2015. január 27.

Katherine nyomában - 4. fejezet

Nagyon meglepődtem, amikor mindenki ott ült a nappaliban a kanapén. Eddig még nem láttam együtt mind az öt Donovan fiút a faházban. Ráadásul szótlanul ücsörögnek. Mintha csak rám vártak volna. Vajon mit akarhatnak?
- Sziasztok!- léptem eléjük, mire mind rám szegezték a tekintetüket.
- Szia!- köszöntek kórusban.
- Miért van itt mindenki?- kíváncsiskodtam.
- Nos - állt fel Tom-, megszereztük a naplót, ezért most átadjuk neked azt, amit a családunk már nemzedékek óta őriz. –konferálta fel „AZ átadást”. 
- Ezért gyűltünk itt össze ilyen ünnepélyesen?- kérdeztem, miközben rájuk mutogattam. 
- Pontosan ezért. –állt fel Nate is.
- Hát jó. –bólintottam, majd kérdőn rájuk néztem, várva, hogy folytassák, de meg sem szólaltak. –Szóval…? Akkor nem akarjátok odaadni?
-  Ja!- kapott a fejéhez Max. –De, persze, bocsi.
- Idióták. –morogtam az orrom alatt.
-  Hallottam. –suttogta a fülembe Michael, miközben elment mellettem. A hirtelen jött hangtól összerezzentem, ez pedig neki is feltűnt. – Csak nem megijesztettelek?
-  N…nem. –hebegtem, de nem hangzott valami határozottan. Túl jó megfigyelő, ugyanis ezt is észrevette, és felnevetett.
- Persze, hogy nem. –mondta gúnyosan, majd egyszerűen elment mellettem.
- Min nevetett Michael?- kérdezte Nate.
- Nem érdekes. –legyintettem.
- Ha te mondod. –hagyta annyiban.
- Hova megyünk?- kérdeztem, amikor láttam, hogy a többiek eltűnnek egy alagútban, ami a nappaliból nyílt. De ez nem az a folyosó, ami a mi házunkba vezet, hanem egy másik. Hány alagút van itt?!
- Majd megtudod. –felelte sejtelmesen. –Csak utánad. –engedett előre.
- Köszönöm. –mondtam halkan, majd beléptem Michael után a koromsötét alagútba. –Én itt nem látok semmit. –jelentettem ki, mikor Nate mögött bezárult az ajtó.
- Senki sem lát semmit. –felelte, és éreztem, hogy mosolyog. –Csak menj egyenesen. Itt leszek mögötted.
- Hát jó. –sóhajtottam, majd elindultam egyenesen előre. De azért a biztonság kedvéért a kezeimmel tapogattam magam előtt az utat, nehogy nekimenjek valaminek.
- Megjöttünk. –hallottam Nate halk hangját mögöttem, amitől kissé összerezzentem. Miért ijedek meg ma ilyen könnyen? Mi van velem?
- Ne ijesztegess már te is!- korholtam le, miközben megpróbáltam beleütni a vállába, de sehogy se találtam el. –Hol a fenében vagy?
- Melletted. –hajolt a fülemhez, mire végre sikerült eltalálnom. –Au. Ezt miért kaptam?
- Mert megijesztettél. –vontam vállat. Csak ekkor jutott eszembe, hogy én látok a sötétben is, ha akarok. Most már mindegy.
Kinyílt egy ajtó, és halvány fény lepte be a folyosót. A fiúk sorban léptek be a titkos helyiségbe, én pedig követtem őket. Egy sötétlila szobában álltunk, aminek kísérteties hangulata volt. Nem is tudom miért, de rossz érzéseket keltett bennem ez a komor, sötét szín. Már majdnem fekete volt. Semmi sem volt benne, csak középen egy faragott fa állvány, azon pedig egy üveg vitrinben egy arany kulcs. A napló kulcsa. Az Őrző Ötök felsorakoztak a vitrin mögött Nate Max, Damien, Tom, Michael sorrendben, míg én az előtt álltam meg. Damien előrelépett, majd valamit megnyomott vagy bedugott vagy nem is tudom mit csinált igazából az állványnál. A lényeg az, hogy egy nagy kattanás után kínzó, drámai lassúsággal emelte le az üveget a helyéről, és adta át Tomnak. Odaléptem, és elvettem az aranykulcsot a helyéről. Közelebbről megvizsgálva a teteje szív alakú volt, és a vége is érdekes. Még sosem láttam azelőtt ilyen kulcsot. Biztos, hogy egyedi darab, amit kizárólag ehhez a zárhoz készítettek. Még csak hasonlót sem láttam korábban. Még Mr. O’Dannel hatalmas kulcscsomóján sem. A zsebembe süllyesztettem a fényes tárgyat, majd a fiúkra néztem, ők pedig végig engem vizslattak. Senki sem szólalt meg, és nem is mozdult. Én kérdőn néztem rájuk felvont szemöldökkel, mire öt értetlen szempár szegeződött rám.
