Második meglepetés - A fehér virág

Sziasztok, drága Olvasóim!

Tényleg nagyon röstellem ezt a nyári szünetet a történetben, azonban továbbra is tartom magam ahhoz, hogy amíg nincs kész az évad, addig nem kezdem el feltenni a részeket. És sajnos még nincs kész. Én naiv, azt gondoltam, hogy nyáron rengeteg szabadidőm lesz, és ilyenkorra már javában a harmadik évadot írom. Aha... Örülök, ha itthon tudok tölteni pár órácskát, ráadásul a gépem sincs a legjobb állapotban. Ennek ellenére megteszek mindent, és amikor csak tudok-és a gépem is engedi- írok és írok, mint egy gép. Már tényleg nem sok rész van hátra, és augusztus végén, szeptember elején ismét érkeznek a részek!:)

Addig is bízom benne, kitartotok a blog mellett, a történet mellett, és mellettem is.:)

Ahogy ígértem, néhány meglepetést tartogatok, szóval az alternatív évadzáró után, meg is hoztam a következőt, megszakítva a csodálatosan értelmes 11 dolog díj záporomat.

Erről csak annyit, hogy igazából semmi köze ehhez a történethez, akkor írtam, amikor a TSF-hez nem volt ihletem, és unalmamban a fejembe költözött ez az ötlet. Eléggé rövid kis történetecske lett, de úgy gondoltam, megosztom veletek is. Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Jól esne néhány komment.:D

Ölel Mindenkit: Vivienn

A fehér virág

     

      

      - Nagypapa! Nagypapa! Meséld el azt a történetet, arról a szép lányról!- kérlelte a beteg kisfiú a nagyapját, aki az ágya melletti kényelmetlen széken kuporodott, hatalmas markában tartva unokája aprócska gyermekmancsait. Fáradtan sóhajtott, majd kedvesen elmosolyodott. A nevetőrácok összefutottak a szeme sarkában. Végül így felelt:

      - De hiszen számtalanszor elmeséltem már neked. Nem szeretnél inkább meghallgatni egy újat?- kérdezte reménykedve, de a kis unokája makacs módon megrázta szőke kis buksiját.

      - Nem. –jelentette ki. –Én ezt szeretném hallani.

      - Ahogy szeretnéd. –felelte az öregember, majd betakarta a lázas kisfiút. Leült a kemény faszékre, s bársonyos, megnyugtató hangján mesélni kezdett:

„Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli, messzi-messzi királyságban, élt egyszer egy királykisasszony. Ez a hercegnő azonban különbözött a többi királyi sarjtól. Hófehér bőre, smaragdzöld szeme és halvány szőke haja merőben eltért mindenkitől. Nem akadt párja szépségének az egész birodalomban. Azonban a gyönyörű leányon borzalmas átok ült. Akárkit is megszeret, arra sanyarú élet, ezernyi sorscsapás várt. Éppen ezért, hogy ne bántson senkit, mindenkit, aki közeledett hozzá eltaszított magától. Úgy nevezték, a Kőszívű Szépség. Keveset járt emberek közé, élete nagy részét egy kis szobában élte, de ott is csak szenvedett. Családi képek vették körül, s mikor rájuk nézett tudta, hogy nem tartozik közéjük. Hiába próbáltak hozzá közelebb kerülni, ő mereven elutasította szeretteit. Milyen furcsa kettőség. Nem szeretni valakit azért, mert szeretjük. Ez a szörnyű kettős érzés kavargott a lányban éjjel nappal. Egyedül egy kis fehér virág volt az, aminek elsírhatta bánatát. Mert így igaz; sírt. Folyton csak sírt. Látni, hogy az embereknek jobb nélküled, borzasztó fájdalom. Egyedül az a tudat tartotta benne a lelket, hogy az ő áldozatának hála adatik meg másoknak ez a boldogság. A boldogság, amire ez a kicsiny lány oly régóta vágyott. Egyedül ez a kis fehér virág nyújtott neki vigaszt. Őt nem kellett eltaszítania, ő nem érzett fájdalmat, ő meghallgatta.

Egy napon aztán a gyönyörű leány elérte azt a kort, hogy átvehesse a trónt édesapjától. Aznap hatalmas ünnepség zajlott az egész birodalomban. Mindenki őt ünnepelte. Azon a hideg, esős napon az emberek mit sem törődve a közelgő viharral az utcákon énekeltek, táncoltak, ünnepelték Őt. Ezen a baljós napon, a hercegnő végre elhagyta a palotát. Sosem járt még azelőtt ennyi ember között. Félt. Rettegett. Rettegett, hogy boldog lesz, s akkor ez a sok ember nyomorúságban éli le az életét. Miatta. Ezt a terhet nem tudta volna cipelni élete végéig. Képtelen lett volna rá. Így hát nem nézett rá senkire, nem szólt senkihez. Csupán, mint egy élőhalott, egy szellem haladt át köztük. Az éljenzés lassan alábbhagyott, a zene elhallgatott. A nép csalódottan vándorolt haza, csalódtak a hercegnőben. Aztán a vihar lecsapott. Villámlás, mennydörgés, zuhogó eső kíséretében sétált tovább a lány, egyenesen az erdőbe. Ott megállt egy fánál, leült a földre, mit sem törődve hófehér selyemruhájával, s hangos, keserves zokogásba kezdett. A gondolatok, az érzések, amiket magába fojtott a nap folyamán, végre kiszakadtak belőle. 

