Drága Kiválasztottak!
Ezer bocsánat, hogy csak most jelentkezem a résszel, de már azt sem tudom, hol áll a fejem. De most itt van az új fejezet, ám, hogy ez jó vagy rossz dolog, azt majd Ti eldöntitek olvasás után.
Csak annyit elöljáróban, hogy amikor írtam akkor is, és most is, hogy visszaolvastam összetört a szívem. Ez egy nagyon nagyon fontos momentuma a történetnek számomra, szóval remélem kapok némi visszajelzést Tőletek! :)
U.i.: Az előző fejezethez is nagyon köszönöm a kommenteket és az összes eddigi részhez!
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
~*~
Sokan biztosan vérbeli idiótának tartanának, amiért ismét
szökni próbáltam, azonban képtelen voltam ott ülni a sötétben a válaszokra és a
megmentőre várva.
Pusztán két feladatom volt: megtalálni a tőrt és épségben
kijutni innen, haza a Danken kastélyba. Egyszerűnek tűnt, ám a kivitelezése
több tervezést igényelt, mint amennyit én fejben lejátszottam. Szinte biztos
voltam benne, hogy abból a titkos dolgozószobából, ahol a különös jegyzeteket
találtam, vezet egy rejtett alagút a tőrhöz. Csupán meg kell találnom. Azonban
a fegyverrel együtt a jegyzeteket is el kell lopnom. Ezen kívül pedig ki kell
jutnom – nem csupán a kastélyból, hanem a Sötét Erdőből is. A tervnek rengeteg
buktatója volt. Egyedül nagyjából tíz százalék esélyem volt rá, hogy sikeresen
véghezviszem, mégsem hagyhattam, hogy a félelem és a bizonytalanság
megállítson. A legnagyobb veszély maga a halál volt, azonban ha Davin meg
akarna ölni, már rég megtette volna, elvégre számtalan esélye volt már rá.
Biztos vagyok benne, hogy valami terve van velem, kellek neki valamihez.
Fogalmam sincs, hogy mihez, viszont biztosan szüksége van rám, a Kiválasztottra.
A cella kinyitása ezúttal könnyebben ment, mint korábban,
azonban nem a vasajtó felé vettem az irányt. Nem. Egyenesen a falhoz sétáltam,
ami mögül előbukkantunk legutóbb. Ha rájönnék, miképp nyílik, talán egyszerűbb
dolgom lenne. Különös módon a szemem nem látott át a falon, vagy csak pusztán
sötét volt odaát, így lehetetlen lett volna érzékelni bármit is. Kopogtattam a
köveket, hátha a hang változása megmutatja, pontosan hol is van az üreg,
azonban hiába próbálkoztam – egyszerűen semmiféle lényeges változást nem
fedeztem fel.
- Ne kopogtass, te
átokfajzat! – hallottam egy recsegő hangot. A szívem hevesebben kezdett verni,
ahogy megfordultam, s a hang tulajdonosa után kutattam. Senkit nem láttam a
sötétségben, így megköszörültem a torkom, majd megszólaltam.
- Ki van ott?
- Még a hangod is
idegesítő! – érkezett a válasz. Elindultam abba az irányba, ahonnan sejthetően
a hang érkezett. Az egyik cellában végül ott kuporgott egy sötét alak.
- Ki maga? – kérdeztem
halkan. Karnyújtásnyi távolságra álltam a rácstól, az alak a falhoz láncolva
feküdt a cella túlsó végében.
- Semmi közöd hozzá
kislány. El sem hiszem, hogy a nagyúr téged keres. Képtelen vagyok beletörődni,
hogy pont rád van szüksége – recsegte.
- Ki maga? – ismételtem
meg az előbbi kérdésem. – Miért van ide bezárva?
- Elrontottál mindent.
Elrontottál mindent! – ordította, ám továbbra sem fordult felém.
- Hogy juthatok ki
innen? – szegeztem neki a kérdést. A hangom nyugodt maradt. – Segítek magának,
csak árulja el, hogy juthatok ki innen.
- Velem a nagyúr rendelkezik.
Nem futok el a sorsom elől, és neked sem kellene, kicsi lány.
- De nekem ki kell jutnom innen. Kérem! Maga mi
érezne, ha a lánya tűnne el nyomtalanul?
- Az én lányom halott! –
kiáltotta, mintha ezt tudnom kellett volna. A hangjában nem fájdalom érződött,
sokkal inkább felháborodás.
- Sajnálom – suttogtam.
