14. fejezet

Heyheeey, lovely people! :D
Nem kell tovább izgulni, ugyanis végre kiderül, mi történt Danny-vel. És ebben a fejezetben fény derül néhány dologra a szereplők múltjából is! Ne felejtsetek el nyomot hagyni! Sokat jelentene, ugyanis jelenleg nem nagyon van ihletem... Viszont amikor kommentet olvasok, vagy látom, hogy új feliratkozóval bővül a blog, azonnal kedvet kapok az íráshoz! És nagyon köszönöm az eddigi támogatásotokat, remélem, a továbbiakban sem okozok csalódást! <3  Vivienn :)

      - Hogy mi?- kérdeztem elcsukló hangon, sokkos állapotban. Baleset?! Mikor? Hol? Hogyan? Hogy van? Annyi kérdést akartam feltenni, de egy hang sem jött ki a torkomon.

      - Ne aggódj!- kezdett nyugtatni. Már hogyne aggódnék!!!- Nem lett komoly baja. Csak pár zúzódás, és eltört a bal karja. Bevitték egy kórházba, holnapig még bent tartják. Hétfőn utazik ide.

      - Akkor nincs komoly baja?- kérdeztem megkönnyebbülve.

      - Szerencsére nincs.

      - De mi történt? És hol? Mikor? Hogyan?- tettem fel a kérdéseimet.

      - Reggel történt úgy ötven kilométerre a várostól. Zöld volt neki a lámpa, de egy részeg sofőr áthajtott a piroson, és karamboloztak. A másik sofőrnek a lába tört el. 

      - Remélem, lecsukják azt az őrültet!- morogtam mérgesen.

      - Nem tudom, de a lényeg, hogy a bátyád jól van.

      - Igen. De ugye tudod, hogy nagyon rám ijesztettél?

      - Tudom. Hidd el, először én is nagyon megijedtem, de beszéltem Dannyvel. Holnap bemegyünk hozzá a kórházba, rendben?- kérdezte, miközben gyengéden megsimította az arcomat.

      - Rendben. Jó lesz végre látni. Bár… nem összetörve…

      - Igen. De hétfőn már ő is itt lesz velünk. És pár hét múlva a gipsz is lekerül a karjáról.

      - Igen. Kár, hogy nem bal kezes… Akkor nem kellene írnia a suliban… - gondolkoztam el. –Akkor most felmegyek zuhanyozni.

      - Rendben. Utána ebéd!- mondta, majd besétált a nappaliba, én pedig felmentem fürdeni.

Délután átmentem Miához.

- Hogy mi történt Dannyvel?- kérdezte barátnőm elképedve.

- Autóbaleset. De szerencsére nincs komolya baja.

- Hál’ Istennek!- sóhajtott Mia megkönnyebbülve.

- Amikor meghallottam, hogy autóbaleset volt, majdnem szívrohamot kaptam. Egyszer már szenvedett autóbalesetet…- mondtam, visszagondolva a végzetes napra, amikor még csak öt éves voltam.

- Korábban? Mégis mikor?

- Én öt éves voltam, Danny pedig nyolc. –kezdtem mesélni, azt a történetet, amit még senkinek sem mondam el. Talán mostanra sikerült annyira feldolgoznom, hogy beszélni tudjak róla. - Szeptember 3-a volt. Épp a nagyszüleinkhez tartottunk Oxfordba. Már nem jártunk messze, amikor valami elmebeteg áthajtott a piroson… Egyenesen a mi kocsinknak.

- Úristen!- kerekedett el a szeme. –Mind karamboloztatok?

- Igen. Én kisebb zúzódásokkal, és egy vágással a jobb bokámon megúsztam. –mondtam, majd megmutattam a „harci sérülésemet”. –Dannynek akkor a lába tört el, és ő is szerzett egy hasonló heget az oldalán. Anya egy ideig eszméletlenül feküdt, pár csontja el is tört. Apa pedig…- kezdtem, majd itt elakadt a szavam, és könnyek szöktek a szemembe. –Apa… nos… ő azonnal… meghalt. –mondtam ki nehézkesen, majd egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon. Ezek szerint még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni a történteket. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ez valaha is sikerülni fog.

