29. fejezet

Sziasztok!:)
Először is szeretném bejelenteni, hogy -mint azt gondolom sokan észrevettétek- a szavazás a blogon lezárult. Ez azt jelenti, hogy ezentúl kéthetente érkeznek a fejezetek. Szóval egyik szombaton érkezik az előzetes, utána hét szombaton pedig maga a rész.:D
Ha már az előzetesnél tartom, szeretnék bocsánatot kérni, amiért ez a héten elmaradt, de be kell hogy valljam, teljesen kiment a fejemből.:(
Most viszont megérkezett a rész, remélem, tetszeni fog Nektek!:D

Minél közelebb értünk a Donovan kastélyhoz, annál jobban elbizonytalanodtam. Damien szobájába érve megtorpantam. 

- Mi a baj?- fordult vissza Damien, mikor észrevette, hogy megálltam.

- Nem… Nem fog menni. –ültem le az ágyára.

- Mi? Miért nem? Ne csináld! Nincs mitől félned. – ült le mellém, és megszorította a kezem.

- Damien! Nem leszek képes megint felidézni azt az éjszakát. Nem megy! Érted?- hajtottam le a fejem. 

- Én megértem. De talán nem lesz rá szükség, hogy beszélj róla. –erre a mondatra felkaptam a fejem.

- Ezt hogy érted?

- Az Őrző képes belelátni az emberek fejébe…

- Ezért élő hazugságvizsgáló?- szakítottam félbe.

- Részben. Ha a szemébe nézel, nem tudsz másfelé nézni, és nem is tudsz hazudni. Ez is egy különleges képessége az Őrzőnek. A fejedbe is így lát bele. Az emlékeidbe. A gondolataidba nem. 

- Nem tudok neki hazudni, ha a szemébe nézek, és tud az emlékeim közt kutakodni? Akarom én ezt?

- Ha rajta van a szemüvege, akkor az ereje nem működik. De talán jobb lenne, ha beszélnél, és nem kéne a fejedben turkálnia. Akkor rájöhetne, hogy együtt vagyunk, és egyelőre az túl kockázatos. Nem tudhatjuk, hogy mit reagál rá. Előbb-utóbb úgyis rájönne, de inkább utóbb.

- De nekem ez nem fog menni. Akárhányszor visszagondolok, hogy mit tett vagy akart tenni velem az az alak, elkap a sírógörcs. Nem… Nem fogok beszélni. Nem!

- Nem is biztos, hogy beszélned kell erről. Vagy… akkor majd leállítom a faggatózásban. De most nem hátrálhatsz meg! Te vagy a Kiválasztott. Csak így feladnád?

- Nem. –morogtam az orrom alatt.

- Nem hallottam.

- Nem. Nem adhatom fel. Katherine számít rám. –álltam fel eltökélten.

- Erről van szó!- állt fel ős is, majd hátulról megölelt, és az állát a vállamon pihentette. –Akkor készen állsz.

- Remélem. –sóhajtottam. 

- Akkor menjünk. –nyitotta ki előttem a szobája ajtaját.

Damien ment elöl, én pedig követtem őt. Egy hosszú folyosón haladtunk végig, melynek mindkét oldaláról ajtók nyíltak. A folyosó legvégén egy hatalmas faragott ajtó előtt álltunk meg.

- Minden rendben lesz. Nem kell félned. –fordult felém, mire csak bólintottam. Adott egy puszit a homlokomra, majd benyitott a szobába.

Max, Nate, Tom és Michael már mind bent voltak, az íróasztal mögött az árnyékban pedig egy sötét alak húzódott meg. Charles Donovan. Más néven… Az Őrző.

A nehéz faajtó bezárult mögöttünk. Ekkor a plafonon lógó hatalmas csillár világítani kezdett, és megpillanthattam Mr. Donovan arcát. Éjfekete haj, élénk kékeszöld szemek a szemüveg mögött, férfias, kissé borostás áll, komoly tekintet. Kissé ijesztő, de rosszabbra számítottam. Mikor meglátott, elmosolyodott. Így mindjárt kedvesebbnek tűnt.

- Szóval te lennél a Kiválasztott. –állt fel a székéből, majd felém lépett. Meglepően magas. Úgy két fejjel nagyobb nálam.

- Ő itt Elena Destiny Tisdale. A Kiválasztott. –mutatott be Damien. –Ő pedig az apánk, Charles Harold Donovan. Az Őrző.

