Drága Kiválasztottak!
Először is nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, feliratkozásokat, igazán sokat jelentenek! :)
Egy kis infó: A Katherine nyomában menüpontban már láthatjátok, hogy még hány fejezet van hátra az évadból (egész pontosan 11, ha ezt nem számítjuk). Ezzel párhuzamosan készül a harmadik évad, amihez még (minimum) 9 rész plusz az epilógus kell. Ha sikerül elkészülnöm vele, vagy legalább a 27. fejezetig eljutnom, mire ennek az évadnak vége, akkor talán nem kerül sor olyan hosszú szünetre a két évad között, mint legutóbb, ám ez sajnos az időbeosztásomtól függ.
Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, ugyanis mire ennek vége, rögtön egy új bloggal szeretnék elétek állni, ami szintén készülőben van már.
Addig is élvezzétek a TSF2-t! Várom a visszajelzéseket! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
Becsuktam magam mögött az ajtót. Ugyanaz a szoba,
ugyanaz a nő. Szó nélkül leültem a vele szemközti székre.
- Két gyilkosság a Sötét Erdőben ilyen rövid
időn belül – kezdett bele minden egyéb bevezető nélkül. – És vajon mi a közös
mindkét halálesetben? Nos, van ötleted?
- Mindketten lányok?- kérdeztem dacosan.
- Majdnem. Mindkét esetnél a helyszínen
voltál. Sőt, mindkét lány kapcsolatban áll veled.
- Azért Cindyről nem mondhatnám el, hogy
olyan szoros kapcsolatban állnánk. Csupán évfolyamtársak vagyunk. Ennyi erővel
mindketten az egész iskolával kapcsolatban állnak.
- Ez valóban igaz – mosolyodott el, ám ez a gesztus
koránt sem volt kedves. – Azonban még mindig ott az első ténymegállapítás,
miszerint te találtad meg mindkét áldozatot – mondta miközben felállt és
járkálni kezdett a szobában. – Ilyen gyakran járnál a Sötét Erdőben?
- Nem. Azt már egyszer elmondtam, hogy
hogyan kerültem először oda, amikor Norát megtaláltuk a Donovanokkal. Ezúttal
viszont Sandra kért tőlünk segítséget. Alexszel hazafelé tartottunk, amikor
hallottuk a segélykiáltást az erdőből. Elindultunk a hang irányába és ott volt
Sandra, aki odavezetett minket Cindyhez – ismertettem a tényeket.
- Hogy érted, hogy hazafelé tartottatok?
Hiszen a Danken kastély nem abban az irányban van – vonta fel a szemöldökét.
- Jelenleg ideiglenesen a Sullivan birtokon
élünk édesanyámmal és a bátyámmal.
- Érdekes – motyogta. – Először a Donovan
fiú, most pedig Alexander. Miben mesterkedsz?
- Tessék?- kérdeztem meghökkenve. – Hogyhogy
miben mesterkedek? Nem mesterkedek semmiben!
- Valóban? Nekem nem úgy tűnik – felelte az
asztalra tenyerelve, úgy bámult az arcomba.
- Tessék?- Nem értettem semmit.
- Amióta megjelentetek a városban, sorra
történnek a furcsa dolgok. Egyre több a baleset és már ketten meghaltak. És ki
van ott mindkét esetnél? Elena Tisdale.
- Mire akar kilyukadni?- kérdeztem
összehúzott szemmel. Nem tetszik ez nekem.
- Tudom, hogy van valami közöd ezekhez. Még
nem tudom, hogy mi az, de rá fogok jönni – közölte fenyegetően. Köpni-nyelni
nem tudtam. – A kihallgatásnak vége – egyenesedett ki. – Elmehetsz.
Minden szó nélkül felálltam, majd sokkos állapotban az
ajtó felé indultam. Alex kint ült a várórészben az egyik széken. Az
ajtócsukódás hangjára felkapta a fejét.
- Mi történt? Falfehér vagy – kérdezte
aggodalmasan. Felállt, engem pedig leültetett a helyére. Leguggolt elém és
összehúzott szemöldökkel méregetett. – Mit mondott?
