2017. augusztus 15.

Köszönetnyilvánítás & hogyan tovább

Drága, drága Kiválasztottak!



Igen, tényleg eljött a nap. Tényleg vége. 

2013. szeptember 29-én indítottam el a blogot Bloggeren (Wattpadon jóval később), a történetet, ami ma - 2017. augusztus 15-én ért véget. Még mindig nehezen fogom fel, hogy vége, hiába fejeztem be már vagy egy éve a gépemen. Eddig a blog még életben tartotta, folyamatosan alakult mielőtt megosztottam volna Veletek. De most tényleg vége.
A The Secrets of the Forest öt évet töltött ki az életemben, és ebben az öt évben rengeteget adott nekem. Nem biztos, hogy most ugyanaz az ember lennék, aki most vagyok, ha ezt a történetet nem írom meg. Talán sok olyan embert nem ismernék, akiket ma ismerek, ha ez nincs. De van, és nem lehetnék boldogabb, hogy belefogtam ebbe - még így is, hogy véget ér, és fájdalmas a búcsú. 
A történet adott nekem Titeket, Kiválasztottaim. A rengeteg komment, pipa, vote és minden egyéb visszajelzés bárhol amit valaha kaptam Tőletek rengeteget jelent nekem. Hiába próbálnám meg szavakkal leírni, nem tudnám. Hihetetlenül boldoggá tettetek, amikor kifejeztétek valamilyen formában mennyire szeretitek a történetemet. Tudom, hogy nem reagáltam mindenre, de mindent láttam, és mindenért elképesztően hálás vagyok, ezt tudnotok kell. Miattatok csináltam tovább és csinálom most is. Meg persze magam miatt, mert szeretem ezt csinálni. De Ti adtok hozzá kedvet, ihletet, amit nem tudok eléggé megköszönni. 
Nem fogok semmiféle statisztikába belemenni, mert szerintem nem fontosan, csupán egyet emelnék ki: 109 feliratkozó Bloggeren és 204 követő Wattpadon, és mindazok, akikről tudom, hogy olvassák még ha ilyen formában nem is jelzik. Mindenkinek nagyon hálás vagyok, hogy elolvasta az én kis történetem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni.
Bár az utóbbi időben kissé talán elhanyagoltam, nem hoztam olyan rendszerességgel a részeket, ez nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem róla, Rólatok, vagy nem érdekelt. Egyszerűen csak olyan közel volt a vége, hogy egy kis időt akartam nyerni. Még egy kicsit húzni. De ennél tovább már nem lehetett.
Ez volt az első olyan saját történetem, ami igazán belopta magát a szívembe, a szereplői, a helyszínek, az események, minden. Igazán a szívemhez nőtt minden és mindenki, és különös érzés most elengednem őket, de muszáj. Bár korábban is írtam kisebb-nagyobb sztorikat, ez volt az ELSŐ, amit be is fejeztem. És erre büszke vagyok. Még akkor is, ha visszamenőleg millió dolgot javítanék ki benne. Mindenesetre azt hiszem, a fejlődésem és az évek nyomon követhetők a történet előrehaladtával. 
A TSF mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. (fú, ez de nyálas egy mondat lett, még ha igaz is, haha)

Még egyszer nagyon nagyon köszönöm Mindenkinek, aki elolvasta, biztatott, kritikát írt - akár dicsérőt, akár építőjellegűt, igyekeztem mindenből tanulni. Mindenkinek kivétel nélkül hálás vagyok! Ti vagytok a legjobbak! <3 

Arra a kérdésre, hogy HOGYAN TOVÁBB egyelőre nem tudok biztos választ adni. Írtam néhány kiegészítő történetet a TSF-hez, amiket előbb-utóbb szépen sorban meg fogok osztani Veletek - szóval bár vége van, de igazából mégsincs. 

