Végzet - 19. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Egy nagyon nagyon fontos részhez érkezett a történet, ugyanis feltűnik egy szereplő, akire szerintem már mindannyian nagyon kíváncsiak vagytok, hogy ki is lehet. Ebből azt hiszem, könnyen rájöttetek, hogy kiről is van szó, de inkább olvassátok végig.

Tudom, hogy megköveztek majd, amiért nagyjából két hétig ismét nem érkezik majd rész - és sajnos ígérgetni sem tudom semmit. Mindenesetre megpróbálom január ötödikén hozni a következő fejezetet, de ez a dátum nincsen kőbe vésve (különösen, hogy másnap délben vizsgázok). Nagyon húzós hetek állnak előttem, így kérlek, értsétek meg, ha kicsit kaotikusan érkeznek majd a fejezetek, esetleg megkések. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy nagyjából betartsam a két hetes korlátot, de ha sokat kell tanulnom egy-egy vizsgára, akkor lehet, hogy ez nem fog sikerülni. Ha minden jól megy, akkor számomra január 23-án véget ér a vizsgaidőszak, és onnantól talán sikerül ismét felvennem a ritmust.

Addig is élvezzétek a fejezetet! :)

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden drága Kiválasztottnak!😍💓🎄

A világom a tegnapi nap folyamán darabokra hullott –újra. Legutoljára akkor éreztem így magam, amikor apa meghalt. Mintha a lelkem egy darabját kitépték volna, a szívem belehasadt a fájdalomba, a veszteségbe, a hiányba, a gyászba. Most két embert veszítettem el, még ha nem is véglegesen. És ezúttal a saját ostobaságom, vakságom vezetett ide. Épp ezért dühös voltam magamra, mérhetetlenül. Önző voltam, gátlástalan, erkölcstelen. És ezt a lelkem mélyén mindvégig tudtam, mégsem érdekelt, elnyomtam a figyelmeztető hangot a fejemben. Ahogy egyre többet megtudtam Katherine Dankneről, az ük-üknagymamámról, vagy akárhányadik felmenőmről, egyre inkább elítéltem. A szerelmi élete szövevényesebb volt, mint egy pókháló, botrányosabb, mint egy latin-amerikai szappanopera. Bármennyire is kötődöm hozzá, szeretem és meg akarom menteni, egyre inkább megvetetettem azért, amit azokkal az ártatlan férfiakkal művelt. Most viszont – bármilyen nehéz is ezt beismerni – én magam is olyanná váltam, mint Katherine. A történelem ismétli önmagát. Valóban. Ugyanolyan vagyok, mint Ő. Mintha nem is a Mester lenne a gonosz ebben az egész borzadályban, hanem a Danken család, amibe én magam is beletartozom. Persze ez nem változtat a tényen, miszerint a titokzatos ellenségem rengeteg ártatlan ember életét kioltotta. Úgy érzem, Katherine és én már megkaptuk az élettől a büntetésünket. Ezúttal rajta a sor. És boldogan igazságot szolgáltatok, ha kell a saját két kezemmel.

Ijesztő elképzelni, hogy embert öljek; de az még annál inkább, hogy nem riaszt vissza a gondolat. Túl sokat vett el tőlem, ártatlan emberektől. Nem érdemli meg az életet, nem méltó erre az isteni ajándékra. El fog bukni. És az sem érdekel, ha vele bukom én is. Elhatároztam valamit, és ehhez tartani fogom magam.