- Istenem!- mondta Mia együttérzően majd szorosan magához ölelt. Majdnem megfulladtam, de nagyon jól esett.

Sohasem gondoltam vissza szívesen az eseményekre. Túlságosan fájt. Hiszen…ha nem lett volna az az ember, aki a másik kocsit vezette, akkor apa még mindig velünk lehetne. Sokkal szebb gyerekkorunk lehetett volna Dannyvel. De főleg neki. Túl hamar fel kellett nőnie. Úgy érezte, hogy át kell vennie apa helyét a családban. Főleg miattam. De talán épp ezért vagyunk ilyen jó viszonyban. 

- Nem lehetett könnyű gyerekkorod. –mormogta a hajamba, még mindig engem ölelve. Talán úgy érezte, ezzel valamit enyhíteni tud a fájdalmamon. 

- Nem. Nem volt az. –feleltem kicsit eltolva magamtól, hogy meg tudjam törölni a szememet. –Az iskolában mindenkinek volt apukája, csak nekem nem. Mindenki kérdezgette, hogy hol van az enyém. Akkoriban még nem tudtam róla beszélni. Csak annyit mondtam, hogy az angyalokkal van, és onnan vigyáz rám. Ezt mondta anya. És Danny is. Neki kellett átvennie apa helyét a családban.

- Akkor neki talán még nehezebb volt. –gondolkozott el.

- Igen. Próbálta magát erősnek mutatni miattam és anya miatt is. Anya sosem tudta jól elrejteni az érzelmeit. Hiába próbálta, nem sikerült tagadnia mennyire fáj neki. Úgy éreztem, egy másik világban van. És hogy csak Danny maradt. –folytattam, és ő figyelmesen hallgatott. Viszont észrevettem, hogy neki is ott csillognak a könnycseppek a szemében. –Előttem egyedül a temetésen sírt. Akkor is inkább csak… könnyezett. Nem akarta mutatni a fájdalmát, hogy nekem könnyebb legyen. Éjszakánként gyakran voltak ezután rémálmaim. Először anya szobájába akartam menni, de hallottam bentről a zokogását. Amikor benéztem, ott ült az ágyon az éjjeli lámpa fényében, és apa bekeretezett fotóját nézegette és simogatta. Ezután mentem át Dannyhez. Sokszor, amikor benyitottam hozzá az ágyában nézegette a családi fotót, ami pár nappal a baleset előtt készült. Volt olyan is, hogy láttam, hogy sír, de amint észrevett erőszakosan letörölte a könnyeit, és azt bizonygatta, hogy por ment a szemébe. Egy idő után már mondtam neki, hogy nem ártana kitakarítani a szobáját, ha ilyen poros. –mondtam mosolyogva, miközben visszagondoltam erre. –Szóval, mikor átmentem hozzá az éjszaka közepén, általában még ő sem aludt. Odafeküdtem mellé a takaró alá, és addig mesélt nekem, amíg el nem aludtam. Ilyenkor apára emlékeztetett. Ő szokott mindig mesélni nekünk, amíg el nem aludtunk. Danny néha talán túl komolyan is vette, hogy ő a családfő. Ha tehette volna, még a széltől is megvédett volna. De amikor rájött, hogy nem lehet mindig velem, megtanított egy önvédelmi fogásra, arra az esetre, ha nem lenne ott velem, és bajba kerülnék. Azóta nagy hasznát vettem neki. Meg is akartam kérni, hogyha visszajön, hogy tanítson még párat, de nem hinném, hogy a törött kezével ez sikerülne…

- Akkor tényleg nagyon közel állhattok egymáshoz. –simította meg a karom.

- Igen. Ez volt az egyetlen előnye annak, hogy apa meghalt. Előtte… nem mindig jöttünk ki olyan jól. De a baleset sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. –mondtam bágyadtan mosolyogva. Megint könnyezni kezdtem. –Tudod… erről az egészről még nem beszéltem senkinek… Soha. Te vagy az első, akinek elmondtam. Azt hittem, hogy már túltettem magam rajta, de nem így van.

- Sajnálom. De tudod, örülök, hogy elmondtad.

- Én is. Kicsit jobban érzem magam tőle. Szerdán lesz tizenegy éve, hogy meghalt. Akkor visszamegyünk Londonba.

