15. fejezet

Heyhey, everybody! :D
Íme, megérkezett a várva várt 15. rész, ahol szintén elkezdődik a tanítás.:)
És szeretném megköszönni nektek a biztató kommenteket, amik erőt adnak az íráshoz, a támogatásotok, és a több mint 830 oldalmegjelenítést! Nagyon hálás vagyok nektek! Ilyenkor érzem azt, hogy volt értelme elkezdeni írni ezt a kis történetet, és jól döntöttem, hogy hallgattam a barátaimra, akik azt tanácsolták, hogy osszam meg ezt másokkal is. :)
FONTOS! Ismét közvélemény kutatást indítottam a blogon, amit oldalt láthattok. A kérdésem pedig a következő: Legyen a blognak Facebook csoportja? Szavazzatok!
Puszi :* <3 : Vivienn

Mégis ki jár az éjszaka közepén az én szobámban? És hogy szívódhatott fel ilyen gyorsan? Vagy… Talán… Csak képzelődtem? Nem. Teljesen biztos vagyok benne, hogy volt itt valaki! De mégis ki? És hogy jutott be? Még egyszer ellenőrizem az ajtót és az ablakot is, de minden zárva. Semmi jelét nem láttam annak, hogy esetleg felfeszítették a zárakat vagy hasonló. Talán… egy titkos átjárón keresztül? Lehet, hogy az egyik Donovan átjött a könyvtári átjárón, és bejött a szobámba?! Nem… az nem lehet. Ilyet nem tennének. Vagy talán mégis? Fogalmam sincs!

Órákon keresztül mászkáltam a szobámban, próbáltam magyarázatot találni arra, amit láttam. Viszont semmi ésszerű dolog nem jutott az eszembe. Közben lerajzoltam, amire emlékeztem. Viszont így nem tudtam volna megmondani, hogy ismerős volt-e az alak vagy sem. Az álmomra is megpróbáltam visszaemlékezni, de sokáig semmi sem jutott eszembe. Aztán, amikor már majdnem feladtam, hirtelen bevillant egy kép. Miközben üldözőm elől futottam, egy aprócska könyv volt a kezemben. Maga a könyv nem volt túl vastag. Ha jól emlékszem vissza, akkor barna bőrkötésű volt, rajta egy csattal, amit kulccsal lehet csak kinyitni. A könyvet két fekete- esetleg kék, mivel a sötétben nem láttam tisztán- kulcsforma díszítette a bal felső és a jobb alsó sarokban. A közepére pedig valami szöveg volt írva, díszes, régies betűkkel. Csak arra emlékszem, hogy három szó állt rajta. Viszont, hogy mi volt az a három szó, az sajnos elhomályosult már az emlékeimben. Erősen koncentráltam, hátha beugrik valami, de amint megjelent egy emlékfoszlány, fekete köd fedte el újra azt. Elővettem egy másik lapot, és lerajzoltam ezt a könyvet. Talán ez volt Clark naplója? Talán ha tudnám, hogy mi volt ráírva, akkor többet tudnék. Viszont ezt sajnos már nem tudtam felidézni. Ahogy visszaaludni sem tudtam.

Hajnali három óta ébren voltam. Reggel hétkor úgy vánszorogtam le a lépcsőn, mint egy zombi, akit párszor elütött egy busz. Vagy egy taxi, esetleg áthajtott rajta egy limuzin, talán egy úthenger… Nem is volt kérdés, hogy kávéval kezdem a napom. Általában nincs rá szükségem, mert anélkül is épp eléggé pörgök. Ma viszont úgy éreztem, hogy nem bírnám ki a napot egy kis koffein nélkül. Főleg mivel ma megyünk meglátogatni Dannyt a kórházban. Nem aludhatok be az ágya mellett. Szóval, hogy garantáltan ébren maradjak, ittam egyet miután felkeltem és levánszorogtam az étkezőbe, majd miután felöltöztem, és végül indulás előtt is megittam egy adagot. A kapuban állva indulásra készen, már teljesen felélénkültem. Általában futással szoktam kezdeni a napot, viszont ez ma elmaradt, úgyhogy amíg anya kijárt a kocsival a birtokról, addig én helyben futottam. Muszáj volt valamivel levezetnem a fölösleges energiámat. Így utólag talán azt az utolsó adag feketét nem kellett volna meginnom…

