2017. február 7.

Végzet - 22. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ezer bocsánat, hogy csak most jelentkezem a résszel, de már azt sem tudom, hol áll a fejem. De most itt van az új fejezet, ám, hogy ez jó vagy rossz dolog, azt majd Ti eldöntitek olvasás után.

Csak annyit elöljáróban, hogy amikor írtam akkor is, és most is, hogy visszaolvastam összetört a szívem. Ez egy nagyon nagyon fontos momentuma a történetnek számomra, szóval remélem kapok némi visszajelzést Tőletek! :)

U.i.: Az előző fejezethez is nagyon köszönöm a kommenteket és az összes eddigi részhez!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Sokan biztosan vérbeli idiótának tartanának, amiért ismét szökni próbáltam, azonban képtelen voltam ott ülni a sötétben a válaszokra és a megmentőre várva.
Pusztán két feladatom volt: megtalálni a tőrt és épségben kijutni innen, haza a Danken kastélyba. Egyszerűnek tűnt, ám a kivitelezése több tervezést igényelt, mint amennyit én fejben lejátszottam. Szinte biztos voltam benne, hogy abból a titkos dolgozószobából, ahol a különös jegyzeteket találtam, vezet egy rejtett alagút a tőrhöz. Csupán meg kell találnom. Azonban a fegyverrel együtt a jegyzeteket is el kell lopnom. Ezen kívül pedig ki kell jutnom – nem csupán a kastélyból, hanem a Sötét Erdőből is. A tervnek rengeteg buktatója volt. Egyedül nagyjából tíz százalék esélyem volt rá, hogy sikeresen véghezviszem, mégsem hagyhattam, hogy a félelem és a bizonytalanság megállítson. A legnagyobb veszély maga a halál volt, azonban ha Davin meg akarna ölni, már rég megtette volna, elvégre számtalan esélye volt már rá. Biztos vagyok benne, hogy valami terve van velem, kellek neki valamihez. Fogalmam sincs, hogy mihez, viszont biztosan szüksége van rám, a Kiválasztottra.

A cella kinyitása ezúttal könnyebben ment, mint korábban, azonban nem a vasajtó felé vettem az irányt. Nem. Egyenesen a falhoz sétáltam, ami mögül előbukkantunk legutóbb. Ha rájönnék, miképp nyílik, talán egyszerűbb dolgom lenne. Különös módon a szemem nem látott át a falon, vagy csak pusztán sötét volt odaát, így lehetetlen lett volna érzékelni bármit is. Kopogtattam a köveket, hátha a hang változása megmutatja, pontosan hol is van az üreg, azonban hiába próbálkoztam – egyszerűen semmiféle lényeges változást nem fedeztem fel.
- Ne kopogtass, te átokfajzat! – hallottam egy recsegő hangot. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy megfordultam, s a hang tulajdonosa után kutattam. Senkit nem láttam a sötétségben, így megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.
- Ki van ott?
- Még a hangod is idegesítő! – érkezett a válasz. Elindultam abba az irányba, ahonnan sejthetően a hang érkezett. Az egyik cellában végül ott kuporgott egy sötét alak.
- Ki maga? – kérdeztem halkan. Karnyújtásnyi távolságra álltam a rácstól, az alak a falhoz láncolva feküdt a cella túlsó végében.
- Semmi közöd hozzá kislány. El sem hiszem, hogy a nagyúr téged keres. Képtelen vagyok beletörődni, hogy pont rád van szüksége – recsegte.  
- Ki maga? – ismételtem meg az előbbi kérdésem. – Miért van ide bezárva?
- Elrontottál mindent. Elrontottál mindent! – ordította, ám továbbra sem fordult felém. 
- Hogy juthatok ki innen? – szegeztem neki a kérdést. A hangom nyugodt maradt. – Segítek magának, csak árulja el, hogy juthatok ki innen. 