- Persze. Már tizenegy éve… Hosszú idő. 

- Igen. Az. Már alig emlékszem rá. Csak néhány dologra. Csak a fényképek maradtak.

- Az a kép van az ágyad mellett, igaz?- kérdezte.

- Igen. Az egyiken apával vagyunk ketten, a másik pedig az utolsó családi képünk. –feleltem. Talán az az egyetlen kép, amin ketten vagyunk. Nincs olyan sok fotónk apáról. Főleg a kamera mögött szeretett állni. Imádott fotózni. A legtöbb családi képet abból az időből ő készítette. –De elég ebből a témából, mert a végén még nekiállok zokogni.

- Rendben. –mondta Mia. –Miről szeretnél beszélgetni?

- Hát… például… Hogy állsz Max-szel?- kérdeztem, és egyből vidámabb lettem a témaváltástól. 

- Sajnos sehogy. Ugyanúgy beszélgetünk, mint eddig, de szerintem csak barátnak tart. Én viszont nem akarom elmondani neki, mert mi van, ha ő nem így érez irántam? Akkor úgy végezzük, mint én és Nate! Azt pedig nem szeretném.

- Az valóban nem lenne jó. De akkor mit akarsz tenni?

- Nem tudom. – sóhajtott fel, majd hátravetette magát az ágyán. –Szerintem várok. Ha ő is kedvel engem, akkor majd lép. Talán. Remélem…

- Nem hinném, hogy nem merne lépni. De lehet, hogy idő kell neki. Azért ne add fel!- próbáltam bíztatni, de a fiúkkal kapcsolatos tanácsadás nem az erősségem… 

- És… mi újság Damiennel?- érdeklődött vigyorogva.

- Semmi. Mégis mi lenne? Nem találkoztam vele mostanában. Viszont…

- Mi viszont?- szakított félbe kíváncsian, és azonnal felült az ágyon.

- Ma délelőtt összefutottam valakivel az erdőben.

- Mégis kivel?- kérdezte, és megbökte a vállamat.

- „Alex Seggfej Sullivannel”. –mondtam, mire barátnőm elkerekedett szemmel nézett rám.

- Hogy kivel? Alexszel? 

- Igen.

- Az erdőben?

- Igen.

- Neked elment az eszed!- jelentette ki nevetve, mire én felvont szemöldökkel néztem rá, úgyhogy folytatta. –Te betetted a lábad a Sullivan birtokra?!

- Hát… igen. –mondtam kicsit habozva. Tényleg ennyire veszélyes lenne?

- Te megőrültél!

- Nem figyeltem, hogy merre futok, és ott kötöttem ki. És ott találkoztam Alexszel. 

- Aham. És… milyen volt? Nem tett veled semmi rosszat, ugye?- kérdezte aggódva. Úristen! Komolyan ennyire szörnyű lenne?

- Nem! Jézusom!- mondtam hitetlenül. –Igazából „engedélyt adott”, hogy belépjek a birtokukra.

- Ez most komoly?- kérdezte tágra nyílt szemekkel. –Hiszen senkit sem engednek oda!

- Hát… velem, ahogy mondta „kivételt tesz”. –mondtam macskakörmöket rajzolva a levegőbe. 

- Hoppá!- kiáltott fel elismeréssel.

- Mi hoppá?

- Szerintem bejössz neki. –jelentette ki, mintha ez olyan természetes lenne.

- Mi?- kérdeztem hitetlenül, összeráncolt homlokkal. –Hát… nekem viszont ő nem jön be. Az a srác egy mazochista perverz földönkívüli seggfej!

- Ez aztán a vélemény!- nevetett fel. –Honnan szedted te ezeket a szavakat?

- Csak úgy jött. De komolyan az! És meg is mondtam neki.

- Ez komoly?- kérdezte még mindig nevetve.

- Igen, komoly. 

- Erre ő?

- Azt mondta: „Ez fájt”. –mondtam utánozva őt, mire Miából ismételten kitört a röhögés, mire már én is elnevettem magam.

- De vigyázz vele!- váltott hirtelen komolyra, amint befejezte a kacarászást.

- Miért?

- Már elmondtam. Veszélyes alak. Nem akarom, hogy bántson. –mondta komolyan.

