Végzet - 7. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Sajnálom, hogy múlt héten kimaradt az előzetes, viszont nyaraltam, így nem voltam gépközelben, hogy kitehessem. Most azonban itt vagyok, rögtön az új fejezettel! :)

Továbbra is várom a visszajelzéseket/javaslatokat a történettel kapcsolatban! Tényleg minden szó nagyon sokat jelent nekem, egyetlen rövidke kis kommenttel is képesek vagytok bearanyozni a napomat! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

A napok csak teltek, gyorsan, ahogyan a homokszemcsék hullnak ki az ujjaink közül. A telet immár teljes egészében felváltotta a tavasz: a fák zöldellni kezdtek, nyíltak a virágok, a napsütéses órák száma megnőtt, a hőmérséklet emelkedett. Ennek ellenére a záporok és a ködös reggelek mit sem változtak; mégis csak Írországról van szó. Az egész városban érezni lehetett az izgalmat az ünnepség miatt. A lakóknak ez olyan volt, mint maga a karácsony, hiszen mindenki együtt volt, ünnepelt, jól érezte magát, evett-ivott. A Városalapító ünnepség Dollivan legjelesebb eseménye. A családunk most először vett részt benne szervezőként, így természetesen ki sem láttunk a munkából. Mia és Reachel szívesen segítettek, Danny pedig Miranda személyében lelt biztos kézre a káoszban. A percek hihetetlen gyorsasággal szálltak el, a ház és a tér dekorációja pedig még koránt sem volt kész. A Donovan és Sullivan családok is hasonlóképp el voltak havazva, míg egy „átlagos” dollivani lakos csupán a saját házát díszítette fel, illetve sütött-főzött a nagy nap tiszteletére. A díszítés legfőbb elemét a babér jelentette: babérfüzérek a házakban, az ereszen, babérkoszorú a bejárati ajtón. Sokan színes virágokkal dobták fel egy kicsit, hogy ne legyen minden annyira zöld.

Délután háromra mindennel kész kellett lenni, ugyanis akkor kezdtek özönleni a bódékba az emberek, és néhány ünneplő is megérkezett. A tényleges műsor kezdete előtt háromnegyed négyig a gyerekeket szórakoztatták bohócok, bábjátékosok. Amint végzett a templom harangkongása, Charles Donovan megjelent a türkizkék ponyva előtt a színpadon, majd megtartotta ünnepi beszédét. Az iskolai kórus is énekelt, ráadásul a Down on Earth-t is meghívták néhány alkalmi szám erejére, amit persze örömmel elvállaltak. Danny elárulta, hogy ők lesznek az esti buli fellépői is, amit ezúttal a Danken kastély báltermében rendeznek meg. Ez a legrégibb és legnagyobb kastély a városban, mindig is itt tartották, így számunkra ez különösen nagy felelősséggel járt együtt.

- Arthur, kérem, mondja, hogy azt nem oda akarja tenni!- hallottam anya hangját, amint a mi drága, jó öreg Mr. O’Dannelünk az egyik antik vázát tette vissza a helyére. A férfi kérdőn nézett anyára, nyilván nem értette mi a baj a porcelán eredeti helyével. –Bárki leverheti onnan! Semmi törékeny nem lehet kritikus helyen! Hol van Geraldine? Geraldine! Geraldine, merre van?- kiáltotta, miközben szélsebesen szelte át a báltermet az említett személy után kutatva.

- Tudjátok gyerekek, az eddigi években nem volt ekkora felhajtás az ünnep körül –sóhajtotta Mr. O’Dannel, miközben elzárta az értékes antik tárgyat a vitrinbe. 

- Sajnálom, anya hajlamos kicsit túllihegni a dolgokat –kértem bocsánatot a nevében is.

- Kicsit? –szólalt meg Danny, miközben lerakott két újabb széket a kis kerek asztal közé a sok közül, amik a tánctéren kívül kaptak helyet. –Amikor Eli öt éves volt, meg volt őrülve a pónikért. Hónapokkal a buli előtt lefoglalt egyet, és a buli előtt két hétig naponta háromszor felhívta a csávót, hogy reméli, nem felejtett el semmit. A végén már annyira az idegeire ment, hogy rányomta a telefont. Akkor elment a farmra, hogy személyesen beszéljen vele, majdnem kiadtak egy távoltartási végzést is.

- De a póni ott volt –tetem hozzá a végén. 

