2016. december 9.

Végzet - 18. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Ez a fejezet eléggé fontos Elena életében, jellemfejlődésében annak ellenére, hogy nem éppen vidám. Bár lehet, hogy néhányotoknak tetszeni fog ennek ellenére a történet alakulása.
Nagyon várom a véleményeket ezzel kapcsolatban! :)

Karácsony előtt még tervezek jelentkezni, ha letudtam az ünnepek előtti vizsgáimat, addig is Mindenkinek jó készülődést! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.


Már csak néhány hetünk maradt a Charles által ránk szabott határidőből. Már szinte nem is éreztem a fájdalmat, amit a kimerítő edzések okoztak, a testem kezdte megszokni a helyzetet. Észrevettem magamon a változásokat, a testem sokat izmosodott –persze nem lettem izomkolosszus, csupán észrevehető a változás a karomon és a lábamon, illetve a hasamon megjelent néhány halvány kocka -, az állóképességem fényévekkel jobb, gyorsabb vagyok, mint valaha. Nem fáradok el olyan gyorsan, ami a szellemi tevékenységeimre is kedvezően hatott, ugyanis az iskolában történtekre is sokkal jobban tudok összpontosítani, ezáltal pedig javultak az év végi kilátásaim. Tanítás után mindig van pár szabad óránk pihenni és készülni az óráinkra, mielőtt belevetnénk magunkat a másik életünkbe. Vacsoráig gyakorlunk, majd később vár ránk egy kis éjjeli edzés, ami „csupán” másfél órás. Ma az előbbit Michael, míg az utóbbit Damien tartotta. Mint mindig, most is bemelegítő futással kezdtünk a birtokon. Bár a naplóban szó volt a hipersebességről, eddig még nem tapasztaltam meg ezt a jelenséget. Damien mindig könnyedén lépést tudott velem tartani, csupán néhányszor sikerült elhúznom, de mindig utolért. Ki sem fújtuk magunkat, máris egy-egy kisebb méretű tőrrel a kezünkben álltunk egymással szemben. Az arcomat még mindig csípte a kinti hideg levegő, éreztem, hogy lángokban áll. Bár már tavasz közepe felé járt, errefelé az éjszakák még meglehetősen hűvösen teltek. A copfomból kiszabadult hajszálakat ismét csapdába csaltam, ezáltal talán nem nézett ki úgy a hajam, mint egy madárfészek. Néhány korty víz után az előttem álló melegítős, izzadt fiúhoz hasonlóan felvettem a kezdő pozíciót. Tekintetében elszántan csillant valami, kisimította az arcába hulló nedves tincset, majd hangosan kifújta a levegőt. Egyenletesen lélegeztem, mélyen, igyekeztem feltölteni a sejtjeimet oxigénnel mielőtt ismét kínzásnak vetem alá őket. 
- Készen állsz?- kérdezte komoran.
- Mindig –bólintottam, majd nekirontottam.

Egy forgó ugrással igyekeztem oldalról „eltalálni”, ám időben sikerült hárítania a csapást. Gyakorláskor erős gumivédők vannak a tőrök végeire erősítve, ezáltal nem okozunk komolyabb kárt az aktuális ellenfelünkben. Nem adtam fel, lendületből fordultam a másik irányba, egyenesen a mellkasára célozva, ám hátraugrott, épp néhány milliméterrel sikerült megúsznia. Kihasználta, hogy még mindig a forgás lendületében voltam, így ezúttal ő támadott, csakhogy egy egyenes rúgással eltaláltam a karját, melynek hatására a tőr kihullott belőle. Még egy balerina is megirigyelte volna a mozdulatom. Ellenfelem azonban gyorsan összeszedte magát, s immár puszta kézzel szállt harcba velem, közbe-közbe pedig elvesztett fegyverére esett a pillantása. Biztosan azon agyalt, hogyan szerezze vissza. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy visszaadtam, mondván „fegyvertelen ellenféllel nem küzdök”, ám akkor kegyetlenül hátba támadott.

Sose bízz az ellenfélben –mondta akkor. –Lehet, hogy nem lesz olyan becsületes, mint te.