- Nagyon örvendek, Mr. Donovan. –fogadtam el a felém nyújtott kezet.

- Részemről a megtiszteltetés. És nyugodtan szólíts Charlesnak. Régóta vártunk már rád. És ki volna Testőr?- fordult a fiúk felé. 

- Az én lennék. –lépett mellém Damien. Ahogy láttam, az apját nem lepte meg a hír.

- Valahogy sejtettem, hogy te vagy az.

- Mégis miből?- kérdezte Damien.

- Ahogy ránézel. –itt rám nézett, majd vissza a fiára. –Egyértelmű volt, hogy vagy te vagy az, vagy pedig Nate. Szóval ők ketten fognak harcolni egymás ellen. Érdekes lesz. –Mi? Ez a reakciója? „Érdekes lesz”?! Törődik egyáltalán a fiaival?

- Miért lenne az olyan érdekes?- kérdezte Nate. –És én nem akarok Damiennel harcolni.

- Szóval nem te vagy a másik, aki beleszeretett a Kiválasztottba?

- De igen. –sütötte le a szemét.

- Sejtettem. Viszont mielőtt bármibe is beavatnálak –fordult felém-, be kell bizonyítanod, hogy tényleg te vagy az.

- Rendben. –bólintottam.

- Fiúk, kimennétek?

- Én maradok. –fogta meg a vállam Damien.

- Rendben. A többiek viszont távozzanak! –utasította őket, akik mint szófogadó kutyák, elhagyták a helyiséget.

- Mit kell tennem?- kérdeztem, mikor már mind a négyen elmentek.

- Először a heged. –mondta, majd leguggolt, és megnézte a jobb bokámat. Mutatóujját óvatosan végighúzta rajta, majd felállt. –Hogy szerezted?

- Öt évesen egy autóbalesetben.

- Megsérült még valaki?- tett fel a kérdést, amire nem akartam válaszolni. Mivel csak hallgattam feltette újra, de nem volt goromba. –Megsérült valaki rajtad kívül?

- A bátyámnak is lett egy heg az oldalán és eltört a lába. Anyának pár csontja eltörött. Apa pedig… ő belehalt a sérüléseibe. –halkult el a hangom.

- Sajnálom. –simította meg a vállamat. –Elkapták a tettest?

- Nem.

- Akkor lehet, hogy az Ötöknek van valami köze ehhez.

- De mégis honnan tudták már akkor, hogy én vagyok az?

- Neked látomásaid vannak Katherineről, igaz?

- Igen. –feleltem értetlenül. Tématerelés?

- Nem csak neked vannak látomásaid. Az Ötöknek is. Ők születésedtől fogva tudják, hogy te vagy a Kiválasztott. És hogyan fedeztétek fel, hogy te vagy a Testőr? –fordult Damienhez.

- El álmában a szobámban járt Katherinenel, és lerajzolta. Amikor náluk voltam megtaláltam a rajzot, és akkor mondta el, hogy ez a Testőr szobája. Már amikor először találkoztunk is éreztem valami furcsa kötődést. És ez be is bizonyosodott. 

- Hogyan?- kérdezte, mire én ijedten Damienre néztem.

- Megérzem, ha veszélyben van.

- Szóval már kerültél veszélybe emiatt?- kérdezte, mire én csak bólintottam. –Mi történt? Mesélj!- kérte, de én csak hallgattam. –Nem akartam ezt, de legyen. –mondta, majd levette a szemüvegét és az asztalra tette. Én a földet kezdtem bámulni. Gyengéden megfogta, és felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Hiába próbálkoztam, nem tudtam elfordítani a szemem. Rabul ejtett a tekintete. Teljesen megbabonázott. –Beszélj!

- Nem akarok visszaemlékezni. –feleltem. 

- Akkor kénytelen leszek az emlékeidben kutatni. –mondta, majd valami történt. A szemeim hirtelen lecsukódtak, és összeestem.

- Elena!- hallottam még Damien aggodalmas kiáltását, majd éreztem, ahogyan elkap, és magához ölel.

Innentől nem emlékszem semmire. Mintha mély álomba merültem volna. Egy rémálomba. Újraéltem mindazt, ami aznap éjszaka történt. Az álomból akkor ébredtem fel, mikor Damien a karjában vitt a faház felé. Éreztem, ahogy a forró könnycseppek végigfolynak az arcomon. Mikor kinyitottam a szemem, Damien az apja fejét tartotta szorosan, hogy ne tudjon rám nézni.