- Igen. Először és utoljára. A tulaj számot cserélt –fejezte be a történetet nevetve, amihez mind csatlakoztunk. 

- Nehéz elhinni, hogy Grace ilyen is tud lenni –tette hozzá Mr. O’Dannel, a szeme színtiszta szeretetet sugárzott. Kétségtelen, nagyon közel állt anyához, amikor még kicsi volt. Olyan, mint egy nagypapa. Bár említette, hogy vannak unokái, de nem látja őket túl gyakran. Kicsit sajnálom, hiszen mi nem pótolhatjuk őket, bármennyire is közel áll hozzánk.

Mikor minden készen állt a nagy eseményre, mi fiatalok zöld utat kaptunk, hogy élvezzük a vásárt és a műsorokat. Rengetegen voltak a téren, igazi tömegnyomor közepébe csöppentünk. Az italos és ételes standoknál kígyózó sorok álltak, hisz ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb illatok keveredtek egymással, amitől bárki megéhezik. A színpadon folyamatosan váltották egymást a különböző műsorszámok, bár számunkra inkább csak háttérzaj volt, ugyanis Mia, Reachel, Liz és én túl jól elszórakoztattuk egymást ahhoz, hogy oda tudjunk figyelmi bármelyikre is.

- Oké, oké, figyelj, ezt biztosan kitalálod!- szólt Mia vigyorogva. Egy Liz által javasolt játékot játszottunk: kiválasztottunk egy zeneszámot valaki telefonjáról, amit mi magunk nem ismertünk, majd miközben fülhallgatón hallgattuk, dúdoltunk. Ebből kellett a telefon tulajdonosának kitalálni, melyik gyöngyszemet hallgatja épp a másik a listájából. –Ururu, urururu, turutututtuuu nyanyanyanyaaanyanyaaaa

- Mégis mi a frász ez?- nevetett fel Liz, az aktuális eszköz tulajdonosa. Egy félreeső padon ültünk, Reachel és én még az egyik bódéban vásárolt kürtöskalácsunkat falatoztuk, közben pedig jókat nevettünk két barátnőnkön.

- Hallgasd, figyelj!- intette le Mia, majd folytatta a kivehetetlen nyöszörgést. –Nyááááá, nyányányááá, ururuuu türütüttüü lááááá.

- Oké, kész, én feladom –nevetett fel Liz.

- Ne már!- tiltakozott Reach teli szájjal. –Ki tudod találni, Liz!

- Valami rock szám. Ennyi biztos.

- A telefonodon csak rock számok vannak –jegyeztem meg, majd letörtem egy újabb darabot a mogyorós csodából.

- Nem, vannak metál számok is –kérte ki magának.

- Egyre megy –vontam vállat hanyagul, miközben csukott szemmel élveztem a mogyoró és méz isteni keverékét a ropogós tésztával.

- Na, Miácska, mi volt ez a szám?- nyúlt Liz a telefonért, az említett pedig csalódottan biggyesztette le az ajkát. –Nem mondod komolyan?- nevetett fel Liz. –Most, ha jobban belegondolok, nem jártál messze.

- Komolyan azt hittem, hogy kitalálod –csalódottan dőlt hátra a padon, szőke tincseit megigazította, majd lehunyt szemmel próbált napozni.

- Majd legközelebb –veregettem meg a vállát.

- Igen, de nekem most mennem kell –állt fel Liz.

- Mi? Máris? Miért?- kíváncsiskodott Reachel.

- Találkozóm van. – Kissé bizonytalannak tűnt, szürke szemeivel nyomatékosan vizslatta a tekintetem. Azonnal tudtam, hogy Michael a titkos találkozópartnere. Intett, majd figyeltük, ahogy fekete ruhába bújtatott karcsú alakja egyre távolodik, majd végül elnyeli az ünneplők tömege.