A Facebook csoportban többször is említést tettem egy új, készülő történetről. Most itt az ideje itt is beszélnem róla. 
Készül, készül, lassan, de készül. Ezzel azonban nem akarom azokat a hibákat elkövetni, mint a TSF-fel (elveszni az időben, belezavarodni az eseményekbe, ellentmondásokat írni, amikor később meggondolom magam egy-egy dolog kapcsán), így úgy döntöttem, ezt csak és kizárólag teljesen kész és átnézett állapotban osztom meg Veletek - erre azonban még várni kell - sajnos nem is keveset.
Maga a történet megmarad a fantasy vonalon, sőt, még a TSF-nél is sokkal inkább az lesz, ugyanis teljes mértékben egy általam elképzelt világban fog játszódni, nem átlagemberekből álló főszereplőkkel. Szintén három évadosra tervezem, amiből az első lassan elkészül (eddig 46 fejezetnél járok, szóval hosszabbnak ígérkezik). Ezen kívül több "sorozatot" is tervezek írni ebben a világban különböző főszereplőkkel, valahogy úgy, mint Cassandra Clare Árnyvadász-könyvei (bár azokban több közös van az egyes különálló sorozatokban, mint nálam valószínűleg lesz, ha eljutok odáig). 
Az persze továbbra is kérdés, hogy mikor végzek mindezzel (feltéve, hogy valaha is befejezem).
Mindenesetre napirenden van.
Amint lesz bármiféle információ róla, azt a Facebook csoportban és itt, ezen a blogon nyomon követhetitek (bár ha ez az új történet elindul, teljesen külön Blogger oldalon fog történni, de itt írok róla). 

Igyekszem nem eltűnni teljesen, addig is kövessétek továbbra is a blogot és a Facebook csoportot bármiféle-fajta fejleményért! :) 

Nagyon köszönöm Nektek ezt a négy évet, a rengeteg szeretetet és támogatást, és remélem, hamarosan újra "találkozunk", és ha eljön az ideje, adtok egy esélyt az új történetemnek is! :)

További csodás nyarat, évet Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.


EPILÓGUS

Drága Kiválasztottak!

Ez a pillanat is eljött, a történet utolsó sorai. Még nem fogok búcsúzkodni, arra majd egy külön bejegyzést szánok, illetve arról, hogyan tovább ezek után.
Nem mondok sokat a végéről csupán két dolgot:
1. Fény derül arra, miért lett a történet neve The Secrets of the Forest  (azon a nyilvánvaló okon kívül, hogy a dollivani erdőben játszódik az egész).
2. Tartogatok még meglepetéseket :3

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Epilógus

Még most, tíz év elteltével is magammal cipelem a dollivani emlékek súlyát. Bár amint leérettségiztünk, elköltöztem onnan Damiennel az oldalamon, mégsem bírok megszabadulni a rémálmoktól. Ezen még a rendszeres pszichológiai kezelések sem segítenek.
Persze nem minden részem bánja, hogy mindez megtörtént. Elvégre, ha nem az lennék, aki, ha nem lett volna a kiválasztottság az életem része, akkor talán sosem ismertem volna meg Damient. Ez pedig azt is jelentené, hogy nem élnénk öt éve boldog házasságban, és nem lenne két csodaszép gyerekünk: Nora és Natheniel Donovan. A mi gyönyörű, kék szemű ikreink.  
Ha nem lenne a múltam, akkor talán grafikus lenne a főállásom, ahogy azt korábban mindig is terveztem. Mégsem bánom, hogy nem így alakult, ugyanis most íróként élem mindennapjaim. Az áttörő sikert a The Secrets of the Forest nevet viselő trilógiám hozta meg, melyben bár álnevekkel ugyan, de a múltam sötét titkát vetettem papírra. Ha tudnák, hogy az egész szóról szóra igaz!
Amikor megírtam, azt gondoltam, végre el tudom engedni a múltam, de van, amitől nem lehet megszabadulni. Ez pedig a bűntudat. Évente háromszor látogatok el Dollivanba, s utam minden alkalommal a temetőbe vezet. Ez a három alkalom pedig Nora és Nate halálának évfordulója, és a nap, amikor Katherine temetésével mindennek véget vetettünk. Legalábbis majdnem mindennek.
Most is épp a temetőben bóklászom. Már meglátogattam Nora és Nate sírját. Az utolsó csokor virággal a kezemben Katherine Danken sírköve felé lépkedem. Senki sincs itt rajtam kívül. Ahogy megállok a fekete márványból készült, hivalkodó sírhely előtt, összezsugorodik a gyomrom. Sosem tudom leküzdeni ezt a különös érzést, amikor itt vagyok. Talán épp ezért nem szoktam ezen a helyen túl sokáig időzni. Leguggolok, és a fehér virágokból összeállított csokrot a szokásos vázába helyezem. Én vagyok az egyetlen, aki virágot hoz neki – elvégre nem hiányzik senkinek. Három évig tele volt a sírhely mindenféle koszorúkkal, csokrokkal, mécsesekkel. Ám ahogy a felhajtás a legenda és a titokzatos test megtalálása körül elhalt, úgy fogyatkoztak meg a látogatók is.  
Pár percig csak állok, és bámulom az arannyal vésett írást a kövön.