- Azt hiszi, hogy valami közöm van a
halálukhoz – feleltem monoton hangon, még mindig ledöbbenve. A saját számból
sem volt jobb hallani, sőt…
- Tessék?- kérdezett vissza értetlenül.
–Hogy érted?
- Ahogy mondtam. Azt hiszi, közöm van Cindy
és Nora halálához.
- De mégis miért? Milyen bizonyítékuk van
ellened?
- Csupán annyi, hogy mindkettőjüket én
találtam meg. És Scott nyomozó állítása szerint amióta ideköltöztünk, egyre
több a beleset és most még ez is.
- De hiszen nem te ölted meg őket!- állt fel
dühösen.
- Tudom. De ezt nem nekem kell mondanod,
hanem neki.
-
Igazad van. Majd beszélek Lindával, de
most hazaviszlek – jelentette ki.
Senkinek
sem mondtunk semmit. Kettőnkön kívül csak Richard és Scott nyomozó tudja, mi
történt és Mr. Sullivan megígérte, hogy egyikük sem mondja el senkinek. Ennek a
nyomozásnak titokban kell maradnia, különben még nagyobb riadalom törne ki a
városban. Anyát sem fogják belevonni az ügybe, bár ameddig nincs gyanúsított,
nem is tudna mit kezdeni az üggyel. Főleg úgy, hogy a jelenlegi állás szerint
én vagyok az első számú gyanúsított, végképp nem szólnak neki. Csak azt nem
értem, hogy ha Sandra vallomást tett, és ott megemlítette a vérebet, akkor
engem miért kevernek bele? Ha végül Linda Scottnak hála a bíróságon kötnék ki,
akkor viszont mindent be kellene vallanom. Mindenki megtudná, hogy a legenda
igaz, és hogy én vagyok az a bizonyos Kiválasztott. Az pedig, hogy minden igaz,
ami a legendában le van írva, azt is jelenti, hogy kiderül, hogy egy
gátlástalan, hidegvérű gyilkos és a csatlósai a városban élnek. Mindenki ujjal
mutogatna a másikra, hatalmas káosz törne ki, mindenki menekülne. Lelki szemeim
előtt látom a lángokban álló utcákat, a kommandósokat, amint a felkelő, lázadó,
randalírozó tömeget próbálja visszafogni. És látom azt a sötét szempárt, a
vörös tincseket egy sapka alá bújtatva. Látom azt az arrogáns, öntelt vigyort,
ahogy végignézi, ahogy az emberek egymást ölik meg, tapossák el, csakhogy végre
legyen egy bűnbak, vagy, hogy el tudjanak menekülni. Vértenger, több száz
halott, fegyverek dördülése, férfiak, nők, gyerekek halálsikolyai töltik meg az
utcákat. És mindezek után csak néhányan maradnak. A Mester, az Ötök, az Őrző,
az Őrző Ötök, a Testőr és a Kiválasztott. Ez a mi csatánk. Hacsak nem állítjuk
meg őket előbb, annak a visszafordíthatatlan következményei lesznek. Én kellek
nekik. Egyedül én. Nem kell, hogy ez a harc emberek százainak életét követelje.
Ha rajtam múlna, nem lenne több áldozat. És sajnos be kell látnom, ez valóban
rajtam múlik. Ha jobban belegondolok ez csak a Mester és az Én harcom, senki
másé. Viszont egyedül gyenge vagyok. Így sosem tudnám megállítani. Ebben
segítenek a Donovanok. Csakhogy a Mesternek is ott vannak a csatlósai a
vérebekkel kiegészítve. Nem olyan hülye, hogy ő maga végezze el a piszkos
munkát, hacsak nem az én meggyilkolásomról van szó. Azt örömmel véghezviszi Ő
maga is. Ott van neki például James, a sebhelyes emberrabló. És Jake, a bátyja.
Ő azonban valahol a két fél között áll. Segíti az öccsét, ugyanakkor a napló
megtalálásában mellettünk állt. Vajon most mi lehet vele? Kiderült az árulása?