Délután ötre szinte az összes műsorszám lement, ugyanis hamarosan kezdetét vette a 7. Ereklyeegyesítés. Rögzített vitrinekben állt az összes, szerte a főtéren. A Rendőr főkapitányság is kivonult, hogy ellenőrizze az értékes tárgyakat. Az összes vitrint ellátták egy-egy aranyozott fémlappal, amin rajta volt maga a tárgy neve, kié volt, és jelenleg melyik család tulajdonát képezni. Mindenki hatalmas érdeklődéssel járta körbe a kiállított tárgyakat, a fényképezőgépek kattogtak, tévéstábok kamerái forogtak, néhány ember épp interjút adott. Anyát is kiszúrtam, amint épp a nálunk lévő Danken ereklyékről mesél, de amennyire láttam valamennyi Donovan és Sullivan családtag is hasonlóképp tett. Donovan polgármester beszéde végén színpadra szólította az összes alapítócsalád jelenlévőit. Csupán ekkor tudatosult bennem, mekkora esemény is ez valójában. Kínából, Japánból, Oroszországból, Olaszországból, Magyarországról, Ausztriából, Németországból, Spanyolországból, az Egyesült Királyságból, Norvégiából, az Egyesült Államok több részéről, de Kanadából és Kubából is érkeztek „elveszett” családtagok. Hihetetlenül széles családfával büszkélkedhet mindhárom család, amit évszázadok óta lelkiismeretesen vezetnek. A gyerekek élvezettel hallgatták a misztikusabbnál misztikusabb történeteket egy-egy kardról, tőrről, könyvről, páncélról, dobozról, ékszerről. Néhány helyen mi is megálltunk, kíváncsian hallgattuk az előadókat. Azonban míg Mia és Reachel puszta mesének, kitalációnak tartották őket, én már nem voltam erről annyira meggyőződve. Felolvastak legendákat is a várossal kapcsolatban: persze köztük volt Katherine és a Testőr legendája is. Nem igazán figyeltem oda a színpadon zajló eseményekre, hiszen minden figyelmemet a kiállított tárgyaknak szenteltem, egyetlen dolog után kutatva.

Éreztem, ahogy a telefonom megrezdül a zsebemben, a csengőhangot a tömeg zsivaja elnyomta. A kijelzőn Damien neve villogott. Vegyes érzelmekkel nyomtam meg a „Fogadás” gombot a kijelzőn. Fél fülemet befogva próbáltam megérteni, mit mond.

- Elena! ….it. – Alig értettem. Intettem a lányoknak, hogy odébb megyek, hogy rendesen halljam.    

- Várj, nem hallok semmit –szóltam, miközben egyre távolabb kerültem a színpadtól, végül elhagyva a teret egy kevésbé nyüzsgő parkos területre értem. –Most mondhatod.

- Találtam valamit! Azonnal ide kell jönnöd! –Izgatott volt a hangja, mint amikor egy ötéves gyerek találja meg az elrejtett karácsonyi ajándékát.

- Hova?

- A harminchármas vitrinhez.

- Azok meg vannak számozva? –Nekem ez teljesen elkerülte a figyelmem.

- Na, jó, inkább mondd meg, hol vagy, és oda megyek – javasolta végül. Sejthette, hogy ezek után nehezen találnám meg magamtól a vitrint. 

- A parkban.

- Oké, fél perc. – Ezzel bontotta a vonalat.

És valóban, talán még le sem telt az a bizonyos fél perc, máris megpillantottam sebesen közeledő alakját a sziluettek tengerében. Sötétkék ing volt rajta és egy fekete farmer. Az ing felső három gombját nem gombolta be, az ezüstlánc megcsillant a bőrén. Utálom magam, amiért a szívem kihagyott egy ütemet. Megráztam a fejem, hogy a bűnös gondolatoknak még az árnyékát is szertefoszlassam az elmém legeldugottabb sarkaiban is. Ott van nekem Nate. Damien szó nélkül megragadta a csuklóm, és maga után húzott. Nagy nehezen sikerült átvonszolni magunkat a bámészkodó tömegen. Céltudatosan tört utat, majd hirtelen lefékezett. Nem sokon múlt, hogy nekiütközzek, de szerencsére gyorsan reagáltam.

Egy vitrin benne egy tőrrel a harminchármas szám alatt. És ekkor bevillant: harminchárom XXXIII. Lana csuklóján a nyom. Valóban nem tévedtem. Lehetséges, hogy ez az a tőr, amit már oly rég kerestünk. Mint az összes ereklyéhez, ehhez is tartozott egy rövidke leírás, hogy anno az alapító ősök mire használták, milyen legendák kapcsolódnak hozzá.

„Eme ezüsttőr a Danken család tulajdonában áll, melyet maga Clark Danken használt. Ezzel a tárggyal ölte meg a Sheila nevezetű utolsó boszorkányt, kinek rászáradt vére feketén borítja be ma is a díszes markolathoz erősített halálos pengét.”