Katherine Danken

1895-1913

Szívünkben örök szeretet lángja ég

Ennél giccsesebb és röhejesebb sírfeliratot nem is választhattak volna.
- Te jobbat választottál volna neki – szólal meg egy ismerős hang mögöttem. Észre sem vettem, hogy van itt még valaki rajtam kívül. Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Szinte semmit sem változott az évek során.
- Mit keresel itt?
- Megláttalak, és gondoltam, beköszönök. Nem gyakran jársz erre.
- Valóban. Tudod, hogy nem véletlenül – sóhajtok. Nem nézek rá, csak az aranyozott írást bámulom. Közelebb lép hozzám. – Miért vagy itt valójában? – kérdezem unottan. 
- Van egy befejezetlen ügyem.
- Miféle befejezetlen ügy? – emelem rá összehúzott tekintetem.
- Te – feleli. Csak ekkor veszem észre a kezében csillogó pengét. Azt a pengét.
- Mire készülsz? – A hangom sokkal ijedtebben cseng, mit szeretném. Azt hittem, vége. Azt hittem, soha többé nem látom ezt a fegyvert. 
- Áthúztad a számításaimat, Elena – vicsorog rám. Rá sem ismerek. Nem ilyen volt. Vagy csak nem vettem észre a valóságot.
- Miféle számításokat?
- Nem fogom feleslegesen húzni az időt – tesz felém egy fenyegető lépést. A sírkőbe ütközöm. Nincs hová menekülni. – Itt az ideje, hogy beteljesítsd a sorsod. – Ez volt a végszó. Először csak azt érzékelem, ahogy mozdul, majd a hirtelen rám törő fájdalmat. Reszketeg, ziháló lélegzettel csuklok össze. Homályos tekintettel fürkészem az arcát. Mégsem az, akinek hittem. 
- Miért? – Szinte már utolsó leheletemmel nyögöm.
- Majd mindent megtudsz odaát – veti oda, majd komótosan elsétál, magamra hagyva engem tehetetlenül.
Érzem, hogy a halál jeges karmaival közeledik, majd körbeölel. Mintha védelmezne. Utolsó gondolataim a gyermekeim és a férjem felé kalandoznak. Könnyek csorognak végig az arcomon. Nem ezt érdemlik. Nem akarok nekik fájdalmat okozni. Annyira szeretem őket! 
Ez az utolsó gondolatom, mielőtt magába szippant az örök sötétség.
~*~
Ahogy a lelkem lassan elhagyja a testem, különös megnyugvás vesz körül. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a világ. Minden megszűnt. Olyan furcsa az élettelen testemet látni. Vajon mindenki így érez?
Arra számítok, hogy egyre feljebb és feljebb emelkedem, míg végül átérek a másvilágra, csakhogy nem ez történik. Félúton ég és föld között megállok. Felnézek. Az ég vörös és fekete kavalkáddá változott, majd akár egy villámcsapás, egy füstfelhő kezd keringeni körülöttem. Amikor ez a felhő végül alakot ölt, elakad a lélegzetem. 
Sheila.
- S ím, a Kiválasztott végre beteljesíti sorsát! – szól lángoló szemekkel. – Az örök körforgás átka, mellyel e vérvonalat sújtottam, beteljesedni látszik! A Kiválasztott átveszi a szellem helyét, s vérvonala továbbörökíti az átkot. Légy üdvözölve a szellemek birodalmában, Elena Tisdale!