Miután elhagytuk a várost, körülbelül fél órát utaztunk még mire megérkeztünk a kórházhoz, ahol a bátyám fekszik az autóbalesete után. Fájdalmasan emlékszem vissza az előző balesetünkre. Amikor anya megmondta, hogy Danny autóbalesetet szenvedett, majdnem szívrohamot kaptam! Azonnal apa jutott eszembe. Attól rettegtem, hogy Danny is úgy végzi majd, mint ő. Azt nem éltem volna túl.

Mikor beléptünk az épületbe, odamentünk a recepcióhoz, ahol egy kedves nővér útbaigazított minket a bátyám kórterméhez. Nagyon jól felszerelt kórháznak tűnt. Danny itt tényleg jó kezekben van. Viszont nem akartam, hogy sok időt töltsön itt, és az igazat megvallva én sem akartam sokáig maradni. Ki nem állhatom azt a furcsa szagot, ami a kórházakban terjeng mindenfelé. Az ő szobája a második emeletem volt, balra a negyedik. Mikor beléptünk a 204-es szobába, azonnal feltűnt, hogy Danny egyedül feküdt a háromágyas kórteremben. A másik két ágy teljesen érintetlen volt. Furcsa volt a bátyámat kórházi köpenyben látni. Mintha szoknyában lett volna… Épp az Így jártam anyátokkal-t nézte a kis tévén, amikor észrevett minket azonnal lenémította, viszont nem kapcsolta ki. Mindig együtt szoktuk nézni, ez a kedvenc sorozatunk! Csak amikor közelebb értem hozzá, akkor láttam, hogy a bal karja be van gipszelve, a lábán kötések vannak, és van pár halványlila folt az arcán és a másik kezén.

- Sziasztok!- mondta vidáman, mintha nem épp tegnap szenvedett volna balesetet. 

- Szia!- mondtam, majd szorosan megöleltem, és nyomtam egy puszit az arcára. Épen maradt kezével viszonozta az ölelésem, majd anyát is megölelte. –Hogy vagy?

- Kicsit összetörve, de amúgy kutya bajom. –mosolygott. Ezek szerint én nehezebben viseltem, mint ő maga.

- Magatokra hagylak titeket. Megkeresem az orvost. –mondta anya, majd kiment.

- Ugye tudod, hogy a szívbajt hoztad rám!- mondtam felháborodva. –És anyára is!- tettem hozzá.

- Igen, tudom. De hé! Jól vagyok!

- Látom. –mondtam kicsit gúnyosan végignézve rajta. –Még könnyen megúsztad. Amikor anya mondta, hogy balesetet szenvedtél, azt hittem, hogy…- mondtam, majd elakadt a szavam, ahogy visszagondoltam rá. 

- Hogy én is úgy jártam, mint apa?- kérdezte, miközben aggódva fürkészte az arcomat. Csak bólintottam. Nem tudtam megszólalni. Akkora gombóc volt a torkomban, hogy egy hang sem jött ki rajta. –Gyere ide!- mondta, majd odébb húzódott, hogy odaférjek mellé.

- Nagyon megijedtem. Azt hittem, téged is elveszítelek!- mondtam, és közben próbáltam visszatartani a könnyeimet.

- Tudom. De én azt nem fogom hagyni!- mondta, miközben a hajamat simogatta.

- Miért nem vetted fel a telefonod? Miért nem hívtál vissza? Miért nem válaszoltál az üzeneteimre múlt hét óta? És miért nem látogattál meg minket egyszer sem?- kérdeztem dühösen.

- Elromlott a mobilom, ne haragudj. –felelte, de valamiért nem hittem neki.

- Elromlott, mi? Akkor miért nem kértél kölcsön egyet vagy vettél egy másikat?