Philip Greentown tulajdona

Nem hittem a szememnek, és ezzel Damien sem volt másképp. Ő is olvasta a naplót, és mindketten pontosan tudjuk, mi történt. Fogalmam sincs, ki találta ki ezt a mesét, de az biztosan nem Sheila vére, és biztosan nem Clark ölte meg. Nem. Ez valami félreértés. Az ott Katherine vére. Azt hittem, végre összeáll a kép, csakhogy hatalmasat tévedtem; csak még inkább összekuszálódott minden. Tudhattam volna; túl egyszerű lett volna, a Mester pedig nem hülye. Nem adja a kezembe a bizonyítékot ellene. Egyedül a tőrön lévő ujjlenyomatokból lehetne kiindulni, ám azóta annyian hozzáérhettek, hogy nem valószínű, hogy bármi használhatót is találnánk.

Kérdőn néztünk össze Damiennel, majd inkább lefényképeztem a fegyvert és az alatta lévő írást is. 

- Ismered ezt a Philipet?-  Nem nézett rám miközben próbáltunk elvegyülni a tömegben. Mindketten elmerültünk a saját gondolatainkban.

- Nem –ráztam meg a fejem egy lemondó sóhaj kíséretében. –Gondolom, te sem. – Válaszul csak megrázta a fejét.

- Meg kellene nézni a Danken családfát, hátha kiderül belőle valami –vetette fel az ötletet, mire helyeseltem, így a Városháza felé vettük az irányt.

A Danken családfa a Sullivan és Donovan családoké mellett eltörpült. Persze abban a két családban kivétel nélkül mindenhol öt-öt gyermek született. Az lepett meg leginkább, hogy ezt ennyire nyomon tudták és tudják a mai napig követni. A Dankeneket sokkalta könnyebb volt szemmel tartani. Kiderült, hogy én Katherine lányának, Caroline-nak vagyok egyenes ági leszármazottja: mindig az elsőszülött nő elsőszülött lánya a családban. Ezzel szemben ez a bizonyos Philip Katherine nővérének, Sarahnak az utóda szegről végről. Valamiért mégis nála van ez a felbecsülhetetlen értékű kincs. Ilyen kaliberű ereklyéket csakis az egyenes ági leszármazottak birtokolhatnak. Valaki azt akarta, hogy ez így történjen. Hogy egy olyasvalakihez kerüljön, aki nagy valószínűséggel sosem tér ide vissza, sosem hallanak felőle, elveszik a leszármazottak tengerében.  Mert ez a család ilyen volt. A főbb ágakat mindenig sokkal jobban nyomon lehet követni, ilyen a miénk is. Emellett ez a kis család olyan jelentéktelennek tűnt. Philip harminchárom éves (milyen ironikus), a szülei már nem élnek, de van egy fiatal, huszonhét éves felesége és egy kisfia, Patrick.

Mivel ez az esemény százévente egyszer kerül megrendezésre, így kivételesen egy hétig tart, tehát lesz alkalmunk beszélni velük személyesen. Már csak meg kell találnunk.    

Végzet - 6. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Megérkezett a következő fejezet, ami azt jelenti, hogy még egy lépéssel közelebb kerültünk a történet végéhez - bármennyire távolinak tűnik ez még. 

A már korábban bemutatott Szellemszív nevezetű rövid részekből álló kis kiegészítő sorozat készülőben van az új bloggal együtt, így nincs mitől félni - a TSF után sem maradtok olvasnivaló nélkül. Emellett pedig úgy döntöttem, hogy ha egy bizonyos ponton túljutottam a Szellemszívben, akkor akár hetente is érkezhetnek majd a részek. Szóval küldjétek az energiát, hogy legyen ihletem a minél gyorsabb haladásra, hogy minél előbb olvashassátok a legújabb TSF részt! :) Addig is marad a hetente váltakozó előzetes-fejezet rendszer.

Várom a véleményeket továbbra is és köszönöm az eddigi támogatást! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Amikor utoljára jártam itt, az az ember belenézett a fejembe, kutatott az emlékeim között. Borzongás járt át, ahogy visszagondoltam rá. Akkor tudtam, hogy ez megtörténhet, így ha idegesen és félve is, de felkészülten néztem szembe Charles Donovannal. De ezúttal más volt a helyzet. Fogalmam sem volt, mire számíthatok, mit tesz velem. Valamiért azonban nem féltem. Egyszer már átestem ezen. Ráadásul Nate és Damien velem van. Mellettük pedig nem félek, jöhet bármi és bárki.