- Na akkor, ki éhes?- törte meg a kínossá váló csendet Max, mire mindenki elnevette magát.
- Már majdnem filmbeillően drámaira sikerült az átadás. –jegyeztem meg. –De Te képes voltál ezt is elrontani.
- Túl nagy volt a csend. –vont vállat Max, majd kinyitotta az ajtót, így végre visszamentünk a faházikóba. 
- Mivel senki sem válaszolt, felteszem a kérdést még egyszer, utoljára. –fordult velünk szembe. –Ki éhes?
- Én igen!- tettük fel egyszerre a kezünket.
- Remek! El, ha már itt vagy, nem akarsz főzni valamit?- fordult felém kiskutyaszemeket meresztve.
- Ez komoly?- nevettem fel. –Miért nem főzöl Te? Te kérdezted!
- Kétlem, hogy az jó ötlet lenne. –szólt közbe Tom.
- Egyetértek. –szállt be Damien. –Múlt hónapban palacsintát sütött. Azzal még nem is lett volna baj, csakhogy idő közben három a plafonon ragadt, felgyújtott egy konyharuhát, és hogy azt eloltsa, az egész konyhát telefújta a poroltóval, így a kész palacsintákat is, és a tésztát is. De persze utána sütött tovább. Még szerencse, hogy közölte velünk a történteket, mielőtt ettünk volna belőle. –nevetett.
- Pedig nem is volt olyan rossz!- védekezett Max.
- Csak azt ne mondd, hogy te ettél belőle!- néztem rá félve.
- Vagy ötöt megevett. –mondta Michael undorodó arcot vágva. Gondolom visszaemlékezett a pillanatra.
- Te… Te komolyan megetted?
- Ja. –vont vállat.
- Egyet ami a plafonról esett le pont a tányérjára, két félig égettet és két poroltott tésztájút. –ismertette Nate.
- Te nem vagy normális!- néztem Maxre.
- Mondom, hogy nem volt rossz!- védekezett. –Bár az utóbbinak kissé érdekes íze volt, de egy kis kakaó mindent megold. –vigyorgott.
- Szerintem jobb, ha erre nem mondok semmit. –veregettem meg a vállát. –Viszont a konyhának még csak a közelébe sem mehetsz, amíg én itt vagyok!
- Ez azt jelenti, hogy ma te csinálod a vacsorát?- nézett rám reménykedve.
- Legyen. –sóhajtottam, mire lepacsiztak. –De csak ha segít valaki!- tettem hozzá, mire azonnal alábbhagyott a lelkesedésük.
- Majd én feláldozom magam. –lépett előre Damien.
- Te biztosan nem, mert akkor sosem készültök el!- tiltakozott Michael.
- Ja, Ti maximum egymást eszitek. –tette hozzá Max.
- Majd Nate segít. –mutatott rá Tom az említettre. 
- Én?- mutatott magára.
- Igen Te. Te legalább valamennyire tudsz főzni. –érvelt Tom.
- Én is tudok!- tiltakozott Damien.
- Lehet, de ha ti ketten együtt vagytok, abból minden lesz, csak főzés nem. –intette csendre Michael.
- Akkor tényleg én maradtam. –sóhajtott Nate.
- Nekem mindegy ki jön, csak valaki segítsen. –vettem a konyha felé az irányt.
- Jövök!- hallottam Nate lépteit mögöttem.
- Szóval… mit fogunk készíteni?- fordultam felé.
- Attól függ, mi van a hűtőben. –nyitotta ki az említett tárgy ajtaját. –Spagetti?
- Felőlem. –vontam vállat.
Egy ideig csendben főzőcskéztünk, mindketten a saját gondolatainkba merülve. A szósz készítése közben Nate megszólalt.
- Mostanában kerülsz engem. –mondta, miközben háttal állt nekem.
- Igazán?- kérdeztem a paradicsomszószt kavargatva.
- Igen. –lépett mellém, majd elkezdte reszelni a sajtot egy tálkába.
- Nekem nem tűnt fel.
- Á, szóval azt akarod mondani, hogy nem szándékos?- nézett rám felvont szemöldökkel.