- Hagy abba!- parancsolt az apjára.

- Mi bajod van, fiam?

- Eleget szenvedett. És megtudtad, amit akartál.

- De mi történt, miután elvitted? 

- Az már nem tartozik rád! Ezt pedig vedd fel!- adta a kezébe a szemüvegét, de Charles nem vette fel.

- Valamit eltitkolsz előlem Damien. Mi az?

- Mondtam, hogy ahhoz semmi közöd! Csak hagyd őt békén, oké?!- emelte fel még jobban a hangját.

- Talán máris… máris egymásba szerettetek?

- Ne faggatózz ennyit!- kerülte ki a válaszadást. Láttam, hogy nem tudja elfordítani a tekintetét, így kénytelen igazat mondani.

- Ezt akkor igennek veszem. Nem tudod letagadni. De tudod, hogy nem lehettek együtt! A Kiválasztott egyik Donovan fiúval sem lehet együtt! Sem veled, sem pedig Nate-tel!- emelte fel kissé a hangját. Még mindig nem vették észre, hogy felébredtem.

- Tudom, hogy nem lehet. De nem tehetek róla. Szeretem. És ő is engem. Ha nem lennénk együtt, az ezen a tényen nem változtatna.

- De kettészakad a család! És én ezt nem hagyhatom. Különben is… Ha a Kiválasztott végleg beteljesíti a sorsát, akkor majd rájöttök, hogy nem volt semmi értelme. –érvelt. Ekkor Damien rám nézett, és észrevette, hogy ébren vagyok. Csak azért tudta felém fordítani a tekintetét, mert Charles egy pillanatra elfordította a fejét, mintha olyasmit mondott volna, amit nem lett volna szabad, amit nem kellene tudnia senkinek rajta kívül.

- Felébredtél?- engedte el apja fejét, aki mielőtt felém fordult volna, feltette a szemüvegét.

- Igen. –ültem fel a kanapén, ugyanis azon ébredtem.

- Mióta vagy ébren?

- Nem olyan régóta. 

- Jól vagy?- kérdezte Damien aggódva, miközben gyengéden végigsimított a karomon.

- Igen. Most, hogy felébredtem, már minden rendben. Ez elég bizonyíték volt?- fordultam Charles felé.

- Egyelőre igen. Borzalmas dolgokon mentél keresztül. –szorította meg a térdem. Némi együttérzést véltem felfedezni a hangjában, ami jól esett. Bár azt, hogy újra fel kellett idéznem a történteket, csakis neki köszönhetem.

- Ha Damien nem ér oda időben, akkor… ki tudja milyen szörnyűségeket művelt volna velem az a pedofil állat!- mondtam, majd éreztem, hogy a sós folyadék ismét megjelenik a szememben, s legördül az arcomon. Damien mellém ült, és szorosan átölelt.

- Hé! Ne sírj! Odaértem. Nem esett semmi bajod, és ez a lényeg. –mondta, én pedig belefúrtam a fejem a vállába.

- Elena –szólalt meg Mr. Donovan -, remélem, tisztában vagy azzal, hogy nem ez volt a legnagyobb veszély, amibe kerülhetsz Kiválasztottként.

- Valahogy sejtettem, hogy lesz még rosszabb is. De… ki az a bizonyos „Mester”, amiről a sebhelyes beszélt?- néztem rá reménykedve, hátha ő tudja.

- A Mester olyan, mint… a gonosz Testőr…

- Ezt hogy érted?- szakította félbe Damien. 

- Ő is kapcsolatban áll a Kiválasztottal. Azt nem tudom, hogy a Mester melyik családból kerül ki, de az biztos, hogy volt valami köze Katherine Dankenhez. És az is biztos, hogy öten vannak testvérek, mint minden legendás családban.

- Elképzelhető, hogy az egyik Sullivan?- kérdeztem.

- Igen.

- De akkor mégis hány család jöhet szóba? Gondolom, hogy a városból valók. –kíváncsiskodtam.

- Sajnos elég sok család szóba jöhet, főleg mivel biztosat senkiről sem tudunk, hogy kapcsolatban álltak-e a Danken családdal. Ebben a napló tudna csak segíteni. Ahogy a holttest megtalálásában is.