Ezúttal nem voltam becsületes. Győzni akartam, és nyerésre álltam. Megpróbáltam bevinni a végső csapást, ám legnagyobb meglepetésemre ő előrevetődött. Fogalmam sincs, hogy volt erre képes: rendkívül alacsonyan szállt a levegőben, ráadásul szinte keresztülrepült az egész termen, pontosan oda, ahol a tőre hevert. Azonban gyorsan össze kellett szednem magam, ugyanis futva, győzelemre éhesen közeledett felém. Egyik lábam a falnak vetettem, majd minden erőmet és lendületemet bevetve átpördültem a feje fölött –pont, mint a filmekben. Ezt a mozdulatot Michaellel gyakoroltuk, ugyanis szerinte ez az erdőben igencsak hasznunkra válhat, hiszen a falat tökéletesen helyettesítik a fák. Sikerült meglepnem ezzel a mozdulattal. Ahogy földet értem mögötte, épp felém fordult, a tőr pedig a mellkasának szegeződött. Nyerem.
Lihegve engedtem le a karom, majd egy ezer wattos mosolyt villantottam felé.
- Michael tanított a mozdulatra?- nevetett fel, mire bólintottam. –Nem gondoltam volna, hogy így a szárnyai alá vesz. Nem szereti a húzós feladatokat.
- Nem vagyok annyira reménytelen eset –közöltem sértődötten, majd odadobtam a kulacsát.
- Amióta kiálltál érte és Lizért, megkedvelt –nézett rám kifejezéstelenül, majd lehúzta a kulacsa tartalmát.
- Akárhogy is, kénytelen megbízni bennem és segíteni. A közös cél érdekében –vontam vállat, majd követve a példáját, megittam az üvegemben lévő folyadékot. Jól eső sóhajjal dobtam az üres flakont a kukába, majd az órára pillantottam. –Még van húsz percünk.
- Szerintem megérdemlünk egy kis pihenést –mosolygott.
- Azt mondod?- húztam fel a szemöldököm. 
- Zuhanyozzunk le, valahogy elsunnyogjuk ezt az időt –vigyorgott.
- Ennyire megviselt a vereség? –nevettem fel.
- Ugyan kérlek –gúnyolódott játékosan. –Csupán megleptél. Legközelebb biztosan én nyerek.
- Nem hinném –vetettem oda kihívóan.
- Oh, igen? Nos, ennyit a sunnyogásról –vigyorgott kárörvendőn, kék szeme pajkosan csillogott a lámpafényben.
Jobb kezében tartotta a saját tőrét, az enyémet pedig markolattal felém nyújtotta. Mikor odaléptem, hogy elvegyem, alig hogy hozzáértem a tenyerem melegét őrző fémhez, éreztem, hogy valami tompa nyomódik az oldalamnak. Ahogy lepillantottam, a fekete védővel ellátott ezüstös tőrt pillantottam meg. Hitetlenül emeltem tekintetem a gazdájára, aki felháborítóan szemtelenül mosolygott rám.
- Nyertem –jelentette ki. Kínomban felnevettem, majd a vállába bokszoltam –jó erősen -, ő azonban továbbra is fültől fülig érő vigyorral tekintett le rám. Próbáltam szúrósan visszanézni, azonban a próbálkozásom nevetésbe fulladt. Lassan halványodott el a mosolya, majd valami olyat véltem felfedezni a szemében, amit akkor láttam, amikor együtt voltunk. Reméltem, hogy képzelődöm, ám amikor megsimította az arcomat, és ajkaival felém közeledett, biztosított az igazamról. Hátráltam egy lépést. A fájdalom a tekintetében, amikor ismét a szemembe nézett, elviselhetetlen volt. Darabokra tépte a szívem.
- Damien, ez…
- Sajnálom –szakított félbe rekedten. –Nem kellett volna. Felejtsük el.
- Damien… - kezdtem volna neki, ám ismét nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.
- Tudod mit?- Teljesen megváltozott a hangja, a viselkedése. Az előbb fájdalmas volt, bűnbánó, most azonban mindennek halvány nyoma sem maradt. Kikelt magából. –Visszavonom. Nem akarom elfelejteni, sőt, meg kellett volna tennem –tett felém egy lépést, mire hátráltam. –És tudom, hogy ha megtettem volna, nem álltál volna ellen.
- Damien, én Nate…
- Te Nate-tel vagy –vágott közbe ingerülten, a szeme furcsán ragyogott, világosabb árnyalatot kölcsönözve ezzel mélykék szemének. – Csakhogy még mindig engem szeretsz. Nate-tet átverheted. Sőt! Még saját magadat is! Elhitetheted mindenkivel, hogy a Kiválasztott túllépett a Testőrön, csakhogy megnyugtasd őket. Viszont a lelked mélyén tudod, hogy nem így van. Te is tudod, ahogy én is. A bátyám csak egy pótlék, egy biztosíték, ami azért kell, hogy te magad képes legyél elhinni, hogy már nem szeretsz. –Ismét tett felém egy nagy lépést, én pedig megint csak hátráltam. A fal közelebb volt, mint gondoltam. Sarokba szorultam. Most már olyan közel állt, hogy könnyedén megérinthetett volna. –Mégis meddig akarsz még fájdalmat okozni magadnak? Nekem? Nate-nek? Miért nem vagy képes elismerni, hogy amit érzel az igazi, valós, örök, kitörölhetetlen és pótolhatatlan? –Az arca elgyötörtnek tűnt, mintha a szakításunk óta halmozó érzelmei most mind kiszabadulnának belőle. –Tudom, hogy ugyanúgy szeretsz még mindig. Pont