- Miért bántana?

- Inkább érzelmileg, mintsem fizikailag. De ki tudja! Hozzá van szokva, hogy megszerzi, amit akar, és minden eszközt bevet, hogy elérje a céljait. Higgy nekem! Tudom, hogyha egyszer megszerzett, akkor kihasznál, utána pedig eldob, mint a használt óvszert!- mondta komolyan, de a hasonlat hallatán képtelen voltam visszafojtani a nevetést.

- Ez a legjobb hasonlat, ami az eszedbe jutott? Hogy ha megkapott, azután már csak egy használt óvszer leszek?- kérdeztem, még mindig nevetve.

- Ne nevess már! Ez komoly dolog!

- Oké, oké. –mondtam, és próbáltam komoly maradni, de nem jött össze. –Nem, ez nem megy!- mondtam, és megint rám tört a röhögő görcs. 

- Befejezted?- kérdezte pár perc után, mikor már nem nevettem annyira.

- Azt hiszem igen. –mondtam, és sikerült levegőhöz jutnom. –De ha ez igaz, akkor a lányok gondolom, messziről elkerülik. Nem?

- Akik ismerik, azok, igen. De a többség, ahogy ő szokta mondani istennek, vagy félistennek tartja. És mindig jön „friss husi” akire rávetheti magát. Mint most te.

- Na, csak azt próbálja meg! Mondjuk…- gondolkoztam el. –Ha úgy vesszük, már bepróbálkozott, de ettől nem kedveltem meg jobban.

- Ne hagyd magad! Mert akkor nagyon meg fogod bánni! Nekem elhiheted.

- Miért mondod úgy, mintha a saját bőrödön tapasztaltad volna meg?- kérdeztem, mire ő csak lesütötte a szemét. –Ne! Azt ne mond, hogy te jártál vele!- kaptam a szám elé a kezem.

- Pedig így volt. –mondta, de még mindig nem nézett rám. A körmeit nézegette, mintha olyan érdekesek lennének. –Én voltam az első barátnője. Mármint… akivel nem csak egy napig tartott a kapcsolata.

- Meddig voltatok együtt?

- Négy hónapig. Az nála már szinte rekordnak számít!- mondta, és végre rám nézett.

- És hogy lett vége?

- Egyszerűen közölte velem, hogy nem tudja egy lányhoz kötni magát. Hogy ez neki így nem fog működni, és hogy szakítanunk kéne. Én totál ledöbbentem, mert előtte egész jól megvoltunk. Igazából, talán ezután lett belőle igazi szoknyavadász. Élvezte, hogy kihasználhatja a lányokat. És ha megtudta, hogy valamelyik Donovan ráhajtott egy csajra, ő azonnal lecsapott rá. A csaj utána menekült a városból. Vagy legalább a suliból. Minél messzebbre attól a „perverz földönkívülitől”, ahogy te nevezed.

- Ezek szerint tényleg ilyen szörnyű. De miért nem mondtad nekem ezt eddig? Mármint, hogy te és ő…

- Nem vagyok rá a legbüszkébb. Pár héttel azelőtt mondtam meg Nate-nek, hogy én nem úgy érzek iránta. És hogy maradjunk barátok. Ő pedig jogosan kiakadt, hogy ha állítólag barátok vagyunk, akkor most miért vagyok együtt a legfőbb ellenségével. Úgy érezte, hogy elárultam őt. Talán ezért sem maradt meg a barátságunk. Miután Alex dobott, ő csak annyit mondott, hogy ő megmondta. És hogy most ne merjek hozzá menni, és az ő vállán sírni. Mert… eljátszottam az esélyeimet. –fejezte be.

- Hát… ez…- kezdtem, viszont itt elakadtam. Erre most mit mondjak? Mert… hogy őszinte legyek, nagyrészt egyetértek Nate-tel. 

- Tudom, hogy én voltam a hülye. Ebben az ügyben nem lehet az én pártomat fogni. 

- Hát… nem…- mondtam. –Ezt tényleg elszúrtad. De mégis mikor volt ez?

- Talán két éve. De most már mindegy. Eltoltam, és ezen nem tudok változtatni. Csak szegény Nete-t sajnálom. Hiszen… szerelmes volt belém, mire én visszautasítottam, és összejöttem a legnagyobb ellenségével, most pedig az öccsébe vagyok szerelmes. És szerintem most te is bejössz neki, és neked is az egyik öccse tetszik.