- Anyával beszéltem kedden, és mondtam neki, hogy elmegyünk az egyik haverunkhoz, valószínűleg nem fogok telefonálni. Akkor is már Jim telefonját használtam. –magyarázkodott.

- Ezt nekem anya nem is említette.

- Biztosan kiment a fejéből. Na de most mesélj! Milyen Írország?- érdeklődött.

- Nem rossz. Már összeismerkedtem pár osztálytársammal, barátnőt is szereztem, úgyhogy én jól elvagyok. Egyedül te hiányoztál onnan egész nyáron.

- Tudom, te is hiányoztál. De tudod, nem leszünk mindig együtt.

- Tudom. –mondtam kicsit csalódottan.

- És a ház milyen?

- A ház?- kérdeztem vissza. –Az inkább egy kastély, nem pedig egy ház!

- Kastély?- kérdezte meglepetten. Ezek szerint ő sem látta még.

- Várj, lefényképeztem. –mondtam, majd elővettem a kék (mi más?) Pear Phone-om, és megmutattam neki a képeket.

- Mi?! Ide fogok beköltözni? Komolyan ebben a kísértetkastélyban lakunk?!- kérdezte megdöbbenve, amikor megmutattam neki kívülről a kastélyt.

- Igen. –mondtam vigyorogva.

- Király!- mondta, majd kikapta a kezemből a telefont, és tovább nézegette a képeket. 

- Ez az én szobám. –mondtam a negyedik képnél. –Ez pedig a tiéd.

- Klassz! Sokkal nagyobb, mint a régi. Itt lesz hely a dobszerkómnak. –vigyorgott.

- Iiiigen. –húztam el a számat. Danny jól dobol, viszont néha a legrosszabb pillanatban áll neki… - Azt hiszem, meg kell kérnem Mr. O’Dannelt, hogy hangszigetelje a szobádat.

- Lehet, hogy tényleg nem ártana. Nem akarom, hogy megint mindig átgyere, és leordítsd a fejem. –mondta nevetve. – „Hagyd már abba te kis csutkapöcsű lepkefing! Nem veszed észre, hogy az egész ház, sőt utca tőled visszhangzik?!” –mondta nevetséges, elvékonyított hangon. Engem próbált utánozni…

- Ha nem lennél így is eléggé összetörve, most megütnélek. –mondtam nevetve.

- Tudom. – vigyorgott, majd tovább nézegette a képeket. Talán úgy a… kétszázadik képnél megállt, és felém fordult.

- Ki ez a jó csaj?- kérdezte felvont szemöldökkel. A képen épp Miával pózoltunk.

- A drága, egyetlen húgicád. –vigyorogtam. 

- Igen, és a másik jó csaj?

- Ő a legjobb barátnőm, Mia.

- Hmm….- „mondta”, mire rácsaptam az épebb karjára. –Aú! Most mi van?

- Fúj! Azt ne mondd, hogy rámozdulnál?

- Miért ne?

- Talán mert te a bátyám vagy, ő pedig a legjobb barátnőm!

- Oké, oké, vágom. Viszont… akkor majd te sem mozdulhatsz rá az én haverjaimra. Vagy éppen ők rád.

- Jó, jó, nekem mindegy. De Mia tabu!

- Oké, a dollivani srácoknak meg te vagy tabu!

- Mi?- kérdeztem felháborodva. –Az összesnek?

- Csak a nagy részének… - mondta, mire megint megütöttem. –Oké, akkor majd meglátom, hogy kiknek. És ne forgasd a szép kis szemeidet!

- Én? Soha!

- Az orvos azt mondta, hogy hatalmas szerencséd volt. –lépett be anya. –Ma még nem jöhetsz velünk haza, viszont holnap már igen. Majd eljövök érted. –mondta, majd meglátott egy nővért, és kiment, hogy beszéljen vele is.

- Ne már! Máris el kell mennem innen?- kérdezte szenvedő arckifejezéssel.

- Mi? Te még itt akarsz maradni?- kérdezetem meglepetten.

- Ó, igen. Fél perc, és megtudod, hogy miért. –kacsintott.

