Végzet - 14. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először szeretném megköszönni azt a rengeteg visszajelzést, ami az előző részhez érkezett! Tényleg nagyon jól esett, iszonyatosan hálás vagyok érte! <3

Korábban terveztem hozni a részt, csak sajnos a megfázás ledöntött a lábamról, de most itt vagyok (még mindig betegen, de jobban) - még ha nagyon last minute is, de benne a két hetes határidőmben, amit magamnak adtam.

Jó olvasást!

Ezer csók és ölelés,

Vivi

~*~

- Mit keresel itt, Liz?- Elsőként Nate ocsúdott fel a döbbenetből. A hangja kemény volt és határozott, szinte már fenyegető. – Ez számodra tiltott terület.

- Tudom –nézett vele farkasszemet a lány.

- Akkor?- csatlakozott Damien a kihallgatók táborához. Liz segítségkérőn pillantott rám, ám mielőtt bármit is mondhattam volna, Michael megszólalt.

- Ideje elmondani nekik –sóhajtott. –Ezt már nem lehet tovább titkolni. Bennük meg lehet bízni.

- De… –Liz tiltakozott volna, ám a mellette ülő fiú határozott pillantása beléfojtotta a szót; jobban látta, ha beleegyezően bólint. Michael nagy levegőt vett, élesen kifújta azt, majd végre megszólalt.

- Liz és én… együtt vagyunk –nyögte ki, mire fivérei álla a padlón koppant, a szemük pedig olyannyira kikerekedett, hogy az íriszük szinte eltűnt. Én feszültem figyeltem a reakciókat, ugrásra készen, ha bármi történne. Mindannyian tisztában voltunk ennek a kapcsolatnak a helytelenségével.

- Mióta?- Damien volt az első, aki megszólalt. Nem volt szemrehányó, de nem is tűnt boldognak.

-         Majdnem egy éve –felelte Liz, ám a tekintete továbbra is kétségbeesést tükrözött.

-         Mit csináltok itt?- Nate kissé erélyesebb hangszínt ütött meg, mint az öccse. Tény, ő az egyik legidősebb fivér, talán épp ezért benne jobban él a Sullivan-gyűlölet. –Nem lehettek ennyire hülyék, hogy nyílt terepen találkozgassatok, ahol bármikor lelepleződhettek.
    - Ma rajtam volt a sor az őrködére… –kezdte Michael, mire Nate horkantott egyet. Öccse kérdőn vonta fel a szemöldökét.
      - Komolyan? Azért itt találkozattok, mert te voltál az őr? Mindig így őrködsz? Hancúrozol a kis Sullivan barátnőcskéddel, amikor terepszemlén kellene lenned?

-         Nate!- förmedtem rá. –Elég legyen!
    - De hiszen ő egy Sullivan!- Úgy nézett rá, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, és nyilván az ő nézetei szerint ez így is volt. A Sullivan szót szinte köpte.
    - És akkor mi van?- Michael olyan gyorsan ugrott fel Liz mellől, hogy emberi szemmel alig lehetett követni a mozdulatait.
    - Álljatok le!- lépett közéjük Damien, mielőtt egymásnak estek volna. –Amikor nekem volt tiltott kapcsolatom, azt nem fújtátok fel ennyire.
     - Dehogynem –morogta Nate. –Csak beletörődtünk. Páran. Többé-kevésbé.  
     - Lehetnétek óvatosabbak –vetette oda Damien. –Szerencsétek, hogy mi találtunk rátok.
   - Igazatok van –sóhajtott Michael, majd visszaült barátnője mellé. Átkarolta a vállát, és szorosan magához húzta, a fekete szépség pedig szorosabban simult hozzá. Belesajdult a szívem, hiszen a szerelmük tiltott. Nem akartam, hogy a sok titkolózás miatt ők is úgy végezzék, mint mi Damiennel. Bár Nate mellett úgy érzem, talán mégis így kellett történnie. –Most viszont, hogy tudjátok, számítok a hallgatásotokra – folytatta halkan Michael. - Nate ismét horkantott, mire az oldalába könyököltem. Éles pillantást vetettem rá, mire felsóhajtott.
    - Legyen –egyezett bele végül, majd magához húzott. –De csakis miatta –adott egy puszit a fejem búbjára. Liz hálásan pillantott rám, majd ismét visszatért a szemébe a kétségbeesés.
      - Rám számíthattok –bólintott rá Damien.
      - Remek. Akkor… - folytatta volna Michael, ám Damien a szavába vágott.
      - Mi van Elenával? Te is hallgatsz?
     - Elena már tudott rólunk –felelte Michael szemrebbenés nélkül, mire lesütöttem a szemem. Nate lazított a szorításán, éjsötét pillantásával úgy éreztem, a vesémbe lát. Választ várt. Magyarázatot.
   - Megígértem, hogy hallgatok –feleltem, mire hangosan fújta ki a levegőt. Éreztem, hogy visszafogja a dühét, de végül inkább nem szólt semmit.
     - Ha ezen kiakadtatok, akkor várjatok, mert még nincs vége –nevetett fel Liz keserűen. Három kérdő szempár fordult fele. Barátja megszorította a térdét és aprót bólintott, mire a lány nagy levegőt véve folytatta. –Terhes vagyok.