A sötét komornyik, akit valamikor régen láttam - de akkor is csak egy pillanatra-, beinvitált minket, majd rögvest eltűnt az árnyak között. Sokkal hátborzongatóbb volt, mint Paul, a Sulliven kastély mogorva komornyikja. A fiúk végigvezettek a folyosókon egyenesen az irodája elé. Kopogás nélkül nyitottunk be. Már várt ránk. Az íróasztal mögött ült, szemüvegkerete és az arany karikagyűrű az ujján megcsillant az enyhén beszűrődő napfényben. Komoran szemlélt minket, majd intett, hogy üljünk le. Egyikünk sem mert megszólalni, arra vártunk, hogy ő törje meg a csendet. Ez nem sokkal később meg is történt:

- Nos, miről akartatok velem beszélni?- nézett végig rajtunk.

- A Kiválasztott és a Testőr közti kötelékről –kezdett bele Nate. –Úgy vettük észre, hogy az utóbbi időben, hogy is fogalmazzak…

- Mintha legyengült volna –segítettem ki.

- Igaz ez, Damien?- nézett rá felvont szemöldökkel. Damien láthatóan nagyot nyelt.

- Azt hiszem. – Bizonytalannak tűnt, de én sem vagyok meggyőződve száz százalékosan a dolgok állásáról.

- Lenne egy elméletünk, de te sokkal többet tudsz a dolgokról –vette fel Nate.

- Így van. Nem szeretnénk elhamarkodott következtetéseket levonni –tettem hozzá gyorsan. Izzadt a tenyerem és feszült voltam. Amikor a Legendák nyomában miatt tartottunk megbeszélést, kevésbé tűnt félelmetesnek. Biztos a felesége miatt volt.

- Halljam azt az elméletet! –utasította Natet, majd levette a szemüvegét. A gyomrom összeszűkült, nyelnem kellett. Velem is ezt csinálta, amikor a fejembe nézett.

- Az a feltételezésem –kezdte teljesen megbabonázva -, hogy a Kiválasztott és a Testőr közt érzelmi kapcsolatnak kell lennie ahhoz, hogy a kötelék rendesen működjön. Amióta ez megszűnt, ez a kapcsolat is meggyengült.

- És teljesen biztos vagy az elméletedben?

- Nem. 

- Hány százalékban?

- Talán olyan hetven.

- És miért van az a maradék harminc százalék kétely? 

- Az előírás, miszerint nem lehetnek együtt. Ez ellentmond az egésznek.

- Nos, valóban. – Ekkor rám emelte tekintetét, Nate pedig kiesett a transzból, amibe került. Éreztem a bizsergést az elmémben. Én következem. Próbáltam ellenállni, kizárni. Összeráncolta a szemöldökét, majd elmosolyodott. – És te Elena, mit gondolsz erről az elméletről?

- Elképzelhető, hogy Natenek igaza van, viszont még mindig ott van az a harminc százalék, ami miatt nekem sem áll össze a kép.

- És te Damien?- Nem nézett rá, továbbra is rajtam tartotta a szemét. Minden erőmmel azon voltam, hogy blokkoljam az elméjét, hogy ne tudjon bejutni.

- Én is ugyanígy gondolom. Épp ezért fordultunk hozzád. Mint Őrző sokkal többet tudsz, mint mi.

Charles elégedetten elmosolyodott, majd felvette a szemüvegét. A bizsergés megszűnt, így végre ellazulhattam. Rövid ideig hallgatott, majd felállt, és odasétált a könyvespolchoz. Leemelt egy vaskos bordó bársonykötésű, aranyozott szegélyű példányt, majd komótosan visszasétált az asztala mögé. Nem ült le; kinyitotta a könyvet, lapozgatott, majd mikor megtalálta, amit keresett, kifejezéstelen arccal fordította felénk.

- Mi ez?- nézett rá Nate gyanakvón.

- Az eddigi őrzők feljegyeztek mindent, amire a legendával kapcsolatban rájöttek. Tudjátok, nem csak nektek kell nyomozni, kutatásokat végezni. Clark Danken gondoskodott róla, hogy az Őrzőknek se kelljen unatkozniuk –sóhajtott, majd leült. 

- Ezt hogy érted?- Damien ráncolt homlokkal olvasta a könyv sorait.