És valóban. Fél perc múlva egy eléggé… hogy is mondjam… dekoratív nővér lépett be, akihez elég kegyes volt az élet… És ahogy elnéztem, a bátyám meglehetősen élvezi a társaságát. Ahogy a csinibaba is az övét.

- Szia, Daniel. –köszönt mosolyogva, amikor belépett, majd amikor meglátott engem, kicsit elkomorodott. És mi az, hogy Daniel? Senki sem hívja így!

- Szia, Miranda. –köszönt mosolyogva Danny.

- Hogy vagy?

- Kicsit jobban, most hogy itt vagy. –mondta. Te jó ég! Mi lesz itt?! A lány láthatólag elpirult erre a kijelentésre.

- A karod…?

- Azért az még fáj. –vágott közbe. –Ó! Ő itt Elli. –jutott eszébe, hogy én is ott vagyok. - Elli, ő itt Miranda. Ő vigyáz rám, amíg itt vagyok.

- Örvendek. –mondtam, majd kezet fogtam vele.

- Én is. Nyilván te vagy a kis beteg barátnője. –mondta. Aha! Szóval ezért nézett rám olyan ferde szemmel!

- Ő a húgom. Nincs barátnőm. –mondta Danny mosolyogva, mire a lány zavarba jött, hogy így félreértette a dolgot. Motyogott valami „Értem.” félét, majd hagyott itt narancslevet, és kislisszolt a szobából. Miközben lehajolt, azt hiszem, drága bátyámnak csorgott a nyála… Elvégre a lehető legjobb kilátás nyílt a „Pennine- hegység(ek)re”…

- Már értem, hogy miért akarsz annyira itt maradni. –mondtam, miközben a nővérke után néztem.

- Hát igen. –mondta, majd kicsit feljebb ült az ágyon. –Viszont, holnap hazamegyek. De lehet, hogy előtte elkérem a számát.

- Ahogy gondolod. –hagytam rá a dolgot. Annyira nem kötnek le a nőügyei. 

- Mondanám, hogy te is törd el pár csontod, és feküdj be pár napra, de annak csak akkor lenne értelme, ha a negyvenen túli pasikra buknál. És reményeim szerint ez nem így van.

- Dehogynem! Minden álmom egy gazdag negyvenes pasi!- mondtam rájátszva. –De tudod mit! Ha milliomos, akkor felőlem hatvan is lehet!

- Idióta!- lökte meg a vállam nevetve.

Még volt egy óránk a látogatási időből, amit Dannyvel töltöttünk, majd visszamentünk Dollivanba. Már elmúlt dél, mikor elindultunk, úgyhogy megálltunk egy McDonald’s-nál ebédezni. Nem a gyorskaja a kedvencem, úgyhogy én salátát ettem, míg anya egy BigMac menüt falt be szempillantás alatt.

A visszaút sokkal hosszabb volt, mint azt reméltem. Hatalmas dugóba kerültünk! Órákig csigatempóban araszolgattunk.

- Hát ezt nem hiszem el!- sóhajtottam fel, amikor megláttam a kígyózó kocsisort előttünk.

- Nyugalom, kicsim, remélhetőleg felgyorsul a forgalom. –próbált anya nyugtatni.

Ez történt, amikor beértünk a dugóba. Egy darabig még beszélgettünk anyával, utána viszont ő egyre idegesebb lett. 

- Menjél már! Mi vagy te?! Egy hatvan éves nagyot látó öregember, akinek már bevonták a jogosítványát?!- ordibálta a dudát nyomva. Én ekkor már a telefonomon hallgattam zenét. –Mit csinálsz, te idióta?!- És az elején még ő nyugtatgatott engem.

- Anya, nyugalom! Felmegy a vérnyomásod!

- De láttad, mit csinált az az idióta?- kérdezte a kormányt szorongatva. Már teljesen elfehéredtek az ujjai.

- Igen, láttam. De attól még nem lesz kevésbé hülye, hogy te felidegesíted magad. –mondtam teljesen higgadtan. 