- Hogy én tetszem Nete-nek? 

- Látszik rajta. De neked nem ő tetszik.

- Ez igaz. Nem ő.

Még egy jó ideig Miánál voltam, utána pedig hazamenetem. Itt az ideje kicsit kémkedni. Meg kell tudnom, hogy mit rejt a rózsaszín szoba!

Mikor elértem az utolsó falat, ott kuporogtam a lépcsőn. Hangokat nem hallottam. Vajon bent vannak? Vagy üres? Nem tudom, de be kell mennem! Most! Próbáltam halkan lépkedni, de amikor egy deszka a padlón elkezdett nyikorogni, amikor ráléptem, teljesen lefagytam. Ne ilyen hangosan!- förmedtem magamban a deszkára. Egy kis idő után tovább menetem, egyenesen abba a titokzatos szobába. Odébb toltam az ajtó felőli éjjeliszekrényt, majd azonnal megpillantottam egy apró pink színű gombot. Kinyílt a titkos ajtó, amin az álmomban keresztülvonszoltak minket Katherine-nel. Volt a folyosón egy kanyar. Amikor azonban odaértem, hangokat hallottam. 

- Ezt nem gondolhatod komolyan!- hallottam Nate hangját.

- Azt ne mondjátok, hogy már megint a miatt a lány miatt veszekedtek!- sóhajtott Tom.

- De nem lehet ő a Kiválasztott! Miért pont ő?- mordult fel Nate.

- A hangja teljesen olyan volt!- mondta Damien. A fenébe! Akkor mégis felismert volna?

- És mi van a heggel?- szólt közbe Michael.

- A heg?- kérdezett vissza Nate.

- Talán nem emlékszel? A Kiválasztott jobb bokáján van egy heg. Arról nem írnak, hogy hogyan és mikor szerzi, de nem is ez a lényeg! Hanem az, hogy ha ő a Kiválasztott, akkor ott van rajta. –mondta Michael teljesen nyugodt hangon. Én viszont cseppet sem voltam nyugodt. Hogy mi van a hegemmel?! Ezt valaki előre tudta? Vagy… azért szenvedtünk balesetet tizenegy éve, mert én vagyok a Kiválasztott, és kellett egy hülye heg a bokámra?! És… akkor… emiatt halt meg apa?!?!?! Az nem lehet! Annyira elgondolkoztam, hogy nem is hallottam, hogy miről beszélnek. Csak a következő mondatra kaptam fel a fejem:

- Vissza kéne mennünk a házba. –javasolta Tom. –Nem akarom, hogy valaki megint behatoljon.

- A francba!- gondoltam magamban, majd megpróbáltam hangtalanul visszasurranni.

A titkos ajtóig még sikerült láthatatlanul eljutnom, onnan azonban nem tudtam észrevétlenül elmenekülni. A titkos ajtó, ugyanis, hangos nyikorgással nyílt ki, amit pechemre meg is hallottak. Azonnal futásnak eredtem, viszont még hallottam őket.

- Ti is hallottátok? Valaki van itt!

- Gyerünk! –mondta egyikük, majd hallottam, ahogy felgyorsulnak a lépteik.

Sikerült kinyitnom a két házat összekötő folyosót, majd rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn. Csakhogy… Már majdnem leértem, amikor hirtelen megcsúsztam a lépcső sarkán. Elestem, és úgy csúsztam lefelé vagy nyolc lépcsőfokot.

- Aú!- sikítottam fel. –Azt hiszem, eltört a seggcsontom. –mondtam ezt már halkabban, fájdalomtól fojtott hangon. Viszont nem volt időm siránkozni, fel kellett állnom és futni tovább. 

- Arra menekül!- hallottam Michaelt.

Én csak futottam tovább. Hallottam, és éreztem, hogy a nyomomban vannak, de úgy gondoltam, a kastélyban már biztonságban leszek.

Sikerült visszajutnom a könyvtárba, ők viszont még mindig utánam loholtak.

- Innen hova?! Talán ide már nem jönnek utánam… - mormogtam, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Viszont most nem rohantam. Nem akartam úgy járni, mint az előbb.

