Katherine nyomában - 25. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, feliratkozásokat, igazán sokat jelentenek! :)

Egy kis infó: A Katherine nyomában menüpontban már láthatjátok, hogy még hány fejezet van hátra az évadból (egész pontosan 11, ha ezt nem számítjuk). Ezzel párhuzamosan készül a harmadik évad, amihez még (minimum) 9 rész plusz az epilógus kell. Ha sikerül elkészülnöm vele, vagy legalább a 27. fejezetig eljutnom, mire ennek az évadnak vége, akkor talán nem kerül sor olyan hosszú szünetre a két évad között, mint legutóbb, ám ez sajnos az időbeosztásomtól függ. 

Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, ugyanis mire ennek vége, rögtön egy új bloggal szeretnék elétek állni, ami szintén készülőben van már.

Addig is élvezzétek a TSF2-t! Várom a visszajelzéseket! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Ugyanaz a szoba, ugyanaz a nő. Szó nélkül leültem a vele szemközti székre.

- Két gyilkosság a Sötét Erdőben ilyen rövid időn belül – kezdett bele minden egyéb bevezető nélkül. – És vajon mi a közös mindkét halálesetben? Nos, van ötleted?

- Mindketten lányok?- kérdeztem dacosan.

- Majdnem. Mindkét esetnél a helyszínen voltál. Sőt, mindkét lány kapcsolatban áll veled.

- Azért Cindyről nem mondhatnám el, hogy olyan szoros kapcsolatban állnánk. Csupán évfolyamtársak vagyunk. Ennyi erővel mindketten az egész iskolával kapcsolatban állnak. 

- Ez valóban igaz – mosolyodott el, ám ez a gesztus koránt sem volt kedves. – Azonban még mindig ott az első ténymegállapítás, miszerint te találtad meg mindkét áldozatot – mondta miközben felállt és járkálni kezdett a szobában. – Ilyen gyakran járnál a Sötét Erdőben?

- Nem. Azt már egyszer elmondtam, hogy hogyan kerültem először oda, amikor Norát megtaláltuk a Donovanokkal. Ezúttal viszont Sandra kért tőlünk segítséget. Alexszel hazafelé tartottunk, amikor hallottuk a segélykiáltást az erdőből. Elindultunk a hang irányába és ott volt Sandra, aki odavezetett minket Cindyhez – ismertettem a tényeket.

- Hogy érted, hogy hazafelé tartottatok? Hiszen a Danken kastély nem abban az irányban van – vonta fel a szemöldökét.

- Jelenleg ideiglenesen a Sullivan birtokon élünk édesanyámmal és a bátyámmal.

- Érdekes – motyogta. – Először a Donovan fiú, most pedig Alexander. Miben mesterkedsz?

- Tessék?- kérdeztem meghökkenve. – Hogyhogy miben mesterkedek? Nem mesterkedek semmiben!

- Valóban? Nekem nem úgy tűnik – felelte az asztalra tenyerelve, úgy bámult az arcomba. 

- Tessék?- Nem értettem semmit.

- Amióta megjelentetek a városban, sorra történnek a furcsa dolgok. Egyre több a baleset és már ketten meghaltak. És ki van ott mindkét esetnél? Elena Tisdale.

- Mire akar kilyukadni?- kérdeztem összehúzott szemmel. Nem tetszik ez nekem.

- Tudom, hogy van valami közöd ezekhez. Még nem tudom, hogy mi az, de rá fogok jönni – közölte fenyegetően. Köpni-nyelni nem tudtam. – A kihallgatásnak vége – egyenesedett ki. – Elmehetsz.

Minden szó nélkül felálltam, majd sokkos állapotban az ajtó felé indultam. Alex kint ült a várórészben az egyik széken. Az ajtócsukódás hangjára felkapta a fejét.

- Mi történt? Falfehér vagy – kérdezte aggodalmasan. Felállt, engem pedig leültetett a helyére. Leguggolt elém és összehúzott szemöldökkel méregetett. – Mit mondott?