- Igazad van. –mondta, majd kifújta a levegőt. Végre megindult a sorunk, és ekkor valami barom bevágott elénk a másik sorból. –Mégis mit képzelsz te magadról?!- ordította anya, miközben hosszan, hosszabban, és még annál is hosszabban nyomta a dudát.

- Feladom. –sóhajtottam, majd feltekertem a hangerőt a fülhallgatómban, így nem hallottam- vagyis, nem annyira hallottam az ordibálást és a dudát.

Három órán át ültünk a dugóban! Már négy óra volt, mire végre hazaértünk. Amint megállt az autó, azonnal kipattantam belőle. Be sem mentem a házba, egyenesen Miához indultam. Természetesen futottam. Elképesztően elzsibbadt a lábam az autóúttól. Viszont barátnőm elég közel lakik, úgyhogy hamar odaértem. A szobájában sem bírtam leülni egy percre sem.

- Örülök, hogy jól van. –mondta mosolyogva. –De nem akarsz leülni?

- Nem, köszi. Három órán át ültem a dugóban. Most nem bírnék leülni. Reggel el sem mentem futni, mert nem volt rá időm!- panaszkodtam. –Egész nap csak ültem. Kilométer hiányom van!- mondtam fel-le mászkálva a szobában.

- Akkor elmegyek veled futni. –ajánlotta fel.

- Komolyan?- kérdeztem vidáman.

- Persze! Futás közben is tudunk beszélgetni.

- Oké! Köszi!- mondtam, majd pár perccel később el is indultunk.

- Tudom, hogy általában nem szoktál az ösvényen menni…- kezdte –viszont nem mindenkinek van engedélye belépni a Donovan vagy a Sullivan birtokra.

- Oké-oké!- mondtam, majd az ösvény felé kezdtünk futni.

- Szóval dögös nővér, hm?- kérdezte Mia, már az ösvényen futva.

- Igen. Láttad volna a bátyámat, amikor a csaj lehajolt! Kipakolta, amije van.

- Dannynek csorgott a nyála, mi?- kérdezte nevetve.

- Szerintem, tényleg csorgott neki. Ha így elkényeztetik, nem csodálom, hogy nem akar elmenni onnan.

- Én sem! De milyen megállapodásról beszéltél?

- Nos… Danny látta az egyik közös képünket, és megkérdezte, hogy ki ez a dögös csaj?

- Erre te…?

- Azt mondtam, hogy az egyetlen, drága húgicád. –vigyorogtam.

- Nagyon vicces!

- Tudom. Utána megkérdezte, hogy és a másik? Én pedig mondtam, hogy Mia, a legjobb barátnőm, aki tabu!

- Hé!- nézett rám felháborodva. Hé! Neki nem Max Donovan tetszik?

- Mi, hé! Neked úgyis más tetszik!

- Ez igaz… De ez a megállapodás?

- Nem. Megegyeztünk, hogyha te tabu vagy neki, akkor az ő haverjai tabuk lesznek nekem.

- Hoppá! Szóval, ha összebarátkozik Damiennel, akkor tabu lesz neked?

- Valószínű. Viszont, akkor inkább hagyom, hogy rád mozduljon.

- Hé! Mi vagyok én? Nem használhatsz fel csak így!

- Oké, ne haragudj. –mondtam, majd nem sokkal később visszafordultunk.

Mikor visszaértünk, mindketten hazamentünk, mivel másnap nagy nap lesz. Főleg nekem. És nem csak azért, mert Danny hazajön, hanem, mert holnap becsengetnek, és kezdődik a… szenvedés?... kínzás?.... vagy talán…öm… na mindegy, szóval a suli. Már nagyon izgulok. Várom is, meg nem is. Furcsa lesz bekerülni egy olyan közösségbe ahol csak egy embert ismerek. Bár, ha jobban belegondolok, akkor hármat. Ott lesz Mia, Damien és Seggfej. De legalább nem leszek teljesen egyedül. És kedden valószínűleg már Danny is jönni fog.