- Ne sajnáld, én sem
sajnálom. A nagyúr így rendelkezett, tehát nincs mit sajnálni. – Ez az ember
elmebeteg.
- Nézze, ha itt maradok,
az a nagyúrnak rengeteg problémát fog jelenteni. Többet, mintha most elárulná
nekem a kiutat.
- Nem hiszek neked. Ha a
nagyúr nem ezt akarná, most nem lennél itt.
- Ha a nagyúr azt
akarná, hogy itt maradjak, maga most nem lenne itt. – Erre nem felelt. Ismét
nem hallatszott más, csak a víz csöpögése, és kettőnk légzésének halk moraja.
- A falon nem tudsz
kijutni – felelte végül. – Azon keresztül csak bejutni lehet. Egyedül a vasajtó
van. Onnan jobbra a hosszú folyosón. A legutolsó ajtón bemész, majd az asztal
peremén elrejtett gombbal feltárod a titkos ajtót. Az egy újabb szobába vezet,
ahol szintén van egy rejtett ajtó az egyik festmény mögé rejtve. Az kivezet
innen, a birtokon túlra, a Sötét Erdő szívébe. Mindig máshol őrjáratoznak a
vérebek. Ha kijutsz a Sötét Erdőből, biztonságban vagy. A Mester vagy a nagyúr
személyes parancsa nélkül senki sem lépheti át a határt.
- Köszönöm –
hálálkodtam, azonban egy gondolat nem hagyott nyugodni. – Nem… Nem a Mester a
nagyúr?
- Hogy kérdezhetsz
ekkora ostobaságot?! Hát semmit sem tudsz, te ostoba liba?! – förmedt rám. – Ne
merészeld azt a szemtelen kölyköt a nagyurammal egy lapon említeni! Kotródj
innen! Kotródj! – kiáltotta, a hangja sebeket ejtett a dobhártyámon. Nem emberi
hangon szólalt meg, embernek nem lehet ennyire karcos, recsegő hangja.
Nem kellett kétszer mondania, sebesen szedtem a lábam a
vasajtó felé, majd elindultam az utasításainak megfelelően. Csak remélni
mertem, hogy nem vert át.
Igyekeztem
elrejtőzni az árnyak közt, a kiszögellésekben, a függönyök mögött, miközben
végighaladtam a folyosókon. Szerencsére nem sok őrrel találtam szembe magam,
őket viszont egy erős ütéssel az egyetlen megmaradt tőröm markolatának
segítségével sikerült ártalmatlanítanom, még ha csak rövid időre is. Elértem az
említett ajtót. Innen már nem sok választott el a szabadulásomtól. Nem
tartózkodott odabent senki, ám nem lepett meg, hogy zárva találtam. Szerencsére
az olcsó filmes hullámcsat – technika ezúttal is működött. A biztonság kedvéért
magamra zártam az ajtót.
Egy üres szobában találtam magam, pusztán egy kanapé és egy
régebbi típusú tévé uralta a szűk teret. A televízió egy rozoga kisasztalon
állt. Végighúztam a mutatóujjam a peremén. Éreztem, ahogy a porszemek
rátapadnak a bőrömre, arcom önkéntelenül is undorodó grimaszba rándult. A túlsó
végén felfedeztem egy kis kiálló pöcköt, mire a kanapé mellett kinyílt a fal. Amint
bezártam magam mögött, lehetőségem nyílt körbenézni a helyiségben, ahová
jutottam. Meglepve tapasztaltam, hogy ugyanaz az iroda volt, amibe korábban is
bejutottam – csak épp egy másik ajtón keresztül. Szinte minden ugyanúgy volt,
mint mikor itt jártam. Csupán a pohár tűnt el az asztalról, az iratokat pedig
kicsit összerendezgették. Első alkalommal nem fedeztem fel az íróasztal mellett
balra lógó festményt, ugyanis a szoba csak bizonyos pontjairól látni – a sötét,
fából készült szekrény nagyrészt takarja. Fogalmam sincs, mit ábrázolhatott
fénykorában, ugyanis az idő teljesen kikoptatta, ezen kívül több szakadás is
szemet szúr. Óvatosan toltam odébb, mire egy tenyér nagyságú téglalapot fedeztem
fel a fehérre meszelt falon. Lassan helyeztem rá a kezem, mintha félnék, hogy
áramütés ér, ha megérintem. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy semmi sem
történik, lassan egyre beljebb nyomtam a téglát, mire végre kinyílt az utolsó
ajtó, egy hosszú, sötét, baljóslatú folyosót rejtve maga mögött. Hirtelen
ötlettől vezérelve az összes asztalon heverő lapot belehajtottam a könyvbe,
majd a pulóverem alá rejtve mindent, szaladtam kifelé a negyedik kastélyból. Csupán
halványan érzékeltem a titkos ajtó bezáródását jelző puffanást a hátam mögött.