- Azt hiszi, hogy valami közöm van a halálukhoz – feleltem monoton hangon, még mindig ledöbbenve. A saját számból sem volt jobb hallani, sőt…

- Tessék?- kérdezett vissza értetlenül. –Hogy érted?

- Ahogy mondtam. Azt hiszi, közöm van Cindy és Nora halálához.

- De mégis miért? Milyen bizonyítékuk van ellened?

- Csupán annyi, hogy mindkettőjüket én találtam meg. És Scott nyomozó állítása szerint amióta ideköltöztünk, egyre több a beleset és most még ez is.

- De hiszen nem te ölted meg őket!- állt fel dühösen.

- Tudom. De ezt nem nekem kell mondanod, hanem neki.

-        Igazad van. Majd beszélek Lindával, de most hazaviszlek – jelentette ki.

Senkinek sem mondtunk semmit. Kettőnkön kívül csak Richard és Scott nyomozó tudja, mi történt és Mr. Sullivan megígérte, hogy egyikük sem mondja el senkinek. Ennek a nyomozásnak titokban kell maradnia, különben még nagyobb riadalom törne ki a városban. Anyát sem fogják belevonni az ügybe, bár ameddig nincs gyanúsított, nem is tudna mit kezdeni az üggyel. Főleg úgy, hogy a jelenlegi állás szerint én vagyok az első számú gyanúsított, végképp nem szólnak neki. Csak azt nem értem, hogy ha Sandra vallomást tett, és ott megemlítette a vérebet, akkor engem miért kevernek bele? Ha végül Linda Scottnak hála a bíróságon kötnék ki, akkor viszont mindent be kellene vallanom. Mindenki megtudná, hogy a legenda igaz, és hogy én vagyok az a bizonyos Kiválasztott. Az pedig, hogy minden igaz, ami a legendában le van írva, azt is jelenti, hogy kiderül, hogy egy gátlástalan, hidegvérű gyilkos és a csatlósai a városban élnek. Mindenki ujjal mutogatna a másikra, hatalmas káosz törne ki, mindenki menekülne. Lelki szemeim előtt látom a lángokban álló utcákat, a kommandósokat, amint a felkelő, lázadó, randalírozó tömeget próbálja visszafogni. És látom azt a sötét szempárt, a vörös tincseket egy sapka alá bújtatva. Látom azt az arrogáns, öntelt vigyort, ahogy végignézi, ahogy az emberek egymást ölik meg, tapossák el, csakhogy végre legyen egy bűnbak, vagy, hogy el tudjanak menekülni. Vértenger, több száz halott, fegyverek dördülése, férfiak, nők, gyerekek halálsikolyai töltik meg az utcákat. És mindezek után csak néhányan maradnak. A Mester, az Ötök, az Őrző, az Őrző Ötök, a Testőr és a Kiválasztott. Ez a mi csatánk. Hacsak nem állítjuk meg őket előbb, annak a visszafordíthatatlan következményei lesznek. Én kellek nekik. Egyedül én. Nem kell, hogy ez a harc emberek százainak életét követelje. Ha rajtam múlna, nem lenne több áldozat. És sajnos be kell látnom, ez valóban rajtam múlik. Ha jobban belegondolok ez csak a Mester és az Én harcom, senki másé. Viszont egyedül gyenge vagyok. Így sosem tudnám megállítani. Ebben segítenek a Donovanok. Csakhogy a Mesternek is ott vannak a csatlósai a vérebekkel kiegészítve. Nem olyan hülye, hogy ő maga végezze el a piszkos munkát, hacsak nem az én meggyilkolásomról van szó. Azt örömmel véghezviszi Ő maga is. Ott van neki például James, a sebhelyes emberrabló. És Jake, a bátyja. Ő azonban valahol a két fél között áll. Segíti az öccsét, ugyanakkor a napló megtalálásában mellettünk állt. Vajon most mi lehet vele? Kiderült az árulása? Esetleg megölték? Ha fel tudnánk vele venni a kapcsolatot, vagy legalább azt tudnánk, ki is ő pontosan, melyik család tagja, már azzal is sokkal előrébb lennénk. Viszont nem tudunk róla semmit. És azt sem tudom, hogyan vehetnénk vele fel a kapcsolatot. Hiszen még a fiúk sem ismerték fel. Abban sem vagyok biztos, hogy a városban él.