- Velem a nagyúr rendelkezik. Nem futok el a sorsom elől, és neked sem kellene, kicsi lány.
- De nekem ki kell jutnom innen. Kérem! Maga mi érezne, ha a lánya tűnne el nyomtalanul?
- Az én lányom halott! – kiáltotta, mintha ezt tudnom kellett volna. A hangjában nem fájdalom érződött, sokkal inkább felháborodás. 
- Sajnálom – suttogtam.
- Ne sajnáld, én sem sajnálom. A nagyúr így rendelkezett, tehát nincs mit sajnálni. – Ez az ember elmebeteg. 
- Nézze, ha itt maradok, az a nagyúrnak rengeteg problémát fog jelenteni. Többet, mintha most elárulná nekem a kiutat. 
- Nem hiszek neked. Ha a nagyúr nem ezt akarná, most nem lennél itt. 
- Ha a nagyúr azt akarná, hogy itt maradjak, maga most nem lenne itt. – Erre nem felelt. Ismét nem hallatszott más, csak a víz csöpögése, és kettőnk légzésének halk moraja.  
- A falon nem tudsz kijutni – felelte végül. – Azon keresztül csak bejutni lehet. Egyedül a vasajtó van. Onnan jobbra a hosszú folyosón. A legutolsó ajtón bemész, majd az asztal peremén elrejtett gombbal feltárod a titkos ajtót. Az egy újabb szobába vezet, ahol szintén van egy rejtett ajtó az egyik festmény mögé rejtve. Az kivezet innen, a birtokon túlra, a Sötét Erdő szívébe. Mindig máshol őrjáratoznak a vérebek. Ha kijutsz a Sötét Erdőből, biztonságban vagy. A Mester vagy a nagyúr személyes parancsa nélkül senki sem lépheti át a határt. 
- Köszönöm – hálálkodtam, azonban egy gondolat nem hagyott nyugodni. – Nem… Nem a Mester a nagyúr?
- Hogy kérdezhetsz ekkora ostobaságot?! Hát semmit sem tudsz, te ostoba liba?! – förmedt rám. – Ne merészeld azt a szemtelen kölyköt a nagyurammal egy lapon említeni! Kotródj innen! Kotródj! – kiáltotta, a hangja sebeket ejtett a dobhártyámon. Nem emberi hangon szólalt meg, embernek nem lehet ennyire karcos, recsegő hangja.
Nem kellett kétszer mondania, sebesen szedtem a lábam a vasajtó felé, majd elindultam az utasításainak megfelelően. Csak remélni mertem, hogy nem vert át.
Igyekeztem elrejtőzni az árnyak közt, a kiszögellésekben, a függönyök mögött, miközben végighaladtam a folyosókon. Szerencsére nem sok őrrel találtam szembe magam, őket viszont egy erős ütéssel az egyetlen megmaradt tőröm markolatának segítségével sikerült ártalmatlanítanom, még ha csak rövid időre is. Elértem az említett ajtót. Innen már nem sok választott el a szabadulásomtól. Nem tartózkodott odabent senki, ám nem lepett meg, hogy zárva találtam. Szerencsére az olcsó filmes hullámcsat – technika ezúttal is működött. A biztonság kedvéért magamra zártam az ajtót.