úgy, ahogyan én is téged. Sosem szűntelek meg szeretni, Elena –suttogta fájdalmasan. Úgy nézett rám, mintha én lennék a világmindenség közepe. Kifacsarta a szívemet, darabokra tépte. Nem tudtam megszólalni, képtelen voltam. Éreztem a gombócot a torkomban, a könnyek égető jelét a szememben. Mindazok ellenére, amiken keresztül mentünk, azt állítja, hogy szeret, hogy mindig is szeretett. Hogy az a láng, ami egykor fellobbant bennünk azóta sem aludt ki a szívében. Kiöntötte nekem a lelkét, minden kitört belőle, ami hónapok óta nyomasztotta. Szinte hallottam a követ lezúdulni a szívéről. Csakhogy az a kő az én kövemen landolt, ami már régóta a szívemet, a lelkemet nyomta. Részben igaza volt, viszont sosem vallottam volna be magamnak. Egy részem még mindig szerette, a másik felem azonban Nate-ért kiáltott. És ez a kettősség megőrjített, felzaklatott, elbizonytalanított mindenben, a földhöz vágott, megölt. – Kérlek!- nyögött fel elkeseredetten, majd még közelebb lépett. Csupán egyetlen centiméter. Ennyi választotta el a testét az enyémtől. Kissé érdes, mégis meleg kezével végigsimította az arcomat, csillogó szemével a tekintetemet kutatta. –Kérlek, csak egyszer mondd ki!
- Damien, te is tudod, hogy nem működne –suttogtam, majd a könnyeim utat törtek maguknak. A fiú reszelős lélegzetet vett, mint ezzel az egyetlen mondattal darabokra téptem volna belülről. –Egy részem még mindig szeret –ismertem be, azonban mielőtt felszítottam volna benne az apró reménysugarat, gyorsan folytattam. –A másik felem pedig Nate-et. Vele működhet. Mellette boldognak érzem magam, holott az elnyomott részem minden egyes percben utánad kiált. De biztosan tudom, hogy ez fordított esetben is így lenne. Ha veled lennék, egy részem őt akarná –sírástól fojtott hangon beszéltem.
- És szerinted ez a megoldás? Hogy vele maradsz? –Mintha ő maga is a könnyeivel küzdött volna, azonban nem láttam semmi jelét a sós cseppeknek, csupán a hangja csuklott el néha. 
Mert az megoldás lenne, ha veled lennék? –vágtam vissza. Erre nem tudott mit mondani.
-         Ez rohadtul el van cseszve! És csak hogy tudd, bármikor, gondolkozás nélkül eléd vetném magam, ha arról lenne szó. És nem érdekelne, ha a tulajdon fivérem lenne, akit feláldozok a tettemmel–nézett mélyen a szemembe, majd minden további nélkül ott hagyott, hangos csattanással becsapva az ajtót.
Vajon neki is ilyen érzés volt, amikor én hagytam őt magára egy-egy kitörésem alkalmával? Meglehet. Vajon neki is megszakadt a szíve, miközben meredten azt a helyet bámulta azt a pontot, ahol korábban álltam? Talán. Vajon Ő is összekuporodott a padlón és zokogott? Kétlem.
Még soha életemben nem voltam ennyire összezavarodva. Fájtak a szavai, mintha tüzes tőrt forgatott volna a szívemben. Ilyen az igazság. Fájdalmas. Merthogy igaza volt. Az sem oldja meg a dolgot, ha Nate-tel vagyok. Hogy fér bele egyszerre két szerelem egy ember szívébe? Amikor egy éve Damiennel voltam együtt, nem gondoltam Nate-re. Akkor még nem lopta be magát a fiú a szívembe. Aztán egyre inkább megismertem, kezdtem megkedvelni, de továbbra sem szerettem szerelemmel. Aztán Damien és én szakítottunk. Nate pedig ott volt mellettem. Nem akartam kihasználni. Nem nyitottam felé. Ő maga nyitotta ki a kaput, amin keresztül belopta magát a szívembe. Magáért szerettem bele, nem azért, hogy féltékennyé tegyem Damient, nem azért, hogy pótoljam.  Mellette egyszer sem gondoltam a fivérére. Istenem, de hisz arra sem gondoltam elégszer, hogy testvérek! Nem mintha mindkettővel ágyba bújtam volna, de már maga a tény, hogy mindkettejüket szeretem, ők pedig engem elég ok arra, hogy mocskosnak érezzem magam.
Remegtem, zokogtam. Annyira hülye voltam! Csak magamra gondoltam, mentem a szívem után, és ide jutottam. A két ember, akiket legjobban szeretek a családomon kívül szenved. Miattam. Én töröm össze a szívüket, én okozok nekik fájdalmat, én fordítom őket egymás ellen. És miért? Mert önző vagyok. Ez az igazság. Eddig fel sem tűnt. Annyira lefoglalt a legenda, hogy azt hittem, mindenemet ennek szentelem. Hogy megérdemlem a szerelmet. Megérdemlem a boldogságot. Talán így is van, de nem így, nem ilyen áron. Elvégre Nate és Damien is éppúgy érdemesek rá, talán még inkább, mint én.
Alig bírtam elviselni a fájdalmat, ami belülről kínzott, égetett. Tanácstalannak éreztem magam, tehetetlennek, mocskosnak, önzőnek, bűnösnek, hűtlennek. Minden rosszat el tudtam volna mondani magamról abban a pillanatban. Pedig valamit tennem kellett. Ez így egyikünknek sem tesz jót.