Még fel sem fogtam a szavait, máris ismét felkavargott a felhő, s a boszorkánynak hűlt helye van előttem. Az ég ismét borús felhőkkel tarkított kék.
Örök körforgás. Ez a két szó visszhangzik a fülemben. Átvettem Katherine helyét, és ő tudta, hogy ez lesz. Valójában ezért kért bocsánatot tőlem akkor éjjel.
Fogalmam sincs, hogy a szellemeknek van-e szívük, de akárhogy is, az enyém most megszakadt. A tudat, hogy az átoknak sosincs vége, és még több utódom éli át azt, amit én, fagyos rettegéssel és mérhetetlen bűntudattal, dühvel tölt el.
A sikolyom pusztító viharként borítja be a várost.
Sosem lesz vége.


Vége

2017. augusztus 1.

Végzet - 30. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Íme, elérkeztünk a történet UTOLSÓ fejezetéhez (persze az Epilógus még hátra van). Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert bár a gépemen már lassan egy éve befejeztem a történetet, a blog mégis életben tartotta. Rendszeresen visszaolvastam, alakítottam rajta, hogy minél jobb formában kerülhessen Elétek. A tény, miszerint nemsokára az Epilógussal vége szakad, még nem igazán tudatosult bennem. Talán majd az Epilógus közzétételénél, a Köszönetnyilvánítás fogalmazásánál fogom igazán átélni és megérteni, hogy vége. De amíg ez bekövetkezik, még nem engedem el a történetet. Még mindig van egy kevés hátra. Addig még ne búcsúztassuk.

Jó olvasást, és ne feledjétek: még hátra van az Epilógus, amiben még tartogatok meglepetéseket! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