Két nappal az eset után sem tudtunk többet mondani. Minden nap behívtak egy újabb kihallgatásra, de mindannyian ugyanazt mondtuk, mint első alkalommal. A harmadik napon mintha Linda Scott arcszíne közelített volna a hajszínéhez.

- Nem igaz, hogy nem tudsz mást mondani!- csattant fel.

- De hiszen nem tudok semmi mást –feleltem teljesen nyugodtan. Be kell vallanom, élveztem, hogy dühöng, én nem tehet semmit velem vagy ellenem. Alexszel nem is kellett megbeszélnünk, hogy a vérebről nem mondunk semmit. Arról csak Sandra beszélt. Mindenki furcsállta, azt hitték, megőrült, hogy csak a sokk miatt mond ilyeneket. A régi szóbeszédeket mindenki ismeri, ugyanakkor senki sem hisz bennük. Ezáltal neki sem. Őt is háromszor hallgatták ki, de egyik procedúrát sem bírta ki teljesen. Azóta is kórházban van. Egyszer voltunk bent nála, de hisztériás rohamot kapott, amint meglátott minket.

Ezúttal az iskola nem rendelt el kivételes szünetet, minden a normális kerékvágásban folyt. Jelenleg mindenki úgy tudja, hogy Cindy autóbalesetben halt meg. Ezzel akarják elkerülni a pánikot. A tanárok próbálnak tapintatosak maradni, főleg az ő osztályával és az évfolyammal. Egyedül Mr. Howard az, akit cseppet sem érdekelnek az efféle ügyek. Nem csodálom, hogy senki sem kedveli.

Az utóbbi napokban a Sullivan kastélyban élni talán még rosszabb, mint hittem, hogy lehet. Mr. Sullivan szinte másról sem beszél, csak arról, hogy milyen különös ez az ügy. Arról nyilván nem beszél, hogy Alexszel ott voltunk, viszont minden másról igen. Szinte naponta szervez magánkihallgatásokat az irodájában. Úgy érzem, a kelleténél jóval több időt töltök Alexszel. Örülök, ha van egy óra nyugtom az ideiglenes szobám magányában. Olyankor Clark Danken naplóját olvasgatom. Nem igazán érzem úgy, hogy közelebb vinne a megoldáshoz. Azt már tudom, hogy Katherine vámpír lett, viszont Clark állítása szerint nem ölt embereket, többnyire állati vérrel táplálkozott. De akkor mi volt az az álom, ahol egy kisgyerekből ivott? És belőlem is. Mr. Danken vadászott rá, hogy megölhesse, és ismét hibernálni tudja egy másik boszorkány segítségével, aki a tengerentúlról utazott ide csakis ezért. Az a boszorkány Sheila húga volt. Mástól nem tudott segítséget kérni, tekintve hogy az összes boszorkány kihalt Európában, és a világ többi részén sem maradtak sokan.

„1913. november 29.

Kedves Kiválasztott!