A szívem dübörgése és zakatoló lélegzetvételem hangja minden mást elnyomott
körülöttem. Már csak néhány méter szabadságig.
Különlegesen éles látásomat használva igyekeztem felmérni
előttem a terepet. A hideg erdei levegő átjárta a tüdőmet, a szél az arcomat
csípte, ahogy fákat, bokrokat és kiálló gyökereket kerülgetve száguldottam
minél messzebb a Sötét Erdő szívétől. Merthogy valóban száguldottam. Soha
életemben nem futottam még ilyen gyorsan, a fák homályos pacákként kerültek a látóterembe,
majd tűntek is el. Ekkor eszembe jutott, amit a napló rejtett oldalán olvastam:
„A Kiválasztott
rendelkezik éleslátással, különösen kiélezett hallással, fénysebességgel…”
Fénysebesség. Hát persze. Még sosem éreztem ilyen futás közben. Még sosem
voltam ennyire szabad, ennyire feltüzelt, ennyire energikus. Mintha a levegőben
járnék. Nem éreztem semmit, a végtagjaim súlytalanok voltak, maguktól vittek
előre a lábaim, mintha pontosan tudnák, merre kell menni, holott fogalmam sem
volt róla. Ez az egész addig tartott, míg valaminek neki nem ütköztem. Vagy
inkább valakinek. A hatalmas lendületem mindkettőnket magával sodort, egyenesen
egy fának csapódtunk.
A levegő kiszaladt a tüdőmből, hirtelen mindenem ólomsúlyúvá
nehezedett, a fejem erőteljesen szúrt a tarkómnál. Az „áldozatom” erőteljes és
cifra szitokszavak közepette igyekezett feltápászkodni, közben hangosan szívta
be és fújta ki a levegőt. Úgy tűnik, nem csak engem ért váratlanul az ütés, és
ő is hasonló erővel csapódott a kemény törzsnek. Nekem is sikerült talpra
állnom, s csak azt követően néztem meg, kit taroltam el olyan kegyetlenül –
felkészültem a legrosszabbra.
- Damien! –
csodálkoztam. Az utóbbi időben nem gondoltam, hogy ennyire örülni fogok neki.
- Elena! – A hangjában
egyszerre volt jelen az öröm, a megkönnyebbülés, a zavarodottság és a düh. Ezernyi
érzelem egyetlen szóba sűrítve.
- Hogy kerülsz ide?
- Te voltál az a
buldózer, ami a fának taszított az előbb? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Igen, és ne haragudj.
Inkább azt mondd, hogy kerültél ide. És hol vannak a többiek?
- Téged kerestünk, majd
elmondok mindent. Szólok a többieknek, itt vannak a közelben – felelte, majd
előkapta a telefonját, gyorsan pötyögött valamit, majd visszasüllyesztette a
zsebébe. – Te mit keresel itt? Hol
voltál?
- Megtaláltam a negyedik
kastélyt. Csakhogy számítottak rám. Csapdába csaltak, Damien – kezdtem. –
Reachel összejátszik a Mesterrel. Engem okol Nora haláláért, és ez a bosszúja.
- Micsoda? – Láthatóan
őt is éppúgy sokkolta a hír, mint engem.
- Jól hallottad –
sóhajtottam. – Viszont van jó hír is.
- Damien! Elena! –
hallottam a közeledő kiáltásokat és a rohanó léptek tompa zaját. Nate-et
pillantottam meg először, őt követte a többi Donovan fivér.
- Elena! – zárt szorosan
a karjaiba, ám a pillanat hamarabb véget ért, mint szerettem volna. – Hol
voltál? Mi történt?
- Reachel tőrbe csalta a
Mester kastélyában – válaszolt helyettem Damien.
- Tessék? – ráncolta Max
a szemöldökét. A többiek is értetlenül pislogtak.
- Engem hibáztat Nora
haláláért. Ki tudja, mióta játszik össze vele – vázoltam fel röviden a
helyzetet. – De most el kell tűnnünk innen, mielőtt rájönnek, hogy megszöktem,
és keresni kezdenek.
- Arra! – mutatott Tom a
megfelelő irányba, mire a vezetésével rohanni kezdtünk.
- Mit rejtegetsz a ruhád
alatt? – kérdezte Tom közben.