Egy üres szobában találtam magam, pusztán egy kanapé és egy régebbi típusú tévé uralta a szűk teret. A televízió egy rozoga kisasztalon állt. Végighúztam a mutatóujjam a peremén. Éreztem, ahogy a porszemek rátapadnak a bőrömre, arcom önkéntelenül is undorodó grimaszba rándult. A túlsó végén felfedeztem egy kis kiálló pöcköt, mire a kanapé mellett kinyílt a fal. Amint bezártam magam mögött, lehetőségem nyílt körbenézni a helyiségben, ahová jutottam. Meglepve tapasztaltam, hogy ugyanaz az iroda volt, amibe korábban is bejutottam – csak épp egy másik ajtón keresztül. Szinte minden ugyanúgy volt, mint mikor itt jártam. Csupán a pohár tűnt el az asztalról, az iratokat pedig kicsit összerendezgették. Első alkalommal nem fedeztem fel az íróasztal mellett balra lógó festményt, ugyanis a szoba csak bizonyos pontjairól látni – a sötét, fából készült szekrény nagyrészt takarja. Fogalmam sincs, mit ábrázolhatott fénykorában, ugyanis az idő teljesen kikoptatta, ezen kívül több szakadás is szemet szúr. Óvatosan toltam odébb, mire egy tenyér nagyságú téglalapot fedeztem fel a fehérre meszelt falon. Lassan helyeztem rá a kezem, mintha félnék, hogy áramütés ér, ha megérintem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy semmi sem történik, lassan egyre beljebb nyomtam a téglát, mire végre kinyílt az utolsó ajtó, egy hosszú, sötét, baljóslatú folyosót rejtve maga mögött. Hirtelen ötlettől vezérelve az összes asztalon heverő lapot belehajtottam a könyvbe, majd a pulóverem alá rejtve mindent, szaladtam kifelé a negyedik kastélyból. Csupán halványan érzékeltem a titkos ajtó bezáródását jelző puffanást a hátam mögött. A szívem dübörgése és zakatoló lélegzetvételem hangja minden mást elnyomott körülöttem. Már csak néhány méter szabadságig.  
Különlegesen éles látásomat használva igyekeztem felmérni előttem a terepet. A hideg erdei levegő átjárta a tüdőmet, a szél az arcomat csípte, ahogy fákat, bokrokat és kiálló gyökereket kerülgetve száguldottam minél messzebb a Sötét Erdő szívétől. Merthogy valóban száguldottam. Soha életemben nem futottam még ilyen gyorsan, a fák homályos pacákként kerültek a látóterembe, majd tűntek is el. Ekkor eszembe jutott, amit a napló rejtett oldalán olvastam:
„A Kiválasztott rendelkezik éleslátással, különösen kiélezett hallással, fénysebességgel…” Fénysebesség. Hát persze. Még sosem éreztem ilyen futás közben. Még sosem voltam ennyire szabad, ennyire feltüzelt, ennyire energikus. Mintha a levegőben járnék. Nem éreztem semmit, a végtagjaim súlytalanok voltak, maguktól vittek előre a lábaim, mintha pontosan tudnák, merre kell menni, holott fogalmam sem volt róla. Ez az egész addig tartott, míg valaminek neki nem ütköztem. Vagy inkább valakinek. A hatalmas lendületem mindkettőnket magával sodort, egyenesen egy fának csapódtunk.
A levegő kiszaladt a tüdőmből, hirtelen mindenem ólomsúlyúvá nehezedett, a fejem erőteljesen szúrt a tarkómnál. Az „áldozatom” erőteljes és cifra szitokszavak közepette igyekezett feltápászkodni, közben hangosan szívta be és fújta ki a levegőt. Úgy tűnik, nem csak engem ért váratlanul az ütés, és ő is hasonló erővel csapódott a kemény törzsnek. Nekem is sikerült talpra állnom, s csak azt követően néztem meg, kit taroltam el olyan kegyetlenül – felkészültem a legrosszabbra. 
- Damien! – csodálkoztam. Az utóbbi időben nem gondoltam, hogy ennyire örülni fogok neki.
- Elena! – A hangjában egyszerre volt jelen az öröm, a megkönnyebbülés, a zavarodottság és a düh. Ezernyi érzelem egyetlen szóba sűrítve.
- Hogy kerülsz ide?
- Te voltál az a buldózer, ami a fának taszított az előbb? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Igen, és ne haragudj. Inkább azt mondd, hogy kerültél ide. És hol vannak a többiek?