A fájdalom utat tört magának a boldog, tudatlan feketeségbe. Tehát mégsem haltam meg. Pedig ezúttal tényleg azt hittem. És örültem neki. Különösen most, hogy ismét érzem azt a borzalmas fájdalmat a mellkasomnál. Azt kívánom, bár meghaltam volna! Holott valójában örülök, hogy élek. Nagyon is. Csak ne lenne ez a kínzó gyötrelem!
Lassan kezdtem érzékelni a körülöttem lévő világot. Megpróbáltam kinyitni a szemem, ám a szemhéjam mintha ólomból volna. Valahogy mégis sikerrel jártam, ám emberfeletti erőfeszítésbe került mindez. 
- Elena – hallatszott egy megkönnyebbült sóhaj magam mellett. Csak ekkor érzékeltem, hogy valaki fogja a kezem. Csakhogy erre a valakire számítottam most a legkevésbé. 
- Mit keresel itt? – kérdeztem. A hangom rekedt és erőtlen. Mielőtt válaszolt volna, óvatosan a kezembe adott egy vízzel teli poharat. Boldogan hajtottam fel a tartalmát. 
- Anyukád kiment kávéért. Egész éjjel itt volt veled, és nem aludt semmit. Szüksége van a koffeinre.
- Hol van Danny? – húztam össze a szemem.
- A bátyád hamarosan ideér. Csak pár órája sikerült elérni, már úton van – nyugtatott meg. 
- És te miért vagy itt?
- Nem aggódhatok érted? – nézett rám szomorúan, viszont a szeme mosolygott. 
- Azt hittem, nem a mi oldalunkon állsz.
- Úgy volt – bólintott, majd megszorította a kezem. – Nem voltam ott a küzdelemben. Davin nem akarta. Csakhogy mégis sikerült besurrannom. Segítettem nektek kijutni. Akkor te már ájult voltál, és Damien is az ájulás szélén állt. Tommal elvittünk a kocsimig, majd mindenkit behoztam a kórházba.
- Hogy vannak? – kérdeztem csendesen. Elengedte a kezem.
- A körülményekhez képest jól. Te és Damien viszont halál közeli állapotban kerültetek be. Felőle azóta sem hallottam semmit. – A mellkasom összeszorult a mondat hallatán. Viszont valamit nem értettem. 
- Én valóban meghaltam, Alex – suttogtam az emléktől elszoruló torokkal. – Éreztem. Damiennek viszont nem volt komolyabb baja. Hacsak nem történt utána valami…
- Fogalmam sincs – ráncolta a szemöldökét. – De az biztos, hogy nem haltál meg, Elena.
Folytattam volna a vitát, csakhogy ekkor kinyílt az ajtó. Anya lépett be rajta egy pohár gőzölgő kávéval a kezében. Fekete kosztümnadrágot és kék blúzt viselt – mindkettő gyűrött volt. Barna hajának egy része kiszabadult a lófarokból, kócosan meredt mindenfelé. Az arcán megjelent néhány újabb ránc, a korábbiak pedig mintha elmélyültek volna. Hatalmas, fekete táskák ültek a szeme alatt. Azonban amint összeakadt a tekintetünk, az egész arca felragyogott. Egyetlen mosolytól mintha éveket fiatalodott volna.
- Elena! Kincsem! Végre felébredtél! – szaladt oda hozzám, majd szorosan megölelt. Talán még soha nem ölelt ilyen szorosan. Mikor felszisszentem az erejétől, azonnal eleresztett. – Jaj, ne haragudj! Csak… annyira megkönnyebbültem!
- Semmi gond, anya – mosolyogtam rá. – Jól vagyok.
- Akkor én most megyek – hátrált Alex udvariasan az ajtó felé.
- Köszönöm, hogy bent maradtál vele, Alexander – mosolygott rá anya. Alex biccentett, majd elhagyta a kórházi szobát, ezzel magunkra hagyva minket. – Hogy érzed magad?
- Fáj mindenem – vallottam be grimaszolva. – Mi történt?