Amilyen hamar csak tudtam, lefeküdtem aludni. Viszont sehogy sem jött álom a szememre. Ilyen már nagyon régen volt. Talán… a francia középfokú nyelvvizsgám előtt. Viszont az sikerült. Ahogy később a spanyol is, de ott már nem izgultam annyira, de ez mellékes. Csak forgolódtam az ágyban. Talán ez részben a túl sok reggeli kávénak is köszönhető. Viszont valamikor fél kettő környékén sikerült elaludnom. Szerencsére ma nem álmodtam Katherine-nel, sem pedig a maszkos alakokkal. Viszont…!

Úgy hajnali négy fele fel kellett kelnem, hogy kimenjek a mosdóba. És akkor… akkor ott állt az a sötét alak a szobám sarkában. Nem kapcsoltam fel a villanyt, nehogy megint elillanjon, amíg nem nézek oda. Csak állt a sötétben, mozdulatlanul. Én pedig az ágyamon ültem, és őt néztem. Még mindig nem tudtam kivenni teljesen az alakját. Nem bírtam tovább, meg kellett szólalnom.

- Ki vagy te?- kérdeztem hosszas hallgatás után. Nem válaszolt. – Ki vagy te?- ismételtem meg lassabban, viszont válasz ezúttal sem érkezett. –Ki a fene vagy? Vagy talán siket vagy?!- válasz harmadszorra sem jött. Ez így nem fog menni. Odanyúltam a kapcsolóhoz, és felkapcsoltam a villanyt, mire ő futásnak eredt. –Hová mész?! Állj meg! Azonnal!- kiáltottam utána, majd mezítláb eredtem a nyomába.

Csupán a hold halvány fénye világította meg a folyosót, ahol üldöztem. Egyenesen a könyvtár felé tartott. Ezek szerint az egyik Donovan? Mire beértem utána a könyvárba, ő eltűnt. 

- Talán csak elbújt a polcok között…- gondoltam magamban, majd abban a pillanatban egy ismerős hangot hallottam. A titkos átjáró! Viszont ott nem volt senki és semmi. És a hang sem a kandalló felől jött. Nem! Valahonnan a könyvespolcok mögül.

Azonnal a hang irányába indultam. Mikor odaértem a leghátsó polcsorhoz, még láttam, ahogy bezáródik az ablak alatt az átjáró. Már fölösleges utána mennem. Majd holnap délután megnézem, mi van a fal mögött. Muszáj aludnom még valamennyit suli előtt. Nem akarok úgy kinézni az első napon, mint akit most engedtek ki az elvonóból.

Reggel hatkor az ébresztőórám egyre hangosabb pityegésére ébredtem. 

- És kezdődik!- sóhajtottam álmosan, mikor lenyomtam az órám.

Hamar kikászálódtam a takaró alól, és elmentem zuhanyozni, hogy felébredjek. Miután felöltöztem, lementem reggelizni. Szalonnás tojás. Danny egyik kedvence. Kár hogy ő a mai reggelt még a kórházban tölti. Viszont nemsokára hazajön. Már nagyon várom! És akkor megismerheti Miát, aki TABU!  Gyorsan fogat mostam, aztán indulhattam is. Először a szőkeséghez mentem, aki pont akkor lépett ki a kapun.

- Szia!- mondtam, majd megöleltem.

- Hali!- köszönt vidáman. –Izgulsz, mi?

- Eléggé. Hiszen ez az első napom.

- Tudom!- mondta, miközben bezárta a kaput, és elindultunk az iskola felé.

- Először az igazgatói irodába kell mennem. Szóval az első óra felére érek majd be.

- Rendben, gondolom, majd a diri megmutatja a termet és bemutat az osztálynak. Majd foglalom a mellettem lévő padot. –mondta. Igen, ott egyszemélyes padok vannak, amiknek oldalról lehet lehajtani a pad részét.

- Oké. –mondtam mosolyogva.

Pár perc múlva megérkeztünk az iskola épületéhez. Hatalmas intézmény, vörös téglából épült, felidézte bennem az angol építészeti stílust. A magas kovácsoltvas kapu szárnyai nyitva álltak, s több száz diák özönlött be rajta. Mia elkísért az irodáig, ami egyenesen, a folyosó végén volt a bal oldali utolsó ajtó mögött, közvetlenül a helyettesi iroda mellet, a tanári szobával szemben. Mia elköszönt, majd a lépcső felé indult. Én bekopogtam, majd a bentről kiszűrődő „Gyere!” felszólítás hallatán benyitottam.