Nehézkesen nyugalmat erőltettem magamra, majd óvatos léptekkel mentem fel a faházba. Damiennek hűlt helyét sem láttam. Itt hagyott. Talán jobb is így. Biztosan jobb ez így. Bezárkóztam az egyik szoba fürdőjébe, majd addig verettem magamra a forró vizet, míg az égetni nem kezdte a bőrömet. Az agyam kiürült, lefoglalta a tompa fizikai fájdalom. Vastagon bekentem magam szappannal, alaposan belemasszíroztam a bőrömbe mielőtt leöblítettem volna. Mikor kiléptem a fülkéből, az egész helyiség fehér párafelhőben úszott. Ha nem ismertem volna a helyet úgy, mint a tenyeremet, nem találtam volna meg a ruháimat. Gyorsan magamra kaptam mindent, összeszedtem a cuccaim, majd a titkos átjárón keresztül hazamentem.

Legnagyobb meglepetésemre a szobámban egy váratlan vendég fogadott. Szürke mackónadrágot és egy fehér trikót viselt. Haja ziláltan meredezett szerteszét, arca gondterheltnek tűnt. Markáns, férfias vonásai most is rabul ejtettek, a tusfürdője illata bizsergette az érzékeimet. Minden vágyam az volt, hogy odabújjak hozzá, megöleljem és megcsókoljam. Csakhogy nem felejtettem el az elhatározásomat, az imént történteket odaát, a faházban. A szívem lassan kezdett megrepedni, minden lépéssel, amit felé tettem egy újabb hajszálrepedés jelent meg. 
- Szia –suttogtam. 
- Szia. –Nem nézett rám, a semmibe meredt. Nem hittem volna, hogy a szőnyegem ennyire érdekfeszítő is lehet.
- Beszélnünk kell –kezdtem, ám nem tudtam, mit is mondhatnék. Nem hittem, hogy ilyen hamar eljutunk erre a pontra. A gyűrűre néztem az ujjamon és bágyadtan elmosolyodtam. Egy újabb, nagyobb repedés keletkezett a szívemen.
- Hallottam mindent. –Végre a szemembe nézett. Akárhányszor megpillantottam éjfekete szemeit, minden egyes alkalommal elvesztem. Az övé voltam; ilyenkor teljesen. Most is megbabonázott, ugyanakkor éreztem, ahogy a szívem hamarosan robban, szilánkokra szakad odabenn. Színtiszta fájdalom ült a tekintetében, az arcvonásain, a testtartásán is látszott, hogy valami nincs rendben.
- Nate, én… 
- Ne!- emelte fel védekezőn kezeit. –Ne mondj semmit. Nem tudnál újat mondani.
- Azért had próbáljam meg –erősködtem, majd hallgatásán felbátorodva folytattam. –Egy önző dög vagyok. Sosem, egyszer sem gondoltam bele, mit teszek veletek és mit teszek magammal. Ez a helyzet egyikünknek sem jó, soha nem is volt, de nem vettem észre. Mert csak magammal foglalkoztam. Csak boldog akartam lenni! Azt hittem megérdemlem. És az is voltam. De közben mindent tönkretettem magam körül… 
- Elena –szakított félbe, mire a szó fennakadt a torkomon. Félve pillantottam rá. Rettegtem attól, hogy mi fog következni. –Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz engem. De Damient is szereted, ahogy ő is téged. Damien pedig a fivérem és ez az egész… túl bonyolult ezzel az egész legenda-üggyel a nyakunkon.
- Csak mondd ki, Nate –suttogtam a sírással küszködve.
- Szeretném, ha szünetet tartanánk –nyögte ki nehézkesen. Lesütötte a szemét. Elfelejtettem lélegezni, éreztem, hogy hamarosan kitör belőlem a sírás. A szívem szilánkjai elkezdtek hullani. –Nem szakítani akarok –tette hozzá gyorsan -, csupán úgy érzem, mindkettőnknek idő kell. Különösen neked. El kell döntened, hogy mit akarsz.
- Nate… - alig bírtam megszólalni, a hangom gyengén, rekedten hangzott.
- Most ne mondj semmit, kérlek. Tudod, hogy időre van szükséged. –Azzal felállt, távozáshoz készült. Közvetlen elém lépett, ujját gyengéden az állam alá csúsztatta, majd kicsit megemelje, hogy ránézzek. Ahogy találkozott a pillantásunk, az első könnycsepp legördült az arcomon a sok közül. –Várni fogok rád, érted? –hangtalanul bólintottam. Óvatosan lehajolt, majd gyengéd csókot lehelt az ajkaimra. közelebb húztam magamhoz, mire a csók elmélyült. Többet akartam, még egyszer utoljára. Merthogy ez volt a mi búcsúcsókunk. Sós íze volt. Könnyek. Az én könnyeim. Végül a pillanatnak vége lett, homályos tekintettel néztem rá. –Várni fogok, és bármi is legyen a döntésed, támogatlak. Boldognak akarlak látni.
- Te is megérdemled a boldogságot –suttogtam, mire egy puszit kaptam válaszul a homlokomra.
- Vigyázz magadra. Van időd, dönts a szíved szerint.
- Nate, én…
- Ne mondj semmit –fojtotta belém a szót, ajkai bánatos mosolyra húzódtak. –Viszlát, Elena –azzal eltűnt a titkos átjárón, ami Damien szobájába vezet. 
A szívem robbant, apró szilánkokra tört, melyek vérző sebeket ejtettek a lelkemen. Én pedig csak zokogtam, egyedül a sötétben.