- Élet és halál között lebegtél, amikor a fiúk behoztak. Ahogy Damien is. Tomot, Maxet és Michaelt is el kellett látni, viszont ők sokkal jobb állapotban kerültek be. Mi történt, Elena? A sorozatgyilkos tette ezt veled? – intett a mellkasom felé. Lepillantottam. Kórházi köpeny volt rajtam, ám éreztem, hogy be vagyok kötözve. Nem válaszoltam. – Az orvosok azt mondták, hogy azt a szúrást nem lett volna szabad túlélned. Fogalmuk sincs, hogyan lehetsz még életben. – A hangja elhalkult, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Gyengéden letöröltem, mire elmosolyodott. – Azt hittem, ez elkerülhető. Tudhattam volna, hogy bekövetkezik, ha idejövünk. Mégis annyira reménykedtem benne, hogy nem te vagy az! Aztán jöttek azok a gyilkosságok és… - kezdett hirtelen hihetetlen gyorsasággal beszélni. Nem tudtam követni.
- Anya, anya! – szakítottam félbe. – Miről beszélsz? – Reszketeg lélegzetet vett, majd lassabban folytatta.
- Te vagy az, igaz? A Kiválasztott. – Válaszul csak bólintottam. Teljesen ledöbbentem. Tudta. Tudta, hogy én vagyok az. Előbb, mint én. Lehunyta a szemét, az arcán még több sós csepp gördült le. – Annyira sajnálom! Meg kellett volna védenem! De rettegtem. Annyira rettegtem, hogy te vagy az, hogy kizártam minden erre utaló jelet. Ne haragudj rám, kérlek!
- Anya, nem haragszom. Nincs miért haragudnom – szorítottam meg a kezét. Hangosan kifújta az orrát. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Sok mindent kellett megemésztenünk. Mindkettőnknek. 
- Ki volt az? – szólalt meg suttogva. Nem nézett a szemembe. – Ki volt a Mester?
- Davin O’Dannel, Arthur unokája – feleltem halkan, majd az én szememből is potyogni kezdtek a könnyek. – Anya, Arthur O’Dannel meg akart ölni! Ő tehet mindenről! Ő ölte meg Katherine-et! – keltem ki magamból, majd keservesen zokogni kezdtem. Az elmúlt néhány óra minden feszültsége hirtelen távozott a testemből.
- Ó, Kincsem! – húzott magához ezúttal óvatosabban. Hagyta, hogy kisírjam magam, miközben a hajamat simogatta. Hamarabb elapadtak a könnyeim, mint gondoltam. – Lehetetlen, hogy Arthur tette. Talán az egyik őse.
- Nem – ráztam a fejem eltökélten. – Ő tette. Ő maga vallotta be. Tudom, hogy nehéz elhinni. Túl hosszú a magyarázat ahhoz, hogy most elkezdjem. De… majd elmondom. – Bólintott, jelezve, hogy megérti, nem akarok beszélni erről. 
- Pihend ki magad. Danny nemsokára megérkezik. Miranda az ápolód, szóval mindenből a legjobbat kapod – mosolygott rám, mire csak bólintottam.
- Hol van Damien? – kérdeztem halkan. Nem néztem rá, helyette a bal tenyeremen végighúzódó kötést tanulmányoztam. 
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kikelned az ágyból. – Erre felnéztem, pillantásom az övébe fúrtam.
- Látnom kell – mondtam ellentmondást nem tűrve.
Láttam a vívódást a tekintetében, de végül bólintott. Megnyomta a nővérhívót, mire Miranda azonnal megjelent. Örült, hogy végre felébredtem és érdeklődött a hogylétem felől. Hihetetlen mennyit javult a kapcsolatunk az első találkozásunkhoz képest, amikor azt hitte, a bátyám a pasim. Örülök, hogy Danny kitart mellette, mert igazán aranyos lány. Ketten együtt átsegítettek Damien szobájába. Ő is egyedül volt a szobában, mint én. Aludt, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Aludt, vagy még nem tért magához. 
- Ne aggódj, az állapota stabil – nyugtatott meg Miranda, ahogy segített leülni egy székre közvetlenül az ágy mellett. Bólintottam.
- Magunkra hagynátok? – Nem néztem rájuk, csak őt figyeltem. Nem mondtak semmit, csak azt hallottam, ahogy az ajtó becsukódik.
Kórházi köpenyben feküdt, szóval a sérülései nagy részét nem láttam, de így is észrevettem egy kötést, ami átmegy a vállán, és egy másikat a lábán. Az arcát is több vágás és jó néhány zúzódás csúfítja el. A bal keze ugyanolyan kötést visel, mint az enyém. Annak a nyoma, amit tettünk. Amivel véget vetettünk mindennek. Mert vége volt. Vége. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Vagy sokkal inkább megemészteni. Két éve ebben élek, és egyik pillanatról a másikra most vége szakadt.