- Nem, nem szándékos. –pillantottam rá, majd visszafordultam a vacsoránkhoz. –Mert szerinted az?
- Tudod… azt hittem, hogy a múltkori kirohanásom miatt…- itt elhalkult a hangja.
- Nézd!- fordultam felé, de Ő csak a sajtot bámulta. –Tudom, hogy Te többet érzel irántam barátságnál, de… De Te is nagyon jól tudod, hogy…
- Hogy Te nem érzel irántam többet. –fejezte be a mondatomat.
- Sajnálom, Nate. –simítottam meg a karját, mire végre rám emelte éjfekete tekintetét, és magára erőltetett egy mosolyt.
- Még nem adtam fel. –vont vállat, mélyen a szemembe nézve. –Ha meggondolod magad, Én mindig itt leszek.
- Azt mindjárt gondoltam. –mosolyogtam. – Semmi esély nincs arra, hogy csak barátként tekints rám?- kérdeztem jól kihangsúlyozva a „csak” szócskát.
- Egyelőre nem sok esélyt látok erre. –sóhajtott. –Talán majd idővel. 
- Én beérem ennyivel, ameddig nem rontasz neki Damiennek. –adtam egy puszit az arcára.
- Majd igyekszem visszafogni magam. –mondta, majd folytatta a sajtreszelést.
Pár perc múlva el is készült a vacsora, Nate-tel, pedig tálaltunk.
- Kajaaaaaa!- kiabálta Max, miközben berohant az étkezőbe, ahol már ott volt pár tányér, jól megpakolva spagettivel. Persze a legnagyobb adaghoz ült le. Hm. Ezek szerint nagyon éhes.  
- Tudjuk, Max. –jöttek be a többiek is.
- Akkor jó étvágyat!- ültem le én is Damien és Nate közé, mivel már csak ott volt hely.
- Jó étvágyat!- felelték kórusban, majd mindenki enni kezdett. Bár Max már egy ideje nekiállt… Szóval Ő inkább folytatta.
- Ez nagyon finom lett! 
- Isteni!- érkeztek a dicsérő szavak.
- Nem akarsz minden nap Te főzni nekünk?- kérdezte Max teli szájjal. Vajon Mia kiábrándulna belőle, ha így látná? Á, neki mindegy, hogy a barátja mekkora disznó, ha a perverz megjegyzéseit elviseli.
- A szennyesetek ne Én mossam?- kérdeztem nevetve. Mi vagyok én? Bejárónő?
- Most, hogy így mondod…- kezdte Damien, mire a karjára csaptam. –Csak vicceltem.
- Még szerencse!- motyogtam az orrom alatt.
- Most miért?!- kérdezte Max tettetett felháborodással. –Nem vagyunk annyira mocskosak!
- Erre inkább nem mondok semmit. –feleltem, miután visszanyeltem, amit először akartam mondani. –És nem fogok főzni rátok. –jelentettem ki.
- Majd meglátjuk. –mondta Tom és Nate egyszerre, sejtelmes hangon.
- Oké. Ez ijesztő. –néztem felváltva rájuk.
- Ikrek vagyunk. Mi már megszoktuk, hogy néha egyszerre mondunk dolgokat. –vont vállat Nate, majd tovább falatozott.
- És akkor nálatok működik az „ikertelepátia” - dolog?
- Általában igen. –válaszolt Tom, Nate pedig csak teli szájjal bólogatott. –Megérezzük, ha a másiknak fáj valami meg hasonlók. 
- És általában a hangulatunk is azonos vagy hasonló. –egészítette ki Nate.
- Tényleg?- kérdeztem hitetlenkedve.
- Ha Te szomorú vagy, akkor én is. –mondta Nate Tomra nézve kiskutyaszemeket meresztve, lebiggyesztett ajkakkal, elvékonyított hangon. Mindenkiből egyszerre tört ki a röhögés.
Max és az én telefonom egyszerre szólalt meg. Én kimentem a nappaliba, Ő pedig elvonult az egyik szobába felvenni. A készüléken Reachel neve és fotója villogott. De mit akarhat este tízkor? 
- Szia, Reach!- szóltam bele.
- Elena!- hallottam aggodalmas hangját a vonal másik végén. És… mintha…
- Reachel mi a baj? Te sírsz?- kérdeztem aggodalmasan. Mi történhetett.
- I…Igen. I…Itt vagyok Miánál. Ő… Ő most M…Maxszel b…beszél. –szipogott. Akkor Ő hívta Maxet. 
- De mégis mi történt? Mi a baj?
- N…No…Istenem!- tört ki belőle a zokogás.
- Úristen, Reachel! Ennyire komoly? Jól van, máris indulok! 