- Találtam valamit a
Mester egy titkos irodájában – feleltem, majd még szorosabban fogtam magamhoz a
könyvet. – Azt hiszem, ez megmutatja, hol van a tőr.
- Erre most nagy
szükségünk lesz. Szép munka! – veregette meg a vállam, majd gyorsított a
tempón.
- Meddig voltam itt? –
kérdeztem az idő közben mellém kerülő Michael-t.
- Egy napig – válaszolt
kurtán.
- És anya hogy viselte,
hogy eltűntem?
- Nem tud róla.
- Tessék?
- Üzeneteket kapott a
telefonodról, miszerint Reachelnél töltötted az éjszakát és onnan mentél
iskolába is, és ma is maradsz. Valami projektmunka miatt. Mi is kaptunk ilyen
sms-eket – magyarázta.
- A telefonom még mindig
náluk van. Miből jöttetek rá, hogy átvernek?
- Damien jött rá –
felelte. – Mivel osztálytársak vagytok, biztosan tudta, hogy nincs semmilyen
projektmunka. Az pedig, hogy miért pont Williams volt az, akinél állítólag az
elmúlt huszonnégy órát töltötted máris értelmet nyert.
- Igen – motyogtam. Még
most is nehezemre esik elhinni, hogy Reachel elárult. Azt hittem, a barátnőm,
még ha nem is áll hozzám olyan közel, mint Mia. Mia. Vajon őt is belerángatta? Nem. Az kizárt. Ő nem tenné ezt
velem. Viszont úgy érzem, már szinte csak saját magamban bízhatok ebben a
városban.
Csendben futottunk tovább, közben meg-megálltunk körülnézni,
hallgatózni, vajon követnek-e minket. Ijesztő csend lengte be az erdőt.
Baljóslatú csend. A csapat minden tagján érződött a feszültség, mindenki
ugrásra készen haladt előre.
Aztán minden megváltozott, hirtelen, akár egy villámcsapás. Úgy
éreztem, lelassult az idő körülöttem.
Futólépések zaja ütötte meg a fülemet, mire felgyorsítottuk
lépéseinket. Zihálva menekültünk üldözőink elől, akik közt a hangokból ítélve
vérebek is voltak. Éreztem, ahogy egyre közelednek. Ha egyedül lettem volna,
ismételten bevetetettem volna az új szupersebességem, viszont nem hagyhattam
hátra a többieket. Igyekeztem a tempóm növelésével őket is gyorsításra
sarkallni, több-kevesebb sikerrel. Aztán hangos, fülsiketítő, rémisztő
dördülések vettek körül minket. Ordítást hallottam a hátam mögött. Féltem hátra
fordulni, mégis megtettem. Végigjártattam a fiúkon a tekintetem. Ugyanúgy
futottak utánam. Egyikükön sem láttam semmit. Megkönnyebbülten engedtem ki a
levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartom. Már csak pár méter választott
el minket a Sötét Erdő határától. Onnan átvágtatunk a Sullivan birtok egy kis
szegletén, és máris a Donovan birtokon vagyunk. Csak pár perc. Újabb szörnyű
dördülések hangját sodorja felénk a szél, ám ezúttal nem követi ordítás. Néhány
borzalmasan hosszúnak tűnő perc után lihegve, kifáradtan érjük el a Donovan
birtok határát. Pár méter levező sétalépést követően egy emberként rogyunk a
hideg talajra, ziháló lélegzetünk fehér felhőként lebeg körülöttünk a hideg
éjszakán.
- Biztonságban… vagyunk
– zihálja Tom.
- Áhhh! – Egy
szívbemarkolóan fájdalmas nyögés hallatszott. Ijedten kaptam a fejem a hang
irányába. Nate eltorzult arckifejezése hatalmas fájdalmakról tanúskodott,
mindenki azonnal mellette termett. Ahogy elvette a kezét az oldaláról,
felszisszent a fájdalomról. A keze teljesen vörös volt a vértől, a pulóverét is
teljesen átitatta. Kétségbeesetten kaptam levő után. Nem. Nem, nem, nem nem!
Tom óvatosan felhajtotta a ruhaanyagot, hogy felmérje a seb súlyát. Én közben
nem bírtam levenni a szemem Nate elgyötört arcáról.
- Basszus! – kiáltott
fel Tom, hangjában keveredett a düh, a kétségbeesés és a rémület. Azonnal
levette a fekete pulóvert, ami rajta volt, és azzal próbálta elállítani a
vérzést. – Azonnal kórházba kell juttatni!