Esetleg megölték? Ha fel tudnánk vele venni a kapcsolatot, vagy legalább azt
tudnánk, ki is ő pontosan, melyik család tagja, már azzal is sokkal előrébb
lennénk. Viszont nem tudunk róla semmit. És azt sem tudom, hogyan vehetnénk
vele fel a kapcsolatot. Hiszen még a fiúk sem ismerték fel. Abban sem vagyok
biztos, hogy a városban él.
Két
nappal az eset után sem tudtunk többet mondani. Minden nap behívtak egy újabb
kihallgatásra, de mindannyian ugyanazt mondtuk, mint első alkalommal. A
harmadik napon mintha Linda Scott arcszíne közelített volna a hajszínéhez.
- Nem igaz, hogy nem tudsz mást mondani!-
csattant fel.
- De hiszen nem tudok semmi mást –feleltem
teljesen nyugodtan. Be kell vallanom, élveztem, hogy dühöng, én nem tehet
semmit velem vagy ellenem. Alexszel nem is kellett megbeszélnünk, hogy a
vérebről nem mondunk semmit. Arról csak Sandra beszélt. Mindenki furcsállta,
azt hitték, megőrült, hogy csak a sokk miatt mond ilyeneket. A régi szóbeszédeket
mindenki ismeri, ugyanakkor senki sem hisz bennük. Ezáltal neki sem. Őt is
háromszor hallgatták ki, de egyik procedúrát sem bírta ki teljesen. Azóta is
kórházban van. Egyszer voltunk bent nála, de hisztériás rohamot kapott, amint
meglátott minket.
Ezúttal az iskola nem rendelt el kivételes szünetet,
minden a normális kerékvágásban folyt. Jelenleg mindenki úgy tudja, hogy Cindy
autóbalesetben halt meg. Ezzel akarják elkerülni a pánikot. A tanárok próbálnak
tapintatosak maradni, főleg az ő osztályával és az évfolyammal. Egyedül Mr.
Howard az, akit cseppet sem érdekelnek az efféle ügyek. Nem csodálom, hogy
senki sem kedveli.
Az
utóbbi napokban a Sullivan kastélyban élni talán még rosszabb, mint hittem,
hogy lehet. Mr. Sullivan szinte másról sem beszél, csak arról, hogy milyen
különös ez az ügy. Arról nyilván nem beszél, hogy Alexszel ott voltunk, viszont
minden másról igen. Szinte naponta szervez magánkihallgatásokat az irodájában.
Úgy érzem, a kelleténél jóval több időt töltök Alexszel. Örülök, ha van egy óra
nyugtom az ideiglenes szobám magányában. Olyankor Clark Danken naplóját
olvasgatom. Nem igazán érzem úgy, hogy közelebb vinne a megoldáshoz. Azt már
tudom, hogy Katherine vámpír lett, viszont Clark állítása szerint nem ölt
embereket, többnyire állati vérrel táplálkozott. De akkor mi volt az az álom,
ahol egy kisgyerekből ivott? És belőlem is. Mr. Danken vadászott rá, hogy
megölhesse, és ismét hibernálni tudja egy másik boszorkány segítségével, aki a
tengerentúlról utazott ide csakis ezért. Az a boszorkány Sheila húga volt.
Mástól nem tudott segítséget kérni, tekintve hogy az összes boszorkány kihalt Európában,
és a világ többi részén sem maradtak sokan.
„1913. november 29.
Kedves Kiválasztott!
Már kezdtem feladni a
kutatást. Már hónapok óta semmiféle jelet nem találtam, ami Katherine
jelenlétére utalhatna. Az is megfordult öreg fejemben, hogy egy másik városba
utazott. Csakhogy híreket kaptam, miszerint egyre több ember tűnik el a
városból. Néhányukat holtan találták az erdő valamelyik részén. Nem volt vérük.