Többet edzettem, mint valaha, az iskolában látványos fejlődést, javulást produkáltam. Igyekeztem több időt tölteni a családommal és a barátnőimmel. Ez persze az alvás kárára ment, azonban éreztem, hogy ezekre mind szükségem van. Damient és Nate-et persze nem kerülhettem el: egyrészt Damiennel még egy iskolába, osztályba járunk, másrészt pedig ott voltak a kötelező közös edzések. Sokszor maradtam ott egyedül gyakorolni, ami szerencsére észrevehető volt a teljesítményemen. A két volt barátommal nem beszéltem túl sokat, a kommunikációnk minimálisra csökkent. Csak akkor szólaltunk meg, ha muszáj volt. Igyekeztem kerülni a pillantásukat is, hiszen amikor mégis összeakadt a tekintetünk, ezer kérdést, fájdalmat tükröztek. A fájdalom a lelkem mélyén nem enyhült, azonban megtanultam csillapítani, elnyomni. Amikor azonban felszínre törtek, robbanásszerűen ragadtak magukkal az érzelmek. Elárasztottak, mint a lávafolyam a kitörő vulkánból, elsöpörtek, mint egy hurrikán, betemettek, akár egy lavina. A szívem továbbra is szilánkokként hevert a padlón, és minden ilyen kitörés olyan volt, mintha újra és újra tűsarkúval rátapostak volna még egyet és még egyet. Erősnek akartam látszani, erősnek kellett látszanom mások előtt. Egyedül azonban védtelen voltam, összetört, akár egy kisgyerek. Az érzelmeim, a megbánás, a felelősség súlya alatt szépen lassan kezdtem összeomlani. Rettegtem. Elvégre mindez egy ártatlan kíváncsi kutatásként indult, anno naiv gyermekként. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig fajulna az egész, hogy a gyermeki kíváncsiság és kalandvágy ide fog vezetni. Amikor ráeszméltem, mi is folyik körülöttem valójában, már késő volt. Nem szállhattam ki, egyszerűen nem tehettem. Túl sok minden függött tőlem, és függ még most is. Én vagyok az egyetlen ember, aki pontot tehet ennek a végére egyszer s mindenkorra. Fel kellett nőnöm a felelősséghez, a feladathoz, mindenkinek meg kellett felelnem, be kellett váltanom a hozzám fűzött reményeket. Bár egyre közelebb és közelebb kerültem, kerültünk a megoldáshoz, a lezáráshoz, olyannyira, hogy már csupán egyetlen lépés választ el minket a játék végétől, mégis rengetegszer éreztem úgy, hogy elbuktam. Akárhányszor hazudnom vagy titkolóznom kellett, akárhányszor kockára tettem a barátaim, a családom biztonságát, életét, akárhányszor illegálisan cselekedtem, akárhányszor meghalt egy ártatlan ember, annyiszor buktam el én is. Az a rengeteg vér ugyanúgy tapad az én kezemhez is, hiába nem volt közvetlen közöm a gyilkosságokhoz. Ez az a tudat, bűntudat, amit soha életemben nem fogok lemosni magamról, nem tudok kitörölni a tudatomból, a lelkemből, a szívemből.

Szükségem volt a szeretteimre, jobban, mint valaha. Megvolt az a különleges képességük, hogy elfeledtessék velem mindezt, hogy újra csak egy átlagos lánynak érezhessem magam. A velük töltött idő olyan szinten felértékelődött a szememben, hogy minden órára, percre, másodpercre kincsként tekintettem. A közelükben nem a Kiválasztott voltam, hanem csupán Elena Destiny Tisdale.

- Annyira örülök, hogy ismét több időt töltesz velünk –mosolygott Mia hálásan. 

Az egyik kedvenc cukrászdánkban ültünk Reachellel hármasban a hangulatos teraszon. A városközpontban volt, egy régi épületet alakítottak át. Boltíves bejárat, melyet feketére mázolt oszlopok tartanak, a felső szinten rendezvényeket szerveznek, egy erkély is nyílik onnan. Belülről lila falak és rengeteg festmény fogadja a látogatókat, amik rendszeresen cserélődnek, ugyanis meg lehet vásárolni az alkotásokat. Helyenként csíkokban egy-egy rózsaszín virágszerű mintákkal ellátott tapétacsík díszíti a helyet. A székek párnázott bőrülőkék, kellemes kávészínben. A teraszon minden asztalon virágokat helyeztek el, a székek pedig fonottak, ám meglepően kényelmes a pufi kis párnácskákkal. Imádjuk ezt a helyet, nem csak szép, de az sütik, italok és a kiszolgálás is páratlan. Liz sajnos ezúttal nem tudott csatlakozni, újabb ultrahang vizsgálatra mentek Michaellel. Most már elkezdett bő pólókat hordani, ugyanis szépen lassan kerekedett a pocakja. Továbbra sem tudott senki a piciről, még a lányok sem.

