Végzet - 7. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Sajnálom, hogy múlt héten kimaradt az előzetes, viszont nyaraltam, így nem voltam gépközelben, hogy kitehessem. Most azonban itt vagyok, rögtön az új fejezettel! :)

Továbbra is várom a visszajelzéseket/javaslatokat a történettel kapcsolatban! Tényleg minden szó nagyon sokat jelent nekem, egyetlen rövidke kis kommenttel is képesek vagytok bearanyozni a napomat! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

A napok csak teltek, gyorsan, ahogyan a homokszemcsék hullnak ki az ujjaink közül. A telet immár teljes egészében felváltotta a tavasz: a fák zöldellni kezdtek, nyíltak a virágok, a napsütéses órák száma megnőtt, a hőmérséklet emelkedett. Ennek ellenére a záporok és a ködös reggelek mit sem változtak; mégis csak Írországról van szó. Az egész városban érezni lehetett az izgalmat az ünnepség miatt. A lakóknak ez olyan volt, mint maga a karácsony, hiszen mindenki együtt volt, ünnepelt, jól érezte magát, evett-ivott. A Városalapító ünnepség Dollivan legjelesebb eseménye. A családunk most először vett részt benne szervezőként, így természetesen ki sem láttunk a munkából. Mia és Reachel szívesen segítettek, Danny pedig Miranda személyében lelt biztos kézre a káoszban. A percek hihetetlen gyorsasággal szálltak el, a ház és a tér dekorációja pedig még koránt sem volt kész. A Donovan és Sullivan családok is hasonlóképp el voltak havazva, míg egy „átlagos” dollivani lakos csupán a saját házát díszítette fel, illetve sütött-főzött a nagy nap tiszteletére. A díszítés legfőbb elemét a babér jelentette: babérfüzérek a házakban, az ereszen, babérkoszorú a bejárati ajtón. Sokan színes virágokkal dobták fel egy kicsit, hogy ne legyen minden annyira zöld.

Délután háromra mindennel kész kellett lenni, ugyanis akkor kezdtek özönleni a bódékba az emberek, és néhány ünneplő is megérkezett. A tényleges műsor kezdete előtt háromnegyed négyig a gyerekeket szórakoztatták bohócok, bábjátékosok. Amint végzett a templom harangkongása, Charles Donovan megjelent a türkizkék ponyva előtt a színpadon, majd megtartotta ünnepi beszédét. Az iskolai kórus is énekelt, ráadásul a Down on Earth-t is meghívták néhány alkalmi szám erejére, amit persze örömmel elvállaltak. Danny elárulta, hogy ők lesznek az esti buli fellépői is, amit ezúttal a Danken kastély báltermében rendeznek meg. Ez a legrégibb és legnagyobb kastély a városban, mindig is itt tartották, így számunkra ez különösen nagy felelősséggel járt együtt.

- Arthur, kérem, mondja, hogy azt nem oda akarja tenni!- hallottam anya hangját, amint a mi drága, jó öreg Mr. O’Dannelünk az egyik antik vázát tette vissza a helyére. A férfi kérdőn nézett anyára, nyilván nem értette mi a baj a porcelán eredeti helyével. –Bárki leverheti onnan! Semmi törékeny nem lehet kritikus helyen! Hol van Geraldine? Geraldine! Geraldine, merre van?- kiáltotta, miközben szélsebesen szelte át a báltermet az említett személy után kutatva.

- Tudjátok gyerekek, az eddigi években nem volt ekkora felhajtás az ünnep körül –sóhajtotta Mr. O’Dannel, miközben elzárta az értékes antik tárgyat a vitrinbe. 

- Sajnálom, anya hajlamos kicsit túllihegni a dolgokat –kértem bocsánatot a nevében is.

- Kicsit? –szólalt meg Danny, miközben lerakott két újabb széket a kis kerek asztal közé a sok közül, amik a tánctéren kívül kaptak helyet. –Amikor Eli öt éves volt, meg volt őrülve a pónikért. Hónapokkal a buli előtt lefoglalt egyet, és a buli előtt két hétig naponta háromszor felhívta a csávót, hogy reméli, nem felejtett el semmit. A végén már annyira az idegeire ment, hogy rányomta a telefont. Akkor elment a farmra, hogy személyesen beszéljen vele, majdnem kiadtak egy távoltartási végzést is.