- Ahogyan a Kiválasztottnak vagy épp a Testőrnek, úgy az Őrzőnek is vannak bizonyos kötelezettségei. Én voltam előtted az, akit Testőrnek képeztek ki. Csakhogy a Kiválasztott nem jelent meg, így én lettem az Őrző, az új generáció atyja, és reméltem, hogy valamelyik fiamat éri a megtiszteltetés a feladatra, amiért az őseink éltek és haltak. Minden Őrző kutatott a rejtett nyomokban, amiket az a vénember számukra rejtett el, hogy segítsen megérteni bizonyos dolgokat. Csakhogy a boszorkány átka tiltja, hogy eláruljuk bárkinek is, akár nektek is, hacsak magatok nem jöttök el érte. Az üknagyapátok nem hitt ebben az átokban, és elárult egy nyomot a dédapátoknak. Másnap holtan találták.

- De most, hogy itt vagyunk, már elmondhatod?- kérdezte Nate bizonytalanul, mire a férfi bólintott. –Akkor miért ezt a könyvet dugod az orrunk alá a valós információk helyett?

- Mert én sem tudtam még teljesen összerakni a mozaik darabkákat. Még három nyom van, amit meg kell találnom, és nem minden Őrző képes erre. Az apám egész életében egyet talált, én jelenleg háromnál tartok. Ennél többre eddig egyetlen Őrző sem akadt rá. Ez minden, amit tudunk.

- És van benne valami a kötelékről?- szóltam közbe.

- Nem túl sok –ismerte be. –Azonban ami ott van, talán választ ad néhány kérdésre.

- Akkor nem gond, ha elvisszük?- kérdezte Damien.

- Vigyétek. Csak tegyétek biztonságos helyre!

Bólintottunk, majd elindultunk kifelé.

- Elena! Egy szóra, kérlek!- szólt utánam. A fiúk is rögvest megtorpantak, és vissza akartak velem jönni, azonban Charles egy kézfeltartással jelezte, hogy ezúttal csak velem akar beszélni. Látva riadt tekintetüket igyekeztem megnyugtatni őket.

- Rendben leszek, ne aggódjatok.

- Kint megvárunk –szűrte Nate a fogai közt, Damien pedig egyetértően bólintott.    

Magamra maradtam az Őrzővel. Így, hogy a fiúk nem voltak velem már nem voltam olyan magabiztos. Egyre inkább úrrá lett rajtam a félelem. A férfi a székre mutatott, jelezve, hogy helyezzem magam kényelembe. Mikor leült velem szembe visszafojtott levegővel vártam a pillanatot, amikor leveszi a szemüvegét; csakhogy az a helyén maradt.

- Baj van, Elena?- szólalt meg hirtelen. Hangjára összerezzentem. –Mintha nem egészen lenne rendben minden.

- Tekintve az utóbbi néhány hónap történéseit, nem hinném, hogy ennyire meg kellene ezen lepődnie, Mr. Donovan.

- Valóban. Csakhogy eddig nem figyeltem meg rajtad ilyen szintű változást.

- Mire gondol?

- Arra, hogy kiszorítottál az elmédből –hajolt kicsit előre, a tekintetét az enyémbe fúrta, úgy éreztem, a vesémbe lát. –Tudod, ezt még soha senkinek sem sikerült elérnie.

- Ez történt volna?- kérdeztem ártatlanul. 

- Kétség sem fér, rendkívül sokat fejlődtél mentálisan, Elena. Csakhogy még ez sem lenne elég ahhoz, hogy kiküszöböld a szemem hatalmát. Legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján. Mivel érted ezt el?

- Nem tudom –feleltem egy vállvonás kíséretében.

- Áruld el nekem őszintén. Szándékosan akartál engem kizárni?- Nyeltem egyet. Valójában semmi értelmét nem láttam annak, hogy hazudjak, így az igazságnak megfelelően válaszoltam.

- Igen.

- Kiválasztottként olyan erőket birtokolsz, amikről elképzelésünk sincs. Arról a legendákban tudomást szereztünk, hogy az érzékeid rendkívül fejlettek, túltesznek az emberekén. Csakhogy másnak is kell lennie. Olyasvalaminek, amiről nem írnak a legendák, nem tudhatott a boszorkány, sem Clark Danken. Valami sokkal nagyobb, erősebb.

- De mégis mi?- néztem rá zavartam.

- Nem tudom –felelte elgondolkozva. –De rá fogok jönni. Talán a titkos nyomok segítenek valamit, azonban együtt kell működöd. –Kábán bólintottam. –Most, hogy ezt megtárgyaltuk, lenne itt még valami –közölte, miközben kihúzta az íróasztal fiókját.