- Hívom a mentőket! –
állt fel Michael, és a telefonját idegesen nyomkodva pár métert távolodott.
- Tarts ki testvér,
hallod? – bíztatta Tom halkan. Félelmetes volt látni, ahogy Nate egyre
sápadtabbá válik. Nem bírtam megállni, közelebb kúsztam hozzá, szabad kezét a
markomba zártam, szorosan tartottam.
- Erősnek kell lenned,
érted? – suttogtam. Azt hittem remegni fog a hangom, viszont élesnek hatott,
holott a félelem és a kétségbeesés így is érződött rajta.
- Nem tudom, meddig
bírom még – lehelte, majd hangos köhécselésbe kezdett. A szájából vér fröccsent
a kezére. Ijedten néztünk össze ikertestvérével. Halványan érzékeltem, hogy
Michael visszatért és valamit mondott a mentőkről, viszont minden
érzékszervemmel csakis Nate-re összpontosítottam. Könnyek mardosták a szemem, a
szívem a torkomban dobogott, a félelem átjárta az egész testem. Nem veszíthetem el. Egyszerűen nem
lehet. Szükségem van rá.
- Ki kell tartanod! –
suttogtam elszántan, miközben megszorítottam a kezét. – Nem. Ki fogsz tartani! Érted? Szükségünk van
rád! – A hangom beleremegett ebbe a mondatba. Éreztem, hogy a visszafogott
sírástól megremeg az alsó ajkam. – Szükségem van rád!
Halványan elmosolyodott, majd a kezével gyengéden
végigsimított a hidegtől kipirosodott arcomon. Csillogó szemeivel bágyadtan
nézett fel rám, mint aki felkészült a legrosszabbra.
- Szeretlek, Nate.
Hallod? SZE.RET.LEK – suttogom neki egyre elszántabban. – Maradj velem! Kérlek! – Az utolsó szónál elcsuklott a
hangom. Nem bírtam tovább visszafojtani a könnyeim.
- Én is szeretlek! –
suttogta rekedten, majd ismét köhögő roham tört rá, a szája még több vérrel
telt meg. A könnyeim egyre inkább utat törtek maguknak, ahogy figyeltem. Haldoklik.
- Csssss! Ne beszélj! –
simítottam meg az arcát. – Tartalékold az erőd! – Kérdőn pillantottam Tomra.
- Hamarosan itt a mentő.
Damien és Max eléjük ment – válaszolt a kimondatlan kérdésemre. – Tarts ki
tesó! Még egy kicsit – biztatta ő is, majd erősebben nyomta a sebre a pulóvert.
Elkaptam az anyagról a tekintetem. Máris átázott.
- Nem hiszem, hogy
sokáig bírom. – Egyre halkult rekedtes hangja, a szemhéja egyre hosszabb ideig
maradt csukva. Megszakadt a szívem. Éreztem, ahogy darabokra török belülről. –
Szeretlek. És tudom, hogy te is szeretsz – nyögte a szemembe nézve –, de azt is
tudom, hogy Damient is szereted. Ahogy ő is téged. Kérlek, legyetek boldogok.
Ígérd meg nekem, hogy boldog leszel! – könyörgött, majd ismét köhögni kezdett.
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, odébb rángatnak tőle.
A három férfi teste teljesen eltakarta előlem. Éreztem, hogy
valaki erősen tart, de fogalmam sem volt, kicsoda. Nem is érdekelt. Ahogy
előkerült a defibrillátor, keserves zokogás tört rám. Néztem, ahogy
összedörzsölik a készüléket egyszer. Majd még egyszer. Újra és újra
nekifutottak. Aztán egy idő után már semmit sem láttam a könnyeimtől. Nem
hallottam semmit a fülem zúgásától. Nem éreztem semmit, csak mérhetetlen
fájdalmat. Mintha szépen lassan, módszeresen kitépték volna a szívemet a
helyéről.
Fájt. Jobban fájt, mint bármi, amit korábban átéltem. Aztán amikor a
három férfi odébbállt, és ott feküdt Ő,
csukott szemmel, véresen, végleg összeomlottam. Visszafordíthatatlanul,
gyógyíthatatlanul eltört bennem valami, amit soha semmi nem lesz képes újra
összerakni. Még sohasem sírtam ennyire életemben. Ahogy a fekete zsákban
berakták egy autóba, úgy éreztem, a lelkemet viszik magukkal. Aztán már nem
éreztem semmit. Nem érzékeltem semmit. Körülöttem minden megszűnt létezni. Nem
maradt más, csupán a gyász és a szilánkokra törött lelkem. Csak a fájdalom.