- Én is –mosolyogtam vissza őszintén. –Hiányoztatok.

- Megváltoztál, Elena –méregetett Reach elgondolkodva.

- Tudom. –  Szomorúan mosolyogtam, majd inkább belekortyoltam az epres limonádémba.

- Mi történt ebben a pár hónapban? Vagy inkább évben? Fokozatosan távolságtartó lettél, minden idődet otthon vagy a Donovanokkal töltötted, iskolán kívül alig láttunk –folytatta.

- Tudom, és ne haragudjatok, csak… egyszerűen túl sok minden történt. Ráadásul Geraldine halála az egész családban mély nyomot hagyott. –Nem hazudtam ezúttal, elvégre ez valóban tükrözte az igazságot. Csupán nem volt teljes.

- Megértem –nézett rám Mia megértő, hatalmas kék szemeivel. –De legalább újra köztünk vagy.

- Igyunk erre!- emelte fel koccintásra a poharát Reachel mosolyogva, ám a szeme továbbra is kifürkészhetetlen volt, mintha árulkodó jelek után kutatna rajtam, viszont nem talál semmit.

- Üdvözletem, hölgyeim –jelent meg Alex. Bár már tavasz közepe volt, azért az időjárás meglehetősen változékonynak bizonyult. Hol szeles, hol napos, hol esett az eső, hol napokig szárazság uralkodott. Ma is a fehér, hátul fekete csipkével feldobott rövid ujjú felsőm fölé fel kellett vennem a farmerkabátomat, nehogy megfázzak, emellett egy piros csőfarmert és egy nyári csizmát húztam magamra. Barátnőim is hasonlóképp gondolkodtak: Mia egy egyszerű lila felsőt, fehér farmert és egy tavaszi dzsekit vett fel, Reachel pedig egy laza inget, hozzá koptatott farmert és bakancsot, kabátját a derekára kötötte. Ezzel szemben Alex egy fekete térd fölé érő vászonnadrágban és egy zöld, rövid ujjú ingben állt előttünk, aminek a felső három gombját nem gombolta össze. –Igazán csinosak vagytok ma.

- Nem fagy beléd a szar?- kérdezte Mia igazán hölgyhöz méltóan.

- Nem –nevetett fel a szőke fiú. –Esetleg csatlakozhatok? 

- Nem –vágtuk rá egyszerre, mire savanyú képet vágott.

- Nos, nem tudjátok, mit hagytok ki –bizonygatta, mire egy gunyoros morgás, egy horkantás és egy halk kuncogás volt a jutalma.

- Semmi olyat, amit megbánnánk –vágta rá Reachel, a morgolódó. 

- Ez egy csajos délután. Ebbe nem férsz bele, Seggfej –közöltem a tényeket.

- Ugyan, Cukorfalat! –vigyorgott rám. –Tudod, hogy csodálatos társaság vagyok.

- Alex, kérlek, menj el –kezdte a kuncogás szőke tulajdonosa diplomatikusan. – Hármasban szeretnénk tölteni egy kis időt. Talán legközelebb.

- Legyen –sóhajtott lemondóan, majd beandalgott a cukrászdába. Különös volt a viselkedése, azonban nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Szerettem volt kiélvezni a barátaim társaságát, amíg még van rá lehetőségem. Elvégre, ki tudja, mit hoz a jövő. Talán a Mester megöl, és soha többé nem élhetek át velük hasonló élményeket. Az új mottóm: Carpe diem, élj a mának!