- Épp ezért jöttünk. –kezdte Damien. –Találtunk egy nyomot, ami szerint csak te tudsz nekünk segíteni.

- Igazán?- vonta fel Charles a szemöldökét. –És miben?

- A napló azon a helyen van, idézem, „ahol kutatni senki nem mer”. Mégis mit jelet ez?- kérdeztem.

- A hely, ahol kutatni senki nem mer. –ismételte meg. Hirtelen az arckifejezése megváltozott. Nem is tudom, mit láttam rajta. Félelmet? Aggodalmat? Kétségbeesést? Titokzatosságot? Vagy talán mindet egyszerre?  

- Mi az?- kérdezte Damien. Ezek szerint neki is feltűnt.

- Nem, gyerekek! Oda nem engedlek titeket! Nem és nem! Ki van zárva!- állt fel, és az íróasztalához sétált. Mi ketten követtük.

- Mégis miért nem? És mi az a hely egyáltalán?- kérdezte Damien.

- Azért nem, mert az túl veszélyes. Nem mehettek oda.

- Mégis hova?- kérdeztem.

- Nem árulom el, mert akkor a tiltásom ellenére is odamennétek. –Hm. Ravasz apuja. Öt fiú mellett gondolom kitanulta.

- Kell a napló vagy nem kell a napló?- kérdeztem, miközben a tenyeremmel az íróasztalra támaszkodtam, onnan meredtem rá.

- Természetesen kell.

- Akkor oda kell mennünk. Mert ott van elrejtve.

- Hogy ott?- kérdezte leesett állal. –Az az ember nem volt normális! Miért pont oda kellett neki elrejtenie azt a nyamvadt könyvet?!

- Hol van az a hely, apa?!- kérdezte Damien idegesen.

- Egészen biztos, hogy ott van?- kérdezte, miután egy hatalmasat sóhajtott.

- Teljesen. –feleltük kórusban.

- Hát jó. Az a hely… a Sötét Erdő. –mondta, majd kihúzta a fiókot, és elővett egy poros könyvet.

- Ez meg mi?- kérdeztem a könyvre mutatva.

- Ebben van a térkép a helyhez. –felelte, miközben kinyitotta a vaskos könyvet, amiből egy hatalmas porfelhő szabadult fel közben. Mind köhögtünk párat, majd miután a porszemcsék szertefoszlottak, Charles elővett egy sárgás összehajtott lapot. Feltételezem az lesz a térkép.

- Ez lenne az?- kérdezte Damien, miközben széthajtotta.

- Igen. De gyerekek, szerintem nem kellene nektek odamenni. Túl veszélyes.

- Miért, mi van ott?- kérdeztem, miközben a térképet tanulmányoztam Damiennel együtt.

- Még a Sullivanek területén is túl, van egy sötét része az erdőnek. Persze oda csak az ő területükön keresztül lehet eljutni. –mutatta a térképen. – Ezen az úton keresztül lehet eljutni az erdő legsötétebb részéhez. Ez az erdő legmélye. Állítólag vadállatok élnek arrafelé. Olyanok, amik nem félnek emberekre támadni. Mint akik száz éve Katherine Dankent szétmarcangolták, és több ember halálát okozták. Azok az állatok… az Ötök vérebei. Mindenki, aki eddig megpróbált bemerészkedni a területre… nem tért vissza többé. Volt, akinek a holttestére később rátaláltak, viszont a legtöbben nyomtalanul eltűntek. Eddig, ha valaki bemerészkedett oda, mind a legenda után kutattak. de sosem tértek vissza. Nem akarom, hogy ti is úgy járjatok, mint ők! –mondta aggodalmasan, viszont szerintem érezte, hogyha odaadta a térképet, akkor onnan nincs visszaút. Bár be kell hogy valljam, megrémítettek a szavai. De ettől még nem fogok visszariadni! Egyszerűen nem tehetem! Katherinért! Apáért! És mindazokért, akik meghaltak a titok miatt. Meg kell tennünk! Oda kell mennünk!

- De muszáj megpróbálnunk!- szólaltam meg egy idő után. Damien egyetértően bólintott.

- És ha ti is odavesztek?

- De nem fogunk!- bizonygattam. –Elvégre… én vagyok a Kiválasztott. –villantottam egy magabiztos mosolyt. 

- Én pedig a Testőr.

- Nem azért vagyok ÉN a Kiválasztott, mert én vagyok az egyetlen, akinek sikerülhet?