Már kezdtem feladni a kutatást. Már hónapok óta semmiféle jelet nem találtam, ami Katherine jelenlétére utalhatna. Az is megfordult öreg fejemben, hogy egy másik városba utazott. Csakhogy híreket kaptam, miszerint egyre több ember tűnik el a városból. Néhányukat holtan találták az erdő valamelyik részén. Nem volt vérük. Azonnal tudtam, hogy csakis Ő lehetett. Elkezdett emberi vérrel táplálkozni. A mai napomat azzal töltöttem, hogy őt keressem. Különös nap volt ez a mai. Hótakaró borított mindent, pedig még be sem köszöntött a tél. Az erdő mélyén, közel a Sötét Erdőhöz lábnyomokra lettem figyelmes. Követtem őket. Egy idő után észrevettem a vérfoltokat a nyomok mellett. Egyre nagyobb és nagyobb tócsákban festette vörösre a friss havat. A nyomok egy hatalmas fához vezettek. Itt már szinte minden vérben úszott. Megkerültem a vastag törzset, s ott volt Ő. Szakadt ruhában, lucskos hajjal, ahogy épp az egyik inasfiúcska elernyedt, véres teste fölé hajolt. Ledermedten néztem a jelenetet. Ez a szörnyeteg valóban az én lányom lenne? Nem. Ez a lény, már régen nem az Katherinem. Felhúztam az íjamat, s céloztam. Ebben a pillanatban nézett fel a lakomájából. Kiálló, hegyes szemfogairól vér csöpögött. Mikor meglátott csak elmosolyodott, a fiút pedig félrehajította, mint egy elhasználódott rongyot, ami már semmire sem jó. 

- Tényleg meg akarod tenni? Apám - kérdezte. 

- Nem hagysz más lehetőséget - feleltem, majd ismét céloztam. 

- Ahogy te sem nekem - vicsorított, majd mielőtt még észrevehettem volna, eltűnt a szemem elől. Körbefordultam, de sehol sem láttam. 

- Merre vagy, kislányom? Ne menekülj! Segíteni próbálok!

- Nekem inkább úgy tűnik, meg akarsz ölni - suttogta a fülembe hátulról. Meg akartam fordulni, de lefogott. Erősebb, mint valaha gondoltam, hogy egy vámpír lehet.

- Csak így menthetlek meg.

- Csakugyan? Szerintem már késő. Öltem, Apám. Ebből az életből már nincs menekvés - felelte, majd a fogait a bőrömbe mélyesztette. 

- De még lehet!- mondtam, s a nyilat a szívébe döftem. Azonnal elengedett, s összecsuklott.

- Nem hittem, hogy képes leszel megtenni –nézett rám mosolyogva, a szeméből véres könny folyt. – Nem hittem, hogy a saját lányodat képes lennél megölni, bármekkora szörnyeteg is legyen. De örülök, hogy megtetted.

- Én sem hittem soha, hogy akit valaha a lányomnak hittem, vérszívó szörnyeteg lesz. Azt pedig végképp nem, hogy megpróbál megölni.

- Nem akartalak megölni. Azt akartam, hogy te ölj meg engem. Köszönöm, Apám. Kérlek, vigyázz Caroline-ra. - Miközben beszélt letérdeltem elé, s magamhoz öleltem. Kihúztam a nyilat a sebből, mire hangosan felsikoltott. 

- Hova… kerülök… innen?

- Egyelőre sehova. Amíg a lelked nem nyugszik meg, addig a szellemvilágban ragadsz.

- Meddig kell várnom?

- Nem tudom. A Kiválasztott majd megment.

- Vigyázhatok a kislányomra? - kérdezte fojtott hangon. Közel a halála. 

- Vigyázhatsz rá - feleltem, bár nem tudtam, valóban így van-e. 

- Szeretlek Apám - nyögte utolsó lélegzetvételével, majd minden élet elszállt belőle. Meghalt. 

- Én is szeretlek, Kincsem - simítottam meg a haját.

A halott kisfiút kerestem, hogy eltemethessem, ő azonban eltűnt. Gyanítottam, hogy egy állat vihette el, bár nem voltam teljesen biztos benne. Nagyon gyanús. De nem foglalkoztam vele. Kislányomat a karomba vettem, úgy vittem vissza a barlangba, ahonnan megszökött. A tengerentúli boszorkány, Anna, már várt ránk. 