- Téged kerestünk, majd elmondok mindent. Szólok a többieknek, itt vannak a közelben – felelte, majd előkapta a telefonját, gyorsan pötyögött valamit, majd visszasüllyesztette a zsebébe. – Te mit keresel itt? Hol voltál?  
- Megtaláltam a negyedik kastélyt. Csakhogy számítottak rám. Csapdába csaltak, Damien – kezdtem. – Reachel összejátszik a Mesterrel. Engem okol Nora haláláért, és ez a bosszúja.
- Micsoda? – Láthatóan őt is éppúgy sokkolta a hír, mint engem. 
- Jól hallottad – sóhajtottam. – Viszont van jó hír is.
- Damien! Elena! – hallottam a közeledő kiáltásokat és a rohanó léptek tompa zaját. Nate-et pillantottam meg először, őt követte a többi Donovan fivér.
- Elena! – zárt szorosan a karjaiba, ám a pillanat hamarabb véget ért, mint szerettem volna. – Hol voltál? Mi történt?
- Reachel tőrbe csalta a Mester kastélyában – válaszolt helyettem Damien.
- Tessék? – ráncolta Max a szemöldökét. A többiek is értetlenül pislogtak. 
- Engem hibáztat Nora haláláért. Ki tudja, mióta játszik össze vele – vázoltam fel röviden a helyzetet. – De most el kell tűnnünk innen, mielőtt rájönnek, hogy megszöktem, és keresni kezdenek.
- Arra! – mutatott Tom a megfelelő irányba, mire a vezetésével rohanni kezdtünk.
- Mit rejtegetsz a ruhád alatt? – kérdezte Tom közben.
- Találtam valamit a Mester egy titkos irodájában – feleltem, majd még szorosabban fogtam magamhoz a könyvet. – Azt hiszem, ez megmutatja, hol van a tőr. 
- Erre most nagy szükségünk lesz. Szép munka! – veregette meg a vállam, majd gyorsított a tempón. 
- Meddig voltam itt? – kérdeztem az idő közben mellém kerülő Michael-t.
- Egy napig – válaszolt kurtán.
- És anya hogy viselte, hogy eltűntem?
- Nem tud róla.
- Tessék?
- Üzeneteket kapott a telefonodról, miszerint Reachelnél töltötted az éjszakát és onnan mentél iskolába is, és ma is maradsz. Valami projektmunka miatt. Mi is kaptunk ilyen sms-eket – magyarázta.
- A telefonom még mindig náluk van. Miből jöttetek rá, hogy átvernek?
- Damien jött rá – felelte. – Mivel osztálytársak vagytok, biztosan tudta, hogy nincs semmilyen projektmunka. Az pedig, hogy miért pont Williams volt az, akinél állítólag az elmúlt huszonnégy órát töltötted máris értelmet nyert. 
- Igen – motyogtam. Még most is nehezemre esik elhinni, hogy Reachel elárult. Azt hittem, a barátnőm, még ha nem is áll hozzám olyan közel, mint Mia. Mia. Vajon őt is belerángatta? Nem. Az kizárt. Ő nem tenné ezt velem. Viszont úgy érzem, már szinte csak saját magamban bízhatok ebben a városban.
Csendben futottunk tovább, közben meg-megálltunk körülnézni, hallgatózni, vajon követnek-e minket. Ijesztő csend lengte be az erdőt. Baljóslatú csend. A csapat minden tagján érződött a feszültség, mindenki ugrásra készen haladt előre.
Aztán minden megváltozott, hirtelen, akár egy villámcsapás. Úgy éreztem, lelassult az idő körülöttem.