Este Miánál megnéztünk közösen egy filmet a nap megkoronázásaképp, majd nála töltöttük az éjszakát. Reachel és a házigazda aludtak a franciaágyon, ugyanis barna hajú barátnőm lába lelóg a kanapéról, amin én kaptam helyet. Meglepően kényelmes volt. Egy szélesebb darab, rózsaszín szövetből, az én méretemnek pont megfelelő. Hajnalig beszélgettünk, nevettünk, míg végül sorban elnyomott minket az álom. Napok, hetek, hónapok óta végre nyugodtan, gondtalanul hajtottam álomra a fejem. Nem gondoltam a legendára, Katherine-re, a Donovan fivérekre, a Mesterre, a közelgő csatára –merthogy biztos voltam abban, hogy nem ússzuk meg könnyen. Ezúttal ezek a gondolatfoszlányok messzire elkerültek, boldogan fogadtam a sötétséget, ami rám borult.

Sötét volt. Előttem egy pontban fehér füst kavargott, míg lassan alakot öltött. Feltételeztem, hogy ismét Katherine lesz az, hiszen legutóbb hasonlóképp jelent meg előttem. Csakhogy tévedtem. A fehér füstalak a brutális módon meggyilkolt barátnőm, Nora alakját vette fel. Élesebben rajzolódott ki, mint ősöm a legutóbbi találkozásunkkor, ám így sem adta vissza a lány valódi mivoltát. Az egész alak valahol félúton volt a kavargó köd és a szilárdság közt. Szőke haja lágy hullámokban omlott a vállára, bőre sápadt volt –sápadtabb, mint életében -, mogyoróbarna szemei barátságosan csillogtak. Még élénken élt emlékeimben az élettelen test képe, akárcsak az eleven, életvidám barátnőmé. Most a kettő határán lebegett. Meglepett, elvégre még sohasem jelent meg korábban előttem. Azonban amikor megszólalt, nem az ő hangját hallottam.

- Miattad haltam meg –döntötte oldalra a fejét, úgy mért végig tetőtől talpig. Mély hangon szólalt meg, szinte már férfias volt. –Mitől érsz többet? 

- Nora… - Nem találtam a szavakat. Mégis mit mondhatnék? –Sajnálom. Én…

- Te nem akartad? Te nem tehetsz róla? Visszacsinálnád? –Továbbra is oldalra döntött fejjel kezdett el felém lépni – minden mondattal egy lépéssel közeledett. –Miattad mentem oda. Te csaltál engem oda.

- Tessék?- ráncoltam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, miről beszélhetett.

- Kaptam egy üzenetet. Az állt benne, hogy vársz rám az erdőben a nagy fánál. Odamentem. Te pedig nem voltál sehol. –Kiegyenesítette a fejét. A szeme kezdett elsötétedni, az arca pedig egyre csak sápadt. A látvány megfagyasztotta a vért az ereimben. Mintha azt figyeltem volna, ahogy elszáll belőle az élet.

- Én nem küldtem neked semmit.

- Tudom –vigyorodott el. –Ő volt az. Téged akar. De előtte fájdalmat akar neked okozni, ehhez pedig én kellettem. Én, hogy megöljön. Miattad.

- Nora…

- Nem én vagyok az egyetlen –folytatta, félbeszakítva ezzel. 

- Tudom. –Nyelnem kellett. –Ott volt Cindy, Sandra, Kirk…apa. –Az utolsót volt a legnehezebb kimondanom. Nora felhúzta szőkés szemöldökét, szinte a feje tetejére. 

- Nem róluk beszélek. Valaki most van veszélyben. De talán még megmentheted. – A hangja egyre inkább elmélyült, arca már holtsápadt volt, a szeme éjfekete, mint két feneketlen lyuk. –Gyere az erdőbe, a kastélyba. Mentsd meg a barátnődet!

- Ki van veszélyben?-A kérdésemre a ködalak megremegett, majd gonosz mosoly terült szét ajkain.

- Reachel Williams –közölte egy férfi hangján. Egy ismerősen ismeretlen férfi hangján. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a fehér köd felkavarodott, majd az alakja teljesen eltűnt. Egyedül maradtam a sötétségben.   

A takaróm a földön hevert, összegömbölyödve, mikor felriadtam. Nem Nora volt. Csupán az ő alakjával akarta hitelesebbé tenni az egészet. Azt akarta, hogy bűntudatom támadjon, hogy emlékezzek, hogy féljek.

Reachel.