Erre még én sem számítottam. Ezúttal három áll koppanását lehetett hallani a padlón, majd ezt kétségbeesett hadakozás követte. A fiúk kiabáltak, veszekedtek, Nate és Michael majdnem összeverekedett, Damien próbálta csillapítani a kedélyeket –nem sok sikerrel. Liz kétségbeesve, könnyes szemmel figyelte az eseményeket, majd találkozott a tekintetünk. Odaszaladtam hozzá, szorosan megöleltem és a hátát simogattam. Félt. Láttam rajta. Erre senki nem állt készen. Nem csak a babára, de a cirkuszra, a kiborulásra, a botrányra, ami vele jár majd.

- Most mi lesz?- kérdeztem tőle, miközben ő hangtalanul zokogott a vállamon.

- Nem tudom, El –szipogott. –Fogalmam sincs.

- Nyugodjatok már le!- förmedtem a fiúkra, mire egy emberként fordultak felém. –Ezzel csak még inkább felzaklatjátok Lizt. Ami történt, megtörtént, lépjetek túl rajta. Most inkább azt kellene kitalálni, hogy mi tévők legyünk. –Elhallgattak, látszólag elgondolkoztak a hallottakon, majd végül mindenki leült valahova. Csend volt. Túl nagy csend.

- Mit kéne tennünk?- nézett rám Damien, mintha én tudnám a választ mindenre.

- Megtartjátok?- fordultam a pár felé. Összenéztek, a tekintetükből semmit sem tudtam kiolvasni.

- Nem akarjuk megölni –felelte végül Liz, a kezét óvón a hasára fektette. –Ő nem tehet semmiről. A mi felelőtlenségünk vezetett idáig, nem fogunk ezért egy ártatlan életet elvenni.

- Szóval inkább tökreteszitek mindenki életét? Legfőképp a sajátotok?- mordult fel Nate. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyesmit képes állítani.

- Nate! Hogy mondhatsz ilyet?!- förmedtem rá indulatosabban, mint szerettem volna. –Ha a te gyereked lenne, te képes lennél megölni?

- Nem –ismerte be, majd megdörzsölte az arcát, mintha csak arra várna, hogy akkor mindez eltűnik, köddé válik az egész helyzet. Csakhogy nem így történt. –Ne haragudjatok. Én csak…

- Te csak zaklatott vagy –segítette ki Damien. –Mind azok vagyunk, de különösképp ők ketten.

- Hogyan tervezitek elmondani a családotoknak?

- Hát…- húzta el Liz a száját. –Gondolkodtunk rajta, hogy inkább megszökünk, minthogy szembenézzünk velük.

- A menekülés nem old meg semmit –válaszolta Damien. –Mindenki aggódna, keresnétek Titeket.

- Ráadásul meglehetősen bizonytalan helyzetbe kerülnétek, ami nem tenne jót a babának –tettem hozzá.

- Igazatok van –sóhajtott Liz. –De vagy ez, vagy még rosszabb. A szüleink nem fogják ölbe tett kézzel eltűrni ezt. Egy Donovan és egy Sullivan kapcsolata halálra van ítélve. Szerintük ez olyan, mintha ellenük fordultunk volna.

- Még mindig ott van a tetszhalál lehetősége –vetette fel Damien. A hangszínéből ítélve a hangulatot próbálta oldani, nem sok sikerrel.

- Mi nem vagyunk Rómeó és Julia –csattant fel Michael. –Örülnék, ha kicsit képes lennél együtt érezni, és segítenél, ahelyett, hogy bohóckodsz.