Megfogtam a kezét – a balt – és gyengéden simogatni kezdtem a kézfejét. Halál közeli állapot. Ez a három szó visszhangzik a fejemben. Tudom, hogy mi történt. Tudom. Mégis meg kell kérdeznem. Addig nem lehetek nyugodt, amíg meg nem bizonyosodom róla.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre kinyitotta a szemét. Hunyorogva pislantott párat, aztán tekintete a kezére esett. A kezünkre. Lassan vezette fel pillantását az arcomra, mire elmosolyodtam.
- Szia – suttogtam. Csak ennyire telt tőlem abban a pillanatban. – Hogy vagy?
- Élsz – suttogta elkerekedett szemekkel. – Te tényleg élsz. – Kezét az arcomra fektette. Először alig mert hozzámérni, mintha attól félne, hogy amint hozzámért hamuvá porladok az érintése nyomán. Amikor biztosra ment, hogy valóban ott vagyok, ráfektette tenyerét az arcomra. Odafordultam, és apró puszit leheltem rá.
- Igen, élek – erősítettem meg. – Mindannyian élünk, Damien. – Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Az arcomat kezdte cirógatni miközben megbabonázva nézett, mintha tényleg nem hinné el, hogy ott vagyok vele. – Hogy érzed magad?
- Jól. Azt hiszem – felelte. Tekintetével az arcom minden négyzetcentiméterét bejárta. Furcsamód meztelennek éreztem magam átható pillantásától. Ami ennél is furcsább volt, hogy nem hozott vele zavarba. Kezemet ráfektettem az arcomat simogató kezére, majd végre rászántam magam a kérdésre.
- Te mentettél meg. Igaz? – Kikerekedett szemmel bámult a szemembe, de mintha nem is engem nézett volna. 
- Fogalmam sincs, mi történt – kezdte. – Olyan sok volt a vér. Rengeteg. A te véred. A mellkasod… Én… én azt hittem, meghaltál. Mind azt hittük. – Könnycsepp gördült végig az arcán, de mintha észre sem venné. Letöröltem a hüvelykujjammal, ő pedig folytatta. – Kétségbeestem. Meg kellett volna akadályoznom. Meg tudtam volna akadályozni. Mégsem tettem. Aztán… aztán olyan furcsán éreztem magam. Volt egy furcsa kék színű derengés. Annyira akartam, hogy élj! Olyan nagyon akartam! Minden sejtemmel azt akartam, hogy ne menj el. Ne hagyj el! A derengés abbamaradt, és elrángattak tőled. Utána csak homályos emlékeim vannak. Egy autó, a kórház, hangok, kiabálás, mentők… Nem áll össze a kép – rázta a fejét. – De itt vagy. És ez nem álom. Ugye nem álmodom? Kérlek, mondd, hogy nem! – könyörgött. 
- Nem álmodsz – mosolyogtam rá. – Itt vagyok. 
- Gyere ide! – kérlelt, majd odébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem az ágyon. Odaültem mellé. Sokáig csak néztük egymást. Tényleg vége.
- Halott voltam, Damien – szólaltam meg végül. – Tudom, hogy meghaltam akkor. Te mentettél meg. Te voltál. 
- De mégis hogyan?
- A Testőr bizonyos feltételek mellett képes gyógyítani – idéztem fel a naplóban olvasottakat. – Szerintem olyan feltételek adódtak, amik lehetővé tették, hogy visszahozz engem a halálból. 
- Én? Téged? A halálból? – Láthatóan nem hitte el az egészet.
- Nincs rá más magyarázat – feleltem. – Igazából ezért jöttem. Hogy megnézzem, hogy vagy és… azért, hogy megköszönjem. Szóval… Köszönöm, Damien. Neked köszönhetem az életem – mosolyogtam rá, majd puha csókot nyomtam az arcára. 
- Kérlek, ne menj még! – fogta meg a kezem, amikor indulni készültem. – Még nem emésztettem meg teljesen ezt az egészet. Kérlek! – Egyszerűen képtelen voltam ellenállni azoknak a nagy, könyörgő kék szemeknek. Így hát ott maradtam.
Sokáig egymás mellett feküdtünk, de egyikünk se szólt semmit, csak egymás kezét fogtuk. A gondolatainkba merülve igyekeztük feldolgozni az elmúlt nap eseményeit több-kevesebb sikerrel. Részemről inkább kevesebb.