Pont leértem a lépcsőn, amikor visszanéztem, és ők kiléptek a könyvtárból. Viszont először a szobám irányába néztek. Én futni kezdtem, ki a kertbe.

- Ott van!- kiáltotta Tom.

- Jó ötlet ez?- kérdezte Max.

- Miért ne lenne az?- kérdezett vissza Tom. Közben persze futottak utánam.

- Mi van, ha meglát minket valaki?

- Akkor majd azt mondjuk, hogy a vén kertészt keressük!- mondta Michael. Remek! Szóval nem menekülhetek, igaz?

- Mr. O’Dannel!- kiáltottam fel örömömben, amikor megláttam „a vén kertészt”. Talán még sosem örültem ennyire senkinek! Mikor észrevett, azt tátogtam, hogy „Segítség!!!”, mire mögém nézett, és észrevette a fiúkat, akik már kint voltak a házból. Pont a kapunál álltak, szóval úgy tűnt, mintha onnan érkeztek volna. Én tovább futottam, majd amikor Arthurhoz értem, megálltam.

- Miért jöttél ki, amikor itt vannak?- kérdezte meglepetten. A fenébe! Ő nem tud az átjáróról! Ki kell találnom valamit!

- Épp kint voltam, amikor megláttam, hogy itt vannak. Segítsen! El kell tűnnöm innen! Szerintem most lebuktam. 

- Az még nem olyan biztos. Menj a pavilonba, én majd beszélek velük. –mosolygott rám kedvesen.

- Rendben, köszönöm. –mondtam, majd a pavilon fele vettem az irányt.

Percekig ültem ott. Nagyon ideges voltam. Folyton a hajamat birizgáltam. Épp az utolsó körmömről kapartam le a piros körömlakkot, mikor végre megjelent Mr. O’Dannel.

- Na…?- rohantam le azonnal. 

- Nyugalom, Elena. –mondta nyugodtan. –Amikor megkérdeztem, hogy mit csinálnak itt, csak az új palántáimról beszéltünk. Téged meg sem említettek. Már elmentek. 

- Nagyon köszönöm!- mondtam hálásan.

- Nagyon szívesen. –mondta, majd megfordult, és visszament a növényeihez. Szerintem több időt tölt egy-egy fával vagy virággal, mint a saját feleségével!

Még egy fél órát ücsörögtem a pavilonban, miközben a naplementét bámultam, és a fenekem fájlaltam. Nagyon-nagyon fájt! Szép kis kék-zöld folt lesz ott holnap! És szerintem pár napig még fájni fog… De akkor hogy fogom kibírni ülve a tanórákat hétfőn?! Majdcsak lesz valahogy…

Mikor már úgy ítéltem meg, hogy eleget sajnáltam magam, bementem a házba. Pont időben érkeztem a vacsorára. Rántott hús volt, köretnek rizs és pároltzöldségek. Mrs. O’Dannel igazán jó szakácsnő. Jobban főz, mint anya, bár… khm… az nem olyan nehéz… Ezért általában én és Danny szoktunk főzni. Furcsa felállás, de kiskorunkban is főleg apa főzött. Szakács volt egy helyi kis étteremben. Szóval anyának nem igazán kellett megmutatni nem létező főzőtudományát mellette.

Vacsora után gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, majd lefeküdtem aludni. Holnap reggel indulunk Dannyhez a kórházba. Nem ártana kialudnom magam. Most nincs kedvem a Ketherine- féle álomhoz…

Ennek az álomnak semmi köze nem volt Katherinehez. Csak arra emlékszem, hogy valami elől menekülök. Sikítottam, összeszorított szemekkel vergődtem az ágyban. Ekkor hirtelen egy meleg kezet éreztem az arcomon. Nem tudtam, hogy álmodom-e vagy valóság. Nagyon valósnak tűnt. Hirtelen kinyitottam a szemem, és ekkor… megláttam valakit a szobám sarkában. Csak egy sötét árnyat láttam, de biztos, hogy volt ott valaki. Mire azonban felkapcsoltam a villanyt… eltűnt. Körülnéztem, de sem az ablak, sem pedig az ajtó nem volt nyitva. Ki lehetett az?!