- Már a kiképzéssel is jól haladunk. Néha még minket is legyőz. És én is ott leszek mellette. És lehet, hogy valaki még eljön velünk. –próbálta meggyőzni Damien is.

- Akármit is mondok, odamentek. Igaz?- sóhajtott.

- Igaz. –feleltük egyszerre.

- Rendben. De csak akkor, ha Tom is veletek megy. –egyezett bele.

- Rábeszélem, hogy eljöjjön. –mondta Damien.

- Akkor tanulmányozzátok ezt a könyvet és a térképet is. Szóljatok Tomnak!- engedett minket útnak.

Mikor kiléptünk, a folyosón senki sem volt. A nappaliba érve megpillantottuk a többieket is, akik érkezésünkre felkapták a fejünket.

- Nos?- szólalt meg elsőként Tom.

- Mindenről tudni akarunk, ami odabent történt!- állt fel Nate. 

- Beszéljetek már!- mondta Max.

- Beszélnénk, ha hagynátok!- förmedt rájuk Damien.

- Oké, bocs. –vett vissza kicsit Max.

- Menjünk át a faházba. –javasolta Tom, amivel mindenki egyetértett.

Abban a kemény három percben, amíg az alagúton keresztül odaértünk, senki sem szólalt meg. Viszont amint bezárult mögöttünk az ajtó, Nate beszélni kezdett.

- Beszéljetek már!- sürgetett minket. Hangja hallatán hirtelen megugrottam ijedtemben.

- Jézusom! Nate! Ne ijesztegess!- förmedtem rá.

- Jó, bocs. –tette fel a kezét. –Szóval…?

- Apa először megnézte El hegét, utána pedig megkérdezte, hogy hogyan szerezte. Miután ezt megtudta, megkérdezte, hogy hogyan jöttünk rá, hogy én vagyok a testőr. Ekkor elszóltam magam, hogy egyszer már megmentettem, és ekkor ki akarta faggatni, hogy mi történt… - mesélte Damien, mikor Nate félbeszakította.

- A sebhelyes ürge?- kérdezte idegesen.

- Igen. –bólintottam. –De nem akartam válaszolni, és akkor a képességével az emlékeimben kezdett kutatni. Én ekkor összeestem, és álmomban újraéltem az egészet. Akkor ébredtem fel, amikor már Damien megmentett. Viszont azt nem tudom, hogy ti mit láttatok az egészből. Vagy csak Charles látta az emlékeimet?- fordultam kérdőn Damienhez.

- Sajnos én is láttam mindent. –szorította ökölbe a kezét. –Nem kellett volna bent maradnom. Most csak még inkább ki akarom nyírni azt a szemétládát! Viszont, ha nem maradok ott, akkor ki tudja, meddig turkált volna a fejedben. 

- Hogy láthattad?

- Amikor apa beveti a képességét, minden, amit te álmodban újra átélsz, az emlékeidből kivetül. Olyan, mintha moziban lennél. A te szemeden keresztül láttuk az egészet.

- És mit mondott apa, amikor meglátta a sebhelyest?- kérdezte Max.

- Ugyanolyan meredt tekintettel bámult ki a fejéből. Nem tudom, hogy felismerte-e, de kétlem.

- És ez segített bármiben is?- kérdeztem, és nagyon remélem, hogy nem volt hiába visszatérnem a borzalomba.

- Nos, meggyőznöd sikerült. Azt, hogy másban segített-e, arról még nem volt alkalmam megkérdezni.

- Miért? Mi történt még odabent?- kérdezte Michael.

- Egy idő után már le kellett fognom apát, hogy hagyja abba, mert mindent látott. Nem akartam, hogy még többet szenvedjen. –itt rám nézett, majd tekintetét visszafordította a fiúkra. –Utána El felébredt, és apa segített a nyomban.

- Milyen nyomban?- kérdezte Tom kissé idegesen. Gondolom dühös, mert nem elsőként értesül a dolgok alakulásáról.

- Tudjuk, hol a napló. –válaszoltam titokzatosan. –Viszont… a segítséged kell.

- Miben tudnék én segíteni?- kérdezte Tom felvont szemöldökkel. –Nekem nincs különleges képességem, mint nektek.

- Az a hely, ahol a könyv van, nem más, mint… - húzta az időt Damien.

- Ne szórakozz már, ember!- förmedt rá Max. –Mondd már!