8 megjegyzés:

  1. Óóistenem félek. Én végig Nate-nek szurkoltam és nyeeeeh, most mi lesz...
    A szívfájdalmon kívül nagyon tetszett a fejezet, különösen a tőrharc leírása, szóval továbbra is várom a folytatást.
    Sok sikert a sulihoz :*
    Üdv: Babu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Babu!
      Köszönöm, örülök, hogy nagyrészt tetszett!
      Nate igazi édespofa, nem csodálom, hogy neki szurkolsz.:3 <3
      Még bármi lehet ;)
      Ezer csók és ölelés,
      Vivienn J.

      Törlés
  2. En mindig is team Damienes voltam, igy most orulok, h vegre lepett valamit.
    Nagyon varom mar a kovetkezo fejezetet❤❤

    VálaszTörlés
  3. Kedves Vivienn J.!
    Nagyon, de nagyon köszönöm, amiért meghallgattad a kérésemet :D Most újra látok esélyt Elena és Damien kapcsolatára, hurrá😍
    Mellesleg nekem tetszett ez a rész, izgatottan várom a következőt, remélem jól dönt Elena :)
    Ölel : Savanna K.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Savanna K.!
      Örülök, hogy tetszett a fejezet! :) A Damien - Elena - Nate szerelmi háromszög sorsa már egy fél éve eldöntetett, Nektek már csak ki kell várni a végét. Még bármi lehetséges! :)
      Ezer csók és ölelés,
      Vivienn J.

      Törlés
  4. Szia, imádtam ezt a részt,fantasztikusan írsz! Abszolút teamDamien, gyorsan el is morzsolok egy miatyánkot értük. ;) Erre az időszakra pedig sok erőt meg egy nagy szerencsecsomagot küldök!;) Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett! :)
      Köszönöm szépen, szükségem lesz rá! :)
      Ezer csók és ölelés,
      Vivienn J.

      Törlés