- Meddig kell még ezzel élnem?- kérdezte magától.

Óráknak tűnő percek múltán, valaki megjelent mellette. Leült mellé a sáros földre, s szorosan magához szorította. Amint a lány sírása lecsillapodott, eltolta magától, hogy könnyáztatta szemébe nézhessen. A szépséges zöld szemek kitágultak az ismerős arc láttán. Az édesanyja kék szeme nézett vissza rá, fekete haja nedves csomókban lógott a vállán, arcán az esőcseppek mellett könny csillogott. 

- Miért csinálod ezt, Angyalom?- kérdezte gyengéden megsimogatva kislánya hófehér arcát. –Miért?

- Menj innen!- förmedt rá színtelen hangon. 

- Miért? Miért nem engedsz magadhoz közel senkit? Még engem és apádat sem… Miért, Angyalom?- kérdezte könnytől csillogó szemmel.

- Jobb nektek nélkülem. Kérlek, csak menj el. Hagyj magamra. –kérlelte rá sem nézve.

- Addig nem megyek el, míg el nem mondod. –felelte a nő, s így is tett.

Sokáig ültek csendben egymás mellett a zuhogó esőben. Egyikük sem szólalt meg. Végül az anya törte meg a csendet.

- Tessék. –nyújtotta át neki a virágot, amit a szobájában féltve őrzött. –Elhoztam, hátha ez segít.

A lány szó nélkül elvette, s sokáig nézte a ritka szépséget. Épp olyan fehér, mint Ő, gondolta szórakozottan.

Aztán hirtelen keserves köhögő roham rázta meg törékeny testét. Édesanyja nem tétovázott sokat, ölbe vette, mintha csak pólyás kisbaba volna, s szalad vele a kastélyba.

Másnapra kiderült, hogy a leány tüdőgyulladást kapott. A királyi orvos nem tudott mit kezdeni vele, úgy vélte, csak órái vannak hátra az ifjú trónörökösnek. A szülei minden percben a betegágynál ültek, fogták egyetlen gyermekük kezét.

- Szeretünk! Annyira szeretünk, Angyalom!- zokogott az édesanyja. Édesapja szemében is összegyűltek a könnycseppek, viszont igyekezett nem mutatni, mennyire megtört lelkileg.

- Miért?- szólalt meg remegő hangon a lány. –Miért szerettek, mikor nem érdemlem meg? Miért szerettek, amikor átok ül rajtam? Miért? 

- Nem vagy elátkozva, Angyalom. –szólalt meg a király. – Azt hitted, boldogabbak vagyunk a szereteted nélkül, pedig ez nem így van.

- De akiket szeretek, mind boldogtalanok lesznek!- suttogta, miközben egy sós csepp legördült porcelánszín arcán. 

- Ez nem igaz. Attól leszünk boldogtalanok, hogy így eltaszítasz minket magadtól. –felelte az apja.

- Nem illek a családba. Nem olyan lány vagyok, akit érdemeltek. Nem olyan örökös, akit a nép érdemel. Mindenki gyűlöl engem. 

- Senki sem gyűlöl. –szólt gyengéd hangon a királyné. –Mindenki szeret, mindig is szerettek.

Erre a lány nem szólt semmit. Lehunyta a szemét a fehér virágot szorongatva aprócska kezében, s visszagondolt az elmúlt évekre, az apró jelekre, amiket nem vett észre. Visszagondolt a családjára, a népére. S ekkor ébredt rá, hogy még így, kőszívű, elutasító gyermekként is feltétel nélkül szerették őt. 

- Sajnálom. –szólalt meg elhaló hangon. Kinyitotta halványzölddé vált szemeit, így nézett szerető szüleire. –Szeretlek Titeket. Mindig is szerettelek.

A királyi pár megszorította egyetlen gyermekük kezét, s szeretetteljesen mosolyogtak rá. Sosem mondta ki ezelőtt ezt a szót. Szeretet. Tizenhat év alatt most először hagyta el ajkait a szó. A szemei lecsukódtak, s mosolyogva távozott az angyalok világába. Később, mikor édesapja visszatért az orvossal, az ágyon csak egy fehér virág maradt. Mert ez volt Ő. Egy ártatlan, gyönyörű virágszál, aki csak szeretetre vágyott, s arra, hogy szerethessen. Pont olyan, mint amit oly féltve őrzött. Egy fehér virág. „

Mire a nagypapa befejezte a mesét, a tüdőbeteg kisfiú már mosolyogva aludt. Aludt, s angyalokkal álmodott, akik egy fehér virágot adtak neki ajándékul, s cserébe soha többé nem akarták elereszteni. Nem is engedték.

Vége