Kiugrottam az ágyból – vagyis leugrottam a kanapéról, s amilyen halkan csak tudtam odalopóztam az ágyhoz, ahol Miának és Reachelnek kellett feküdnie. Vagyis csak kellett volna, tekintve, hogy a szőkeség teljesen egyedül volt. Reachelnek nyoma sem volt. Gyorsan magamra rángattam egy fekete pamutnadrágot és egy pulcsit, felvettem a fekete bokacsizmám, magamhoz vettem a telefonom, majd kilopakodtam a szobából, de előtte még írtam egy gyors üzenetet Miának arra az esetre, ha reggelig nem érnék vissza. Először a biztonság kedvéért leellenőriztem a fürdőszobát, hátha csak a mosdóba ment, de a helyiség üres volt, csak úgy, mint a konyha. Vagyis Reachel tényleg eltűnt.

Futva indultam az erdő felé, közben pedig próbáltam hívni Nate-et és Damient, azonban egyikük sem vette fel, így írtam az öt fivérnek egy körsms-t a tervemről – már ha ezt tervnek lehet nevezni. Lenémítottam a készüléket, majd a Donovan faházba érvén egyenesen a fegyverszobába indultam. Egy kisebb tőrt tűztem a csizmámba, egy bőr övtartóba pedig az egyik teletöltött fegyvert helyeztem el, majd ráhúztam a pulóverem. Így is feltűnő, viszont nem igazán tudok több dolgot magammal vinni. Kénytelen leszek a körülöttem lévő tárgyakra hagyatkozni, ha arra kerülne a sor. Indulás előtt még utoljára ellenőriztem a mobilom, hogy érkezett-e válasz. Semmi. Nyugtázva, hogy ennek a küldetésnek egyedül vágok neki, elindultam a vaksötét éjszakába, egyenesen az erdő szívébe –a negyedik kastélyhoz.

Éles látásomra hagyatkozván nem vittem magammal zseblámpát, elvégre csupán felesleges feltűnést keltettem volna. A különleges képességem mára már teljesen megszoktam, és nagyon sokszor hasznát veszem –azóta egyszer sem vertem be a lábujjaimat az ágy vagy az asztal sarkába a sötétben botorkálva az ágyamhoz. Puhán, hangtalanul lépkedtem a tavaszi fűben, ami kicsit nedves volt az este rátelepedő halovány ködtől. A levegő kellemesen hűvös és kicsit nehéz volt. Körülölelt a csend. Még a baglyok sem huhogtak a fákon, az apró rovarok sem csaptak zajt. Szinte már dermesztő, vérfagyasztó volt az elviselhetetlen némaság. Mintha a természet alá akarná támasztani a baljós előérzetem, mintha csak üzenni akarna, hogy meneküljek, míg lehet. Sorra érkeztek a vészjelzések az elmém rejtett zugaiból, azonban az agyam irányító központja egy vastag fallal vette körül magát, a jelzések egyszerűen lepattogtak róla. Céltudatosan haladtam előre. 

A felderítések során sikerült rábukkannunk egy kisebb pinceajtóra, ami a föld alá vezetett. Feltételezéseink szerint onnan már nem lehet messze maga a kastély, és az utolsó hétre már csak egy terület maradt, ami még felfedezésre várt. Most azonban csakis engem hívogatott. Könnyűszerrel megtaláltam a rozoga kőtákolmányt, ami meredeken emelkedett ki a földből. Onnan tovább haladtam egyenesen, kerülgettem a fákat, bokrokat. A távollátásomat csak ritka esetekben használtam –ez is egy ilyen alkalom volt. A fák sűrű hálójában megpillantottam a negyedik kastélyt, ami egykoron a Jonson család fényét volt hivatott hirdetni. Megszaporáztam a lépteim, a köd egyre sűrűsödött előttem, de még mindig jól láttam. A hőmérséklet is egyre csak hűlt, azonban a véremet átitató adrenalin, az agyamba befészkelő félelemérzet belülről fűtött. 