Azonnal tudtam, hogy csakis Ő lehetett. Elkezdett emberi vérrel táplálkozni. A
mai napomat azzal töltöttem, hogy őt keressem. Különös nap volt ez a mai.
Hótakaró borított mindent, pedig még be sem köszöntött a tél. Az erdő mélyén,
közel a Sötét Erdőhöz lábnyomokra lettem figyelmes. Követtem őket. Egy idő után
észrevettem a vérfoltokat a nyomok mellett. Egyre nagyobb és nagyobb tócsákban
festette vörösre a friss havat. A nyomok egy hatalmas fához vezettek. Itt már
szinte minden vérben úszott. Megkerültem a vastag törzset, s ott volt Ő.
Szakadt ruhában, lucskos hajjal, ahogy épp az egyik inasfiúcska elernyedt,
véres teste fölé hajolt. Ledermedten néztem a jelenetet. Ez a szörnyeteg
valóban az én lányom lenne? Nem. Ez a lény, már régen nem az Katherinem.
Felhúztam az íjamat, s céloztam. Ebben a pillanatban nézett fel a lakomájából.
Kiálló, hegyes szemfogairól vér csöpögött. Mikor meglátott csak elmosolyodott,
a fiút pedig félrehajította, mint egy elhasználódott rongyot, ami már semmire
sem jó.
- Tényleg
meg akarod tenni? Apám - kérdezte.
- Nem
hagysz más lehetőséget - feleltem, majd ismét céloztam.
- Ahogy
te sem nekem - vicsorított, majd mielőtt még észrevehettem volna, eltűnt a szemem
elől. Körbefordultam, de sehol sem láttam.
- Merre
vagy, kislányom? Ne menekülj! Segíteni próbálok!
- Nekem
inkább úgy tűnik, meg akarsz ölni - suttogta a fülembe hátulról. Meg akartam
fordulni, de lefogott. Erősebb, mint valaha gondoltam, hogy egy vámpír lehet.
- Csak
így menthetlek meg.
- Csakugyan?
Szerintem már késő. Öltem, Apám. Ebből az életből már nincs menekvés - felelte,
majd a fogait a bőrömbe mélyesztette.
- De
még lehet!- mondtam, s a nyilat a szívébe döftem. Azonnal elengedett, s
összecsuklott.
- Nem
hittem, hogy képes leszel megtenni –nézett rám mosolyogva, a szeméből véres
könny folyt. – Nem hittem, hogy a saját lányodat képes lennél megölni,
bármekkora szörnyeteg is legyen. De örülök, hogy megtetted.
- Én
sem hittem soha, hogy akit valaha a lányomnak hittem, vérszívó szörnyeteg lesz.
Azt pedig végképp nem, hogy megpróbál megölni.
- Nem
akartalak megölni. Azt akartam, hogy te ölj meg engem. Köszönöm, Apám. Kérlek,
vigyázz Caroline-ra. - Miközben beszélt letérdeltem elé, s magamhoz öleltem.
Kihúztam a nyilat a sebből, mire hangosan felsikoltott.
- Hova…
kerülök… innen?
- Egyelőre
sehova. Amíg a lelked nem nyugszik meg, addig a szellemvilágban ragadsz.
- Meddig
kell várnom?
- Nem
tudom. A Kiválasztott majd megment.
- Vigyázhatok
a kislányomra? - kérdezte fojtott hangon. Közel a halála.
- Vigyázhatsz
rá - feleltem, bár nem tudtam, valóban így van-e.
- Szeretlek
Apám - nyögte utolsó lélegzetvételével, majd minden élet elszállt belőle.
Meghalt.
- Én
is szeretlek, Kincsem - simítottam meg a haját.
A halott kisfiút
kerestem, hogy eltemethessem, ő azonban eltűnt. Gyanítottam, hogy egy állat
vihette el, bár nem voltam teljesen biztos benne. Nagyon gyanús. De nem
foglalkoztam vele. Kislányomat a karomba vettem, úgy vittem vissza a barlangba,
ahonnan megszökött. A tengerentúli boszorkány, Anna, már várt ránk.