- De a póni ott volt –tetem hozzá a végén. 

- Igen. Először és utoljára. A tulaj számot cserélt –fejezte be a történetet nevetve, amihez mind csatlakoztunk. 

- Nehéz elhinni, hogy Grace ilyen is tud lenni –tette hozzá Mr. O’Dannel, a szeme színtiszta szeretetet sugárzott. Kétségtelen, nagyon közel állt anyához, amikor még kicsi volt. Olyan, mint egy nagypapa. Bár említette, hogy vannak unokái, de nem látja őket túl gyakran. Kicsit sajnálom, hiszen mi nem pótolhatjuk őket, bármennyire is közel áll hozzánk.

Mikor minden készen állt a nagy eseményre, mi fiatalok zöld utat kaptunk, hogy élvezzük a vásárt és a műsorokat. Rengetegen voltak a téren, igazi tömegnyomor közepébe csöppentünk. Az italos és ételes standoknál kígyózó sorok álltak, hisz ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb illatok keveredtek egymással, amitől bárki megéhezik. A színpadon folyamatosan váltották egymást a különböző műsorszámok, bár számunkra inkább csak háttérzaj volt, ugyanis Mia, Reachel, Liz és én túl jól elszórakoztattuk egymást ahhoz, hogy oda tudjunk figyelmi bármelyikre is.

- Oké, oké, figyelj, ezt biztosan kitalálod!- szólt Mia vigyorogva. Egy Liz által javasolt játékot játszottunk: kiválasztottunk egy zeneszámot valaki telefonjáról, amit mi magunk nem ismertünk, majd miközben fülhallgatón hallgattuk, dúdoltunk. Ebből kellett a telefon tulajdonosának kitalálni, melyik gyöngyszemet hallgatja épp a másik a listájából. –Ururu, urururu, turutututtuuu nyanyanyanyaaanyanyaaaa

- Mégis mi a frász ez?- nevetett fel Liz, az aktuális eszköz tulajdonosa. Egy félreeső padon ültünk, Reachel és én még az egyik bódéban vásárolt kürtöskalácsunkat falatoztuk, közben pedig jókat nevettünk két barátnőnkön.

- Hallgasd, figyelj!- intette le Mia, majd folytatta a kivehetetlen nyöszörgést. –Nyááááá, nyányányááá, ururuuu türütüttüü lááááá.

- Oké, kész, én feladom –nevetett fel Liz.

- Ne már!- tiltakozott Reach teli szájjal. –Ki tudod találni, Liz!

- Valami rock szám. Ennyi biztos.

- A telefonodon csak rock számok vannak –jegyeztem meg, majd letörtem egy újabb darabot a mogyorós csodából.

- Nem, vannak metál számok is –kérte ki magának.

- Egyre megy –vontam vállat hanyagul, miközben csukott szemmel élveztem a mogyoró és méz isteni keverékét a ropogós tésztával.

- Na, Miácska, mi volt ez a szám?- nyúlt Liz a telefonért, az említett pedig csalódottan biggyesztette le az ajkát. –Nem mondod komolyan?- nevetett fel Liz. –Most, ha jobban belegondolok, nem jártál messze.

- Komolyan azt hittem, hogy kitalálod –csalódottan dőlt hátra a padon, szőke tincseit megigazította, majd lehunyt szemmel próbált napozni.

- Majd legközelebb –veregettem meg a vállát.

- Igen, de nekem most mennem kell –állt fel Liz.

- Mi? Máris? Miért?- kíváncsiskodott Reachel.

- Találkozóm van. – Kissé bizonytalannak tűnt, szürke szemeivel nyomatékosan vizslatta a tekintetem. Azonnal tudtam, hogy Michael a titkos találkozópartnere. Intett, majd figyeltük, ahogy fekete ruhába bújtatott karcsú alakja egyre távolodik, majd végül elnyeli az ünneplők tömege.

