Lana
felemeli a távirányítót, majd megállítja a felvételt. Dermedten meredtem a
képernyőre.
- Nincs valami mondanivalód ezzel
kapcsolatban? – kérdezte, majd meglengette előttem a kis bőrkötéses könyvet.
Ebből
hogy magyarázom ki magam?