- Tessék? Még valami?

- Nemsokára megrendezzük a 700. Városalapító ünnepséget. Hallottál már róla?

- Igen, Damien említette még korábban. De mintha nem hétszázadikat mondott volna.

- Ó, igen. Százévente az alapító családok leszármazottai egyesítik a családi ereklyéket. Ez lesz a 7. Ereklyeegyesítés. Biztosan erről mesélt neked.

- Igen, biztosan – értettem egyet, miközben Mr. Donovan átnyújtott egy fehér borítékot.

- Ez egy meghívó. Ti is az alapító családok körébe tartoztok, ezáltal különleges helyet kaptok majd, illetve nektek is fel kell sorakoztatni az örökölt ereklyéket.

- Köszönöm, de –tétovázva vettem el –ezt nem anyának kellett volna átadnia?

- Nos, valóban, de mivel itt vagy, így ez kézenfekvő megoldásnak bizonyult.

- Értem. 

- Elnézést, hogy raboltam az idődet. A fiaim már biztosan aggódnak. –halványan elmosolyodott, amit kissé bátortalanul viszonoztam.

- Viszlát, Mr. Donovan –köszöntem el, majd az ajtóhoz léptem.

- Viszlát, Kiválasztott –hallottam még miközben kiléptem a folyosóra.

A faház fegyvertárából felszerelkeztünk, bár nem annyira, mint legutóbb, elvégre most nem számoltunk ellenséggel. Csupán biztos, ami biztos alapon. Max és Nate biztosították a terepet, a hullaház két bejárata közelében őrködtek, olyan megfigyelőállásban, hogy amennyire csak lehet, minél nagyobb terület essen a látószögükbe. Adóvevők segítségével kommunikáltunk egymással, amennyiben szükséges volt. Damien kiiktatta a megfigyelő kamerákat, amint biztosak voltunk benne, hogy senki sem lát minket, Tom feltörte a zárat. Ezúttal jobban ment, mint legutóbb, amikor fogságba estünk. Bejutottunk, majd az elemlámpáinkkal világítva meg a hosszú, sötét folyosókat elindultunk előre. Mindkét oldalt ajtók voltak, különféle feliratokkal. Őszintén szólva fogalmunk sem volt, mit is keresünk pontosan, de abban biztosak voltunk, hogy Lana teste nem a raktárban, a fénymásoló szobában vagy valamelyik irodában lesz. A hosszú folyosó egy ponton kétfelé ágazott; nem volt tovább. Tom kiadta a parancsot: ő jobbra, Damien és én balra. Még mielőtt bármelyikünk tiltakozhatott volna, el is indult, ezzel is tudatva, hogy nem tűr ellentmondást. Kétségtelen, Tom igazi vezető.

Nesztelen léptekkel suhantunk el az ajtók előtt, míg végre találtunk egyet, ami jónak tűnt. Az ajtó fölött a „Boncterem” tábla díszelgett, az ajtón pedig mindenféle figyelmeztetőjelzések kaptak helyet.

- Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel- suttogta Damien, majd rám mosolygott. Próbálta oldani a feszültséget, ám nem igazán voltam vicces kedvemben. Mikor meglátta a reakcióm azonnal lehervadt arcáról a mosoly, és ismét komolyságot erőltetett magára. –Minden rendben lesz.

- Persze, elvégre már láttam a hulláját. Csak nem felboncolva. –Remegő ajkakkal beszéltem. A pánik kezdett elhatalmasodni felettem, a gyomrom apró méretűre zsugorodott, a vacsorám pedig készen állt, hogy ismét napvilágot lásson. A szívem egyre hevesebben dobogott a mellkasomban. Nem is tudom, mitől féltem jobban: attól, hogy nem lesz ott vagy attól, hogy ott lesz. Damien bátorítóan megszorította a kezem, és mélyen a szemembe nézett. Még mindig úgy éreztem, hogy a vesémbe lát; látja a gondolataimat, a lelkem legsötétebb részét, az eltemetett érzéseimet, félelmeimet; mindent. Pont, mint régen. 

- Találtatok valamit? Vége –hallottuk meg Tom hangját az adóvevőből kiszűrődni.