Délután ötre szinte az összes műsorszám lement, ugyanis hamarosan kezdetét vette a 7. Ereklyeegyesítés. Rögzített vitrinekben állt az összes, szerte a főtéren. A Rendőr főkapitányság is kivonult, hogy ellenőrizze az értékes tárgyakat. Az összes vitrint ellátták egy-egy aranyozott fémlappal, amin rajta volt maga a tárgy neve, kié volt, és jelenleg melyik család tulajdonát képezni. Mindenki hatalmas érdeklődéssel járta körbe a kiállított tárgyakat, a fényképezőgépek kattogtak, tévéstábok kamerái forogtak, néhány ember épp interjút adott. Anyát is kiszúrtam, amint épp a nálunk lévő Danken ereklyékről mesél, de amennyire láttam valamennyi Donovan és Sullivan családtag is hasonlóképp tett. Donovan polgármester beszéde végén színpadra szólította az összes alapítócsalád jelenlévőit. Csupán ekkor tudatosult bennem, mekkora esemény is ez valójában. Kínából, Japánból, Oroszországból, Olaszországból, Magyarországról, Ausztriából, Németországból, Spanyolországból, az Egyesült Királyságból, Norvégiából, az Egyesült Államok több részéről, de Kanadából és Kubából is érkeztek „elveszett” családtagok. Hihetetlenül széles családfával büszkélkedhet mindhárom család, amit évszázadok óta lelkiismeretesen vezetnek. A gyerekek élvezettel hallgatták a misztikusabbnál misztikusabb történeteket egy-egy kardról, tőrről, könyvről, páncélról, dobozról, ékszerről. Néhány helyen mi is megálltunk, kíváncsian hallgattuk az előadókat. Azonban míg Mia és Reachel puszta mesének, kitalációnak tartották őket, én már nem voltam erről annyira meggyőződve. Felolvastak legendákat is a várossal kapcsolatban: persze köztük volt Katherine és a Testőr legendája is. Nem igazán figyeltem oda a színpadon zajló eseményekre, hiszen minden figyelmemet a kiállított tárgyaknak szenteltem, egyetlen dolog után kutatva.

Éreztem, ahogy a telefonom megrezdül a zsebemben, a csengőhangot a tömeg zsivaja elnyomta. A kijelzőn Damien neve villogott. Vegyes érzelmekkel nyomtam meg a „Fogadás” gombot a kijelzőn. Fél fülemet befogva próbáltam megérteni, mit mond.

- Elena! ….it. – Alig értettem. Intettem a lányoknak, hogy odébb megyek, hogy rendesen halljam.    

- Várj, nem hallok semmit –szóltam, miközben egyre távolabb kerültem a színpadtól, végül elhagyva a teret egy kevésbé nyüzsgő parkos területre értem. –Most mondhatod.

- Találtam valamit! Azonnal ide kell jönnöd! –Izgatott volt a hangja, mint amikor egy ötéves gyerek találja meg az elrejtett karácsonyi ajándékát.

- Hova?

- A harminchármas vitrinhez.

- Azok meg vannak számozva? –Nekem ez teljesen elkerülte a figyelmem.

- Na, jó, inkább mondd meg, hol vagy, és oda megyek – javasolta végül. Sejthette, hogy ezek után nehezen találnám meg magamtól a vitrint. 

- A parkban.

- Oké, fél perc. – Ezzel bontotta a vonalat.

És valóban, talán még le sem telt az a bizonyos fél perc, máris megpillantottam sebesen közeledő alakját a sziluettek tengerében. Sötétkék ing volt rajta és egy fekete farmer. Az ing felső három gombját nem gombolta be, az ezüstlánc megcsillant a bőrén. Utálom magam, amiért a szívem kihagyott egy ütemet. Megráztam a fejem, hogy a bűnös gondolatoknak még az árnyékát is szertefoszlassam az elmém legeldugottabb sarkaiban is. Ott van nekem Nate. Damien szó nélkül megragadta a csuklóm, és maga után húzott. Nagy nehezen sikerült átvonszolni magunkat a bámészkodó tömegen. Céltudatosan tört utat, majd hirtelen lefékezett. Nem sokon múlt, hogy nekiütközzek, de szerencsére gyorsan reagáltam.