- S…siess, kérlek!- sírt tovább, majd bontotta a vonalat. Max még mindig bent volt, így bekopogtam, majd be is nyitottam. Az ágyon ült, nekem háttal, a telefont a fülénél tartva.
- Kicsim, ne sírj!- kérlelte Miát. –Próbáld meg érthetőn elmondani, hogy mi történt!- kérlelte kedvesen. –Várj, itt van Elena. Kihangosítalak.
- E…Elena? Mit csinálsz te ott?- kérdezte, két rátörő sírógörcs között.
- Csak elkísértem Dannyt. –improvizáltam –Mi a baj? Reachel hívott, de nem tudott kinyögni egy értelmes szót sem.
- I..itt van n…nálam. –kezdett bele, miközben szaggatottan vette a levegőt. Gondolom próbált lenyugodni.
- Igen, mondta. De mégis mi történt? Miért sírtok mind a ketten?- kezdtem egyre jobban kétségbeesni. Nem válaszolt, csak ismét zokogni kezdett.
- Kicsim! Kicsim, nyugodj meg!- próbálta Max csillapítani. –Figyelj! Máris ott vagyunk Ellel, oké?
- S…siessetek, rendben?
- Rendben. –vágtuk rá egyszerre, majd Mia kinyomta.
- Menjünk!- mondta Max, majd –szó szerint- felugrott az ágyról, én pedig követtem. Én nem ugráltam, csak szimplán felálltam, és fürgén lépkedtem utána.
- Na mi történt?- kérdezte Damien, mikor meglátta kétségbeesett tekintetünket.
- Reachel és Mia hívott. Mindketten csak zokognak, és nem tudnak kinyögni egy értelmes szót sem. Mi odamegyünk Maxszel. –vázoltam fel a helyzetet.
- Ne menjek veletek?- állt fel rögtön Damien.
- Nem kell, köszi. –hárítottam. –Megoldjuk. 
- Rendben, de később hívj! Vagy legalább üzenj!- jött oda hozzám, és megcsókolt.
- Rendben. –suttogtam a szemébe nézve, majd megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra, de nem sikerült. Túlságosan is aggódom. Mi történhetett, ami ennyire felzaklatta őket? 
- Sziasztok!- létünk ki a sötét erdőbe.
Amíg kiértünk a sűrű fák rengetegéből, csendesen telt az út. Lépteink halk zaja mellett a baglyok huhogását lehetett csak hallani. Néha-néha a szél süvítése járta be a teret, ahogy a fák már sárguló leveleit borzolta. Összehúztam magamon a kardigánom. Nem készültem arra, hogy éjjel kimegyünk az erdőbe, így nem hoztam magammal semmit. Ezt a darabot is valamikor korábban felejtettem itt, és a fogason lógott. Nem tudtam másra gondolni, csak a két barátnőm keserves zokogására. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett a gondolatra, hogy valami baj történt. Rossz előérzetem volt. Nagyon rossz. Viszont… egy dolgot furcsálltam. Nora nem volt velük. Persze az is lehet, hogy csak más programja volt, de… valami azt súgta, hogy ez nem így van. Istenem, add, hogy tévedjek! Remélem, nem esett semmi baja! Most még a saját gondjaim sem kötnek le, sem pedig az a millió megválaszolatlan kérdés, ami a fejemben kavarog nap, mint nap. Hiába is próbálom elterelni a gondolataimat. Amikor már majdnem sikerül, mindig visszhangzik a fejemben Reachel hangja, majd ahogy elsírja magát. És utána Mia. Kezdek egyre jobban kétségbeesni. Gondolom, ezzel Max sincs másképp. Óvatosan rápillantottam. Merev tekintettel bámult előre, és határozott léptekkel haladt kifelé az erdőből. Az izmai és az állkapcsa megfeszült. Nem vette észre, hogy nézem, de gyorsan visszafordítottam a tekintetem az útra. Mindketten aggódunk.
A fák közül kiérve az útra, jobbra fordultunk, és egyenesen a Jones család háza felé haladtunk tovább, egyre szaporázva lépteinket. Az eddig fennálló csendet végül Max törte meg, mikor befordultunk az utcájukba.
- Szerinted mi történhetett?- kérdezte, miközben továbbra is az utat figyelte előttünk.
- Nem tudom. –sóhajtottam. –De rossz előérzetem van.
- Tudod, mi a legrosszabb?- fordította felém a fejét, majd mikor nem válaszoltam, folytatta. –Hogy nekem is.