Halott voltam. Tényleg halott. És most mégis itt vagyok. Élek.
- Szeretlek, Elena – szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. Ő azonban továbbra is a plafont nézte. – Ezért voltam képes erre. Azt akartam, hogy velem maradj. Örökre – ezen a ponton végre rám nézett. – Mert még mindig szerelmes vagyok beléd. Nem számít, mi történt. Az érzéseim sosem változtak irántad. És amikor azt hittem, örökre elveszítettelek… Azt hittem belehalok. – Az emlékek hatására ismét könny csordult le az arcán. – Szeretlek.
Kinyúlt, hogy letöröljön az arcomról egy könnycseppet. Észre sem vettem, hogy sírok. Aztán egyszer csak az arca néhány milliméteres távolságra került az enyémtől. A vágyakozás a tekintetében letaglózott. Azt hittem, megcsókol, de nem mozdult. Arra várt, hogy én tegyem meg a következő lépést. De vajon meg akarom tenni?
Mielőtt az agyam döntést hozott volna, a testem mozdult. Felé. Az ajkunk összeért, egy örökkévalóság óta először. Istenem, annyira jó érzés volt! Annyira természetes. Mintha csak levegőt vennék. Ilyen természetességet csak Nate-tel éreztem korábban. Nate. Az emléke úgy hatott rám, mintha pofon vágtak volna. Elhúzódtam Damientől, mintha égetne a csókja. Igazából égetett, csak nem ilyen értelemben. 
- Mi a baj? – nézett rám aggodalmasan. 
- Nate – suttogtam. 
- Nate azt akarta, hogy legyünk boldogok. Együtt. Nem emlékszel? – nézett rám bátorítóan. Bólintottam. Ez volt az utolsó kívánsága. Mert tudta, hogy még mindig szeretjük egymást. 
- Igazad van. Nate örülne nekünk. – Inkább magamat próbáltam meggyőzni erről, mintsem őt.
- Persze, hogy örülne – mosolygott, majd ismét megcsókolt. Ezúttal nem húzódtam el.
Olyan volt újra vele lenni, mintha az életem a helyére billent volna. Abban a pillanatban, ott, vele végre boldog voltam. Hosszú ideje először ismét felhőtlenül boldognak éreztem magam. És szabadnak.
~*~
A rendőrség természetesen nem hagyta szó nélkül az ügyet. Hosszú huzavona, kihallgatások és szervezkedések sorozata volt a következő egy hét. Eltakarítottuk a barlangból a holttesteket, viszont Davin és Mr. O’Dannel testét a fiúk elszállították a negyedik kastélyba, majd odavezettük a rendőröket. Davint és Arthurt kikiáltották a dollivani fantomgyilkosoknak, minket pedig nem ítéltek el. Elintéztük, hogy úgy tűnjön, semmi közünk nem volt a halálukhoz. Amint szabadon elhagyhattuk a várost, Liz és Michael anyám segítségével nevet változtattak, és elutaztak jó messzire. Mindenkinek hagytak búcsúlevelet. Azt ígérték, tartani fogjuk a kapcsolatot. Tudom, hogy így lesz. Ahogy azt is tudom, hogy Richard Sullivan és Charles Donovan nem fognak ebbe ilyen könnyen beletörődni. Egyelőre hinnünk kell, hogy messze innen végre boldogok lehetnek együtt.
Katherine is megkapta a végső tiszteletet. Még a tévébe is bekerült a hihetetlen felfedezés: a száz éve meggyilkolt Katherine Danken rég elveszett holttestét öt fiatal találta meg. Az egész város, a sajtó és a Danken család leszármazottjai közül, aki csak tehette jelen volt az ünnepélyes temetési szertartáson. Talán én voltam az egyetlen, aki megkönnyezte Katherine-t. Mindenki más pusztán a szenzációt látta benne. Nekem azonban megváltoztatta az egész életemet.
A fiúkkal úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha a tőrt Katherine koporsójába helyezzük el, ezzel örökre megszabadulva tőle.
Amikor az utolsó adag föld is a helyére került a sírhelyen, az oldalamon Damiennel úgy éreztem, az univerzum rendje végre helyreállt.