- Épp a boncterem előtt állunk.  Nálad mi a helyzet? Vége. – Damien válaszolt, miközben kesztyűbe bújtatott kezét a kilincsre helyezte, majd óvatosan lenyomta azt. Zárva. Intettem neki, hogy bízza rám, majd a hullámcsatommal munkához láttam.

- Valami hullaraktárt találtam, ABC sorrendben elhelyezve a testeket, amik…hát, gőzöm sincs, mit keresnek még itt. Moore, a csaj neve, igaz? Vége.

- Igen –válaszolt, mire kattant a zár. –Bent vagyunk, majd jelentkezem. Vége.

- Oké. Vége.

Amint beléptünk, összerezzentem a hirtelen hőmérséklet változástól. Bár pulcsi volt rajtam, úgy éreztem, a hideg a csontjaimig hatol. Emellett pedig hihetetlenül büdös is volt, ami nyilván nem meglepő egy olyan helyen, ahol rothadó emberi hús van. Nem volt idő körülnézni, és nem is igazán akartunk. Egyenesen a boncasztal felé vettük az irányt, ahol egy letakart test feküdt, körülötte a rendszerezett bonceszközökkel. 

- Fordulj el, majd én megnézem –utasított Damien gyengéden. Nem kellett kétszer mondania. Különös, hogy most milyen figyelmes velem. –Ő az. Nem olyan vészes, idenézhetsz.

- Biztos, hogy nincsenek kint a belsőségei? –fordultam oda hunyorogva, majd mikor nyugtáztam, hogy valóban nincs szó semmi ilyesmiről, kinyitottam a szemeim. Társam csak szemforgatva elmosolyodott a kérdésemen.

Bár nem kaptam közelebbi betekintést az emberi test csodálatosan izgalmas és egyben undorító világába, a látvány így sem volt felemelő. A bőre már nem is holtsápadt volt (szó szerint), hanem felvett egy szürkés árnyalatot, mindenhol kék-zöld foltok borították. Különösen furcsa érzés volt meztelenül látni. Bár ezt a zavart teljes mértékben elnyomta a tudat, hogy halott. Meg persze, hogy életében ki nem állhattam. A testén több helyen is felvágták, hosszú, és valószínűleg mély nyomokat hagyva ezzel, ám ezek nem tárták elénk, ami mögöttük van –szerencsére. Damien szólt Tomnak, hogy megtaláltuk, így ő már valószínűleg felénk tart. Az alatt az idő alatt, míg ideér, alaposan megvizsgáltuk az egykori műsorvezetőt –már amennyire a hivatásosokhoz képest alapos lehet valaki. 

- Damie, találtam valamit –suttogtam Lana kezét szorongatva. 

- Azt mondtad, Damie? –emelte rám tekintetét felvont szemöldökkel.

- Lépj túl raja, és vonszold ide a segged!- utasítottam teljesen komolyan, mire halk kuncogással kísérve mellém lépett. Lana csuklóját felé fordítottam, miközben megvilágítottam az elemlámpámmal. 

- Karcolások. És?- Láthatóan ő nem jött rá. Ebben a pillanatban lépteket hallottunk, és bár tudtuk, hogy valószínűleg Tom az, mégis lekapcsoltuk az összes fényforrást, és búvóhelyet kerestünk. Végül mindketten az asztal alatt kötöttünk ki. Kicsi volt a hely, így meglehetősen közel kerültünk egymáshoz. Túl közel. Éreztem a bőre illatát, a lehelete az arcomat csiklandozta. Szinte feltépték az ajtót.

- Srácok?- Valóban Tom érkezett meg. Azonnal kimásztunk az asztal alól, mire kérdőn nézett ránk, de nem szólt semmit. Ahogy mi sem.

- Elena talált valamit, de én nem igazán értem. Nekem csak karcolások –vont vállat Damien.

- Nézzétek!- irányítottam figyelmüket ismét a nyomra. – XXXIII. Vagyis harminchárom, csak római számokkal. Nem túl szabályos, hogy ne legyen túl egyszerű. Szerintem ez lesz az. Semmi mást nem találtunk, pedig mindent megnéztünk.

- Ebben van valami- gondolkozott Tom. –És van ötleted, hogy mit takarhat?

- Nincs –vallottam be.

- Majd kitaláljuk. Mindenesetre mennünk kellene –szólalt meg Tom az órájára mutatva. –Errefele korán kezdődik a munka. Szó nélkül elindultunk kifelé.

Harminchárom. Ismét egy rejtély, amire nem tudjuk a választ. Egyelőre.