- Csak oldani akartam a hangulatot –sütötte le a szemét.

- Hát nem jött össze –morgott tovább Michael.

- Ki tud még róla?- néztem Liz könnyáztatta szemébe.

- Csak ti. – Már nem sírt, nem is szipogott, de láttam rajta, hogy nehezen tartja magát. Hihetetlenül kétségbe van esve. –Még van egy kis időnk, mielőtt látható lenne.

-   Csak tesztet csináltál vagy voltál orvosnál is?

- Csak teszt –felelte, majd a kezében szorongatott tárgyra pillantott. –Talán tényleg orvoshoz kellene mennünk. De nem a közelben. Itt mindenki ismer, biztosan azonnal kiderülne a dolog.

- Holnap elmegyünk egy távolabbi városba kivizsgálásra –bólintott rá a Donovan fiú.

- Azt hiszem ideje magatokra hagynunk Titeket –álltam fel, a fiúk követték a példám. –Biztos sok megbeszélni valótok van.

- Köszönjük –suttogta Liz. Michael csendben maga elé meredt, nem szólt semmit miközben elhagytuk a szobát.

A vacsora meglehetősen gyászos hangulatban telt. Egy helyi étteremből rendeltük az ételt, néma csendben fogyasztottuk el. Bár mindannyian odavoltunk attól a helytől és a főztjüktől, Mrs. O’Dannel főztjét semmi nem múlta felül. Csakhogy a mi egyetlen Geraldine-unk már nem dudorászik vígan a konyhában, nem tálalja fel fültől fülig húzódó bájos mosolyával a gőzölgő finomságokat, nem osztogat nagymamai tanácsokat a korral járó bölcsességére hivatkozva. Nem a házvezetőnőnket veszítettük el azon az éjszakán, hiszen ez a nő mindannyiunk számára sokkal többet jelentett. Egy családtagot búcsúztattunk el. Anya szabadságot adott Arthurnak, hogy a gyerekeivel, unokáival lehessen ebben a nehéz időszakban, ám a férfi mindössze egyetlen hetet kért. Egészen más volt hárman ebben a hatalmas házban. Nyomasztó, magányos. Túl nagy ennyi ember számára. Anya igyekszik a munkájába temetkezni, Danny Mirandával van, vagy a zenekarral próbál, párszor még a barátaihoz is átugrik –köztük a Donovanokhoz vagy épp a Sullivanekhez. Én is lefoglalom magam a sulival, a barátnőimmel, Nate-tel vagy épp a Kiválasztottsággal járó teendőimmel. Amikor együtt vagyunk, mindenkit elönt a gyász, a szerettünk elvesztése, vagy annak a tizenegy évvel ezelőtti tragédiának emléke. A családtagoknak kellene átsegíteniük egymást ezeken az időszakokon, de úgy érzem, ezúttal mindannyian nehezen dolgozzuk fel az eseményeket. Nem a tény okozza ezt, miszerint meghalt, hanem a tény, ahogy elérte a végzete. Nem így kellett volna történnie. Még élhetett volna. Akárcsak a rengeteg másik áldozat. Ez árnyékolja be igazán a várost, a családunkat. A vacsora végeztével mindenki jó éjszakát kívánt, majd elvonult a saját szobájába. 

Zuhany után a tavaszi pizsimbe bújtam, majd bevackoltam magam az ágyamba egy bögre forró kakaóval a napló mellé. Azt terveztem, hogy az elejétől a végéig újra átolvasom az egészet. Kell lennie valaminek, amit nem vettem észre. Muszáj, hogy legyen valami nyom a sorok között. Sok filmes trükköt kipróbáltam, például az első betűk összeolvasása, random számok keresése, amik talán egy oldal-sor-szó-betű kombinációt takarnak, anagrammák után kutattam; ám egyik sem vezetett eredményhez. Fogalmam sem volt, mit keressek, de mégsem adtam fel. Tudtam, hogy van ott valami, ami elkerüli a figyelmemet. Már szinte kívülről tudtam az egész átkozott könyvet, éreztem, hogy a megoldás ott van az orrom előtt.