- Jó napot, igazgató úr!- mondtam, mikor beléptem.

- Á, Elena Tisdale, a 10. b osztály új tanulója. Gyere, ülj csak le!- mondta kedvesen, majd leültem az íróasztalnál lévő karosszékbe az igazgatóval szemben.

- Köszönöm.

- A bátyád, Daniel, nem jön?- vonta fel a szemöldökét. Egyébként az igazgató, Mr. Harison, úgy az ötvenes évei elején járhat. Festett, barna haja van, kicsit kopaszodik. Mindig frissen borotvált, átlagos figura. Talán csak a magassága miatt tűnik ki a tömegből. Szerintem megvan vagy kétszáztíz centi. 

- Nos… ami azt illeti, a bátyám nemrég balesetet szenvedett, és ma engedik ki a kórházból. –ismertettem a helyzetet.

- Ó. Sajnálom, ami a bátyáddal történt.

- Köszönöm. Viszont holnap már ő is jön.

- Remek!- mondta vidáman. - Nos, a szükséges papírokat, az órarendet és az iskola házirendjét már megkaptad.

- Igen. –bólintottam.

- Remek! Akkor ellenőrizzük az adataidat, utána pedig megmutatom az osztályodat. –mondta, majd miután elvégeztük az ellenőrzést (születési adatok, a szüleim neve, lakcím - amin az igazgató úr eléggé meglepődött- és elérhetőségek), már indultunk is az emeletre. A diri bekopogott, majd meg sem várva a választ benyitott, viszont azt mondta, hogy én még ne menjek be.

- Á! Igazgató űr!- mondta az ofő lelkesen.

- Jó reggelt mindenkinek!- köszönt az igazgató.

- Jó reggelt Mr. Harison!- mondták a diákok monoton hangon. Körülbelül, mint alsóban:”Jóóó naaapooot kííívááánoook!” szinten. Ez komolyan egy gimi?

- Gyerekek, ennél lelkesebben, ha kérhetném!- förmedt rájuk Mr. Henderson, az osztályfőnök.

- Nyugalom, Patric!- szólt Mr. Harison. –Hisz ez még csak az első nap! Viszont, bizonyára mindannyian sejtetitek, hogy miért vagyok itt. –Ó, igen. Most jövök én.

- Ja! Valami új srác jön!- kiabálta be valaki, mire az osztály felröhögött. Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a srác lányosan vinnyogva kiabált be.

- Nos, ez nem egészen így van Kirk. Új osztálytársatok Angliából költözött ide. 

- Mi? Ne már!- kiabálta ugyanaz, aki az előbb. Mi is volt a neve? Ja, igen! Kirk. –Az angol akcentusával elszedi előlünk az összes jó nőt! –Hé! Azt hiszik, hogy fiú vagyok?!

- Nem hinném, hogy ez előfordulna. –mondta Mr. Henderson. Legalább ő tudja, hogy lány vagyok!

- Valami bányarém, vagy mi? Vagy meleg?- kérdezte Kirk.

- Befejezhetném, Mr. Green? 

- Csak tessék, diri bá!

- Köszönöm. –sóhajtott lemondóan az igazgató.

- Nincs mit!- Ez a gyerek már engem is idegesít.

- Szóval!- folytatta Mr. Harison. –Szeretném, ha jól kijönnétek vele, és segítenétek neki a beilleszkedésben. Néhányan már biztosan találkoztatok vele. Nem is pazarolom tovább az időtöket. Ismerkedjetek össze. –mondta, majd felém nézett, és intett, hogy menjek be. –Ő itt Elena Tisdale. Ő lesz az új osztálytársatok! Üdv az iskolánkban!- mondta az igazgató, majd kiment a teremből.

- Sziasztok!- intettem. Mindenki engem bámult, sokat tátott szájjal. Látszólag mindenkit megleptem.