És ez volt a végszó. Megálltunk a ház előtt. A nappaliban és Mia szobájában égtek a lámpák. Akkor gondolom a szülei is talpon vannak még, így hát becsengettünk. Gyors lépteket hallottunk az ajtó mögül, majd a zár kattant, és kinyílt az ajtó.



Ui.: Elnézést ha más a betűtípus/méret a többi fejezethez képest és néhol a fejezeten belül, de a Blogger egyszerűen nem engedi kijavítani :/ Legalábbis az én gépemen így mutatja.

5 megjegyzés:

  1. Nagyon jo <3 kb oromtancot jartam amikor meglattam hogy van uj resz :D de mi tortent Miaekkal? O.o

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :D Hamarosan minden kiderül.:D

      Törlés
  2. Ezt ugye te sem gondolod komolyan! Nem tudom milyen szokása ez az íróknak, és írónőknek, de most már sok belőle... Jó csak szépen kérlek, hogy mi hamarabb hozd a részt, hogy ne kelljen ezen kattognom egy örökkévalóságig

    Lili :*

    VálaszTörlés
  3. Mikor hozod a kövi részt, mert már nagyon rég tettél ki bejegyzést?!
    Amúgy nagyon tetszik a blogod. Izgalmas, érdekes egyedi... Egy percre sem lankad az olvasó érdeklődése. Naaaagyon ügyi vaaaagy :)
    Anna

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm :D Tudom, hogy ritkán hozok részt, és gyenge kifogás, de sajnos tényleg nincs időm :( Viszont igyekszem a következőt minél hamarabb hozni! :)

    Ezer csók és ölelés: Vivienn J,

    VálaszTörlés