Rohanni kezdtem, ahogy egyre élesebben kirajzolódott előttem a magasba nyúló torony, a vaskos kőfalak, a rozoga vaskapu, az elgazosodott kert, az omladozó homlokzat, a félig leszakadt erkély a hiányos kovácsoltvas korláttal, a különös, megrongálódott vízköpők a bástyaszerű szélső tornyok élesen kiugró homlokzatán. Ez a kastély merőben eltért a másik háromtól, hiába akadtak itt-ott hasonlóságok. A félig nyitva álló kapu előtt megálltam. Reszketeg lélegzetet vettem, majd a legrosszabbra felkészülve beléptem a birtokra. Clark Dankennek igaza volt: az egész helynek különösen sötét, frusztráló hangulata van, szinte érezni a gonosz jelenlétét. A szívem zakatolt, a vérem zúgását hallottam csak, ahogy egyre közeledtem a leharcolt állapotú egykor gyönyörű faragványokkal ékesített tölgyfaajtóhoz, amit szintén nyitva találtam.

Innen már nem volt menekvés. Amint beléptem, a hely hirtelen vakító fényárba borult, mintha mozgásérzékelő keltette volna életre a mennyezetről lógó óriási kristálycsillárt. Hatalmas helyiség volt, mindenhol faburkolat borította, a falakon régi freskók lógtak, némelyik felismerhetetlenségig torzítva. Súlyos vörös bársonyfüggönyök lógtak körbe, akármi is volt mögöttük, tökéletesen takarták. Velem szembe két lépcsősor indult kanyarogva felfelé, majd egy közös pontban találkoztak, egyfajta hidat képezve, majd folytatták útjukat felfelé.

Nem voltam egyedül –persze nem is számítottam rá. Azon a bizonyos hídon egy fekete csuklyás alak állt, lehajtott fejjel, eltakarva az arcát. Lassan felemelte a kezét, majd csettintett egyet, mire rejtett zugokból öt feketébe öltözött alak jelent meg, mindegyiken egy-egy símaszk volt, mintha csak egy betörésre készülnének.

Körbevettek.

A szemem ide-oda cikázott menekülő utak után kutatva, ám megfordulván láttam, hogy az ajtóban ketten is álltak. Csapdába estem. 

- Lám csak lám, hát eljöttél –szólalt meg a mindenki fölé magasodó alak, majd a fejét felemelve lehajtotta a csuklyát a fejéről. Répaszínű, rövidre nyírt fürtök, mélységesen fekete szempár, gonosz tekintet, gunyoros félmosoly. Davin. 

- Mester –köptem gúnyosan, mire elvigyorodott, bár inkább hatott vicsorgásnak.  

- Drága, egyetlen Kiválasztott. –Elindult lefelé a baloldali lépcsősoron, közben nem vette le rólam a tekintetét. 

- Hol van Reachel? –szegeztem neki a kérdést, amint lelépett az utolsó rozoga lépcsőfokról.  

- Biztonságban –felelte, ahogy egyre közeledett. –Legalábbis egyelőre.

- Itt vagyok, ahogy akartad. Most engedd őt szabadon! –követeltem, bár én magam is tudtam, mennyire naivnak és szánalmasnak tűnik a próbálkozásom. Rosszallón csettintett a nyelvével.

- Oh, nem –rázta a fejét, majd egy méterrel előttem megtorpant. –Ez nem ilyen egyszerű, aranyom.

- Azonnal engedd szabadon! –kiáltottam, majd a fegyveremért nyúltam, ám abban a pillanatban ketten is mellettem termettek, erősen lefogva, hátrafeszítve a karjaimat. Felszisszentem a fájdalomtól.

- Zárjátok a tömlöcbe, hadd nyugodjon le egy kicsit –adta ki az utasítást, majd végigjártatta rajtam a tekintetét, végül egy gunyoros mosolyt eresztett felém. Legszívesebben arcon köptem volna. Kiabálni akartam, kapálózni, szabadulni, ám a számat minden ellenkezésem ellenére leragasztották, majd négyen megragadtak, és elkezdtek egy sötét lépcsősoron lefelé vonszolni. 

Egyetlen gondolat cikázott a fejemben: Vége. Mindennek vége.