Idő közben a kakaó elfogyott, a hold ezüstös fénye beszűrődött a sötétítőfüggönyök közti résen. Az ablakom bukón nyitva volt, így érződött az eső utáni jellegzetes illat a levegőben, ami a beáramló hűvös levegővel párosult. Londonra emlékeztetett, az ott töltött esős estékre a barátaimmal, a családommal. Kimerített a sok gondolkozás, találgatás; éreztem, ahogy a szemeim könyörögnek egy kis pihenőért. Rápillantottam az órára, és meglepetten nyugtáztam, hogy hajnali hármat mutat. Még egy utolsót lapoztam a naplóban, hogy legalább a bejegyzés végére érjek, amikor hirtelen minden álom kiment a szememből. Az az oldal vastagabb volt, mint az előző. Először azt hittem, hogy csak képzelődtem, de miután összehasonlítottam néhány másik megsárgult oldallal, rá kellett jönnöm: valami nem stimmel. Lelöktem a vastag, BigBent és London Eye-t mintázó takaróm, ami puhán, mindössze halk puffanással ért földet. Fel sem vettem a lila mamuszom, meztelen talpakkal szeltem át a szobát az íróasztalomig, amilyen gyorsan csak tudtam. Mintha láttam volna filmekben, hogy az ilyen régi könyvekben egy-egy titkos oldal lapul. Itt is ez volt a gyanúm, tehát kerítenem kellett valamit, amivel elkülöníthetem őket. Kihuzigáltam az összes fiókot, majd nagy robajjal csaptam be őket, miután feltúrva a tartalmukat, nem akadtam semmi hasznos tárgyra. A másik oldalon azonban már rögtön az elsőnél beleakadt a kezembe az ollóm.

- Tökéletes –néztem fellelkesülve az éles tárgyra. 

Ha valaki most látott volna, azt hiszem, jogosan hihette volna, hogy én vagyok a titokzatos dollivani mészáros. Meglehetősen eszelős volt a tekintetem, a lelkesedésem pedig egyenesen riasztó.

Be se csuktam a fiókot, szaladtam vissza az ágyamhoz. Letelepedtem, felkapcsoltam az éjjeli lámpám, hogy még több fény vetüljön a lapokra. Óvatosan tanulmányoztam a vastagabb oldalt, megpróbáltam egy kis rést találni, ahova be tudom helyezni a zöld nyelű vágóeszközt. Szerencsére középen, az összefűzésnél találtam egy apró hézagot, ami a célnak pont megfelelt. Óvatosan dugtam bele az olló egyik élét, majd lassan elkezdtem felvágni. Ahogy az aljával végeztem, belekukkantottam, azonban semmit sem láttam. Idegesen, a szám szélét rágva vágtam körbe, mire a két lap teljesen elkülöníthetővé vált. És valóban: az égvilágon semmi nem állt rajtuk. Csalódottan hajítottam az ollót az ágyam másik végébe, majd jobban meggondolva inkább dühösen visszatettem a helyére, a fiók mélyére.

És akkor beugrott.

A lámpa.

Magamra kaptam a pulóverem, alá elrejtettem a naplót, zoknit húztam a lábamra, hogy a talpam ne fázzon. A mamusz nem épp a legideálisabb választás a lopakodáshoz. Lassan, óvatosan, minden neszre összerezzenve nyitottam ki a szobám ajtaját, majd lábujjhegyen osontam a könyvtárba. Magamra zártam az ajtót, majd megkerestem a kandallóba rejtett gombot. A titkos átjáró feltárult előttem –szerencsére zajmentesen. Előkerestem a könyvek mögé rejtett zseblámpám, majd elindultam a jól ismert lépcsősoron. Kihagytam az egyik lépcsőfokot, amelyik újabban kissé nyikorgott, úgy haladtam lefelé. 
A titkos dolgozószobába érve felkapcsoltam a villanyt, majd az elemlámpát elrejtettem a kenguruzsebben. Előhalásztam a naplót a felsőm alól, majd az üres oldalaknál felnyitva, óvatosan letettem Clark Danken íróasztalára. Kihúztam azt a fiókot, amibe a lámpát rejtettem, mire az felizzott. A vöröses fény betöltötte az apró, poros helyiséget. A lapok fölé emeltem, mire pár másodperc múlva szavanként jelent meg rajta a titkos írás; pont, mit először. Elveszve a vörös fényárban egyre ugyanazok a kérdések ismétlődtek a fejemben: Miért rejtette el ezeket az oldalakat külön? Mi áll bennük, amitől ennyire rettegett, hogy kiderül? Hamarosan megtudom a választ –gondoltam, miközben az utolsó betűk is felragyogtak a papíron.