Futólépések zaja ütötte meg a fülemet, mire felgyorsítottuk lépéseinket. Zihálva menekültünk üldözőink elől, akik közt a hangokból ítélve vérebek is voltak. Éreztem, ahogy egyre közelednek. Ha egyedül lettem volna, ismételten bevetetettem volna az új szupersebességem, viszont nem hagyhattam hátra a többieket. Igyekeztem a tempóm növelésével őket is gyorsításra sarkallni, több-kevesebb sikerrel. Aztán hangos, fülsiketítő, rémisztő dördülések vettek körül minket. Ordítást hallottam a hátam mögött. Féltem hátra fordulni, mégis megtettem. Végigjártattam a fiúkon a tekintetem. Ugyanúgy futottak utánam. Egyikükön sem láttam semmit. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartom. Már csak pár méter választott el minket a Sötét Erdő határától. Onnan átvágtatunk a Sullivan birtok egy kis szegletén, és máris a Donovan birtokon vagyunk. Csak pár perc. Újabb szörnyű dördülések hangját sodorja felénk a szél, ám ezúttal nem követi ordítás. Néhány borzalmasan hosszúnak tűnő perc után lihegve, kifáradtan érjük el a Donovan birtok határát. Pár méter levező sétalépést követően egy emberként rogyunk a hideg talajra, ziháló lélegzetünk fehér felhőként lebeg körülöttünk a hideg éjszakán.

- Biztonságban… vagyunk – zihálja Tom. 
- Áhhh! – Egy szívbemarkolóan fájdalmas nyögés hallatszott. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába. Nate eltorzult arckifejezése hatalmas fájdalmakról tanúskodott, mindenki azonnal mellette termett. Ahogy elvette a kezét az oldaláról, felszisszent a fájdalomról. A keze teljesen vörös volt a vértől, a pulóverét is teljesen átitatta. Kétségbeesetten kaptam levő után. Nem. Nem, nem, nem nem! Tom óvatosan felhajtotta a ruhaanyagot, hogy felmérje a seb súlyát. Én közben nem bírtam levenni a szemem Nate elgyötört arcáról. 
- Basszus! – kiáltott fel Tom, hangjában keveredett a düh, a kétségbeesés és a rémület. Azonnal levette a fekete pulóvert, ami rajta volt, és azzal próbálta elállítani a vérzést. – Azonnal kórházba kell juttatni!
- Hívom a mentőket! – állt fel Michael, és a telefonját idegesen nyomkodva pár métert távolodott.
- Tarts ki testvér, hallod? – bíztatta Tom halkan. Félelmetes volt látni, ahogy Nate egyre sápadtabbá válik. Nem bírtam megállni, közelebb kúsztam hozzá, szabad kezét a markomba zártam, szorosan tartottam.
- Erősnek kell lenned, érted? – suttogtam. Azt hittem remegni fog a hangom, viszont élesnek hatott, holott a félelem és a kétségbeesés így is érződött rajta. 
- Nem tudom, meddig bírom még – lehelte, majd hangos köhécselésbe kezdett. A szájából vér fröccsent a kezére. Ijedten néztünk össze ikertestvérével. Halványan érzékeltem, hogy Michael visszatért és valamit mondott a mentőkről, viszont minden érzékszervemmel csakis Nate-re összpontosítottam. Könnyek mardosták a szemem, a szívem a torkomban dobogott, a félelem átjárta az egész testem. Nem veszíthetem el. Egyszerűen nem lehet. Szükségem van rá
- Ki kell tartanod! – suttogtam elszántan, miközben megszorítottam a kezét. – Nem. Ki fogsz tartani! Érted? Szükségünk van rád! – A hangom beleremegett ebbe a mondatba. Éreztem, hogy a visszafogott sírástól megremeg az alsó ajkam. – Szükségem van rád!
Halványan elmosolyodott, majd a kezével gyengéden végigsimított a hidegtől kipirosodott arcomon. Csillogó szemeivel bágyadtan nézett fel rám, mint aki felkészült a legrosszabbra. 
- Szeretlek, Nate. Hallod? SZE.RET.LEK – suttogom neki egyre elszántabban. – Maradj velem! Kérlek! – Az utolsó szónál elcsuklott a hangom. Nem bírtam tovább visszafojtani a könnyeim.