Egy vitrin benne egy tőrrel a harminchármas szám alatt. És ekkor bevillant: harminchárom XXXIII. Lana csuklóján a nyom. Valóban nem tévedtem. Lehetséges, hogy ez az a tőr, amit már oly rég kerestünk. Mint az összes ereklyéhez, ehhez is tartozott egy rövidke leírás, hogy anno az alapító ősök mire használták, milyen legendák kapcsolódnak hozzá.

„Eme ezüsttőr a Danken család tulajdonában áll, melyet maga Clark Danken használt. Ezzel a tárggyal ölte meg a Sheila nevezetű utolsó boszorkányt, kinek rászáradt vére feketén borítja be ma is a díszes markolathoz erősített halálos pengét.”

Philip Greentown tulajdona

Nem hittem a szememnek, és ezzel Damien sem volt másképp. Ő is olvasta a naplót, és mindketten pontosan tudjuk, mi történt. Fogalmam sincs, ki találta ki ezt a mesét, de az biztosan nem Sheila vére, és biztosan nem Clark ölte meg. Nem. Ez valami félreértés. Az ott Katherine vére. Azt hittem, végre összeáll a kép, csakhogy hatalmasat tévedtem; csak még inkább összekuszálódott minden. Tudhattam volna; túl egyszerű lett volna, a Mester pedig nem hülye. Nem adja a kezembe a bizonyítékot ellene. Egyedül a tőrön lévő ujjlenyomatokból lehetne kiindulni, ám azóta annyian hozzáérhettek, hogy nem valószínű, hogy bármi használhatót is találnánk.

Kérdőn néztünk össze Damiennel, majd inkább lefényképeztem a fegyvert és az alatta lévő írást is. 

- Ismered ezt a Philipet?-  Nem nézett rám miközben próbáltunk elvegyülni a tömegben. Mindketten elmerültünk a saját gondolatainkban.

- Nem –ráztam meg a fejem egy lemondó sóhaj kíséretében. –Gondolom, te sem. – Válaszul csak megrázta a fejét.

- Meg kellene nézni a Danken családfát, hátha kiderül belőle valami –vetette fel az ötletet, mire helyeseltem, így a Városháza felé vettük az irányt.

A Danken családfa a Sullivan és Donovan családoké mellett eltörpült. Persze abban a két családban kivétel nélkül mindenhol öt-öt gyermek született. Az lepett meg leginkább, hogy ezt ennyire nyomon tudták és tudják a mai napig követni. A Dankeneket sokkalta könnyebb volt szemmel tartani. Kiderült, hogy én Katherine lányának, Caroline-nak vagyok egyenes ági leszármazottja: mindig az elsőszülött nő elsőszülött lánya a családban. Ezzel szemben ez a bizonyos Philip Katherine nővérének, Sarahnak az utóda szegről végről. Valamiért mégis nála van ez a felbecsülhetetlen értékű kincs. Ilyen kaliberű ereklyéket csakis az egyenes ági leszármazottak birtokolhatnak. Valaki azt akarta, hogy ez így történjen. Hogy egy olyasvalakihez kerüljön, aki nagy valószínűséggel sosem tér ide vissza, sosem hallanak felőle, elveszik a leszármazottak tengerében.  Mert ez a család ilyen volt. A főbb ágakat mindenig sokkal jobban nyomon lehet követni, ilyen a miénk is. Emellett ez a kis család olyan jelentéktelennek tűnt. Philip harminchárom éves (milyen ironikus), a szülei már nem élnek, de van egy fiatal, huszonhét éves felesége és egy kisfia, Patrick.

Mivel ez az esemény százévente egyszer kerül megrendezésre, így kivételesen egy hétig tart, tehát lesz alkalmunk beszélni velük személyesen. Már csak meg kell találnunk.