- Nővérem elég silány munkát végzett, ahogy látom - kezdte nekünk háttal állva, a pentagrammát vizsgálva. - Meghoztad az áldozatot?

- Igen, itt van.

- Szóval Ő lenne Katherine?- lépett mellénk. - Igazán bűbájos teremtés. Az agyarakat leszámítva. Kár, hogy ilyen csúnya véget ért.

- Meg lehet menteni a lelkét?- kérdeztem reménykedve. Hiszen az elátkozott lelkek a Pokol tűzében égnek el. 

- Igen, még meg lehet - felelte rövid gondolkozás után. – Még nem ölt embert.

- Tessék?- ez a kijelentés meglepett. – De hiszen én láttam, ahogy megöli az egyik inasunkat.

- Nem, nem ölte meg. Azt látnám. A fiú még életben van - felelte. Ekkor jöttem rá, hogy akkor Ő maga menekült el onnan. 

- De… ugye belőle nem lesz…?- kérdeztem kétségbeesetten. 

- Nem. Ha valakire varázslattal kerül Drakula átka, az általa megharapott emberekből nem lesznek újabb vámpírok. - erre a kijelentésre megkönnyebbültem. 

- Most mit következik?

- Először ki kell vágnunk a szívét. Minden átok ott gyökerezik - felelte, majd egy tőrrel neki is látott a műveletnek. Egyetlen jól begyakorolt mozdulattal távolította el a szervet a testből. 

- Miért lila?- néztem rá furcsán. 

- Az átok miatt. De nézd, máris kezdi visszanyerni az eredeti színét. - S valóban. Pár másodperc múlva ismét piros volt, az átok megszűnt. Ahogy a holtsápadt arcot figyeltem láttam, ahogy a hegyes szemfogak visszahúzódnak. 

- Elkészítettem az új csillagot. Többször is ellenőriztem, minden rendben van –mondta, miközben a barlangban egy szűk folyosón továbbhaladva egy újabb nagyobb barlangban találtuk magunkat. És valóban ott volt egy újabb ötágú csillag. 

- Most menj el! - utasított. – A folyosót varázslattal lezárom, még mielőtt elkezdeném a ceremóniát. Ha itt maradsz, soha többé nem jutsz ki innen. És nincs az a lélek, aki innen téged kimentene. Tedd a lányt a kör közepére!- úgy tettem, ahogy parancsolta. 

- Megtalálhatják a lányt valaha?

- Meglátogattam az unokádat - felelte erre. – Nagyon hasonlít az édesanyjára. Caroline, igaz?

- Igen. De mi köze van Neki mindehhez?

- Varázslatot szórtam rá. A Kiválasztott az ő véréből születik meg. Száz év múlva a varázslat elég erős lesz ahhoz, hogy felszínre törjön.

- Száz év múlva szabad lesz - néztem a lányomra. 

- Igen - bólintott a boszorkány. – Most pedig menj!- mutatott a folyosó felé. Minden további nélkül elindultam kifelé. Ahogy egyre távolodtam, még hallottam a kántálását. Mikor visszaértem a kisebb barlangba, egy éles sikoly hasított a levegőbe, a folyosó pedig bezárult.”

A történet eleje kísértetiesen hasonlított az álmomhoz. A hó, a vér- és lábnyomok, a fa, Katherine és a kisfiú… Beleborzongtam az emlékbe. Ösztönösen a nyakamhoz kaptam, ahol megharapott. Szóval az nem csak egy furcsa álom volt. Újraéltem, amikor Katherine-t megölték ismét. Csakhogy a történet más fordulatot vett a közepén. És a fiú, akit láttam sem halt meg. Kíváncsi lennék, mi történt vele.

Egy lépéssel közelebb vagyok a rejtekhelyhez is, hiszen most már tudom, hogy van egy rejtett folyosó egy barlangon belül. Már csak az a kérdés, hogy hol lehet maga a barlang? Épp lapoztam volna, amikor valaki hirtelen egy bika erejével berontott a szobámba.