Aláfestő zene Damien és Elena beszélgetéséhez (főleg Damien szemszögéből)
Akkor is tökéletes aláfestés, amikor Elena Nate-re gondol
Edzés.
Edzés. És edzés.
A
nap hátralévő részében mást sem csináltunk. Mindenkit fűtött a bosszúvágy, a
harci láz eluralkodott rajtunk. Külön örültem ennek a sok elvárásnak,
feladatnak, mert addig sem gondoltam Nate-re. Amikor viszont eszembe jutott,
csak még erősebben akartam, hogy vége legyen. Érte. Ez az egész már rég nem a kíváncsiságról szól, mint két éve.
Már nem Katherine-t akarom megmenteni. Ezt most már a körülöttem élő emberek
biztonságáért, és a szerelmemnek tett eskümért kell megtennem. Túl régóta tart.
Túl sokan vesztek oda. Nem hagyhatjuk, hogy egy ősi megállapodás, egy
boszorkány átka ártatlan emberek életébe kerüljön. Eljött az idő, hogy véget
vessünk neki. Mi öten.
- Biztos, hogy tudni
akarod? – kérdeztem óvatosan. Nem akartam erről hazudni neki, ugyanakkor nem is
akartam elmondani. Reménykedtem, hogy nemleges választ kapok.
- Tudnom kell – suttogta
olyan halkan, hogy nem is voltam biztos benne, hogy nem csak a képzeletem
játszik velem.
Valószínűleg
már soha nem tudom meg, hogy mit akart mondani. Abból ítélve, ahogy elengedett,
feltételezem, hogy ő is ugyanúgy gondolta, mint én. Nem tehetjük meg. Nem is
akarnám megtenni. Képtelen lennék rá.
És Damien is. Nate emlékét nem mocskolná be egyikünk sem. Különösen, hogy nem
érzem azt a kötődést, amit vele éreztem. Nem vagyok szerelmes Damienbe. Régen
talán az voltam, vagy csak azt hittem, de bármi is volt akkor, már rég elmúlt.
És tudom, hogy nem fog újra fellángolni. Vagy ha mégis, már nem számít. Már
semmi sem számít.
Másnap
természetesen nem maradhatott el a kihallgatás sem. Bár igyekeztem felkészíteni
magam lelkileg, mégis úgy éreztem, hogy ha még egyszer fel kell idéznem a
történteket, idegösszeroppanást kapok. Már tanórákra sem tudtam odafigyelni,
holott ebben az időszakban különösen fontos lenne. Igyekeztem nem foglalkozni
senkivel és semmivel, egyedül Miával beszélgettem. Reachel persze nem jött be,
ami a történtek után nem lepett meg. Legalább ennyivel megkönnyítette a
helyzetemet. Amikor kicsengettek az utolsó óráról is, Damiennel és Maxszel
együtt indultam el a rendőrség felé. A többieket már korábban kihallgatták, mi
voltunk az utolsók. Természetesen előre megbeszéltük, mennyit mondunk el,
azonban ez az egész ügy túlontúl zavaros, ennyi információból szinte lehetetlen
összerakni a képet. Viszont más lehetőségünk nincs.
Először
a fiúkat hallgatta ki, kezdve Damiennel, majd Max következett. Nem lepett meg,
hogy az idősebbik testvér amint végzett, el is indult a kijárat felé. Valami
végleg eltört kettőnk között.
Egyedül
várakoztam a gondolataimba merülve, igyekeztem megacélozni magam a szembesítés
előtt. Bár Damien arca éppolyan semmitmondó volt mikor kijött, mint amikor
bement, Max, a mindig vidám Max, megtört kisgyermekként lépett ki onnan.
Semmi
sem változott, amióta utoljára itt jártam, kivéve a vörös hajú nőt. A haja
hosszabb lett, a tövénél már kezdett lenőni a festék. Sápadt arca fáradtságot
tükrözött, szeme alatt táskák éktelenkedtek, ám tartása és tekintete elszántságot
tükrözött. Egy apró intéssel jelezte, hogy foglaljak helyet vele szemben.
- A legenda nem létezik
– böktem ki nagy nehezen, mire elmosolyodott.
Idegesen
mászkáltam fel–alá a faházban, miközben a többiekkel megbeszéltük a rendőrőrsön
történteket. Úgy tűnt, mindenkinek mondott egy–két utalást, viszont a teljes
elméletét csak nekem árulta el. Mindenki nagyon zaklatott volt, a levegőben
késsel lehetett vágni a feszültséget. Egyedül Tom nem volt jelen – még mindig
Charles-szal dolgozik a lopott szöveg megfejtésén. Valószínűleg holnap már
megtudhatjuk, mi áll benne.
- Valószínűleg mélyebben
beleássa magát a dolgokba – gondolkozott Michael hangosan. – Előbb-utóbb eljut
a negyedik kastélyig. Feltéve, hogy eddig nem találta meg.