- Én is szeretlek! – suttogta rekedten, majd ismét köhögő roham tört rá, a szája még több vérrel telt meg. A könnyeim egyre inkább utat törtek maguknak, ahogy figyeltem. Haldoklik
- Csssss! Ne beszélj! – simítottam meg az arcát. – Tartalékold az erőd! – Kérdőn pillantottam Tomra.
- Hamarosan itt a mentő. Damien és Max eléjük ment – válaszolt a kimondatlan kérdésemre. – Tarts ki tesó! Még egy kicsit – biztatta ő is, majd erősebben nyomta a sebre a pulóvert. Elkaptam az anyagról a tekintetem. Máris átázott. 
- Nem hiszem, hogy sokáig bírom. – Egyre halkult rekedtes hangja, a szemhéja egyre hosszabb ideig maradt csukva. Megszakadt a szívem. Éreztem, ahogy darabokra török belülről. – Szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz – nyögte a szemembe nézve –, de azt is tudom, hogy Damient is szereted. Ahogy ő is téged. Kérlek, legyetek boldogok. Ígérd meg nekem, hogy boldog leszel! – könyörgött, majd ismét köhögni kezdett. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, odébb rángatnak tőle.
A három férfi teste teljesen eltakarta előlem. Éreztem, hogy valaki erősen tart, de fogalmam sem volt, kicsoda. Nem is érdekelt. Ahogy előkerült a defibrillátor, keserves zokogás tört rám. Néztem, ahogy összedörzsölik a készüléket egyszer. Majd még egyszer. Újra és újra nekifutottak. Aztán egy idő után már semmit sem láttam a könnyeimtől. Nem hallottam semmit a fülem zúgásától. Nem éreztem semmit, csak mérhetetlen fájdalmat. Mintha szépen lassan, módszeresen kitépték volna a szívemet a helyéről. 
Fájt. Jobban fájt, mint bármi, amit korábban átéltem. Aztán amikor a három férfi odébbállt, és ott feküdt Ő, csukott szemmel, véresen, végleg összeomlottam. Visszafordíthatatlanul, gyógyíthatatlanul eltört bennem valami, amit soha semmi nem lesz képes újra összerakni. Még sohasem sírtam ennyire életemben. Ahogy a fekete zsákban berakták egy autóba, úgy éreztem, a lelkemet viszik magukkal. Aztán már nem éreztem semmit. Nem érzékeltem semmit. Körülöttem minden megszűnt létezni. Nem maradt más, csupán a gyász és a szilánkokra törött lelkem. Csak a fájdalom.  

3 megjegyzés:

  1. Válasz a kérdésre! Nem! Nem jó! :'( Úristen, most megpróbálom összefoglalni ami történt: Jé, fent van az új rész. Á, tudtam én, hogy kijut. Na bakker, már megint üldözik őket. MI??? EZT NEM TEHETED! - gondolataim sorrendben. MIÉRT? Ezt most miért kellett? Oké, én Damien párti vagyok, de Nate az elmúlt hónapokban annyira megérintette a szívemet (nem mintha addig nem imádtam volna). ÉS meghal? PONT Ő? Ezt még nem fogtam fel teljesen. Oké. Megjegyeztem. De a lakcímedet már nyomozzák az embereim, és utána megyünk megkövezni.
    Azért még mindig az egyik olvasód:
    A Girl

    VálaszTörlés
  2. Szegény Elena elveszít még egy számára nagyon fontos embert.:(
    Én is Damien párti vagyok...de nagyon rossz, hogy még egy nagyon jó szereplővel búcsúzunk..:( és 8 rész (+az epilógus)és mindenkitől el kellesz búcsúznunk...
    #imádjukazírónőnket<3
    Sok sok puszi:
    Daniella.

    VálaszTörlés
  3. Neeem. Naneeem. Ezt nem teheteed :c
    Ezt nem!

    VálaszTörlés