- Nővérem
elég silány munkát végzett, ahogy látom - kezdte nekünk háttal állva, a
pentagrammát vizsgálva. - Meghoztad az áldozatot?
- Igen,
itt van.
- Szóval
Ő lenne Katherine?- lépett mellénk. - Igazán bűbájos teremtés. Az agyarakat
leszámítva. Kár, hogy ilyen csúnya véget ért.
- Meg
lehet menteni a lelkét?- kérdeztem reménykedve. Hiszen az elátkozott lelkek a
Pokol tűzében égnek el.
- Igen,
még meg lehet - felelte rövid gondolkozás után. – Még nem ölt embert.
- Tessék?-
ez a kijelentés meglepett. – De hiszen én láttam, ahogy megöli az egyik
inasunkat.
- Nem,
nem ölte meg. Azt látnám. A fiú még életben van - felelte. Ekkor jöttem rá,
hogy akkor Ő maga menekült el onnan.
- De…
ugye belőle nem lesz…?- kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem.
Ha valakire varázslattal kerül Drakula átka, az általa megharapott emberekből
nem lesznek újabb vámpírok. - erre a kijelentésre megkönnyebbültem.
- Most
mit következik?
- Először
ki kell vágnunk a szívét. Minden átok ott gyökerezik - felelte, majd egy tőrrel
neki is látott a műveletnek. Egyetlen jól begyakorolt mozdulattal távolította
el a szervet a testből.
- Miért
lila?- néztem rá furcsán.
- Az
átok miatt. De nézd, máris kezdi visszanyerni az eredeti színét. - S valóban.
Pár másodperc múlva ismét piros volt, az átok megszűnt. Ahogy a holtsápadt
arcot figyeltem láttam, ahogy a hegyes szemfogak visszahúzódnak.
- Elkészítettem
az új csillagot. Többször is ellenőriztem, minden rendben van –mondta, miközben
a barlangban egy szűk folyosón továbbhaladva egy újabb nagyobb barlangban
találtuk magunkat. És valóban ott volt egy újabb ötágú csillag.
- Most
menj el! - utasított. – A folyosót varázslattal lezárom, még mielőtt elkezdeném
a ceremóniát. Ha itt maradsz, soha többé nem jutsz ki innen. És nincs az a
lélek, aki innen téged kimentene. Tedd a lányt a kör közepére!- úgy tettem,
ahogy parancsolta.
- Megtalálhatják
a lányt valaha?
- Meglátogattam
az unokádat - felelte erre. – Nagyon hasonlít az édesanyjára. Caroline, igaz?
- Igen.
De mi köze van Neki mindehhez?
- Varázslatot
szórtam rá. A Kiválasztott az ő véréből születik meg. Száz év múlva a varázslat
elég erős lesz ahhoz, hogy felszínre törjön.
- Száz
év múlva szabad lesz - néztem a lányomra.
- Igen
- bólintott a boszorkány. – Most pedig menj!- mutatott a folyosó felé. Minden
további nélkül elindultam kifelé. Ahogy egyre távolodtam, még hallottam a
kántálását. Mikor visszaértem a kisebb barlangba, egy éles sikoly hasított a
levegőbe, a folyosó pedig bezárult.”
A történet eleje kísértetiesen hasonlított az
álmomhoz. A hó, a vér- és lábnyomok, a fa, Katherine és a kisfiú…
Beleborzongtam az emlékbe. Ösztönösen a nyakamhoz kaptam, ahol megharapott.
Szóval az nem csak egy furcsa álom volt. Újraéltem, amikor Katherine-t megölték
ismét. Csakhogy a történet más fordulatot vett a közepén. És a fiú, akit láttam
sem halt meg. Kíváncsi lennék, mi történt vele.
Egy lépéssel közelebb vagyok a rejtekhelyhez is,
hiszen most már tudom, hogy van egy rejtett folyosó egy barlangon belül. Már
csak az a kérdés, hogy hol lehet maga a barlang? Épp lapoztam volna, amikor
valaki hirtelen egy bika erejével berontott a szobámba.