A
nap hátralévő része szinte elrepült. A dobócsillagok, a kisebb – nagyobb tőrök,
kardok órákig tartó forgatása, a folyamatos íjászat és lövő gyakorlatoktól már
vízhólyagos volt a kezem, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt hónapok kemény
edzései megkeményítették korábban puha bőrömet. Az állóképességem annyit
javult, hogy valószínűleg kétszer kéne lefutnom a maratont azért, hogy rendesen
elfáradjak. Mindenkit a bosszúvágy fűtött. Rég volt már, hogy mindenki
ennyiszer célba talált volna az összes fegyverrel. A párharcok kiegyenlített,
kemény küzdelmek voltak, mindenki a végsőkig kitartott. Az ellenségeskedésünk
ellenére Damiennel is egyre nagyobb szinkronban dolgoztunk, már szavak nélkül
is megértettük egymást, csupán egy pillantásból tudtunk, mire gondol a másik. A
Max és Michael alkotta csapatnak esélye sem volt ellenünk. És még a
képességeinket sem kellett használnunk.
Másnap egész
délelőtt izgatottan vártam a délutánt, ugyanis – ha minden a tervek szerint
halad – Tom és Mr. Donovan sikeresen megfejtették a jegyzeteket, és végre lesz
támpontunk, ami a tőrt illeti. Feltéve, hogy a Mester addigra nem helyezte át
máshová a fegyvert, mivel nagy valószínűséggel észrevette, hogy eltűntek a
jegyzetek. Viszont sejtéseim szerint azok nem az ő keze nyomát hordozzák. Ahhoz
túlságosan nyújtottak voltak a betűk, túlontúl ívesek. Sokkal inkább a régi
idők írására emlékeztetett, mintsem egy pszichopata férfi kézírására. Szerintem
– és ez csupán puszta feltételezés – ő maga is a jegyzetek megfejtésén
munkálkodott. Talán ezért nem küldött senkit, hogy visszalopja; reméli, hogy mi
megfejtjük, és elvezetjük a tőrhöz. Matematikailag sokkal nagyobb esélyekkel
indul egy esetlegesen kialakuló küzdelemben, így nyilván nincs kétsége afelől,
hogy amint megvan a fegyver, könnyűszerrel elbánhat velünk. Ez a gondolat
beágyazta magát a tudatomba, mindig ott motoszkált a gondolataim közt,
bármennyire is igyekeztem elnyomni. Ha csak belegondoltam a fekete maszkos
férfiakból és vérebekből álló haderőbe, beleborzongtam, jeges rémület lett úrrá
rajtam. Bár erősek vagyunk, a túlerő az túlerő. És hiába van rengeteg
fegyverünk, hiába értünk kitűnően a kardforgatáshoz. Egy jól irányzott lövés,
és vége mindennek. Ezt Nate kárán tapasztaltuk meg. Ha küzdelemre kerül a sor,
nem fognak tisztán játszani. Nem olyanok, hogy tisztességes küzdelem árán
szerezzék meg, amit akarnak. Korántsem. Elvégre apámat is azért ölték meg, hogy
minél gyengébben és tudatlanabbul nézzek velük szembe. Csupán azon csodálkozom,
hogy Dannyt és anyát nem támadták meg. A gondolatra a szívem kihagyott egy
ütemet. Kettőt. Ebbe még belegondolnom sem szabad. Dannyt egyszer már majdnem
megölték – szerencsére sikertelenül. Azóta egyikükkel sem próbálkoztak, és ez
biztosan nem véletlen. Mintha egy láthatatlan erő védelmezné őket. Talán
Katherine az. Ebbe a gondolatba kapaszkodva igyekeztem elűzni a gerincemen
felkúszó rossz érzést ezzel kapcsolatban. Nem akarok tovább rettegésben élni.
Nem akarom további veszélynek kitenni a szeretteimet. Így is túl sok mindenkit
veszítettem már el, további áldozatokat nem bírnék elviselni. Így is felemészt
a bűntudat a barátaim haláláért. Nora és Kirk… még Cindy és Sandra is. Apa és
Nate. Még az idegesítő Lana is miattam halt meg, és bár sosem kedveltem, mégis
mardos a bűntudat.
Hamarosan vége.
Hamarosan vége. Ezt a mondatot hajtogatom
magamnak, mint egy mantrát. Nemsokára vége ennek a rémálomnak, és visszakapom
az életem. Feltéve, hogy túlélem.
Mint
egy végszóra, a telefonom rezgéssel összekötött hangjelzése szakított ki
sanyarú gondolataimból. Üzenetem érkezett. Ahogy elolvastam, a szívem
hevesebben kezdett dobogni.
Üzenet
feladója: Tom
Siess
a faházba! Megvan, amit kerestünk.
Hamarosan vége.