- Jól van, jól van! Az a hely… A Sötét Erdő. –mondta ki végül.

- A mi?- kérdezték egyszerre sokkos állapotban.

- Jól hallottátok. –erősítettem meg. Tényleg ilyen rossz lenne az a hely?

- De hisz senki sem tudja, hogy pontosan hol a közepe, és onnan még senki sem tért vissza élve!- emelte fel kissé a hangját Nate.

- Van térképünk. –vont vállat Damien, letudva az egyes számú problémát.

- És hogy tervezitek túlélni?- vonta fel a szemöldökét Michael, és egy sunyi „na erre mit mondasz, te idióta?” mosolyra húzta a száját.

- Szerintem azért vagyunk mi a Kiválasztott és a Testőr- mutatott felváltva rám és magára-, mert mi vagyunk az egyetlenek, akiknek sikerülhet.

- És nem csak a Testőr vagy, hanem a szerénység királya is. –horkantott Michael gúnyosan. 

- Eltaláltad. –vigyorgott Damien.

- Vegyél vissza a képedből vagy személyesen gondoskodom róla!- indult el felénk dühösen.

- Hó! Hó!- emelte fel a kezét Damien megadóan. Gondolom nem akart verekedni, mert Michaelt elnézve ebből tutira az lesz. –Nyugi! Inkább menj, aludj egy kicsit! Vagy edz, esetleg ölelj meg egy fát, verd ki, vagy csinálj bármit, amitől jobban érzed magad!- „próbálta” nyugtatni, mire Michael elnevette magát. Jé! Tud nevetni?! Én már azon is meglepődöm, ha mosolyogni látom! És olyan is csak egyszer volt. Bár… lehet, hogy csak a fényhatások miatt tűnt úgy, mintha mosolyogna… És egész helyes ilyenkor. Gyakrabban kéne mosolyognia, és akkor nem ijesztene el mindenkit maga körül.

- Inkább megyek!- intett Michael, majd az ajtó felé vette az irányt.

- És melyik lehetőséget fogod választani?- kiabált utána Max. –Én az utolsóra szavazok!

- Persze! Mindjárt gondoltam. –szólt vissza Michael.

- És kinek a képét fogod közben nézni?- húzogatta Max a szemöldökét. 

- Hát nem a tiédet!

- Még szerencse. –nevetett Max. –Talán Elenáét?

- Engem ebből hagyjatok ki. –förmedtem Maxre.

- Na, én mentem!- lépett ki a házból, és az ajtó bezárult mögötte. 

- Inkább térjünk vissza a Sötét Erdőhöz, és ahhoz, miért kellek én. –tért vissza Tom az eredeti témához.

- Nem elég, ha ketten megyünk. Kell az erősítés. És te vagy köztünk a legidősebb és a legerősebb. 

- Ez igaz. –értett egyet Tom. Miért is mondott volna ellent? 

- Akkor velünk jössz?- kérdeztem izgatottan.

- Igen. –sóhajtott, mire én a nyakába ugrottam. Először meglepődött, de aztán viszonozta az ölelést. –Mikor indulunk?- kérdezte miután elengedtem.

- Ma, pontban éjfélkor. A faházban találkozunk. –ismertette Damien a tervet.

- Akkor éjfélkor. –biccentett Tom.

- Srácok! El fogunk késni!- kiáltotta Max. Ja, igen, tényleg! A mozi!

- Akkor indulhat a „Segítsünk a perverz öcsémnek becsajozni egy vígjátékon” hadművelet. –mondta Damien.

- Akkor én haza megyek, és a moziban találkozunk. –köszöntem el, majd Damiennel bementünk a szobájába, de Max még odaszólt nekünk.

- Hé, El! Khm… az nem a bejárati ajtó! Vagy neked már Damien szobáját takarja a „haza” szó?

- Idióta!- kiáltottam neki vissza. –Az átjárón megyek!

- Ott is van egy átjáró?- csodálkozott Max.

- Hol nincs?- kérdezett vissza Damien, majd becsukta a szobája ajtaját.

- Akkor fél óra múlva. –adtam egy puszit az arcára, miután kinyitottam a titkos ajtót.

- A moziban találkozunk. –puszilta meg a homlokom, majd elindultam, vissza a szobámba.

Gyorsan átöltöztem, és el is indultam a Miához. Érdekes estének ígérkezik ez a mai.

Ui.: Hagyjatok nyomot!:) <3